Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Természetesen az erdei kis utak sem túl gondozottak és a megmaradt beton utak is koszosak, lyukasak itt ott, fák dőlhettek rájuk és persze bőven belepte őket a falevél stb. Nincs már karban tartva túl sok minden, ha mégis olyan utat talál valaki, ami igen... az jó távolról elkerülni, jó eséllyel a katonaság használja, amikor épp nem inkább repülve közlekednek, de utóbbi a gyakoribb.
Szerző
Üzenet
Nathan Jones
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Paul Walker
Hozzászólások száma : 229
Kor : 40
Tárgy: Re: Utak, ösvények Hétf. 21 Márc. - 16:13
[New York-ból a Birtok felé]
Serena & Nathan
- Nem fogsz. Bátor nagylány vagy Te - simítom meg az arcát biztatón. És igazából így is gondolom. Nem mintha rosszat feltételeztem volna róla, vagy azt a világképet vallanám, miszerint a nő csak a konyhába való. De Serena így is az elvártak felett teljesített ebben a teljesen váratlan helyzetben. Nem hisztizett, nem bukott ki, igazság szerint talán félő is, hogy túl jól viseli, hogy majd egyszerre jön ki minden és omlik össze. De remélem, ezt elkerüljük, ezért is biztatom, dicsérem, hogy könnyebben átléphessen a dolgokon. - Eh, erre nem is gondoltam - csapok a homlokomra finoman szabad kezemmel, majd tenyeremmel takarom az arcom, de széttárt ujjaimon átsejlik széles vigyorom, vidáman csillogó szemeim. - Ezek szerint vagy meg kell hogy öljelek, vagy magam mellett kell hogy tartsalak. Mert a lakást már nem tudom szerkezetileg átépíttetni - sóhajtok fel vidoran, leengedve a kezem, immár a kajával foglalatoskodva. Hisz enni kell, ha pedig van is mit, ne pazaroljuk az erőnket. Szóval egy kanál neki, egy kanál nekem, majd így tovább, megvárva azért, míg lenyeli a falatot. Azért ha úgy nézzük, még jó, hogy ráakadtunk erre a benzinkútra, és szerencse, hogy mások nem voltak így vele. Nem szívesen éjszakáztam volna valahol az út szélén a huzatos autóban. - Kétlem, hogy a gazdája erre tévedne a kulccsal. Másként más meg nem tudná beindítani - kacsintok rá, majd elkomolyodva ingatom a fejem, mutatóujjammal letapasztva a száját, elnémítva a rossz gondolatokat. - Ne együnk magunkat most ezzel, megfekszi a gyomrunk. Ne aggódjunk olyanért, amiért egyelőre nem tehetünk semmit, és ne emlegessük azokat az izéket se, jó? Nem mintha félnék, noha van bennem is némi értetlen rémület az ismeretlen iránt. De inkább csak nem akarom, hogy esetleg rémálmai legyenek, rosszul aludjon, hisz pihentnek kell lennünk. És azt se akarom, hogy a falra fessük az ördögöt, nem mintha babonás lennék. De akkor is... - Én kezdem, te pedig pihensz. Aztán ha úgy érzem fáradok, felkeltelek, jó? Nem szívesen adom át az őrködést, nem a bizalom okán, hanem mert kérdés, Serena érzékszervei mennyire élesek, mennyire a rémet látná az ék neszeibe és mennyire a valót. De a végtelenségig én se bírok fennmaradni, ez tény. - Ha befejeztük az evést és lefekvéshez kész vagy, leeresztem a sötétítőket. Amíg nem muszáj, nem égetem a lámpákat, nem akarom, hogy idő előtt lemerüljön az elem. Te is könnyebben pihensz sötétben, én meg majd hallgatom, hogy horkolsz.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 34
Tárgy: Re: Utak, ösvények Szomb. 19 Márc. - 20:49
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Nem szabad összeomlanom, eddig olyan jól bírtam, továbbra is ezt kell tartanom, hiszen ez most nem az a pillanat, amikor lehetőség van rá, hogy siránkozzak. Persze tény, hogy jobb most, mint mondjuk valami brutális éles helyzet kellős közepén, de most is ki kell tartanom. Összeszedem én magamat, csak kell pár perc. Igaza van, az is kész csoda, hogy eddig bírtam és még nem omlottam össze. De menni fog továbbra is, kitartok és rendben leszek, mert rendben akarok lenni, mert muszáj. Túléljük ezt és hazajutunk és gondoskodunk róla, hogy ez soha ne történhessen meg. Sosem gondoltam úgy magamra, mint valami ügyeletes hős megmentőre, de most akár mi is lesz muszáj ezt a jövőt megváltoztatunk. - Igaz. Legalább... nem estem pánikba és remélem nem is fogok. - halvány, bátortalan mosoly jelenik meg az arcomon. Olyan kedves tőle, hogy igyekszik azért tartani bennem a lelket, pedig nem lenne kötelező, mégis mellettem van. Egymásra vagyunk utalva ez is igaz, de nem azért van velem, mert nincs más, hanem mert nem akarna itt hagyni, mert kedvel és úgy tűnik fontossá váltam neki a sok bohóságom ellenére is, vagy épp azért. Ahogyan nekem is fontossá vált, épp az ebben az egészben a rossz, hogy aggódnom kell érte. Ő nem tud csak úgy anyagtalanná válni és ebben a világban ez nagyon veszélyes. - És át kell költöztetned a széfedet, mert én már tudom, hogy hol vannak a rejtett tartalékaid. - újabb mosoly, ezúttal egy kis viccelődéssel is megtoldva. Túl leszünk ezen, megoldjuk. Az én összeomlásom, inkább csak pillanatnyi bizonytalanságom sem tart soká úgy, hogy tud mosolyogni, hogy tud viccelődni és tartja bennem a lelket és most az se különösebben érdekel, hogy a konzerv nem valami fejedelmi étel. Az a fő, hogy étel és tényleg százszor jobb, mint a dohos konzerv, ez nem is lehet kérdés. A falatot kérdés nélkül kapom be, amit felém nyújt. Eszem ágában sincs most megmoccanni és kivackolni magamat az öléből. Az sem érdekel, hogy etet, mint egy gyereket, jól esik, addig is át tudom karolni a nyakát és időnként finoman cirógathatom a tarkóját, csak mert ez nekem is jó érzés és remélhetőleg neki is. - Jól van, összeszedünk mindent, ami még hasznos lehet. Remélem, hogy a kocsi is meg lesz reggel és nem találkozunk túl sok olyan izével. A birtokon pedig... remélem, hogy ott minden rendben van. - van azért bennem egy nagy adag félsz, hogy esetleg még sem, hiszen ott sok a mutáns. Egy ilyen vírus pont egy olyan helyen tud könnyedén elterjedni nem igaz? Ez viszont nem jelent ránk nézve semmi jót és jó hírt sem. Mégis magamban megrázom a fejemet és igyekszem nem foglalkozni a dologgal különösebben. Nem érdemes előre aggódni, attól semmi se lesz jobb. - Őrködünk felváltva? - igen, én sem hiszem, hogy okos ötlet lenne aludni csak úgy nyugodtan. Hiába van bezárva az ajtó, hiába nem lát be ide senki sem, akkor is óvatosnak kell lennünk és ébernek, nehogy erre kószáljon bárki is, amíg mi békésen alszunk.
Rossz, pocsék, nem igazságos, szörnyű, rettenetes. A szinonima szótár több oldalát is felsorolhatnánk, ha jellemezni akarnánk a kialakult helyzetet, de attól se előrébb nem leszünk, se érteni nem fogjuk a miérteket. Értelmes elme erre választ nem igen lelhet, de igazából nem is nagyon csodálkozhatunk rajta. Az emberi faj már csak ilyen, bármit elpusztít, amitől fél, vagy amiből úgy hiszi, haszna származhat. És hogy miféle következményei lesznek a dolognak? Azzal majd törődjön az utókor... Ugyanakkor bárhogy morgunk, itt, a jelenben már nem korrigálhatjuk a dolgot csak a múltban. Illetve ez a jövő, a múlt pedig a jelen. A mi jelenünk. Azt hiszem.. a fenébe is, ez egyre zavarosabb! - Hátráltatni? Ugyan... Ki szaladt át a lépcsőházban azokon az izéken? - mosolyodom el bátorítón, hisz látom Serena-n, hogy most arra van szüksége, hogy a lelket tartsam benne, hogy elhiggye, nem pusztán teher. És tényleg nem az, nem borult ki, nem hisztizett, tette, amit kértem. Emellett a képessége is hasznos és ügyesen használta is. - Örülök, hogy így gondolod. Én is így vagyok vele - mosolyodom el kedvesen, az arcán is finoman végigsimítva a kezem. És ezt most nem pusztán udvariasságból mondom. Valóban örülök, hogy itt van velem, hogy nem kell egyedül lennem. Nem mintha az egyedülléttől félnék, sokkal inkább attól, hogy igazi valóság híján előbb-utóbb belebolondulhatnék a dologba. Így legalább itt vagyunk egymásnak, támaszként, biztos pontként a mi időnkből. - Helyes, együnk. Ez biztos jobb, mint a keksz. Ha visszatérünk, be kell szereznem néhány konzervet is - nevetek fel halkan, miközben ismét felveszem a konzervet, az első kanállal Serena-nak kínálva, majd magam is bekapok egy falatot. Hát valljuk be, ettem már ezerszer finomabbat is, de most valahogy ez is ízletes. Persze lehet csak az éhség teszi, vagy épp a dohos keksz illata után tűnik jónak. Mindegy, a lényeg, hogy kaja. - Reggel megnézzük, tudunk-e valamennyi üzemanyagot lefejni a kútból még. Akár kannába is, sose árt, ha van tartalék. Sok mindenre jó. Aztán összeszedünk mindent, ami jó, hasznos, még ehető, a kocsiba elfér. Lehet a birtokon vannak készletek, de besegíthetünk. Meg ki tudja, milyen addig az út, mik változtak. Ha már itt ez a kincsesbánya, ne tékozoljunk - teszem még hozzá, majd újabb falattal kínálom Serena-t. Nemsokára besötétedik, csitul a takarórésen beszökő nap ereje. Akkor majd teljesen leengedjük, és marad a zseblámpa. Mert teljesen nem adhatjuk át magunkat a nyugalomnak, ki tudja, este mennyire aktívak azok az izék, és esetleg nem ténfereg-e erre néhány. Nem szeretném, ha meglepnének.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 34
Tárgy: Re: Utak, ösvények Hétf. 14 Márc. - 21:27
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Rossz belegondolni, hogy talán ezt akarták, hogy ki akartak minket irtani, csak félresikerült. Milyen emberek lennének képesek egyáltalán ilyesmire? Nem vagyunk rosszak. Talán vannak köztünk veszélyesek, de az emberek között is. Én mindig is hinni akartam abban, amiben a professzor is, hogy egyszer majd normálisan képesek leszünk együtt élni az emberekkel és minden rendben lesz majd hosszú távon, de most mégis úgy tűnik, hogy ezek a remények mind értelmetlenek voltak, mert nem lesz sosem normális életünk. A rejtőzködés után a frontális támadás jön ellenünk, vagy ki tudja, hogy mi, de ez valami rettenetes jövő. - Talán, de... úgy is épp elég rossz. - hiszen miért kellene valami, amivel kiszűrhetnek minket? Már az is régen rossz. Szerencsére nekem nem kellett abban az időben élni, amikor a zsidókat összegyűjtötték, de tanultam róla és nem akarok én lenni az a kisebbség, akiktől az emberek rettegnek és inkább végezni akarnak velük, hogy ne essen bajuk. Azt hiszem igen, jól látja, hogy ez a pont, amivel már nem tudok mit kezdeni, ami már sok nekem és kell is az, hogy magához húzzon, bár ilyen közvetlenségre nem számítottam. Átölelem a nyakát és még egy jól eső sóhajt is hallatok, ahogyan a vállára ejtem a fejemet. - Talán... igazad lehet. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk és megoldjuk ezt, hogy visszamenjünk és... megakadályozzuk. - tétován bólogatok. Talán igen, lehet hogy a professzornak is köze van ehhez? Esetleg lehetséges, hogy tényleg azért vagyunk itt, hogy tudjuk mi történt, hogy aztán visszamenjünk és megváltoztassuk a jövőt, még csírájában akadályozzuk meg ezeket a történéseket. És akkor meg is fogjuk tenni, mert nem lehet ilyen a jövő. Ez valami rettenetes! - Remélem igen. - megnyugtat, hogy ő legalább bizakodik. Én is igyekeztem, de most tényleg sikerült úgy istenesen elbizonytalanodnom. Ez az egész helyzet... mi van, ha még napokat, heteket itt kell töltenünk? Mi van a mi oldalunkon, ahonnan csak úgy eltűntünk? Vannak barátaim, az iskola... aggódnak értem és mi van, ha más is eltűnt, ha más is itt van, akit ismerek és baja esik... Nem, nem szabad túlzottan sokat gondolkodnom ezen, annak nem lenne jó vége, csak nő tőle az aggodalmam. - Jól van, nem lesz baj. Figyelünk egymásra és... köszönöm, hogy segítesz. Nem akarlak hátráltatni. - tudom, hogy nem érezné így, de azért lássuk be közülünk ő a harcos, ő az, aki tudja kezelni jobban legalábbis az ilyen helyzeteket és nem akarok a terhére lenni. Az biztos, hogy ettől még nem sokat fogok tudni aludni. Ki tudja mi van kint, hogy mire ébredünk és hogy mi vár ránk... érthető, ha félek azért rendesen. - Megnyugszom, megnyugtat, hogy itt vagy. - sikerül még egy mosolyt is varázsolnom az arcomra és kicsit közelebb is hajolok, hogy csókot nyomjak az ajkaira. Egy kicsit hosszabbat, hogy addig is elfelejtsem a környezetet, hogy hol vagyunk és mikor, ez most azért sokat segít. Ha egyedül kerültem volna ide át... fogalmam sincs, hogy mit tettem volna. Valószínűleg jóval előbb kétségbe esem. - Együnk. - szólalok meg végül, amikor elszakadok tőle, bár ezt elég nehezemre esik megtenni most, de igaza van enni kell, abból lesz erőnk és talán holnap a birtokon minden megoldódik, vagy legalább közelebb kerülünk a megoldásokhoz.
Elsőre csak bólintok Serena feltételezésére, hisz kimondani is rossz. Pedig úgy hiszem, ez az egész valóban szándékos volt. Persze nem biztos, hogy ebben a formában, vagy ezzel a végkifejlettel tervezték. De félő, előbb-utóbb kirobban a háború, hisz nem minden mutáns olyan békés, mint a birtokot vezetők. Vannak, akik rosszul tűrik az árnyékban húzódó életet, akiket dühít, hogy noha jóval erősebbek, mint az emberek, és nem feltétlen fizikailag, de még is meg kell hunyászkodniuk. - Persze lehet, nem ez a betegség volt a cél. Talán csak valamilyen egyértelmű jelzést akartak, hogy megtudják, ki hordozza a mutáns géneket. Aztán a szer, akárcsak az emberek, mutálódott, és ez a betegség lett belőle. Gyenge vigasz, tudom. Mert a mi szemszögünkből már az is felháborító, hogy meg akarnak különböztetni, jelölni. Láttunk már rá hasonló példát a történelemben, és azzal sem értettünk egyet. - Az - biccentek a halk sóhajra. Tényleg rettenetes, főképp ha azt nézzük, mi lett belőle. Nem csupán a mutánsokat változtatták át, úgy tűnik, az emberiség is menekülésre kényszerült. Még ha rájuk a kór nem is hat, de valószínűleg a megkerült mutánsok ugyanúgy veszélyesek rájuk nézve is. Azokba a harapásokba bárki belehalna. Bár ha azt nézzük, hogy a halál vagy az az izés zombilét... nem kérdés, melyik a jobb. - Gyere ide - teszem le a konzervet, akár nála van már akár nálam, látva kezdődő kiborulását. Meg sem lepődöm rajta, csoda, hogy eddig bírta. Még én is megrendültem a hír hallatán, hát akko rő az egész nap miatt? Gyengéden húzom ölembe, majd lábaim is felhúzom kissé, mondhatni kalodába, bölcsőbe zárom, karjaimmal átölelve törékeny testét, gyengéden ringatva, mint egy gyermeket. - Biztos vagyok benne, hogy nem a puszta véletlen okán történt ez velünk. Talán valamelyik itteni mutáns képessé vált arra, hogy megtegye, megnyisson valamiféle kaput. Talán így akarnak segíteni önmagukon, hogy nekünk megmutatják, mi történik. Ha pedig így van, kell visszaút is, különben az egész teljesen felesleges. Nem hinném, hogy véletlen lenne a dolog. Az pedig, hogy miért pont mi? Meglehet nem személyekre koncentráltak csak helyekre. És pont ott voltunk az egyiknél - sorolom az eshetőségeket, talán kicsit a saját vágyaim is kivetítve. Igen, nem lehet, hogy az egész csak egyoldalú legyen, kell lennie retúrjegynek, máskülönben értelmetlen az egész. - Talán pont a te professzorod a ludas. Csak el kell érnünk a birtokra, és választ is kapunk mindenre. Igen, így kell lennie. A kutatásaim, a főnök adatai alapján Xavier roppant erős telepata, és azóta eltelt jó pár év, tehát igencsak tovább fejlődhetett, a technikáról már nem is beszélve. Talán itt a megoldás kulcsa. - Amíg együtt vagyunk nem lesz baj, jó? - susogom megnyugtatón, könnyed puszit nyomva Serena felhős homlokára. Tudom, hogy nehéz ez a helyzet neki, nekem is az. De megoldjuk valahogy, csak egymást nem szabad elvesztenünk. - Együnk kicsit, pihenjünk. Sötétedés után mást úgy sem tehetünk. Aztán holnap frissebben nekivágunk az útnak.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 34
Tárgy: Re: Utak, ösvények Szer. 9 Márc. - 21:48
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Én az elején nem akartam elhinni, hogy ilyesmi tényleg lehetséges, hogy ugorhattunk az időben. Még most sem értem hogyan történt, de úgy fest, hogy ezúttal neki nehezebb felfognia a részeteket, pedig nagyon úgy fest, hogy ez van. Nem a mi időnkben vagyunk és durva dolgok történtek és... én sem értem, hogyan és mikor és miért, de amit ő mond abból úgy fest mintha ő még annak ellenére is, hogy mennyire meg van lepődve többet sejt ebből az egészből, mint én. Persze világos nekem hogy milyen körökben mozog. Nem átlag kedves emberek között, de azért rendesen meglepve nézek rá, amikor tovább beszél. Úgy tényleg istenesen pislognom kell jó párat. - Hogy érted, hogy... összejött nekik? - a vizet így csak pár pillanat fáziskéséssel veszem át tőle, pedig szomjas vagyok már. A poshadt keksznek az illata is még szomjasabbá tett. Pár korty után figyelem, ahogyan feláll és keresgélni kezd. Sejtem, hogy mi az ami kell, talán még odakint lehetne is valami műanyag étkészletszett... de azt nem néztem meg. Mindent nem cuccoltunk be ide, maximum megyünk még egy kört, ha nincs más. Végül újra lehuppan immár egy kopott kanállal és megkapom a válaszomat is. - Akkor azt mondod ez az egész talán szándékos? - elképedek talán csak még inkább. Vajon lehetséges lenne, hogy annyira féltek tőlünk, hogy végül erre vetemedtek? Ki akarnak irtani? De hát az egész világnak vége lett. Vajon nem számoltak a mellékhatásokkal, vagy... nem is érdekelte őket csak a végcél, aminek végül az emberek látták kárát, azok akiknek nem szabadott volna és nekünk sem, hiszen én teszem azt nem tettem semmi rosszat senki ellen. - Ez rettenetes. - inkább csak magam elé mormogom, hiszen erre mégis mit lehetne mondani? Rémes egy helyzet akkor is ha ez egy melléhatás és nem szándékos és akkor is, ha akarattal csinálták ezt a vírust, vagy akármit. - Nem tudom, de muszáj. Nem alakulhat így a világ, szinte alig maradt valami, de talán a birtok igen. Valahogy vissza kell jutnunk. Visszajutunk igaz? - igen sokáig bírtam, egészen jól, de ez egyre rosszabb és kell egy kis megerősítés. Tudom, hogy neki se sokkal könnyebb, de... most kell, hogy bólintson, hogy azt mondja menni fog, hogy nem ragadunk itt és ezt a jövőt nem hagyjuk megtörténni. Akkor is ez kell, ha nem biztos benne, de muszáj megerősítenie benne, hogy van esélye annak, hogy átvészeljük ezt és nem egy ilyen világban kell élnünk és mindenki másnak, azaz... azok akiket ismertem, a diákok az iskolában... ki tudja hányan élnek még egyáltalán közülük.
Bár korábban már feltételeztük, legalább is felmerült bennem, hogy ez az idő nem a mi időnk, még is eléggé meglep, vagy is inkább ledöbbent, amit Serena közöl velem. Hiszen itt nem egy-két évről van szó, hanem évtizedekről. Hát ezért volt olyan leromlott a vidámpark, sok autó, az épületek! - Hát nem csoda, hogy dohos a keksz - nyögöm ki, mert hirtelen más nem jut eszembe. Feltételeztük, számításba vettük, hogy valami csoda folytán, de ez történhetett. A valóság még is sokkol és nem abban a pozitív élményben, mint az alagúti játékunk. Elmélázva ülök le mellé, szabad oldalamnál a földre helyezve a pisztolyt, majd a táskámért nyúlok, hogy kiszedjem belőle a vizespalackot. Fél óra már bőven eltelt, már ihatunk belőle. És közben jön az újabb infó, némi szájhúzást és lemondó sóhajt eredményezve. - Ezek szerint összejött nekik - mormogom magam elé, miközben a vizet Serena-nak kínálom és magam elé húzom az egyik konzervet. Már csak a bizonyosság kedvéért is rápislantok a szavatossági dátumra, de úgy tűnik, az újság nem vicc, a kaja meg még ehető. Így hát a kést merítem a pléhbe, ügyesen nyitva fel a darabot, majd tanácstalanul pislantok körbe. Na igen, evőeszközről megfeledkeztem. De minden irodában kell lennie, így hamarosan fiókokat húzogatok és mintha csak az olimpiát nyertem volna meg, húzok elő egy öreg kanalat. - Tudod... Voltak súgások, pletykák... Az ember nem veszi komolyan, nem vette... De voltak foszlányok, melyek azt sejtették, néhány katonai csoport ráeszmélt, milyen erő van bennünk. És ugyanakor mekkora lehetőség és veszély is. Úgy tűnik, alkottak valamit, ami csak ránk hat. A kérdés már csak az, ez a betegség volt az eredeti elképzelés is, vagy váratlan mellékhatás csupán? Még messze nem tudtunk mindent a mi időnkben, igazából nem is nagyon hittük. Talán kár volt, talán későn kezdtünk hinni. - Vissza kell jutnunk, hogy tegyünk ellene. De hogy? - mélázok, mintha csak úgy hasraütésre jöhetne a válasz. Közben belekóstolok a babnak nevezhető izébe, aztán Serena-nak adom, hadd egyen előbb ő. - Talán a birtokon a professzor tud segíteni. Ő már a mi idpnkben is igen fejlett és erős volt. Talán mostanra még jobb.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 34
Tárgy: Re: Utak, ösvények Hétf. 29 Feb. - 20:56
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Rettenetes ez az egész, finoman szólva is. Sosem gondoltam volna, hogy egy randim majd így végződik, hogy elkerülök ki tudja hová, ahol minden teljesen a feje tetejére van állva, mert hát itt nagyon úgy fest, hogy minden totálisan fel van borulva. A normális világ, amit megismertünk megszűnt létezni és úgy néz ki, hogy akárhol ilyen valamikbe botolhatunk, amik képesek egymást és jó eséllyel akár minket is felfalni, ha épp éhesek, vagy csak úgy hobbiból teszik? Nem tudom, ebbe már végképp nem akarok belegondolni komolyabban. És ki kell tartanunk, hiszen ha nem tesszük, akkor talán mi is olyan sorsra jutunk, bár persze előbb rá kellene jönni, hogy egyáltalán mi a fene történt a világban és mennyire lehet ez akár hatással ránk is. Ezért nézek én körbe bent és keresek újságot, aztán pakolok le odabent, amíg Nathan a hullák kicipelésével foglalkozik. Belegondolni is rossz, hogy még hány mászkálhat belőlük odakint az erdőben, az utakon, a többi házban és jó eséllyel simán van rá esély, hogy még jó sok. Azért az megnyugtató tény, amikor Nathan is előkerül végre. Azért nem megnyugtató, hogy egyedül mászkál odakint, még ha tudom is, hogy tud vigyázni magára, ahogyan az sem valami kellemes, hogy egyedül vagyok itt. Tudom, hogy pocsék lenne, ha tényleg egyedül maradnék, akkor aztán tuti, hogy jönne valami összeomlás. A kérdésére pillantok csak fel, amúgy főleg az újságot bújom. Hát lássuk be ez azért eléggé sokkoló. - Van, de nem fogsz neki örülni. Úgy néz ki, tényleg a... jövőben vagyunk, ez az újság 2037-es. - és ez nem valami jó hír, mert eddig próbáltam nem elhinni, hogy ez a jövőbeutazás sztori igaz lehet, hogy most nagyon úgy fest, hogy nagyon is az. Ez a jövő... és nem tudom innen hogy a fenébe fogunk hazajutni vajon. Természetesen már pléden ülök eleve, amíg ő rendezkedik tovább olvasok és próbálom felfogni a részleteket, hogy aztán tovább is tudjam adni őket, de megvárom amíg leül, jó eséllyel, ha meghallja, amit mondani fogok, akkor úgy is ez lenne az első. - Azt írják, hogy elszabadulhatott valami vírus, ami csak a mutánsokra hat... tehát ránk is hathat. Úgy tűnik harapással, karmolással fertőz és agresszívvá változtatja az embert, mintha veszett lenne, vérengző lesz tőle bárki, ahogy láttuk. - kétkedőn nézek rá, hogy egyáltalán elhisszük-e ezt, de az újság ezt írja és amilyen lepusztult lett a világ van benne ráció, hogy akár igaz is lehet, és akkor már csak az a kérdés, hogy mi történt pontosan és hogy hogyan jutunk innen haza, mert az biztos, hogy itt nem nagyon kellene maradni, vagyis... nem itt, hanem most. Úgy fest a mikor a lényeg, nem is a helyzetünk, már csak az a nagy kérdés, hogyan megyünk vissza a saját időnkbe, ahol minden normális és ha ez a jövő hogyan teszünk róla, hogy ne történjen ilyesmi.
A feladatok felosztódnak, nem mintha szívesen hagynám magára Serena-t vagy épp szívesen húzgálom a holttesteket. De azok nem maradhatnak ott az épületben bűzlődni nekünk, netán valamilyen fertőzést terjesztve. Ugyanakkor Serena-t sem kérhettem meg arra, hogy segítsen ebben. Nem mintha ellenkezett volna, de én nem akartam, hogy látnia, néznie kelljen, hogy hozzáérjen ezekhez. Igazából én is egy talált nejlonzsák segítségével húzgálom ki őket, a tervezettnél kissé még jobban behúzva a fás területre már, hogy minél messzebb kerüljenek tőlünk. Aztán visszaballagok a kocsihoz, amiből eddigre már eltűntek a holmijaink, és kissé odébb tolom, hogy némi takarásban legyen. Így talán a kószálók figyelmét nem kelti fel azonnal, főképp az esti sötétben. Utolsó körbepillantás, majd az épületbe sietek. Magam is szétnézek a polcokon, ha esetleg valami szerintem hasznos lehet, de Serena esetleg nem vette észre. Így hát nemsokára karomban még néhány konzervvel, egy hősugárzóval a fizetőpult mögül, elemlámpával és némi csokival térek be az irodába. Nem mintha az édesség annyira létszükséglet lenne, ugyanakkor sok energiát tartalmaz és talán némi jókedvre is derít minket. Na persze ha még jók. - Van valami érdekes? - kérdem, ahogy az újságba temetkező Serena-ra pislantok. Bár engem is izgat, mit rejthetnek a lapok, elsőként az utolsó szükséges tennivalókkal akarok végezni. Az irodában lévő súlyosnak tűnő íróasztalt az ajtó elé tolom, az ablak zárját kétszer is leellenőrzöm, majd a Serena által behurcolt egyik plédet elé erősítem, egyelőre annyi rést hagyva, hogy a még kevéske kinti fény be tudjon szökni rajta. Aztán még belesek a mellékhelyiségbe, ott is letakarom az aprócska szellőzőablakot, bár ezt már az asztalon lelt mappákkal, hogy ne pazaroljuk el az össze plédet. Aztán visszatérek az irodába konnektort keresek, de hiába dugom be a hősugárzót meg se nyekken. Így hát elemeket pakolok bele, szerencsére akadt jó néhány az üzletben, nagyobbak is, és a melegítő is olyan kétélű fajta. Bár kétlem, hogy sokáig bírná elemekkel, de talán némi langyosságot sikerül elérni vele, meg az elé helyezett konzervek is átlangyosodnak remélhetőleg kissé. És ha mindezzel végeztem terítek le egy plédet, ha esetleg Serena még nem tette volna, majd mellé kucorodva, kezünk ügyébe helyezve hallgatom.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 34
Tárgy: Re: Utak, ösvények Csüt. 25 Feb. - 20:52
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
- Majd neked adom a recept oldalt és a sportot... esetleg a képregényt, én majd foglalkozom a hírekkel. - elmosolyodom, mert ez kell nagyon is. Ha belesüppedünk az önsajnálatba és abba, hogy rémessé vált a világ és ez van, annak nem lesz jó vége, tisztában vagyok vele én is. Muszáj elviccelni ezt, ahogyan az a csók is kellett mielőtt megszereztük ezt a kocsit, amikor átjutottunk azokon a lényeken. Ki kell ereszteni a gőzt, mert ha nem tesszük tuti biztos, hogy belezakkanunk az egészbe. A világ a feje tetejére állt, humor nélkül mi is kifordulunk magunkból. - Jól van, előbb megpróbáljuk azt. Ha más nincs talán jó, de... nem vagyok benne biztos. - régi már és keksz révén annyira nem romlandó fajta, de azért én is úgy vélem nem biztos, hogy megéri kockáztatni. Egyelőre félre is teszem, vissza hátra, aztán majd ha már megnéztük a benzinkutat maximum ráfanyalodunk, de hátha találunk még valami használhatót ott. Nem tudom, hogy mennyire fosztottak ki mindent. Ha a világ pánikba esik, ha az emberek nem tudják mi lesz velük hajlamosak megőrülni kicsit.. vagy nagyon és olyankor nem sok minden marad a boltokban, de egy félreeső benzinkútnál lehet esélyünk készleteket találni az ősrégi kekszen kívül is. - Valamiféle vicc volt, de nem a sikeres fajtából, de köszönöm, tényleg. - azt is, hogy erre most ilyen komolyan válaszolt, hogy ennyire komolyan gondolja a dolgot. Tényleg jól esik, mégis elhallgatok, nem akartam én ezzel rosszat mondani, csak muszáj most nem túl komolynak lenni, mert ha komolyan mérem fel a terepet, a lepusztult környéket, a romokat, annak biztos, hogy nem lesz jó vége és egyelőre még tuti, hogy erősnek kell maradnom, legalábbis amíg haza nem jutunk, vagy rá nem jövünk mi van itt. - Szerintem is mindenképpen jobb ez így, együtt óvatosan. - és persze előre. Örülök, hogy megfogja a kezemet. Lehet, hogy ő ellenálló, de azért minden ellen nem és ha leszakítják a karját, vagy valami elkezdi enni... nem hiszem, hogy abból olyan jól jönne ki. Megnyugtató, ha tudom, hogy ilyesmitől is meg tudom őt védeni, ha arra van szükség, így maximum csak átugorhat rajtunk bármi is, nem pedig nekünk. Még így is összerezzenek kicsit, amikor lő. Lehet hogy idővel majd megszokom, de azt hiszem az nem most lesz. Ez még nekem nem általános, nem szoktam meg a pisztoly hangját és az lenne a jó, ha nem is kellene, de azt hiszem muszáj lesz. - Úgy tűnik... ez annyira rémes. - ez az egész, ami itt történik és hogy még hátra is hagyják azokat, akik nem alkalmasak semmire. Hová jutott a világ? - Jól van, de tényleg légy óvatos, bármi lehet bárhol. - akár emberek is, akárkik nem tudom, de itt most minden lépést jól át kell gondolni. Amíg ő pakol én is megteszem, becuccolok szépen és körülnézek a boltban is. A kocsit gondolom a mennyire lehet lezárjuk és a kulcs is nálunk lesz, nem lenne jó, ha bárki elvinné reggelre, bár kétlem, hogy itt olyan sokan járnak. Erre tényleg nem sokan mászkáltak viszont, mert egész sok minden van a boltban, akadnak konzervek, sőt még sikerül találni pár pokrócot is, ilyen úti felszerelés félét, amit majd tudunk használni az alváshoz, vagy máshoz is. Nem lesz kényelmes a padlón, de hát legalább tető lesz a fejünk fölött és zárt ajtó mögött leszünk, ez is valami. Amire Nathan visszatér már egy pár hetes újságot lapozgatok és olvasok rendesen elképedve, felhalmozva mindent, amit elsőre hasznosnak találtam, de talán van még kint pár dolog, csak hát... az újság leköt úgy istenesen.
- Kétlem, hogy találnának benne az ízlésüknek megfelelő recepteket - mosolyodom el, némi fanyar humorral próbálván oldani a helyzetet. Persze az újságokban nem csak receptek vannak, főképp a hírlapokba. De igaza van Serena-nak, azok az izék nem úgy néztek ki, mint akik naponta forgatják az újságokat, könyveket. Nem mintha most a mi ízlésünknek megfelelő recepttel tudnánk mit kezdeni, hisz a készlet elég szegényes, és ami van sem épp íncsiklandó falat. Legalább is Serena fintoraiból erre következtetek. - Ha túl posvány hagyd. Hátha akad a kúton valamilyen konzerv, ami kissé szavatosabb és persze ehetőbb. Már csak az kéne, hogy ebben a tré helyzetben még egy bulis kis gyomorrontást is összeszedjünk. Akkor inkább éhezem, vagy lövök valami mozgó állatot. Csak akad még valami a külterületeken. Mármint vad, mert azért a kínai konyha nem az én terepem. Aztán csak bólintok, mondhatni beleegyezően vagy épp egyetértésem jeléül. Nem vagyok az a hős alkat, még ha az utóbbi órákban ennek ellenkezőjéről is adtam bizonyosságot. De az, aki páncél nélkül egy szál karddal rohan az ellenség felé nem hős, hanem hülye. Az pedig nem vagyok. - Nem szeretem, ha efféléket mondasz magadról. Egy kósza numeráért nem járok vidámparkba meg randira - fordítom felé a fejem hogy láthassa, nagyon komolyan gondolom. Nem mintha talpig becsület lennék, az eddigi lányok, nők többsége valóban nem szolgált több célt. De azok mind tudták is, hogy ennyiről szól az egész. Sose áltattam egyiket sem, hogy a letelepedési ösztön vezérelne. Aztán már újfent az utat figyelem, a közeledő épületet. Illetve mi közeledünk a szerencsére egész jó állapotú kúthoz. Kissé döccenős, ahogy egy tudatos bambasággal szó szerint lefullasztom a kocsit, de hát a kulcsot nehéz lenne elfordítani. Nem ez volt a legszebb megállás, de nem is ez a cél. Járatni nem akarom a motort, nehogy kifogyjon belőle a nyál aztán csak toligálni tudjuk. Mielőtt kiszállnék a fegyverért nyúlok, nem árt, ha nálam van, bár a hely csendesnek tűnik. De hát annak tűnt a ház is! - Nem, maradjunk együtt. Mindkettőnknek jobb, ha láthatjuk a másikat, szükség esetén figyelmeztethetjük is - magyarázom, miközben megkerülöm az autót és szabad bal kezem Serena-nak nyújtom. Talán így ő is jobban érzi magát, meg engem is jóleső érzéssel tölt el, hogy érinthetem, még ha csak ilyen egyszerű módon. A praktikus oldaláról nem is beszélve, ami az erejét illeti. Elsőre csendesnek, békésnek tűnik minden, ahogy belépünk az üvegét vesztett ajtón. Ám mielőtt elbízhatnánk magunkat halk motoszkálás zaja üti meg a fülünk az egyik polcsor mögül. Fegyverem készenlétbe helyezve intem csendre Serena-t, bár valahogy fura, hogy az autó hangjára nem bújtak elő. Talán csapda lenne? Óvatosan közelítem meg az ominózus sort, tekintetem előre szegezve, még is elraktározva, miszerint akad holmi a polcokon. Hogy mifélék, azt talán Serena figyeli meg, én inkább az előttünk bujkáló veszélyre összpontosítok. Aztán némiképp mondhatni csalódok és megkönnyebbülök egyszerre. Bár a hely nem üres, az előttünk tespedő két alak nem tűnik veszélyesnek. Úgy értem.. messze nem olyan aktívak mint azok, akik a lakásomba másztak be. Mint két elfonnyadóban lévő emberi roncs, mintha hosszú évek óta itt aszódnának. Ahogy kilépünk a takarásból mindkettő ránk vicsorog, afféle mozdulattal kísérve, akárha nekünk akarnának ugrani. Még is az egész olyan, mint egy elaggott öregember erőlködése, aki botját vesztve ücsörög a földön, ahol elesett. - Hátrahagyják a gyengéket - motyogom az orrom alatt, miközben emelem a kezem és sajnálat vagy szégyen nélkül főbe lövöm mindkettőt. Nem tűnnek veszélyesnek vagy erőteljesnek, de nem fogok rizikózni. Nincs bennem túl nagy humánum a látottak után. - Nézzünk szét, nincs véletlenül még megbújva valahol néhány - javaslom, majd szisztematikusan körbejárjuk a helyet, a legapróbb eldugott zugot is átkutatva. Utána a kinti területet vesszük szemügyre, de úgy tűnik, tényleg csak hátrahagyottak voltak. - Attól tartok, hamarosan besötétedik - pislantok elsőként az égre, majd az órámra. Nagyjából bő fél óra, óra. Autóval haladhatnánk, de őszintén szólva sötétben nem szívesen mennék tovább, ha már akadt egy efféle lehetőség, mint ez a hely. Nem mintha ez ezerszázalékig biztos lenne, de elég elhagyatottnak tűnik. - Kihúzom azt a két dögöt az üzletből, elvonszolom az erdőszélig őket. Nem lennék nyugodt, ha ott folydogálnának nekünk. Te addig nézz szét, mik vannak a polcokon és vidd be a kocsiból a cuccot a hátsó irodába. Egyszerű haditerv, még épp elég időnk van megcsinálni. Szerencsére minden ilyen üzletnél van egy iroda mosdóval az alkalmazottaknak. Annak egy ablaka és egy ajtaja van, tehát viszonylag könnyen védhető még sem egércsapda. Ott eléjszakázhatunk, aztán reggel továbbindulunk a birtok felé.
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 34
Tárgy: Re: Utak, ösvények Pént. 19 Feb. - 21:09
//New Yorkból a Birtok felé//
Nathan & Serena
Na igen talán pont ezért tudjuk ezt az egészet ép ésszel egyelőre átvészelni, mert kiegészítjük egymást, pedig én sem épp a rendkívül józan gondolkodásomról vagyok híres általában, viszont nem vagyok egy harcos alkat sem, úgyhogy ez a terep mindenképpen az övé, nekem marad a gondolkodás és egy újság tényleg jó lenne, hogy egyről a kettőre jussunk, különben nem igen keveredünk ki innen... akárhol, vagy inkább akármikor is vagyunk. - Nem tudjuk, azért kellene utána nézni, hátha valahol találunk erről valamit, bármit. - akkor a visszautat is könnyebben és nagyobb eséllyel találjuk meg, ha van valami fogódzónk legalább. Anélkül esélytelen a dolog, pedig vissza kell jutni a saját valóságunkba, mert ez a mostani nem mondható kifejezetten élhetőnek. Bármennyire is felspannoló hatással van ránk maga a helyzet, azért nem szívesen élném át még sokáig. Nem mondom, hogy sose jó egy kis izgalom, de arra volt a szellemvasúton a kis akciónk. Az viszont, hogy azt kell nézni emberek esznek embereket... nem kimondottan az én asztalom és láttam, hogy Nathan is rendesen lesokkolódott tőle. - Akkor legyen az, nézzük meg, az újságokat csak nem vitték el. Ezeknek a... valamiknek gondolom nem kell. - egy pillanatra azért elhúzom a számat, de épp csak egy pillanatra. Inkább foglalkozom a keksszel. A szaga alapján nem vészes. Kicsit talán poshadt, de gondolom a bezártság miatt. Szóval kibontogatom és csak óvatosan kóstolom meg, hogy azért ne legyen belőle a végén még rosszullét, az nem lenne valami hasznos. - Azt hiszem nagyjából fogyasztható. - főleg akkor, ha nincs más. A fancsali pillantásból ez látszik. Szerintem nem vészesen rossz, viszont azt se mondanám, hogy tökéletes az ízhatás, de lehetne rosszabb is. Talán az a benzinkút rejt valami maradék ételt is esetleg. - Jól van, óvatos leszek, de te is. Semmi hősködés, mert ezek a valamik nem tudni hogyan hatnak rád. - az oké, hogy egy golyó nem árt neki, de ez a világ más, mint amit ismerünk. Itt lehetnek olyan dolgok, amiket nem ismerünk és amiket az ő teste sem, úgyhogy óvatosnak kell lennünk nagyon. - Nem... jól esik, hogy aggódsz. Szóval nem csak egy numerára kellettem a szellemvasútban. - szélesedik a mosolyom, de közben mégis valami több is van a hátterében. Az elején még a randi megnevezéstől is félt, most pedig látszik a szemében és hallani minden szavában, hogy félt és aggódik értem és nem szeretné, ha bajom esne és én is pont így vagyok vele. Tudom, hogy kemény pasi, ezt mondhatni testközelből is megsikerült tapasztalnom, de ettől még ugyanúgy óvatosnak kell lennie neki is. - Minden, ami hasznos az kell nekünk, világos. Remélem, hogy lesz is ilyesmi. - és azért itt már valamelyest kapaszkodom, hiszen rendesen döcögünk a régi és nem valami minőségi úton, de az is csoda, hogy legalább a kinti utak rendben vannak. Ne akarjunk túl sokat igaz? Az már messziről látszik, hogy a hely nincs annyira lepusztítva. Talán a tábla hiányosságai miatt nem tudta mindenki, hogy egyáltalán itt van. Lehetne jobb állapotban is, de így se olyan vészes. Az ablakok megvannak, sőt úgy fest, hogy még tankolni is tudunk. - Szétnézek bent, vagy inkább együtt? - nem megyek csak úgy egyedül, de ha együtt megyünk, akkor a közelében akarok maradni. Nem tudni, hogy az épületben vannak-e olyan lények, és ha netán igen, akkor az a biztos, ha ott vagyok vele, ha netán ki kellene kerülni, hogy valamelyik elérjen, vagy megtámadjon minket.
//1-2. Nincsenek fertőzött mutánsok. 3-4. Az üzletben van 1-2, de könnyű leszedni őket. 5. Több is van odabent, fél tucat, de a környéken máshol nincsenek. 6. Bent is van pár és ha lövöldözünk, akkor még több jön a fák közül.
Serena Pierce carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Nem véletlen mondom, hogy okos dolog összedugni a fejünk, kimondani a gondolataink, véleményeink, hisz amit az egyikünk mellékesen mond, talán a másikban gondolatot gyújt. Így van ez most is, Serena szavai, jövő, újság szöget ütnek bennem. Lehet hogy én vagyok az erő, de most épp ő az ész. Nekem az újság eszembe se jutott volna, és nem azért, mert amúgy ne tudnék olvasni. Pusztán sokkal inkább a gyakorlatias részre fektetem a hangsúlyt, mint a fegyver, étel, ruha, jármű. Persze az információ is gyakorlati de hát nah.. sose mondtam, hogy zseni vagyok. Közben persze gyakorlottan váltom a sebességet, figyelem az utat és haladok, egész jó tempóban. Remélhetőleg a kinti utak sincsenek rosszabb állapotban, nincs barikád vagy hasonló, ami feltartóztathatna minket. - Attól tartok, szándékos. Ilyesmi csak úgy, véletlen nem szokott előfordulni. Vagy inkább a szándékosság következménye. Esetleg a katonaság próbált ki valamilyen új biológiai fegyvert, és elvesztették a kontrollt. Vagy nem is volt, pusztán azt hitték, hogy igen - vonom meg a vállam. Másra nehezen tudok gondolni. Nem mintha nagy biológus lennék, de azért ha több évezred alatt nem mutálódtunk annyira, hogy ilyen elfajzott korcsok jöjjenek létre, akkor nem hiszem, hogy pár tíz év alatt összejön. Mert azért ha ennél több telt volna el, az az épületeken látszana. - Ha jól emlékszem, North Salem felé egy kis letérőnél volt egy apró benzinkút. Talán még áll az épület. Ott szokott lenni újság, meg kaja is. Talán a töltő is üzemel - vetem fel, megkaparászva az emlékeim. Nem mintha olyan rég mentem volna ezen az úton, bár azóta kétségtelen megváltozott. De azon a kúton járni nem jártam, általában teli tankkal indulok mindenfelé, csak a táblát láttam, ami a létezésére hívta fel a figyelmet. gondolom sokkal inkább amolyan kamionparkoló, reggeliző, megpihenő hely volt, mintsem gyorsforgalmi állomás. - Azért persze ha meg is van, óvatosnak kell lennünk, sose tudni, hol ki bujkál, jó? - fordulok egy pillanatra Serena felé, a sebváltóról felszabadult kezem már-már léhán ejtve térdére, finoman meg is szorítva. Különös mód nagyon hamar a szívemhez nőtt, megkedveltem, és ebben a fura helyzetben féltem is, a képessége ellenére is. - Figyeljünk arra, hogy ne távolodjunk el egymástól, ne legyünk takarásban, ha nem muszáj. Ha kezdek az agyadra menni a paranoiámmal, csak szólj nyugodtan - nevetem el magam, de nem rá figyelek most, hanem a táblácskát keresem, ami remélhetőleg még megvan. Vagy legalább egy csonkja, ami utat mutat. Igazából errefelé túl sok tábla nem is volt, így talán a remény nem elveszett. - Szerencsénk van - sóhajtok fel megkönnyebbülten, ahogy kiszúrom a táblát. Megkopott, hiányos, igazából már tényleg csak egy csonk. De aki tudja mit keres, mint én is, annak sokat segít. Lassítok, ügyesen bevéve a kanyart, majd kelletlen veszek vissza a sebességből, mert az út jóval döcögősebb és kátyúsabb, mint az eddigi. Bár talán régen se volt igazi aszfaltút, inkább csak döngölt föld. Így csak lassan tudunk közelíteni az épülethez, melynek távoli körvonalai már feltűnnek. - Ha akad használható, vagy bármi, amit annak hiszel, majd dobáld be az autóba. Ki tudja, a birtokon is mire számíthatunk - teszem még hozzá, újfent visszakapcsolva a sebességek között, majd visszaejtem a lábára a kezem. Talán gyűjtögetőnek tűnök, de a városban látottak után már semmiben sem lehetünk biztosak.
// 1 - az üzlet egész jó állapotban van, teli hasznos dologgal 2-3 - ép, akadnak hasznos dolgok 4-5 - romos, de talán még fellelhető néhány dolog 6 - teljes csőd //
Nathan Jones carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Az én kedvem most biztos, hogy sokat követelne, de nem nagyon időzhetünk, ki tudja, hogy az az ajtó örökké kitart-e a kinti valamik ellen, vagy hogy itt nincs-e esetleg valami veszélyes, ami miatt jobb, ha azért inkább igyekszünk. Pedig őszintén szólva szívesen elmerülnék akár percekre is a csókjában, vagy csak a karjaiba olvadnék, hogy tényleg megnyugodjak. - Azt én is érzékelem. - legalább a mosolyom kiszélesedik, sőt nem sokon múlik, hogy ne nevessem el magamat. Azt naná, hogy érzem, hogy még él és ennek köszönhetően én is, és épp e miatt könnyebb átvészelni ezt a rémálomba illő helyzetet. - Tehát ez erősíti azt a feltevést, hogy nem a mi időnkben vagyunk, hanem ez... a jövő. - halkan sóhajtok azért egyet, de elhessegetem ezt egyelőre, mert nem sok értelme lenne aggodalmaskodni. Ha a jövőben vagyunk, akkor ezt kell valahogy megoldani, ha már eddig bírtam, akkor ne most essek pánikba nem igaz? Ez után már csak finoman vetem fel neki, hogy egyszerűbben is bejuthattunk volna a kocsiba és akkor most kevésbé lenne szellős, de... ez nem olyan fontos apróság. Így is jó lesz és nem akarok én sok mindent helyette megoldani, a végén még nem érezné eléggé férfiasnak magát, pedig bizonyíthatom, hogy nagyon is az. - Ez jogos, ki tudja, hogy hány ilyen valami van odakint. Minden olyan kihalt. - már akkor is az volt, amikor jöttünk, de most hogy jobban figyelek itt-ott ki lehet szúrni néhányat ezekből a lényekből, mert hát embereknek nem mondhatjuk már őket, hiszen mégis csak egymást ették. Azt hiszem azt képet egy ideig még nem leszek képes kiverni a fejemből. - Persze, bár nem tudom, hogy mikor a jó lejárati dátum. Kellene valami újság. - na igen, amiből legalább azt tudnánk, hogy jelenleg mikor vagyunk. Az utcán akad ilyesmi, fújja őket a szél, mint a szemetet is, de jelenleg kétlem, hogy okos ötlet lenne megállni és kinézni, hogy találunk-e egy épkézláb újságot, no meg amúgy se nagyon tudhatnánk, hogy az szintén nem régebbi-e már. - Azt se tudjuk, hogy hová mehettek és... köszönöm. Te is. Neked se lehet könnyebb, ez az egész helyzet annyira morbid. - és igen ijesztő is fenemód, de ha pánikba esek, attól biztos, hogy semmi se lesz jobb. Viszont tőle sem elvárt, hogy csak azért, mert férfiből van jobban viselje ezt az egész helyzetet. Igaz, hogy ő már keményebb dolgokon is átment eddigi élete során, de ilyesmit még biztosan nem tapasztalt. Láttam én rajta, hogy a lakásának az állapota is mennyire ledöbbentette, no meg amikor azok a valami egymást kezdték el enni. - Tehát valaki okozta ezt, de kérdés, hogy szándékosan vagy sem és hogy micsoda egyáltalán. Tényleg kellene egy újság, abban írhattak valamit. - talán, ha valami nyugodtabb környéken leszünk, akkor megállhatnánk, hátha találunk valami effélét. Ha olyan hír volt, ami az egész világot megrengette, akkor csak cikkeztek róla és ha minden szét van szóródva az utcákon, akkor talán újságot is találhatunk. Én akár még meg is tudom szerezni gyorsan, ha vannak is olyan valamik a közelünkben.
Természetesen az erdei kis utak sem túl gondozottak és a megmaradt beton utak is koszosak, lyukasak itt ott, fák dőlhettek rájuk és persze bőven belepte őket a falevél stb. Nincs már karban tartva túl sok minden, ha mégis olyan utat talál valaki, ami igen... az jó távolról elkerülni, jó eséllyel a katonaság használja, amikor épp nem inkább repülve közlekednek, de utóbbi a gyakoribb.
Kezdőlap 
by 
