Clarissa és Tony kicsi albérlete

- Nem hoz az már semmit, mert nincs mit. Halott, rémlik? Mit akarsz te még gyilkolászni?
Méltatlankodtam. Tényleg agyára megy már a betegség, összehord mindenféle baromságokat. Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán Christopher nevű fia, amilyen félkegyelmű már az a nő, akár az is meglehet, hogy csak bekamuzta magának. igazából nem is érdekelt, annyi volt a lényeg, hogy takarodjon már el a bús büdös francba, és hagyja a beteget gyógyulni. Az meg se fordul a szerkezetét és tartalmát tekintve igencsak megroggyant fejében, hogy inkább betegebbé teszi azt, akit terrorizál, mint segít neki? Egyvalami nem leszek soha, ilyen agyilag rozzant vén nyanya. Meg amúgy sztriptíztáncosnő se, és különben is, semmi, amihez másféle nemi szerv kell, mint amivel jelenleg rendelkezem. Mindegy, részletkérdés.
Amikor a gyerek beállított, Clarissa rögtön megint előadta a nagybeteget, de már több ideje ismertem ahhoz, hogy elhiggyem. Előbb még ugraszt kávéért alantas módszerekhez folyamodva, és semmitől vissza nem rettenve, de amint felelősséggel kell viseltetni valami felé, egyből kibújik. Igen, tisztára Clarissa. Közben Sebastian észbe kapott, és becsukta az ajtót, én pedig hallottam, ahogy szaporán kopog a lakkcipője a folyosón. Nem volt kedvem belemenni a játékba, úgyhogy a lényegre tértem.
- Ne add elő magad, semmi értelme, ismerlek már. Én rohadtul nem értek a gyerekekhez, neked kell hozzászólnod valamit, kettőnk közül nem én áhítozom már gyerek után egy ideje.
Mondtam szúrósan nézve, miközben a gyerek érdeklődve bámult körbe-körbe.

Hogy őszinte legyek, elsőre én is mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy majd Sebastian fog megjelenni az ajtóban. Jobban belegondolva Clarissa néni érkezése volt tényleg a legvalószínűbb, bár nem hiszem, hogy ő ilyen korán érkezett volna: valószínűleg délután inkább, magával ráncigálva a babonás fiát, az egyetlent, aki bedőlne ennek az egész mesének. Sokszor elgondolkodom, mi is lehetett Clarissa néni foglalkozása: ördögűző? Sátánista papnő? Démondoktor? Nem tudom, minden esetre valami nagyon nincs rendben azzal a nővel. A kedvessége mögött van valami, amit nem értek, viszont megrémiszt. Nem vagyok az a félős típus, de tőle egyszerűen feláll a szőr a hátamon.
- De basszus hozza a nemnormális gyerekét! Te fogod kimagyarázni a rejtélyes haláleseteket! – mondtam olyan hangsúllyal, nehogy el lehessen dönteni, komolyan mondtam e, vagy viccből. Pontosabban reméltem, hogy a pikkelyes testén kívül nem rendelkezik gondolatolvasó, vagy hazugságvizsgáló képességekkel. Biztos vagyok benne, nincsenek titkai előttem. Nekem sincsenek előtte, az aprócska kivétellel, hogy én is mutáns vagyok. Mielőtt találkoztunk lassan 9 éve, mikor elkezdtek furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történni körülöttem, utánanéztem a témának. Ezidőtájt találkoztam egy elképesztően magabiztos kisugárzású, lehengerlő pasassal, aki valahogy rájött a képességemre. Ő avatott be a titkokba, a mutánsok világába, ő az az ember, akiben talán jobban megbíztam, mint Tony Tasselben. Előtte nem volt rejtegedtnivalóm, kívülről belülről ismerte minden porcikámat, gondolatomat, vágyamat. Michaelnek hívták... Aztán néhány éve eltűnt, megszakította velem a kapcsolatot. És talán ez volt az a pont, amikor rájöttem: soha többé senkit nem fogok a közelebe engedni valójában. Mert beleszerettem a férfiba. És elhagyott. Úgy döntöttem, meg kell erősödjek, különben nem bírnám ki a fájdalmat. Michael is azt mondta, gyenge vagyok, nem fogom tudni elviselni mindazt, ami a képességemmel jár. Hiszen nem csak lágyan suttoghatok majd az emberek fülébe a széllel, vagy nem csak egy apró kis záport fogok tudni generálni: hurrikánokat, árvizeket, hatalmas természeti katasztrófákat is okozok majd. Azt mondta, ha ezt fel akarom dolgozni, ahhoz segítség kell. Nem hittem neki. Fiatal voltam, éppcsak 17 éves, hogyan is képzelhettem volna el. De miután elhagyott, rá kellett jöjjek: igaza volt. És meg is találtam, amit kerestem: az Ötödik Szektát. Mert mikor megérkeztek New Yorkba az elsők, megérkezett az Egyház is. A templomok. Az ittmaradt őslakók nagy része rezevátumokba kényszerült, akik viszont még időben megszöktek, bújdosókká lettek. Kisvárosokban húzták meg magukat. Mikorra felépült a város, már sokan voltak, és többen különleges képességekkel rendelkezdtek. Négy csoportra osztották magukat: Első, Második, Harmadik és Negyedik Szektává. De természetesen nem mindnekinek tetszett a rendszer: a lázadók, akik kiváltak a csoportokből, létrehozták az Ötödik Szektát: a legkeményebb, gyilkos társaságot New Yorkban. Aki hozzájuk téved, rendszerint nem éli túl a rituálékat és beavatási szertartásokat. Én is meghalhattam volna, azonban volt egy lány, aki a segítségemre sietett. Penelopenak hívták. Szőke, hosszú, göndör hajú volt: mikor meg kellett volna halnom, a beavatási szertartásom közepén, ő kimentett engem, és meggyógyított. Rosszul tette: az Ötödik Szekta megtalálta, mert nekem ajándékozta a védő medálját. Azóta sem tudom, miért tette, de ez az egyetlen szerencsém: amíg ez rajtam van, életben maradhatok. Ha azonban leveszem, akkor megtalálnak. De nem fognak megölni, ahogyan Penelopéval sem tették: egész életemben kínozni fognak. Már tudom, hatalmas hibát követtem el, hogy hozzájuk fordultam, ha viszont nem tettem volna, más ember lennék. Kiölték a jellememből a szerelmet, a ragaszkodást, az igaz érzéseket. Azóta azonban hosszú idő telt el, és néhány dolog kezd visszatérni: a szeretet például. Ez az érzés egyszerűen túl erős ahhoz, hogy megszűnjön. Így viszont élvezhetem az életet, gondok nélkül: azzal vagyok, akivel akarok, aztán ha megunom, jöhet a következő. A változatosság gyönyörködtet. Amivel viszont együtt kell élnem, az az állandó rettegés, a félelem, hogy valami megtalálja a gyenge pontomat: a bokláncot, amin a védő medálom van. Ennek a rettegésnek csak úgy vethetnék véget, ha valaki ki tudná törölni az ezzel kapcsolatos emlékeimet, mert akkor soha nem találnának rám. Egyenlőre azonban még nem találtam senkit, aki lehetségessé tehetné ezt. Sokszor éjszakákon át sírok, - vigyázva, nehogy Tony észrevegye - átkozom a Szektát és magamat, amiért ennyire ostoba voltam. Ennyit a múltról... Térjünk vissza a jelenbe.
Sebastian megérkezett, és leadta nálunk a kis tüdérkét, hogy vigyázzunk rá. Rosie rögtön nekem rontott, mellém mászott az ágyba. Tony gyengéden leemelte rólam, mire ő rögtön hisztirohamot kapott. Sebastian az ajtóból figyelt minket, enyhe aggodalommal. Én a lakótársamra, ő pedig rám pillantott kérdően. Finoman bólintottam, de látszott, hogy a betegségtől csukódik le a szemem. Valójában nem voltam ennyire rosszul: ezt a Szektának „köszönhetem”. Ők különféle vírusokat adtak be, rosszabbnál rosszabbakat, és mindig csak akkor kaptam meg az ellenszert, amikor már csak perceim lettek volna hátra. Mindeközben nekem úgy kellett tennem, mintha minden rendben lenne. Hónapokig szenvedtem amíg megtanultam.
Tehát valójában a mostani állapotom semmi volt, egyszerűen csak próbára tettem a lakótársamat. Leginkább miatta történt, hogy a szeretet érzése visszaszivárgott az életembe, és tudom: nélküle még most is egy lélektelen, kihűlt robot lennék. Sokat köszönhetek neki. Most viszont kíváncsi vagyok a reakciójára, arra, miként oldja meg azt a gondot nélkülem. Na és persze színészkednem kell: még a végén rájön, hogy igazából nincs is akkora baj!

- De akkor már nem leszel beteg, így elküldheted te is. Mondd, hogy hívtál szelleműzőt, vagy papot, hogy behintse a lakást szenteltvízzel, mittudomén. Legyél kreatív, mégiscsak te vagy a nagy Clarissa Salomon!
Nyugtatgattam, hogy nem lesz semmi gáz a nénit illetően. Legfeljebb picit majd megvakul.... hupsz, nem én voltam. Clarie viszont nem akarta annyiban hagyni a dolgot, miszerint márpedig külön-külön kellene kimennem kávéiért, amiket megígértem neki. Egy elég alantas cselhez futamodott, kis híján elcsúsztam, de végül észnél maradtam, és kitaláltam az ellenfogást. Gyengéden felsegítettem az ágyból, magamhoz húztam, végigsimítottam a hátán. Kellemetlen volt a sok verejték miatt, de ennyit ez megér. Lejjebb jutott végül a kezem, megpaskoltam a hátsóját, és kéjes hangon a fülébe suttogtam:
- Azt elfelejtheted!
Számítottam egy nagyméretű leszúrásra, de én jót nevettem magamban. Legalább megjegyzi, hogy ez nem működik ilyen helyzetekben, csak lázas, nem dögrováson van, és így is az állásomat veszélyeztettem azzal, hogy csak úgy kimaradtam. Viszont a vele való kis viccre még rátett egy lapáttal, hogy voltam olyan botor, és azt találtam mondani: mikrózza meg. Végül felvittem őket, de az engem ért sérelmek miatt csak hármat, mint azt eredetileg gondoltam, aztán összepakoltam a berendezést. Megkönnyebbülésemre szobatársamnak se tetszett a film, és olyan sebességgel kaptam ki a filmet a lejátszóból, hogy arra egy villám is besárgult volna az irigységtől, majd visszatuszkoltam mindent a helyére.
Egy kis idő múlva kopogtattak, én pedig szóltam, hogy nyitva. Egy pillanatra ledermedtem, hogy Clarissa néni lesz szentelt vízzel töltött vízipisztollyal felfegyverkezve, és diadalittasan kiáltva, hogy "ISTEN NEVÉBEN MEGTISZTÍTOM A HELYET A GONOSZTÓÓÓÓÓL! ÁÁÁÁMEEEEEEEEEEEN!", miközben úgy spriccel, mint egy felidegesített borz, és ami alatt én olyasmit mormognék, hogy "elég lenne kitakarodnod..", de nem ő jött be, hanem Sebastian. Mosolyogva köszöntem, és már szóltam volna, hogy Clarie nem tud menni, mert beteg, aztán megláttam, hogy ki van a kezében. időm se volt igazán lereagálni, ő már beszélt is. Hogy mi gyerekvigyázni? Amikor Clarie beteg? És több időre? Miaf@sz? Nem is nagyon engedett megszólalni, a kislány pedig - aki legalább nem volt csúnya - rögtön rávetette magát Clarie-re. Tudtam róla, hogy nem fogja zavarni, sőt, de azért kelletlenül le kellett szednem róla: nem akartam, hogy ő is megbetegedjen, két beteg hisztigépet eltartani azért sok lenne. Tanácstalanul néztem tehát szobatársamra, egyetlen kérdést megfogalmazva szemeimben: ~ Most mi legyen?~

- Szar ötlet volt, mert így vissza fog járkálni, hátha újra látja Christophert! - idegeskedtem. Kissé bunkón hangzott, persze, örültem, hogy elüldözte, de így a néni nem fogja annyiban hagyni a dolgot, és basszus semmi kedvem minden nap hazaküldeni, miszerint "köszönöm a levest, nem, ma sem láttam a fiát, legyen szíves kifáradni". Ha így lesz, akkor egy "lágy fuvallat" véletlenül arra téved majd, mikor Clarissa néni jön fel a lépcsőn, és úgy jár majd, mint Magdi anyus. Az még az előző panelban történt, ahol apámékkal laktam, és ez a hölgy minden egyes nap kétszer jött át megkérdezni, segíthet e valamit, hozta át az unokáit, szóval nálunk töltött minimum egy órát minden nap. Belefáradtam. Szegénynek úgyse kellett volna már sok, nélkülem is hamar alulról szagolta volna az ibolyát.
- Kérlek szépen Tony! - simítottam gyengéden végig az arcát, és finoman az ajkamba haraptam. Gondoltam, ha már a baráti oldala elutasított, hátha a farkánál fogva irányíthatom. Bár nem vagyunk szerelmesek egymásba, azért volt már rá példa, hogy előkerült a „barátság extrákkal” effekt, úgyhogy tudom, működik közöttünk a kémia. Sokszor hevertem ki egy egy csalódást vele ilyen módon, amikor még nem alakult ki bennem a védekező ösztön, vagyis hogy senkit ne engedjek közel magamhoz. Egy ideje viszont csak játékszerként tekintek a pasikra. A legtöbbjük úgyis seggfej, egy egyéjszakás kaland tökéletesen elég nekik, ahogy nekem is: velük könnyű. Viszont ott vannak a nehezebb esetek, akik többre vágynak. Akik szeretetet, ne adj isten’ szerelmet akarnak. Jézusom, el nem tudom képzelni, mit látnak bennem! Na de ezekből is két fajta van: az első, aki elfogadja az elutasítást. Ő szomorúan tudomásul veszi, nem az esetem, és tovább áll. A „cukifiú” típus. És akkor most beszéljünk a levakarhatatlanokról. Ők azok, akik akár két hónapon keresztül sms-eznek és hívogatnak, felkeresik a barátaimat, a barátaim barátait, mindenkit, akin keresztül kapcsolatba léphetnek velem. Mikor már elegem van belőlük, akkor bedobom Tony-t, mint pasimat, esetleg Tony-t, mint védelmező bad guy-t, aki pár haverjával már elvertek néhány levakarhatatlat. Mire nem jó egy legjobb fiúbarát! Reggelente a legédesebb: ha korán kelnék, mint ő, akkor segít a készülődésben, például ruhát választani, vagy kivasalja a hajamat hátul, ahol én nem érem el. Ezt általában azzal hálálom meg, hogy eldobom a munkahelyére, átvállalom az ő házimunka részét, vagy aznap én csinálok vacsorát.
- Mikró? Viccelsz?! – néztem rá totálisan sértetten. A kávé egy fenséges ital, nem ütköztetjük holmi mikrohullámokkal. Inkább megiszom egyszerre az összeset, míg ki nem hűl, mintsem berakjam a MIKRÓBA! Asszem nem sikerült kiismernie eléggé ezalatt a lassan nyolc év alatt. Pff, méghogy újra melegíteni. Azért persze kértem, hozzon nekem, olyan elkeseredett még nem vagyok, hogy ne kérjek kávét. Ezután cicám összerakta a lejátszót, ami a világ legeslegbénább ócskavasa, amit csak el lehet képzelni. Olcsó albérlet, nincs mit tenni. Miután Tony nem vágta a viccemet, csak rálövelltem egy gyilkos pillantás, és hagytam a fenébe az egészet.
Ezután elindult a film. Körülbelül tíz percet néztem belőle, majd Tonyra pillantottam, és megkocogtattam a vállát.
- Te! Ez jó szar. – mondtam, és elnevettem magam. – Inkább kapcsold ki! – kértem. Miután készségesen megtette, rájöttem, hogy neki sem tetszett, és lélekben egy pacsit küldtem neki. Az én vérem! Pár perc múlva ismét kopogtattak az ajtón. „Nyitva” – kiabálta Tony, mire Sebastian, a menő bérgyilkos, vagy valami hasonló lépett be, egy kisgyerekkel a kezében.
- Ömm, izé, ő itt Rosie – mondta és behozta a hároméves forma kislányt. Gyönyörűség volt: hosszú, szőke hajú, telt ajkú, nagy, kék szemű picúr. Egy fehér felső és egy hamupikőkés cicanadrág volt rajta, a lábán lila kiscipő, a hajában egy szintén lila hajpánt.
- Tudnátok rá vigyázni? Sürgősen el kell utazzak, és nem tudom magammal vinni. – kérdezte idegesen, bár ez inkább kijelentésnek hangzott, mint az előbbinek, és látszott rajta, nagyon siet. – Hoztam neki pár cuccot, itt van ebben a táskában – rakott le egy bőröndöt az ajtó mellé. – Tényleg csak pár napról lenne szó, maximum egy hét. Na jó, talán kicsit több. Meg tudjátok oldani? – nézett ránk könyörgően. Igazából nem nagyon tudtuk megoldani, kicsit lesokkolt a helyzet, beteg is vagyok, de ez a kislány egy tündér. Nem hagyom, hogy bármi baja essen, egy mutáns mellett pedig tuti biztonságban lesz. Erőteljes pillantást vetettem Tonyra, miszerint igen, megtartjuk a gyereket, bármi áron. Láthatta a tüzet fellobbanni a szememben. Egyébként is, tudja, mennyire szeretnék már gyereket, most még kézhez kaptunk egyet. Hát nem óriási?!

- Most mondd, hogy nem volt király ötlet!
Vigyorogtam, mielőtt karjaimba vettem lakótársamat. Nem sokszor találkoztam Clarissa nénivel, de az éppen elég volt arra, hogy rájöjjek: Nincs vele minden teljes mértékű, mindent tökéletesen felölelően rendben. Vagy lehet, hogy csak nekem volt fura a viselkedése, de nem tudtam, hogy miért, bár az jelenthetett valamit, hogy annak ellenére, hogy mennyi gyereke és mittudomén mije van, egyedül élt. mindenesetre nem ezzel törődtem, hanem azzal, hogy Clarissa jól érezze magát.
- Azért ennyire nem, egyszerre három, vagy egy se.
Nyújtottam rá a nyelvemet. Méghogy külön-külön rohangáljak! Még ha a feleségem lenne se tennék ilyet, így meg pláne. Vártam egy picit, vajon kér-e így is, amennyiben nem volt a válasz - erre egyáltalán nem számítottam - végre összerántottam a berendezést, és benyomtam a filmet. Ha számításaimnak eleget tesz, és jó lesz neki egyszerre is, úgy le is mentem, és hoztam neki négyet. Aki beteg, az beteg, kell a gyógyszerkúra!
- Ha így nem jó, be is teheted a mikróba.
Kacsintottam, mielőtt összerántottam a berendezést, némi szerencsétlenkedéssel együtt. Némelyik része direkt volt, hogy legalább ennyi szórakozása legyen ilyen sok megpróbáltatás után, még a film előtt.
- Ez esetben el kell vennem a kávédat, ha a szervezeted azt mondja, hogy aludj, akkor bizony aludni kell.
Mondtam a kis "viccét" továbbfűzve. Vagy nem tudom, hogy mi akart ez lenni, mindenesetre ő nevetett rajta, mivel én nem értettem, hogy mégis mi humoros ezen, gondoltam kicsit lehervasztom a kedvét, mert miért ne. Legalább jelzés, hogy a betegség se jogosítja fel semmi értelmetlen vicc elsütésére, legalább is ha én nem értem.
Végre beindult a film. Fekete-fehér volt, de élvezhető, legalább is nem vertem a fejem a falba öt perc után. Kezdett viszont unalmas lenni, sőt rossz, úgyhogy reméltem, hogy Clarissa hamarabb megundja, és kiszedeti, vagy elalszik, és akkor én csöndben kikapcsolom a készüléket, és megmenekülök. Rosszul választottam, na.

Mikor Tony belépett az ajtón, majdnem sikítva ugrottam a karjába örömömben, de sajnos az állapotomra való tekintettel ezt nehéz lett volna kivitelezni, úgyhogy csak magamban ujjongtam: elmegy ez az idegesítő hárpia, hála isten!Mindeközben Clarissa néni még mindig az unokáiról mesélt valamit, az ő drága Ottilia lányának a nagyfiáról Edwardról, a kisebbről Jonasról, a nagylányáról Elenáról és a legkisebb unokájáról aki még csak 13 hónapos és olyan kis aranyos nyünyünyü... Komolyan elgondolkodtam azon, hogy elküldöm kegyetlenül melegebb ágtájra, és magamra zárom az ajtót a picsába (igen, ezzel Tonyt is kizárva, de bocsi, így járt) és alszom egész nap. Végül persze rájöttem, nem ronthatjuk meg a kapcsolatot a szomszédokkal: mint Yoyo esetében, aki rendszeresen hoz haza koreai gyorskaját nekünk, így velük nem lehetünk gonoszak. Ezen kívül hamar kitapasztaltuk Tonyval, ki az, akit szivathatunk; közvetlenül mellettünk lakik például Laura, a másodéves egyetemista, aki elég valószínű, hogy nem kap elég pénzt a szüleitől a tandíjra, és plusz munkát vállal érte... már ha értitek mire gondolok. Laura alatt lakik Yoyo, mellette Dakota és Emily, egy elég furcsa pár, akik ráadásul majdnem egyidőben költöztek be, mint mi, de sosem kedveltük őket. Egyrészt g*cihangosan csinálják, ami undorító, másrészt pedig ijesztőek és csúnyák, valami motoros klub tagjai, és rövid, félig rózsaszín a hajuk. Mi minden esetre igyekszünk nem kontaktusba lépni velük. Akit viszont nagyon bírok a kilencedikről, az a 27 lakás lakója, Sebastian, akinek biztosra veszem, valami köze van a maffiához. Kopasz, öltönyös, vészjósló küllemű 40-es éveiben járó faszi, de valami elképesztően jófej, baromi vicces, na és gondolhatjátok: az egyik legjobb pókerjátékos. Én is gyakran megyek vele a kaszinóba, mindig felcsenget, ha játszani indul. Tony persze féltt tőle, nem szereti, ha vele lógok, én sem bízom benne egészen, viszont azt hiszem, ha gond lenne, meg tudom oldani. Mégiscsak mutáns vagyok!
Mikor a néni feleszmélt, és észrevette a lakótársam visszatértét, mintha kicsit megzavarodott volna. Azt hitte róla, ő a halott fia, Cristopher (nem mintha nem lenne elég élő rokona), és talán egy kisebb sokkba is került. Ezt a helyzetet kihasználva teljesen hülye lakótársam beállította magát annak! A terv viszont sikerült, Clarissa néni kitipegett az ajtón a csinos kis gyógypapucsában, Tony pedig az ajtót bezárva (de nem kulcsra, sosem zárjuk kulcsra ha itthon vagyunk, lévén egy egyszobás lakásba nem igen jön be a rabló észrevétlenül) odajött hozzám, majd megölelgetett. Őszintén jól esett ez most, mert már hulla fáradt voltam, teljesen frászba a nyanyától, úgyhogy a legjobb barátomon kívül senki többet nem lettem volna hajlandó elviselni.
- Kikészültem. – zártam le egyszerűen, már nem volt élet erőm kiadni magamból azt a feszültséget, amit az okozott, hogy kétszer hallgattam meg „a sztorit” Edwardról meg annak a barátnőjének, aki egyébként csinos kis lányka, olyan mint én csak szőkében blalala pisilős kiskutyájáról. – Hármat ne hozz egyszerre, mert kihűl, inkább egyenként! – szivattam kicsit, enyhén rájátszva a betegségemre: kicsit jobban beleburkolóztam a takaróba, és dideregtem is egyet. Hamar fel kellett üljek, de felnőttesen bevettem a gyógyszereket és visszafeküdtem az ágyamba. Pillanatokat belül elaludtam, ez viszont nem tartott sokáig, mert Tony öt perc alatt hazatért a kávémmal.
- Szerintem ez a koffeinadag helyettesít egy fél filmnyi alvást. Egyetértesz? – mondtam diplomatikusan, aztán halkan nevettem egyet a saját fantasztikus humoromon.

- Bahh, hagyjál békén vele... Te se akarsz öngyilkos lenni, vagy igen?
Kérdeztem, mielőtt leléptem. Amikor a folyosón összetalálkoztam Clarissa nénivel, és megkérdezte, hogy miért megyek el otthonról, ártatlan válaszomról nem is gondoltam volna, hogy ennyi veszélyt hordoz magában. Amikor ugyanis beléptem, szörnyű látvány tárult a szemem elé: Egy széles banya terrorizál egy törékeny tündérkét. Előbbi csak mondta-mondta a magáét, nevetgélt, míg a másodikon mintha vagy harmincan végigmentek volna zsinórban. Fehér volt, izzadt, sápadt, arca elcsigázott volt, és elege volt az egészből. Biztosra veszem, hogy már el is aludt nem is egyszer, de mindig felébresztette. Mert igen, azt hiszi, hogy a betegek meggyógyítására leginkább az a jó módszer, hogy tartsuk őket szóval, egy pillanatra se hagyjuk őket pihenni, mert á, nem az a legbiztosabb módszer, hogy hagyjuk őket jó nagyot aludni. Még akkor is, ha beteg a néni fejben, bár nem igazán sikerült még felderítenem, hogy mi baja van. Eddig, ugyanis pár pillanattal azután, hogy beléptem, sikoltva ugrott fel, és kiabált: - Úr isten, mi ez? Ki van itt? Christopher, te vagy az? - Visítozott a néni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felfújtam a tüdőmet, fennhangon megszólaltam:
- Igeeeen, én vagyooook! Meeenj eeeel inneeeen, és visszaa seeee gyereeee! HÚÚÚÚ!!
Mondtam öblös szellemhangon. Ez hatott is, hanyatt-homlok hagyta el a lakást. Gyorsan becsuktam és bezártam az ajtót, hogy ne zavarjon, Clarissának gyógyulnia kell, és abban senki nem zavarhatja. Engem kivéve, de az már részletkérdés. Odamentem szobatársamhoz, és átérzéssel, jó szorosan átöleltem.
- Bántott? Megvagy? Hozok még három kávét, nyugalom...
Nyugtatgattam szegényt. Biztos nagy trauma lehetett azzal a nénivel együtt tölteni ennyi időt! Aranyos, meg minden, de azért mégiscsak fura, nem is enyhén. Töltöttem tehát egy fél pohár vizet, és a gyógyszerrel együtt a kezébe nyomtam, majd leszaladtam. Odaérve elgondolkodtam: Legyen négy, végül is beteg szegény. Hazaloholtam, és összetákoltam a filmnézős szerkezetet. Miután kész voltam, bekapcsoltam a videót. Nem volt először teljesen tiszta a kép, úgyhogy anyáztam egy sort, mire úgy sikeredett, ahogy kellett lennie, Mint aki jól végezte dolgát, lehuppantam Clarissa mellé az ágyra, kézbe vettem a pizzát - ha még megvolt - , neki pedig színpadiasan átnyújtottam az első kávét, majd elkezdtük nézni a filmet. Beszélni se akartam erről a másfél óráról.

Nemrég vágattam le a hajam, akkor még nem gondoltam arra, hogy ez milyen hasznos is lesz. Ugyanis jelenleg úgy néz ki a fejemen lévő valami, mint egy madárfészek, de legalább nem kell kismillió gubancot kitépkednem belőle. Mindemellett szerintem mikor becsukom a szemem, úgy nézek ki, mint aki pár hete elhunyt egy szennyvízcsatornában. Hiába voltam borzalmas formában, szerencsére Tonyra mindig számíthattam: ma sem ment be dolgozni, hanem számára természetes módon itthon maradt ápolgatni, és még kaját is hozott. Hogy lehet valaki ennyire jó hozzám?
Csendben vártam, amíg párnákat szerez, na meg persze igyekeztem útbaigazítani a hatalmas 20 négyzetméteres szobában, mert azért mégiscsak én pakolászok többet, tudom hol vannak a párnák. Igazából nem mondanám magamat dolgosnak, inkább a lusta felé hajlok, de amit kell (ami a felosztásban van), azt megcsinálom. Mivel a munkahelyemen rugalmasnak kell lennem, pörögni, felvenni a telefont másfélpercenként, miközben email-t írok a Sonynak, amiben elnézést kérek a nem megfelelő hangosítás miatt, ezek után kedvesen kiosztok pár alkalmazottat, amiért nem jól végzik a munkájukat, és legvégül, mindezek után kávéval a kezemben esek haza. Az emberek meg elvárnák ilyenkor, hogy még mossak főzzek takarítsak, na meg segítsek Yoyonak a koreai gyorséttermében, mert ez meg az a baj (nem mindig tudom mi, mert a beszédének körülbelül a 30%-át értem). Minden esetre nehéz az élet.
- Ott van a szomszéd Clarissa néni is - nevettem el magam, mire szerintem csak a betegségemre való tekintettel nem kezdett el csikizni.
Szerencsém volt, a bociszemeket az évek során tökélyre fejlesztettem, így meggyőztem Tonyt, ugorjon le nekem a patikába, meg valami filmért. Bekuckóztam magam a párnák és takarók közé, bár egy picit így is dideregtem. Ó, hogy a jó k*rva életbe! szitkozódtam magamban, mert elfelejtettem a lázmérő miatt szólni a szöszi lakótársamnak, mert természetesen az sincs itthon. Esküszöm, ha jól leszek, felvásárolom az egész gyógyszertárat!
Pár perc múlva kopogtak az ajtón. Csodálkoztam, hogy Tony ilyen gyorsan hazaért, pedig szerintem azt sem tudja hol a patika. Mellesleg, amúgy én sem.
- Nyitva van! - próbáltam kikiabálni, de inkább csak valami furcsa krákogás hagyta el a számat, mert teljesen be voltam rekedve.
Az ajtón a szomszéd Clarissa néni lépett be, egy tányér húslevessel a kezében.
- Drága kis Clarissa! Hát hallom beteg vagy, gondoltam főzök egy jó finom levest! Kicsit csípős lett, de ez biztosan kigyógyít téged! - lépett közelebb a kicsi, gömbőc alakú néni a kis itthoni kinyúlt pólójában és nadrágjában na meg persze az elmaradhatatlan fehér gyógypapucsában. Hosszú, szürke haját szokásához hívem összefogta a tarkójánál.
- Jaj köszönöm szépen, igazán nem kellett volna - kezdtem kedvesen. Francokat, nem akartam hogy átjöjjön, ilyenkor levakarhatatlan lesz, én meg nyilván nem küldöm el a p*csába. Pedig de szívesen tenném...
- Dehogynem kislányom, edd csak - nyomta a kezembe a kanalat - jót fog tenni. Hány fokos a lázad? - érdeklődött tovább.
- 38.1, nem annyira súlyos - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Tony nemsokára hazaér, hoz gyógyszert. De köszönöm szépen a levest! - próbáltam elküldeni, de rögtön rákontrázott.
- Ugyan kislányom, megvárom veled azt a fiatalember, addig mesélj, hogy megy a munka? - hangzott el a végzetes kérdés. Legszívesebben telibe fejeltem volna a falat, de lenyugodtam, és amennyire telt az erőmből, magyaráztam neki, kérdezgettem az unokáktól. Lassan egy fél órája itt van. Ments meg, Tony!

- Ahogy gondolod.
Kacsintottam rá, mert én tudtam, hogy lesz még egy második kör, és tisztában voltam vele, hogy annak nagyobb sikere is lesz. Igazam lett: Mint aki halottaiból támadt éppen, úgy ült fel, én azonban visszanyomtam.
- Fel nem ülsz, még vársz.
Azzal feltúrtam a lakást párnákért, hogy feltámlázzam, és hátra tudjon dőlni. Végül összekapartam annyit az ő saját párnáival karöltve, hogy egy - viszonylag - kényelmes háttámlát csináljak, ekkora oda is adtam a kávéját.
- Tudom - Kacsintottam ravaszkásan. A kérdésére csak mosolyogtam.
- Figyelj: beteg vagy. Most gondold újra a kérdést. Munka lesz több, Clarissám csak egy van.
Ez talán normálisan is hangzik, ha éppen együtt vagyunk, vagy házasságban élünk, de egyik se volt így. Korábban szerettem volna, de megmaradtunk így, és nem is bántam annyira. Tulajdonképpen a kapcsolatunkra amúgy is úgy tekintettem már, mint "házasság vonzódás nélkül", bár igazán pontos úgy lett volna, ha belemondom azt is, hogy "fogadalmak nélkül", de az úgy már túl hosszú lett volna. Elmenni igazából semmi kedvem nem volt, de a betegsége miatt most úgy döntöttem - na jó, különben is úgy döntenék - hogy "most az egyszer nagyon kivételesen" elmegyek.
- Na jó, de csak, mert bociszemeket villantottál!
Mondtam színlelt megadó hangnemben. A kölcsönzőt már ismertem, hogy hol van, viszont patikát keresnem kellett.
- Meglátjuk, hogy leszel.
Válaszoltam az alkukötésre. Nem említette, milyen DVD-t kér, sőt azt sem, hogy egyáltalán mi az a DVD, gondoltam lázálma volt. Azt kilogikáztam, hogy valami film lesz, így átkonvertáltam magamban a "DVD" szót "VHS"-re - érthető, ilyen lejátszónk még van is otthon - így már tudjam, körülbelül mi lesz neki jó, így nyomtam a homlokára egy puszit, és egyedül hagytam a kávéjával.
- Eh, a rohadt életbe, nem elég, hogy Clarissa beteg, még hideg is van, és ÁÁÁÁÁÁÁÁÁH A BÜDÖS REDVES TÉGLAGYÁRI PORFELHŐBE, még ebbe a patkába is bele kellett rúgnom...
Zsörtölődtem az orrom alatt, bár azt a káromkodást azért meghallhatta, aki akarta. Beléptem a kölcsönzőbe, és szétnéztem. Sokáig kellett keresgélnem, mire találtam valamit, ami talán jó lehet: egy jó kis vígjáték. Kivettem, majd mentem néhány kört, mire találtam egy patikát, és ott is megvettem azt, amit Clarissa kért. Körülbelül másfél óra múlva értem vissza. Ha még ott volt a pizza, rákérdeztem, hogy kéri-e, vagy megehetem - én már elég éhes voltam, de igyekeztem nem mutatni - ha pedig nem, elejtettem egy megjegyzést:
- Na, azért csak megjött az étvágyad...
Majd a TV-t, és a kis szekrényt, amin rajta volt, elvonszoltam, hogy az ágyból is kényelmesen lehessen nézni, eközben majdnem leesett, de nem baj, senki nem mondta, hogy mikor kell a vígjátéknak kezdődnie. Végre összeeszkábáltam a cuccot, és betettem a kazettát, utána pedig kimentem a konyhába, egy pohárba vizet töltöttem, és kinyomtam egy szem gyógyszert. Odavittem neki, átnyújtottam, és megkérdeztem:
- Na hogy van az én kis betegem?

A múlt hetem is elég szar volt, na ná, hogy a mostani sem lesz jobb. Nagyon rosszul aludtam: óránként felkeltem, forgolódtam, sehogy nem éreztem kényelmesen magam. Olyan 4 óra felé leszedtem a takarót Tonyról, és azt is magamra pakoltam, mert elképesztően fáztam. Ekkor már biztos voltam benne: lázas vagyok. Francokat, még ez is. Azt a rohadt Sony céges bulit is még bőven szervezni kéne, azok a nyomorékok meg nem tudják megoldani. A rohadt életbe! Körülnéztem a szobában, de természetesen egy szem gyógyszer sem volt itthon, a patikák meg csak nyolckor nyitnak. Meg fogok dögleni.
Lassan nyitom ki a szemem, és akaratlanul is elmosolyodtam mikor a nyomi kis lakótársam vigyorgott rám olyan 20 centi távolságból. A kaját meglátva finoman megharaptam az ajkamat.
- Cuki vagy de semmi étvágyam - suttogtam rekedtes hangon, félálomban, két réteg takaró és Tony egyik hatalmas pulcsija alól, amiben mindig aludni szoktam.
- Kávé is van? - kérdezem sűrűn pislogva. A kávénak még a gondolatától is automatikusan éberebb leszek.
- Aaa, tudod hogy te vagy a legjobb lakótárs? - ültem fel, miközben az energiaadó italomat kortyolgattam. Rápillantottam az órára: 10 óra 20.
- Nem mész be dolgozni? - mosolyogtam rá. Te jó ég, esküszöm férjhez mennék hozzá, ha nem így alakult volna a kapcsolatunk. De őszintén szólva annyira testvérekké váltunk, hogy egyszerűen nem vonzódom hozzá. Persze az elején szerelmes voltam belé, és szerintem ő is belém, de azt hiszem sokkal jobb ez így, ahogy most van.
- Leugrassz még algopirinért meg egy DVD-ért a kölcsönzőből? - néztem rá bociszemekkel. A bociszemek mindig beválnak.
- Cserébe jövő héten hétfőn, kedden, meg szerdán is eldoblak a munkahelyedre, viszont te csinálsz vacsit csütörtök pénteken. Áll az alku? - kérdeztem. No igen, Tonyval gyakran alkudozunk a házimunkán. Bár van egy beosztásunk, de szinte sosem követjük, mert mindig kéne valamelyikünknek egy szívesség, amit ezzel kompenzálunk, és ez a rendszer remekül működik.

A jó édes macska rúgja már meg! Megint szól az ébresztő. Eddig nem szólt, most már nem szól. Mi folyik már itt?~ Mennyi az idő? ~ Morogtam magamban, de úgyis tudtam. Fél hat, én meg már megint húzhatom a belemet dolgozni. Bezzeg Clarissa alszik , és csak kilencre ráér bemenni. Nem ér. Felöltöztem, és holt kómásan vakartam magam az ajtó felé, hogy elinduljak dolgozni. Még odakanyarodtam szobatársam ágya felé, hogy megnézzem, ébren van-e. Aztán észrevettem, hogy valami nincs rendben: sápadt volt, izzadt és reszketett. Megfogtam a homlokát: lázas volt. Azonnal döntöttem: ma nem megyek dolgozni, ápolni kell Clarissát, itthon nem hagyom lázasan, nincs az az isten. Addig hagytam el a lakást, hogy lerohanjak a kávézóba és a pizzázóba, hogy valami ehetőt kerítsek. Rögtön visszamentem, és megvártam, hogy felkeljen, és amikor kinyitotta a szemét, rámosolyogtam:
- Reggelit?

Tárgy: Re: Clarissa és Tony kicsi albérlete

» Tony Tassel
» Clarissa Solomon
» Evan McTaggert albérlete
» Adrienne Meyer albérlete