6-os Szoba

-Párizsi utat nem tervez az ember! Ott részegen kell ébredni egy vadidegen csajjal, aki aztán...vagy várjunk, az Vegas lett volna? Nem tudom, rég volt már művészettörténet órám, és sosem figyeltem oda igazán.
Igen, próbálom terelni a témát, de van egy olyan érzésem, hogy nem hagyja majd annyiban a dolgot. Ehh...ha a húgommal való találkozást is túléltük mindketten, akkor mi baj lehet a legjobb barátommal nem igaz?
-Neki is lenne pár kínos története rólam, amitől eldobnád az agyad...de sosem fogod hallani őket. Egyébként meg, mégis mire gondolsz? Mert ha arra, amikor dobott Amber, én pedig hónapokig üveges szemekkel nézve a semmibe hajtogattam papírszíveket, és hagytam ott a suliban, ahol épp jártam, akkor...na ja. Vagy esetleg az, amikor egy Stereo magnóval a fejem felett álltam az ablaka alatt a zuhogó esőben, és úgy próbáltam visszakönyörögni magam, de csak azt értem el, hogy rájöttem, mennyire túlbecsülik a romantikus filmek ezeknek a vackoknak a vízállóságát? Brrr....Mondjuk, legalább nem kellett tovább hallgatnom azt a nyálas vackot.
Megforgatom a szemeimet, amikor az atlanti óceánban akar füröszteni, persze csak véletlenül.
-Természetesen...az pedig, hogy semmi kedved "gyalogolni" mindössze szerencsés véletlen.
Sóhajtok, és inkább a Sci-fi témára összpontosítok. Szegény Gus...értelmes gyerek, szóval biztosan tudta, hogy nem a Targus-ba zárták, de mégis. Amikor nem találta meg benne az irányító panelt, az számára olyan élmény lehetett, amikor én a csatornába próbáltam lemászni, de apám közölte, hogy valójában nem élnek ott teknőcök. Sorsdöntő trauma az életemben...
-Ugyan már! Darren nem a jövőt látja, csak a lehetséges jövőt! Mindössze furcsán specifikus telepátia, némi kozmikus megfigyelő képességgel, amivel átlátja, mi miért van. Ha valamelyikünk berúg, és elkezd random teleportálni, máris keresztülhúzza a számításait...igaz az a miénket is.
Aztán vállat vonok könnyedén.
-Túl sokat aggódsz. Igen, kit izgat, hogy valaki, akinek a fejét egy karóra fogják szúrni...ha még nem történt meg...szóval érted, az aki foglalkozik az üggyel nem a diplomáciai érzékéről híres, vagy hogy össze lehetne zavarni észérvekkel, meg etikai dilemmákkal, ha a darabolásról van szó. Mellesleg, valahogy szereztek róla egy képet, lilára festett hajjal, és zöld szakállal.
Hátra dőlök, és nagyot kortyolok a kólámból, hangosan szürcsölve.
-Nem, a túlélésük nem aggaszt kimondottan. A mentorom már annál inkább. Erik mostanában olyan feszült valamiért...ellenben a szokásos életvidám, mókamester személyiségéven igen. Á, mindegy!
Megvakargatom a tarkóm, és újra elgondolkodom még egy korábbi kérdésén.
-Nemsokára elmegyünk egy hajókirándulásra, addig meg...eléggé sűrű a program, de ha vége annak a rémálomnak, amire beosztottak, bemutatlak neki rendben? Banyek...arra is be kéne pakolnom. Nem mondom, hogy annyira szörnyű persze egy ingyen nyaralás, de tudod milyen ez a suli, minden évben van valami gáz...valaki behány, felgyújt valamit, vagy elkószál, aztán felkutathatjuk érte az egész országot...azt hiszem most visszakapok mindent a diákoktól, amit eddig mi műveltünk az X-ekkel.

Van az úgy, hogy a legjobb barátunk ijesztően ismer minket. ez is ilyen helyzet volt. Sosem kedveltem a telepatákat, mert szerettem a gondolataim a fejemben tartani, de Gabriel-nek még különleges képességre sem volt szüksége ahhoz, hogy pontosan tudja, mire gondolok. És még rá is játszott. Rémes egy ember. Voltaképpen miért ő a legjobb barátom? Ez azért rólam is sokat elárul.
A képességem apróbb hiányosságait ért megjegyzést nagyvonalúan elengedtem a fülem mellett, sőt, még attól is eltekintettem, hogy a feje fölé teleportáljak valamennyit a tányérja tartalmából, aztán gyönyörködjek a gravitáció munkájában. Helyette inkább a csak ezt morogtam:
- A közeljövőben senkit sem tervezek sem Párizsba, sem semmilyen romantikus helyre vinni - még a számat is elhúztam, de aztán felderült az arcom - Tényleg! - kaptam a szón - Mikor ismerhetem meg szíved választottját? Annyi, de annyi kínos történetem van rólad, és egy részük még meg is történt!
Ettem egy falatot, ittam egy rá egy korty sört, aztán letettem az üveget. Nem ismertem a márkát, de finomabb volt, mint néhány olyan, amit az Államokban ittam.
- Persze, hogy te vezetsz. Nyilván nincs kedved húsz-harminc megállóhoz - mondtam gúnyosan - Arról nem is beszélve, hogy az Atlanti-óceán felett szinte biztosan leejtenélek... Természetesen csak véletlenül.
Elgondolkodtam azon, amit mondott, érveket kerestem, hogy megcáfolhassam. Közben folytattam az evést, de most nem figyeltem az ízekre, elmémet teljes egészében lefoglalta a megoldandó probléma. Méltatlan lett volna olyan érveket felhozni, hogy az átlagemberek azt is lehetetlennek tartják, amire mi képesek vagyunk. Ennél azért valamivel meggyőzőbbre van szükség.
- Sajnos nem találtam meg az irányítópultot - mondtam csüggedten - Valószínűleg rossz fülke volt. De nem is ez a lényeg. Amúgy is inkább visszamennék, mint előre.
Ezen egy kicsit elméláztam. Ha képes lennék a múltba utazni, annyi, de annyi mindent megváltoztathatnék... De erre tudtommal senki sem képes. Marad tehát a beletörődés.
- A jövő a cselekedeteinktől függ. A kőbe vésett jövőt látni természetesen lehetetlen, de én nem tartom kizártnak, hogy van, aki képes előre látni azt, hogy bizonyos események láncolata hová fog vezetni. Nem logikailag, hanem azon túlmenve. Ha minden helyzetnek számos végkimenetele lehetséges, nem látom be, miért ne lehetne valaki, aki mindet látja, és esetleg ráérez a legvalószínűbbre is. Sőt! - lelkesedtem fel hirtelen, mikor rájöttem, mennyire igazam van - Van is egy ilyen srác az iskolában! Igaz, hogy csak egy vagy két percet lát előre, de akkor is!
Innentől kezdve a témát lezártnak tekintettem, és önelégült vigyorral folytattam az eést. Egész addig, amíg Gabe fel nem tette azt a valószínűtlen kérdést.
- Hogy számít-e? Tehát te most komolyan azt kérdezed, hogy számít-e, hogy valaki tud az iskola létezéséről? Már miért számítana? elvégre az emberek imádják azt, amit nem értenek, véletlenül sem kell attól tartanunk, hogy félnének tőlünk, ne adj isten, ránk támadnának... Jézusom, öreg, neked agyadra ment a romantika.

-Istenemmm! Ugye nem megint azon rágódsz magadban, hogy hogy lehet egy férfi édesszájú?
Az első szóban az utolsó betűt direkt nyomtam meg, mert pontosan tudom, mennyire idegesítő. Legszívesebben még a haját is felborzolnám, ahogy ilyenkor tud nézni, de nem szeretném, ha emiatt is elkezdene aggódni a férfi mivoltommal kapcsolatban.
-Tudtommal elvihetsz Párizsba akit csak akarsz...ha el tudják viselni azt a 20-30 teleportálást, amíg veled oda érnek. Na, de nyugi, csak beszerzek egy epres habcsókos tortát, és már húzunk is onnan. Nem fogjuk megnézni a múzeumokat, vagy sétálni a parton, vagy ilyesmi. Tatjana már így is agyonvágna, ha megtudná, hogy nem vittem magammal oda, szóval ha találkoztok erről psszt.
Aztán csak figyelem, ahogy megpróbál sört rendelni magának. Hát, az előbb én nevettetem meg, szóval rám is rám fért, hogy mosolyogjak ahogy kapálózik.
-A kis alkesz...szóval hazafelé is én vezetek mi? Tudtam én, hogy nem olyan kényelmetlen az az X-wing amit Gabe bácsi vezet.
A jósok kóklerek dologra egyetértően bólogatok.
-Nem láthatsz olyasmit, ami nem létezik, a jövő pedig nem létezik...még. Ezért jövő. De pont neked kell magyaráznom? Pontosan tudod, hogy így van. Na, gyerünk, cáfolj meg! Próbáld csak meg bemesélni nekem, hogy amikor a rendőrségi fülkében voltál, nem próbáltál meg előre utazni az időben!
Aztán már falunk mindketten. Annak ellenére, hogy kicsit csípős azért nagyon finom ez a cucc, és a kólát is szeretem vedelni, szóval pont tökéletes. Annak is örülök, hogy Gus is szereti ezek szerint, bár remélem otthon nem próbál meg hasonlót enni. Az import változat nem az igazi valahogy...
-Még nem tudjuk - felelem teli szájjal csámcsogva - Charles sem tud még semmiről mert...vagyis, most már lehet elmondta neki Erik, nem tudom. Amikor megtudták, hogy keresztül lőttem a csajt, Logan inkább a saját kezébe vette a dolgot. Gondolom zavarta, hogy túlélte a bige, vagy ilyesmi. Amúgy, szerintem a bárány miatt van...otthon megszoktuk, hogy minden gumicsirkéből készül. Na, de a csajra visszatérve, nem tudom ki küldte, de fontos ez? Logan úgyis csíkokra fogja vágni napokon belül. Talán jobb is, ha nem tudunk többet.

A szememet forgattam. Soha nem fogom megérteni, hogy lehet egy férfi édesszájú. A nők esznek édes dolgokat, a férfiak meg olyan férfias ételeket, mint a... mint a... Mint a perec, például. De nem tortát... tortát akkor eszünk, ha valakinek születésnapja van. Vagy ha citromos, de ennyi.
- Tudod, öreg, ha választhatnék, kivel megyek Párizsba, nemhogy nem te lennél az, de még csak a top tíz esélyes közt sem szerepelnél. - szúrtam oda neki vigyorogva. - De úgy hozta az élet, hogy kénytelen leszek veled beérni.
Először megvacsorázunk, aztán elmegyünk Párizsba édességért. Hát nem romantikus?
- Pincér! Hozzon nekem sört. Sok sört. És perecet, ha van.
Persze nem beszélt angolul, én meg nem beszéltem görögül, szóval már annak is örültem, hogy sört kaptam. Univerzális szó ez, mindenhol megértik. De a perecet azért sajnáltam.
Vigyorogva hallgattam végig Logan alibijét. Néha nem értettem, hogy engedhetik, hogy tanítson. Mi persze jól elviccelődtünk a kontójára, mégis, vajon bölcs dolog ez? Bár végül ha bármi veszélyt jelentene, azt Charles úgyis tudná, arról nem is beszélve, hogy a fickó egy merő fém. Amíg Eric a közelben van, nem igazán kell tartanunk tőle sem részegen, sem másnaposan.
Gabriel arckifejezéséből rögtön tudtam, hogy mire gondol. Mindkét kezem védekezően felemeltem.
- Tudom, tudom. A jósok mint kóklerek. De ha belegondolsz... Van olyan az iskolában, aki megérint egy tárgyat, és megismeri a múltját. Akkor miért zárnánk ki rögtön, hogy olyan is van, aki ugyanezt előrefelé tudja megcsinálni? Végül is az sem annyira hétköznapi, amit mi csinálunk. Főleg úgy nem, ahogy én művelem, de azért te sem vagy annyira rossz. Így tehát akár lehetséges is lenne, hogy az a bizonyos rejtélyes gén erre a jövőbe látásra tesz képessé valakit. Csak azt könnyebb imitálni, ezért sok a csaló.
Ránéztem az ételre, és kissé elsápadtam.
- Hát... Jó étvágyat - mondtam, de évek barátsága arra sarkallt, hogy bízzak Gabe ízlésében és abban, hogy ez nem egy kissé megkésett bosszú lesz az eltűnésem miatt. Ha annak is szánta, látszólag csak magán állt boszút, mert én imádtam a csípős kajákat.
- Na jó, de ki küldte? Miért? És mi lesz, ha ráun a kolumbiai lábadozásra? És honnan volt neked fegyvered?! És mit mondott Charles? És miért ilyen finom ez az izé?

-Torta....hmmm.... - búgom, vágyakozón meredve magam elé, egyértelműen tudomást sem véve róla, hogy esetleg Gus nem ilyen értelembe akarta kamatoztatni rajtam a villám cukrász és pincér tehetségét. Még a hasam is megsimogatom, ahogy további nyammogó hangokat adok ki.
-Ölni tudnék egy jó eperkrémesért. Na, hazafelé beugrunk Párizsba is...
Mosolyogva veregetem meg a vállát, ahogy arcán megint látszik, hogy ismét kezd elmerülni az általános önsajnálatban, mint valami különösen szorgalmas lélekbúvár. Aztán felnevetek.
-Neeeem....úgy értem, rég láttam már, de szerintem még mindig alacsonyabb valamivel, mint egy lovon ülő ház, szóval nem, nem hinném, hogy ő volt. És alibije is volt: nem lehetett ő a másnapos rém, mert épp részeg volt valahol...ezért is nem ment többek között.
Aztán kicsit talán lejkezelően döntöm oldalra a fejem. A jövőbe látni? Na jó, nem tudom, miért pont ez az a képesség, amire mind azt hisszük, hogy marhaság, és lehetetlen, de tény, hogy valóságosabbnak hat egy sárkány bábjátékos, mint egy igazi jövendőmondó. Lehet azért, mert sok belőlük a csaló tényleg...
-Ez nem újdonság. Mindig jön valami nagy és rossz...abszolút más téma, jó étvágyat!
Ekkor leraknak elénk két hatalmas gőzölgő tálat, rajta nagyon furcsa kajákkal.
-Esküszöm, finomabb, mint ahogy kinéz...pláne, ha nem felejtetem el, hogy ne kérjek bele csípőst...
Egy harapás, aztán mint a villám nyúlok az üdítőért, és öntöm magamba a felét.
-Őh...bocsi...ebből a piából kérek még hármat...köszi. Huhh...Szóval, hol is tartottunk? Ja igen, harcoltam vele...keresztül lőttem kétszer, de pont nem vérzett el a kórházig. Jó kezekben van...Kolumbiában annyira nem gázak a kórházak mint....Etiópiában mondjuk.

- A különbség az - mutattam rá szelíden - Hogy te már nem szereted azt a lányt, én viszont még szerelmes vagyok Celeste-be, noha ezt nem igazán érdemli meg. Egy nap majd én is eljutok oda, barátom, ahol most te vagy, és akkor majd értékelni is fogom a bölcsességed, még ha most legszívesebben tortát is teleportálnék a képedbe.
Kezdtem magam igazán rosszul érezni. Ez többé már nem arról szólt, hogy egyedül hagytam néhány barátot, akik emiatt kénytelenek voltak péntek esténként nélkülem sörözni, és amúgy is nélkülözni ragyogó és lelkesítő társaságomat. Valódi veszélyekkel néztek szembe, amíg én lerobbant kis városok omladozó kocsmáiban nyakaltam egyik italt a másik után, remélve, hogy a következő pohár majd kitörli emlékeimből a Celeste nevet. Persze én is megvívtam a magam csatáit, a legtöbbet önmagammal, némelyiket pedig valós ellenféllel, de ez nem változtatott azon, hogy nem ott voltam, ahol lennem kellett volna, amikor rossz dolgok történtek.
- Frankenstein szörnye? Hm... Nem lehet, hogy csak Logan volt az másnaposan?
A hallottak gondolkodóba ejtettek. Ha jobban belegondoltam, én is elég sok feszült emberrel találkoztam a kis tanulmányi utam alatt, miközben az alkohol mutánsokra tett hatását tanulmányoztam (eredmény: kiüt).
- Los Angeles-ben találkoztam valakivel, aki azt állította, hogy képes megálmodni a jövőt - mondtam még mindig elgondolkodva - Nem tudom, hogy mutáns volt-e, vagy pedig közönséges csaló. Jó, rám nézett és megmondta, hogy összetörték a szívem, de gondolom az amúgy is lerí rólam. Szóval ő azt mondta, hogy nagyon nyugtalan álmai vannak. Nem tudta őket rendesen értelmezni, csak azt ismételgette, hogy jön valami nagy és rossz.
A baráti gúnyolódást elengedtem a fülem mellett, más foglalkoztatott.
- Egy nő, és harcoltál vele? Úgy érted... Magunkfajta volt?
Bár ez nem volt feltétlen fontos. Maga a tény, hogy akárki kívülálló is tud az iskoláról, sokkal riasztóbb volt.

Lemondóan sóhajtok, de aztán mosolyogva rázom meg a fejem.
-Javíthatatlan vagy. Mit szólnál, ha inkább úgy állnál a dologhoz, mint én az exemhez? Az esküvőjéről például úgy szerzek majd tudomást, hogy véletlenül meglátom majd egyszer a férjével, tíz évvel a szertartás után, aztán vállat vonok, és tovább megyek. Vagy így sem...
Na igen, könyvet kéne írnom arról, hogyan kell egészségesen bánni az exeddel. Első lépés, soha ne randizz olyannal, akivel egy kontinensen éltek, csak a baj van belőle. Sokkal jobb, ha elválaszt egy óceán, mert akkor nem futtok össze. Például a legutóbbi barátnőm Franciaországban él még mindig, a mostani pedig...egy emelettel alattam...elképzelhető, hogy mégsem nekem kéne tanácsokat osztogatni?

-Nos, a hullában nem vagyok biztos, és valójában hörgésről sem beszélt, de egyértelműen zombinak nevezte őket, szóval ja. A végén meg rájuk támadt valami Frankenstein szörny is...az már eléggé hullának hangzott, szóval ja. Hank most kísérletezik a vérükkel...legalábbis ajánlom, hogy azzal foglalkozzon, ha már...hát, rázós eset volt na.
Az utolsó kérdésre viszont megvonom a vállam.
-Nem tudnám megmagyarázni de, van egy ilyen rossz előérzetem. Fogalmam sincs, mi az oka, de még az általános, idegesítő jókedvem rózsaszín felhőin is áthatol néha és...úgy érzem, mintha valami fura dolog készülne, az a fajta fura, amit egy olyan lény, akit mi tartanánk furának, gondolna bizarrnak.
Aztán, hogy elvegyem az egész évét, felnevetek, és megveregetem a vállát.
-De aztán lehet csak elkezdtem sejteni, hogy te térsz vissza.
Aztán újra lehajtom egy kicsit a fejem.
-Vagy...még mindig az a nő zavar, aki betört a birtokra, mert valami listát akart a tanulókról. Letámadott, én meg harcoltam vele, aztán elkezdett heccelni, hogy úgysem ártanék neki, mert túl jó fiú vagyok, ő meg kinyír mindenkit a suliban, ha nem teszem amit mond....aztán lelőttem. Nyugi, él még! Azt hiszem...

Szélesen vigyorogtam, ahogy felidézte a régi csínytevéseket. Nos igen, ahogy mondani szokás, fiatalság, bolondság. Nem mindig voltam az a mértékletes és megfontolt úriember, aki ma vagyok. Bizony néha sikerült Charles és Erik agyára mennem. Valószínűleg Gabe és én tartjuk a legtöbb büntetésben töltött idő rekordját az iskola történetében.
A terveimet firtató kérdésre csak legyintettem.
- Nincsenek igazából tervek. Ha észhez tér, talán visszafogadom. Ha hozzámegy a könyvelőjéhez, majd az oltár elé teleportálok, amikor a pap megkérdi, kinek van ellenvetése, de ennyi. Na, ne nézz így, csak vicceltem.
Tényleg vicceltem. Mármint abban, hogy teleportálnék. No mindegy.
Valóban nem öklendeztem, miután megérkeztünk, de azért olyan nagyon kellemes sem volt. Mint mikor már hozzászoksz a saját kocsidhoz, de az lerobban, és kölcsön kell kérned egy haverodét. Az ülés máshogy van beállítva, a kormány sem pontosan ott van, ahol a kezed megszokta, és a váltón is más fogás esik. Ettől még a kocsinak semmi baja, de mégis furcsa vezetni. Valahogy így éreztem magam én is.
Fejcsóválva néztem végig a rendelését. Szívesen porig aláztam volna azzal, hogy tökéletes görögséggel elnézést kérek a bárdolatlansága miatt, csak sajnos az árvaházban viszonylag kevés hangsúlyt fektettek európai nyelvek megtanítására. Ha még Olaszországban lennénk, talán elboldogulnék, de itt...
- Zombik? Úgy érted járkáló, hörgő hullák? Ne már!
Elgondolkodtam. Ha létezünk mi, mutánsok, miért ne létezhetnének vudu papok is, akik képesek új életet adni a holtaknak? De mégsem tűnt valószínűnek. Charles szerint a mi képességeinket a DNS evolucionális változása okozza, vagyis olyan mutáció, ami a természet velejárója. A mágia viszont... az más eset.
- Mit értesz az alatt, hogy fura? Fura az átlagembereknek, vagy fura még nekünk is?
Ha valami fura egy srácnak, aki olyan iskolába jár, ahol a diákok repkednek, teleportálnak, gondolatot olvasnak, tüzet teremtenek vagy macskává változnak, akkor az a dolog már tényleg nagyon fura.

-Kósza ötlet mi? Mint amikor a múltkor füstbombát dugtál a hűtőszekrénybe, vagy szellemnek öltözve teleportálgattál, vagy amikor egy esti sétán halálra rémítettél egy rakás diákot egy sztorival egy kitalált kannibál fáról? - Kérdem szigorúan, de aztán elgondolkodom egy pillanatra.
-Jajj, várj, az utolsó én voltam...
Megpróbálok visszafojtani egy kuncogást, de nem megy.
-Na jó, mindegyik jó poén volt, de most komolyan...félve kérdem, mi az A és a B terv? Aztán, ha azok sem jobbak, keresünk egy másik A tervet, mert a C és a D borzalmas. Kivéve, ha valami sátáni nőszemély telepatikus képességekkel elhiteti veled, hogy bogáncsot csinált a heréidből, és nagyon szórnak. Na akkor elmegy...
-Nyilvánvalóan - felelem lezseren a kérdésre, hogy Görög étterem alatt tényleg olyan éttermet értek-e ami Görögországban van, és közben mellé lépek, kezem a vállára téve.
-Ugyan már! A kaját természetesen neked kell fizetni az idén még minimum, de az útiköltségbe beszállok - mondom, és már ott is állunk az étterem mögötti sikátorban mindketten, ahol valamiért fényes nappal akkora szélvihar kerekedett pár másodpercre, hogy egy csomó zacskó, és egyéb szemét repül ki az utcára előttünk.
-Istenem, de imádom, amikor valaki nem kezd el öklendezni teleportálás után - mondom boldogan, ahogy belépünk az étterembe - majdnem annyira, mint az országokat,a hol nem beszélnek angolul, így nem kell vigyáznom, mit beszélek. Bonjour, kettőt kérek abból az...izéből, amit múltkor ettem. Gracie.
Aztán amíg Gus fizet, ártatlanul vonom meg a vállaim.
-Ne nézz már így, tudod jól, hogy nem beszélek egy idegen nyelven sem, akkor nem mindegy? Na, gyere.
Lehuppanok az egyik félreeső asztalhoz, majd amikor már ő is ott van velem szemben, belekezdek.
-Lássuk csak...a legfrissebb mese, hogy az egyik tanuló csoport Zombikkal találkozott Afrikában. el tudod ezt hinni? Öt diák ment csak, mert sima ügy kellett volna, hogy legyen, aztán bamm, egy falura való zombi...ehh. Azóta is zavar, hogy nem voltam ott. Előtte meg a városban volt valami zűr...én mondom, kezd fura lenni valami, de nagyon. a szokásosnál is furább...

Elvigyorodtam. Az a baj Gabriel-lel, gondoltam, hogy túl jól ismer. Veszélyesen jól. Ennélfogva szinte semmi őrültséget nem vihetek véghez... Legalábbis úgy nem, hogy be ne szálljon. Bár a mostani kirohanása arra engedett következtetni, hogy ebben az akcióban nem szívesen venne részt. Védekezően felemeltem hát mindkét kezem.
- Nyugi, öreg, csak egy kóza ötlet volt. Gondoltam, esetleg, mint egy... Nem is tudom, C vagy D-tervet, el lehetne raktározni szűkösebb időkre. Nem? - az arcára néztem és lemondóan sóhajtottam - Nem.
Persze, hogy semmit nem oldana meg. Celeste-t nem rabolta el tőlem senki. Nem is tudom hát visszalopni magamnak egy eszementem hősies lovagi kaland során. Celeste-ben két nő lakik, egy csodálatos, kedves, figyelmes és izgalmas lány, meg a másik, akit Celeste fájdalmai hoztak világra. Ő rideg és kegyetlen és a saját jólétén kívül semmi sem érdekli, és még a jólétről is csak kifacsart, anyagias elképzelései vannak. ez a két nő vívott értem és ellenem ádáz háborút az én szerelmemben, és végül a rosszabbik győzött.
- A görög étterem alatt felteszem egy éttermet értez, mely Görögországban van.
Átkozott versenyszelélem... Tudja jól, hogy egy ilyen út nekem... Nos... Több percbe is beletelhet, míg neki mindössze néhány szempillantás. Vereségemet elismerve felsóhajtottam.
- Nos, foglalj egy asztalt. Én megyek utánad.

-Hé! - Szólok rá, amikor két másodpercnél tovább gondolkodik az első randim elképesztően valósághű, és romantikus elbeszélésén.
-Ismerem ezt az arckifejezést! Most épp arra gondolsz, hogy elrabolod Celeste-t, és addig tartod fogva egy barlangban, amíg nem tör ki rajta a Stockholm-szindróma! Ez marhaság! Egyrészt, mert ha működne sem akarnád így megkapni, másrészt, nekem sem így sikerült, csak mindketten ezt meséljük Tatjana-val, mert borzasztó emberek vagyunk. Szerintem a legjobb, ha elfelejted az egészet...vagy legalább valaki mást rabolsz el. Esküszöm, nagyon szép az a hely napkeltekor, de mindent nem old meg.
Aztán már az udvaron kicsit büszkén nézem, hogy nem sokkal ezek után máris sikerül zavarba hoznia egy közveszélyes nőszemélyt. Jó, elismerem, talán nem a legbiztonságosabb, de ebben a suliban ki az? Azért elég furcsán nézek rá az összehasonlításkor.
-Volvo? Az valami kocsi ugye, nem bicikli márka? Na mindegy, ha te porche vagy, akkor én valami repülő izé, amit még nem találtak fel. Na, de ezt majd megvitatjuk később, mondjuk egy föld körüli futóverseny keretében, ha lesz rá szabad fél percem...meg fél napom, hogy bevárjalak itthon.
Ez van, jó vele heccelni egymást. Más kérdés, hogy a képessége mindig lenyűgözött, ahogy el tud teleportálni dolgokat, anélkül, hogy hozzájuk érne, illetve néha mintha rájuk sem nézne. Nekem ez nem megy. Mindent taperolnom kell, és ha nélkülem ugrik valami, az ég tudja, hol köt ki. Szó szerint semmit sem találtam még meg ami így utazott. Viszont a sebesség! Na az nekem megy jobban! Gondolom ezért henceg mindig azzal.
-Lássuk csak...ismerek egy görög éttermet, ahol potom pénzért adnak egész durva adagokat. Komolyan, úgy néznek a dollárra, mintha aranyrúd lenne, a fene sem érti.

A nagymamás ajánlatot inkább elengedtem a fülem mellett, mert semmi nem jutott eszembe visszavágásként, ami kellőképp frappáns lett volna. Sok időm ugyan nem volt gondolkodni, de azért elképzeltem, milyen romantikus is lehetett egy sötét alagútban várni a vonatra egy őrülttel, aki csak akkor hajlandó elteleportálni onnan, ha a másik rábólint egy randira... Szegény lány... Vajon ez már Stockholm-szindróma? Talán nekem is el kellett volna rabolnom Celeste-et. Voltaképpen azon kívül már amúgy is minden más megpróbáltam.
A gyermekregulázó mentőakció remekül sikerült, ami nem csoda, elvégre mi csináltuk. Utána szánakozva pillantottam Gabriel felém nyújtott kezére.
- Teleportáljak veled? Ugyan már, öreg. Ha van egy Porshe-d - mutattam végig magamon - Nem ülsz be egy Volvóba. - intettem aztán felé.
Kár, hogy ezt az alapszabályt Celeste nem ismeri, gondoltam epésen, aztán mérges lettem, hogy már megint ő jár a fejemben. Inkább bemutatkoztam a tüskés lánynak, aki tüskék nélkül egész csinos volt. Szórakozottan megdicsértem a szép mosolyát, mire elvörösödött és megint kitüskésedett. Hm... Azt hiszem, nem hívom randizni. Sajnos egyelőre életveszélyes lehet megcsókolni.
- Enni? De, miért is ne. - visszahúztam a kislányt a bokájánál fogva, aki már lebegett volna el, ki tudja hányadszorra - Hol? És tudod... Szeretem a hosszú sztorikat. Mindenről tudni akarok.
Ez így is volt. Egyelőre semmiféle hivatalos státuszom nem volt itt, de szerettem volna minél hamarabb visszailleszkedni az iskolai életbe, ahhoz pedig tudnom kellett mindenről.

Megvonom a vállam. Ismerek egy barnát, aki pláne izgalmas, de nem rontom el az örömét. Már csak azt remélem, hogy ez az Óceán vagy ki tényleg facér. Ha esetleg mégsem...
-Ugyan Gus, tudod, hogy sosem állnék a boldogságotok útjába, csak mert rokonom a csaj! Ha neked a nagyi kell, pukkadjak meg, ha egy rossz szót is szólok miatta. Úgyis mindig bírt téged.
Aztán eszembe jut, hogy banyek, Celeste is francia...azzal a csajjal tényleg csak a baj van, pedig nem láttam már majdnem fél éve! Szerencsére, sikerül legalább az általános elmeroggyantságommal megnevettetnem őt, még ha nem is sokáig. Ahogy gyanakodva, sőt, aggódva sakkozta ki magában, és rákérdezett, tényleg így történt-e, már rajtam volt a sor, hogy gonoszul vigyorogjak.
-Többé kevésbé igen. Emlékszel arra az alagútra, amit úgy 2 éve találtunk, és majdnem elgázolt minket ott egy vonat? Na, oda vittem. Előtte már nagyon jól megértettük egymást a nyugalom kertjében, de aztán kiszabadultak az elsősök, és egyszerre nem lett olyan nyugalmas ezért megmutattam neki. Nagyon szép hely...ó, és valahonnan azt hallotta, hogy szorosan át kell ölelnie, hogy velem tudjon teleportálni szóval...hát valójában maguktól mentek a dolgok, mint valami álomban...
Felsóhajtok, és elrévedve bámulok ki az ablakon a kert felé. Aztán persze mennünk kell gyereket befogni, szóval sikerül leállítani magam...egyenlőre.
-Tökéletlen ám a...! - Kiáltok vissza vidáman, elharapva a mondat végét. - Belegondoltál már abba, hogy lehet menne hányinger nélkül is, csak én direkt úgy teleportálok, hogy másoknak kényelmetlen legyen? Ha nem hiszed el, gyere csak ide, és megmutatom!!!
Kinyújtom felé a kezem, heccelve őt, mintha bármi esély lenne rá, hogy egy másik teleportáló kidobja a taccsot. Ha behunyná a szemét, észre sem venné, hogy ugrunk, ha nem nagyon szélsőségesen más helyre kerülünk. Minden esetre ezek után mellé teleportálok, és megveregetem a vállát.
-Hiányoztál. Van kedved bedobni valamit? Éhen halok! Közben megpróbálom elmesélni, miről maradtál le még. Hosszú mese lesz.

- Na persze, a barna szemű lányok a meleg barna hajukkal, vagy mi... A vörösök izgalmasak, öreg. Főleg egy francia vörös, akit ráadásul Óceánnak hívnak. Mindenképpen meg kell ismernem - vigyorogtam - És bár a nagymamád igazán kedves asszony, tudod, mi a szabály: a barátok nőrokonai mindig tabunak számítanak. És azért mondja mindenki ezt, mert az a lány képen gyönyörű, te meg te vagy, szóval nem is értem, mit értetlenkedsz.
Kicsit elszorult a szívem, mert anyai ágon Celeste is francia volt félig, ámbár nem vörös, de senki sem lehet tökéletes. Nem mintha az ő hibái ebben kimerülnének, gondoltam még epésen, de aztán visszatereltem a gondolataimat a beszélgetéshez. Hangosan nevettem, ahogy előadta a kis történetet a barátnőjéről, de ahogy az arcára pillantottam, lehervadt a vidámság az arcomról.
- Várj - kezdtem gyanakodva - Te nem viccelsz. Jézusom, te tényleg nem viccelsz. Ez tényleg így történt.- megcsóváltam a fejem - Néha komolyan nem tudom eldönteni, melyikünk a nagyobb őrült, de azt hiszem, épp most vetted át a vezetést.
Összehangolt, szép mozdulatsor volt, és másodpercekkel később már odakint álltunk, egy-egy kis törpével a kezünkben. Az enyém szabadult volna, ahogy elengedtem a kezét, máris lebegett. A tüskés bőrű (és modorú) lány rápirított, mire a kislány lebiggyesztette az ajkát, és csalódottan leereszkedett. Ahogy láttam, még így is ő járt jobban.
- Nos igen - mondtam hangosan, hogy Gabriel biztosan meghallja - Sajnos van, akinek a képessége tökéletlen, és nem tud úgy elvinni valakit egy kis utazásra, hogy az ne legyen rosszul... Azért elképesztő, kiket ki nem kiáltanak már iskolavégzett embereknek... Az én időmben még nem engedtek vissza a társadalomba ilyen kontárokat...
Nem mintha nem egyszerre végeztünk volna, de ez lényegtelen volt. Szerencsétlen kiskölyök hamar jobban lett, de hát ilyen ez: a mutánssuliban veszélyes az élet. A tüskés lány hálálkodott nekünk egy sort, és még a tüskéi is eltűntek, csak, hogy azonnal újra kipattanjanak, amint a kislány mellettem újra lebegni kezdett. Az megint visszaereszkedett. Úgy gondoltam, játszhatják ezt már egy ideje.

-Hát én! - Vágom rá azonnal a kérdésre, hogy ki nem bukik a vörösökre. - A barnák...meleg barna szemekkel, édes arccal, az már igen. Mondjuk, ha vörös, van egy francia lány a suliban, lehet nem ártana találkoznod vele. A neve most nem ugrik be, valami óceán, vagy ilyesmi.
Aztán legyintek. Még, hogy a csajok arra buknak, aki intelligens, meg nem veszélyesebb, mint egy vadvízi evezés Vietnam-ban. Na, de elég egy másik manus sármjából, nem vagyunk mi csajok, hogy erről fecsegjünk!
-Lehetséges? - Kérdem, szarkasztikusan, felvont szemöldökkel. Aztán amikor kiderül a turpisság, egyre gonoszabb mosolyra húzódik a szám.
-Óóóóó, én hiszek neked. Mellesleg, a nagymamám megint szakított a fiújával, szeretnéd, ha felírnám a telefonszámát hmm?
Na nem mintha ne tudnám milyen érzés rossz helyen kikötni. Néha van egy sanda gyanúm, hogy a hipertér egyetlen célja, hogy szórakozzon velünk, a gyors helyváltoztatás meg csak mézesmadzag, hogy bemerészkedjünk oda.
-Miért reagál mindenki így? - Kérdem, egy hangyányit sértődötten, ahogy elkezd pislogni a kép láttán, de aztán zsebre is vágom a kulcstartót. De most komolyan, öcsém azt hitte rá, hogy ő csak a modell, akinek a képe alapból a kulcstartóban volt, hogy ne legyen üres, és valójában nem is ismerem!
-Hogyan is? Hát lássuk csak, lefejeltem, amíg kiheverte az agyrázkódást, hajtogattam neki egy virágot, aztán elteleportáltam a szovjetunióba, és nem hoztam vissza amíg nem ígérte meg, hogy eljön velem randizni. Tudod, a szokásos kosztümös filmekből vett marhaságok...
Lezseren megvonom a vállam, de aztán elmosolyodom. Nem tehetek róla, ha arról a napról van szó, nehéz komoly arcot vágni.
-Na de elég ebből, inkább...hmmm?
Kinézek az ablakon, és látom, hogy mit repkednek ott össze vissza.
-Melyik morcos lány, lehet, hogy ő a húgom! - Mondom komolytalanul, de aztán bólintok. - Na jó, hozzuk le őket.
És már ugrok is, vele együtt. Övé a jobb, enyém a bal, csak mint mindig. A rengeteg gyakorlásnak hála, ez még fél év kihagyás után is simán megy. A levegőben elkapom a kisfiút, aztán vele együtt érek földet. Szegény elég zöld, de nem először ugrott velem, szóval nem dobja ki a taccsot a csöppség.
-Nem szép dolog elvenni más babáját! Add vissza szépen, és örülj, hogy ennyivel...ó banyek, tessék, itt egy zacsi! Azt hiszem korán örültem, hogy már bírod. Nos, ez az első büntetésed...de kétlem, hogy az utolsó ma.

- Egy szóval sem mondtam, hogy okos dolog volt. - védekeztem nevetve - Csak azt, hogy megcsináltam, mivel nem vagyok kispályás. És ha belegondolsz, csináltam már nagyobb hülyeséget is életemben... Noha nem túl sokat.
Az örömkitörés után visszaültem az íróasztalra, és onnan folytattam a társalgást.
- Ki nem bukik a vörösökre? - kérdeztem horkantva - Na jó, Logan nagyfiú már, és amennyiben a hölgyről is elmondható, hogy nagykorú, én nem ítélkezem. Csak valahogy... Sosem hittem volna, hogy Logan felkeltheti egy nő érdeklődését. Nem is tudom... A nők szeretik a romantikát... A műveltséget... Ha a pasi nem szociopata... Ilyesmi. Persze ahány ház, annyi szokás, gondolom.
Kinéztem az ablakon, és a látóteremen átsuhant egy vigyorgó, tízévesforma kölyök. Egy szőke kislány követte, verdeső hajjal, és azt kiabálta, hogy adja vissza a babáját. Elnéztem, ahogy elsuhannak a kosárpalánkok felett, odalentről meg egy idősebb diák kiabál velük, hogy jöjjenek le, és idegességében kék-zöld tüskéket növeszt. Mindez alatt a szemem sem rebbent. Otthon, édes otthon...
- Nos, ami a rendőrségi fülkét illeti... Érdekes történet... Szóval lehetséges, hogy kissé tiszteletlen voltam pár rendőrrel... Miután letartóztattak... De nem csináltam semmi rosszat! Bár sajnos most nem szól egyetlen hőstett sem a mentségemre. Ellenben aznap megtanultam, hogy a skót whiskey és a teleportáció nagyon rossz kombináció. Na persze még így is nagyon nagy pech kellett ahhoz, hogy véletlenül... És ne vigyorogj, tényleg véletlenül! Szóval hogy egy próbafülkébe teleportáljak, ahol egy nagymama próbált éppen egy blúzt... Öreg... Nem volt szép nap. Nagyon nem.
Kíváncsian a képre pillantottam, és elkerekedett a szemem.
- Azt a... Ezt... Te... Hogy? Talán vak ez a lány? Barátom... Gratulálok. Alig várom, hogy megismerjem. Bár ha még ő maga is csak diák, nem látom be, hogy a húgával mihez kezdhetnék, már ha volna neki... - nem bírtam ki, hogy oda ne szúrjak egyet barátságosan.
A két gyerek megint elrepült az ablakunk előtt.
- Nem is tudom... Nem kellene esetleg lehozni őket? Az a lány, aki vigyáz rájuk, eléggé idegesnek tűnik - mutattam ki az udvarra. - És mutass majd be a húgodnak is.

-Hát...ja, végül is...így ez elég menőn hangzik valóban. Ehh, egye fene, ügyesen csináltad, végül is még élsz na!
~De mi a rákot akart Austin-ban?~
-És igen, egy kocsi azért nem rossz tényleg! Már majdnem olyan ász vagy, mint valaki más ebben a szobában, aki túl szerény, hogy felhívja magára a figyelmet.
Azért megveregetem a vállát. Na, tényleg nem rossz. De utána kapcsolok.
-Várjunk, ezt úgy csináltad, hogy nem értél a kocsihoz? Banyek, és ha agyvérzést kapsz...mit agyvérzést, ha szétrobban a fejed, és vérszökőkúttá változol ott helyben? Meghibbantál? Jó, oké...nem fogok úgy csinálni, mintha az anyád lennék...
Inkább nem is gondolok rá. Egy egész autó...helyette inkább Rozsomák, és a diáklány. Na igen.
-Nem tudom. Állítólag a vörösökre van rákattanva nagyon, és van itt pár veszélyesen jó csaj, szóval meg tudnám érteni. Egyébként is, ez nem óvoda, a többség felnőtt nő, szóval...hát aki vele kezd az nem tudja mit csinál, de annyira azért nem durva dolog, szóval tőlem...
Ami a Tardis-t illeti, csak nevetek. Jó ezzel húzni az agyát. Meg is nézném, hogy....álljunk csak meg....
-Nem nagyobb belül...elárulnád, mégis mit kerestél egy rendőrségi füle belsejében? Akarom tudni egyáltalán?
Aztán viszont rajtam a sor, hogy elámuljak. Bár, ah jobban belegondolok, eddig is csodálkozhattam párszor. Na mindegy, most aztán furán nézek rá, ahogy szinte varázsütésre kitalálja a gondolataimat, épp amikor kívánom.
~A francért nem tudok milliárdos lenni! A FRANCÉRT NEM TUDOK MILLIÁRDOS LENNI!!! Semmi? Szóval vége a kívánságműsornak mi? Sejtettem...~
-Hát, most hogy így említed, valóban történt egy fontosabb változás az életemben... - vallom be szégyenlősen, tekintetem a földön, kezem pedig a tarkómon, már megint.
-Bemutatnálak de...órán van. Diák...
Valamiért az előző pletyka után ezen nem tudok nem nevetni kínomban. Jó, egy tanárnak más persze randizni velük, mint nekem, de akkor is. Kicsit bagoly mondja szaga van a dolognak. Minden esetre előhúzom a kulcstartóm, amin rajta van a képe, hogy ha más nem, legalább ezt láthassa.
-Nem, nincs húga...viszont az enyém ide került, jut eszembe! Na, az még egy érdekes nap volt.

Jót vigyorogtam a régi óra sorsán, ahogy elképzeltem azt az ámokfutást, amit Gabriel művelt vele. Korholására védekezően felemeltem mindkét kezem.
- Nyugi, egyben vagyok! - nevettem - És különben is, jó célt szolgált. Charles büszke lenne rám. Épp Austin-ba tartottam, amikor egy autópályán láttam egy autót kisodródni. Átszakította a szalagkorlátot, és a szakadékba zuhant. Szóval utána vetettem magam. Egy autó, Gabe, és benne öt ember! Ez az új rekordom. Persze majdnem megölt, de akkor is, elképesztően jó vagyok! - szélesen vigyorogtam saját a ügyességem felett érzem büszkeségemben.
- Logan és egy diáklány? Ne már, az a pasi legalább száz éves - nevettem - Meg amúgy is, nehezen tudom elképzelni róla.
Voltaképpen, amennyit bárki is tudott Logan múltjáról, még az is lehet, hogy tényleg száz éves. Az ember sohasem tudhatja valakinél, aki képes regenerálódni. Ezért jobb nekünk, mutánsoknak, ha nem tudnak rólunk. A Lopgan-féléket bezárnák és kísérleteznének rajtuk, azokat meg, akiket semmire sem tudnak használni, egyszerűen megölnék. Az emberek félnek attól, amit nem ismernek, és sajnos előbb lőni és aztán kérdezni egyáltalán nem western-klisé.
- Hé, a TARDIS szent és sérthetetlen, öreg! - csattantam fel ál-dühösen - Tényleg, ott is jártam. Mármint Angliában. Nagy csalódás volt. Azok a kék fülkék nem is nagyobbak belülről...
Szóval telefonált, de jól volt. Tehát a régi nóta: azt képtelen elviselni, hogy ne legyek része az életének, de felnőni sem tud hozzám, és még mindig apuka parancsait követi. Gondolatban sóhajtottam egyet. Voltaképpen ezzel a folyamatos reménykeltéssel és visszautasítással üldözött el, de az akkor volt. Többé nem leszek ilyen gyenge. Ha majd kész lesz végre vállalni az igazi érzelmeit, akkor lesz miről beszélnünk, de addig értelmetlen volna, hogy bármit is reagáljak a telefonjára.
Volt valami Gabriel tekintetében és hangjában, amitől gyanút fogtam. Újabb széles vigyor szaladt szét az arcomon, ahogy felpattantam, és megragadtam barátom vállait.
- Neked van valakid! - mondtam lelkesen - Azonnal mutass be neki!

Követem a tekintetét, aztán megengedek egy ártatlan kacajt, és a tarkóm is megvakargatom kissé zavartan.
-Ja, hát elképzelhető, hogy miután levettem, a küszöbről próbáltam beledobni, mint egy diszkoszt...aztán még párszor, mert elsőre nem sikerült, aztán amikor kiszállt a nyitott ablakon...na de ne rágódjunk azon,a mi napokkal ezelőtt történt!
Amikor megemlíti San Francisco-t, a szívem ugrik egyet, és érzem,a hogy megint visszatérnem azok a rohadt hangyák, amik a gerincemen rendeznek futóversenyt. Gondolom azért pont ott, mert a gyomromban rendezett piknikről kitiltották őket a pillangók. Szemét egy banda...
-Ja, az egy rideg hely - értek egyet a Mount Everesttel kapcsolatban, és már a gondolatra is megborzongok. Mondjuk, legalább ott nincsenek idegesítő emberek, csak hó...meg kevés levegő. Ehh, pokolba azzal a hellyel is.
-Ó...Jesszus! - Mondom, olyan korholó hangon, amennyire csak lehet. Szinte lerí a hangszínből a testbeszédből, és a tekintetemből, hogy bizony, ezt értse úgy, hogy a kezére csapok, ha még egyszer kómába hajszolja magát! Mondjuk a kérdés, hogy mivel foglalkoztam,a míg nem volt itt, jogos.
-Hátőőő..lássuk csak...kaptam egy szobatársat...sikerült szereznem egy Nintendo-t végre a nappaliba, végig olvastam a Vörös októbert...neked is ajánlom amúgy...ó, és Logan állítólag az egyik diákkal kavar, bár azt senki sem tudja kivel, vagy, hogy igaz-e. Tudod, a szokásos...
Aztán megrázom a fejem, kezem pedig a vállára teszem.
-Sajnálom haver.
Látszik rajtam, hogy valami még ott van a nyelvem hegyén. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, de aztán inkább nem titkolózom előtte. Nehezen, de kinyögöm:
-Úgy egy hónappal azután, hogy eltűntél felhívott, és téged keresett, de azóta semmi. Úgy hangzott jól van... De te ezzel ne foglalkozz rendben? Esküszöm rózsaszínre festek minden Tardis-t Angliában, ha megint lelépsz, értve vagyok? Minél előbb elfelejted, annál jobb. Úgyis, pár hónapja sorozták be a frissen genetikai lottót vesztetteket ide, és öregem, el fog esni az állad, ilyen csajok járnak ide újabban. Ha gondolod, bemutatlak párnak...kár, hogy lemaradtál az erdei ijesztgetésről, de hidd el, azért még jó dolgod lesz itt.
Azt hiszem, talán várok vele a kirándulás utánig, amíg bemutatom...vagy ne? Áh, az őszinteség a legjobb...gondolom. Francért nem tud gondolatolvasó lenni ő is.
-Egyiküknek mindenképpen bemutatlak majd... -kezdek bele sután.

Felnéztem a falra, majd le a földre, a kukára. Majd megint a falra, és aztán újra a kukára. Nem értem fel ésszel, de azért nem tettem semmi megjegyzést. A büntetésre csak bólintottam, jelezve, hogy elfogadtam. Teljesen korrekt volt. Gyanítottam, hogy a többiektől nem úszom meg ennyivel. Charles rendes lesz és megértő, elmond majd egy értelmes és érett beszédet a felelősségről, aztán valószínűleg kitalál nekem valami iskolai feladatot, hogy hamar visszarázódjak az itteni mindennapokba. Az Erikkel való találkozástól tartottam, és afelől sem voltak kétségeim, hogy Logan majd különösen durva edzéseket fog tartani nekem az első hónapokban, hivatalosan nyilván azért, hogy visszanyerjem a régi formám, de igazából csak, hogy szívasson. Bevallom, kicsit féltem visszajönni. Rengeteg barát elé kell majd odaállnom.
- Sokfelé - vontam vállat - Megnéztem magamnak San Francisco-t, egy csomó vidéki porfészket, Kínát, megmásztam a Mount Everest-et... Na jó, az talán nem pontos kifejezés, hogy másztam... Rettenetesen hideg van a csúcsán.
És mellesleg alig van levegő, tettem hozzá gondolatban, ennélfogva kis híján belehaltam ebbe az eszetlenségbe. Amikor tudatosult bennem, hogy nem kapok rendesen levegőt, pánikszerűen végrehajtottam egy irányítatlan teleportációt, és sikerült egy szakadékban megjelennem, ahonnan rögtön továbbugrottam egy meredek jégfalra, ahonnan lebucskáztam... Így visszagondolva kabaréba illő jelenet volt.
- Végül aztán túlhajszoltam magam, kómába estem, és amikor felébredtem, úgy döntöttem, talán abba kellene hagynom ezt az önpusztító marhaságot, és hazajöttem. - fejeztem be a rövid beszámolót keresetlen őszinteséggel. - De inkább te mesélj! Miről maradtam le? Hogyan reagáltak az itthoniak arra, hogy leléptem? És... Nem keresett esetleg... Tudod... Nem volt itt Celeste?
Ezt a kérdést félve és reménykedve kellett volna feltennem, de semmi ilyesmit nem éreztem. Az elmúlt fél évben sok minden megváltozott bennem. Még mindig szerettem, és fogom is, talán életem végéig, de nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy úgy döntött, ahogy. Most már itthon vagyok, ha akar, megtalál, de én nem fogom keresni a társaságát.

-Amilyen ügyetlen vagyok, úgysem él sokéig, az előző is a földre zuhant,a mikor mellé dobtam a kukának.
Aztán hagyom, hogy előhúzza a Galaxis Útikalaúzt a fiókból, és átforgassa. Mintha nem olvasta volna már vagy hússzor...vagy ne lenne meg neki is. Ami azt illeti, meglehet, hogy csak ebben a szobában van vagy 3 belőle. Más kérdés, hogy abból az egyik valami furcsa Európai nyelven, de két centért nem tudtam otthagyni, bármennyire rongyos volt, és tiszta halandzsa. Mondjuk ez igaz az eredetire is, de azt legalább értem...
-Hé...nincs semmi gond...vagyis, ne érts félre, a következő 5 évben te fizetsz minden kört, jó magaviselet esetén 3-ban, de ezt leszámítva...csak örülök, hogy látlak, Gus.
És valóban. Lehet, hogy nem vagyok egy társasági lény, de amióta eltűnt olyan egyedül éreztem magam, egészen addig amíg...ó, tényleg, róla még nem is tud. Na...majd ha eljött az ideje, mesélek, egyenlőre nem szeretném az orra alá dörgölni a dolgot.
-Szóval...elárulod merre jártál?

Körülnéztem, hogy mi változott a szobában, de az új lakó néhány cuccát leszámítva nagyjából ugyanolyan volt. Nem maradt időm különösebb szemrevételezésre, mert alig egy perc múlva befutott Gabriel. Nem tűnt meglepettnek, úgyhogy Charles kezét sejtettem a háttérben. Volt néhány másodperc, amíg azt hittem, baj lesz, de aztán a jól ismert vigyor szinte szétrobbant a barátom arcán, és máris testvérekként ölelkeztünk.
- Tulajdonképpen utáltam azt az órát - mondtam, jómagam is szélesen vigyorogva, majd leteleportáltam a falról az újat, hogy megnézzem magamnak - De ezt is utálni fogom. Hogy ne érezze magát kirekesztve.
Az óra visszakerült a helyére, én pedig leültem Gabe íróasztalára. Pimaszul átforgattam a cuccait, fintorogtam a könyvre, amit éppen olvasott, jelezve, milyen keveset gondolok az ízléséről, noha remek könyv volt, és én legalább kétszer olvastam.
- Maradok. Rájöttem, hogy... - nehéz volt Gabriel szemébe néztem, de hát a bocsánatkérés mindig nehéz - Szóval állati nagy barom voltam. Egy önző barom, hogy pontos legyek. Ne haragudj, öreg. Nincs mentségem.
Reméltem, hogy ezzel a kínos részeket le is tudtuk. Így is sok ilyen beszélgetés áll előttem, túl sok is. Annak idején búcsú nélkül távoztam, mindössze egy pár soros üzenetet hátrahagyva, miszerint nem bírok Celeste közelében maradni, és ez így is volt. A régi életem minden mozzanata őrá emlékeztetett, és azt hittem, ha elmenekülök, lecserélhetem ezt egy új, izgalmas és fájdalommentes életre. Csakhogy a fájdalom makacs egy dolog, és nem lehet hátrahagyni. Még én sem hagyhatom le, pedig menekülésben kiváló vagyok.

Épp odakint segítek pár diáknak lefesteni egy új kerítést, amit Miss O'Neill egy újabb dührohama után építettünk a régi helyére, mikor meghallok egy ismerős hangot a fejemben. Egy pillanat alatt repül ki az ecset a kezemből, és fordulok sarkon, magára hagyva a diáksereget Bryce-al. Egy teleportálással később már ott állok a szobám közepén, hogy aztán idegesen forduljak körbe, először a rossz oldalon keresve az érkezőt, akit végül a saját ágyamon találok meg.
-Hát itt vagy! - Jelentem ki szigorúan végigmérve őt, de aztán nem bírom tovább, elvigyorodom, közel lépek hozzá, és a kezem nyújtom felé, amit ha elfogad azonnal felrántom magamhoz, és átölelem.
-Na végre! Tudod milyen fárasztó volt egyedül felzabálni az összes jégkrémet? Te...
Hátra lépek, megrázom a fejem, aztán kifújom magam, és valamivel nyugodtabban teszem hozzá:
-Örülök, hogy újra itt vagy. Ugye, újra itt vagy? Nem csak az órádért jöttél vissza, vagy ilyesmi?
A falra sandítok, ahol egy digitális fénylik némán a ketyegős rémálom helyett, ami ha egy hétig működött csak, és aztán itt lakásunk évei alatt valahogy sosem volt időnk elemet cserélni benne.
-Öhm...azzal történt egy kis baleset...

Biztonságos, kilencven kilométeres ugrásokkal szeltem át az Államokat. Az iskolában, ha valaki meghallotta, hogy tudok teleportálni, mindig nagyon lelkesedett, hogy milyen jó nekem, bármikor elmehetek a tengerpartra, meglátogathatom az messzi észak ősi földjeit, a lányöltözőt... Egy fenét. Nagy távolságokat megtenni komoly és fárasztó munka, nem beszélve a lányöltözőről... Az ég szerelmére, teleportálni tudok, nem láthatatlanná válni! Miért lenne az jó nekem, ha másodpercekig nézelődhetek, mielőtt egy tucatnyi dühös diáklány bemutatja rajtam, mit tanultak Logan-től?
Ez már New York, az út nagy része megvolt. Körülnéztem a felhőkarcoló tetejéről, magamba szívva a betondzsungel ismerős látványát. Aztán, csak nagyzolásból, leléptem a tetőről, és onnan tűntem el, már zuhantamban, hogy aztán a Xavier Birtok kapuja előtt jelenjek meg. Otthon, édes otthon.
Megtehettem volna, hogy végigsétálok a parkon, begyűjtök egy rakás döbbent pillantást, egy csomó üdvözlést, mesélhetnék a kalandjaimról faggatózó kisebb diákoknak, és így tovább. De tudtam, hogy ez nem volna túl korrekt egy bizonyos személlyel szemben. Persze mindenkit itt hagytam, sőt, cserben hagytam, de tudtam, ki volt az, aki emiatt a legjobban haragszik rám. Így hát a kapu elől a régi, Gabriel-el közös szobánkba teleportáltam. Nem voltak kétségeim afelől, hogy Charles máris tud a jelenlétemről, de ahogy ismertem, volt benne annyi tapintat, hogy megvárja, míg felkeresem.
Ahogy láttam, az ágyamat kiadták valakinek. Remek. Ledobtam a cuccomat a földre, lehuppantam Gabe ágyára és vártam. Nem tudtam, merre lehet, de úgy gondoltam, biztosan hamarosan megjelenik.