Shane Austin Williamson - Roham

Az életem tizennyolc évvel ezelőtt kezdődött, egy átlagos nyári napon. Édesapám éppen betakarítást intézte, amikor anyukám fogadóban rosszul lett. Balszerencsénkre apa későn ért haza, és vendég se akadt nálunk, így már nem lehetett sok mindent csinálni . Éppen megérkezett az orvos és összesereglett a rokonság, már is jöttem a világra mit sem törődve olyan apróságokkal, hogy elkellene vinni a kórházba.
A gyerekkorom békésen, és boldogan telt az észak floridai kis közösségünkben. Falu, vagy város nevet nem érdemes mondani, hiszen az egész közigazgatási egység nem volt más mint tanyák, és út melletti kis központok összessége. Minden egyes kis részterületnek meg voltak maga hasonló korú gyerekcsapatai, akik együtt játszottak, később pedig tanultak a többi hasonló falukból jött gyerekkel együtt. Az egész területen összesen egy általános iskola, egy könyvtár, és egy gimnázium volt található, ami elég sokat elmond róla. Főleg, mivel a kocsmák és templomok száma ezzel szemben több tucat volt. Az apám volt tengerész gyalogos őrmester, aki tizenkét évig szolgálta a hazáját, mielőtt megállapodott és családot alapított. Az anyai nagyapám volt az egyetlen református hit közösség vezető lelkésze, anyám tanítónőnek tanult, de amikor apával összeházasodtak kénytelen volt otthagyni a főiskolát. A családunk főbevételi forrása a családi farm lett, amely már több száz éve a Williamson birtok része. Mikor mi megkaptuk volt már nagyobb és kisebb is, de állt rajta egy méretes régi kúria amelyet még rabszolgatartó nagybirtokos ősök építettek. A család már generációk óta nem használta, mert messze esett szántóktól, és drága volt fenn tartani, de mi ebbe is láttunk fantáziát és hamarosan kis panziót nyitottunk, amely sok szállóvendéget nem vonzott ugyan, de a környékbeliek egyik kedvelt találka helye lett, és remekül kiegészítette a mezőgazdasági termelésből származó sokszor szerény bevételeket. Nem voltunk se gazdagok, se szegények, és ha egy kis többet bevételünk volt, azt sokszor a templomnak vagy az iskolának adtuk nem éltük fel felesleges dolgok megvásárlásával. A szüleimet, és nagyszüleimet tartom a legcsodálatosabb embernek a világon, ami nem is csoda hiszen rengeteg szeretettel vettek körül. Ha éppen nem dolgoztak, hatalmas kirándulásokat szervezetünk, egészen kicsiként mentem apával horgászni, majd később vadászni is. A nagyapa rengeteg érdekes történetet mesélt nekem a környékről, megtanított sok szép egyházi énekre, és igaz istenhitére terelt engem. Anyukám pedig keményen dolgozott, hogy nekünk fiúknak és férfiaknak mindene meglegyen, akkor is ha éppen rossz volt a termés, vagy nem tudott egyház közösség bért fizetni. Rengeteg barátom volt a környékről, akiknek a szülei jellemzően az enyémekhez hasonló korúak voltak. Együtt fedeztük fel, az erdők, mocsarak és szántók rengetegét, ami közben bizony sokszor tettünk rossz fát a tűzre, vagy kerültünk különböző kalamajkákba. Ez azonban hozzátartozik a gyerekséghez, és a szüleink inkább terelni próbáltak minket a helyes útra, nem pedig megmondani, hogy mit csináljunk. Igaz, a terelés nem mindig szép szóval, ha nem egy lendületes pofon segítségével történt, de leckét mindig megtanultuk. Sajnos testvérem egyetlen egy született, holott mi felénk sokszor három, négy, öt gyerek is van egy házba. Ez azonban nem kisebbített az örömön, és bár sajnos nem egy öcsikét kaptam, de a húgommal is lehetett közös egész jó programokat szervezni.
Az iskola soha se ment valami fényesen, és ha nagyapa, vagy anya ez ellen ágált akkor apa mindig leintette őket ezzel: "Ágyú tölteléknek még jó lesz, csak férfi legyen az a lényeg." A férfivá nevelésemen persze keményen dolgozott, és mindent megtett, hogy átadja nekem a tudását. A kicsi koromba még viccesnek tűnő horgász túrákból, hamarosan igazi túlélő túrák váltak. Meg kellett tanulnom ki ismerni a környező terület keményebb arcát, tüzet gyújtani akár gyufa nélkül is, ehető növényeket, és friss vizet gyűjteni, valamint kunyhót építeni magamnak. Ezt követte az önvédelem, majd később céllövészet, és vadászat. Nem csak apám volt azonban a tanárom, ha nem a nagyapám és az édesanyám is. Papa régi történetei egyre kevésbé érdekeltek, de nem csak helytörténetet vagy bibliát ismerte jól, de volt több motorja valamint kocsija is, amit maga újítgatott fel. Mivel otthon is rengeteg gép volt, ezért nagy örömmel segítettem neki a szerelésben. Édesanyám pedig megmutatta, hogy elejtett állatokból, hogyan tudok ételt főzni és hogyan készítsem elő a bőrüket. Később nyaranta ha épp apámnak nem kellettem a barátom családja által vezetett asztalos műhelybe is szívesen dolgoztam, vagy építkezésekre jártam, ahol a fizikai munka másabb vállfaijait ismertem meg. Ilyenkor persze általában a barátaimmal egy helyen dolgoztunk, és ez még izgalmasabbá tette közös munkát, valamint felkészített minket az alsó közép osztályban ránk váró hosszú évekre.
Az iskola mint mondtam, soha se foglalkoztatott, de dolgozni nagyon szerettem. Volt azonban egy másik szenvedélyem, ez pedig a sportolás. Mielőtt a különleges képességem jelentkezett is nagyon jó voltam atlétikából, és az apám tanított bokszolni is, amit úgy tizenhárom évesen elkezdtem versenyszerűen is űzni. Kezdetben nem ment valami fényesen, de kemény munkával felküzdöttem magamat és egészen komoly meccseket is megnyertem. A helyi lap erről több cikket is írt, és a környéken mindenki nagyon büszke volt rám, talán profi bokszoló is lehetett volna belőlem, ha nem kezd el fejlődni a mutáns képességem. A gimnázium előtti nyáron hirtelen iszonyat sokat, valami harminc-negyven centit sikerült nőnöm, aminek következtében betegesen lefogytam és alig tudtam mozogni. Az iskolai évet meg se tudtam kezdeni, és sport orvos mindentől eltiltott ami testmozgás. Majd nem egy évet voltam hízókúrán, úgy hogy csak szigorúan előírt gyakorlatokat végezhettem, de még is látványosan növekedni kezdtek az izmaim. Mire gimnáziumba kerültem, nagyobb erősebb és persze egy évvel idősebb voltam a többi elsősnél, igaz az utóbbi két dologban a felsőbb évesek se tudtak velem versenyezni. A tornatanár, amikor meglátott szinte ugrált örömében, és már első héten jelentkeznem kellett a focicsapatnál. Ahogyan annak idején a boxban itt sem lettem rögtön sztár, de már párhónap után kezdő csapatba kerültem, és a második évben már a legjobb hátvéd voltam a környéken. Ha egyszer megindultam semmi, és senki se tudott megállítani, bár a pályát körülvevő betonfal párszor megpróbálta. Nos, a végeredmény mindig az lett, hogy hívni kellett a kőművest, én pedig megúsztam egy új sisak megvételével. A csapatot egészen országos harmadik helyezésig juttattam, és a tizenegyedik osztályban már komoly ambícióim voltak a tanulás terén is. Ilyen sportolói adottságokkal, szinte egyenes utam volt az egyetemi  vagy a profi ligához, a környékbeliek istenítettek minket és több országos sportújságba is bekerült a csapatom neve.
A nagy felhajtás után váratlanul érkezett Charles Xavier professzor, aki felajánlotta, hogy vele mehetek az elegáns New Yorki középiskolájába. A családom kezdetben, nagyon szívesen fogadta, és bár kicsit furcsának tűnt a gondolat, hogy még az egyetem előtt elköltözzek itthonról. Még a húgommal is beszélgetésbe elegyedett, akinek szintén felajánlotta a költözési lehetőséget, aztán magyarázni kezdett valami mutációról, meg valami evolúció nevű dologról. Nem igazán értettem, mit mondott de anyám isten káromlást emlegetett az apám meg puskával akarta kiebrudalni a házból. A dolgot azóta se értem teljesen, de apa pár másodpercre megfagyott, majd megint sokkal szívélyesebbek lettek vele, és ránk bízták a döntés lehetőségét. Mind a ketten igent mondtunk, és neki vágtunk a hosszú utazásnak, valamint az új kalandnak.