Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Pontosan tudom, hogy Evan a levegőbe beszél, hiszen nagyjából minden szabadidőnket együtt töltjük, többek közöt sörözni is járunk, tehát nincsen olyan, hogy az adósa vagyok, megadok én mindent neki, ami csak kell. Figyelem, társaság. Kölcsönösen megmentettük már többször is egymás életét, vélhetően erre ismét sor fog kerülni, mert Cassidy, a hugom valóban nem tűnik épelméjűnek. Nem ismer meg, mintha tökéletesen tagadná azt az életet, létet, amely még jó régen volt. Nem is tudom, hogyan hozhatnám vissza. Nem tudom, hogy gyilkos-e, hogy képes lett volna minket valóban egymás ellen fordítani, hogy ne csak verekedésbe torkoljon az incidens, hanem ott is maradjunk. Végül nem tette, talán gátat emelt az, hogy a tudatalattija megmoccant, mintha maga is kételkedne benne, van-e értelme makacskodnia, ellenem szegülnie. Nem könnyű a menet, hiszen úgy tűnik, hasonlóan lázadó alkat, mint Evan, sőt.. - Talán igen. Vagy csak magányos, elhanyagolt. Hiányzik neki az, hogy valaki odafigyeljen rá. Te talán más voltál amikor találkoztunk? És most nézz magadra... – Mosolygok oldalra, tudom, hogy enyhe túlzással élek, de azért ő is nagy vadóc, Xavier nem véletlenül állított rá, és úgy tűnik, nagyon is jó hatással voltam rá. Igaz, ez fordítva is él, hiszen lazább lettem, már nem követek le minden szabályt betű szerint. - Nem tudom, akkor majd improvizálunk, hagyd meg nekem a lehetőséget, hogy fenntartsam, ezúttal nem lesz baj. – Tényleg örülnék neki, hogy ha úgy el tudnánk intézni a dolgot, hogy ha megtaláljuk a lányt, legalább rábírjam, hogy töltsön a velem egy rövidke időt, hogy hátha ráébred, hogy bár iszonyatosan nagy szakadék tátong köztünk a külön töltött idő miatt, de van még visszaút. Amikor végül megtaláljuk a lányt, teljesen olyan a szitu, ami Evant igazolja, én azonban hozom a türelmes formámat, és bátorítóan invitálom, hogy lépjünk le inkább. A pofontól meglepődöm, de nem túlzottan. Végtére is az indulatkezelésnek ez a formája a legkevésbé problémás a lány esetében, így rezzenéstelen arccal állom. Mint a középkori lovagok, csak Cassidy nem királylány, legalábbis az ember a hugáért alapból megtesz mindent, nem remél különösebb viszonzást. Evanra azért csúnyán nézek, mielőtt válaszolnék a szöszinek. - Most már tudom, és nem fogom elfelejteni. A testvéred vagyok. – Nem kezdem el bizonygatni, hogy a kiesett évekre hogy is emlékezhetnék, adja ki csak nyugodtan az indulatát. Mégsem akarom bárgyún lekezelni, ezért keményen állom a pillantását, ezúttal átsikolok Evan kétkedésén, és besorolok inkább a lány mellé. Intek Cassidynek, hogy a közeli kávézóban teát is kaphatunk, oda megyünk át hárman. Nyitom az ajtót, itt előre engedve a lányt, Evan előtt viszont beslisszanok. Nem húzom ki a hugomnak a széket, mert nem úgy tűnik, mint akit érdekel az udvariaskodás. Az asztalon találunk itallapot, csak egy gyors pillantást vetek rá, és már tudom, marad a capuccino. Nem tudom, hogy Evan bele akar e folyni a társalgásba, végülis most nyilvános helyre jöttünk, remélem Cass nem kezd el vérengzeni. Ha odajönne a pincérnő, akkor leadom a rendelést, ha a másik kettő is választott. - Nos, amiért megkerestelek.. Nem győzködni akarlak, hogy szeretnünk kell egymást. Csak... szeretném veled tartani a kapcsolatot, olykor dumálni. Az életed részének lenni...
Biztosan velem van a baj és csak nem érzem át a helyzetet, de akkor sem hiszek abban, hogy biztosan igaza van. Jó, talán, ha mondjuk eltűnne a nővérem akkor lehetséges hogy én is hasonlóan állnék hozzá és nem állnék le csak mert a társam azt mondja, hogy nincs értelme, de hát na... most nem rólam van szó és az a csaj meg se ismerte Andrewt. Legalább ne vegyük teljesen biztosra, hogy ő az, mert a végén még simán kinyír mindkettőnket, ha megint találkozunk vele és az a legnagyobb baj, hogy képes is rá és még csak tenni se tudunk ellene mit, mert túlságosan brutális a képessége. - Jól van... ezt behajtom rajtad azt remélem tudod. - a karton sör jöhet és esetleg jó tárgyalási alap lehet, mert hát lássuk be egyelőre még mindig nem hiszek abban, hogy az a csaj a húga és abban sem, hogy túlságosan egyszerű lesz megtalálni. Elég nagy ez a város és mi egyelőre nem tudjuk, hogy mi alapján keressük, hivatalos kőrözést pedig nem adhatunk ki ellene, mivel azzal csak bajba kerülne és ha ne adj isten mégis csak a húga, akkor ezt tuti, hogy Andrew nem kockáztatná, hiába hogy sokkal egyszerűbb lenne amúgy. - Azért, mert a csaj... totál zakkant. Ez nem tűnt fel? Majdnem kinyírt mindkettőnket. - úgy nézek rá, mint anya a hülyegyerekére kb. Hát nem teljesen egyértelmű? Azért fagyott be a hírtől, mert valami nincs rendben a fejében. Tiszta hisztérika volt a csaj az már az elején is látszott, főleg ahogyan nekünk támadott. Ne mondja nekem, hogy benne nem merült fel, hogy valami gond lehet a fejével, mert nekem nagyon egyértelmű volt a szitu. - Szóval ki tudsz zökkenteni? Te lősz le a helyett, hogy én lőnélek? Ez a megoldás nem szimpi bocs. - húzom el a számat, hiába vigyorog na. A fenébe is nem tudom, hogyan tudná kivédeni a zakkant csaj támadását. Nem úgy tűnt legutóbb sem, mintha olyan nagyon menne neki, hiszen nem tudott mit tenni. Oké a dumájának volt valamelyest hatása, de ennyi, viszont most valahogy le is kéne szerelni a kiscsajt. - Én inkább arra szavaznék, hogy te lefogod, én meg elkábítom, aztán DNS mintát szerzünk, hogy kiderüljön tévedsz... én megkapom a sört és megússzuk élve. - oké ezt inkább csak az orrom alatt morgom, mert nem tetszik a helyzet, ami attól félek, hogy már megint nem nekünk fog majd kedvezni. A szöszi erős, ez legutóbb is bebizonyosodott, szóval nem kellene olyan nagy legénynek lennie. A sör jól hangzik, de nem hiszem, hogy csak úgy le tudunk ülni kávézgatni nyugiban. Azért azt nem tudom megállni, hogy egy meglepett vigyor ne kerüljön az arcomra, amikor a társam megkapja azt a szép kis pofont. Hát na én megmondtam, vagy mi van, de rám sose lehet hallgatni valahogy, pedig mintha már említettem volna párszor, hogy a nőci rohadtul veszélyes. - Arra én is kíváncsi vagyok, hogyan győzöd meg pontosan a kis szkeptikust. - oldalra pillantok, de a kezem a hátam mögött pihen és az ott elpakolt kábítólövedékes pisztoly markolatát szorongatja. Oh volt már nekem dolgom veszélyes mutánssal. Azóta is ott van a nyoma a vádlimon a finom kis harapásnak, amivel Evy tisztelt meg méretes farkas alakban. Hiányzik az a rész, amit kikapott onnan a kis dög. Azóta mutánsra vadászni nem járok kábítólövedék nélkül, hülye is lennék.
Lépések hangjára figyelek fel, a csórikám tekintetéből látom, hogy megmentői közelednek épp. Sóhajtva pillantok az érkezők felé, de amikor az ismerős ismeretleneket látom, egy csíkká préselem össze ajkaim. Amint meglátom, a gyomrom borsónyira szűkül. Olyan, mintha kitépték volna alólam a talajt. Mintha az idegeimet összekötözték volna, és folyamatosan korbácsolnák a lelkemet. A hosszú hajú kezei emelkednek, de nem fordulok felé teljesen, csak tekintetem illetem meg nekik. Elégedjenek meg egyelőre ennyivel. Szórakozik? Nem biztosan nem… Minek kellenek mindketten ide? A múltkori affér után nagybátyámnak már nem kell a hosszú haj, mást szemelt ki magának. De attól még kinyírhatom, nem? Van okom is bőséggel rá. A viccmestert is figyelem, a múltkori után nem nézek rá jó szemmel, olyan poénokat elsütni...hát... Most pedig itt állok, és szívem szerint mindenkit elátkoznék. Egyre erősebb bennem a késztetés, hogy odamenjek, és két istenes pofon után megölem a(z elméletileg) bátyámat - akinél láthatóan kisebb vagyok. Ők azok, kik nem épelméjűkről híresek. Tán bolondgombát ettek megint! De az én szememben amaz ott, száz százalékig nem norma. (Evan) De tisztában vagyok vele, hogy ez fizikai képtelenség. Nincs testvérem. Egyszerűen nem tudok magammal mit kezdeni, hiszen ez az egész érzés annyira nehéz, annyira letaglózó, hogy túlságosan is gúzsban tart engem. Olyan, mintha egy kéz belemarna a mellkasomba, és szinte ásná magát a szívemig, hogy aztán összefacsarja azt, hogy szép lassan az őrületbe kergessen a fájdalommal. Tudom, hogy az éremnek két oldala van, hogy kettőn áll a vásár, de mégsem vagyok képes elfogadni azt, hogy Vele én most leálljak beszélgetni. Tudom, hogy a végére a vérnyomásom megugraná a kettőhúszas értéket is, és azt hiszem, kapnék egy kisebb idegsokkot is a hirtelen szembesítéssel. Amit előzőleg megkaptam, de nem villant fény elmémben, hogy hoppá, valóban! Szinte viszket azért a tenyerem, hogy megüthessem. A világon létezik a kibaszott büszkeség is, amivel jól megtömtek, mikor készültem. Feléjük fordulok, majd lassú ráérős léptekkel közelítem meg a hosszú hajút. Az irányítottam meg sem moccan, csak tartja a torkához a kést és boci szemekkel pislog. Amint Andrewhez értem lendül a kezem, hogy istenesen arcon csapjam tenyérrel. - Ha valóban a testvérem volnál…tudnod kellene, hogy a teát szeretem. - feleltem higgadt hangnemben, akár elkapta a kezem, akár sikeresen csattant a tenyeresem az arcán. - De ez úgy hangzott, mint valami barom film egyik főmondata. - jegyzem meg végül enyhe éllel a hangomban, azután mély levegőt veszek. - Igyekezz, mert nem sok időt adok neked. - hová sietek annyira? Talán parázok, hogy ha tíz percnél tovább beszélgetünk, megtörik a jég, és legjobb szándékaim ellenére a nyakába borulok bőgni? Minden bizonnyal. Röhög a vakbelem. Hátrébb lépek kettőt. Remélem nem állnak neki fogócskát játszani, legyen több eszük, nekem képességem van… Görcsösen küzdök az ellen, hogy az újabban kavargó érzéseim kiüljenek az arcomra napozni. Tudom, hogy nem lesz egy könnyű menet, aminek most nézünk elébe, de egyszer mindennek eljön az ideje… ugye? Gyűlölöm ezt az érzést, ahogy jelenleg minden mást is a világon. A harag tehetetlen borospalackként sodor engem magával, mintha a vízben úsznék, és ingerülten azt tapasztalom, hogy a tagjaim ismét remegésbe kezdenek. Reszketek minden egyes porcikámban, reszket a gyomrom, reszket a szívem, reszket a lelkem. Ó, egek, lesz ez még így se. Üvöltenék - nem Vele. A világgal. A világommal, mely elszakított a családomtól és ezzel ebbe a helyzetbe sodort.
- Nem érdekel, akkor is meg akarom találni. Rendes tőled, hogy segítesz, de nem adjuk fel. Ha sikerül... esküszöm egy karton sört kapsz tőlem minden nap a héten. – Ez egész jó ajánlat, tekintve, hogy még csak kedd van. Amióta Cassidy eltűnt a szemünk elől, alig tudok aludni, nem értem, hogyan térhetett rossz útra. Sejtésem azért van, nem állt mellette senki, aki úgy igazán nevelte volna, nekem azért akadtak segítőim, de most itt az ideje, hogy ismét egy család legyünk. Cass gyönyörű felnőtt nővé cseperedett, de mintha megbomlott volna az elméje. Ám a végén, egy pillanatra mintha megingott volna, és bármilyen őrület is hajtja, kihozhatom belőle. Vagy megöl. Hiszen én nem tudnám bántani. Ezt nem érti meg Evan, aki egyébként teljesen jószándékú. Bár tudnék mit kezdeni a helyzettel, de sajnos jelenleg ötletem sincsen, hogyan állítsam őt le, lévén nem akarok én lenni a mérleg nyelve kettőjük között. - Ha fel se ismert, miért adta fel a támadást? Miért gondolkozott el azon, amit mondtam? – Érvelek, pedig tudom, hogy Evant most a józan ész hajtja. Meg is értem én. Viszont azt is meg akarom vele értetni, hogy ha a társam, akkor talán ebben az ügyben is segíthetne, kérdések nélkül. Biztos vagyok benne, hogy ha fordítva merülne fel bármi hasonló, akkor nem akadékoskodnék, főleg, hogy Xavier állított rá. Ám a dinka emberből egészen jó társat kezdek el faragni, kimondható, hogy barátok vagyunk. Bár Evan vezeti a kocsit, mégis az ő tempójától függetlenül meglátom a lányt, akit napok óta keresünk. - Ezúttal összehangoltabbnak kell lennünk, légyszives ne vicceld el. Ha irányít téged, akkor támadj meg, és tűrd el hogy mi történik, ki tudlak zökkenteni, bízz bennem. És nem, ne merészeld meglöni, vagy baszhatod a sört. – Vigyorgok rá, csak hogy mindkettőnket lenyugtassam. Megvárom, míg lassít, és kiszállok miután megállt. Látom, hogy Evan már a fegyvert készíti elő, kár, hogy nem hoztunk kábító lövedéket, noha Cassidy nem egy elkóborolt zsiráf. Szerencsére a társam sem veszi elő a mordályt, csak a keze ügyében tartja, ettől azért fellélegzek. Elindulok vele egy szintben befelé a mellékutcán, ezzel jelezve Cassidynek is, hogy még véletlenül sincsen alárendeltségi viszony. Bár a lány bátyja vagyok, azért nem árt tudni, hogy ezúttal két zsaru közeledik. Én felemelt kézzel. - Cassidy... jó lenne, ha elengednéd a faszit, és üljünk le. Mit szólnál egy kávéhoz? A társam állja. Ő ugyan sört akar inni, de előbb a beszélgetés, aztán a szórakozás. Na mit szólsz? – Kezdem békítő hangnemben, és igenis tartani akarom magamat ahhoz, hogy ezt végig is vigyük, hiába mondta a múltkor Evan, hogy üssük le, és vigyük be az őrsre. Az nem lenne megoldás. Ráadásul Evan azt sem tudja, hogy én is különleges vagyok.
- De ha egyszer mondom, hogy nem érdemes keresned, ki tudja, hogy milyen néven fut egyáltalán és kétlem, hogy megtalálod bármelyik nyilvántartásban is. Mi lenne, ha bedobnánk egy sört? - lassan három órája a városban körözünk, ebből vagy kettő gyalog, és ez volt tegnap és az előtt is, és nem hiszi el nekem, hogy nem fogjuk megtalálni csak úgy az állítólagos húgát. Még ha biztos lenne a dolog, de még most sem az, nem értem, hogy miért kell minden áron erőltetni ezt az egészet. Mi van, ha nekem van igazam? Miért nem lehet erre egy egészen leheletnyi, halványka esély, hogy így van? Mi van, ha tényleg egy vadidegen csaj, aki a tetejében teljesen zakkant és mindenféle gyilkos indulatok tombolnak benne, hiszen velünk sem volt kimondottan kedves és jótét lélek igaz? Talán, ha Andrew nem dúlja fel a kis lelki világát, akkor golyót kaptam volna én vagy ő és azt nem akarjuk igaz? - Legalább megfontolnád, hogy igazam is lehet? Miért vagy olyan biztos benne, hogy a húgod, fel se ismert. - oké értem én, hogy eltűnt, de ez még nem indokolja, hogy mit tudom én amnéziája is volt, vagy tudom is én. Jó lenne, ha elfogadná, hogy a dolgok nem mindig feketék és fehérek, lehet hogy valami benézett és a csaj csak hasonlít húgára. Ne azért hagyjuk már ott a fogunkat, mert ő biztosra vesz valamit, ami koránt sem olyan biztos. Csak le kéne állni, vagy keressük másképp, de persze nem állíthatunk rá mást, mert mások nem lennének olyan rugalmasak, mint én. A kollégák amúgy se bírnak minket a furcsa ügyeink miatt, nem csodálnám, ha nem hallgatnának ránk, ha felvázolnánk a "gyilkos csaj a húgom" verziót a legutóbbi esetről. Az egyik kis utca mellett haladunk el épp, amikor oldalra pillantva meglátom az incidenst. Lazán tovább hajtok, de nem reménykedem benne, hogy Andrew nem látta meg, csak nem akarom, hogy kipattanjon, meg hát én se vagyok olyan szemétláda, hogy hagyom a pasast, akivel a szöszi játszik, bár nem tudhatjuk, hogy mondjuk.. megérdemli-e. De ha azt nézem, hogy velünk is elszórakozott és mi nem vagyunk rossz fiúk. - Oké... óvatosan közelítjük meg rendben? Kinyírja azt a pasast, de minket is, ha nem tudjuk megállítani. Gondolom ne lőjem vállon, hátha azzal csökken a koncentrációja? - jól van viccelek, a mosolyomból is látszik, a pisztolyt még csak elő sem veszem, maradt a pisztolytáskában, csak a kocsiból szállok ki kicsit arrébb, hogy ne lásson minket a szöszi. Ezúttal Andrew-ra bízom magamat kivételesen. Az ő állítólagos hugáról van szó, nem nekem kell eldönteni hogyan kezeljük megint az őrült kis húzásait, csak az a lényeg, hogy nem kéne valami ismeretlen hulláról jelentést leadni délután.
Pár nap már eltelt azóta, mióta találkoztam azzal a két őrült zsaruval. Az egyik a bátyámnak adta ki magát… A bátyámnak, aki sose létezett. A szüleim tízen akárhány éve lepasszoltak a nagybátyámnak, Devanténak, egyke vagyok. Marhaság! Csak leakartak ültetni, de elszöktem mielőtt kimondták volna hogy bú. Persze… Devanté megtudott mindent, köztük azt is, hogy a célszemély életben maradt. Nem örült neki túlságosan. Ami azt illeti büntetett miatta. A képességét ellenem fordította… megtanultam újra a leckéjét. A célpont mindig meghal. Nincs kivétel. Eddig sem volt, ezután sem lesz! New York. Egy újabb áldozat. Tömény feszültség, komor, ellenkezést nem tűrő arc. Egy lap, egy fénykép, pár sor adat a célpontról. Egy raszta hajú srácot követek, fényes nappal… kit érdekelnek a szemtanuk. Annál nagyobb lesz a badabummja az egésznek. A srác mutáns, valami köpetes képessége van. Nem figyeltem most oda a „Mester” órájára. Óhatatlanul megváltozott bennem valami. Ám most mégis minden olyan furcsa. Meg kell ölnöm. Nincs különösebb indok. Veszélyforrás, ki kell iktatni, minden kérdés szükségtelen. De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem mindezt? Hmm? Egy eszköz vagyok, de nem gép. Ha be kell mocskolnom a kezem, ám legyen. Nincs indokom a feladat elutasítására, tiszta a kép arról, miért is engem választott. Az elmémbe sötét gondolatok férkőznek. Félelem... a félelem már más dolog. A harc izgalma eltörölheti a félelmem, de nem most. Azonban ahogy megfogadtam magamnak, nem húzom fel magam, nem szólok be, higgadt maradok, higgadt… HIGGADT! Na jó, egyre inkább jó esély van egy hatalmas pofonra, de addig is. A fickó kést rántott és szembe fordult velem… farkas szemet néztünk… Általános és köztudott dolog, hogy egy mutáns minden helyzetre felkészült. Érzelmeimet soha nem befolyásolhatják, a feladatot végre kell hajtani bármi áron. Volt egy főterv, de ha borulna a bili, kénytelen leszek a B tervet bedobni. Vajon miért nem üzletasszonynak mentem? Volt idő amikor még saját kaszinót akartam ami csak hozza a pénzt, én pedig lábat lógatva, számolgatom a sok zöld hasút és nagyokat fürdőzök bennük. Ha az ember vagy mutáns ilyen veszélyes szakmát űz, sokszor kénytelen átértékelnie az életét és annak értelmét. Mindez viszont nem számít a jelen helyzetben. Csak egy apró pillanat és egy apró zűr a résben. Meg van. A fickó már az irányításom alatt áll. Könnyedén táncol mint egy marionett bábu. - Még mindig van mit tanulnotok. Mindig lesz egy nagyobb erő, aki pusztán egyetlen hüvelykujjal megmutatja, hogy ki a legény a gáton. - karba tett kézzel közelebb sétálok az ifjú titánhoz. Hiába erőlködik, az erőm fogságából nem könnyen szabadul. Lehetetlen? Nem az. Tudni kell játszani. Egy karcolás itt, minimális vágás az arcon és a testén. Vagdalja magát a játékszerével... Elegánsan kerülgetem táncpartnerem, menet közben kiosztva egy rúgást. Valószínűleg ez volt a büntetése azért, mert múltkor csúfosan eltoltam a dolgot, és én kaptam Devantétól. Holott sokkalta szebben is meglehetett volna oldani a helyzetet. Ezek sokszor azt hiszik, hogy mindent tudnak a világról, saját magukról, korlátaikról és másokról. Pökhendiek, elbizakodottak lesznek és lebecsülik ellenségeiket. Élet vagy halál, siker vagy bukás. Az egész harc, maga a helyzet és ez a feladat csupa eldöntendő kérdésből állt, pusztán két lehetséges kimenetellel minden téren. Már ha a jobbik végét nézzük a dolgoknak. - Kikaparjam a szemeid és feladjam postán valamelyik családtagodnak? - búgom a füléhez hajolva, a kés a torkához emelkedik és már vágásra készen fúródik annak…
Kezdőlap 
by 
