Phoenix & Bethany - Az én utam

Bármennyire is az sugárzik mindkettőnkből a másik felé, hogy bizonytalanok vagyunk, ez az első találkozásra nem meglepő. Mégis úgy kapaszkodunk egymásba, mintha igazi rokonlélekre leltünk volna. Hogy ez valóban így van, majd az idő eldönti. Mindaz, amit eddig tapasztaltam Bethanyból, a szépsége, a kedvessége letaglóz, oly lágyan bontogatja le rólam a riadtság rétegeit, mintha ő maga nem lenne a végletekig sérült. Talán onnan ered a lelkiereje, hogy már túl régóta van itt, egyedül, megtanult alkalmazkodni, míg én folyamatosan kaptam a keserűséget, amely abból ered, hogy a külsőm folytán mindenki elhitetette velem, hogy csakis naív lehetek, egy ostoba szépfiú, és így is kezeltek. Hol átvertek, hol semmibe vettek, míg végül az egész lovagiasságom elapadt, és menekülni vágytam. Ráadásul Nathalie után úgy gondoltam, hogy semmi értelme az X-Birtokon maradnom, ahol a fiatal lányok nagy szemet meresztenek rám, s soha nem tudhatom, vajon valóban érdekesnek tartanak, vagy csupán az tetszik nekik, amit látnak.
- Talán... Létezik egyátalán? Úgy vélem, hogy férfi létemre meg vagyok áldva ezzel a túlzott romantikával. Hagynom kéne, hogy elragadjon a szenvedély, és köpni arra, hogy bárkivel is kedves legyek. – A sötét szemek kavargásából ellenben olyan kiváncsiságot, érzelemet látok, amely alapján talán ismét a naivitásom vezet? Csak szeretném azt hinni, hogy talán nem mindenki ugyanolyan? Végtére is Bethany annyira elvonult a külvilágtól, remélhetőleg nem lett olyan, mint mások.
- Annyira azért nem bánom. Ám nem árt, ha megmutatod, de csak azért, hogy időben felismerjem, ha a terhedre vagyok. – Felelem elfogódott mosollyal, fejest ugorva opálszín iriszeiben, s egy pillanatra úgy érzem, a világ teljesen meglódul velem. Vajon minden idegennel ilyen, akinek tönkreteszi az autóját? Aligha, hiszen előlem is menekülni vágyott. Az más kérdés, hogy én jöttem utána. Vajon miért tettem? Kiváncsi voltam az indokaira?
- S mivel töltöd az örökkévalóságot? – Kérdezem, miközben átveszem a poharat. Egy pillanatra összeér a kezünk, hiszen nem hagyom, hogy a pultra tegye, már előtt érte nyúlok. Furcsa mód valóban úgy tűnik, hogy Bethany arra van berendezkedve, hogy majd egyszer ne egyedül legyen. Vagy csak túlértékelem a gesztust? Végtére is ami a ház belsejét illeti, aligha hiszem, hogy van vendégszoba, jó eséllyel a kanapén alszom, ha itt töltöm az éjszakát.
- Elgondolkoztató, hogy ha fiatal lány ennyire fel tudja magát találni. Én valószinűleg elpusztultam volna itt... Túlságosan társaságfüggő vagyok, ebbe buktam bele. Szép lett itt minden... nagyon. – Vetek rá egy pillantást anélkül, hogy körbenéznék. Talán egy alig burkolt bók, mégis úgy vélem, hogy ki kell mondanom. Nem problémázok abból hogy autót lop, még mindig jobb, mintha erőszakos cselekedeteket hajtana végre. Végtére is a mutánsok nagy része más törvényeket tart fontosnak, teljesen ellentétes világ vagyunk az emberekhez képest.
- És... a városban nem barátkoztál össze senkivel? – Nem, nem arra irányul a kérdés, hogy van-e valakije, sokkal inkább az érdekel, hogy vannak-e barátai. Netán olyanok, akiket a családjának tekint. Oly szívesen végigsimítanék azon az ébenszín hajzuhatagon, mert megindít a magánya, hogy észre sem veszem, hogy a zene szinte életre kel általa, csak akkor ocsódok, amikor a kezét nyújtva hív táncba. Finoman nyelek egyet, és felemelkedek, hogy elfogadjam a kezét. Nincsen rajtam kesztyű, így amikor hozzáérek, ezernyi inger tolul a pórusaimba, lévén a képességem mindent többszörése felerősít. A pirulást nem tudom elrejteni, tüdőmből mély sóhaj szakad fel. A derekára fonom a szabad balomat, és közelebb vonom magamhoz, hogy a lassú ütemre táncolni kezdjünk.
- Nekem... sokkal bosszantóbb az adományom. Mindent túlzottan megélek. Téged is. – Mormolom zavartan, szándékosan kerülve a tekintetét, mert nem tudok most mit kezdeni a helyzettel.

 Nehéz felismernem, mégis kezdek ráébredni, hogy nem az lenne a megoldás, hogy a problémáim elől menekülve az első szépszemű idegennek elsírom a bánatomat. Ő hasonlóképpen össze van törve a nagybátyja kapcsán, s ilyenkor aligha lehet egymásba kapaszkodni. Mégis olyan jól esik, hogy kiadhatom magamból a titkot, hogy miért kellett mindent magam mögött hagynom, igaz, nem mentem bele, hogy mi is volt Natalie árulása, már mit sem számít már, így ha nem kiváncsi a komolyabb részletekre, talán fel kéne égetnem magam mögött a hidakat, s elengedni a múltat. Ami történt, megtörtént, vissza nem mehetek az időben, még Xavier gépeivel sem. Magam vagyok, s az emlékek elemésztenek, ha hagyom nekik.
- Mintha a fejére állt volna a világ, a saját történetemben mintha én lettem volna a királylány, akit csúnyán átvertek. – Mosolyodom el lassan megtalálva a hangomat. Nem is tudom, hogy miért vagyok ennyire őszinte, azt hiszem a lány sötéten pislogó íriszei arról győznek meg, hogy kiadhatom magamat, nem fog nevetni. Ha már úgy alakult, hogy az éjszaka közepén megállított, célja volt velem, s remélhetőleg nem csak az unalom. Még akkor is, nem kárhoztathatom érte, elvonult a külvilágtól, hogy itt találjon menedékre, eljött hát az az idő, amikor már nem volt kész egyedül megküzdeni a démonaival, s szórakozást keresett magának. Engem talált. Sajnálatos, hogy hozzá hasonlóan én sem vagyok egy túl pozitív lelkület. Vagy éppen túlontúl az volnék, s ebből fakadóan vagyok érzékeny?
- S most egymásra vagyunk utalva? Pont mi ketten? – Finoman elmosolyodom, kék szemeim ezúttal valami megkönnyebbülésről árulkodnak, miszerint nincsenek elvárásai. Az ember nem így képzelne egy remetét, a lány igazán gyönyörű, érzéki minden rendezülése, hihetetlen, hogy így elvonultan is képes volt megőrizni a tökéletességét. Vagy talán nem is annyira meglepő, nem volt semmi, ami tovább rombolja. Ellenben ahogyan itallal kínál, sejthető, hogy olykor azért kiugrik egy közeli településhez, hacsak nem vásárolt be előre a csokilikőrből évekre.  
- A likőr megfelel, köszönöm. Édesszájú vagyok. – Kísérem figyelemmel a mozdulatát, valamiért akaratlanul is a hátsójára téved a tekintetem, amitől szörnyű lelkiismeretfurdalásom támad. Egyrészt pont a gyengébbik nem elől menekülök, másrészt vendéglátóm azért fogadott az otthonába, mert bízott bennem, látta a tekintetemből, hogy tőlem nem kell tartania, s most ily gyarló gondolat fut át az elmémen. Gyorsan elhesegetem a gondolatot, s megrázom a fejemet, mintha csak a meglepetésnek szólna a gesztus. – Azt hiszem nekem sem ártana egy ilyen tíz év. Mégis, fiatal vagy még, kislány lehettél, amikor ideszöktél? És... hogy tudod fenntartani magadat? – Kérdezem megdöbbenve, holott talán tapintatlan vagyok ezzel. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire volnék indiszkrét, ha a hálót céloznám meg, így pusztán átveszem a poharamat, és leülök a kanapéra. – Aranyos. – Félmosollyal rázom meg a fejemet, valahogy fel van annyira kavarodva a gyomrom, hogy ne tudjak most enni. Talán tovább kéne állnom, hogy ne zavarjam őt a magányában. Odaül mellém, s zavartan fészeklődni kezdek, holott nem az ő hibája, hogy ennyire pocsékul kezelem manapság a nőket, így bocsánatkérően nézek rá.
- Sajnálom, nem... nem a te hibád. – Inkább iszok, és a hogyan továbbon tűnődöm. Ha szóval akar tartani, akkor most nála a labda.

Lassan kezdek feloldódni, s elfogadni, hogy mindaz amely elől menekülök, talán mégsem annyira veszélyes úgy nagy általánosságban. Hiszen nem büntethetek mindenkit csalfa múltam összes rossz érzésével, talán az erdő mélyén lelek rá a megváltásra, aki eltörölhet mindent, amely valaha is mételyként rágta a lelkemet. Bethany, ez a halovány bőrű szép tünemény mintha hozzám hasonlóan meggyötört volna, a nagybátyja vajon bántotta úgy igazából? Csupán remélhetem, hogy mindössze a lelkét ostorozta, hiszen nem rezzent meg látványosan attól, amikor hozzáértem. Vágyik a figyelemre, az érzésekre, undort viszont tán leltem a sötéten kavargó, édesen kiváncsi íriszek mélyén. Úgy vélem, most egy időre megpihenhetek, és nem pusztán az autóm hiányából kifolyólag. Nem sietek vissza a civilizációba, előbb, önmagamat kell megtalálnom. X-Men voltam, s most olybá tűnik, nem vagyok senki sem. A peremvidékre kerültem, s nincsen senki, aki megértene, az ismeretlen múzsa ellenben akaratlanul is átlát rajtam.
- Köszönöm. Azt hiszem ideje lenne már, hogy kinőjjek a tündérmesékből. Királylányok nincsenek. Csak sárkányok. Ne vedd magadra. – Jegyzem meg halovány mosollyal. Én vagyok az a romantikus bolond, aki úgy vélte, hogy van még helye a világban egy magafajta költői lélekkel megáldott alaknak. Talán nem arról szól ez a mai világ, amiben a mesék hősei érvényesülnek. A külső az, amelyre felfigyelnek, minden más csak másodlagos. Mindenkinek megvan a maga keresztje, s Bethany mégis az enyémmel törődik a sajátja helyett, igaz, nem kérdez rá a részletekre, talán nem akar terhelni velük. S magamtól inkább félénken eleresztem a dolgot, jobb ez így. Ha mégis érdeklődne, akkor majd közösen eldöntjük, mennyibe merhetem beavatni. Beljebb lépünk hát, az autó felkínálását már elhárítom, ha maradok, a későbbiekben is felmerülhet, hogy merre tartok. Ellenben azt látom választott új tündéremen, hogy nem tart tőlem. Talán nagybátyja bántalmai kiölték belőle a veszélyérzetet... Van ennek az egésznek bármi értelme? És ha én is afféle lennék, aki kihasználja a helyzet.
- Szívesen... és köszönöm, csak... nem tudom, hogy illik-e. Pocsék vagyok abban, hogyan is kell... másokkal bánni. Sajnálom, jobban jártál volna egy olyan vendéggel, aki valóban szórakoztat. Inkább lehangoló vagyok. – Lépdelek beljebb, végignézve a szobácskákat. Nem is tudom, hogy mihez kezdhetünk így egymással. Már az is felüdülés, hogy megszökhettem a világ elől. Nem való nekem az a birtok, ahol mintha gunyos mosolyt látnék a lányok szemében, holott nem ismerik Nathalie történetét.
- Igen... jól esne egy... bármi. Inni valamit, köszi. Te mióta vagy itt? – Kérdezem határozottságom csúcsán, ellépve mellette finoman ismét hozzáérek a vállához, elnézést kérő mosolyom azt sugalja, nem tehetek róla, valahol szükségem van most erre...

Fenn kell tartanom a lehetőséget, hogy mindaz, ami történik velem, igazi csapda. Hiszen a tünemény oly tökéletes, mintha... valaki a lelkem megkaparintására pályázna. Valaki aki ismer, s tudja, hogy ha az utamba sodor egy ily ártatlan, hibátlan lányt, aki törékenységével hat rám, elvarázsol, akaratlanul is átformál. Korábbi viszolygásom a női nemmel esetében porrá hullik, oly kedvesen áll hozzám, holott mintha maga sem tudná, hogy mit akarna. Fél az egész világtól, mégis vágyik valakire, aki megmenti, körbeöleli, társául szegődik ezen a kerek nagy világon. Ám az én történetem, bár fájdalmas, koránt sem olyan vészterhes, mint hogy a  nagybátyja terrorizálta hosszú éveken át. Mindketten menekülünk, hogy aztán sorsunk valahol közös nevezőként találkozzon. S vajon ez működhet? Két sebzett szív a semmi közepén ismerje meg egymást? Azt mondják a beteg állatok már a szerető kezet is megharapnák, oly nagy fokú a sérülésük, hogy már nem képesek felmérni, hogy lehet ismét bizalmuk az ismeretlen felé. Bethany kész volt megnyílni felém annyira, hogy belekezdjen, miért is van most itt. S úgy gondolom, ha többet kérdeznék, akkor bele tudnánk bonyolódni. Van vajon értelme feltépni a régi sebeket? Hihetjük hogy attól meggyógyulnak?
- Az... túlontúl... bonyolult. Többszörösen is elárultak. Nem akarom rád róni e terhet. Nem hittem, hogy valaha lehetek szerelmes. Megtörtént, s hiba volt azt hinnem, hogy van értelme. Nehéz ez így... – Nem akarom, hogy úgy vélje, komplett nőgyűlőlő vagyok, hiszen erről szó sincsen. Tiszteletem az övék, csak éppen úgy gondolom, hogy túl szeszélyesek, megbízhatatlanok, hogy kicsit is el merjem immár hinni, vannak még tündérmesék.
- Sajnálom, hogy ha úgy véled, hogy erősködtem. Nem akartam, hogy...úgy érezd, mindenképpen válasszal tartozol. Nincsen közöm hozzá. – Pedig nagyon is érdekel, csak akkor úgy vélem, máris adósává válnék. Holott Nathalie óta úgy vélem, hogy több szívességet nem kéne tennem, hiszen csak belehalnék, ha nem is szó szerint. Bethany azonban bizalmat ébreszt, ismét kitárja a szívemet, ezért is próbálok vontatottan érdeklődni. Talán ő az új út. A vízválasztó.
- Még nem mennék. Szívesen maradok, az autók kérdését hagyjuk meg későbbre. – Nem nézem meg a lepel alatti csodákat, ki tudja, hogy meddig időzöm itt. Ha bántani akar, akkor kár ellenkeznem, legyen övé az életem. Sötét talány ez, amelyre még rá kell jönnöm. – Ha nem zavarlak, szívesen. – Ismét orromba nyomakodik bőre illata, amely édes, mint a méz, nem enged szabadulni. Bentről nem hallom más szívének dobogását, valóban egyedül van. Most már ketten vagyunk. S vajon mi vár minket odabent?

Amikor úgy döntök, hogy mindent hátrahagyva a magányba menekülök, pont akkor találok valakit, aki szintén elveszett, fél attól, hogy bántanám. Szinte nevethetnék a helyzezen, hogy engem gondol fenyegető jelenségnek, amikor mint két fuldokló, úgy kapaszkodunk egymásba. Nem, Bethany félresimer, ám fel tudok lélegezni, hogy csakhamar ráébred, hogy téved. S magamnak rúgom az újabb és újabb öngólt, hogy megérintem őt, hiszen tudom, hogy ha nem ruhán át tenném, minden idegszálam pattanásig feszülne a mámorító érzettől. Nem tudok magamon uralkodni, s ezért is kerülöm mások társaságát, hiszen a nők csupán a külsőm alapján kívánnak meg, és visszaélnek a helyzettel, ha tudják, milyen hatással vannak rám egy érintéssel, illattal. Ezért inkább rejtem az igazi valómat. Ám Bethany esetén kénytelen vagyok kockáztatni, mert amikor végre megállt a fa tövében, reszket mint a nyárfalevél, s fontosabb az a kényszer, hogy ne hagyjam félni. A képesség folytán úgy gondolom, hogy veszélyes, és ha igazán bántani akarná valaki, nem lenne esélye megvédeni magát. Én legyek az, aki mindezt átveszi tőle?
Könnyedén elveszek a sötét opál tekintetben, a porcelán orca minden egyes rezdülése egyszerre bátorít, s bizonytalanít el. Mintha erősnek kéne lennem, hogy megvédjem őt, hogy aztán ráébredjek, hogy nem vagyok nélküle semmi sem. Még ha mindez túlontúl érzelmesnek is hat. Jó ideje menekülök még az érintések elől is, ám oly védtelen, törékeny, hogy esetében még ezt az önként vállalt szabályt is felrúgnám.
Hiszen olyan jó lenne elfutni, elrohanni, hogy ne kelljen éreznem azt, hogy mit vált ki belőlem. S nem teszem, földbe gyökerezik a lábam, nem tudok mozdulni, itt hagyni őt. Mégis, zavartan mosolygok rá, ahogyan igazat ad nekem. Ha legalább ellenkezne, ha veszekednénk. Így úgy vélem, hogy átveszi az irányítást, nem csak az érzékeim, a szívem felett is, s bárhova menne, követném. Bár el tudnék szakadni az érzéstől, amely teljesen beburkol.
- Jól tetted, hogy eljöttél. Ki tudja, hogy mit tett volna veled, ha maradsz.. – Feszül meg az állkapcsom, ahogyan résnyire szűkítem mind a pillantásom, mind az ajkaim. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet valaki oly vadállat, hogy egy ilyen törékeny szépséget fogvatartva bántson. Ám van jogom ítélkezni? Vélhetően ha ki akarnám húzni Bethanyból az illető fellelhetőségét, akkor sem járnék sikerrel. Elszökött, és többé talán nem is akar tudni a férfiről. S ha faggatom, akkor a sebszélekkel nem is foglalkozva egyenesen belegázolok a lelkébe. Bókjára elpirulok, haragom gyorsan tovaszáll, igaza van, vele kéne foglalkoznom, nem a múltjával. Az enyém bőven nyomaszt legbelül amúgy is.
- Azért jöttél ide, hogy senki ne találhasson rád, igaz? Engem mégis lesodortál az ösvényről, holott bánthattalak volna. – Lehelem lágyan, és a zsebembe rejtem a kezemet, hogy a késztetés elhaljon, miszerint ismét felvenném az érintés gyönyörét. Nem, távol kell tartanom magam tőle, még ha mindez szinte lehetetlennek is tűnik. Botladozva követem, bárhova is menjünk.

Érzékeimet nem csalja illúzió, hogy feszültség táncol kettőnk között, nem vagyunk képesek átlépni saját korlátainkat, és elfogadni, hogy a másik talán nem arra szakosodott, hogy bántson minket. Azt rebegte, fél az emberektől, ez nem lehet akadály, több vagyok náluk, még ha ezt nem is juttatom kifejezésre. Születésem kapcsán nem dicsekedhetek azzal, ami jutott, hiszen többségében hátrányként élem meg. Segítek, ahol csak tudok, s közben mit kapok én? Ahogyan a sötét hajú szépségnek is jeleztem, lassan úgy vélem, érdemesebb lenni a rosszfiúk táborát erősítenem, hiszen akkor nem sérülhetek, míg ha másokhoz kötődöm, csakis átok vár rám. Minden pólusom felerősítve szívja magába az élményt, amelyet a csábító szirén közelsége okoz, a karomba zárnám, szívem majd kirobban a mellkasomból, s tudom, valahogyan módot kell találnom, hogy lelassítsam. Nem keveredhetem ismét abba az ármányba, hogy túlzottan elvisz a láng egy olyan irányból, ahonnan csak halálközeli állapotban van visszatérés. Nathalie... ez az a név, amely egykor az álmom volt, majd a végzetem lett, s miatta fordítottam hátat a női nemnek. Ha mindez nem történt volna meg, talán itt sem vagyok, élvezettel sütkéreznék a csodálatukban, amit a külsőm, vagy éppen a tetteim váltanak ki belőlük. Ám megcsömörlöttem, itt vagyok, és a porcelánbőrű csoda most láthatóan retteg tőlem. Valahogy mégis legyűri a félelmét, és megtöri a távolságunkat. Elnyíló ajkaim közül sikoltva szakad fel a sóhaj, kissé megremegek. Ahogyan az előbbiekben végigsimítottam a vállán, az ő közeledése sokkal riasztóbb, saját gyengésegemet helyezi fókuszba.
- Nem tudom, hogy mi vagyok. Ürességet érzek, az fájóbb, mint érezni. – Reményvesztett, így is mondhatnám, de mégsem önthetem a szívemet egy vadidegennek, aki ráadásul ugyanolyan szirénénekkel csábít, mint az egykori vörös, akiért nagyjából mindent megadtam volna. A jutalmam árulás lett. Bár tudnám, hogy vajon mi rejlik a szíve mélyén? Attól retteg, hogy én is bánthatom, tehát vágyik a jóra... Érdekes, manapság az a divat, ha valaki macsó a végletességig, és birtoklási vággyal dorongolja a nőt. Vajon az igazi kapcsolat? Bárhová is vezessen, haladok a nyomában, azaz mellette, olykor oldalra pillantva, hogy belássak a sötét hajfüggöny alá. Íriszei igézőek, minden pillantásuk újra és újra beindítja a már említett heves szívdobogást, minimum mazochistának kell lennem, hogy ha ismétlésre vágyom.
- Miért zárt be? Élvezetét lelte abban, hogy bánthat téged?  - Tippelem be, bármit is válaszoljon, tudnom kell. Szívesen mondanám ki, mellettem nincsen mitől félnie, megvédem. Ám hogyan védhetném meg, ha magam is gondoskodásra szorulok? Érzékeny orromba a lány bőrének illatán túl behatol az őszi avar szaga is. Rothadó testeket nem érzek, bíznom kell, hogy a lány nem a vesztemre tör, s nem rejtegeti elődeim testét a közelben elásva. Ha mégis így lenne, hát adja meg ő a megváltó halált. – Phoenix. Habár nem érzem, hogy mindig újra tudnám kezdeni. Feltámadni nem olyan könnyű. A tiéd? – Az autókkal még nem foglalkozom.

Minden más esetben bosszúsan elfordulnék a látványtól, ahogyan egy lány az ajkát nyalja végig, határozottan ellenemre van, ha a nőneműek visszaélnek a szexualitásukkal, ám ő itt... az ismeretlen az út közepén... megigéz. Nem tudom, hogy a törékenység, amely belőle árad, a végtelen szomorúság, amely felkelti bennem a vágyat, hogy legyek védelmezője, vagy a sötéten kavargó szempár az, amely rabul ejt, végtére is nincsen lehetőségem mindezt mérlegelni. Ha megtenném is, oly mindegy lenne, nem számítana, csupán maga a tény, nem tudok elszakadni mindattól, amit látok, s érzek. Felmerülhetne az is, hogy a sötét idegen, aki unalmában megtámadott, holmi szirén, aki bűvkörébe von bele mindenkit, akit csak megpillant, ennek váltam áldozatául magam is. Érzem a földöntúli kapcsot, amely most a csillagos zenit alatt összeköt minket, s félelem ébred bennem, mi lesz, ha el kell szakítanom a tekintetemet. Hiszen lassan bevallhatom magamnak, nem pusztán azért eredtem a nyomába, hogy számonkérjem autóm elvesztéséért. Kiváncsi voltam, amelynek tüzét a pornelánbőrű lány pillanatról pillanatra tovább táplál. Nem tudom, hogy mi vihette rá, hogy pont mindenkitől ily távol verjen tanyát, éppen úgy, ahogyan én menekülök mindent hátrahagyva. Hiszen oly védtelen, honnan tudhatnám, hogy hányan próbálták bántani? Szinte elvész a pillantásomban, pedig még hozzá sem értem. Annyival másabb, mint akikkel eddig találkoztam, akik a modern kor teremtményeiként úgy hiszik, mindenki a lábaik elé borul, s csak arról szólhat fiatalságuk, hogy ki milyen bájos illattal veszi körül magát, a smink, a kellem. Nem is feltétlenül a fájdalomba, és a veszteségbe fáradtam bele, amelyet útjaim során tapasztaltam. Nem akarok az lenni, aki pusztán a külseje miatt kelti fel a fiatal lányok érdeklődését. Különös lehet, ha egy férfi így gondolja, biztosan én vagyok az a kivétel, aki hátat fordítana mindennek.
- A saját lelkiismeretem. Oly egyszerű lenne átlépni másokon... ha menne, biztosan boldogabb lennék. – Vallom be, kéken kavargó iriszem mintha reményt kutatnának a sötét ellenpárban. Ha megállított, ha keresztezte utamat, vallja be, okkal tette. Azért, mert nem pusztán megmentőre vágyik, adni is képes. Útmutatást. Az, hogy sokan bántották, valóban figyelemfelkeltő sugallat, amelybe kapaszkodhatok, bárcsak valóra válna mindaz, hogy megnyugvást lelek végül a béke szigetén. Szinte magam lepődök meg a legjobban, ahogyan végigsimítok a vállain, elásott belső tudatom működésbe lépett, távette az irányítást a testem felett. A józan eszem felett. Nem kérem számon az autóm szétbontását. Megtörtént, nincs visszaút. Az okok láncolata ellenben jobban érdekelne. Elfúló sóhajjal szívom be az információt, amely végül kibukik belőle. Ellépek a fejünkig behajló ágak alatt, mérlegelem a hallottakat. Valamiért az jut eszembe, hogy talán az erényét is leszakította. Bárhogyan is lehet, nem tisztem megkérdezni. Csupán együtérzésemről biztosítani. Bár lehetnék az, aki valóban szentéletű, ám már sok van a rovásomon. Egy jóideje félrenézek, nem érzem magam megváltónak. Afféle renegát lettem, hitehagyott, kárhozott, űzött vad, aki még saját magával sem kész együttélni. – Hogyan szöktél meg? – Ez a három szó mindent magába foglal, érdekel. Tudni akarom. Ha összehozott minket a sors, iszom a szavait. Bólintok, s ahogyan lépdelünk a sűrű ösvény közepén, akaratlanul is összeérünk úgy csípőtájon. Félszegen pillantok oldalra, nem is tudom, hogy kérjek-e bocsánatot, vagy mindez talán tudatos volt.

Nem tudom, hogy mi váltja ki, hogy ezúttal nem menekülni vágyom tőle, elhatározásom ellenére állom a sarat, utánairamodom, Nathalie árulása óta nem bíztam már senkiben, a gyengébbik nem el volt könyvelve szinte automatikusan veszélyes tényezőként, akik csupán a felszínt kapargatják, s ami legmélyen el van rejtve itt legbelül, az aligha érdekli őket. S most itt ez a szénszemű szépség, aki előlem menekül, ezzel homlokegyenest más viselkedést mutat, mint a társai, akik akár finoman, akár tömény erőszakkal a tudtomra adták az X-Birtokon, hogy rajonganak értem. Nem is ismernek, hogy akarhatnának engem? S ez a lány nem alél el a külsőm láttán, csupán azt látja bennem, aki bánthatja. Védelmező ösztönöm így bátrabban éledhet, talán létezik valaki, akivel nem akarjuk bántani egymást. Azok a sötét szemek bizonytalanságról, szinte rettegésről árulkodnak. Amit a képességével művelt, igazán pusztító tulajdonság, mintha nem lenne képes kordában tartani a saját érzelmeit, ezért taszít hát el magától. S most ismét, ahogyan elveszünk egymás pillantásában, nem eresztjük el a másik lélektükreit, finoman megrázom a fejem, sötét tincseim a homlokba hullanak.
- Szeretnék az lenni. Jobban megérné. – Nem mondom tovább, sejtheti, hogy mire gondolok. Ezzel kinyilatkoztatom, hogy megpróbáltam hideg és kemény lenni, olyan, akire nincsenek hatással az érzelmek, s nem sérülhet. Mindez illúzió. Megannyiszor meghalok, ha eszembe jut, hogy mit lettem volna képes feláldozni Natalie kedvéért. Ez vagyok én. A saját magam árnyképe, abban a skandináv vár kínzókamrájának mélyén, örökre bebörtönözve, kínok között égve. A vörös hajú lány nem tudhatta, hogy tetteivel örökre megváltoztat. Az, hogy az erdő mélyén közelebb merészkedem a sötét hajú, porcelánbőrű lányhoz, különös tett a részemről. Magam sem értem, miért mozdul a lábfejem, miért zárom el az útját, amely azonban nem csapda, sokkal inkább arról árulkodik, nem fordítok hátat, érdekel a sorsa...
- Nem azért... – A saját autóm most hidegen hagy, úgy gondoltam őt kéne biztonságba juttatni. Félreérti, s másfelé fűzi tovább a szót, míg én nem magyarázkodom. Mosolya ellenben végre halovány boldogságot ígér, félrenézek, mert tudom, hogy ha még inkább elmerülnék ebben a pillantásban, azt érzékeim sínylenék meg mégegyszer. Hívogatása ellenben nem tűnik egy pók csapdjának. Nem attól félek, hogy megölne, vagy bántani támadna kedve. Ennél sokkal többről van szó. Máshogyan tudna megsebezni. Tudom, hiszen csak ruhán keresztül érintettem, mégis hatással volt rám. Bólintok, és futólépésbe váltok, hogy mellé zárkózzam fel. Az út emlékét, amelyen át idetartottam, magam mögött hagyom, s az X-Birtok is álomképpé halványul.
- Nem akarok rád törni. Ki voltak azok, akik bántottak? – Értelemszerű, hogy új kérdem, magamat nem is sorolom ide. Ha meg akarnám tenni, már megtettem volna.

Jelentős erőt kellett kifejtenem, hogy elébe vágjak, tüdőmön át sípolva távozik a levegő, s azon tűnődöm, az éteri szépség vajon milyen démoni lánc foglya, hogy a sötét éjszakán hozzám hasonlóan menekül, s egybe ki is hívja a sorsot maga ellen. Találkánk érhetett volna véget véresebb konfrontációval is, engem a békés szándék vezérel, míg a szénszín szemű csoda akár a saját végzetével is kész szembenézni. Kívülről ugyan hidegnek, s határozottnak tűnők, belül azonban oly zavar lesz urrá rajtam, amit nehéz elengednem. A gyengébbik nem tagjaival hadilábon állok, nem látják, hogy mire rejlik bennem, a külsőm hívja fel figyelmüket. Mindegy oly mértékben taszít. Meglehet, bárki más kihasználná ezt az adottságot, engem untat, közönnyel telít el. Támadóm ellenben a lelkemig lát, nem mosoly, reszket, fél tőlem, amely újszerű érzés, úgy vélem, társaságában magam lehetek.  Azt szoktam meg, hogy valaki visongva követ, általában tucatnyian. Nem beszélek velük, ha lehetőség van rá, egyszerűen átbézek rajtuk. Természetesen ha valamilyen közös tennivalónk, ügyünk, iskolai dolgunk van, nem kerülök ki a helyzetet, csak férfiként nem szeretnék létezni számukra. Ez a lány viszont ahogy nézem nem úgy kezel, mintha valami világsztár lennék, nem ragasztja tele képemimmel a szobája falát, vagy az öltözőszekrényét, megkönnyebülést jelent számomra. Mert valljuk be, kinek nem esne jól, ha kell, de amikor már mindenki rá van szállva úgy, hogy nem is ismeri, már elképzelhetetlenül nyomasztó helyzet.
Félénk szavai folytán  el kell mosolyodnom, s kócos tincseim ettől még jobban a szemembe hullanak, fújtatnom kell, ahogyan lepillantok rá. Egészen közel vagyunk egymáshoz, hiszen igyekszem megnyugtatni, ezzel együtt, hogy lélegzetünk közel kerül egymáshoz, mégis azt érzem, hogy kellemetlen a helyzet. Ahogyan őt, engem is felborzol lelkileg.
- Olyan, mint te. A kevésbé veszélyes fajtából. Valaha én voltam a jófiú. – Biccentek, még mindig a sokk alatt állok, hogy alólam bontotta le a kocsimat, a térdem megroppant, majd futással erőltettem túl. Fürkészően mérem végig, ki bánthatta meg oly mélyen, hogy szinte késpengének érzi a bőrén minden szavamat. Ahogyan visszanéz rám, az valami borzongató, amelytől egyszerre gyengülök el, s lép életbe a megmentési kényszer, amely alapján nem hagyhatom magára. A szívdobbanások ólom lábakon járva telnek köztünk, nehéz ismét megszólalnom, félelme, amelyet gerjeszt, éhes ragadozóként, csápjaival nyúl felém, hogy mély kútjába rántson, meg kell ráznom magamat, hogy belesóhajtsak az ajkába. Legalább az egyikünknek, e két elveszett lélekből, utat kell találnia. Vak vezet világtalant? Meglehet? Megérinteném, hogy ezzel nyugalmat erőltessek mindkettőnkre. Kesztyű most nem véd, így megtehetném, ám már a lányból áradó félelemszag, vegyülve a kiváncsiság édeskés gőzével, no meg amit általában figyelmen kívül hagyok, a tünemény bőréből áradó éledő szexualitással. Ez utóbbi érzékeny orromig hatol, ősi ösztönt élesztve, s kősziklaként kell saját tudatomnak nekifeszülnöm, hogy ne feszegessem az önuralmamat.
- Nem foglak bántani. – Győz a kényszer, hogy ne hagyjam magára, s finom mozdulattal végigsimítok a vállán. Szerencsés a helyzet, hogy ott ruha fedi, ha az arcával tettem volna, nem állhatnék meg itt. – Hol van az autód? – Biztonságba kéne húzódnunk, a lány okkal rótta az utakat, ha valakinek szálka a szemében, mielőbb el kell tűnnünk.

Ahogyan felpillantok rá féltérdelős mozdulatsorom végén, fájdalmasan szép vonásaim meg-megrándulnak, tudnom kell, hogy ki volt oly botor, hogy az utamba állt. Menekülni vágytam a sorsom elől, s máris keresztezi valaki ezt az egérutat, amelyet magamnak szándékozni adtam volna, mindez nem adott meg. Lezárni kívánom a múltat, az azonban nem ereszt, polipként nyúl utánam sokkarú csápjaival. Akár az olasz maffia, a Cosa Nostra, ám erősen kétlem, hogy a sötét hajú, porlelánbőrű fiatal szépség is a szervezett bűnözés tagja, inkább afféle eltévelyedett lélek, aki nem tudja feldolgozni azt, hogy mit is művel vele az átkozott gén. Xavier is megmondta, a módosulást nem mindenki kezeli oly könnyedén, ők meg tudják tanítani a helyes utat. Mindez igen szépen hangzik, csak éppen a professzor azt nem veszi számításba, hogy nem mindenki tud megbékélni a sorsával, vagy éppen időlegesen. Ha tőlem bárki megkérdezné, hogy mi elől menekülök, nem tudnám egykönnyen megmondani. Holott a képességemet nem tudom kiiktatni, mindenhol utólér, hogy ki az aki megmentésre szorul. Sokkal egyszerűbb lenne, átlagember lennék, s valaki kitörölné elmémből a történteket. Így roncsként élek meg minden napot, s aki rám néz, csupán a csinos külsőt látja, amellyel egyre kevésbé vagyok kibékülve.
A lány az utolsó, ha már utamba akadt, nem hagyom sorsára, még ha minden mozdulatából az ellenkezés, a dac sugárzik, olyan, mint a fuldokló, aki ellöki a megmentésére irányuló kezet, hogy saját döntéséből merülhessen alá. Van még értelme mindennek?
- Ettől a döntéstől megfosztottál. – Pontosan hallom amit mond, a füleim már az apró rezdüléseket is közvetítik. Tán mindezzel felfedem magam, különleges vagyok, akárcsak ő, ezen már nincs mit titkolni. Bár tenyereim zárójelébe foghatnám a gyönyörrel telt arcot, s a fülébe suttoghatnám, nem lesz többé baj. A kívánalom azonban több ponton is hibádzik. Hozzáérni nem volna túl ildomos már csak azért sem, mert most nem kesztyűben vagyok, s minden inger, amelyet általa közvetítenék, százszorta felerősítve jutna el tudatomig. Másfelől miért engednék a csábításnak, ha már egyszer hátat fordítottam mindannak, amit másokból válthatok ki? A sötét tekintet mindazonáltal fogva tart, gúzsba köt. Olyan, akárha egy csillag szakadt volna le az égből, hogy pontosan előttem öltsön testet. Birokra kelünk ezúttal egy menekülős-üldözős jelenetben. A lány nem teheti meg, hogy az utamba áll, majd válaszok nélkül lelép. Akarom a titkait, hogy azok legalább elnyomják a sajátomat. Most az egyszer még feltárhatom az elmém, s a szívem, hogy befogadjam  azt, amely őt belülről rágja. Zihálok, hiszen gyorsabb futásra, komolyabb erőfeszítésre voltam kénytelen kapcsolni, mint az ő elkeseredett útkeresése.
- Nem... nem vagyok ember. Vagyis én sem vagyok az. – Nem lépek közelebb, de ha ez a fogócskát fogjuk játszani, arra hamar ráunok. Felegyenesedek, amint kapok levegőt, s az egyik fának támaszkodom, immár karbafont kezekkel. – Nem a kocsi a lényeg. – Rugaszkodom el mégiscsak a törzstől, ám nem bántó jelleggel, még csak nem is túl hirtelen. Lassan megérthetné, ha ártani akarnék neki, már megtettem volna. Pusztán nem értem a dolgot. Eluralkodik rajtam az örökös megmentési kényszer, miszerint átölelném, a karomba zárnám, hogy csitítsam, nem lesz semmi gond, az éjszaka ugyan leszállt ránk, ám a sötét koránt sem. – Nekem nem kell mindez. – Megint átkozom magamat, amiért nem húztam kesztyűt, hiszen már a lány hajának illata is átkozottul magával ragadó, ha még meg is érintem, akkor biztosan elvesztem. Ellenkező esetben viszont ki tudja mire lesz képes, ha most az útjára engedem. – Mi... mi a baj? – Töröm meg köztünk a távolságot, hogy a lehető legközelebbről szemléljem, anélkül, hogy sötét alakomból a fenyegetés áradna. Úgy szemlélem, mint vadász az eszményi szarvasünőt, akit nem kíván leteríteni, oly kecses, oly szépséges, hogy csak csodálni érdemes.

Nincs most ehhez türelmem. Belefáradtam, hogy mások lelki nyűgjeit oldom meg. Miért tegyem? Ott van a sajátom. Csupán olyan életre vágyom, amelytől úgy érzem meg vagyok az által fosztva, hogy ilyen vagyok, minden érzékem közveti az áltagnál sokkal intenzívebb érzéseket, s valamiért vagyok annyira ostobán naív, hogy úgy vélem, mások szolgálatába kell mindezt állítanom. Ennek úgy érzem, hogy vége. Túl sok fájdalmat, szenvedést láttam, és volt értelme? Mindenkit úgysem menthetek meg. Nem is a hála miatt tettem. Úgy véltem, hogy van értelme. Ám az emberi gyarlósággal nem tudok mit kezdeni, naponta láttam, hogy segítőkészségem ellenére is újraismételik a hibáikat, mintha közbe sem léptem volna. Tulajdonképpen csak eltoltam a végső kudarcuk időpontját. Egész mostanáig. Ezúttal menekülök, távol mindentől, így ha az úttest közepén akciózó lány talán azon tűnődik, hogy ki az, és miért kerül ide... talán soha nem fog választ kapni, még önmagamnak sem tudnám bevallani, szintén kudarcot vallottam, csak én nem vártam másoktól, hogy oldják meg az életemet. Most időre van szükségem, amely viszont nem adatik meg, a kocsi egyszerűen eltűnik alólam, így lehetőségem sincsen elmerülni az önsajnálat mocsarában.
- Játszol. Világos.
– Köpködöm ki a tőmondatokat. A sötéten kavargó szemekből alig olvashatom ki történetüket, így a csillagtalan égre nézve felsóhajtok, nem akarom ezt az egészet. Többé már nem. Miért az én kezemben a bírói szerep? Nem akarhatja, hogy pont én mentsem meg, hiszen magam is roncs vagyok, elveszett lélek, aki úgy véli, egyszerre kell mindenkinek, mégis az egész világ taszítja. A lány jól érzi, kívülálló vagyok. De nem, nem tehetem meg, hogy félrenézek, és ellököm a kezét, amelyet csak képletesen nyújt, hiszen ha rápillantok, egyértelmű a segélykiáltása. Nem tudom megtenni, hogy sorsára hagyom. Győzködöm magamat, hogy ez lesz az utolsó. Közelebb lép, szinte a személyes zónámba, ahonnan már jobban érzem az illatát. Nem a parfümöt, amely netán körbelengi, a teste, a bőre illatát, amely mindenkinél oly egyedi, nála amolyan édeskés, virágillatot idéz. Ha mások is bírnák e képességet, amely sajátom, sokkal egyszerűbb lenne az ismerkedés, s a párválasztás.
- Meglehet. Ha ezt az egyetlen kiutat látod...
– Rebegem hangtalanul, állva a tekintetét, nem jövök zavarba, hogy hátráljak. Ismeretlen most ő, mégis oly egyértelmű az érzet, amely belőle árad, szinte kézzelfogható a keserűsége. Él a késztetés, hogy megrogyanó térdét látva a derekánál kapjam el, még tartja magát.
- Az olyanok ellen... azt hiszed máris ismersz? Nem szokásom bántani az olyanokat... mint te.
– Mondom ki, és tudom, hogy el fog iramodni. Nézek utána pár pillanatig, az eddig visszatartott sóhaj most hangos dühörgéssel szakad ki mellkasomból, majd felmérem, hogy a lány merrefelé rohan, éles szemem ösvényt fedez fel az évezredes tölgyek között, talán nem is emberi láb tapodta ki, ám most jó lesz. Ha lépcsőn haladnék, bizonyára négyesével venném őket, így csak száguldok, amennyire tudok. Ha minden jól megy, elé vágok... Kapkodom ugyan a levegőt, de egy percen belül már előtte vágódok ki a fák közül.
- Mi... mi elől menekülsz?
– Kérdezem a térdeimet érintve a tenyeremmel, muszáj kifújnom magam, éppen most futottam őt le.