Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Tárgy: Sloane'S Bed & Breakfast Hétf. 23 Szept. - 11:03
First topic message reminder :
A Sloane'S Bed & Breakfast 1971 óta üzemel North Salem szívében. Éttermében hagyományos amerikai reggelit szolgálnak fel (pirítós, szalonna, tükörtojás, omlett, palacsinta, gofri és törvénytelen mennyiségű kávé, narancslé) reggel 5órától 11-ig, később pedig hamburgerrel, egyszerűbb egy-tál ételekkel (chillis bab, sajtos makaróni, és új kedvenc a huggie's), valamint ingyenes rágcsálnivalóval (mandula, földimogyoró, kréker) töltik meg a gyomrokat. A helység közel 100m2-es, hosszan elnyúló terem, 4-5 fős asztalai mellett kényelmesen elférni még teltháznál is. Fiatalok kedvelt délutáni gyülekezőhelye ez, például az esti mozizás előtt. Bakelitlemezeket lejátszó zenegép adja az alaphangulatot például a darts meccsekhez amit az étterem jobb szélső sarkában rendeznek a fiatalok, vagy a sakk és black jack partikhoz, amely inkább az idősebb korosztály kedvelt esti szórakozása egy pofa sör mellett. Az emeleten kettő, 1 és két fél szobás lakás található. Egyiket az üzletvezető lakja, míg a másiknak 2 szobája kiadó néhány éjszakára. A lakásoknak 1-1 fürdőszobája és nappalija van, amin a lakóknak osztozniuk kell. Mindkét szoba bútorozott. Antennás színestévé: van.
_Szoba #1__________Szoba #2_________Nappali__
Társtulajdonos és üzletvezető: Lara Sloane
leírás Lara Sloane
Szerző
Üzenet
Josephine Harmsworth
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Vanessa Hudgens
Hozzászólások száma : 161
Kor : 27
Tárgy: Re: Sloane'S Bed & Breakfast Vas. 11 Május - 20:58
Scott & Josie
Se perc alatt beájulok miután sikerült elérni a célt. Végül is nagyjából ez volt a lényeg, azért volt a drog és ehhez tett még hozzá pluszban az alkohol is. Egyszerűen nem akartam magamnál lenni, mert az soha sem jelent semmi jót. Inkább leszek kiütve, és alszom ájult állapotban, akkor biztos, hogy nem érzek semmit, amit fáj, nem jut eszembe semmi, ami rossz, és nem fognak rémálmok sem megzavarni éjszaka. A többiről ezért már nem is tudok, arról, hogy eljutok szépen egy ágyba is, hogy nem hagyott csak úgy találomra, hogy majd valaki kidobjon és kész az éjszaka közepén, vagy hajnalban, amikor zár a hely. Az éjszaka mondhatni gyorsan telik, de főként azért, mert fogalmam sincs, hogy mi van, csak akkor, amikor reggel elkezdek szépen magamhoz térni. Elég lassú a folyamat és már akkor történik meg, amikor Scott nincs is itt, mert épp zuhanyzik. A fejem persze rémesen hasogat és próbálom felfogni, hogy mégis mi a fene történt, hogy hol vagyok, hogy pontosan ki lehet az, aki a fürdőszobában van és hogy mit csináltam, de egyáltalán semmi nem rémlik. Az viszont egyértelmű, hogy túl sok ruha nincs rajtam, csak a fehérnemű, és az is, hogy elég kicsi az esélye, hogy ez azért volt mert csak együtt aludtam valakivel. Ez valami motel szoba lehet, ha jól sejtem. Próbálok feltápászkodni valamilyen úton-módon de nem megy valami könnyen. A fejem úgy lüktet, mintha minimum fejbe vertek volna és persze kissé szédülök is. Még az is jó, hogy nem rohamozom meg a mosdót, hogy ha volt is bennem valami még tegnap, akkor azt kiadjam magamból. Inkább csak miután sikerült felülni felhúzom a lábaimat, magamra húzom a takarót és átölelem, hogy aztán a halántékomat masszírozva várjam meg, amíg a fürdőszobából előkerül... Finom döbbenet ül ki az arcomra, amikor megismerem, hogy ki az az. A srác, aki belenyomta a fejem a szökőkútba, aki egész normális volt a végén, és mégis lelépett, aki ezek után... - Hol vagyok és miért és mégis mi a fene történt tegnap? - pillantok rá enyhén szólva is kérdő tekintettel, bár az első szó után rájövök, hogy jobb lenne lehalkítani a hangomat, mert tuti, hogy szétmegy a fejem, ha átlagos hangerőn beszélek, mert még az is olyan, mintha minimum kiabálnék most. A takarót persze ösztönösen feljebb húzom, ami hülyeség, hiszen minden bizonnyal ő vette le a ruháimat, tehát pontosan tudja, hogy nézek ki, látott nem igaz? De mégis valahogy ösztönösen ez az első reakcióm.
Scott Summers
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : James Mardsen
Hozzászólások száma : 138
Kor : 30
Tárgy: Re: Sloane'S Bed & Breakfast Vas. 11 Május - 9:59
Josie & Scott
A pocsék nap, sőt napok után végre volt egy igazán jó estém. Nem bonyolítottuk túl, kikötüttünk egymás karjaiban, bár az a wc-s megoldás nagyon méltatlan volt. Kissé úgy éreztem magam, mint egy strici, aki két útszéli munka közben ő maga is igényt tart a prostijára. Szeretem megadni a módját, elcsábítani valakit, szépen kényelmes hotelszobában, vagy akár a sajátomban ölelkezni, de már annyira ki voltam éhezve, hogy ezek most mind elhalványultak, és tettem, amit kellett. Vele együtt. Szó sem volt a csábításról, a drog ezt megtette helyettem. Miután végeztünk, őt a jótékony ájulás magába fogadta, én pedig nem sokat gondolkoztam, felnyaláboltam. Ez érzéketlen szemét vagyok, de annyira nem, hogy ott hagyjam, hogy kidobják a sikátorba, a kukák közé. Attól, mert elszaródott az élete, nem ezt érdemli. Na nem mondom, hogy én lennék a megmentő, de úgy véltem, legalább értelmes helyen aludjon. Tántorogtam ugyan az italtól, viszont alig ötvenkilós teste meg sem kottyant. A szobám a bártól nem messze volt, taxiba vágtam magunkat, aztán úgy negyed órával később már ágyaztam. Csak egy franciaágy van a szobában, pont azért, hogy kényelmes legyen, akár egyedül nekem is, meg hát a nőzéshez nem árt. Pizsamát nem szoktam hordani, meg csak a minimális mosakodást eszközöltem csak, aztán boxerre vetkőztem, a lányra pedig az elhozott bugyiját adtam, meg a melltartója maradt, a többi ott van valahol az egyik széken. Úgy dél magasságában erőteljes gyomorkorgásra ébredek, méghozzá a sajátoméra. Na meg arra, hogy szorosan átölelem a még mindig kidőlt lányt. Khm... Még mindig finom kis alakja van, csak a sok haja lóg a számba. Alig érezhetően elengedem, és felülök, a karom teljesen el van zsibbadva. Megkeresem a rubinkvarc szemüveget a kisszekrényen, és feltolom, mielőtt kinyitnám a szememet. Némi nyakkörzés után megyek ki tusolni. Okos megoldás, hogy a szemüveg vízlepergető.
/Átváltok E/1-re, ha nem gond. Általában úgy szoktam írni /
Szerencsére nem kezd faggatózni, miután nem árulom el, hogy hova is járok. Kérdésére pedig kuncogni kezdek, majd bólogatni. - Még szép hogy elárulom, nem államtitok. Bááár, miután elárulom, meg kell hogy öljelek. Tudod, szigorúan titkos. - mondom mosolyogva. - Egyébként nem messze van egy, két utcával arrébb. Sajnos nem tudom semmi érdekeset mesélni, ezért nem igazán jutunk előrébb a beszélgetésben. A következő kérdésén kénytelen vagyok elgondolkozni, mivel nem szokásom kijárni a városba, csak nagyon ritkán. Az időm jelentős részét azzal töltöm, hogy a suli környékén vagyok és lefoglalom valamivel. Leginkább azzal, hogy a képességemet fejlesztem... - Nos, nem igazán tudok neked mit mondani. Nagyon ritkán jövök ki a suliból. Általában a koliban vagyok a többiekkel. Mások szívesen kijönnek szórakozni, de én inkább bent szoktam elütni az időt. És most, hogy tábort vertél itt, mit fogsz csinálni? Dolgozol majd valamit, vagy csak úgy lézengeni fogsz? - érdeklődök felőle.
Feltűnik, hogy a fiú nem igazán tudja mit mondjon az iskolás dologra. Igazából, csak az nem veszi észre rajta, aki vak, mert tekergeti a nyakát és mindenfelé néz, csak arra nem, ahol én vagyok. Azt hiszem, ez olyasmi, mint amikor a kabátunk ujján hirtelen roppant érdekesnek találunk egy mikroszkópikus porszemet, és azt figyeljük mereven, hátha a kérdező is hasonlóképpen tesz, és elfelejti mi felől akart érdeklődni. Nemrég voltam gyerek, tudom én hogy megy ez. De amiért nem foxi volt a jelem az oviban, hogy megragadjam a témát és ne eresszem, ráhagyom Ericre. – De azért ugye elmondod, hogy merre van a mosoda? Már ha nem minősül államtitoknak itt felétek, vagy valami. – cukkolom vigyorogva, mert az előbbi téma nem olyasmi volt amitől meg kell haragudni ha nem kapok választ, és akarom, hogy ezt ő is tudja. Másfelől meg… ja, tényleg kell az a mosoda. Közben intek a pincérnek, hogy leadjam a rendelést, majd amikor Eric rákérdez az otthoni dolgokra, megrázom a fejem. - Nincsen semmi érdekes. Mindenki él, mint hal a vízben. – felelem egyszerűen, ezen tényleg nincsen mit ragozni. Nyilván tartják a kapcsolatot a szüleivel, akik készségesen beszámolnak minden pletykáról. Amik mellesleg nem olyasmik amikről szívesen beszélek. Vegyük úgy, hogy amíg Eric még egy intézmény nevét is szigorúan bizalmasan kezelik, addig én nem akarok az a jófej madárka lenni, aki elcsiripeli szomorú életét. Valamit valamiért. Ez márcsak ilyen. Nade akkor váltok témát én is, aztán majdcsak túllendülünk ezen a kis beszélgetési válságon. - Mesélj a városról. Mit lehet itt csinálni?
A kézfogást követően Connor közölte hogy mit keres a városban, amire Eric kissé bambán nézett rá. Nem igazán értette, hogy miről van szó, de miután ránézett a rokona ruhájára, már minden világos lett a számára. Ezután elfogadta a meghívást és leült a székre. Kérdésére azonnal válasz érkezett, amiben szó esett az iskolájáról. Nem igazán örült ennek a fejleménynek. - Hát igen, itt tanulgatok - mondta a fiú, nem túl meggyőzően. Eric kissé feszengeni kezdett és össze vissza bámészkodott. A kérésre nem válaszolt, nem árulta el hova jár iskolába. Viszont kisebb téma váltás következett be azzal, hogy a férfi megkérdezte mi legyen a reggeli. - Igen, jöhet! - válaszolt azonnal. - Mi a helyzet odahaza? Nem is tudom mikor hallottam rólatok utoljára... mesélj kérlek!
Éppen akkor öntöm le magam kávéval amikor feltűnik Eric az étterem bejáratában. Nem kifejezetten családi vonás ügyetlennek lenni, úgyhogy szeretném azt hinni, hogy ez sem igazán az én saram, hanem inkább a futkározó kis srácé aki meglökte a könyökömet. Csakhogy rajtam kívül szerintem senki nem vette észre, úgyhogy szabadkozva kérem meg az egyik pincért, hogy legyen olyan csillagszemű tündérlány, hogy hoz nekem egy konyharuhát vagy valamit amivel letörlöm. E közben Eric ideér az asztalhoz, és kezelünk. - Mosodát keresek éppen. Ez volt az utolsó tiszta ingem. - fiatal srácként, és amennyire tudom, Eric kollégista is, szerintem fel tud majd világosítani a témakörben annak ellenére, hogy nem igazán ez volt a kérdés. - Foglalj helyet. - intek az egyik szék felé, ha ezidáig nem ült volna még le, és én is hasonlóképpen teszek, mert a kézfogáshoz felálltam a helyemről. - Peekskillben vertem tábort egy időre, aztán eszembe jutott, hogy te meg itt jársz valami flancos magániskolába, így hát meglátogattalak. Talán maradok pár napot. - halál kínos lekávézott világosszürke ingben üldögélni, ezért sok szlenggel, és erőltetett humorizálással kompenzálok, mert ez legalább az én figyelmemet eltereli a problémáról. Node hagyjunk most engem. Vele mi a helyzet? - Apropó iskola... Anyám a lelkemre kötötte, hogy legalább az intézmény nevét szedjem ki belőled, mert utálja, hogy Jesse néni konokul hallgat. Tojás és szalonna jöhet reggelire? -szenvtelenül vigyorgok, mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy mennyire nincs köze egymáshoz a két kérdésnek, és mert szeretem azt a tátogós, "na ezzel most mit kezdjek" képet látni másokon, még ha egy egészen rövid pillanatig is. Vicces.
Eric kissé izgatottan tért be a Sloane'S Bed & Breakfast-be. Régóta nem találkozott már a rokonával, Connor-ral, de most itt van a városban és meghívta beszélgetni. A drágalátos rokon nem tud a fiú kis "furcsaságáról", a képességéről, amivel képes a földet irányítani de erről nem szívesen beszélt senkinek sem. Viszont lehet, hogy ezúttal kénytelen lesz elárulni, ha Connor az iskolájáról kérdezi. Miután belépett a Sloane'S-ba, alaposan körbenézett, hogy merre találhatja a rokonát. Amikor észre vette, azonnal elindult hozzá, majd leült vele szembe. - Heló! - köszönt, majd kezet nyújtom. - Rég találkoztunk, hogy hogy erre jársz? - kérdezte.
A hozzászólást Eric Griffin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 11 Márc. - 18:42-kor.
Naná, hogy nem nyúltam hozzá a blúzokhoz. Kifordult tagokkal, az ájulás határán mit gondol rólam, akkurátusan fogok válogatni a divatszettek közül? Dehogyis, próbálok eszméletnél maradni. Majd ha jobban leszek, akkor megpróbálhatok magamra ölteni valamit, de egyenlőre még erősen lábadozok. Fogalmam sincsen, hogy kivel fog visszatérni, de őszintén szólva nem érdekel. Elég segítőkésznek tűnik, annak ellenére, hogy cefetül bántam vele, úgyhogy bárkit is hoz, csak jobb lehet, mint a jelenlegi állapot. Bágyadtan felnézek, amikor az öregúr megérkezik, és elkezdi masszirozni a vállamat. Megnyom pár pontot, ami reccsen, de nem törik el, amit furcsállok ugyan, de elkezd bele visszatérni a vér, és ezzel együtt az élet. Az arcom is értelmes fényt áraszt, szememből lassan felszárad a könny. A perverzség totálisan nem jön át, csak a segítő szándékot érzékelem, azt nem, hogy talán a bugyimban turkálna a vén kéjenc. Érdekes lehet megismerni az igazi arcát, szerencsére erre sosem fog sor kerülni. Az utolsó mozdulatnál akkorát rántott rajta, hogy azt hittem, hogy tökön rúgom, de karom végül visszaállt abba a pozicióba, amelyben alapból is használni szoktam. Felegyenesedem, és szó nélkül kifizetem, cinikus stílusom szép lassan visszaül az arcomra, ahogy végre sikerült kipaterolni. - Nem ártana. – Körbenézek, az egyik fekete, rövidujjú blúzon megakad a tekintetem, leveszem a kosztümöt, hátha Lara nem vonzódik a lányokhoz, a melltartóm végülis nem szakadt szét. Magamra öltöm a blúzt, a medált becsúsztatom alá, a hajamat hátradobom, úgy tűnik egészen hasonló a méretünk. - Megfelel. – Megvárom még, amíg firkál nekem valamit, átveszem tőle a papírt, én nem adom ki az enyémet, nem is tehetném. Viszont az utolsó mondata jelentősen elgondolkoztat, mégsem öntöm szavakba kétségeimet. – Úgy lesz. Kösz – Biccentek, aztán kisietek a szobájából.
//Köszönöm a játékot, tetszett Viszont ne a két alapító keressen fel téged, hanem majd a mesén lesznek érdekes dolgok, meglátod, hogy miért nincsen rá szükség^^//
Visszatérve a csontkováccsal, két dolog tűnik fel. Az egyik, hogy jelentősen csökkent a tér az új és roppant terebélyes vendégem jóvoltából, a másik pedig, hogy a nagyon-különleges-ügynöknő hozzá sem nyúlt a blúzokhoz. Mivel valami olyasmik ezek a ruhák, amik csakis az enyémek, mintúgy pedig borzasztóan ragaszkodok hozzá, azt a következtetést vonom le, hogy a nőnek nem volt elég jó a választék. Nem tudatosan, de azért böki a csőrömet a dolog. Mike bá'-nak egyébként nem árultam el, hogy egy FBI ügynököt kell ellátni, mert mint minden törzsvendégem, ő is legalább két parkolóbírságot gyűjtött be csak az elmúlt egy esztendő alatt, szóval a törvény emberei a köznépet sanyargató főgonosz a számukra. Én tudom, hogy a parkolótársaság, a rendőrség és a szövetségi bűnüldöző hivatal tulajdonképpen három külön fogalom, de ők nem. Ez esetben a tudatlanság áldásos. De még mennyre! Az öreg olyan mézes-mázas hangon duruzsol az ügynöknek, miközben masszírozni kezdi annak vállát, hogy az már engem is megbotránkoztat. Nem a szokásos kamu-csajozós bókokkal támad, hanem egészen elvékonyodik a hangja, úgy mint mikor az unokáihoz beszél. Én nem tudom, az ügynök hogyan viseli, de nekem a hátamon feláll a szőr, ahogy hallom ezt a hangot, és ahogy látom, mit-hogyan ügyködik Mike bá' a nő vállával. Öröm az ürömben, hogy az öreg odalent felejtette a perverz szótárát, és a kezével se nyúlkál olyan helyre ahova nem szabad. Nem ver át engem a jó nagypapás dologgal, ez az első és utolsó alkalom, hogy felengedtem a lakásomra. Alig két perc telik el, az öreg már be is fejezte a "munkát". Ha fájdalmas is volt a nő számára, nem sikoltozott közben. (Ez azért is dícséretes, mert nekem már nézni is rossz volt.) Öt dollárt kér Mike bá' a melóért, aztán távozik. - Gondolom, lassan neked is vissza kell menned a munkába. - kicsit sem burkoltan jelzem, hogy ideje lassan neki is távoznia. Elég volt ennyi izgalom mára a megfáradt idegeimnek. Rendet akarok tenni, feltakarítani azt a vízfoltot, aztán visszamenni a pulthoz, a számlák fölé. Ahogy ezt kigondolom, már tudom, hogy úgyis az a kép fog járni a fejemben, ahogy a nő egy pillanat alatt átszeli a szobát, és nekipukkan a falnak. Chuck-val sejtettük, hogy lehetnek hozzám hasonló, amolyan különleges emberek,de ha találkoztunk is olyannal, arról mi nem tudunk. Most felcsillan a remény, hogy talán mégsem vagyok annyira egyedül. Leírom a telefonszámomat egy post-it lapra a tárcsás telefon mellett, gondolom a nő ez alatt mégis választott magának egy felsőt, hiszen ezért jött. Ha így tett, ha nem, én átnyújtom a cetlit neki mielőtt távozna. - Hívj fel ha beszélnél a történtekről. Talán mégsem különbözünk annyira...
// Huhhhh. Remélem, nem baj, hogy ennyire összesűrítettem a végét. Ha nem jó így, akkor szólj, és sedrek vissza átírni. Viszont ha megfelel így is, akkor nagyon szépen köszönöm a játékot! Remélem, még összefutunk =) //
Örülök neki, hogy nem volt olyan hatalmas a csapásom, hogy nagy fájdalmat okozzak neki, mégis annyira önkívületi állapotban adtam, hogy nem igazán tudtam visszafogni magam. Egyébként is fiús nő vagyok, fbi ügynökként kemény képzést kaptam, csodálom, hogy nem törtem el a csontját. Elkapja a csuklómat, mármint az épet, ekkor már teljesen kiszolgáltatva meredek rá, szikrázó szemekkel, és ösztönösen rúgkapálni kezdek a lábammal, még az a szerencse, hogy nincsen a hatósugárban, mert mellettem térdel, vagy gugol. Elrántja végül a kezét, amit meglepődök, és próbálol felkönyökölni, ami elég nehéz, lévén egy víztócsában fekszem. - Mi...micsoda? – Nézek rá értetlenül, végre sikerül felülnöm, és még zúg a fejem az ájulástól, a karom pedig egyenesen ég. Ez ma nagyon nem az én napom. Ő pedig egyre jobban kihátrál a dologból. – Csontkovácsot? Na ne szórakozz velem. Jobb, ha visszamegyek az irodába, és ott majd... – Amikor megpróbálok felállni, úgy belenyilal a vállamba a görcs, hogy még a könnyem is kicsordul. Megragadom hát a nő blúzát, és odasuttogom. – Na jó, gyorsan... – Meg sem hallom már, hogy perverz az öreg, illetve a nevetést sem érzékelem, nagyokat fújtatok, szemeim üvegesre váltanak, mielőbb helyre kell tenni a sérült végtagot, mielőtt besokkolok. A felállásra azért bólintok, ép karommal kapaszkodok, és felnyomom magam. Odavánszorgok a kanapéig, és ledobom magamat. A blúzokat lesöpröm a földre, már nem vagyok válogatós kedvemben. A távirányítót átveszem, de nem nyomom be, már ehhez sincsen erőm. Behúnyt szemmel zihálok, amíg meg nem jön a fickó. Megrebegtetem a pilláimat, és felülök, hogy csináljon már valamit.
Hogy meglepődtem a taslitól, az az évtized "enyhítése". Noha nem volt akkora a lendület, hogy levigye a fejemet, ahhoz elég volt, hogy a tenyere lassan eloszló fehér karikatúrát hagyjon az arcomon, amely aztán vérvörösben kezd el játszani. Én mindebből csak annyit észlelek, hogy mocskosul ég az arcom azon a helyen, ahol megütött. Mielőtt lekeverhetne még egyet, elkapom a csuklójánál, de aztán ahogy belém hasít a nő fájdalma a vállából, a karjából és talán kicsit az én jóvoltamból az állkapcsáról is, én úgy rántom el a kezemet róla, mintha árammal rázott volna meg. Annyit még kiérzek az elméjéből, hogy csupán reflexreakció volt részéről az ütést. - Tudom. -mondom arra, hogy "nem akart megütni", aztán jobbra-balra mozgatom az államat, hogy kiálljon belőle az a kényelmetlen zsibbadás. - Nézd... annak nem lesz jó vége, ha én hozzáérek. - mert az egy dolog, ha az okos hülyéskedik, de én hülye vagyok a kificamodott végtagokhoz, szóval ebbe most nem merek beleokoskodni. - Jobb lesz ha inkább csontkovácsot hívok. Helyre teszi neked úgy, hogy észre se veszed. Már ha elviseled a perverz vicceit, máskülönben a fájdalmasabb utat járja. Hogy a nő ateista, azon felnevetek. Van az arcán valami pikírt mogorvaság, amitől egy-két kifejezése inkább humoros lesz, nem pedig sértő. Vajon ez direkt? - Gyere, segítek felállni. - ha elfogadja a segítséget, úgy nem csak a földről segítem fel, hanem a kanapéig is elnavigálom. Közben az órára sandítok, és megállapítom, hogy Mike bá'csi még nagy valószínűséggel itt van lent az étteremben, ugyanis törzsvendég és a szokások rabja. Mindig ugyanakkor jár ide enni. - Lemegyek az öregért, te addig... - odaadom a tv távkapcscolóját, és az ép keze ügyébe helyezem a nagy kupac blúzt is, amit a magánszám alatt faszán elejtettem. - ... válogass. -ha nem érkezik túl meggyőző ellenérv, akkor lemegyek az étteremben, majd pár perc múlva egy két méter magas (és széles), enyhén kopaszodó, 60-as évei elején járó férfival térek vissza a nappalimba. Ő volna a csontkovács.
- Nem egy butik...? – Kérdeznék vissza rosszalló pillantással, ám lábaim kengyelfutó gyalogkakukk üzemmódba kapcsolnak át, és máris porzok neki a falnak, amely olyan elemi erővel robban belém, hogy bár a karomat magam elé kapom, még így is összekoccan a fogam. Már nem is látom, hogy Lara vajon milyen blúzokat akart volna számomra felkínálni, pedig bizonyára mutatós darabokról lehetett volna szó. A kiáltás után pedig elterülök a fájdalomtól sérült karomat automatikusan magamhoz húzom, a másik viszont kiterül, mintha holmi béka lennék. A fejem zúg, pár pillanatig még az eszméletemnél vagyok, aztán szép lassan homályosul el minden. Hiába kaptam közelharci kiképzést, ez mégis akkora sokk, amire semmilyen kormányhivatal nem tudna felkészíteni előzetesen. Tehát elalélok, és mit sem tudok arról, hogy ő most tépelődve fölém hajol. Az első pofont meg sem érzem, de a harmadik után már az állkapcsom is sajogva jelzi, hogy még élek. Már éppen térnék magamhoz, amikor még pofán is önt a vízzel. Az egészséges kezemmel visszakézből adok egy taslit a nőnek, persze nem tudom, hogy csak segíteni akart, ösztönös a mozdulat. Homályosan látok, és erőltetnem kell magamat, hogy emlékezzek, mi is történt. Rájövök, hogy a szememben könnyek gyűltek, hunyorgok, hogy tisztuljon a kép. Nem, nem könnyek, csak simán víz, amely most már a hajamból is csurog. - Aaahh... – nyögök fel, és próbálok felkönyökölni. Esetlenül meredek bele a szemébe, vélhetően meglepődött az ütésemtől. – Nem akartalak megütni... csak... – Magyarázkodásból sosem voltam jó. A karom még mindig kifordulva, beharapom az ajkamat, hogy legyűrjem a fájdalmat. - Papot? Mi a szarnak? Ateista vagyok... – Mormolom, és most már felülök. – Helyre tudod rántani? Egy kézzel én bajosan tudnám. – Nem nyújtom előre a sérült végtagot, csak a fejemmel biccentek. Elfordítom a tekintetemet, és ép kezemmel rámarkolok a tépett szoknyára.
- Csak ne blamáld le őket. Ez nem egy... - rendesen belém fojtja a szót, ahogy tisztán kiélesedik előttem a falra kenődött nagyon-különleges-ügynök alakja. Amikor kijöttem, még tisztán láttam, hogy a nő a fotelnél van, felé indultam a blúzokkal, de aztán. - Ezt... Most... Hogy...? - egy mondatban is megállná a helyét a három szó, de mondhattam volna akárhogy máshogy is, mert választ nyilván nem kapok rá. A nagyon-különleges-ügynök eszméletlen terült el, én meg nézek, mint Rozi a moziban, mert még nem száz százalékos a feldolgozottság. Az elmém még ott tart, hogy a nő ül a székben, a következő pillanatban meg felcsattan a falra. Elment az eszem, vagy tényleg ez történt? Mire a kérdés megfogalmazódik bennem, az a tény is leesik, hogy az ügynök eszméletét veszítette. Leejtem a blúzokat, hogy plusz teher nélkül siessek mellé (noha ennek a kapkodásnak sincs sok értelme, mert már úgyis mindegy). - Halló! Jól vagy?- A homlokomra csapom a kezemet amikor rájövök mekkora baromság egy eszméletlent faggatni a hogylétéről, aztán ha már úgyis fejnél vagyok, végighúzom a kezemet az arcomon, ahogy mindig ha végképp nem tudom, hogy merre tovább. Jobb megoldás híján leguggolok mellé, és fölé hajolva pofozni kezdem. Nem olyan erősen, hogy kiverjem a fogait, de azért van benne kraft rendesen. Kesztyű van rajtam, mint mindig, ígyhát a csattanó hangeffektek sem lehetnek segítségemre. Egy egészen kicsi részem mocskosul élvezi ezt tenni az FBI ügynökkel... Talán ez az érzés ihlet meg arra, hogy tegyek egy kitérőt a konyhába egy pohár hideg vízért. Visszatérve, habozás nélkül öntöm vele arcon. Ettől most aztán magához kell térnie, különben nagy a baj... - Hívjam a papot? Hmm? - Szavamra mondom, távol álljon tőlem ilyen esetben humorizálni. Ezt sem szándékosan teszem... de ugyan már! Annyira képtelen ez a helyzet. Honnan a fészkes fenéből tudjam, mit kell tenni ilyenkor?
Nem a kardigánnak szól, hogy kekec vagyok. Hűvös őszi estéken borozgatás közben akár én is felhúzok ilyesmi gúnyát, de amikor úgy kéne kinéznem, mint akit most húztak elő a kosztümszalonból, rém nehéz toleránsnak lennem. Ez az egész képességesdi nagyon új még nekem, foglalmam sincsen, hogyan kéne kezelnem. Úgy érzem magam, mint egy kamasz, aki ha akarja, ha nem, tele van pattonásokkal az egyébként egész csinos pofija. Egy rámerőltetett valami, ami ellen nem tudok küzdeni. Ám abban igaza van, hogy magamnak való tipus vagyok, aki akár az éjszaka közepén is lerúgja a pasit az ágyból a földre, és elzavarja haza, mert aludnia kell, másnap korán kel. Nem éppen az a másikhoz bújós fajta, ahogyan magamat jelképezném. Még macskám sincsen. Volt, de átszokott máshova, érthető okokból. Talán hatvan éves koromban, amikor vén leszek, meg ráncos, borzasztóan fogom sajnálni magam, amiért nem nyit rám senki, de ezen még ráérek sopánkodni. Most nem kevés gondom van, ezek emésztenek el minden éjszaka, amíg nem jutok túl rajtuk, addig tökmindegy a következő harminc év távlata. Ha valaki képes az időutazásra, mint mutáns lehet, hogy visszaküld valakit, hogy takarítson el engem az útból, akkor viszont meg sem érem ezt a békétlen öregkort. Lépdelek mögötte a lépcsőn, és akaratlanul is körbenézek. Egész takaros kis otthon. Nem csoda persze, hiszen a vendéglőt is milyen szépen karban tartja. Bezzeg nálam a pizzásdobozok, és a mirelit kaja maradéka. Ég áldja a kínai gyorsbüféket! - Jól van oké, akkor legalább valami tűt meg cérnát adj, összefércelem a szoknyát... – Replikázom, miután felfogom, hogy dacoskodni kezd velem. Telhetetlen lennék? Dehogy! A fotelek felé igyekszem, ledobom magamról a kardigánt, hogy szabaduljak a furcsa dohos szagtól, amit talán csak beképzelek. Unott arccal intek, hogy felőlem, csak hozza már. Amikor visszafordul felém, felpattanok, ám gyorsaságomnak ismét ára van. Az előbbi gyorsulás, amit az utcán éreztem, önműködésbe lép, és felkenődök a szemközti falon. Védekezésként feltartott karjaim egyike ha nem is törik el, de azon mód fordul ki a helyéről, amikor hátraesek. A mozdulatot alig lehetet látni, mintha valami rögtönzött gyalogkakukk imitátor lettem volna. A fájdalomtól nem kicsit üvöltök fel, aztán jön a jótékony ájulás.
Ahogy elnézem, mindketten osztozunk a kardigán iránti kitörő "lelkesedésben". Noha ettől még egy cseppet sem kellemes a felismerés, hogy a nő olyasmit blamál le grimasszal ami az enyém, és szívesen adtam, segítőkészen a "bajba került" törvény emberének. Avagy ez esetben inkább asszonyának. Volna is rá egy epés megjegyzésem szolgálati állapotától független, ha nem tudnám, hogy a hölgy ilyen... ilyen... kekec. Igen, azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Olyan akinek semmi nem elég jó, legyen az ez esetben csak egy kardigán, vagy a kávé amit kérni szokott, vagy szimpla emberi tulajdonságok. Ő a magának való típus, aki egyedül tér haza a lakásába, jobb esetben van egy macskája ami a lábához törleszkedik ételt kuncsorogva. Az ilyen emberek ugyanúgy néznek ki mint bárki. A különbség 60 év környékén fedezhető fel éles, visításszerű hangeffektek és alacsony pályán repülő tárgyak (seprőnyél, bot, járókeret) képében. Igen, ők a zsémbes idős emberek. De most még csak huszonévesek vagyunk, szóval még van valami gyermeki elveszettség a szemeiben, és távolságtartása is inkább valamiféle védelmi hálónak tűnik. Miközben felfelé megyek a lépcsőn, és vezetem a vendégemet, levonom a keserű következtetést arról, hogy lehet egyedül fog meghalni úgy száz év múlva (mert az ő típusa sokáig él), de ő az a fajta akiért most még döglenek a pasik, és kipucolják a cipőjét, leviszik helyette a szemetet, és a tűsarkáról is lenyalnák a tejszínhabot csak azért, hogy aztán újra és újra a torkukra lépjen vele. Ha ebből a szemszögből nézem (és jelenleg nem tudom máshonnan szemlélni), igazából nem ő a szánalmas, hanem én vagyok az. Már csak ezért a gondolatmenetért is. - Blúz. Csak egy blúzról volt szó. - Van valami morcos kislányra emlékeztető dac a hangomban még az előbbiek miatt. Azt hiszem, irigy vagyok (még ha egy egészen kicsit is), és ez leplezetlenül kiül a képemre, ahogy a lépcsőnek felfelé menet visszasandítok rá. Aztán megyek tovább. A lakásomat mindössze két szó jellemzi. Egyszerű ( mármint semmi csicsa, minden kéznél van, ugyanakkor rendezett, és sok szabad hely van a nappaliban ahova most benyitok) és tiszta. - Foglalj helyet, kihozom a blúzokat. - intek a kanapé és fotelek irányába, aztán eltűnök a szobámba. A szekrényemből kiválasztom a három kedvenc blúzomat, melyeket félreteszek, a többit pedig összefogom a vállfák fémkampójánál, hogy aztán mindet kivigyem az FBI ügynöknek. Hátha akad közöttük ami tetszik neki. - Csak ne blamáld le őket. - mosolygok, hogy elvegyem a szavak élét. - Ez nem egy butik.
Na igen, látásból már valóban ismerjük egymást, és itt főzik a környék legjobb kávéját, ami nem túl minőségi bók részemről, ugyanis a város meglehetősen kicsi. De ami jó, az jó, én meg túl konzervatív vagyok ahhoz, hogy kisérletezgessek más helyek tekintetében. A bevállt ruhamárka, a megszokott parfüm, az ismerős fodrász. Nem túl izgalmas életem van, de ez vagyok én, a kiszámíthatóság, mintsem a spontaneitás híve. Viszont éppen ezért vagyok megbízható, akik ismernek, tudják, hogy mire számíthatnak részemről. Így délután kettőkor is bőven tart az ebédidő, nem mindenki ugyanakkor kezdi a melót. Nálunk nincsen szieszta, mindenki akkor ugrik ki harapni valamit, amikor el tud szabadulni. A közvetlen tegezésre megtorpanok, még akkor is, ha jelenleg alig takar valami. Ám maradok a szemforgatásnál, végülis akkor is, ha hatósági személy vagyok, ő itt a házigazda, és amíg nem razziázni jövök, addig lehet elég bőr a képén, hogy ilyen laza legyen. A lazasága ellenben meglehetősen emberközpontúvá teszi, már nyújtja is a kardigánt, amit iparkodva felrántok, mielőtt még a vendégek macsójai végigmustrálnának. A pasik a meztelen bőr és a pisztoly kombinációját mindenféle izgató playboy plakátnak fogják fel. - Kösz. – Bólintva gombolkozom, úgy nézek ki, mint egy jól öltözött nagymama. Mindegy, ideiglenes megoldásnak bőven megteszi. Így nem is szólok rá, meg a hatalomfitogtatás ebben a helyzetben egy meglehetősen röhejes reakció lenne a részemről. Inkább a nyakam nyújtogatom, átpróbálok szűrni a mosdó előtti emberáradaton, tényleg reménytelen, hogy odajussak. Ő úgy tűnik, hogy a praktikus megoldások híve, mert segédkezést ajánl, talán mert törzsvendég vagyok, vagy csak a nő szimplán emberbarát. - Hálás vagyok. Merre? – Kérdezem nyersen, mert sietnék vissza, és ettől még ne várjam tőlem katonai érdemrendet. Kifizetem neki a blúzt, aztán készen. A mosolyra aztán finoman bólintok, és keresem, hogy merre fogunk indulni. – Szoknya is kéne. Vagy nadrág. Valami sötét, ha kérhetem. – Foglalom össze a kívánságlistát, mintha valami divatszalonban lennék.
Éppen a "kiskutyás" jutalomfalatomat rágcsálom unott képpel, mikor leszólít az FBI ügynöknő. Látásból már ismerem, és amiért gyakorta megfordul itt, emlékszem is arra, hogy latte-t iszik, méghozzá elég édesen, de most nyilván nem ezt akarja. Kihallom a sürgetést a hangjából, de ahogy végignézek rajta, már tudom is, hogy nem a mosdó az ami kell neki. Hacsak nem arról a bizonyos "vörös riasztásról" van szó, bár esélyesebb a "szakadt blúz" esete. - Neked is! Uhh. Várj egy pillanatot. - pozíciót váltok a bárszén, hogy fel tudjak térdelni rá, mert csak ebből a magasságból érhetem el a pult mögött azt a szintén barackszín kardigánt, amit azóta nem viselek, hogy Chuck magamra hagyott itt az üzlettel. Én így tiltakozok a távozása ellen. Noha ezt tagadom. - Vedd fel ezt. - a mondat elejét jóformán még csak nyögöm, mert ekkor huppanok vissza a székre. Egyébként remélem, hogy nem orrol meg azért mert tegezem. Én a munkámban elég közvetlen vagyok, a nővel pedig közel egykorúak lehetünk, szóval nekem ez így természetes. Nem mellesleg jelentősen megkönnyíti a kommunikációt a tegező viszony. Ha nem tetszik, majd szól, és ha szolgálatban van (mert a jelvény bizony feltűnik), akkor alkalmazkodok a protokollhoz, és megpróbálom magázni is. - A mosdót a focicsapaton túl találod. - ez azt jelenti, hogy a hozzánk hasonló (mihez viszonyítva "pöttöm") termeteknek esélyük sincs átverekedni magukat az állattömegen. -Viszont itt lakom az étterem fölött, szóval akár fel is mehetünk és választhatsz egy másik blúzt. Hasonlóak a méreteink. - végig is nézek rajta még egyszer, tetőtől talpig. - És az ízlésünk is. Mérnök voltam... - ez utóbbit úgy értem, hogy nekem is vannak hasonló jellegű, hivatali, kosztümös ruhadarabjaim, s nem a végzettségemmel akarok villogni (mert ez esetben az "építészmérnök" kifejezést használtam volna). - No mit szólsz hozzá? - mosolygok, bár ebben a mimikában most több együttérzés és segítőkészség van, mint öröm.
Ülök az autómban, és arra gondolok, hogy bárcsak már megkapnám az ebéd utáni kávémat. Rohadt ez a nap, csupa papírmunka, a terepre alig enged ki az új főnök. Nem tudom, hogy mi a franc baja van, majdnemhogy leüvöltötte a hajamat, hogy ügynökként semmi jogom nincsen egyedül dolgozni, és ne kényeskedjek, nem fog velem kivételezni. Tűrtem egy ideig a fröcsögését, és miközben belemeredtem a szemébe, csak az járt az eszemben hogy bárcsak hátracsavarhatnám a karját igazi következmény nélkül. Mindez mégicsak szép álom marad, a valóságban még be is perelne, lecsukatna, ha megtenném. Állítása szerint az új társam rendkívül jó ügynök, ki fogunk jönni. Azaz ki kell jönnünk egymással, különben repülök, és leszarja, hogy milyenek az eredményeim. Hát ez igazán... szívredítő. Összehúztam magamom a kosztümöt, és megkérdeztem, hogy távozhatok-e. Miután engedélyt kaptam, már húztam is el, és csak magamban szidtam, mint a bokrot. A kávé jót fog tenni. Mit kávé, kapuccsinó! Csomó cukorral, csomó tejjel. Az éltet már csak engem, utána vissza a papírokhoz. Büdösfrancba! Kiszállok az autóból, miután lassítottam a járda mellett, és már pattanok is ki. A mozdulat ösztönös, úgy megindulok, hogy porzanak a cipőim, és a mozdulat hevében szakad le rólam a felsőm, ott állok egy félíg nyílt blúzban, és egy felhasadt szoknyában. Gyorsan körbepillantok, de csak egy feka rasztás hajú faszin kívül más nem néz meg, ő viszont vigyorogva. Már kapnám is elő a bilincset, hogy az autómba tusztkoljam, átvizsgálva, hogy tiszta-e, ám az nem lenne hozzám méltó. Gyorsan be kell szaladnom a slozira, mielőtt még közröhej tárgya vagyok. Benyitok az étterembe, amennyire lehet takarva magam, és egyenesen az üzlevezetőhöz igyekszem. Sosem kerestem a mosdót, mindig elvitelre kértem csak a Lattét, most viszont a helyzet kényszerű. - Szép napot. A mosdó? – Kérdezem sürgető jelleggel, felvillantva az övemre tűzött FBI jelvényt.
A zenegép tombol, a hely zsúfolásig telt így délután kettőkor (ez itt még bőven a csúcsidő), mindenki próbálja túlkiabálni a gépet, miközben evőeszközök karcolják a tányérokat, és bal szélső sarokban a helyi focicsapat énekli győzelmi himnuszát. A férfi basszus visz mindent. Oltári erő van azokban a torkokban, és tulajdonképpen ez az egyetlen tényező, ami felneszel a könyvelésem fölül, a többit már kicsi korom óta szokom, már nem is zavar. Egyébként a pult jobb sarkában húzom meg magam. Amiért balkezes vagyok, ez a tökéletes hely számomra, mert kényelmesen jobbra dőlhetek a falnak, a balom pedig szabad az íráshoz, a számológéphez no meg a hasábkrumplihoz, ami gyanús, hogy a reggelim, az ebédem és a vacsorám is így egyszerre. Képes vagyok úgy elveszni a számok között, hogy fel sem tűnnek az olyan ingerek, mint az éhség, vagy a szomjúság. Meg mernék esküdni rá, hogy most is csak azért eszek, mert nemrég felült az ölembe Susan barátném kislánya, Lilly, aki hasábot és shake-et kívánt éppen. A krumpli határozottan jó ötletnek tűnt, de a shake-et passzolnám. Inkább egy sört fogok inni, ha végre rászánom magam, hogy elnapoljam randevúmat a számla- és számrengeteggel. Szinte már sóvárgok egy balhéért, egy elégedetlen vendég hisztériás rohamárt, vagy felőlem tömegverekedés is lehet, csak történjen valami ami indokot ad nekem visszatérni valóságfalvára. Amíg ez nem történik meg, addig én felváltva pötyögök a számoló gépen, olvasom a számlakivonatokat, összevetek mindent a leltár során gyűjtött adatokkal, majd kiszámolom a fogyás értékét, leírom, végül megjutalmazom magam egy krumplihasábbal. Marha izgalmas ám... Itt sorvadok el a barackszín egyenruhámban a "Lara; üzletvezető" feliratú kis kitűzőmmel, lófarokba kötött hajjal. Vajon mennyivel lehet jobb ennél a tűzhalál, vagy a vízbe fulladni?
//Tudom, nem nagy cucc. Szólj ha neked nem jó így, és rögtön átírom ^^ //
Elveszítem a fonalat. A "köszönöm" után vártam arra, hogy Ace valami olyasmit tegyen, amit tett, csak nem számítottam arra, hogy ilyen... ennyire intenzív lesz. A férfi sokkal tapasztaltabb a tinédzserkori próbálkozásaimhoz képest, és amit művel az egyszerre baromi izgató ugyanakkor meglepő, ijesztő és valahogy nagyon soknak tűnik. Most először tapasztalom meg, milyen az, ha öntudatára ébred a testem. Hogy hozzásimulok, hogy átkarolom a nyakát, és azt várom, hogy ő is ugyanezt tegye velem, jó szorosan. Egyelőre még itt vagyok a jelenben, és nem gondolom tovább ezt a végtelen pillanatot annyira, hogy felhívjam az emeletre, a lakásomba az idegent, de tudom, hogy ha nagyon akarná, nem tudnék nemet mondani neki. Amíg látom, hallom és érzem mi jár a fejében, addig semmiképp. Ez annyira gyors volt. Reméltem, mégis váratlanul ért. Ettől eltekintve nagyon is élvezem, annyira, hogy az már bűn. A szája forró és kávé íze van, egyszerre gyengéd és követelő. Valahogy így képzeltem az igazi csókot. A végtelenségig is képes lennék folytatni ezt, ha nem jelennének meg ismét a fények... a hátam mögött? Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy Ace is abba az irányba néz, ahová a fényeket gondolja. Hiúságomat kissé sérti, hogy tesszük amit teszünk, ő viszont egy teljesen más irányba réved. De felháborodni sincs időm, mert Ace abbahagyja, megint mond valami szépet, aztán eltávolodik, elhátrál tőlem, én pedig ahogy nő a távolság úgy érzem egyre olcsóbbnak magamat. - Cseszd meg... - suttogom ezt már a rám csukott ajtó felé, de inkább csak úgy magamnak, nem az idegennek. - Mi... mi volt ez? - körbenézek az étteremben, mintha a bútorok, a pult, vagy a tisztára nyalt padló megadná a választ. Percek telnek el, mire felfogom, hogy melyik bolygón vagyok éppen, és hogy meg kellene mozduljak. Így is teszek. Hiszen minden megy tovább a megszokott ritmusban. Nemde?
Bár egész más véleménye van az időről, és sok minden másról, mégis szereti az ilyen pillanatokat. Gyönyörűnek tartja azt a mosolyt, amit kap, mikor felkéri Larát, és a további percek már tényleg végtelennek hatnak. És bár tudja, hogy minden pillanat elröppen, és szkeptikus is ilyen téren, ugyanúgy beleéli magát ebbe, mint bármely másik ember. Sőt, talán még jobban is. Egy kedves mosoly... Mi kell ennél több? A nő, akit pár percig a közvetlen közelében tudhat, elképesztően vonzó. És itt nem a külsőség az elsődleges. Közvetlenség, kedvesség és természetesen az a rohadt mosoly, amely mindenkinek jól áll, főleg neki. Ezek után... Acet teljesen lenyűgözi ezen dolgok egyvelege. Nem is tud mozdulni. Csak viszi tovább a lába, és igazából nem érti, közben mit mond Lara. Csak lép és lép és lép, az idő megállt. Összeszűkült pupillák, görcsbe állt gyomor. Nem várja meg a "Köszönöm" végét. A dal véget ér, a hölgy egy puszit lehel az arcára, ez elég ahhoz, hogy elvágja a cérnát. Határozottan egy érzelmekkel fűtött, hosszú csókkal viszonozza a világ egyik legszebb érintését. Azonban szemébe világít valami, ami csukott szemmel is látható. A fények, melyeket bármikor tudatosan képes megidézni, most ott pörögnek, szinte táncot járnak Lara háta mögött. Természetesen ez kellemetlen meglepetéssel jár, és Acenek visszatér az önkontrollja. Hirtelen elhúzza a fejét. - Én köszönöm... - mosolyog a lányra, és ujjával arrébb tessékel egy hajtincset Lara homlokán, ami a tánc hevében odacsúszott. - Mindent. Most viszont mennem kell. De tudd, hogy életem egyik legszebb élményét adtad nekem. Elengedi a lányt, egy kis ideig hátrál, majd felmarkolva kabátját ki is lép az étteremből. Boldog, de egyben ideges is, ez talán hangján is hallatszott. Egyszer történik ilyesmi, akkor is közbejön valami. Fantasztikus, amennyiben nem egy hozzám hasonlóval találkozom, el is felejthetem az ilyen dolgokat. Úgy tűnik, az erőteljes érzelmi hatás előhozza belőlem ezt... Egyfelől ajándék, másrészről átok. Bárcsak nem kellene ezt elrejtenem. Ez is én vagyok... De mindegy. Megérte. Sietősen távolodik az étteremből. Egy majdnem rosszul sikerült esettel, de egyben egy gyönyörű élménnyel lett gazdagabb. Hátranéz, és úgy veszi észre, senki nincs a környéken, és belép a legközelebbi sikátorba, ahonnan már csak egy pillanat, és otthon van. Otthon, egyedül... Lara nélkül.
Igazából nem is megyek ki a pult mögül a zenegépig. A music center tulajdonképpen egy dupla kazettás magnó, amelynek tetejére egy bakelit lejátszót építettek. Ezzel ügyeskedek még a pult mögött, mert Chuck nem bízta volna a vendégekre a szerkezet kezelését. Szerelme volt ez a gépezet, és én is nagyon megkedveltem. Amikor Ace leteszi azt a bögrét, már amolyan telecsízes mosollyal a képemen libbenek ki a pult mögül, mert bizony vettem a lapot, és felkérnie se kell, mert úgyis igent mondok, de a pult végében bevárom, hogy ő jöjjön oda hozzám. Kicsit megint a deja vu érzés kerít hatalmába, mert korábban mintha álmodtam volna már valami ilyesmiről. A törzsvendégektől tudom, hogy ez teljesen természetes, ilyen mindenkivel történik. - Zenélés? Hmm. Én zongorázok. De csak amatőr szinten. Eleinte muszájból kezdtem, mert a Columbia felvételihez jól jött ... - Ace testtartásához igazodok. Jobb kezem a baljában, balom pedig a vállán csúszik fel. Még a lélegzetem is elakad egy pillanatra, mert nincs rajtam kesztyű. - ...a zenei ismeret is, de aztán megszerettem. - észreveszem én is, hogy csak úgy locsogok, de ez már csak így van ha zavarban vagyok; bár nem feltétlen a fogyatékosságom és Ace zavara miatt, mert ugyan érintem a férfit, mégsem érzem azt, hogy elveszítettem önmagam. Én is zavarba estem, és vannak vegyes érzelmeim a tánc közben. Hisz nem Chuckkal csinálom, az apámmal, hanem Ace-vel. Így teljesen más az egész. Intimebb. Ki ne jönne zavarba ettől? A körülményekhez képest egy kicsit még nyugtat is a tudat, hogy nem csak én érzem sutának magam, ugyanakkor boldognak is (a tánc mindig feldob), és már nem csak én tetszek magamnak Ace által, de ahogy belemelegedünk, számomra is egyre vonzóbbnak tűnik ez a nyakigláb idegen. A kipörgésekkel tökéletesen időzít. Ismeri a dalt, és érzésből irányít. Semmi mesterkélt, műanyag, filmes-klisés mozdulat, ösztönből csinálja, én pedig boldogan követem. Kicsit olyan, mintha máris egy összeszokott páros lennénk. Tudom, hogy ez azért van, mert míg érintem, addig a fejébe látok, ezért nem is bízom el magam. Csak élvezem amíg tart. - Nagyon jó vagy! - a hangomból ömleng, hogy mennyire lenyűgöz az amit most csinálunk. A szemkontaktust tartom. Megigéz, elbűvöl az a szürke szempár. Akármit jelentett korábban az a csodás színkavalkád, én is oda kezdek vágyni, de piszkosul. Elérkezünk a dal végéhez, elhalnak az utolsó akkordok is, én pedig kipirulva, boldog vigyorral a képemen nézek fel Ace-re. Nem állom meg, hogy lábujjhegyre álljak, és egy csókot leheljek arca bal oldalára. - Köszönöm...
Neki is kiment a fejéből, hogy Lara még tartozik a kabáttal, de úgyis eszébe jutott volna távozás előtt. Átemeli a pult felett, szintén vigyázva, aztán végignézi, ahogy vendéglátója a zenegéppel babrál. Amint megszólal a zene, arrafelé fordul a székén, a bögrét és kezeit ölében pihentetve figyel. - Nem sok számot hallottam tőlük, de van, ami tetszik. Ez például olyan az egyik olyan. Mosolyog, amint meghallja a kérdést. Már nem fázik, de visszagondolva arra, hogy párszor már leégette magát a táncával, beleborzong. Na nem mintha olyan szörnyű lenne, csak éppenséggel tudása kimerül a "dülöngélős" lassúzásban, meg maximum egy-két keringőben. - Nem igazán vagyok oda a táncért, sosem voltam jó benne. A zenélés számomra jobb élmény... - haboz egy kicsit, - de tudod mit? Nem is mond már semmit, gyorsan lehörpinti az utolsó korty kávét, és felkel. Larához sétál, és ellenvetés nélkül tánctartásba irányítja magát, és a hölgyet is. - Ne számíts sokra - vigyorog. - Pláne, hogy ebből azt szűrtem le, hogy Te azért tudsz is táncolni. Néha egy-egy kipörgetés, vagy minek is nevezik, de ezen felül tényleg nem tud semmi érdekeset mutatni. Ami új lehet, az maximum az a nagy érzelemkoktél, ami benne keveredik, és Lara is érez.A kéztartás sokat elárul, azt mondják, de Lara esetében ugyebár mindent. Ace zavarban van, mint egy kisfiú, és ez egyesül benne a pillanatnyi vonzalommal és szépérzettel, boldogsággal.