Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Természetesen az erdei kis utak sem túl gondozottak és a megmaradt beton utak is koszosak, lyukasak itt ott, fák dőlhettek rájuk és persze bőven belepte őket a falevél stb. Nincs már karban tartva túl sok minden, ha mégis olyan utat talál valaki, ami igen... az jó távolról elkerülni, jó eséllyel a katonaság használja, amikor épp nem inkább repülve közlekednek, de utóbbi a gyakoribb.
Szerző
Üzenet
Casey Andrews
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Evan Jogia
Hozzászólások száma : 87
Kor : 30
Tárgy: Re: Utak, ösvények Hétf. 6 Márc. - 20:01
Dakota & Casey
people change and forget to tell each other
- Nem nagyon volt esélyünk körülnézni. Amint átértünk ide, egyből szét akart esni az épület, és ránk moccantak azok a fertőzöttek. Egy pisztolyt találtunk, de azt sem tudom, hogy hova lett. – Vonogatom a vállamat, őszintén szólva nem a fegyverrel foglalkoztam. Csakis azzal, hogy Dakota hátsója ne sérüljön meg. A kislány már így is egy kész idegbaj volt a saját képessége miatt, aztán még ránk jött ez a világkatasztrófa is, sebtiben lettünk jó ismerősök, de attól még nem lettem Rambo, hogy bármit, amiből fegyvert lehet készíteni, hurcolásszam magammal. Amúgy sem volt táskánk, amibe be tudjunk pakolni. Még abban a pánikszobában találtakkal sem tudtunk mit kezdeni, pedig a konzervek között biztosan nem volt mormotahús. A hátsó ülésen kortyolgatom a kólát, amikor Dakota is becsusszan mellém. Látszik, hogy lényegesen nyugodtabb vagyok a felnőttek jelenlétében. Majd ők megoldják, a tanárnőnk most kapott mellé egy ütős pasit, úgyhogy csak szépen hátradőlök, hogy kitalálják, hogy mi is legyen. Egyedül a gitáromat sajnálom, de majd összespórolok egy újra. - Annyira jó, hogy találkoztunk, tiszta mázli. És tanárnő már van valami ötlet, hogyan hozhatunk minden helyre? Segítünk, amiben tudunk. – Meglepetten konstatálom, hogy Dakota odasúg valamit, meg még bújik is. Igazság szerint előbújhatna belőlem a férfiegó, miszerint ha a pasi ennyire bejön neki, akkor mit akarhat tőlem, de ha belegondolok, úgyse érnék vele semmit, ha összevesznénk, legalább őszinte. Megtehetném, hogy csak vállat rántok, hogy nem vagyunk összekötve, és hidegen hagy, hogy kire nyálcsorgat, de azt hiszem az durván bántó lenne, végtére is minimális vallomásnak beillhet, hogy még ha van is jópasi a közelében, hozzám bújik. Vajon ez akkor is így lenne, ha a pasinak nem lenne ott a dögös tanárnénink? - Semmi baj. – Vonom magamhoz, várhat, hogy induljunk. Erőteljesen küzdök a büföségi kényszerrel, az apokalipszis nem indok az ilyesmire, hogy hangosan elkezdjünk teszem azt fingani is.. Érdeklődve könyökölök az első ülés támlájára, várva, hogy megkapjuk-e az instrukciókat.
Örülök, hogy Dakota kezdeti feszültsége lényegesen csökkent, már nem sikít ultrahangon, sőt az értelmes szót is meghallja és fel is fogja. Így hát csak bólintok a töltények kérdésére, igen, inkább tartogassuk a zombikra. Ahogy bólintok a többire is, miközben intézkedem a kérések tekintetében. Igazából szeretnék minél hamarabb messze kerülni ettől a gócponttól. Nem tetszik nekem, hogy ilyen régóta táborozunk egy teljesen nyílt pontban, ráadásul úgy, hogy négyesünkből, minden lenézést mellőzve másfél ember vethető be igazán. Ez tény, nem kérkedés. De persze nem hangoztatom, birkatürelemmel, mosolyogva veszem az akadályokat, még is megkönnyebbülök, mikor már mindhárman a mi autónkban ülnek. Még egyszer körülnézek, aztán magam is visszaülök a kormány mögé, a vesém felé tűzött pisztolyt a kéz első ülés közé téve, pont kézre esőn. Aztán sebesség, és meggurítom az autót, először csak ellenőrizve, nem ártott-e meg neki a hirtelen farolás. - Cuki... - morgom az orrom alatt, de inkább vigyorogva, mintsem sértődve. Nem szoktak így nevezni, igaz. De azt hiszem, mióta Serena-t ismerem elég sok olyan dolog történt meg velem, ami azelőtt sose. - Akkor legyen a birtok. Talán négyen többre jutunk. Azért aki épp nem alszik be, az lehetőleg tartsam figyelemmel a tájat. Sose tudni, milyen apróság lehet fontos - pislantok egy pillanatra hátra a visszapillantó tükörben, majd Serena felé, hogy viszonozzam biztató mosolyát. Aztán már a gázra lép a lábam, újra a poros útra térve, falva a mérföldeket, mert hát szeretnék még sötétedés előtt valami nyugis helyre kerülni. A legjobb lenne a saját ágyikóm a saját időmben, de valahol belül mélyen tartok attól, ez nem lesz olyan egyszerű, mint hisszük. - Közben tudnátok mesélni arról, mi is történt veletek? Persze csak higgadtan, ha kérhetem...
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: Utak, ösvények Hétf. 13 Feb. - 12:01
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
A helyzet nem lett könnyebb, de kétség sem férhet hozzá azért két gyereket nem fogunk csak úgy itt hagyni a semmi közepén, hogy oldják meg, ahogyan akarják. Mégis csak én vagyok a tanár, nekem kell az erősnek lennem, de azért őszintén örülök, hogy itt van Nathan is, aki segít, hogy tényleg képes legyek rá. Végül is magamhoz képest egészen jó arány, hogy csak egyszer omlottam össze majdnem, amikor nem sokon múlt, hogy ne történjen mégis csak valami komoly baj. - Nathan eléggé... talpra esett, úgyhogy szerencse, hogy találkoztunk. - na jó azért azt nem kötöm az orrára, hogy a "pasim" egy testőr, akinek a munkája nem éppen hétköznapi és hogy a falában egy széfben elég sok tartalékot rejtett el, ami azért nem arra utal, hogy a háttere a legtökéletesebb, de azért már sokat tudok az előéletéről, még ha nem is mindent pontról-pontra, de ezt nem pont két fiatalnak kell felvázolnom, akik egyébként sem állnak a helyzet magaslatán. Az a jó, hogy találkoztunk és talán együtt már meg tudjuk oldani ezt a képtelen helyzetet és hazajutni valahogy. - Érthető, de akkor nem néztetek körül, van rá esély, hogy mégis találunk valamit. - persze azért mégis csak csökken a remény, de Nathan pillanatnyi visszatérése segít, hogy legalább egy halvány mosolyt a pillantása kiváltson belőlem. Minden rendben lesz és ha itt nem találunk megoldást, akkor keresünk majd máshol és reméljük, hogy a leányzó nem hoz majd ránk nagyobb bajt, ha mondjuk máshol kell azt a megoldást keresgélni tovább. Egyelőre elég problémás, de talán ha van két felnőtt is velük, akkor nagyobb az esélye, hogy nyugton marad és nem sikoltozik. A kóla persze előkerül és Casey kezébe nyomom az egyiket, aztán beülök szépen előre, hiszen hamarosan érkezik a másik kettő is. Dakota azért kap egy mosolyt persze, reméljük ez is megnyugtatóbb számára. - Szia! Öhm... köszi! - csak akkor pillantok Nathanre, amikor már beült mellém. Tudom ez most nem az a pillanat, hogy csókot nyomjak a szájára, pedig de szívesen megtenném! Csak egy mosolyt kap, egy olyan sokat mondót, mert hát kétlem, hogy életében túlságosan gyakran nevezték őt cukinak.
*A pacek mosolyog, én még nem. Mentségemre legyen mondva most még nincs kedvem hozzá. Próbálok azért bízni, de nehézkesen megy, hiszen Casey haverjával is úgy indult az egész, hogy Bobby mosolygott, minden szuper volt, kaptunk kaját….aztán az egész rémálommá vált. Azt hittem soha nem kívánom vissza a diliházat, de akkor egy röpke pillanatra megfordult a fejemben a gondolat, milyen jó lenne újra ott lenni. Bezárt ajtó, rácsok az ablakon, félhomály és csend. Végül is nézőpont kérdése az egész, ehhez a világhoz képest az elmegyogyó floridai vakáció volt.* -Oké, kissé kiborultam de nem vagyok hülye. Értem a rációt. Spórolni kell a zombikra. *Értékelem, hogy nem ordítja le a hajamat a fejemről, de ne nézzen már gyengeelméjűnek. Kicsit olyan a hanghordozása mint a dilidokimnak amikor csak bólogatott és helyeselt, épp csak nem simizte meg a fejemet….”jó kislány, okos kislány….és mit mondanak a hangok?” Azért persze elképedt amikor szemrebbenés nélkül elregéltem amit a nővérek beszélnek róla odakint, de nem esett le neki a lényeg. A nacinak örülök, majd` befagy a hátsóm, végül is csak egy alig nedves bugyi van a szoknyám alatt ami nem Caseytől nedves. Amikor megérkeztem a kastélyba még szép idő volt, csizmát is csak a divat miatt hordok nem azért mert fázik a lábam. Most viszont jól jön, de kell a fenekemre is valami. Anyám! Férfi gatyában leszek! Azért azt meg kell hagyni, hogy a pacek nem csak nyugibogyót evett mielőtt leguggolt velem dumcsizni hanem libabőrösre tud kacagni. És azok a szemek! Meg kell mondjam, lelkiismeret furdalást okoznak, hallva Casey hangját a háttérből. Mindehhez a világbajnok arcberendezéshez még szuper képesség is társul, nem csoda, hogy a tanárnő belezúgott, ha pár évvel idősebb lennék…..Az én képességem is jó lenne ha tudnám kezelni, de eddig csak engem kezeltek….akartak. Szerintem mostanában találják meg az összes bogyót a matrac belsejében amit kiosztottak. Hogy mekkora marhák! Az én szerencsémre. Sosem ellenőrizték, hogy lenyeltem-e. *-Ja, de mikor lesz az! *Legyintek. Nem kérdés volt hanem reménytelen sóhaj. Bólintok és tovább ülök, hátrafordulva követem a kocsijukig és Casey-ig, majd lehunyom a szemeimet és feléjük koncentrálok, hátha. Csak annyit sikerül elcsípnem, hogy a cukor jót tesz. Na bezzeg, ha anyám ezt hallaná, meg a csajok a pompom csapatból, tutira elszörnyednének. Karba font kezekkel várom a nacit, majd amikor megkapom egy újabb sóhajjal köszönöm meg, úgy hiányzott ez nekem mint alkesznak a reggeli vodka. Meleg fenékkel szállok ki a kocsiból és repülőrajttal indulok meg a másik felé, majd bezuppanok Casey mellé, csak akkor esek neki a kólámnak. A felét lehúzom egy szuszra, és tényleg jót tesz a cukor, még az is eszembe jut, hogy a tancinéninek nem is köszöntem. Úgy elszáguldoztam mellette mint a hurrikán, feltéve ha nem ült be a kocsiba míg én oda nem értem. * -Hali tanárnő! Jó pasija van. Irtó cuki. *És még mindig nem mosolygok, szenvtelenül közlöm a véleményemet, majd odabújok az egyetlen biztos ponthoz: Caseyhez.* -Ne izgulj. Túl öreg hozzám.
Kezd furcsa lenni, hogy az új fickóval lazán tegeződünk, a tanárnővel meg még magázódunk, ha többesszámban mondom nekik, akkor vajon megsértődik a tiszteletlenségemen? A válsághelyzet elvileg felülír minden törvényt, morális szabályt, de mégiscsak azon vagyunk, hogy visszatérjünk a saját időnkbe, akkor pedig minden visszaállhat a rendes medrébe. Nem akarom tovább frusztrálni Dakotát, mert úgy vélem, hogy én megtettem mindent, ami rajtam múlt, de jobban nem tudom nyugtatni, már mindenre ugrik. Inkább egy kicsit a biztonságot jelentő Serena mellé sorolok be, és értetlenkedve kérdezek rá. – De.. honnan van a tanárnőnek meg a pasijának tiszta ruhája, meg kajája? Mi nem találtunk semmit, csak bénáztunk. – Azért mégiscsak jobb így, hogy két felnőtt van mellettünk. Nem érzem magunkat gyereknek, de lényegesen fiatalabbak vagyunk, és csak rohangáltunk érdemi ötletek nélkül, a felnőttekre most már lazán átháríthatjuk a felelősséget. Főleg, hogy ez az arc valami regeneráció mágus, majd őt küldjük mindenhova előre, akár testőrt is faraghatunk belőle. - Nem veszélyes, csak ki van borulva. De senkinek sem árt, csak ránk hozza az ellent a sikoltozásaival, ilyen téren veszélyes. Körülnézni nem nagyon volt időnk Ms. Pierce, egyből jöttek a fertőzöttek. Csoda, hogy el tudtunk menekülni. – Nem teszem hozzá, hogy Dakota miket művelt velem az elején, azért kevés lány indít úgy az első percben, hogy smároljm már le. Én nem kérek a pasitól fegyvert, jelenleg annak is örülni fogok, hogy nem nekem kell az első vonalban harcolnom. – Kicsit igen, de ez nem is csoda, amúgy aranyos lány. – Nem kezdek azon filózni, hogy a barátnő itt most mit is jelent. Nem vagyok az együttjárás híve, bár Dakotával tulajdonképpen egészen jól hangzana. Ha megkaptam a kólámat, hátul nyitogatom a kocsiban, miután bepattantam, és egyszerre jobban érzem magamat, alig várva, hogy mondjuk a saját szobámban gitározhassak, remélem nem nagy elvárás. Ha Dakota beül mellém, akkor kedves kacsintással üdvözlöm ismét.
Haladunk, haladunk. A csajos már nem sikít, értelmes emberi szóra is képes, és úgy tűnik, a kesztyűtartó felé nyúlkáló keze is lankadó kedvet mutat. A kóla elfogadása apró mosolyt von arcomra, a cukor nagyon is jót fog tenni felőrölt idegei. nem véletlen adnak sokkos embereknek is, vagy valami hasonlóan tömény édességet. - Örvendek Dakota - szélesítem a mosolyom, mintha csak egy szokványos találkozón lennénk, ha nem lenne olyan ideges a csaj, még kezet is nyújtanék felé. De most szerintem jobb, ha csak az alapoknál maradunk. - Ha nem sértődsz meg, egyelőre nem adok fegyvert. Még stresszes vagy és azt sem tudhatom, mennyire lőssz pontosan. Már pedig a töltényeim száma véges - magyarázom higgadtan, barátságosan, hogy értse, nem félretaszítom vagy lefitymálom. Azt viszont direkt nem említem meg, hogy attól tartok, véletlen a barátját lövi le, vagy épp Serena-t, ha nem tud idejében kapcsolni. Szóval jobb, ha a fegyverek nálam maradnak még. A rendelésre és nőies makacsságra elnevetem magam, de egy bólintással nyugtázom. Eh, ezek a nők még ilyen helyzetekben is tudnak furák és különösek lenni. - Attól függ, milyen fegyverrel lőnek rám. Amit már tapasztaltam, az ellen védekezek, de amit nem.. ugyanúgy sérülök, mint bárki. Legfeljebb gyorsabban gyógyulok fel - vonom meg a vállam, mert azért jobb tudnia, mielőtt élő páncélnak használna. Persze náluk nagy eséllyel sokkal tapasztaltabb és képzettebb vagyok, de akkor is... Szeretem én az életet, még ha most ilyen zavaros is. - Az sem rossz.. már ha megtanulod kontrollálni - biccentek az ő képességét hallva, noha magamban felsóhajtok. Nagyon tapasztalatlan, az ereje még önmagát éli, nem pedig ő uralja. Már pedig egy ilyen felfokozott stresszhelyzetben, mint amibe csöppentünk ez nem a legjobb hír. - Akkor hozom a rendelést, oké? - állok fel, majd egy-két lépést hátrálok és csak aztán fordítok neki hátat és indulok vissza a kocsinkhoz, az ott várakozó páros felé. - A barátnőd egy kicsit kiakadt - mondom a srácnak még időben észbe kapva, nehogy zizist mondjak, mert Dakota meghallhatja. És közben a csomagtartót felpattintva kiveszem a másik nadrágot, majd a hátsó ülésről két doboz kólát. - Serena adj a srácnak kólát, a cukor neki is jót tesz majd - fordulok Serena felé, aprót, észrevehetetlent biccentve felé, mintegy megnyugtatásként. Ez a pillanat nem alkalmas a bővebb fecsegésre, attól tartok, túl sok időt töltünk egy helyben, szeretnék már tovább indulni. Ez viszont addig nem megy, míg Dakota nem ül át hozzánk. Szóval inkább hozzá sétálok vissza és nyújtom át akért cuccokat, majd néhány lépést távolodva fordítok hátat neki, hogy ne kelljen előttem öltözködnie. - Igyekezz, nem biztos, hogy okos dolog itt letáborozni - intem a csajt. Közben persze éberen fülelek, egyrészt felé, nehogy meglepő dolgot produkáljon, másrészt a környezet felé. Nem szeretném, ha meglepnének minket a nagy gyanútlanságunkban.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: Utak, ösvények Vas. 29 Jan. - 21:22
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Szó se róla nagyon elképedek, amikor meghallom a szavait. Még hogy valaki tényleg meg akart őket enni... ez a világ, ez a jövő teljességgel abszurd. Fogalmam sincs, hogy emberek hogyan képeske ilyen mélyre süllyedni egyáltalán, hogy hogyan képesek rá, hogy valakit megpróbálnak megenni, mert már nincs más. Nem hiszem, hogy én valaha is idáig jutnák, bármennyire is rossz lenne a helyzet. Az ember nem veszítheti el az emberségét és ijeszthet meg ennyire gyerekeket, hiszen ők még annak számítanak, és látszik, hogy szegény lány alig van magánál, az is csoda lesz, ha Nathannek sikerül kiimádkozni őt a kocsiból. - Megértem, ha meg akartak enni titeket, de ugye... Dakota nem veszélyes? - azért látszik rajtam, hogy aggódom, mégis csak mutánsok vagyunk és ha félünk akkor az erőnk nem feltétlenül beszámítható. Ezért is erősítem fel Nathanét, hiszen Dakotára nem emlékszem még, nem tudom, hogy mi a képessége, hogy nem veszélyes-e és nem akarom, hogy a... pasimnak bármi baja is essék, még ha erre furcsa is így gondolni, mármint hogy ő a pasim, mert hát az, csak én nem szoktam ilyen szavakkal dobálózni, azt hiszem már kinőttem belőle. - Egyelőre mi se tudunk többet, csak talán a birtok... Ezek szerint voltatok ott? Jól körülnéztetek? - nem jó hír, ha ott sem jobb a helyzet, de még sincs más ötletem, mint megpróbálni. Ha más nem, akkor együtt, aztán hátha valami többre jutunk majd a végén. Meg kell adni az esélyét, hátha akad ott olyan, aki rejtőzködött és ők nem találták meg, de azért ott van és nekünk esetleg tud segíteni. A kocsiba viszont én egyelőre nem ülök be, megállok Casey mellett és Nathékre figyelek elsősorban. Felmerül bennem, hogy odakiabálok, hogy minden rendben van-e, de végül elvetem az ötletet, főleg ha közben már Casey a tudtomra adta, hogy mi a lány képessége, meg egyébként sem akarom kiabálással megijeszteni, mert az innen is jól látszik, hogy nincs épp a legjobb lelki állapotban és ha Nathannek sikerül is valahogy rávenni, hogy átüljön a mi kocsinkba, nem kellene ezt hirtelen hanghatásokkal elrontanom.
*Az áldott csend. Persze vannak hangok, Casey-ét is hallom, mindent amit a tanárnővel beszél. Igen, valahogy ez s eljutott az agyamig, csak nem foglalkoztam vele. egészen más kötötte le a figyelmemet, ráadásul, ahogy Casey is mondta, az idegeim már olyan rongyosak, hogy azt még egy hajléktalan sem venné fel ha ruha lenne. Egy évig egy pszichiátrián lenni sem piskóta, de az egész történésben az volt a legrosszabb, hogy miután kiszabadultam onnan és úgy gondoltam már minden rendben lesz az életemmel - a helyzetemhez mérten - a prof azt ígérte, hogy mindenben segítenek ami a képességemet illeti és senki nem fog hülyének nézni, aztán jött Casey és még jobb lett....végül beütött a krach. Sorozatban jöttek a rossz dolgok, átrepültünk időn és téren át, fogalmunk sem volt mi a fene van, ránk lőttek, menekülnünk kellett, ráadásul az egész kastély romokban volt és a ruháimat sem találtam meg, zombik jöttek és meg akartak enni. Csoda, hogy sikítok minden apró változásra? Azt nem mondom, hogy a kóla olyan nagy szenzáció, hogy el kellene ájulnom tőle, de jelenleg az egyetlen normális dolog ami az életembe tolakodott. *-Kóla? Nem érdekel a cukor, jöhet. *Majd pont most fogok aggódni azon, hogy elhízom, mi? Hát ki nem szarja le, úgy sem tudjuk mikor fogunk legközelebb normális kaját enni, másrészt kajára most inkább nem gondolok. Azért persze a kezem még a kesztyűtartó felé vándorol, de látva, hogy Casey milyen jól elvan a csajjal és cseppet sem ideges, felfogom, hogy ha nyugalom nem is tör ránk, azért van némi esélyünk és reményünk arra, hogy a jók csapatából előkerültek majd segítenek nekünk. A fickó a neveket sorolja, nekem egyik sem ismerős de nem is érdekel hogy hívják őket, a lényeg, hogy nem akarnak megenni. Pisztolyt nem kapok, de nadrágot igen, félig ki lesznek elégítve az igényeim.* -Oké, ha nem akartok megenni, megnyugszom. Utána adsz fegyvert? Már lőttem. *Igaz, hogy vaktában, de a pánik nem igazán jó célzó motiváció. *-Dakota vagyok, ő meg Casey. A suliban voltunk amikor taccsra ment az életünk. * Értem én amit mutogat, nincs nála fegyver, legalábbis a kezében. Viszont kóla sincs. *-Oké, hozd a kólát meg a nacit, addig nem szállok ki. *Tutira nem előttük fogok átöltözni, még úgy sem, hogy a szoknyát sem kell levennem, hogy nadrágot húzzak. A fickó viszont dumálni akar. Oké, akkor dumáljunk. a mutánsság már nem olyan kaliberű téma, hogy tátsam a számat, Casey is az és volt szerencsém megtapasztalni, épp csak a hajam nem lobbant le a fejemről. Az, hogy ő regenerálódik csúcsszuper, tutira jobb mint egyszerre hallani a fél várost. *-Aha. Szóval ha lelőnek akkor nem halsz meg? Tök jó lehet. Én? Az összes érzékszervem csúcsra jár, de csak akkor amikor akarja. *Az, hogy néha egyet-egyet elő tudok hívni, nem téma de nem is titok, momentán inkább a kóla, a naci és a pisztoly érdekel. Casey felé nézek aki a tanárnővel beszélget, tudom, hogy rólam. Elhúzom a számat, egy kicsit szégyellem magam amiért kiborultam. A pasik nem igazán kedvelik a pánikoló csajokat, sem a sírósokat és a sikítozósokért sincsenek oda. Ebből kettőt teljesítettem, azt hiszem lőttek a kapcsolatnak.*
Lopva oldalt pillantok, ahogyan Nathan vigasztalgatja Dakotát, na igen, azért ez nekem így nem menne. Legalábbis én már napok óta csinálom, valahogy mindig nekem kellett erősebbnek lennem, de már elfogyott a türelmem, nem csoda, hogy kiabáltam. Inkább hagyom, hogy a tanárnő pasija vegye át a stafétát. Én egyébként is a csajozáshoz értek, de az teljesen más mint válsághelyzetben tudni a megoldást. Inkább maradok Serenához közel, és bólogatok, úgy fest olyan világba kerültünk, ahol ez nem számít elképesztőnek. – Sajnos igen. Szimpatikusnak tűnő alakok, de velejéig romlott kannibálok. – Bököm ki, és egyátalán nem gond, ha a nálam idősebbnek tűnő Nathan átveszi az irányítást. Végtére is mi még diákok vagyunk, az a dolgunk, hogy lazuljunk, tanuljunk, és majd a felnőttek döntenek. Ha végre találkozunk okosokkal, akik megmondják, hogy mi a szar van, hát őszintén őrülök, hogy nem nekem kell komoly döntéseket hoznunk. Azaz főleg nekem, mert Dakota teljesen rám hagyatkozott, mondhatni sikoltozott a sarkamban. Most mással teszi, nem baj, legalább rápihenek. - Nem, valójában nagyon aranyos lány, csak már idegileg teljesen tropa. – Halkítom le a hangomat, és nem azért, hogy Dakota meg ne hallja, hanem mert eleve ő kérte ezt. Teljesen ki vannak most megint élesedve az érzékei, szinte fáj hallania, hogy hirtelen sokan lettünk. Én most éhes sem vagyok, csak legfeljebb innék valamit, de a ruhámmal nincsen gond. Fegyver meg őszintén nem kell, már elegem van a harcokból. - És tudja tanárnő, hogy most mit.. csináljunk? A birtok nem tűnt biztonságosnak, amikor eljöttünk, de más ötletünk nincsen. – Csüccsenek be a kocsijuk hátsó ülésére, a sajátunkból nem kell átrámolni semmit, lévén csak az van nálunk, ami rajtunk van.
- Nathan vagyok - nyújtom futtában a kezem a kölyöknek, félúton a sivalkodó lány felé. Noha az én érzékszerveim nem funkcionálnak túl, kissé már kezd nekem is sok lenni a hangzavar. Mindenki egyszerre beszél, információ és panasz zúdul mindannyiunkra, miközben szerintem még a majdnem-ütközés sokkját sem hevertük ki. Így hát meg sem lep a kiscsaj sikítása, egyetértek vele, még el is nézem neki, idegsokkos. Csak aztán folytatom a gyógypedes hangsúlyt, a higgadást, és noha nem kerüli el a figyelmem a kesztyűtartó felé araszoló kéz, végül is minden szarra kaptam kiképzést, most még sem hasalok fel a levegőbe, nem csavarom le a kezét a helyéről. Van szegénynek elég baja. - Innivaló főképp régi kóla van, de a cukor nem árt a szervezetnek - magyarázom, azt pedig okosan elharapom, hogy ilyen helyzetben. Ki tudja, mire gondolna, és a lecsillapítás a lényeg nem az újrahergelés. - A nevem Nathan, Serena tanárnővel kerültünk át ide a mi időnkből. Katonai kiképzést kaptam, tudom használni a fegyverem. De neked nem adom oda, míg nem nyugszol meg. Ami pedig a nadrágot illeti.. Ha megfelel a melegítőfazon, amit Serena is visel, abból akad még egy azt hiszem. Az én ruhám, új, tiszta - magyarázom, immár a kocsiajtóhoz érve, térdeimre ereszkedve, hogy egy vonalba kerülhessünk, két kezem tenyérrel felfelé felé nyújtva. Nemzetközi gesztus ez, békét, fegyvertelenenséget vagy inkább ártatlan szándékot sugall. Nem kell hozzá különösebb ismeret, a testbeszédet minden normálisan működő agy tudat alatt feldolgozza és aszerint stimulálja a viselkedést. - A birtok felé tartunk, remélve, hogy ott valaki válaszokat ad és segít visszajutni a saját helyünkre. Meg tudlak védeni titeket - hadoválok össze-vissza, arra várva, hogy ha meg nem is fogja a kezem, lecsitul, kiszáll. Nem szeretnék itt könyörögni, míg ránk esteledik, de most az erőszak sem megoldás. Beszélni kell a zaklatotthoz, csitítani, nyugtatni, hagyni, hogy visszaálljon a megszokott ritmusba a teste. - Mutáns vagyok én is, ahogy ti is. A testem regenerálódik, egy idő után ellenállóvá válik a sérülésekre, amiket már tapasztalt. Te mire vagy képes? Hogy okos dolog-e kiteregetni a részleteket? Nem tudom, de nincs jobb ötletet. És ha ezek a gyerekek abban az iskolában tanulnak, ahol Serena is tanít, akkor ők is mutánsok és nem ez fogja meglepni alegjobban. Egyáltalán, a tapasztaltak után meg tudnak még lepődni valamin? Meg tudunk még?
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: Utak, ösvények Kedd 3 Jan. - 12:27
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Mennyivel könnyebb lenne, ha már minden diákot jól ismernék, akkor talán a kiborult kislánynak is tudnánk segíteni, legalábbis könnyebben, de sajnos nincs így és ő mintha még új is lenne, nem is emlékszem rá, hogy láttam-e egyáltalán. Ettől még persze lehet diák, főleg ha Casey azt mondja ők is úgy kerültek át ide, akkor minden bizonnyal együtt. - Meg akartak enni titeket? - elképedve nézek rá. Velünk is történtek kellemetlen dolgok, főleg ijesztőek, na de hogy bárki meg akarjon enni... legalábbis rendes élő ember. - Mármint emberek? Vagy olyan... valamik? - azért ez nem mindegy, mert úgy fest azok a valamik tényleg embereket esznek, míg a normális emberek minden bizonnyal nem, na de azt hiszem már egyre inkább nem is akarom megfejteni ezt a világot, inkább haza akarok jutni és talán erre a birtokon van megoldás. Nathan után azért aggódva pillantok, de egy kislány csak nem okoz gondot, legalábbis remélem. Idegesítő, hogy nem tudok folyton a nyomában lenni, fogni a karját, hogy ha bármi baj lenne, akkor segíthessek neki, pedig tudom önálló ember és már épp elég ideje éli az életét egyedül ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, de ez van, ha valakihez elkezdesz kötődni. - Igen... valahogy úgy, a pasim. - hű, de furcsa ezt a szót így kimondani, nem szoktam használni, de magam sem tudom, hiszen ez technikailag még csak a második randink ugyebár, csak épp elég furcsán alakult eddig, de ettől még nem mondhatom, hogy a párom lett, még nem is tisztáztuk le ilyen mélységekig a dolgokat. Igazán megnyílni egymásnak is csak pár perce sikerült, amikor majdnem ütköztünk Caseyékkel. - És persze átülhettek hozzánk, csak előbb meg kellene nyugtatni a leányzót. Nem... nem okoz bajt? - igen azért még mindig aggódva nézek Nathan után. Az a baj, hogy a félelem sok butaságra késztetheti az embert és nem szeretném végignézni, ahogyan Nathannel valami baja lesz, még akkor sem, ha képes sok mindenből könnyen kikecmeregni, ha mondjuk egy szimpla lövés nem árt neki azért annyira, mint egy átlag embernek, de azért mindennel szemben ő sem ellenálló, sőt igazából nem is ismerem még pontosan a korlátait, vagy a képességében rejlő erőt. Mindenesetre akaratlanul is, de amennyire figyelem, végig rá koncentrálok, hogy a képességét felerősítsem, ha bármi történne... mégis csak tudjam, hogy nagyobb eséllyel nem lesz semmi baj.
*Most tényleg úgy nézhetek ki mint ahonnan a kastélyba érkeztem, a vicc az egészben az, hogy ott voltam a legnormálisabb. A zombikkal még kibékültem volna, elég őket elkerülni és jó messziről látszik rajtuk, hogy micsodák. Casey barátai azonban emberek, élők és első látásra normálisnak tűntek, könnyű volt a csapdájukba csalogatni minket. Ha arra gondolok, hogy még meg is etettek….előkészítették a töltött húst. Megint hánynom kell, hacsak arra gondolok mit ettem….vagyis kit. Ám a sokkhatás visszaszorítja a hányást, csak diszkréten öklendezem, nincs is senki a gyomromban. Nem akarok egyedül maradni, nekem most csak Casey van, őt ismerem és benne bízom csak. Sem a férfi, sem a nő nem ismerős, hiszen amikor ez az egész történt velünk még fél napja sem voltam a kastélyban. Épp csak lepakoltam a szobában és úgy két órányi várakozás után nekiindultam körülnézni, akkor találkoztam Caseyvel a padlás feljárónál, cirka fél óra múlva már túl voltunk egy csöcsörészésen és az életünkön. Őt sem fűzi hozzám sok minden, de sok rémes dolgon mentünk együtt keresztül, olyan mintha ezer éve ismerném, ezért esik rosszul amikor rám kiabál. Nem emiatt nyavalygok mégsem, a képességem a legjobbkor szokott rám törni, most is ezt teszi, az egész lényem tele van hangokkal, szagokkal, látvánnyal, amit nem vagyok képes egyszerre befogadni. Casey megfogja a kezem és érzem ahogy a vére meglódul az ereiben, érzem a szagát, a fémes ízt és egyre jobban tolakodik az orromba a füsté is. Elrántom a kezem tőle és a füleimre szorítom, de nem sokat tudok kirekeszteni a hangokból, és még a másik pasié is hozzáütődik. Ám ez most más egy kicsit, azt nem mondom, hogy hatszáz decibel hatással együtt kellemesebb, de valahogy lassabb és zümmögőbb. Minden információ elsikkad, bár beleég a tudatalattimba, hogy később majd felhasználhassam, de most…csak egy kis csendet szeretnék. Becsukott szemekkel kiabálok.* -CSENDET! MARADJATOK CSENDBEN! *Szinte sikítom, aztán várok….a kocsiból jövő pattogás megszűnik, talán a saját hangommal űztem el a képességem bizonyítékait, talán ők is a kiabálásom miatt maradnak csendben, lássuk be a meglepetés ereje hatásos. Elég csak egy pici, hosszabb pillanat, hogy megkönnyebbüljek. Lassan nyitom ki a szemeimet és nézek fel a pasira. Mentségére legyen mondva jóképű és a felsorolásból kiváló érzékkel hagyta ki a kaját. Még mindig kapkodva veszem a levegőt, de legalább nem látom már minden pórusát az arcán és a pattogó bogarakat a motorháztetőn.* -Adsz vizet és pisztolyt? Egy nadrág is jól jönne. *Közben azon gondolkodom, ha ez mégis csapda és meg akarnának enni, milyen fegyvert használhatnék a kocsiból. Sajnos azonban ezt a kocsit nem ismerem, de talán a kesztyűtartóban van valami. Lassan arra nyújtom a kezem.*
Nem gondolok bele, hogy mi vitte odáig Billyéket, hogy idáig korcsosultak. Hiszen annak idején én is velük bandáztam, talán ha nem esek ki az időből, én is ilyen emberevő, portyázó kanibállá válok. Hiába, hogy most civilizált szépfiú vagyok, ez nem minden. Ám most mégis együtt menekülünk Dakotával, és ahogyan meglátom a tanárnőt, eldobom az agyamat, fel sem mérem, hogy talán ellenünk lehet, hiszen nem! Mindig aranyos nő volt, a tanulókért élt, és bár nem tudom, hogy ki az a szőke katonás fazon mellette, de most nem is számít, csak az, hogy szövetségesre lelhetünk a személyükben. Kipattanok, ott hagyva a lányt, mert az autóban legalább nem eshet baja, erre utánam süvölt. - Ne kiabálj már szivi! Ők velünk együtt jöhettek át. Nem ránk éhesek! – Szólok rá, hogy kicsit nézze már meg a másik párost, hogy sokkal emberibbek, mint a szakállas, marcona haverjaim. Inkább kinyitom a kocsi ajtaját, és ráfogva a lány kezére, magam után vonom, hátha biztonságot nyújt neki, hogy legalább megmarad a fizikai kontaktus. - Azt hiszem ahogyan önök asszonyom. – Még mindig fura azt látni, hogy pasival van, valahogy bele sem gondol az ember, hogy a tanároknak is van magánélete. Bár ha belegondolok, Serenát pont azért bírtam, mert csak pár évvel idősebb, mint mi, ezért könnyedén értettünk egymás nyelvén. A barátnőm? Hm.. ez így egészen hivatalosan hangzik.. Alig ismerem még, bár jogos, hogy ha kölcsönösen megmentettük egymás életét, és kavarunk is, akkor már minimum a barátnőm. – Aha. Tényleg szó szerint meg akartak minket enni. Casey. – Nyújtom a kezemet a hapsinak, vele egyértelműen tegeződni fogok, jó arcnak tűnik. Viszont felesleges két kocsival menni, akkorát fékeztem, hogy még az se biztos, hogy az öreg tragacs beindul. – Átülhetünk hozzátok? Merre mentek? Mi a birtokra, hátha mégiscsak valahogyan vissza lehet jutni. Agyrém ami itt van. – Ám a pasi már támogatja is Dakotát, úgy fest ő jobban ért a nyugtatáshoz, mint én. De hát idősebbnek, és viharvertebbnek tűnik, mint én. Addig én a tanárnő mellé sorolok be. – Ki az ürge? A tanárnő pasija? – kérdezem sokatmondó vigyorral, bekukkantva a kocsi hátsó ülésére, hogy tényleg van e kajájuk, fegyverük. Belecsöppentünk ebbe a furcsa világba, és úgy fest, ők jobban boldogultak, mint mi.
Azt hiszem, senki sem róhatja fel nekünk, hogy kissé idegesek és hirtelenek vagyunk. Az elmúlt nap után aki ezt megemlíti nekem, tuti leverem. Nálam az elővigyázatosság az első, de a srác szavaira, majd Serena-éra kissé enyhül a szorítás a kezemben és a gyomromban is. Mármint abban az értelemben, hogy értelmes emberekkel találkoztunk, ráadásul olyanokkal, akik a mi időnkből vannak. Igazolás erre Casey szavai és Serena megerősítése. Mert hát lehetnének itteniek, de akkor nagy eséllyel öregedtek volna egy keveset. - Kik üldöznek? - vonom fel a szemöldököm, közelebb lépve, majd biccentek egyet Serena-nak, hogy nyugodtan lépjen közelebb. De azért van a biccentésben némi óva intés is, jobb, ha koncentrál arra, hogy bármikor aktiválja a képességét. - A barátnőd sokkot kapott? - kérdem, de már inulok is a lefulladt járgány felé. Bár azért fülelek a válaszra, a csaj teljesenn a sokkhatás tüneteit produkálja, és az általunk tapasztaltak után nem is csodálkozom. Én kaptam kiképzést, még ha nem is zombik ellen, és van fegyverem is. De ezek.. még ha mutánsok is, csak gyerekek. - Nyugi kislány, az eddig látottak után azt hiszem abszulú vega leszek - magyarázom halál nyugodt, már-már gyógypedes hangsúlyban, ahogy közeledem, még a fegyvert is bedugom a vesém felett a nadrágba, nehogy attól frászoljon, vagy épp hirtelen pánikjában elsüsse a kapkodással. - Nyugi, velünk biztonságban vagy. Ott van a tanárnőd, Serena.. Mi is ide kerültünk, valahogy. Segítünk.. gyere van innivalónk, takaróink, működő autó naftával. És fegyver, amit tudok is használni - szuggerálom, közelebb, közelebb lépkedve, óvatosan nyitva az ajtót, hátha nem kap utána, hátha higgad és magától kiszáll. Ha nem.. nos nem ütök nőt, legalább is nem szeretek, de ha más nem, egy baráti pofon,a mi inkább sokktalanító mintsem fájdalmas, még azt hiszem belefér. Még sem furikázhatunk egy rémülten sivalkodó csajjal ahátsó ülésen!?
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: Utak, ösvények Csüt. 8 Dec. - 21:37
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Azt hiszem tényleg kezdünk összeszokni és nem csak azért mert itt ragadtunk a jövőben, hanem talán mindkettőnknek szüksége volt a másikra. Nem hiába mondják, hogy jó, ha a másikkal kiegészítitek egymást. Nathan komoly, hozzám képes nagyon is, én sokkal elvarázsoltabb vagyok, így talán lazítok rajta, ahogyan ő komolyabbá tesz engem és ezzel egy ilyen kemény helyzetben is, mint ez tartja bennem a lelket. Összeszedettebb vagyok mellette, sőt még átgondoltabb is, pedig ezek eddig nem kimondottan voltak rám jellemzőek. - Tudod ugye, hogy már nem kell levenned a lábamról, mert az már megtörtént? - mosolyodom el a viccelődését hallva, de ettől még úgy érzem, hogy érdemes elmondanom neki az én kis múltbéli történetemet is, azt hogy engem milyen sérelem ért, hiszen így ismerjük meg egymást igazán. Nem sebek feltépéséről van szó, hanem arról ha megosztod valakivel azt, ami igazán fáj azzal közelebb is engeded magadhoz, megmutatod milyen az a részed, ami sebezhető, amit bántottak és én pont e miatt vagyok hálás neki, hogy mesélt nekem Graceről, mert tudom ezzel még közelebb kerültem hozzá. - Igen... tudod akkor nem így gondoltam, de utólag én is ezt a következtetést vontam le. - és már visszafogottan de mosolyogni is tudok ezen az egészen. Naiv voltam és nem gondoltam bele, de hogy ilyesmi megtörténhet velem, pedig bárkivel megtörténhet. Igen ez van, ha olyan vagy, mint én, nem vesznek elég komolyan, aminek rossz vége is lehet és esetemben az lett, de... remélhetőleg ebben az esetben nem történik hasonló. A rossz tapasztalatokat nem szabad kivetíteni másra ezt mind tudjuk, de azt is, hogy ezt nehéz be is tartani. Ezek után viszont felgyorsulnak az események és kész csoda, hogy nem ütközünk egyet, de végül csak megússzuk, a kocsi csikorogva fékez le, hiszen Nathan koncentrál és tudja, hogy mit csinál szerencsére, én pedig tartom magamat és nem esem pánikba, még csak ki sem pattanok, csak amikor már jobban felmérem a terepet és felfogom, hogy ott a kocsiban két diák ül, olyanok, akiket még ismerek is. - Várj! - na most már kipattanok a kocsiból és természetesen Nathan az, akinek szólok és meg is indulok Casey felé, csak félúton torpanok meg, mert a végén még Nathan itt kap szívrohamot, hogy megint nem gondolom át mit teszek. - Nincs baj, ők az iskolába járnak, diákok a birtokon. Casey és... - töröm a fejemet, még a homlokom is apró ráncokba szalad, ahogyan igyekszem a lány nevét is felidézni, de elsőre nem ugrik be, de az arca ismerős még annak ellenére is, hogy jelenleg a félelemtől eléggé el van torzulva. - Mi történt, hogy kerültök ide? - aggódva pillantok a másik kocsi felé, ahol Dakota ment át futóbolondba, legalábbis nagyon kiabál és nagyon fura dolgokat. Nem, annyira azért már vagyok óvatos, hogy oda viszont nem megyek csak úgy hirtelen, mert abból ki tudja, hogy mi sülne ki, főleg hogy a leányzó ilyen rossz állapotban van. Miken mehettek át szegények?
*Halványan fogalmazva is pocsékul vagyok. Ami a kastélyban történt velünk, az a Casey haverjainál történtekhez képest divatbemutató volt. Visszavágyom a kastélyba a fegyverropogásba, a porba, piszokba és abba a kis rejtett kuckóba ahol még minden rendben volt. Nem kívánok sokat tényleg, eszembe sem jut olyasmi, hogy a saját időnk és világunk, nem vagyok telhetetlen, haladjunk csak kis lépésekben. Száguldunk. Magunk mögött hagyjuk a kannibálokat. A francos francba még rágondolni is szörnyű, nemhogy kimondani és egyáltalán; kannibálok! Csak a suliban hallottam barbár törzsekről akik embert ettek, azok is már kihaltak, vagy vegák lettek, nem tudom, de ez a valóság. Elfogytak az állatok az állatkertből, nincs több mormota? Miért nem volt az nekik jó? Komolyan, lehet csirkét nevelni meg tojást enni, vagy macskát, patkányt…na de egymást!!! És még engem is megetettek valakivel, szörnyű a gondolat, nem csoda, hogy kiadtam magamból, bár már nem volt mit igazán. A gyomromban volt egy ember és aztán engem akartak megenni. Remek, emberrel töltött Dakota. Nem kellene ezt az egészet tovább ragoznom magamban, de egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. A műszerfal kiveri. Koppanok mint bogár a falon, a másik autó csikorgó kerekei sem nyomják el a sikolyomat, a rémület újjá éled bennem. A mostani állapotomnál sokkal normálisabb voltam a pszichiátrián is, mit tennének velem ha most látnának? Casey kezét érzem a vállamon és hallom, hogy mond valamit arról, hogy a mieink, de a haverjaira is azt mondta. Én a kocsiban maradok, de már nem kántálok hanem Casey után ordítok s közben átcsúszok a vezető oldalra. Csak nem olyan bonyolult, nyomni kell a pedált és kormányozni. *-CASEY! NEM MENJ ODA, MEGESZNEK!!! GYERE VISSZA! GYORSAN!!! *Mégis mi a fenének szállt ki a kocsiból? Meg akar halni? Milyen tanárnő? Nem jut el az agyamig, hogy kiről beszél, mert útban vannak még a kannibálos emlékeim, az üldözés és azok a hangok ahogyan kéjesen nyammogtak mikor a combomról beszéltek. És aztán, ahogy a szívem még több adrenalint nyom a vérembe, az egész világ rám borul. Hallom a motorzúgást, a beszélgetést, még a légvételeiket is, a szívdobbanásokat. Látom a másik autó motorházán pattogó bogarat, a szálló porszemeket mint megannyi csillag és az orromba kúszik a hirtelen fékezéstől égett gumi szaga, olajé, benziné és füsté. Valahol ég valami. Konkrétan a kocsink füstöl a motorháztető alól. Füleimre szorított kezekkel tátom a számat. *
Dakota nem látja teljesen jól, később engem is megennének, de csak azért kapnék másodlagos prioritást, mert régen haverok voltunk. Én sem húznám sokkal tovább, mint a szöszke lány, így nem kérdés, hogy ha valaha is hazajutunk a saját időmbe, akkor többet ezekkel nem zenélek, talán még abba a klubba se megyek többet, ahol velük összefuttottam. Egyetlen bizodalmam a birtok, ahonnan eljöttünk, hogy hátha más is erre a sorsra jutott, és csak idő kérdése, hogy összefutunk egy szintén a közelben köröző csapattal, akik még barátságosak is, mert úgy vélem ebben a furcsa világban minden szabály értelmét vesztette, és erősen kétséges, hogy akivel találkozunk, az mennyire fog ellenünk fordulni. Látszik, hogy egy baráti mosoly már nem elég, ezek után nem tudom, hogyan bízzunk bárkiben is. Nem csodálom, hogy Dakota szó szerint elhányja magát a helyzettől, most egy darabig nem fogom csókolgatni a száját, mert hasonló sorsra jutnék, mint ő, pusztán a szagtól. Nem arról van szó, hogy én jobban bírnám az emberhúst, de kettőnk közül úgy vélem, nekem kell erős pasinak lennem, aki benne is tartja a lelket. Ahogyan padlóféket nyomok hogy ki tudjuk kerülni a másik kocsit, szegény szöke szinte felkenődik a kesztyűtartójra, és már a törvénytelen sikolyon sem lepődhetek meg. – Nem fognak megenni. Ők nem! Ők a mieink! – Simogatom meg a vállát, és indulok el a tanárnő felé, kicsit hanyagolva Dakotát. Valami szőke fazon integet nekem, mintha én lennék a rossz. Talán a tanárnő pasija? Fú de bunkó feje van...! Bár nekem minden pasi az, aki szép lányokkal, khm.. nőkkel fut! - Az ő.. a tanárnő tanítványai. Casey vagyok, és sürgősen el kéne innen tűznünk, mert üldöznek, és ha utolérnek.. Szintén a múltból? – Hülye kérdés, ezt belátom, de a tanárnő nem öregedett, így esélyes, hogy mázlink lesz, és ők is velünk kerültek át ide.
Hogy nélküle unalmas lett volna az életem. Nos, nem egészen így fogalmaznék, hisz sose unatkoztam. Inkább a monoton a jó szó rá. A napok ugyanúgy teltek, mármint a főbb pontokban. Meló, edzés, meló, edzés, meló edzés. A szabadnapjaim csak annyiban különböztek, hogy a meló kimaradt a sorból. Unatkozni persze sose unatkoztam, de monoton volt, ezt már én is belátom. Serena üde kis színfolt ebben a szürke világban a maga esetlenségével, ügyetlenkedéseivel és persze különleges személyiségével. Talán ő lenne az, akit a sors nekem rendelt, akihez az út vezetett? Eh.. de érzelgős lettem... Aztán csak vigyorgok, ideje, hogy ő is zavarban legyen, mint hogy én már voltam párszor, ha nem is épp most. De mondjuk amikor Salem-ben ebédeltünk az étteremben.. nos ott néhányszor majdnem a torkomon akadt a falat, szóval itt az ideje a revánsnak. - Miért lennél vénlány attól, hogy a pasik bomlanak utána, de te elhessented őket? Ez inkább igényességre utalna - ferdítem a szavait tovább vigyorogva, mert hát tudom, a nőknek ez érzékeny pont. Mármint a kor és a házasság is. Szóval most én vagyok nyeregben. Aztán csak hallgatom, ahogy mesélni kezd, és bár az utat figyelem, olykor rá-rápillantok menet közben, lesve arcát, a kiülő érzelmeket. Mert fontos, miként reagálja le a mondottakat. - Tudom, hogy nem vigasz, de jobb hamarabb, mint később. Ha esetleg komolyabbra fordult volna, ha eljegyez vagy hozzámész és utána derül ki... Így legalább a becsapottság nem olyan erős. Na persze tudom, így sem lehetett kellemes, de legalább nem kellett megbánnia sok mindent. Egy megromlott kapcsolatból könnyebb kiszállni, mint mondjuk egy sokéves házassággal a hátuk mögött. Ott az ember hezitálna, azt hinné, megéri megmenteni. Eh, de bölcs lettem... A következő percek azt hiszem, főképp a rutinnak köszönhetőek és egy nagy adag szerencsének. Bár már ránk is fér. Hangos csikorgás, ösztönösen lépek a fékre, de nem mint egy hülye, finoman, közben tekerve a kormányt is, és bár kifarolunk rendesen, a kocsi nem borul fel, árokban sem kötünk ki, sőt, még a motor is ketyeg tovább, noha a kerekek azért koptak egy pár milit árulkodó nyomot hagyva az aszfalton. - Mi a szent szar!? - mordulok, elengedve Serena kezét, kapva a fegyverem után. És látom, okos kislány, fejlődőképes, mert hát nem ugrik ki a kocsiból, uralkodik zsigeri ösztönein, hogy megnézze mi van a másik autó utasaival. Bár az eddig látott zombik nem tűntek észlénynek, nem hinném, hogy tudnának vezetni, de hát az a sofőr se volt valami rutinos. Inkább mint egy idegbajos. - Nem akarok, ha nincs okom - felelek a kérdésre, nem szívesen ölök élő embert, de ha nincs más választás.. mi vagyunk az elsők. Még is, bár kezem ügyében a fegyver, nem fogom rá a másik sofőrre ahogy kiszállok az autóból, de fenyegetőn pihen a kezemben. - Állj meg! Kik vagytok? - kiáltok a srácra, miközben szemügyre veszem őt is meg az autóban kucorgó másikat. Nem tűnnek betegnek, legfeljebb idegroggyantnak, de azt hiszem ez érthető ilyen körülmények között.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: Utak, ösvények Vas. 20 Nov. - 20:57
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
- Valld csak be, hogy mielőtt megismertél unalmas volt az életed. - igen, sikerült jobb kedvre derítenie és azt hiszem ez a lényeg. Én is tudom, hogy otthon alatt a saját időnket értette, hát mégis hogyan költöznék hozzá, hiszen még alig ismerjük egymást, épp azon az úton vagyunk, hogy ez minél inkább megváltozzon és talán ennek az útnak még van is ennyi haszna, bár szó se róla egy ilyen beszélgetést is jobban tudnék élvezni mondjuk ágyban párnák közt, ahol nem kell semmitől sem tartanunk és ahol nem annyiból állt a tisztálkodás, hogy nagyjából lemostuk magunkat egy csapnál, mert hát többet nehéz összehozni, amikor nincs se zuhany, se meleg víz. - Héj arra nem is gondolsz, hogy talán a sötétben vad vagyok és... zabolátlan, de itt nappali világosságnál, ha ilyesmiket mondasz akkor még zavarba jövök? Egyébként is, amilyen erőben vagy... neked semmi sem nehéz. - igen, jól látja nem fogom ezt a témát tovább feszegetni, mert érzem én, hogy nehéz beszélnie róla és azért is hálás vagyok, hogy megtette. Nehéz volt neki tudom, de talán már lezárta annyira, hogy ki tudja idővel talán képes lesz a szívét újra megnyitni majd... talán épp felém. Nem gondolok én azért ennyire előre, én is épp eléggé bohókás vagyok ahhoz, hogy ne várjak pár randi és életmentés után szerelmi vallomást, de ha már nem kötődik talán annyira egy rég elmúlt szerelemhez, akkor talán legalább esély van rá. - Tehát fordult a kocka, na de boldogtalan kérők? - csendesen felnevetek. - A végén még levénlányozol, pedig még harminc sem vagyok. - mosolyogva csóválom a fejemet. Na igen, még azt sem tudom hány éves, de valahogy nem merült fel bennem, hogy megkérdezzem, amúgy sem a kor számít. - Boldogtalan kérők nem igazán vannak, pasik terén nem voltam sosem igazán jól eleresztve. Azt hiszem egy olyan srác volt csak, aki igazán rendes volt velem, de azt hiszem az iskolai szerelem nem számít annyit és tudod más iskolába mentünk, elsodródtunk, utána meg... Igazából azóta, hogy a birtokra jöttem dolgozni nem igazán volt senki, még odahaza igen, de valahogy nem klappoltak úgy igazán a dolgok, az utolsó hosszabb kapcsolatom pedig elég csúnyán ért véget. Tudod nem egy élmény mással találni a közös ágyatokban a pasit, akit szeretsz... - na igen Warren egy tapló volt, annyi már biztos, de még csak azt se tudta rólam, hogy mutáns vagyok, talán jobb is így, hogy nem jutottam el addig, hogy elmondjam neki, pedig összeköltöztünk, csak aztán jött a lehetőség a birtokon. Legalább megadta a lökést, hogy tényleg eljöjjek, ha nem így van, lehet hogy hezitáltam volna. Arra azért felkapom a fejemet, hogy csikorogva fékez a másik kocsi, jó eséllyel Nathan hasonlóképp a fékre lép szegény, hogy ne legyen semmi baj. Azért egy perc alatt visszatér a félsz és én is ledermedek, mert ki tudja, hogy kik ezek... nem veszélyesek-e. Kétlem, hogy olyan... betegek, de hogy a rendes emberek sem biztos, hogy rendesek ebben a világban az is biztos. - Na jó... ugye nem kell élő ember lelőnünk? - tudom, hogy Nathan nem épp hétköznapi munkát űz, de azt nem szeretném látni, hogy valakit lelő. Egyelőre még alig látom, hogy kik vannak ott, a helyemen maradok, jó eséllyel Nathan nem is engedné, hogy csak úgy kipattanjak megnézni, hogy ki lehet ott, kik vannak a másik kocsiban.
*A gondolkodás momentán nem megy, de a későbbiek tükrében biztosan azt fogom mondani, hogy jó amiért akkor nem járt az agyam. Mégis azzal vagyok elfoglalva, hogy megértsem miről beszél Casey, mert az ember ilyen, ha valamit nem ért, addig rágja amíg értelmet nem nyer. Na én inkább ne akarnám. Casey persze segít, ösztönösen válaszol és az igazat. Néha jobb a ragtapasz effektus de én utálom, inkább hosszasan húzom le, úgy, hogy ne fájjon, vagy csak kicsit. Hülyeség az, hogy ha hirtelen téped le akkor csak egy pillanatig fáj, francokat. Nagyon, nagyon fáj és még percekkel később is érzed. Így vagyok én is ezzel az egésszel. Casey próbálja kíméletesen összerakni nekem a képet, de nem gondolom azt, hogy mennyire édes, amiért virágnyelven beszél. Mormotát csinálni belőlem pont úgy hangzik mint ami. Azon már végképp nem jár az agyam, hogy miért engem akarnak megenni, ha elmebajos lennék, márpedig minden pszichón töltött nap ellenére nem vagyok az, akkor azt kérdezném vissza, miért nem Caseyt, hiszen nekem több hasznom van. Casey után is ágyba vihetnének. Ebben a megveszekedett pillanatban azonban csak az éltet, hogy kiadjam magamból azt ami bement, bár felesleges, hiszen a nagy része már tovább ment a gyomromból, de a tudat ingert képez s míg bármi is van a gyomromban, addig az görcsösen löki ki magából a tartalmat. Utána csak lihegek, törlöm a számat aminek keserű íze van, próbálom a gondolatot messzire eldobni, de nem nagyon sikerül. Casey támogat, ráncigál én meg hagyom magam, nem is vagyok tudatában annak, hogy lépésenként jutunk előbbre, annak sem, hogy már a kocsiban ülünk. Csak kántálom az „embert ettem” tőmondatot, ráz a hideg a takaró ellenére amit magamhoz szorítok. Ez sem tudatos. Az ujjaim rágyógyultak a cuccra amit elhoztam a szobából, most azt is a gyomromra szorítom és küzdök a hányingerrel, pedig már semmi sincs bennem. Nem is figyelek arra amit Casey mond, vagyis hallom csak nem válaszolok rá. Momentán úgy nézek ki mint azok, akiket teljesen jogosan zártak be oda ahova engem alaptalanul. A város házai észrevétlenül tűnnek el mellettem, nem is nézem merre megyünk, csak tűnjünk már el végre innen. Ennél még a kastély is sokkal jobb volt, ott legalább konzerv volt, régi, biztosan még a jó időkből, amikor még marhát ettek az emberek meg disznót és csirkét és azt is rakták a dobozokba. Nem tudom, hogyan fogok nézni ezek után egy marhahús konzervre. Az utazásunk nem tart sokáig, mivel nem lettem bekötve a hirtelen fékezéstől lefejelem a kesztyűtartót, szerencsére a reflexeim működnek és nem törik be a fejem, még sikerül időben előretolnom a kezem, így csak egy nagy púpot tudhatok a magaménak. Nem tudom mi történt, csak a füstöt látom magunk előtt meg egy másik autót, Casey káromkodását hallom és teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a haverjai értek minket utol. Egy hatalmas, félelemmel teljes sikolyt hallatok, olyat amilyen még nem jött ki a torkomon, aztán marad a fülre kézszorítós kántálás. Igen, kissé kiborultam.*-Nem akarok embert enni, nem akarom, hogy megegyenek. Nem akarok embert enni, nem akarom, hogy megegyenek…..
Az tuti biztos, hogy ha valaha is visszatérünk a saját időnkbe, akkor olyan szinten hátat fordítok a bandának.. Akkor már inkább szólóban fogom nyomni. Engem az sem érdekel, hogy a poszt-apokaliptikus világban Billyék rákényszerültek, de én biztos nem csináltam volna. Akkor inkább áttértem volna a növénytermesztésre, vagy mittudomén tyúkokat neveltem volna a mindennapi tojásért, de úgy fest, Billyék igazi lusta kanibálokká lettek, akiknek a vadászat a hobbijuk. Az embertársaikat csapják le. És el tudom képzelni, hogy ha Dakotát megették, előbb-utóbb én jöttem volna. Hiszen ők már alaposan összeszoktak, de én valami harminc évvel korábbi kiskölyök vagyok, aki még utazott is az időben, tehát problémát jelentenék. Így van, jó döntés volt, hogy azonnal leléptünk, és nem számít, hogy Dakotát még alig ismerem, Billyék pedig évek óta a barátaim, most már teljesen más a szitu, nem is kérdés, hogy kit választok, hogyan döntök. - Először ágyba vinni a szórakkozás kedvéért, aztán.. mormotát csinálni belőled.. – Ezzel azt hiszem egyértelműsítettem a dolgot, de azért beszélek ilyen virágnyelven, hogy a lány ne sikoltson fel az iszonyodjon. Hát így se túl rózsás a helyzet, nem csodálom,h ogy eldobja a rókabőrt. Amikor végzett a hóna alá nyúlok, és kitámogatom. Legalábbis ez a célzat, nagyon dűlöngél, ezért a combját elkapva ismét begyorsulok, villám üzemmódban sietünk ki, szabad szemmel alig vagyok látható. Miután betuszkoltam a kocsiba, én magam is átvetődöm, és taposok is a gázra, míg Dakota láthatja, hogy kik jönnek utánunk, és hányan. - Hamarosan vége ennek a rémálomnak. Ígérem. Megtaláljuk a hazautat, és minden rendben lesz. – Pislogok rá bíztatóan, hogy érezze, semmi bajom nincsen azzal, hogy elhányta magát. Teljesen természetes folyománya volt mindannak, ami történt. Úgy fest mögöttünk alaposan lemaradtak az üldözők, úgy fest ahhoz lusták ahhoz is, hogy időt szánjanak az ilyesmire. Ha valaki a városba téved, elég azt becsalni. Éppen ezen tűnődök, amikor a fékre kell taposnom, mert egy bekötő mellékútról érkezik szinte majdnem elénk egy másik kocsi, csoda, hogy nem ütközünk össze. A Cadillec kerekei füstölnek, majd a kocsi leáll. – Bassza meg.. – A motor kettőt köhög, aztán végképp feladja a harcot. A másik kocsiban egy szőke rövid hajú pasi van, és jééé.. – Serena tanárnő! Úristen..! – Pattanok ki a kocsiból, a miénkkel már úgyse mehetünk tovább.
- Jaj nekem, hogy a nők mindent azonnal szó szerint veszenk! Persze a maguk javára kiforgatva! - sóhajtok fel a szemem forgatva, de azért közben sélesen vigyorgok. Kijavíthattam volna serena-t, hogy az otthont főképp a saját időnkre értettem, de mivel pont az a célom, hogy eltereljem a figyelmét, talán elég hangulatromboló lenne a jelen helyzetünkre emlékeztetni. És marad a szemforgatás a továbbiakra is, mert hát egy ekkora képzelőerővel rendelkező nőnek merjek én már egyáltalán bármit is mondani? Merek, mert kijön belőlem, és mert tudom, ebből nem csinál tréfát. Mert Serena van annyira józan hogy tudja, hol vannak ahatárvonalak. És mert azt hiszem, el akarom neki mondani. hogy miért? Magam sem tudomigazán. Mert végső stádiumban vagyunk, mint a haldoklók? AHol már minden mindegy? Vagy mert egyszerűen úgy érzem, ő közelebb került hozzám néhány találkozás alatt, mint bárki más az elmúlt tíz évben. és bár ahogy mondtam, nem hiszek a szerelem első látásban, abban igen, hogy vannak különösen erős kötelékek, emberek, akiket egymásnak rendelt a sors. Mert a sorsban hiszek, az elrendeltetésben. Ahogy immár azt is tudom, Grace-nek nem én voltam a sorsa, csak egy apró kikötő, ami segített neki átlendülni az árvaház leserves évein. Hogy bánom-e? Nem, noha sokáig fájtak dolgok, mostanra csak azt látom, mire vezetett. Mert az út eleje volt, a kellő lökés, mi kitazsított a bizonyosságból a merszbe. És lám, hova jutottam? Hm.. egy zord jövőbe, ahol a fene se tudja, mit fogunk tenni.. Köszi sors... - Ilyen pehelysúllyal nem lennél képes rá - mosolyodom el, némiképp hálásan, hogy megért, hogy ért, ugyanakkor most ő igyekszik vicces vágányra terelni a beszélgetést, nem pedig tivább faggatózva avalmi olyanról, amiről igazából rajta kívül, na meg az érintetteken kívül senki sem tud. - Már lemeóztuk, nem? - vigyorgok rá, ismét picit megszorítva a kezét, csak úgy, mintha ez lenne a kötelék, mi tartja mindkettőnkben a lelket. - És te? Hány boldogtalan kérő zokog minden reggel az ablakod alatt? - fordítom a dolgot, mert hát csak érdekel, nála mi a helyzet. No nem vájkálni akarok, de azért érdekel, eddig miért nem állapodott meg. Mert nem hiszem, hogy én lennék az első az életében. illetve tudom, hogy nem én vagyok. Meóztam.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: Utak, ösvények Hétf. 7 Nov. - 10:55
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
- Otthon? Még nem költöztem hozzád a... kiszámíthatóságommal. - nevetem el magamat. Oh hát azért mellettem nem lehet unatkozni, de tény és való, hogy olyan jellegű nagy meglepetéseket sem szoktam okozni, inkább csak apróbb baleseteket, amik főleg a kapkodásból, vagy a figyelmetlenségből adódnak és persze hogy megpróbálok néha több mindent csinálni egyszerre, mint amire egyébként képes vagyok, de nincs ezzel gond, főleg akkor, ha neki nincs vele gondja. - Tudom én, úgyhogy csak óvatosan a szavakkal, mert idebent minden képek formájában ölt alakot. - még meg is kocogtatom a fejemet, de végül is az volt a lényeg, hogy jobb legyen a kedvem, ne aggódjak folyamatosan és végül is azt hiszem ezt sikerült elérni, úgyhogy a célt már teljesítettük. Nem azon rágódom, hogy mi lesz a birtokon, vagy hogy pár perccel majdnem meghalt, most épp a lila ruhás lányregény olvasó verziója van a fejemben, bár nem sokáig, hiszen jóval kellemetlenebb téma következik. Kellemetlen, de egyébként jó is, mert olyasmiket is elmond magáról, amiket eddig nem és ennek örülök, még ha maga a téma szomorú is. - Mellette lettél volna, akár mi is történik. - fejezem be helyette a mondatot. Olyan rossz látni, hogy ennyire nehéz neki, hogy ilyen görcsösen szorítja a kormányt, hogy ezek az emlékek még ennyi idő távlatából is fájdalmat okoznak neki. Azt hiszem már értem azt is, amit régebben mesélt, arról a lányról, akit keresett, aki miatt megváltozott. Ki tudja most talán egészen átlagos életet élne, dolgozna valahol és ki tudja... talán már gyerekeket nevelne, akkor viszont mi nem találkoztunk volna soha. Fájdalmat okozott neki az a Grace, viszont ezzel jót tett velem, ha innen nézem, akkor hálás lehetek neki. - Ebben egyetértek, majd nagyon igyekezni fogok, hogy ne nyomjalak agyon. - persze ezúttal csak viccelek, legalábbis igyekszem ezt a nehéz és komoly témát legalább egy kicsit enyhíteni ezzel. Nehéz úgy bármit is tenni a másikért, hogy közben vezet, hiszen nem ölelhetem át, még ha nincsenek is más kocsik az úton, attól még bármi gond adódhat, mégis csak figyelni kell előre. Azt viszont megtehetem, hogy a görcsösen kapaszkodó kezére rásimítom az enyémet. Csak finoman, de most úgy sem kell elforgatni a kormányt, hiszen egyenesen megyünk. Remélem tudja, hogy én sosem tennék ilyesmit, bár persze ez a Grace más eset... őt szerette, ha jól sejtem mindennél jobban. Az első szerelem nem múlik el csak úgy. Vajon mi lenne, ha újra felbukkanna?
- Azt nem mondtam, hogy unalmas vagy. Emellett a munkám amúgy is állandó készenlétet, agyafúrtságot kíván, nem vagyok benne biztos, hogy ezt otthon is élvezném. Néha jó a kiszámíthatóság, nem? - vigyorgok rá, hogy értse, nem akarom megbántani, nem is efféle szándékúak a szavaim. Serena nem játssza meg magát, nem akar ő lenni a nagy titokzatos, és nekem ez tetszik. Szétszórt? Igen, de ettől szerethető. Vagy ezzel együtt is? - Ugye sokan mondták már, hogy rendkívül nagy a képzelőerőd? - vigyorodom el szélesebben, mi hamar elhalványodik, ahogy a téma komollyá válik, ahogy a szavak, gondolatok hanem is feltépik a régi sebeket, de emlékeztetnek ottlétükre. - Butaságot? - fordulok felé egy pillanatig zavartan, miközben meleg ujjai finoman kezemre szorítanak, mintha csak bátorítana. pedig most nem kell, most úgy érzem, ki akarnak jönni azok a szavak. Mi ez? Halál előtti őszinteségroham? - Nem... nem hinném... Most már, így, felnőtt fejjel nem vagyok benne biztos, hogy ez működött volna. Grace sose dolgozta fel, hogy a szülei ellökték. Aztán a szabadulása előtt nem sokkal kiderült, hogy van egy húga. Ezért se költözött azonnal hozzám, én pedig elfogadtam, hogy szeretné megismerni a testvérét. Csak amikor napok óta nem jelentkezett mentem el a házukhoz, ahol a szülei elmondták, hogy elment, a húgával együtt. Én... - sóhajtok fel, miközben ujjaim görcsösen markolnak a kormányra az emlékektől. Ezt sose tudtam megérteni. hogy miért ment el, miért nem bízott bennem annyira, hogy beavasson a dologba. Tudnia kellett, hogy sose kényszerítettem volna semmire. És hogy sok mindenben segíthettem volna. - Egy kapcsolatnak kölcsönösnek kell lennie és bizalomra kell épülnie. Nem jó, ha az egyik agyonnyomja a másikat a ragaszkodásával...
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: Utak, ösvények Vas. 30 Okt. - 21:35
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
- Oh, szóval nem vagyok rejtélyes? Nem fogsz megunni? - persze csak incselkedem, de hát ez a jobb, mintha kiborulnék ezen az egészen. Igyekszem túltenni magamat azon, ami történt, hogy majdnem... Nem, erre nem is szabad igazából gondolnom. Nem lett baj és most békésen beszélgethetünk, maximum arra kell figyelni, hogy ne találkozzunk az úton semmivel, ami mozog és... már nem mondható embernek. - Pedig komolyan úgy gondoltam, hogy talpig lilába öltözve faltad a lányregényeket. Elképzelem... teljesen hihető jelenet. - igen sikerül eljutnom még a kuncogásig is, ami lássuk be ebben a helyzetben és ebben a világban elég ritka lehet, de sikerül elérnie, vagy csak a fejembe szállt a szénsavtól már nagyon mentes üdítő. - Igen, én is így gondolom. - egyetértően bólintok, immár azért valamivel komolyabban. Tényleg nem gondoltam volna, hogy eljutunk addig, hogy ilyesmikről fogunk beszélgetni, pont a szerelemről és úgy fest, hogy mégis pont erről van szó. Megértük azt is, hogy a szerelem téma lett közöttünk, csak kellett hozzá mondhatni egy nagy komoly helyzet és még ő az, aki felveti ezt, pedig ezt végképp nem gondoltam volna. Viszont ha már komolyak vagyunk, akkor tényleg megtehetjük, hogy részleteiben is belemegyünk a dologba, mert kezd érdekelni a múltja, hiszen bármennyire is sikerült megnyílnia már előttem, azért még nem tudok róla annyit, mint amennyit szeretnék. Sejtem én, hogy nem lesz kellemes a téma, főleg akkor, ha összetörte valaki a szívét, de ha tudom legalább felkészülhetek rá és nem valamilyen kellemetlenebb helyzetben kerül majd elő. - És neki... nem kellett? - egészen halkan kérdezek rá, hiszen a szavaiból, a sóhajból és a nehézkes beszédből egyértelműen erre lehet következtetni. Az a lány tényleg összetörhette a szívét. Fiatalon mindent megtett azért, hogy jobb életet adjon neki, hogy aztán faképnél hagyják. Ez... szomorú, nagyon szomorú, valahol nem is csoda, ha Nathan olyan komoly lett, amilyen és ha jól sejtem akkor ezek után nem is nagyon volt semmi komoly az életében, ami valahol érthető is. Félt, hogy más is ugyanezt teszi vele. - Sajnálom, bár tudom, hogy rég volt és ez nem sokat ér, de az a Grace... irtó nagy butaságot tett. - megszorítom a kezét, ha vezetés közben ez belefér, ha már nem, hát akkor a combját szorítom meg mindenféle olyan célzatosság nélkül, szimplán csak együttérzésből. Igazság szerint legszívesebben megölelgetném kicsit, de ere most kocsikázás közben sajnos nincs lehetőség. Remélem, hogy azért azzal tisztában van, hogy én soha nem lennék képes ilyesmire, hogy ártsak neki, vagy bármit is tegyek ellene.
Kezdőlap 
by 
