Sloane'S Bed & Breakfast

Ah, hogy a család! Mosolyogva bólintok, hogy megértettem, és hogy nem áll szándékomban tovább kérdezősködni ezzel kapcsolatban.  Nem érzem átejtve magam, nagyon hitelesen füllent Ace. Válasza fura mód megnyugtató. Talán azért, mert én is nagyon kötődöm a gyökereimhez, és aki hasonlóképpen gondolkodik  az rossz ember nem lehet. Igaz? IGAZ?! Nagyon rosszul fogom érezni magam ha egyszer majd kiderül, hogy mennyire könnyen bedőlök egy kellemes arcnak és egy nyugodt, mondhatni barátságos hangszínnek. De most még a jelenben vagyok, ahol kezdem ismét kényelmesen érezni magam a bőrömben... illetve más kabátjában. - Hoppá. Elnézést, erről megfeledkeztem. - le is kapom magamról Ace kabátját, majd átnyújtom neki a pult felett. Kétrét hajtom előbb, hogy ne verjem le vele a kávékat, de a pultot se töröljem fel. Nem mintha koszos lenne, vagy valami, csak ha módomban áll, akkor elkerülöm az ilyesmit. És az  ellenérveket is arra, hogy  miért nem lesz nekem se párom, se gyerekem, de még társas hobbim se a gyeplabdán és a sakkon túl. Mert akárhonnan nézem, sehogy sem vág a témába az, hogy fogyatékos vagyok. Sajnáltatni végképp nem akarom magam.
- Nos, való igaz, hogy lassan el kell kezdenem a napomat, de a kávé még vígan belefér. Idd csak nyugodtan, nagyon fáztál már.- újra bele is borzongok, ahogy két kezem közé szorítom a forró bögrét, noha már egyáltalán nem fázok. Ez most úgy jól esik. Már ameddig arcul nem csap újra a beállt csend, mert az a halálom.
Bekapcsolom hát a music centert, ami itt van a pult mögött, de hangszórói a vendégtérben vannak kihelyezve. Letekerem a hangerőt, mert csak egy óvatos háttérzaj a cél, aztán a bakelit forogni kezd és egy jó ismert The Drifters dallam akkordjai csendülnek fel. Nem tudatos a választás, ezt még Chuck tette fel több hónappal ez előtt. - A nevelőapám odáig volt értük. Tudsz táncolni? Ő nagyon szeretett. Jó vezető volt, mellette még én is profinak tűntem. - szándékosan próbálom meg ilyen semleges irányba terelni a  beszélgetést, mert habár érdekes figurának tartom Ace-t, röpke ismeretségünk során eddig majdnem minden téma tabunak bizonyult végül, vagy  nem veséztük ki eléggé, továbbléptünk. Ez utóbbi talán nem ez a kategória. Legalább addig míg átmelegszik és megissza a kávét, hiszen utána úgyis menni akar.

Olyan rövidre zárja a sakk témát, hogy így már pofátlanságnak érzem rákérdezni, hogy volna-e kedve egy partihoz. Ugyanis én nagy rajongója vagyok ennek a... nem is tudom. Szellemi sportnak? Noha én is inkább csak a "szeretem" kategóriás játékos vagyok, nem pedig a "tudom is". De ez ugye nem számít, mert máris továbbléptünk. Ott tartunk, hogy ő nem helyi lakos, és hirtelen nagyon sokat fiatalodott a szememben, ahogy habozik és hangnemet, stílust is vált a válasz közben. Nem tudatos, inkább csak amolyan női megérzés, hogy beletenyereltem valamibe. Közben végre elkezd kotyogni a kávégép, aminek különösen örülök, mert ki nem állom ezt a csendet.
- Biztos, hogy érdekel ez téged? - én habozás nélkül kérdezek vissza. Jobbra fordítom a fejem, így sandítok rá, és a szemöldökeim is összeráncolódnak az orrnyergem felett. Erős volt ez a  váltás, és ebből a  szemszögből valami olyasminek tűnik a kérdése is, amit esze ágában se lett volna feltenni, ha nem ejtem zavarba. Tulajdonképpen az előbbi reakciója miatt érzek létjogosultságot a következő kérdésnek:
- Mit csinálsz Te ilyenkor NS-ben?
Vegyük figyelembe, hogy a New York-i egyetemek nem éppen a város szomszédságában vannak, Ace pedig gyalogosan érkezett, hiszen a taxi ellen se volt kifogása mikor felvetettem a lehetőséget. Az előbb pedig zavarba jött, mikor megkérdeztem hol tanít. Nem gondolok én semmi rosszra, és ha megmondja, hogy nincsen közöm hozzá, akkor nem is fogom meglovagolni a témát. Csupán feltettem egy logikus kérdést. Aztán már az ő reszortja megválaszolni. Apropó válaszok:
- Nincs. Se gyerek. Se pasi. Se érdekes hobbi. Nem lehet. - minden mondatvégi pont egy-egy folyamat végét is jelenti a kávé elkészítésében. Magamnak is töltök egyet, aztán két nagy bögrével fordulok vissza Ace-hez. Az egyiket leteszem elé a pultra. Fel sem tűnik, hogy nem kérdeztem meg hogyan szereti a kávéját. A gondolataiból tudom hogy kívánja éppen. - A kávé. Hívjam a taxit? Ilyenkor beletelik fél órába is, hogy megérkezzen.

- És ezennel porba tiportad a második sztereotípiámat is. - röviden felnevetek. Nem nyerítve, csak úgy szolidan. Az első skatulya az "idegenek, éjszaka" volt, mert ugrásra készen álltam mikor megjelent a játszótéren. Ilyenkor az ember lánya nem remél sok jót a sötétben bolyongó idegenektől. Ace erre rácáfolt, noha ez nem azt jelenti, hogy a jövőben az érdemeltnél több bizalmat fogok szavazni az idegeneknek. A második sztereotípia pedig mindenképpen az öltönyéhez fűzhető, amit szintén megvétózott az előző állítással. Nekem ugyanis határozottan olyan fazonnak tűnt, aki nívós helyekre jár, és feltartott kisujjal issza a kávéját. Nem mellesleg a viselkedése és az eddig elhangzottak alapján nem tűnik se depressziósnak, sem életuntnak. Remélem, ebben is tévedtem, és a fények, no meg a kép, hogy ő semmivé válik, valami egészen mást jelent. A holnapot. Ahogy ő is mondta. ~Legyen ez a harmadik!~
- Neki fontos ez a hely, szóval nekem is az. Akkor is meg fogok felelni az elvárásoknak, ha megszakadok, mert tartozom ennyivel. Felnevelt. - és én is szeretném, ha működne a dolog, de ezt már nem teszem hozzá, mert felhoz egy ennél jóval érdekesebb témát is. Egy bár?  - Mi tartott vissza attól, hogy megnyisd?
Ekkor már a kávéfőzőt bűvölöm valami boszorkányos rutinnal. Öreg gép már, kicsit trükkös is, de isteni kávét csinál.
- És játszani is tudsz? - gondolok itt a sakkra, amit az előbb említett, arra pedig, hogy "gondolom elég sokan is járnak ide", nem is tudok mást tenni, mint büszke határozottsággal bólintani. Nehézségek vannak, de maga a szekér fut rendesen. Igazán nincs okom panaszkodni rá, és nem is teszem.
- Nem helyi vagy. - veszem a bátorságot, hogy ne kérdőben, hanem kijelentőben mondjam. North Salem nem nagy város, és -nagyképűség nélkül- a közel 15 év szerintem az összes helyi lakos megfordult már itt. Ace viszont majdnem biztosra veszem, hogy először jár erre. Látom abból, ahogy körbenéz, és ahogy megjegyzi hogy "jó kis hely ez". Az elégedett öröm fura egyvelege kezd kavarogni bennem. Terelem is erről a szót, különben elszállnék itt magamtól. - Mit is mondtál? Hol tanítasz? - munka. Ez az! Az emberek szeretnek beszélni a munkájukról. Vajon Ace is ez a kategória? Vagy ismét kilép egy skatulyából?

A naiv leány megint felugrik a bók hallatán. Ez alkalommal két kézzel nyomom vissza a székre, üljön csak meg a fenekén. Ace biztosan nem mondana ilyeneket, ha tudná, hogy milyen hátsószándékkal kérdezem, és szó sincs arról, hogy én milyen értelmes ember vagyok. No nem tartom magam kimondottan hülyének, de nincsenek se költői gondolataim, se világmegváltó terveim. Acenek viszont annál inkább. Ahogy újra felnézek rá, már három méter magasnak tűnik a szememben, és egyre nagyobbra is nő, ahogy folytatja. Aztán megtudom, hogy tanár, hogy nincs családja, és megint kapok egy bókot, amelytől már vörösben izzana az arcom, ha csak egy egészen kicsivel is szemérmesebb lennék. Nem tudom mi visz rá végül, de kinyúlok, és mutatóujjal megbököm a vállánál.
- Igazi vagy. – elismerően biccentek is hozzá. Amiért nem közvetlen a bőréhez értem, ez alkalommal  nem tudok meg semmi olyasmit amihez közöm sincsen. Tessék egy bók tőlem is. Ugyan nem annyira közvetlen, és egyenes, mint amilyen az övé volt, de az elismerés, a szándék ugyanaz. Remélem értékeli is. Ha lehet csodálni valakit ennyi idő után, akkor én most lettem Ace rajongója. Hitemben megerősít, hogy a féri átadja kabátját, pedig ő maga is fázik. Tudom, mert miatta kezdtem én is fázni. – Köszönöm. – Belebújok a kabát ujjaiba és szorosan átkarolom magam, hogy mihamarabb felmelegítsem. Jó illata van. Ugyan nem szándékosan szagolgatom egy idegen kabátját, de rajtam van és érzem.  
Nem vagyunk már olyan messze. A szálloda cégérét már látni lehet, innen még két utca.
Ace közben visszadobja a labdát. Kicsit tartottam ettől, mert amennyiben ő tanár, úgy most ki fog derülni, hogy abszolút nem állunk egy szinten.
- Igazából Bad & Breakfast vállalkozás, és nem amolyan öltönyös-estélyi ruhás étterem. A nevelőapám nyitotta meg lassan 15 évvel ez előtt, és én még csak két hónapja viszem. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a nekem való foglalkozás. El vagyok még veszve. - Felpillantok rá. ~Francba már! Megint magasabbnak tűnik.~ Pedig most nem ő nőtt meg, hanem én mentem össze. - Nekem ez a holnap. Illetve a ma, mert nemsoká nyitok.
Hamarosan megérkezünk a Sloane'S elé. A kulcsokat már az utca elején elővettem, így nem az ajtó előtt szöszölök vele, hanem rutinos mozdulattal nyitok, és tárom ki az ajtót Ace előtt.
- Kerülj beljebb.
Nem tudom Ace hogy van vele, de nekem kis híján könnybe lábadnak a szemeim, annyira jól esik belépni a meleg helységbe. Még halványan felsejlik a levegőben az orgonás tisztítószer illata, a székek fejjel lefelé lógnak a csupasz asztalokró (a piros kockás vászonabroszokat csak nyitáskor tesszük ki.), és zavarba ejtően nagy a csend.
A pult mögé megyek, ahol első dolgom életet lehelni a kávégépbe.
- Ülj csak le! Rágcsát? Van mogyoró, kréker, ropi ééés perec. A kávénak még kell öt perc.
Szeretném megkérdezni, hogy "na milyen?" mármint a hely "milyen?", de nem tudom, nem tűnnék e még bolondabbnak, ha azt feltételezem, hogy nem helyi lakos, és még sosem járt itt.