Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
- Pedig oda vagyok a napnyugtáért. Esküvőről beszéltünk, most meg a napnyugta... tudod mennyire romantikus lelkületem van... hol a zsepi? - még látványosan le is biggyesztem a számat, csak aztán vigyorodom el szélesen. Jó na, túlzásba vittem, így már oda a hitelesség. Na nem mintha eddig olyan hiteles lett volna az, hogy én annyira házasodni akarok, meg mi fene, szóval nem kell azért túlságosan komolyan venni engem sosem, de ezt Moira már jól tudja, ismer engem annyira, hogy ez még véletlenül se forduljon meg a fejében. Persze a munka más, azt nagyon is tudom komolyan venni, ha arra van szükség, nem szoktam elszórakozni más életével, szóval ennyi eszem nekem is van, de azért időnként kell a laza hozzáállás, főleg keményebb helyzetekben. - Jól van, jól van, fontos egy újabb lélek megmentése világos. - rántom meg a vállam egy enyhébb mosollyal. Tudom én, hogy milyen a nővérem. Világ életében céltudatos volt és úgy sem tudnám eltántorítani az újabb kis ötletétől, szóval nem is nagyon hiszem hogy érdemes megpróbálni. Marad az tehát, hogy mellette maradok, hogy lehetőség szerint ne ölesse meg magát, vagy ne tépje szét egy veszett farkas, akiről azt hiszi, hogy még meg lehet menteni, miközben mindketten tudjuk, hogy ez nincs így, talán... még ő is, csak nem hajlandó elhinni ezt saját magának. - Oké főnök, ígérem, hogy jó fiú leszek és nem lesz rám panasz! - még egy szalutálás is simán belefér. A kínaimat azért leteszem addig is az asztalra, amíg felállok, hogy legalább az ajtóig kikísérjem. Hát na nem túl gyakoriak nálam az ilyen kora reggeli látogatások, de az a lényeg, hogy túl vagyok rajta és hogy megint nem fogok unatkozni, ha meg kell próbálnom összehozni a CIA-t és az FBI-t, erre szokták mondani, hogy lehetetlenül küldetés, de hát mi általában ebben utazunk igaz? Mondhatni MacTaggert hagyomány. - Becs' szó anyu. Nem kötök bele az felsősökbe a suliban. - azért még egy vigyor, és még egy puszit is kap az arcára, mert hát na. Tudja jól, hogy igazából itt az a lényeg, hogy ő is vigyázzon szépen magára, nem csak nekem kell ezt megtennem, főleg hogy épp nem én voltam az, akit egy veszett kislány látogatott meg, szóval itt most főként az ő dolga, hogy egy kicsit visszavegyen a világmegmentő tervekből.
- Bocs, öcskös, de nem érek rá egész nap. És ha már úgyis fenn vagy, kivételesen talán te sem napnyugtakor kezded el a napodat, hm? – eresztek meg egy kissé talán száraz mosolyt, de nem neki szól a mérsékelt lelkesedésem. Egyszerűen csak néha nekem is nehéz átvészelnem egy-egy napot. Mindig is utáltam az átkozott papírmunkát, de komolyan mondom, mostanában szinte nyugtatónak találnám, ha egy egész napot eseménytelenül, papírokat tologatva kellene eltöltenem. Nem mondom, hosszútávon biztosan nem kötne le az effajta munka, viszont az is biztos, hogy jelentősen kevésbé lenne bonyolult az életem, ha nem kellene egyszerre annyi képtelenséggel zsonglőrködnöm, mint ahogy azt egy ideje teszem. Evelyn ügye is szinte az a bizonyos hab a tortán, de ha már egyszer belegabalyodtam, természetesen nem tudok csak úgy hátat fordítani a dolognak. Lanyha irányításmániám nyilván azt sem engedi meg, hogy ne próbáljak beleszólni az FBI, és Evan ügyébe, de azt hiszem a két megnevezett közül még mindig Evan veszi ezt kevésbé rossz néven… - A közelben szándékozok lenni és maradni is, Mr. Cinikus, és igen, kocsiba vágom magam, és ott leszek, ha kell, amilyen gyorsan csak lehet – világítok rá a szerintem nyilvánvaló tényre finoman felvont szemöldökkel, értem én, hogy lelkesen ellent akar mondani a képviselt véleményemnek és óhajaimnak meg sóhajaimnak az üggyel kapcsolatban, de szerintem voltaképpen ismer már annyira, hogy tudja – mindez teljesen felesleges erőfeszítés részéről, mert akkor sem tudna talán leállítani a dologról, ha a szó legszorosabb értelmében akarna bezárni valahova, vagy elzárni az utamat. Ha nem is fog sikerülni, ha nem is érek el semmit, azt majd tudni akarom elmondani magamról, hogy én megpróbáltam. Megtettem mindent, ami hatalmamban állt, és ha ez nem volt elég… azt el tudom fogadni. Azt azonban, hogy meg sem próbáltam, nem. Azt nem tudnám elviselni. - Igen, jobban érzem magam – mosolyodok el úgy, mintha legalábbis feleslegesnek érezném, hogy megerősítsem ezen hitében. Valójában tényleg nem hiszem, hogy szükséges lenne - És miattam ne aggódj. Nem fog a padlóhoz vágni, ha nem jön össze, de igenis meg fogjuk próbálni. Oké? Addig is… ne csinálj semmi hülyeséget egyedül. Vagy olyasmit, amit én nem tennék meg – szinte kötelező a nővéri intés, de gyorsan korrigálom magam. Mert bár jobban szeretek a szabályoknak megfelelően játszani, mint Evan, azzal attól tartok engem sem vádolhatna meg senki, hogy nem követtem már el életemben pár ostobaságot, és ne lettem volna olykor még én is meggondolatlan… a mi fajtánk már csak ilyen. Sokszor gyorsabban jár a kezünk-lábunk, mint az agyunk - Na, magadra hagylak a kínaival. Csak annyit ígérj meg, hogy vigyázol magadra, oké? – intem immáron komolyan még egyszer, miközben összehúzom magamon a kabátomat és az ajtó felé indulok - Aztán ne felejts hívni!
// én ezzel zárnék, ha neked is megfelel, és köszöntem a játékot :3//
- Hát jó... megpróbálok hinni neked. - mosolyodom el szórakozottan, miközben a kínai utolsó falatjait lapátolom be a számba. Határozottan finom még így másnaposan is és amúgy meg... talán én is alkalmas vagyok a szerelemre, vagy alkalmas leszek majd mondjuk egyszer. Azért ne higgye senki, hogy én annyira rémes ember vagyok, aki képtelen bárkit is szeretni, hiszen a nővéremet is szeretem, akármennyire is kiállhatatlan tud lenni, pedig néha nagyon gyúr arra, hogy hülyét kapjak a kötekedésétől, de azért még mindig bírom az esetleges kínzásait, mint mondjuk ez a ma reggeli ébresztő. Azt sokkal nehezebben viselem, hogy állandóan ezzel a fene nagy reménykedéssel jön, amiről mindketten tudjuk, hogy nem sok realitása van, hogy... úgy se lesz belőle semmi, hogy esélye nincs rá, hogy Evelynt megváltoztassa és rendes embert faragjon belőle. Rá csak a nyugtató hat, én pedig jól célzok, szóval le tudom szedni, ha rám akarna támadni. Nem mondom, hogy könnyű vele elbánni, de azért el lehet, bármennyire is rémes alak vagyok, hogy nem hiszek abban, hogy pozitív irányba változhat. - Hát máris mész? Akár vissza is fekhettem volna, kár volt belém a reggeli. - vagy a vacsora maradéka, vagy mi, bár azt hiszem talán még így is képes lennék visszafeküdni egy kicsit, vagy csak elnyúlni a kanapén, ha már úgy felállt, mint aki indulna, vagy... ez csak az a sétálva kiosztós, okosakat mondós attrakciója lesz? - Szóval kapunk egy telefont és hirtelen ott termünk... remek ötlet! - nem tudunk mi teleportálni, vagy nem is tudom, hogy ezt hogyan gondolja, de végül csak megrántom a vállamat. - Oké, oda küldök két megbízható embert, akkor jobban érzed magad? És beállíttatlak nekik téged is gyorshívóra, csak szerezz be egy olyan ormótlan vackot. - ezek az újfajta hordozható telefonok... hát nem mondom, hogy bejönnek nekem, de ezen legalább bármikor el lehet érni az embert, mert nekem is csak a kocsiban van meg a rendőrségi rádió, de ott vagy az irodában, vagy itthon elérnek bármikor a vonalason is. De kétlem, hogy Moira otthon fog ülni csak azért, hogy folyamatosan készenlétben álljon. - De ne bízz benne túlságosan... feleslegesen. - még mindig úgy gondolom, hogy esélytelen, amit elképzelt, nem fogja elérni, amit akar, Evy nem fog megváltozni, nem tudja visszarántani a jó oldalra, de tőlem próbálkozhat, valamelyest segítek neki, legalábbis annyira, amennyire még nem keveri magát durván nagy bajba, mert akkor nem fogom hagyni, hogy hülyeséget csináljon egy kis csaj miatt, aki simán menthetetlen.
- Én? Rólad? Rossz véleménnyel? Soha – mondom szinte fapofával, de mégis csak bujkál valami mosoly-féleség az ajkaim szegletében. Mindenkinek vannak hibái, mindegy, hogy az a testvérünk, az apánk, a barátaink, de nincs ezzel semmi baj. Az emberek sokszor a hibáikkal csak még szerethetőbbek lesznek, mint azok hiányában, és bár tisztában vagyok azzal, hogy az öcsém nem egy szent (valljuk be, az eléggé furcsa is lenne az elmúlt évekre visszatekintve meg pláne), soha nem gondolnék vagy mondanék róla rosszat komolyan, ilyesminek tényleg csak az ilyen kis évődések során van helye. Mi emberek nem születtünk tökéletesnek. És nincs is ezzel semmi baj. De ahogy vannak az embereknek hibáik, úgy vannak jó tulajdonságaik is. Míg van bennünk rossz, képesek lehetünk a jóra is, és különben is… a világ túl egyszerű lenne, ha mindig minden csak fekete-fehér lenne. Ezért sem tudom olyan egyszerűen bedobozolni Evelynt. Nem tagadhatom, de nem is tagadnám, hogy van a rovásán bőven, és sok bizakodásra nem adott okot, Evannek pláne nem, nekem viszont, továbbra is úgy érzem, hogy egy kicsike valamit, reményt mégis csak kiutalt. Kicsit meg is emelem a szemöldökeimet, ahogy a „csoda” szót hallva Evanre nézek, de nem állok neki apróságokon vitatkozni. Inkább ellököm magam a foteltől, és felállok, mintegy jelezve is, hogy ne aggódjon, nem állt szándékomban egész nap a fülét rágni, sajnos, vagy nem sajnos, a Cég soha nem pihen, úgyhogy éppenséggel nem is tehetem meg, hogy addig gubbasszak az öcsém lakásán, amíg nem érkezik meg az a bizonyos hívás. De különben is… ha a hívásra várunk, akkor igaza van, az már könnyen lehet, hogy túlságosan késő ahhoz, hogy bármit is elérjünk, és tulajdonképpen ez juttatja eszembe, hogy mi az, amit tényleg akarok. - Talán ideje lenne ráállítanunk pár embert a szülők házának, meg a környék megfigyelésére. De nem valami idiótákat, akik messziről leszedik a lányt, hanem akik időben értesítenének és még oda tudnánk érni, mielőtt megtörténik az, amit te elkerülhetetlennek látsz… és akkor kimehetnénk. Együtt – mondom határozottan, mint aki mindezt máris készpénznek veszi. Evant természetesen nem állíthatom le az ügyről, nem hogy a felettese nem vagyok, de még csak nem is ugyanazoknak az embereknek dolgozunk. Bár nem lett volna rossz, de én sem gondoltam igazán komolyan, hogy majd az FBI csak úgy a CIA ölébe ejt egy ügyet, de az még nem fog megakadályozni abban, hogy belefolyjak. Elvégre nem most történne meg először. És ha én nem mehetek egyedül, akkor az öcsém sem. Ha úgy vesszük, kettőnk között ez így tisztességes.
A szavaira csak megjátszott rosszallással nézek rá, persze nagyban túljátszva szándékosan a dolgot. - Te nagyon rossz véleménnyel vagy rólam Moira. Hát nem vágyom én az igaz szerelemre? - próbálom... komolyan próbálom hitelesen előadni, de végül majdnem sikerül nevetés közben kiköpnöm egy adagot a tegnapi kínaiból, ami amúgy még így is felettébb ízletes. Ez a jó a fűszeres kajában, nem igazán érzed rajta, hogy másnapi, mert olyan rohadt csípős tud lenni, hogy még jó eséllyel azt se szúrnám ki, ha már ehetetlen mértékben romlott lenne... Na ugye, hogy mindennek meglátom a jó oldalát? Senki se mondhatja rám, hogy pesszimista lennék, szóval nem azért nem hisze én abban, hogy Evyt meg lehet menteni, mert nincs meg bennem az ehhez szükséges hit... egyszerűen csak szerintem az egész értelmetlen és tuti, hogy csak azzal végződhet, hogy valaki megsérül, azt pedig nem akarom, hogy én legyek az a valaki, azt meg főleg nem, hogy netán a nővérem, az a dolgom, hogy ezt minden áron megakadályozzam. Eszegetek szépen tovább, reménykedem csak, hogy idővel meg tudom törni azt a fene nagy ellenállását és elhiszi majd nekem, hogy ez az egész küzdelem értelem és butaság a részéről. Azt a lányt nem lehet megmenteni és minél jobban hisz benne, csak annál nagyobbat fog majd benne csalódni, én legalábbis ettől félek. - Szóval valami... bármi... csoda igaz? - rázom meg a fejem sóhajtva, miközben a villát hanyagul a tányérra ejtve, tolom az egészet szépen az asztalra. Majd kiviszem elmosogatni, annyira azért nem sürgős a dolog, nem szoktam hülyét kapni ha van egy-két - sok - mosatlan edény mondjuk a csapban. - Szóval tényleg hiszel benne, hogy a kis csaj...? De egyedül nem mehetsz akkor sem a közelébe. - nem tilthatom meg neki, nem is tudnám, nem biztos, hogy jó néven venném, ha bezárnám kicsit a lakásába, hogy megjöjjön az esze, de akkor sem szeretném, hogy bajba keverje magát feleslegesen... azt nem fogom hagyni. - Inkább... mondjuk előtte bevágom egy ketrcbe. - rántom meg a vállamat. Nem menne mi? Pedig milyen szép álom is ez, egyből letudnánk vele minden gondot és már nem kéne többet agyalni ezeken a felesleges hülyeségeken. - Jó... mit akarsz pontosan? - sóhajtva dőlök hátra kanapén. Legalább meghallgatom a részletes tervet. Ha pedig még nincs, akkor most épp itt az ideje, hogy gyorsan előrukkoljon egyel, amiben esetleg... egy kicsit én is bízni tudok.
Igyekszem erre nem furcsa arcot vágni, de kimondottan nehezemre esik megtartani valamit az „idősebb vagyok, ezért okosabb”-látszatomból - Hogy feleségül? Egekre, Evan, szerintem ezt a szót először hallom a szádból magadra vonatkoztatva – ugratom könnyedén, noha valójában legkevesebb fogalmam sincs arról, hogy valóban először hallom-e nősülésről beszélni, még akkor is, ha egyértelműen csak viccelődünk a másikkal. Mindenesetre egy pillanatra egészen el tudom képzelni, hogy valami tökéletesen más kontextusban beszélgetünk erről, vagy viccelődünk erről, egy olyan helyzetben, ahol gyakran előkerül ilyesmi, pusztán azért, mert mindketten korban vagyunk hozzá, és ez a normális élet velejárója. Mostanában sokat gondolok ilyesmire. Összehasonlítom az életemet az átlagos, a normális emberekkel. Talán kezd megingani a híres-neves kitartásom. De még mielőtt összeomlana… még van egy utolsó szalmaszálam, amibe fél kézzel még csimpaszkodok, de addig is: Evelyn ügye figyelemelterelésnek túlságosan is kiváló. De persze nem csak ennyiről van szó. Nem csak azért érdekel, hogy ne magammal foglalkozzak, ennél azért többről szól. Félrehajtott fejjel, de rezzenéstelen arccal nézek aztán vissza rá, miközben a fotel karfájáról átcsusszanok a fotelbe. Egyébként sem igazán hittem benne, hogy meg tudom győzni, és bár ide kanyarodott a beszélgetés, valójában nem ezért jöttem. Elsősorban pusztán csak azért, hogy ellenőrizzem, még nem történt semmi, és Evannek nincs semmi baja. Talán soha nem fogok megszűnni aggódni érte. Végtére is, ki másért aggódnék…? Talán ennek a gondolatnak jobban el kellene szomorítania, mint amennyire ettől ténylegesen rosszul érzem magam, de akármilyen zsákutcának is tűnik az életem néha, attól még én választottam, senkit sem okolhatok azért, hogy ott állok, ahol állok, és nem is teszem. Nem kívánok magamnak olyan dolgokat, amelyek vészesen messze vannak, hogy ha akarnám, sem érhetném el őket. - Dehogy, ennyire még én sem vagyok naiv… - vágom rá egy szemernyi rosszallással. Nem a csodát várom, csak a haladást. A csodákban már rég nem hiszek én sem, de az esélyekben igen, főleg akkor, ha valaki még ennyire fiatal - De elodáznánk azt, ami talán most elkerülhetetlennek tűnik. Talán lenne esélyem arra, hogy újra beszéljek vele. Talán találhatnánk valamit, ami igazán meggyőzné. Nem tudom. Valami történhet. Bármi – szusszanom némileg kevésbé erősködve, mint korábban, elvégre nem csak Evannel vitatkozom tulajdonképpen, hanem egy kicsit magammal is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kész tervem van. Nincs. Csak nem bírok tétlenül ülni a fenekemen, amikor pontosan tudom, hogy mi lesz a lány következő lépése. Egy pillanatra elhallgatva dőlök hátra kényelmesen a fotelben, aztán dobom csak vissza a kérdést. - És te? Akkor mit fogsz csinálni? Megvárod, amíg jön a hívás, hogy felbukkant a háznál, és megölte a szülőket? Aztán odamész és bevágod egy ketrecbe? Ennyi? – ha nem tudná egyébként is, akkor is bizonyára érzékelné, hogy szerintem mennyire remek egy terv ez.
- De mondjuk, ha elvenném feleségül még extra szolgáltatásokat is nyújtana. - elgondolkodva simogatom meg az államat, mintha ez már tényleg egészen jól járható út lenne. Egy mutáns csaj... akarom mondani egy dögös mutáns csaj, aki elvégzi öt perc alatt valami tuti képességgel az összes házimunkát és még dögös is... vagy már említett volna, hogy legyen dögös? Na szóval még lehet, hogy tényleg el is venném, pedig én aztán tipikusan nem vagyok az a fajta, aki egy könnyen házasodik... vagy inkább mondanám úgy, hogy mindenféle kínzóeszközökkel se lehetne egy könnyen rávenni, hogy igába hajtsam a fejemet. De azért azt lássuk be, hogy a nővérem baromi nehéz eset. Én igazán próbálom őt valahogy rendbe tenni, vagy nem is tudom, de... most komolyan minden áron azt a kis csajt akarjuk megmenteni? - Azért az halkan megjegyezném, hogy akit te annyira meg akarsz menteni... önmagától, meg a világtól kb. kiharapott egy részt a vádlimból már egyszer. - nem azt mondom, hogy innentől akkor baromira félek tőle, szó sincs róla, de hát a fenébe is, pont ezt a kis csajt kell itt megmenteni? Totál kezelhetetlen és oké, hogy Moira makacs, na de a makacssága sem old meg mindig mindent, bármennyire is szeretné. Miért nem hallgat rám soha senki?! - Aggódhatsz, de látod ezért kéne bezárni valahova, akkor mindenkinek nyugija lenne. - és nem tépne ki senkit sem úgy mellesleg, szerintem ez lenne a hatásos megoldás. Lássuk be, Evelyn... nem kezelhető és szerintem esélytelen, hogy bárki helyretegye. Totál zakkant a kis csaj és szerintem ez csak rosszabb lesz, elvadul aztán Moria lesheti, ha a következő alkalommal már nem csak ráijeszt, hanem inkább rá is támad. Őszintén szólva nem akarok úgy bemenni hozzá a kórházba, miután megtépázta, hogy én megmondtam. - Azt nem olyan nehéz elérni. - rántom meg a vállamat. Azért ment el, hogy fenyegetőzzön, meg amúgy is simán lehet, hogy azt inkább én értem el azzal, hogy a nyakára másztam, szóval nekem járna a vállon veregetés, már amennyiben pozitívumként értelmezzük, hogy elment a nővéremhez, ami egyébként nincs így. A kérdésre csak sóhajtok egyet. Oké, nem lep meg, hogy nem arra figyel, amit én mondok, csak a saját dolgait szajkózza itt nekem. - Jó kérdés, vagy nekünk esne... vagy nekünk esne. De szerinted mi lenne? Hirtelen átváltana rendes kis lányba? Ezt valahogy nehezen tudom elképzelni. Olyan ez Moira, mintha meg akarnál szelídíteni egy felnőtt farkast a vadonban. - rázom meg a fejemet és már-már mérgesen pakolom a számba a kínait, pedig szegény kaja aztán igazán nem tehet róla, hogy ez az egész megtörtént. Én akkor is azt mondom, hogy be kell zárni a csajt és kész... egyszerűbb mindenkinek.
Elvigyorodom - Hmm… gondoltam rá, de aztán elvetettem az eshetőséget – mondom könnyedén viccelődve, nem feltételezek én igazából ilyen tisztességtelen butaságokat az öcsémről, legalábbis, mióta már nem tizenhat éves kamasz fiú, de hát a komolyság egyébként is meglehetősen távol áll a beszélgetés ezen részétől. Kár, hogy valójában nem ezért jöttem. Hogy ez nem csak egy egyszerű, nővéri vizit, ahol elvárhatóan leszúrom valamiért az öcsémet, előadom, hogy az okosabb én vagyok, meg kellemes húzzuk egymás agyát. Ez sajnos… - vagy nem sajnos, hiszen a veszélyek és a bonyodalmak ellenére mindketten szeretjük a munkánkat – nem a mi életünk. Nem vagyunk átlagosak, vagy hétköznapiak, és ezért a gondjaink sem átlagosak és hétköznapiak. Egy idő után az ember megtanulja, hogyan lehet ezt feldolgozni, hogyan lehet felül kerekedni a félelmeken, vagy a stresszen. Ha ezt nem tudnánk, már rég kihullottunk volna az ügynökök sorából, ez nem vitás. De minket kemény fából faragtak. Ami nem jelenti azt, hogy néha… vagyis sokszor nem aggódhatok. Fáradtabbá szelídül a mosolyom, félrehajtom a fejem. Nem mondom, ezen gondolkodtam már én is épp eleget, de a remény olyasmi, amit ha elengednék, talán soha többet nem kapnám vissza. Az embereknek szüksége van a reményre. Még azoknak is, akik nem tudják, hogy szükségük van rá, sokszor ez az egyetlen, ami miatt még emelt fővel tudunk járni-kelni, és ami miatt képesek vagyunk újra és újra felállni a padlóról - A feladás nem szerepel a szótáramban – jegyzem meg minden nagyképűségtől mentesen, ez egyáltalán nem arról szól nekem, hogy én valami felsőbbrendű, fantasztikus ember lennék. Nem tartom magam többre másoknál, egyáltalán nem, egyszerűen csak ilyen vagyok, így élem az életemet, és nekem, meg az elveimnek ez így megfelel… vagyis nincs okom változtatni. - Nem azt mondom, hogy sikerülne neki, de aggódhatok én is érted, nem igaz? – vágom rá apró sóhajjal. Nem arról van szó, hogy nem bízok Evan készségeiben, pontosan tudom, hogy nem olyan egyszerű elbánni vele, de nem követem el azt a hibát sem, hogy lebecsüljem Evelynt. Ha jól értettem, ez az, amit legjobban akar. Megölni azt a két embert. Veszélyesebb, és szívósabb lesz, mint eddig bármikor, ha sor kerül erre a küzdelemre. Ha tehetném, valahogy megakadályoznám - Elértem, hogy eljöjjön hozzám – mondom magabiztosan. Talán más szemében ez kevés, semmiség, de szerintem nem az. Ha a lányban semmi emberség nem lenne már, nem jött volna el hozzám. Nem érdekelte volna egyszerűen sem Evan, sem az én életem annyira, hogy vegye a fáradtságot, oda jöjjön, és beszéljen velem, még akkor sem, ha alig öt percig tartott volna az egész. - Szerinted mi történne, ha elzárnánk a célpontjait? Ha hozzánk kellene fordulnia. Vagy… ha azt hinné, valaki más elvégezte helyette a piszkos munkát? – mint aki meg sem hallja Evan kifogásait. Tudom, hogy ez roppant bosszantó dolog, így kötni az ebet a karóhoz, de nem tehetek róla, nem tudom elengedni ezt az egészet, az agyam újabb és újabb ötleteket dob ki magából, és nincsen nagyon más, akivel megbeszélhetnék ilyesmit, mint Evan.
- Arra nem is gondolsz, hogy fizethetnék neki? A bejárónőm helyett hasznos lenne, ha már ő ennyit nyaral... - csóválom a a fejemet fenemód nagy átéléssel, hiába tudjuk mindketten, hogy természetesen nincs bejárónőm és nem is lesz az életben soha, mert nem fizetnék senkinek, hogy pakolja utánam a piszkos ruhákat, meg amúgy is... nem vagyok én határtalanul lusta, csak általában sokkal jobb elfoglaltságokat találok magamnak, mint hogy a lakás csinosítgatásával foglalkozzak. Egyébként sem töltök itthon olyan rendkívül sok időt, hogy erre szükség legyen, meg hát nekem jó így. Ha lenne itt valami nőszemély, akkor lennék gondolom kénytelen változtatni, de mivel nincs... így aztán hál' istennek senki se dumál bele az életembe, maximum időnként egy kotnyeles nővér, de neki elnézem, főleg ha arról van szó, hogy ki akarta eltenni láb alól. Ilyenkor a többi piszkálódást lazán elengedem a fülem mellett. - Te mindig túlságosan reménykedsz mindenben... fel nem foghatom, hogy miért nem adtad még fel. - rázom meg a fejemet. Azért na tudom én, hogy milyen ő, hisz sok mindenben, amiben nem kéne, de komolyan... nem hiszek benne, hogy Evelyn menthető, nem hiszem el, hogy lehet rajta segíteni, mert csak egyre jobban elvadul. Moira olyan, mintha mindenhol képes lenne meglátni a jót, csak épp ott is, ahol nincs. Nem emlékszik egy kissé nagy időtávra az életéből, ez engem tuti, hogy kiborítana, ő meg... hajt valami csajt, akit inkább be kéne zárni, mert hát nem teljesen vannak otthon nála és a tetejében baromi veszélyes is. Egy átlag ember is bezárnának, ha ilyen tüneteket mutatna, de ő még csak nem is átlagos. A megjegyzésére már csak a szememet forgatom. Nem várom én el, hogy kézen álljon, de azért aggódhatok nem? - Megpróbálná Moria, de engem annyira nem könnyű eltakarítani az útból... annak a lánynak is csak a szája nagy. Elég pár altatólövedék és ennyi, egyszer már elkaptam, ezzel ő is tisztában van. - lazán megrántom a vállamat. Igen e téren azért magabiztos vagyok. Ember vagyok, de nem annyira gyenge és hozzáértetlen, ahogyan azt Evelyn gondolja. Nem tud csak úgy lenyomni, ha én nem akarom, főleg mert már eddig is kétszer a nyomára bukkantam, meg tehetem máskor is és természetesen komolyabban is keresztbe tehetek neki, ha akarom, hiába aggódik úgy a nővérem. - Szóval tudnál beszélni a fejével? Te sem gondolhatod komolyan. Ott bent már... totál megzakkant nála minden, legutóbb se értél semmit nem? - beszéd közben még a villával meg is pöccintem párszor a halántékomat. Nem gondolom, hogy bármivel is tudna hatni rá, sőt kb. kizártnak tartom a dolgot, hiszen eddig még egyszer sem sikerült neki, akkor mitől lenne bármi is más hirtelen?
- Akkor azt a mutánst minimum feleségül kellene venned, öcskös, mert manapság már nem divat rabszolgákat tartani – ezúttal meg pláne őszinte a mosoly, amivel rá nézek, mert ilyesmi is csak Evannek juthat eszébe, komolyan mondom. Ez az egész mutáns ügy meglehetősen megnehezíti mostanság mindkettőnk életét, de legalább sikerül még ebben is találnia valami olyasmit, ami inkább megkönnyíthetné az életét. Nem mondom, biztos vannak tényleg hasznos képességek, de azért azt hiszem nem kívánok magamnak semmilyet. Láttuk már, hogy sokszor több a baj velük, mint a haszon a mutánsoknak, bár ha olyan képességre tehetnék szert, ami visszaadhatná az emlékeimet, arra talán tényleg igent mondanék. Mostanság kicsit reménytelen a helyzetem ezen a fronton. - Tudom, nem is mondom, hogy nem veszélyes, csak azt, hogy nem reménytelen – ami ugyebár nem ugyanaz, és ha akarnám sem tudnám elfelejteni, hogy milyen körülmények és történések miatt hallottam először Evelynről. Akkor még én sem hajlottam egészen erre a véleményre, mint most, pontosan Evan sérülése miatt. Ami azért nem volt tréfadolog, de azóta azért történt egy s más - Ne aggódj, mondom, hogy jól vagyok, álljak kézen esetleg, hogy elhidd? – kérdezem türelmesen, futó mosollyal az arcomon, biztosítom én szívesen akárhogy arról, hogy kutya bajom. Ami mondjuk nem mondom, egy kicsit engem is meglep, de ez a meglepetés is olyasmi, ami támogatja némelyest az elképzeléseimet. Hogy Evelyn meg tudott lepni… több dologban is tegnap, az azt bizonyítja szintén, hogy nem vonhatok le végzetes következményeket a lányról, hogy még nem ismertem ki teljesen, mert különben kiszámítható lenne. De nem volt az. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy teljesen őrült, vagy következetlen lenne… és éppen ez az. - Nem, pont ez az, hogy igazából egyáltalán nem akart kinyírni. Figyelmeztetni akart. Megtette, és elment. Elég gyors látogatás volt, hogy mit ne mondjak… - folytatom aztán tovább kicsit eltűnődve, de valójában már Evan válaszát várva türelmetlenül. - Nem tudom még én magam sem… de szeretnék tenni valamit. És jobban örülnék, ha nem te lennél az, akit esetleg azért küldenek, hogy befogja. Egy dologban nem kertelt, Evan, hogy téged valóban eltakarít az útból, ha szerinte úgy szükséges… nem kétlem, hogy így lenne. De talán velem más lenne – én is érzem, hogy a szavaim mennyire légből kapottnak és ostobának hathatnak, magam sem tudnám megmagyarázni az érzést, amire ezt az egészet alapozom. Azt azonban tudom, hogy nem nagyon akarom Evelnyt és az öcsémet egy légtérben tudni. Annak jó vége még nem volt, hozzám viszont legalább egyszer már önként is eljött a kis ragadozónk. Nehezen fogadom el, ha valaki számára már nincs remény. Akkor talán számomra sincs remény. De ez… ez elfogadhatatlan gondolat.
- Naná, baromi sok mindent lehetne gépesíteni, vagy... kell egy mutáns, aki jól nyomja az ilyesmit. - mit tudom én, az a képessége, hogy simán beágyaz, vagy valami, lennének ám simán ötleteim, de gondolom a legtöbb képesség nem ennyire praktikus és tuti, hogy emberi jogokba ütközne, ha tartanék itthon egy ilyen mutánst, akit előhívnék, ha be kell ágyazni, vagy el kell mosogatni... szomorú. Az viszont nem szomorú, hanem kiborító, hogy a nővéremet zaklatja egy... kis csaj. Oké, durva képessége van, de attól még egy kis csaj és nem tetszik, hogy nem kattan le rólunk. Jól van, megölték a húgát, de azért meg kéne próbálni feldolgozni, mert a nővérem aztán főleg nem tehet róla semmit sem. - De ha nem lennél jól... - ne tartsa magában, mert úgyis rájövök, ha van rajta valami harapásnyom, vagy akármi, szóval meg se forduljon a fejében azt a kis csajt védeni. Már eddig is mondtam neki nem egyszer, hogy baromira ideje lenne, hogy hűvösre tegyük, mert nehezen képzelem el, hogy meg lehet győzni arról, hogy abbahagyja ezt a... világpusztítást csak azért, mert épp rossz neki, akkor viszont más út nincs, mert tuti, hogy végül valakinek ártani fog, azt pedig nem akarjuk megvárni, igaz? - Jó tudom, te hiszel benne, van még benne jó igaz? De... az én vádlimból úgy kitépett egy darabot, mint annak a rendje legutóbb, szóval azért én ebben nehezebben hiszek. - rázom meg a fejemet. Nem, nem tudok erre úgy nézni, mint ő. Az a baj, hogy az a lány tényleg veszélyes és akármennyire is bizonygatja, hogy lehet még rajta segíteni, valahogy nem tudom ezt elhinni neki. Túlságosan... zűrös természet és még annál is veszélyesebb. Nem akarom, hogy nélkülem legyen a közelében, azt meg főleg, hogy megpróbálja meggyőzni a jó útról, mert valahogy esélytelen. Egyszerűen akkor is tenni kell róla, hogy ne ártson másoknak és az a baj, hogy ha egyedül kószál, akkor csak idő kérdése, hogy ez mikor következik be és én nagyon félek tőle, hogy... hamarosan, hogy túl sokáig várunk majd végül. - Miben tűnt másnak? Csak kicsit akart kinyírni? - nem tetszik nekem ez a duma, de őszintén. Miben lehetett volna más? Egyszerűen... az a lány veszélyes, akármennyire is épp nem akart annyira megölni senkit, de elég csak kicsit felhúzni. Mi van, ha valakibe belebotlik egy parkban, aki nem tetszik neki és átharapja a torkát, csak úgy simán dühből... akkor majd ki számol el a lelkiismeretével? Mert én továbbra is azt mondom, nem kéne az utcán maradnia. Oké, azért a szavai hallatán megáll a kezemben a villa és még nyelni is majdnem elfelejtek. - Az ügy az enyém eredetileg, de... nem tudom, hogy vissza tudjuk-e venni és belefolyhatsz-e. De mivel tudnál hatni rá egyáltalán? Túlságosan megkattantak már nála a dolgok. - ezek azért tovább, de akkor is. Nem hiszem, hogy tényleg jó útra tudná terelni azt a lányt, komolyan kizárnak tűnik. Még annak is nagyobb az esélye, hogy a kínai magától ugrik be a számba, mint hogy Evy átmegy normális lányba.
- Nem mondom, az az én életemet is egyszerűbbé tenné – mondom halvány mosollyal, kell ez a kis könnyedség, ezek az apró, jelentéktelen kis félmondatok, főleg a mi életünkben, amikor bármi, bármikor véresen komollyá tud fordulni. Annak ellenére, hogy mindig is kötelességtudatos, felelősségteljes, és egy egészen kicsikét munkamániás voltam, azért mindig is tudatában voltam annak, hogy az embernek erősen szüksége van azért pihenésre is. Mind fizikailag, mind lelkileg, szóval azért ha nem is olyan sok, de belém is szorult egy kis humorérzék. Az bőven el is kell mostanság az életembe, ami azt illeti… - Nem, dehogyis, jól vagyok, láthatod – szusszanom türelmesen, tudtam, hogy erősebben fog reagálni erre az egészre, ahogy én, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy közöttünk nincs helye titkoknak. Egyébként is túl sok van olyanból az életemben, és a munkám sem teszi sokszor lehetővé, hogy teljesen őszinte legyek az emberekkel az életemben, de Evan a nagy betűs kivétel, és szükségem is van arra, hogy ő kivétel legyen - Kutya bajom, egy karcolás sincs rajtam, tegnap este történt ez az egész. Ha komolyan bántani akart volna hidd el, hogy most nem állnék itt… azt hiszem őszintén csak figyelmeztetni akart. És nem arra, hogy ő mit tehet velem, hanem mit tenne velem, ha te nem lennél. Mondhatunk akármit, de ilyesmire csak egy ember gondol – kötöm az ebet a karóhoz, hát persze hogy, nem is én lennék, ha csak úgy, egyszerűen el tudnék kaszálni egy ilyen ügyet, és azonnal felcímkézett dobozba tudnék zárni egy olyan bonyolult esetet, mint amilyen Evelyné. Önmagában a gesztus, hogy eljött hozzám, hogy kismacskának álcázva magát édesgette be magát a lakásomba, ahelyett, hogy élből farkas alakjában tört volna rám szerintem rengeteget elárul abból, ami még a lányban rejtőzik. Nem csak egy emberségét és eszét vesztett fenevad van ott, épp csak nagyon mélyen bujkál az a fiatal lány, aki egykor lehetett… félek, hogy nem tehetek semmit, ami igazán előcsalogatná. Őszintén félek. - Jobban érezném magam, ha meg tudnánk előzni, hogy megöljön valakit. Nem viccelek, Evan, szerintem még közel sem veszett fejsze nyele. Csak már magam sem tudom, mivel férkőzhetnék közelebb hozzá. De tegnap… tegnap egészen másnak tűnt, mint korábban – és azt hiszem önmagában velem egészen másképp viselkedett, mint Evannel, de ezt talán felesleges is kimondanom, önmagában beszédes, hogy a legkisebb sebesülés nélkül állok itt vele szemben, és még csak egy vitára hasonlító szóváltásról sem számolhatok be, hiszen nem történt ilyesmi. Visszaosonok mögötte a nappaliba, a fotel karfáján támasztom meg magam - Szerinted átadná nekünk az ügyet az FBI? Ha igen, azt hiszem meg tudnám szerezni magamnak – vagyis inkább én foglalkozok ezzel az egésszel, mint hogy Evan kerüljön a lány útjába, vagy legyen baja abból, ha én itt most bármire is rábeszélem. Bár magam sem tudom, mire akarnám rábeszélni pontosan.
Igen, képes vagyok még ilyen fáradt állapotban is humorizálni, bár persze nem mondanám, hogy komolyan gondolom. Igenis felébresztet és igenis nagyon nem tetszett a dolog. Nincs olyan élet-halál helyzet, ami miatt az ember jól megérdemelt alvását csak így félbe lehet szakítani. Legalábbis láthatóan egyikünk sem vérzik el perceken belül, szóval... nem vagyok oda, meg vissza a boldogságtól na. - Pedig baromira igyekszem, de igazán feltalálhatnák már a mosogató, vagy... mondjuk a beágyazógépet. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Nem vagyok én kibékülve a túl sok házimunkával. Majd egyszer lehet, hogy változik ez, nem tudom, de nem is izgat. Én lakom itt, másnak nem érdekel a panasza. Ha nem tetszik... hát nem kell ide tolni a képét mindenféle hajnali látogatóknak igaz? Zsaru vagyok, én az ártatlanokat védem, nem az a dolgom, hogy takarítsak. - Bántott téged? Ha bántani mert... komolyan leszedem, az már mindennek a teteje, főleg hogy még te próbálsz meg kiállni mellette. - oké, azért erre én is felkapom a fejemet és még az átlagosnál is morgósabbra váltok. Az már végképp nem megy, hogy a nővéremmel kezdjen ki, azt nem fogom engedni. Folyamatosan csak zűrt csinál és megmondtam neki, hogy ennek tényleg komoly következményei lesznek. Nem tudom és igazából nem is akarom tartani a hátamat miatta a főnökeim előtt, mert folyton csak rongál és mindenkinek nekimegy, ez így nem működik. - Hja velem is előfitogtatott első alkalommal, tetanusz oltás volt a következménye, és jelentős mennyiségű emberi szövet vesztés... mázlid van, hogy lazábban megúsztad. - enyhén szólva is több sebből véreztem az első találkozásunk után és ezt már a végtelenségig nem fogom annyiban hagyni. Nem kéne megvárni, amíg tényleg valakinek ártani fog. - Ha valakit megöl egy életre bezárják, szerintem ezzel te is tisztában vagy. Csak elé nyugtató kell hozzá... Túlságosan zűrös ez az egész ügy, nem hagyhatjuk, hogy az utcán kószáljon. - a mondat végén kezdem el csak belapátolni a kínait, miután visszadobtam magamat a kanapéra. Morcos vagyok, fel lettem keltve és a tetejében még egy ilyen zavaros üggyel is, szóval nem még a kaja sem esik jól. De valamit akkor is tenni kell, mert ez így nem lesz jó. A kis farkassal kezdeni kell valamit és ha mi nem tesszük, akkor más fogja majd és... na annak tényleg durva következményei lehetnek. - Szerintem már rég bekattant, csak nem vagy hajlandó észrevenni. - rázom meg a fejem egy sóhaj kíséretében. Már emberi formában is képes úgy vicsorogni, mint valami farkas... ez szerintem már lazán kóros, nem kicsit.
- Persze, persze – egy legyintéssel intézem el az ébresztőjét, ha harmincnégykor dörömböltem volna, akkor meg harminchatot mondana, és ha csak nem tizenegy után jöttem volna, ugyanez lett volna a forgatókönyv. Pedig még hízeleghetne is neki, hogy ennyire fontos tudnom, életben van-e még, és nem csak telefonon keresztül, hogy most itt vagyok, de még nem egészen értünk el ahhoz a részhez. Idővel talán majd érzékeli a dologban a képzeletbeli buksisimi-gesztust - Hm, akkor valamit rosszul csinálsz, öcskös – a képzeletbeli, Bahamákon nyaraló bejárónő gondolata azért megmosolyogtat, ahogy visszafordulok az ablaktól, de a magam részéről ennyi volt a kritika része a mai reggelnek, mert egyrészt, nem ezért vagyok itt, másrészt meg nekem sincs időm arra, hogy a nagy nővért játsszam, lecsesszem, aztán meg korábbi szavaimmal ellentétben összepakoljak helyette. A saját lakásomat nehézkesen tudom csak rendben tartani, és amikor sikerül, az azt jelenti, hogy nem voltam otthon eleget az adott héten, közel sem… - Mit csinált…? – kérdezem néma sóhajjal, nem szeretek a sötétben tapogatózni, épp elég hogy a fejem egy részében még mindig sötét van, szóval amivel csak lehet, szeretnénk képben lenni - A kis farkas valóban harcias, kis híján kitépte a torkomat, végül is… - mondom elmerengve, ami meglehet nem kimondottan okos dolog, pont Evannek mondani ilyesmit, de mivel én is elvárom tőle az őszinteséget, én sem kertelek. Majdnem rosszat mondtam a találozásunk végén Evelynnel, mégsem görbült végül a hajam szála sem, és éppen ebbe csimpaszkodok konok módon, hogy még lehetne tenni valamit ezért a lányért… csak nehezemre esik rájönni, hogy mit - Ne aggódj, nem történt semmi, csak egy kis erőfitogtatás volt – folytatom aztán gyorsan, mielőtt kiborulna, és egyébként is láthatja rajtam, hogy tökéletesen jól vagyok. Követem Evant a kínaijával a mikróig, inkább nem is teszek megjegyzést arra, hogy mennyire gusztusos reggelinek tartom a másnapos kínait… ez egy ilyen munka, nem mondom, ettem már életemben én is gusztustalan dolgokat béna időpontokban, mert hogy néha másra nincs idő - Nézd, ha valakit meg fog ölni, akkor azok pont a kölyök szülei lesznek. Én csak ettől tartok. És hogy mi lesz utána… amikor elveszti a célját a bosszúja – mondom nyugtalanul, megtámasztva az oldalamat a konyha ajtajának félfájában - De nem akarok még azon is aggódni, hogy téged küldenek ki hozzá és mondjuk miattad kattan be… - valljuk be, Evannek nincs türelme ahhoz a lányhoz, vagy csak különös tehetsége van hozzá mindkettőnek, hogy a másik bőre alá másszon.
De most komolyan, miért kell az ember hajnalok-hajnalán kiverni az ágyból... akarom mondani leugrasztani a kanapéról? Rendben van a nap már felkelt, de ez olyan aprócska kis részletkérdés, ettől függetlenül veszettül korán van még és nekem nagyon jól esett az a kósza álom, amibe csöppentem, de ha az se lett volna, akkor is baromi jól aludtam volna még pár órácskát, vagy a délelőtt nagy részét, vagy... no szóval nem vagyok a legvidámabb, amikor végre eljutok az ajtóig. Akkor se szép dolog így ébreszteni az ember fiát. Legalább megejthetett volna az illető egy telefont, előzetes bejelentkezést, akkor elhajtottam volna a francba és lazán visszafekszem aludni, de így... kénytelen vagyok ajtót nyitni, különben az ajtó sínyli meg, vagy rosszabb esetben holnap fejmosást kapok a szomszéd nénitől a zaj miatt, na nem mintha nem fordult volna mér elő, hogy hajnal 7-kor kezdett el habot verni, csak... mert épp nem tudott már aludni. - Nyolc harmincnégyig igazán várhattál volna, akkorra volt állítva a nem létező ébresztőm. - húzom el a számat. Igen, baromi korán van és nem, nem tehetek mást mint hogy végül félreállok az ajtóból, pedig ezek után megérdemelné, hogy rostokoljon még egy ideig odakint, mert hát a fenébe is, marha jól aludtam. Ezek után aztán ne várja, hogy még össze is pakoljak gyorsan, csak egy könnyed lendülettel bevágom mögötte az ajtót. Arra már nem is mondok semmit, hogy eleve az ablaknyitogatásával kezd. Nincs is büdös... jó talán kissé az állott kínai szaga bejárja a lakást, de én már megszoktam, neki is meg kéne, hiszen ő a vendég, vagy nem így megy ez? - A bejárónőm pont szabin van, áztatja a lábát a Bahamákon, szóval most gyakorlom az önállóságot. - rántom meg a vállamat immár egy szélesebb mosollyal. Nincs annyira gázos helyzet, főleg papírok vannak szanaszét, szóval nem vészes, ezt össze tudom szedni se perc alatt. Na persze nem mondom, hogy akarom is, majd valamikor... ha elment és én visszadőltem aludni. Persze ez ennyire nem egyszerű, mert jön az info és én már előre látom, hogy hatalmas lecseszés lesz majd a dolog vége, pedig komolyan nem csináltam semmi rosszat, csak a munkámat végzem. - Oké, harcias a kis farkas, de most mégis mi a fenét csináljak vele? Ráküldtek, mert bajt kevert, szóval... - sóhajtok egyet, aztán lazán magamhoz veszem a maradék kínait, hogy elinduljak vele a mikro felé. Jó lesz az még... kicsit megszáradt, de egy éjszaka hűtő nélkül még nem jelent automatikusan szalmonellát igaz? - Zaklatta a kölyök szüleit, és megmondtam neki Moira, hogy ha zűrt csinál, akkor annak következményei lesznek. Szerinted csak úgy hagyni kéne kószálni? Mi van, ha majd lazán széttép valakit az egyik parkban, mert bekattan nála valami izé? - még meg is pöckölöm közben a saját halántékomat, csak aztán vágom be a mikro ajtaját. Úgy egy másodperces fáziskésés után esik le, hogy nem papírdobozban kéne melegíteni, úgyhogy egy gyors mozdulattal kapom ki onnan, és dobom át az egészet tányérra, hogy újra kezdjem az egészet.
Abból, hogy mennyit kell az ajtó előtt vesztegelnem, és hányszor kell rácsapnom az ajtó lapjára, meg az ajtót nyitó Evan ábrázatából is könnyedén kitalálom, hogy valóban álmából vertem fel az öcsémet. Ez természetesen legkevésbé sem zavar. Már csak azért sem, mert ha volt ideje békésen szunyókálni, akkor talán még nem ásta meg a saját sírját. Mondanom sem kell talán, de ez már önmagában remek hír, így reggel fél 9-kor. Rá is nézek az órámra a szavaira, hogy megnézzem a pontos időt – még akkor is, ha tudom, nem vár igazi választ, és a pontos idő ismerete esetleg fájdalmasan fogja érinteni - Reggel nyolc óra harminckét perc, netalántán nem megfelelő az időpont? – kérdezek vissza akaratlanul is egy leheletnyit galád mosollyal. A régi szokások nehezen halnak, és ha igazán bosszút akarsz állni egy kamasz fiún, amiért lenyúlja a cuccaidat, hajnalok hajnalán bemasírozni a szobájába, széthúzni a függönyöket, és a fülébe ordítani, hogy „ébresztő álomszuszék!!”, kimondottan válogatott módja a kínzásnak… Már majdnem megkérdezném, hogy akkor vajon be se enged?, de aztán végül félre áll, hogy bemasírozhassak a finoman szólva is bomba robbant területre - És te itt komolyan tudsz élni? – kérdezek rá megint csak a nővéreknek kijáró jogos csipkelődés szellemében, pedig valójában sok dolog izgat most kevésbé, mint hogy mennyire van, vagy nincs kupi az öcsém lakásában, és hogy vajon a hűtőjében hány dolog kelt már önálló életre a rohadástól… - Tegnap meglátogatott Evelyn – nem bírom ki, most nem tudok köntörfalazni, Evannel pláne nem, csak úgy, belevágok a közepébe, még mielőtt annyit kérdezhetne bármelyikünk, hogy „hogy vagy?”, de közben azért átszelem a szobát, hogy nyissak egy kis ablakot. Ráfér a légtérre - Úgy gondolta szükséges elmondania nekem, hogy különösebb hezitálás nélkül felzabál téged vacsorára, ha a helyzet azt kívánja – folytatom tovább most már minden humorizálástól mentesen, mielőtt közbevághatna - Tudnom kellene valamiről? – kérdezem végezetül némileg fáradt sóhajjal. Valamiről biztosan lemaradtam, nagyjából el is tudom képzelni, hogy miről, de azért szeretném igazán ismerni a tényeket, és a mutáns lány természetesen szokásához híven nem volt túlságosan beszédes.
Vár a meló, nekem meg aktákat kell tologatnom. Ezt utálom ebben a legjobban, lehetne valami... unatkozó aktakukac aki ezzel foglalkozik, de nem, én kaptam meg, hát persze... frankó, és még Andrew-ra se tudtam rátestálni, mert állítólag fontos családi izéje van... Jah valami izé... inna otthon két sört inkább úgyis tudom, semmiféle izéről nincs szó. Az a baj, hogy utálok itthon lenni! Unalmas és fárasztó és... unalmas! Arról nem is beszélve, hogy fontos dolgom van, nem izgat,hogy a legtöbb munkatársam marhaságnak gondolja a melómat, csak mert más átlagos osztályokon dolgoznak, mint gyilkossági, meg ilyesmi. Kapják be! Maximum egy napot vagyok hajlandó maradni, ha addig nem leszek kész, akkor a kukába hajítok minden papírt és kész. Az ajtó verésre kapom fel a fejemet. Komolyan nem lehet finomabban? Valahol a kanapén szunyálok épp. Fél kezem lelóg a földre, valamelyest hason fekszem, a nyál vékony csíkban már szépen lecsorgott a huzatra. Úgy festek, mint aki egy húzós éjszakán van túl, pedig egy kortyot se ittam, csak ha hát ezek a fránya iratok kikészítenek és közben egy cseppet rám hajnalodott. Az asztalon félig megevett kínai, a földön szerte szét akták és mappák, én pedig enyhén szólva is mintásra nyomódott arccal úgy kelek fel, amikor meghallom a dörömbölést, mint akinek belecsíptek a hátsó felébe, hogy ezzel ébresszék fel. - Nem én voltam! - halk horkantással kapom fel a fejem. Álmomban valahol évekkel ezelőtt jártam, amikor még rendszeresen keltem arra, hogy Moira veri az ajtómat, mert megint eltüntettem valami cuccát. Szép idők voltam! A szemdörzsölés után végül feltápászkodom és fülelek, hogy újra hallom-e a zajt, vagy csak álmodtam. Lefejtek az arcomról egy oda ragadt papírt, majd végül halk nyögéssel tápászkodom fel, hogy kikukkantva csendben a kukucskálón, megnézzem ki is van ott. Tudjátok nem lehet csak úgy kitárni, mert ha épp valaki azért jött, hogy röpítsen a fejedbe egy golyót... tűzcsóvát, akármit, akkor ne adj ilyen könnyű célpontot. Hát nem kicsit kerekedik el a szemem. Egy pillanat alatt sikerül felébredni, felmérni, hogy finoman szólva sem vendégbarát a lakás és... Mi a frászt keres itt a nővérem? És miért van ilyen nagyon... Hát majdhogynem vörös a feje, vagy csak túldramatizálom? A lakás állapotával nem különösebben foglalkozom, nyitom is az ajtót és enyhén szólva szemet dörzsölve nézek rá értetlenül. - Tudod te, hogy hány óra van? És, hogy... az ajtómat nem akarom cseréltetni, mert levered róla a festéket? - kissé oldalra döntöm a fejemet, egy halvány mosollyal. Csak szívom a vérét, de ezt ő is tudja, viszont ennyi kell, mégis csak rohadtul felébresztett. Végül persze félreállok az ajtóból. Majd becsukja maga mögött, én elindulok vissza, hogy legalább kb. eltakarítsam a romokat, legalább a kanapéról, és mondjuk megszaglászom, hogy a maradék kínai fogyasztható-e, jó lesz az reggelire.
A hozzászólást Evan MacTaggert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 13 Szept. - 17:01-kor.
Nem mindennapi látogatóm után finoman szólva is égett a talaj a talpam alatt, hogy meglátogassam az öcsémet. Legszívesebben már éjszaka elindultam volna, de egyrészt kisebb sokkot kellett kihevernem, másfelől pedig tudtam, hogy ilyen állapotban, és ilyen fáradtan nem kellene sehova se mennem. Hagytam, hogy az észérvek meggyőzzenek, és nyugtalan álomra hajtottam a fejem tegnap, de ma már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy mielőbb kocsiba vágjam magam, és az öcsém számára talán indokolatlanul korán verjem az öklömmel a lakása ajtaját. Fel is hívhattam volna persze, de bizonyos dolgokat nem beszél meg az ember telefonon, és különben is, nem tudom merre járhatott tegnap, későn ért-e haza munkaügyben, valójában azt sem tudhatom biztosan, hogy itthon van, de ez azért nem tart vissza a kitartó dörömböléstől. Ha itthon van, fene gyorsan rá fog jönni, hogy jobb dolga is van, mint esetleg az alvás. Evelyn látogatása váratlan volt, és finoman szólva is meghökkentő. Egy pillanatra azt hittem megint, hogy majd tehetek érte valamit, hogy tudok segíteni, hogy akár csak egy kicsike, akármi, a szavaimból áthatol az ösztön páncélján, de megint csak kudarcot vallottam. Noha maga az ügy, amiért meglátogatott… mégis csak azt sejteti számomra, hogy ez a lány még nem teljesen reménytelen eset. Egyszerűen nem vagyok ezt hajlandó elhinni, és nem csak Evan biztonsága miatt, de emiatt is sürgősen beszélnem kell az öcsémmel. Csak nyissa már ki! Nem fog szeretni a reggeli ébresztő miatt, ha itthon találom, ezt jól tudom, de ez semmiképpen sem tűr halasztást. Csak remélhetem, hogy nem lendült már támadásba Evelyn, és vele együtt az öcsém is… egy éjszaka alatt talán nem fordulhat ki a világ a négy sarkából. Mondom ezt én. Jó vicc.
Apple Lara McCormack
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Jessica Biel
Hozzászólások száma : 87
Kor : 35
Tárgy: Re: Evan McTaggert albérlete Szer. 6 Aug. - 11:33
Evan & Larita
"Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel."
Elnevetem magam. A megfogalmazás édes, ahogy „bókol” - a negatív reklám is reklám - meg minden, bár azért ha rosszindulatú lennék, akkor a „jóképűn kívült” úgy is értelmezhetném, hogy a jóképű itt a szép, csinos szinonimája, magyarul nem vagyok az. Egyébként nem vagyok rosszindulatú, főképpen azért nem jelen helyzetben, mert észre szoktam venni, ha bejövök egy pasinak, s Evan azért kifejezte már, hogy nem tart ocsmányabbnak az ördögnél. Jólesett. Túl jól, ha azt vesszük. Megleptem vele magamat. - Nem tudom.. – adom a hülyét, majd vigyorogva, keringőre való felhívásként visszakérdezek. - Igaz? Nem azért provokálom, hogy elszidjon vagy különösebben megdicsérjen, egyszerűen csak jólesik ezt csinálni vele, ezért vigyorgok is hozzá, mint a vadalma. És ez csak fokozódik a plafonjának emlegetésétől. - Tudod, ki sem néztem volna belőled, hogy sértődős pasi lennél. – kacsintok rá szemtelenül. Kényelembe helyezem magam a kanapéjén, oldalasan fordulok ültemben, egyik lábamat behajlítva felfektetem a kanapéra, másikat keresztbe teszem felhúzott lábam bokáján. Így mégis kényelmesebben tudom Evant mustrálni. - Azért ez eléggé beteg lenne. Emlékeket törölni majd a nővéred fejébe ültetni azt az emléket, hogy a törlés előtt volt egy csók. Persze vannak elborult emberek, de azért ezt még az én furcsa életszemléletem is nagyon meredeknek tartaná. – fejtem ki a véleményemet. Az mondjuk nem tiszta nekem, hogy miért épp csak a csókra emlékszik a nővére és nem másra. - Nem lehet, hogy jelentett neki valamit ez a csók, s annyira fontos volt a szívének, hogy egyszerűen nem tudták kitörölni belőle? – kérdezem. Na, nevetséges! Előjött belőlem a szép ívű romantika. Még én is hallom milyen szánalmasan rózsaszínül hangzott ez. De sebaj, már kimondtam, vissza nem szívhatom, maximum a reakciója után fogom letagadni a csillagokat is az égről. - Elég meghatározó élmény volt az az éjszaka, nem felejtettem el belőle semmit. – vonom meg a vállamat. Mondhatnám, hogy naná, hogy nem felejtettem el, de a végén még azt hinné, hogy ennyire odavagyok érte, hogy így számon tartom a sérüléseit, az meg még cikibb lenne, mint a nővére csókjáról alkotott véleményem. - Az szexi, ha egy pasin vannak harci sérülések. - engedek meg magamnak ennyi megjegyzést szemtelenül végiggusztálva Evant. Ha már lúd, legyen kövér. - Nem sokat. Általában ez nem téma közöttem és olyanok között, akikkel találkozom. Persze tudok egy s mást a fajtánkról, de azért nem vagyok dugig információkkal. Te valószínűleg többet tudsz nálam. Mesélhetnél esetleg. – mosolygok rá kíváncsisággal telt tekintettel spékelve ezt.
Na ja nem is bírom a gerinctelen embereket, akik csak a hátam mögött pofáznak bele az életembe, mert amúgy nyíltan és szemtől szembe rohadtul nem mernék megtelni. Ha valakiről véleményem van, akkor szépen a pofájába vágom és kész. Jó néha, megpróbálom finomabban közölni legalább egy fokkal. Azt nem mondom, hogy mindig sikerül is, de... legalábbis igyekszem és talán ez számít valamicskét. - Oh, hát ebből a jóképűn kívül rád is mind igaz nem? - vigyorodom el, ha már nekiálltunk itt nagyban bókolni egymásnak, akkor én se fogom vissza magam, mint már megbeszéltük nem vagyok az a típus, ami magában tartja, ami kikívánkozik, az amúgy is rém egészségtelen dolog. Amúgy is felettébb értékelem, hogy még azt is hozzátette, hogy jóképű vagyok, mert hát így is van a dolog, tisztában vagyok az erősségeimmel, néha még a hátrányaimat is elismerem. Csatlakozom még a nevetéséhez is. Ahhoz képest, hogy morcos voltam, mert felébresztett, most egészen jól érzem magam. Azt hiszem megbocsátok, de azért értékelném, ha nem történne még meg újból, mert... szeretek aludni na és szeretem normálisan kialudni magam, nem csak félig, meg nem csak időszakosan. - Ne aggódj nagyon masszív, bár felettébb sértő, hogy feltételezed, nem mondtam igazat. - kissé felvonom a szemöldököm, még igyekszem is megjátszani a felettébb sértett férfiút. Nem megy annyira jól, meg egyébként is tudom én, hogy csak húzza az agyam és tisztában vagyok vele, hogy nem szokott nehézséget okozni, hogy bevágódjak a csajoknál. Ha nagyon akarnék, akkor nála sem lenne gond, amúgy is már kibökte, hogy jó képűnek talál, csak tudjátok, amíg az ő kezében van a kocsim sorsa, addig felettébb kockázatos lenne. Annyi már lejött róla, hogy eléggé az a... hát harcias fajta és a végén ha valami nem jön be neki még a kedvencemen vezeti le a feszkót, amit pedig nem viselnék valami jól. - Hát mit tudom én?! Vagy a fejébe plántálta, hogy megcsókoltan, én már komolyan semmin se lepődnék meg azok után, amiket láttam, hallottam. - nem tudom, az is lehet, hogy bírta a pasast, vagy a pasas őt, vagy fene se tudja. Azért nagyon remélem, hogy a nővérem nem megy át valami eszetlen csitribe és néz el valami agymosós ipsének csak úgy mindent egy rohadt csók miatt, mert akkor tuti, hogy kénytelen lennék beszélni a fejével. Alapszabály, nem gerjedünk rá olyan valakire, aki törölgeti az emlékeinket, mert épp olyan napja van és ezzel nagyon remélem, hogy az én racionális és okos nővérem is tisztában van. - Oh, hát nem felejtetted el? - játszom a meglepettet, de a mosolyomból látszik, hogy nem komoly ám ez, viszont legalább végre a levest sikerült elpusztítani, szóval én is bevágom a csapba a tányért, kicsit megmosom a számat - na jó, nagyon -, aztán térek csak vissza. - Volt már rosszabb, de kösz a kérdésed, csak még egy sebhely, oda se neki. - megrántom finoman a vállamat, amire persze egy röpke felszisszenés a reakció. Oké tudom, egy kicsit jobban odafigyelhetnék, de az a helyzet, hogy soha sem voltam az az odafigyelős típus. - Na és te ismersz még olyanokat, mint te? - remélem, hogy nem valami mutánsügyi aktivista, vagy tudja a halál, bár első ránézésre azért nem néz ki annak, főleg hogy viszonylag átlagos állása is van.
"Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel."
- Vannak olyanok, de azokból hiányzik a gerinc. – zárom rövidre a témát. Azt hiszem, hogy ezt már eleget feszegettük. Őszinte ember vagyok és kész. Jó az nekem, s ahogy láttam rendőr barátom sem vélekedik másképp erről a kérdésről, csak úgy, hogy így a helyes. Szóval egyetértünk, pluszpont, kéménybe felróhatom korommal. Amúgy meg mosolygok, mert kellemesen telik ez a beszélgetés, semmi esetre sincs ellenemre és nem is bánom, hogy eljöttem. - Azon kívül, hogy egy erőszakos, nagyszájú, jóképű munkamániás vagy? – hazudom le a csillagot az égről, s mindezt teszem vigyorogva. - Áh, igazán semmi mást! – legyintek, majd elnevetem magam. Észre se veszem, hogy megdicsértem a küllemét. Nem zavarna mondjuk, ha ezt realizálnám, de azért kicsit hátrébb vennék az agyaraimból. Persze nem vagyok őszintétlen, de azért túlzásba se kell esni. A végén még azt hiszi, hogy tetszik nekem! Hát hogyne, a nyúl nem fogja itt vinni a vadászpuskát. Nem kell a pasiknak mindent tudni. Úgy hová lenne az izgalom? - Ugye? Épp olyan míves, mint a tiéd! – kacsintok rá nevetve. Időközben elfogyott a levesem, szóval felkelek tányérostul, s hogy lássa, nem vagyok én egy elveszett sudribunkó, kisétálok a tányérral a konyhába, s miután leöblítettem a nagyja levest róla, odahelyezem a mosogatóba az edényt. Elmosni nem fogom, azért túlzásba ne essünk, de ennyit igazán megtehetek. Csillogtatom itt mesteri neveltetésemet. Visszalépdelek a kanapéhoz, újra letelepszem. Ekkor ér nagyjából az egomán megjegyzése, melyen nevetnem kell. Ami azt illeti egészen szépen tudok kacagni, annak ellenére, hogy gunyorosan teszem-e vagy sem. - Te! – nézek fel a mennyezetére, majd összevont szemöldökkel Evanre tekintek. - Masszív ez a plafon? Nem fog ránk szakadni a kijelentésed után? – szemtelenkedek vele, mert ha lúd, akkor már legyen kövér. A világért se tenném hozzá, hogy hát bizony őt én sem rúgnám ki az ágyamból, a végén még elszemtelenedne itt nekem, az pedig az én reszortom, szóval nem adom a babérjaimat. - Azt ne mondd nekem, hogy valami mutáns megcsókolta, mielőtt törölte az emlékeit? Te jószagú, milyen agybazgató képes ilyesmire?! – forgatom meg a szememet. Persze közben elkezdem pörgetni magamban, hogy mik hírlenek mutáns körökben, de mivel annyira nem vagyok járatos bennük, így akár hülyén is meghallhatok, hisz nem tudok értelmeset mondani. - Egyébként jól vagy? – célzok itt a lőtt sebére. Most jut eszembe, hogy udvariatlanul ezt még meg sem kérdeztem.
Nem azt mondom, hogy nagyon nehéz felheccelni, de vannak bizonyos témák, amik azért annyira nem hatnak meg, és egyébként is tudok én időnként viszonylag visszafogott és nyugodt is lenni. Nem azt mondom, hogy mindig, de... próbálkozom a magam módján. Senki se mondhatja, hogy nem így van, most sem érdekel annyira ez a zsaru dolog, csak egyszerűen megemelem a leveses tálamat felé, amikor megszólal. Végül is én is bírom a zsaru létet, szóval... - Azért biztos ételkritikusnak se annyira rossz lenni. - igen, ez nálam a bók kategória. Nem vagyok egy nyálas alak, aki rommá ajnározza a hölgyeket. Volt már olyan, hogy csak azért kaptam valakitől egy istenes sallert, mert nyíltan kimondtam, hogy jó a segge. De most komolyan mégis mi a franc a gond ezzel? Ha valaki felvesz egy fasza kis feszülős nacit, akkor mégis miért lepődik meg rajta, ha aztán jól felméri a terepet az, aki mögötte halad éppen? Fel nem foghatom, hogy a női észjárás hogyan működik. Amit kipakoltunk a kirakatba, az azért van ott, hogy megnézzék, ha ez gond, akkor tessék szépen zsákot felhúzni, az annyira nem mutatja meg feltűnően az alakot. - Mit tudom én? Vannak olyanok, akik inkább susmorognak az ember háta mögött, csak mert félnek az esetleges... reakciótól. - mondhatnám úgy is, hogy orrtöréstől, de nem kell, hogy már egyből ilyen drasztikus vadállatnak tűnjek a szemében, bár nem hiszem, hogy túlságosan sok illúziója van. Nem vagyok szőke és még csak fehér lovam sincs, ami kint parkol a ház előtt. Egy drágaságom van, az se fehér és épp most próbálják a romjaiból feltámasztani. - Valaki nem, csak én néztem egy kicsit utánad, de kvittek vagyunk miután megszerezted a címem és ki tudja, hogy Andrew miket nem kotyogott még ki rólam. - jó, sokat nem tudott, hiszen nem vagyunk a legjobb haverok, nem szoktam neki mindenről beszámolni, de simán el tudom képzelni, hogy azért felkészítette a nőt, hogy legyen óvatos, mert egy kissé könnyen bekattanok, ha olyanom van. Nem is értem miért olyan rémes ez, jó néha elborul az agyam és nem gondolom át, amit teszek, de teszem azt soha nem ütöttem meg még nőt... ok nélkül legalábbis na, mert vannak női bűnözők és nem fogom azért lelövetni magam, mert valakinek pont nem lifeg semmi a lába között. - Fel nem foghatom, hogy miért, pedig... egyszerűen lehengerlő a stílusod. - nem szánom bántásnak, ez látszik abból, hogy elmosolyodom, aminek hála persze csak újabb adag leves zúg le a szám szélén. Nem zavartatom magam, törlés a hozott szalvétával, aztán folytatom is. Szó se róla eléggé érdes a csaj stílusa, nem meglepő, ha nem tobzódnak körülötte a barátok. Kétlem, hogy képes lenne mondjuk valami barátnővel elmenni trécselni, ruhákat, meg pasikat kibeszélni és még akkor is azt mondani, hogy remek a haja, ha egyébként rémes. Félő, hogy mindenkinek lazán a pofájába vágja, ha valami gondja van vele, ezt pedig - érthetetlen módon - a legtöbben nem viselik jól. - Oh, ne aggódj értem, ha valaki bejön, akkor nem szoktak csak úgy lekoptatni. Hát most komolyan... ki tudna ellenállni ennek. - kicsit kihúzom magam, felhúzom a szemöldökömet, de persze nagyon túljátszom a dolgot, főleg miután a szám is még kissé leveses, bár már az utolsó falatokat lapátoltam épp be. Egyébként meg tényleg nincs gondom a cserkészéssel, nem sok kosarat kaptam eddigi életem során és ha elő is fordul, hát teszek rá. Na nem mintha amúgy túlságosan sok időm lenne kapcsolatot építeni, meg amúgy is túlságosan sokat utazom hozzá. - Moira az a békés típus, meg gondolom közre játszik az is, hogy rémlik neki valami csók is... de az tuti, hogy ha kiderül ki csinálta, akármennyire is rendes ipse, már ha pasi, minimum egy orrtöréssel nyitok. - mégis csak a nővéremről van szó, hiába tudom, hogy pipa lenne, ha megtenném, de rohadtul nem érdekel. Ha már meg volt, akkor már mindegy nem? Utólag már nem lehet visszavonni.
"Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel."
Nem állnék neki ódákat zengeni apámról, de azért nem is utáltam őt. A zsarukról is csak azért mondtam azt, amit mondtam, mert szeretem pukkasztani a kedélyeket, de mivel Evant láthatólag nem mozgatja a dolog, így én is könnyedén a szőnyeg alá seprem. Csak pimasz mosolyom ízében marad benne a tudat, hogy igenis piszkálni akartam, csak úgy, hobbiból. - Odáig vagyok meg vissza a hivatásodért! – engedek meg magamnak egy kis csúfondáros kuncogást. Valójában van haszna annak, ha az ember apja zsaru, lévén mindig volt otthon fegyver, s addig idegesíthettem apámat, amíg megtanított lőni. Egész hamar, röpke két hónap után megunta a non-stop nyafogásomat és anyám tiltakozása ellenére megmutatta hogyan is kell használni a fegyvereket. Samantha néni majdnem keresztre feszítette emiatt. Szerinte a fia jövendőbelijének nem volt szüksége arra, hogy lövöldözni tudjon, elvégre az ő fia majd jól megvédi minden bajtól. Nos, Samantha néninek nem lett igaza. Az ő fia ugyan semmitől sem védett meg és nem is lett a jövendőbelim. Nem, mintha bánnám. Sőt! - Mi értelme van annak? A véleményem nem azért van, hogy véka alá rejtsem! – jelentem ki határozottan. Soha nem voltam népszerű amiatt, hogy mindig mindent kimondok, de még mindig így tartom egyenesnek. Lehet a szavaimon megsértődni, de az csak annyit jelent számomra, hogy beletrafáltam a gyengepont közepébe. Félsiker. Liam tudna mesélni a kínzó őszinteségemről és kendőzetlen véleménynyilvánításaimról. Elég sokat kapott belőlük annak idején. - Csak nem valaki kutatott az aktámban? – csapok le rá, mint a vércse. Persze nem lep meg, a felháborodást is csak tettetem, jól látható ez abból, hogy tekintetemben mintha büszkeség csillogna. Nos igen, nem nagyon szégyellem magam a kis kihágások miatt, a száguldás meg a szerelmem, szóval megéri, hogy némi perből befolyt összeget elköltsek a büntetésekre. - Egyébként nem sok mindennel a munkán kívül. Akármilyen hihetetlen, nem túl kiterjedt a társadalmi életem. – mosolyodom el, s ebben a mosolyban az ismeretségünk ideje alatt először nincsen semmi keménység, fennhéjázás. Meztelen lelkem őszinteségét hordozza és azt a tényt, hogy igencsak rácáfolok a sztereotípiákra, hiszen nem borulnak utánam a személyek annak ellenére sem, hogy nem, vagyok rondább az ördögnél. A stílusomat kevesen tudják elviselni. S én is kevesek stílusával tudok megbarátkozni. - Pont az, igen! – nevetek fel. Most mondjam neki, hogy nem nagyon van kit visszautasítani? Elég hülyén venné ki magát. Főleg, mert nem egészen azt a következtetést lehetne levonni belőle, ami az igazság. Hiszen megfordulnak utána, füttyögnek és pikáns módon fel is akarnak szedni, de én nem erre vágyom, az a nagy igazság. Azt szeretném, legyen ez bármilyen röhejes is, hogyha az életben egyszer valaki végre szeretne engem. Nem feltétlenül úgy, ahogy a barátom rajong a barátnőjéért, de mégis.. úgy. Legalább nyomaiban. - Ez a hoppázás nagyon úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszéltél volna. Sírd el a vállamon ki koptatott le? – szemtelenkedem vele kedélyesen. Addig se kell arra gondoljak, hogy milyen sivár a soha-nem-volt szerelmi életem. Remélem, hogy nem sértődik meg, bár ha megteszi akkor még érdekesebb lesz a társalgás legfeljebb. - Valaki törölte a nővéred emlékeit? – ragadom meg a lényeget. Elkerekedett szemekkel nézek Evanre. Ez azért durva, az elmúlt 25 évben egyszer sem találkoztam emléktörlős történettel, s lám, mostg egy hónapon belül ketten is mesélnek ilyet. Nem, mintha összekötném a két személyt, de azért mégis furcsa. Legalábbis számomra az, s ha valami nekem furcsa, arra rákérdezek, ahogy most is tettem. - Megbocsátó nő lehet. Én tutira kiakadnék, hogyha valaki ilyet tenne velem!
Finoman megrántom csak a vállam egy félmosollyal. Végül is... azt hiszem az ő dolga, nem kell nekem ezen fennakadnom, hogy mit gondol a zsarukról, vagy hogy engem hová sorol. Vehetném alapul azt is, hogy elvitte a kocsimat szerelőhöz, és még levest is hozott, ezek szerint annyira nem rühellhet, vagy szimplán csak ennyire hálás azért, mert megmentette a csinos kis hátsóját az elől, hogy esetleg ki találják lyuggatni. Nem is számít, sosem voltam az a túlkombináló típus. Valami vagy van, vagy nincs, az esetleg, meg a talán nálam nem játszik. Nem is kedveltem soha a női logikát ezzel a sok csavarral és bonyolítással. A pohár üres vagy teli... halál mindegy, ha van benne és az finom, akkor fel kell hajtani, aztán újra tölteni. - Akkor már értem a rajongásodat a rendőri munka iránt. - biccentek egy aprót, bár igazából azt is mondhattam volna, hogy akkor már értem, hogy honnan ez a szépen csiszolt stílus, amit alkalmaz. Rendőr volt az apja, bőven van rá esély, hogy a fickó nem kifejezetten nevelte igazi kis hercegnőnek, ha netán mégis, vagy van egy anyja, aki próbálkozott, akkor baromira nem jött be a dolog. - Szóval nem vagy az a háta mögött kibeszélő típus, értékelendő. - elismerés, igen egyértelműen az a szavaimból és érezhető és a tekintetemből is. Nem szeretem a köntörfalazó embereket. Ha valaki nem bírja a képem, akkor mondja meg szépen, de az, hogy úgy tesz, mintha bírná kellően ki tud borítani, szóval nem... ilyet nem játszunk, főleg hogy a legtöbbekről általában süt, hogy mikor játsszák meg magukat, főleg ha aki előtt próbálkoznak egy zsaru. - Hm... világos, na és mivel töltöd a saját életed, amikor épp nem gyorshajtással és... egyéb apró kihágásokkal borzolod a kedélyeket? - oh, hát naná, hogy kicsit utána lestem azért a nőnek, amikor benéztem az irodába, mielőtt a főnök közölte a jó hírt, hogy pár napot pihennem kéne. Frásznak kell pihenni! Nincs szükségem rá, hát nem látszik, hogy baromi jól vagyok? Na mindegy, a lényeg, hogy azért volt már rá példa, hogy a kis hölgy valamilyen úton-módon bekerült a nyilvántartásra, persze nem gyakran szerencséjére, bűnözőkkel nem szoktam... levesezni. - Hoppá... az a visszautasító típus vagy, aki mindenkit elküld a francba, aki nem üti meg a szintet? Mert azt nem gondolom, hogy annyira bányarém lennél, hogy a kutya se mozdul rád. - beszéltünk már az őszinteségről igaz? Amit elvárok azt is adom, nem szoktam visszafogottan nyilatkozni, ha valamiről meg van a véleményem és hát akárhogy is, de ez egy bóknak simán betudható. Mégis csak jeleztem vele, hogy kellően dögös, meglepő, hogy nem mozdulnak rá gyakran, így hát arra van nagyobb esély, hogy inkább ő szokta lekoptatni a pasikat, mert... hát az okokat azokat nem feltétlenül tudhatom, sok a lehetőség. - Még nem mondtam, hogy az FBI különleges ügyosztályán dolgozom? Magyarul fura és megmagyarázhatatlan esetek, magyarul többnyire mutánsok, sikerült már összefutnom néhánnyal. No meg... - rövid szünetet tartok, hiszen ez a rész nem feltétlenül publikus. Azért nem ismerem annyira a nőt, de valahogy... hát a jó franc se tudja, néha azért mégis csak megteheti az ember, hogy egy kicsit megerőlteti magát nem igaz? Nem kell mindig állati titokzatosnak lenni. - A nővérem a CIA-nél dolgozik és pár éve volt egy elég furcsa ügye, jó eséllyel valami mutáns csoporttal köthető össze, úgyhogy próbálok segíteni neki, hogy rendbe szedje... az emlékeit. - fejezem be végül a mondatot. Még mindig nem sikerült úgy teljesen napirendre térnem a felett, hogy ilyesmi is létezik, nem tudom csak úgy kimondani, hogy hopsz valaki törölt a fejéből egy kisebb időszakot, mert az annyira abszurdnak tűnik még most is, és nem kicsit riasztónak. - Viszont ennek ellenére ő mégis úgy érzi, hogy nem kell negatívan tekinteni rájuk... rátok és ő ritkán téved. - persze mutáns és mutáns között is van különbség, e téren olyanok, mint az emberek. Van, aki veszélyes, van aki nem, ennyi.
Kezdőlap 
by 
//
