Titkos padlás

Casey & Dakota

*Még sosem támadt rám az összes érzékem együtt véve, volt, hogy kettő, három egyszerre de mind….az egyszer sem. A hármat sem tudtam igazán kezelni, ebbe a nagy káoszba esélyesen beleőrülök ha nem múlik el gyorsan. Ha egyedül maradtam volna a bajommal, most a földön fetrengenék kínomban, ahogy máskor is, nem véletlen, hogy a szüleim bezárattak a pszichiátriára, ők meg engem nem tudtak kezelni. Valahol megértem a tehetetlenségük okán fakadó döntésüket, de talán nem ilyen drasztikus módon kellett volna. Tulajdonképpen lemondtak rólam, ha érdeklődtek is irántam arról nem tudok, soha nem látogattak meg. Olyan voltam a számukra mint a pestis, egy fertőző, gennyedző kelés a homlokuk közepén, ahol mindenki látja milyen szégyennel kell szembenézniük. A srác aki véletlenül az utamba került, vagy épp fordítva, pont jókor érkezett bár nem tudtam mennyire bízhatok benne, de ha ő is itt lakik a kastélyban akkor minden bizonnyal hasonló, más emberek számára érthetetlen dologgal küzd, ergo empatikusabb náluk. Persze ez nem derült ki azonnal, kicsit egoistának tűnt, nagyszájúnak, de ezt nem igazán volt alkalmam kielemezni és jelen kínomban gyötrődve nem is igazán érdekelt, hogy milyen a lelkivilága, elég volt, hogy segíteni akar. Persze nem tudhatta, hogy a magnó és a hangos zene csak olaj a tűzre, de értékeltem a tenni akarását. Nekem a csók ugrott be elsőként ami biztosan eltereli a figyelmemet, nem is gondolkodtam csak kimondtam és reméltem, hogy nem kéreti magát sokáig. Végül i nem ismerjük egymást, még a nevét sem tudom, ilyet sem csináltam még, ha már a csókig eljutottam a srácokkal, legalább a nevüket már tudtam, sőt még többet is hiszen nem vetettem azonnal a karjukba magam, szóval ez még nekem is túl gyors volt. A kínomat már csak az is hűen jellemezte, hogy nem akadtam ki a bugyis kérdésen, ha magamnál vagyok biztosan szájon vágom első körben, de most csak a csókra koncentráltam és arra, hogy minél előbb megtörténjen. Ez a kívánságom gyorsan teljesült is, miután tisztáztuk, hogy a bugyim a helyén marad. Elmerültem a csókban, vagyis inkább volt ez smárolás, vad és érzelemmentes és ez volt a lényege. Kicsit jobbra sikerült mint amire számítottam és azután sem löktem el magamtól a srácot, hogy élvezettel lett csend lett körülöttem. Még bele is nyögök a csókba annyira jó és finom, noha a gyöngédségtől irtó messze van, de én kértem, hogy jó mély legyen és tényleg nem marad a felszínen. Nem hát, csak épp a nyelve után a kezével lejjebb nyúl ami már sok, főleg, hogy a célt már elértem…tük. A mellemen érzem a kezét, és bár egy kicsit felizgat az érintés az eszem már nem annyira van oda érte. Álljunk csak meg, még a nevét sem tudom, nem mintha azután hagynám magam megdönteni a szőnyegen, de azért tartsuk már be a kötelező köröket. Elhúzódom tőle, érzem ahogy a nedves ajkaimon megdermed a hűvösebb levegő, de mindezt már nem felnagyítva tehát a szuperérzékenységem nem tért vissza. Megfogom a kezét úgy csuklótájon és próbálom magamtól eltolni, vagy levenni, a tiltakozásom azonban nem biztos, hogy elég hiteles hiszen még mindig légszomjjal küzdök.*
-Hééé! Jobb de a bugyim marad. A kezed viszont nem! Mit képzelsz? Csak egy csókot kértem nem kefélést. Csak semmi tapi.
*Úgy tűnik nem igazán érdekli, hogy mit mondok, vagy épp visszatér az eredeti tervhez, mert újra megcsókol de most már vadabbul, vérfarkas módjára. *-Áááúúú….ne harapj! Elég már!
*Kicsit dühös vagyok de visszafogom magam, elvégre én támadtam le azzal, hogy smároljon le, ő csak teljesítette a kérésemet, de a bugyimról és a mellemről nem volt szó. Ha elenged akkor felállok és a falnak dőlök háttal, még kapkodom a levegőt de lassan és biztosan rendezem a soraimat. Az ajkaim szegletében megrándul egy mosoly. *
-Azért jól csókolsz. Elmúlt minden, a fejemben a hangok és pöttyök a szemedben meg a hagyma íze és az illatod is csak illat. Huhhhh, de jó!
*Továbbra is a falnak támaszkodom de lassan lecsúszom újra, egészen guggolásba. Az persze eszembe sem jut, hogy talán belát a szoknyám alá és megszemléli az annyira áhított alsóneműt. Nekem most sokkal fontosabb dolgok jutnak eszembe.*
-Dakota vagyok, Dakota Lincoln. És te? Neked is szuperhülye képességed van?
*Már ismerkednék is, a csók végül is terápiás célzattal történt meg, most, hogy már nincs rá szükség, el is felejtem egy kicsit. Azt viszont nem, hogy mennyire jó figyelemelterelő. A pszichiátrián nem volt ilyesmire lehetőség, ki a fene akar két benga állattal smárolni, akik állandóan csorgatják a nyálukat. Na ezért is haragudtam a szüleimre. Képesek voltak az oroszlánok közé vetni. *

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

 

Igazán nem tehetek róla, hogy ennyire elszaródtak az érzékei, úgy gondolom mindent megpróbálok megtenni azért, hogy legalább a hallása helyrerázódjon. Nem tűnik úgy, hogy jó úton haladok, mert elutasítja a javaslataimat, viszont nem lekezelő módon teszi mindezt. Sokkal inkább kérlelően, hogy próbálkozzak még! Rajtam aztán nem múlik, egyébként sem olyan srác vagyok, aki bármit könnyen felad, csak éppen nem veszem komolyan az életet annyira, hogy bármi kitűzött célom legyen. Nem tehetek róla, Scarlett eltűnésével valahogy elvesztettem minden motivációmat, maradt a zene, a könnyű élet, és a lányok. Nem lettem mondjuk drogos, vagy alkoholista, csak afféle hippiként imádom az életet, no meg a szexet, hiszen az alap. Még Scarlett is meglepődött, hogy miközben beszélgettünk, a válla felett már rámvigyorgott vagy három lány, én meg persze vissza. Hát így van ez. Nem mondom, hogy akkor kevésbé segítenék a szőke bombázónak, ha nem lenne ilyen dögös, ám igenis van jelentősége, hogy az. Most kinek hazudjak? Állatira beindulok tőle, még így is, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban van, bár attól félek így valóban nem sok hasznát vennénk egymásra. Maradunk a suttogásnál, sőt, most nem is válaszolok, hogy még ezzel se zavarnám be. Csupán megtartom őt, ahogyan szédelegni kezd, és a hátát simogatom, hátha ez a gyengéd érintés most a segítségére lesz, ám teljesen meglep a kérésére, miszerint valami durvábbat, komolyabbat kéne tennünk, így magától értetődő a válaszom. Ha csak ez kell, leszek az a hős, aki bevállalom érte. Áh, ez hülyeség, másra sem vágyom, nekem ehhez nem kell komoly lelki kapcsolat, ismeretség. Különben meg ha jók vagyunk együtt, akkor simán el lehet képzelni valami komolyabbat, hiszen Scarlett is már kierőszakolta belőlem, hogy csak azért vagyok egyedül, mert még senki nem tudott eddig lenyűgözni, úgy igazán, hogy a kedvéért lecövekeljek.
- Na majd meglátjuk... – Mormolom sokatmondóan, oké, bugyiletépés még hanyagolva, viszont az, hogy elég neki a csók... Hát mindenkinek mást jelent az a bizonyos csók. Most nem finomkodom, bár nem tudom, hogy még a délelőtti gyros fokhagymáját is érzi, biztos vagyok benne, hogy nagy figyelmet fordítok a jó illatokra, a higéniára, hogy ha egy spontán smárolásba kell merülnöm, ne legyen kérdés, hogy mit is tudunk egymásnak adni. Főleg egy ilyen jó csajjal, akinek most már biztos, hogy nincsen pasija, szabad az út. Ha lenne, akkor vele tenné most mindezt. A csók nem marad abba pár tesze-tosza odapusszantásnál, odateszem magam, és jó alaposan felfedezem édes benső barlangját, határozott dominanciával maszírozom a nyelvét, ám nem viszem túlzásba a nyálat, így megvannak a helyes levegővételek is, hogy ne fulladjunk egymásba. Éppenhogy dögösen szárnyalunk egymás karjaiban, s ahogyan érzem a lány valahol kezd megnyugodni, más tekintetben viszont velem együtt pörög fel, sikerült átlendíteni? Nem látom, hogy kinyitja a szemét, ám hogy a jobban átkarol, azt érzem. A karja alatt nyúlok oda hozzá, hogy egyik karommal még keményebben magamhoz rántsam, a másikkal viszont a csókot kiterjeszt a mellére helyezem a tenyeremet, hogy rutinos mozdulattal csippentsem két ujjam közé a mellbimbóját, és emeljem az élvezeteket. Tudom, dög vagyok, de na... ezt most nem lehet kihagyni. Fájdalmat nem okozok... nagyon. Inkább afféle csilandozós izgatás. És hogy maradjon az én kezemben az irányítás, kissé hátrébb húzódok, innen még folytathatjuk akár, csak lássunk némi visszajelzést.
- Naaa? Jobb már? Bugyi biztos hogy marad? – Kérdezem évődő mosollyal, majd ismét megcsókolom, most már egy harapdálósabb ajakcsókkal. A padlás nem biztos, hogy a legkényelmesebb, de végső soron jó búvóhely lehet.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Marhára nem jó ez, épp csak megérkeztem és máris a pokolba jutottam. Pont ilyenkor nincs itt a professzor, persze ő sem gondolta, hogy egyből megtalál a képességem, ráadásul perceken belül az összes érzékem egyszerre bombázza a tudatomat és nem győzöm szétválogatni a rengeteg információt. Ettől kattanok be, csak kapkodom a fejem gondolatban, minden egyszerre van ott de egyiket sem tudom a helyére rakni. Olyan ez mint amikor hozzád vágnak két maréknyi pingpong labdát és azt mondják mindegyiket kapd el. A legjobb esetben is csak kettőt tudsz elkapni, a többiből pedig legalább a fele az arcodon koppan. Igazából nem fájdalmat érzek, ennek ellenére úgy nyöszörgök mint akit megtaposott egy elefánt, a káosz a fejemben viszont pont olyan, ha sokáig így marad akkor előbb-utóbb lesz fájdalom is, erős migrén formájában amit a feszült figyelem okoz. Értékelem a srác igyekezetét, meglepődni nincs alkalmam azon ahogy hip-hopp eltűnik és visszatér, de elfogadni a magnós segítségét sem tudom. Az is csak hang ami felerősödve a fejemben landolna, csak nagyobb káosz lenne az amúgy is feje tetejére állt világomban. Az illata az kellemes is lehetne, de most még erre sem tudok koncentrálni mert túl erős, túl sok. Az viszont meglep, hogy szét tudom választani, hogy külön érzem a parfümje összetevőit. Ilyen csak akkor volt ha a szaglásom egyedül aktiválódott, most viszont mindennel együtt az a legenyhébb roham az agyamra, talán ezért tudom szelektálni. Még én magam sem értem az egésznek a működését, azért is jöttem ide, mert a professzor azt mondta, hogy itt ebben a különleges iskolában mindent megtanulhatok a képességemmel kapcsolatban, nem különben tetszett az a tény, hogy nem a pszichiátrián kell töltenem életem hátralévő részét, mert ebből tuti nem gyógyulnék ki. Megjátszani sem tudnám a gyógyulást, legfeljebb akkor ha megtanulom uralni, de megfelelő segítség nélkül biztos, hogy nem menne. A srác kérdésére bólintok és suttogva válaszolok, továbbra is a füleimen tartva a kezeimet.*
-Ennyire.
*S aztán már a bőrét is szinte mikroszkopikusan látom, beleszédülök egyenesen a srác karjaiba. Muszáj valahogy kikerülnöm ebből, különben tényleg bekattanok, ezért a legradikálisabb megoldást választom és egyelőre eszembe sem jut, hogy kellemes is lehet, csak az jár a fejemben az összes érzékemet felbőszítő külső behatások mellett, hogy a csókkal kirángattassam magam ebből az állapotból. Gondoltam, hogy nem fog gondot okozni neki, de azért ekkora lelkesedésre nem számítottam, hogy még a bugyimat is letépné.*
-Köszi, elég lesz a csók is, csak jó mély legyen.
*Elég idétlenül festhetünk úgy, hogy én közben még a füleimen tartom a kezeimet, de amint behatol a számba a nyelvével, máris elönt egy újabb érzékem reagálása. Az ízlelésé. ~Mi ez? Mentolos rágó....kóla.....fokhagyma. Áááóóóúúúú!~ *Nem baj, jó a fokhagyma, eltereli a gondolataimat.- ~Ez az Dakota, csak koncentrálj a nyelvére, koncentrálj arra ahogy ficánkol a szádban. Ez az....már jó.....egész kellemes......és beletúr a hajamba.....mindjárt elalélok.~
*A srác elég jól csókol, egy szavam sem lehet, egészen bele tudom magam élni, közelebb is húzódom hozzá és egy perc múlva mintha egy lufi pukkanna ki a fejemben....és hirtelen csend lesz. Csak a mentolos rágó ízét érzem, az orromba csak a parfümjének a finom egyvelege kúszik be, kinyitom a szememet, hogy próbára tegyem magam és csak őt látom, az arca egy részét és a lehunyt szemeit. Egy kósza tincs a homlokába lóg, ennyi. Leveszem a kezeimet a füleimről és még mindig csend van. Ó, ez szuper! Már elégnek kellene lennie a csóknak, hiszen a célt elértem vele, de nem tudom abbahagyni. Átkarolom a nyakánál fogva és belelendülök. Ízlelem a száját, a nyelvét, mélyeket szippantok az illatából és élvezem, hogy nem érzek mást csak azt, hogy marha jól smárol.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

 

Nem tehetek róla, egyszerűen dögösnek tartom, még így szinte nyöszörögve is, mert hogy valami baja van, az biztos. Nem olyan nehéz összeraknom a képet, hogy valami az érzékeivel lehet, hiszen szinte tántorog, akkor nehezen lát, ha pedig halkan kell beszélnem, akkor még a hallásával is felmerült valami gubanc. Szívesen leülnék mellé, hogy valahogy gyengéden, együtt fedezzük fel, hogyan is oldhatnánk meg, ám annál most rosszabbul van, ezért is szaladok le a zenémért, és a füldugóért, hátha valahogy legalább a hallását ki tudja egyensúlyozni. Cserfes mosollyal adom át az eszközeimet, amit visszautasít, így leteszem őket a lépcsőre, remélem nem lépünk rá egyikre sem. Ez volt a mentőötletem, így most éppen fogalmam sincsen, hogy mit kéne. Pedig a szöszi kedvesnek is tűnik, bár kicsit értetlen, mindezt annak a számlájára írom, hogy most nem ura az érzékeinek. Ha máshogyan lenne, biztosan játszanék neki egy számot, beszélgetnénk, így szinte használhatatlan. Miért is ne használhatnám ki az alkalmat, hogy segítsek neki? Ha az általam javasolt megoldás nem jött be, melléhuppanok minél kevesebb zajt csapva, és a könyökömre támaszkodva nézem a hatalmas sötét szemeit, hátha eszembe jut valami érdemi megoldás. Ráadásul amikor kicsit megsimogatom, akkor még azon is felnyög, akkor az érintés sem az igazi? A fenébe, hát mit lehet majd kezdeni ezzel a lánnyal, ha semmi sem jó. Mivel hozzám hasonlóan ő is suttog, oda kell hajolnom, hogy értsem, ezzel viszont vélhetően még inkább felborítom itt a dolgokat, hiszen szó szerint belém tud szagolni-
- Sajnálom. Parfüm, Érzéki Varázs a neve, francia márka. Ennyire... ? – Kérdezek rá, aztán meglepődöm, hogy mit nézhet rajtam, vélhetően már mindent lát rajtam, fene tudja, hogy milyen fókuszból. Van ennek a képességnek előnye is, vagy csak szenved szegény. Elkapom, amikor megszédül, hogy legalább a fejét ne verje be. A vállainál tartom, és amit hallok, egyszerre tűnik elképesztőnek, és vadítónak. Akaratlanul is elvigyorodom.
- Oh, kérned sem kell. A bugyidat ne tépjem le? – Sármos kacsintás, és átfogva az arcát jó erősen odahajolok, és az ajkára tapasztva a sajátomat nem finomkodok, ha itt most ez kell, hogy valami módon kapjon egy pozitív löketet. Durva nem vagyok, csak határozott, ahogyan pár felszíni csók után az ajkai közé hatolok, azt nem mondta, hogy mi módon tegyem, így az érzéki, nyelves csók magától értetődő. A csók nálam erről szól. Végigfuttatom a nyelvemet az övén, hogy újra és újra beteljek vele. Az arcáról a szőke tincsei közé fúrum az ujjaimat, hogy szenvedélyesen magamhoz szorítsam.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Nem mondhatnám, hogy kellemes így üldögélni, kezeimmel a füleimen. Az egész helyzetre még rátesz egy lapáttal az is, hogy a srác irtó jóképű, én meg pont most mutatom a gyengébbik oldalamat. a fenébe is mindig olyan rosszkor jön ez az egész és nem tudom irányítani. Ha legalább elmulasztani tudnám ha már megtörtént a baj, de nem megy. Amíg ez nem történt velem egész jól elvoltam, együtt lógtunk a barátnőimmel a suliban és húztuk a fiúkat, ők meg persze vissza és ez így ment míg valaki fel nem adta. Rendszerint ők. Naná. Nem rég viszont nekem kellett mindent feladnom, pedig igazán jól alakultak a dolgok, még egy meghívásom is volt a következő bálra, már a fene sem emlékszik milyen apropóból rendezték, a focicsapat csapatkapitánya, Andrew a kócos, fekete herceg. hát….erről lemaradtam. Tuti biztos Cindyt vitte el, a nyávogós kis szöszkét akinek az apja magasan támogatja a sulit. Kirekesztettnek érzem magam, semmi nem jó, minden új és távol vagyok a komfortzónámtól, a fejemben landol minden hang és ez nagyon nem jó. Még a srác hangja is szinte harci indulóként zeng, én meg csak szorítok és nézek rá értetlenül. Miről hadovál ez? Háló? Ó! Nem aprózza el a lépteit, egyszerűen belevág a közepébe. *
-Szexi, ja, az.
*Most erre mit mondjak? hogy menjünk és próbáljuk ki, hogy a hálóban is ilyen hangos? Vagy, hogy én nem szoktam ott suttogni? Igaz, mást se. Ráadásul itt nincs is hálószoba, csak _a_ szoba van, két ággyal és még nem láttam a másik ágy tulaját. Remélem mire visszaérek nem dobja ki a cuccaimat a folyosóra, különben hajtépés lesz. A gondolataim tovaszállnak én meg ott maradok a hangokkal egyedül, úgy két másodpercre. Csak lesek a srác után aki mintha el sem ment volna, csak a haja ziláltabb egy kicsit, mondjuk nekem is az lenne ha cirka ötszázzal repesztenék. A gond csak az, hogy még ezt is egy szuperszónikus repülő hangjának érzékelem, a walkman-ből áradó zene viszont nem biztos, hogy túl jó ötlet, el kellene magyaráznom az egészet, csak ne lennék ennyire összezavarodva, egyre több hang sápítozik a fejemben, zúg mint a viharos tenger, a srácét is alig hallom ki a sok közül. Azt viszont értékelem, hogy segíteni akar, kedves is meg minden, megsimiz én meg felnyögök kínomban. A francba, egyel több vagy kevesebb szitok már nem számít, de miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy pont most és pont itt, amikor pedig lehetne egy kellemes délutánom elbújva a mesebeli hetedik szobában. Lassan megingatom a fejemet és nem is veszem el tőle a zenekészséget. *
-Köszi, de nem jó. Az is csak hangos……minden hang hangos, túlságosan is. És érzem….milyen illatszer ez? Van benne bergamott, szantál és egy kis ibolya. Meg csipetnyi citromfű. És…óóóóóó!
*Közlöm vele még mindig nagyon suttogva. Már meg tudom különböztetni az illata összetevőit, mindet ismerem, tudom, mert volt idő mikor az összes illatszert átnyálaztam otthon, a leírást, az összetételt. Ám amikor ránézek egészen közelről látom őt, a szempilláit, az apró pórusokat a bőrén, azt is látom, hogy lesz egy patija holnapra, és látom a pöttyöket a szemeiben. Ő talán nem is látja amikor tükörbe néz, de szépek és nagyon aprók, most azonban nekem akkorák mint egy-egy gombostűfej. Szédülök és nekidőlök, a kezem lehanyatlik és már gondolkodni sem tudok igazán. valamivel el kellene terelni a figyelmemet, valamivel ami eléggé intenzív ahhoz, hogy kiüssön. Az utolsó pillanatban jut eszembe, még sosem kértem ilyet egy fiútól, de most talán összejön.*
-Csókolj meg, gyorsan és erősen.

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

 

Nem tudom elképzelni, hogy mi lehet a gondja. Itt az iskolában oly sokan vannak, akik furák, furábbak mint én, így annak kell betudnom, hogy valami a képességével kapcsolatban zavarodott meg. Még az sem biztos, hogy tudja rendesen kezelni. Én aztán másokéhoz nem értek, hogy kitalálhassam a megoldást, hiszen át sem látom a működését, de ha a hangokkal van baj, talán túl jól hall, vagy ilyesmi. A rosszabb ha a fejében szólnak a hangok, és érzékel mindenkit, azzal aztán végképp nem tudok mit kezdeni. Az elsőre viszont talán lehet ötletem, ha el tudok szakadni tőle, mert részegítően hat rám már a külseje is, a stílusa meg édes, nagyon is. Mit keres egy ilyen lány itt egyedül? Fogjuk arra, hogy kénytelen volt elvonulni, ha éppen szenved. Akkor pedig elképesztő, hogy senki nem segít neki. Máskor előfordul, hogy húzom a lányok agyát, a szöszke cukival is megtenném, de olyan pocsék fejet vág szerencsétlen, hogy itt most egye fene, nem leszek szemét. Ki tudja, ha eljátszom a jófiút, némi kárpótlás gyanánt mondjuk eljátszadozik velem, de ha csak egy gyors pippantás, hát istenem, azzal is ki fogok egyezni.
- A suttogásra értem szöszi. Hogy itt suttogunk, mintha már a hálóban volnánk. – Viszonzom a mosolyt, még kacsintok is, hogy nehogy célzásnak, hanem egyértelműnek vegye. Igaz, szeretek másokat zavarba hozni, tudom, hogy a külsőm alapján pimaszul megtehetem. Itt azonban most még a várakozásé a főszerep, ha nem engedi elhúzni a kezét, nem erőltetem. Leülök mellé, a gitár megvár. Odahajolok, hogy meghallgassam mit nyögdécsel szegény kiscsaj.
- Akkor várj... Rögtön jövök. Türelem. – És nekiiramodok, mint a szélvész. Ha még nem látott ilyet, olyannak tűnök, mint a rajzfilmfigurák, köd előttem, köd utánam. Alig két másodperc, és már ott is ülök mellette. Az egyik kezemben füldugó, a másikban walkman. Ismét mellé ülök, és magyarázok. – Az egyik füledbe füldugó megy, a másikba a zene. Szabályozd, hogy mennyire akarod hangosnak. – Adom át az eszközeimet, és barátságosan végigsimítok a hátán, hogy érezze a törődést. Szemeimből nem titkolt huncutság csillog, egyértelműen annak a kifejezése, hogy mindenkiért azért nem álltam volna meg, jó csaj, ez látszik rajta, meglátjuk mit tudunk kedeni egymással. A képessége nem lehet túl jó érzés ebben a pillanatban, de kit tudja, lehet, hogy én leszek a megváltó csoda. Azt mondjuk nem értem, hogy miért vonult ennyire antiszoc módon, hiszen millió tanár van, akikhez fordulhatott volna. Mindegy, most már az enyém...

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*A fejemben a hangok olyan erősek mintha egy csapat törpe kalapálna egy üllőt és pont annyira fáj is. Még nem szoktam hozzá, még nagyon nehéz kilábalni belőle, néha sikerül annyira koncentrálnom, hogy elmúljon és minden normális legyen, de most igazán nem. Erről a srác tehet, mert olyan jóképű, hogy nem tudom levenni róla a szemeimet, de még így sem látok belőle sokat mert hunyorognom kell egy-egy erősebb hangnál. Hiába suttogunk - az ő részéről roppant hálás vagyok, hogy nem kérdezősködni kezdett előbb - annyira nem lehet szabályozni a suttogást sem, másrészről nem csak az kavarja fel a rendszert a fejemben hanem minden egyes mozdulat hangja, még a légvételeié is. Hogy suttogni szexi? Szerinte az, de most nem tudom. Önkéntelenül is elmosolyodom mert elég mókás a helyzet, ahogyan amiről diskurálunk, de aztán a mosolyból kisebbfajta fintor lesz.*
-Szerinted szexi? Miért?
*Alig szólalok meg, szinte csak tátogok, ezért jobban artikulálok, hogy megértse. A füleimen lévő kezeim nem sokat fognak fel, de még mindig jobb mintha nem lenne semmi, ezért nem is engedem, hogy elhúzza onnan, ha kell még hátra is lépek. Néha csak pár méterre korlátozódik, néha sokkal messzebb, annyira, hogy nem is tudom merre és mit hallok, mintha én fókuszálnám a hallásomat de magától megy. Most épp fojtott hangokat, lihegést és kaján kuncogást hallok, aztán újra a srác hangját, immár erősebben, elnyomva. a többit. A legfelső lépcsőfokra ülök, és lehunyom a szemeimet a könyökeimet a térdeimre támasztom, próbálok lassan mélyeket sóhajtani és erre gondolni, hátha.*
-a hangok.....hangosak.....a fejemben és fáj.
*Megkésve de törve nem válaszolok a feltett kérdésre, bár nem tudom mennyire kielégítő és érthető a válasz, és akkor a szagokról még nem is beszéltem, sem arról, hogy milyen közel látom néha a foltot a falon, a repdeső pillangót, és a hernyó mennyire szép mikroszkopikusan. Sóhajtozom és várom, hogy elmúljon, de egyszerűen nem tudok kellőképpen koncentrálni és már a srác illatát is érzem, egyre jobban az orromba kúszik, fura, hogy nem kellemetlenül erős és csak egy illatot érzek nem pedig többet mint amennyiből egy illatszer összeáll. Végül felnézek rá, a gitárja nincs a kezében, az előbb még az is a fejembe lobbant ahogy leteszi egy fotelba ami a már kinyitott ajtó túloldalán van. A hetedik szobám. Kellene csinálni valamit ami eltereli a figyelmemet, valamit ami kellőképpen erőteljes ahhoz, hogy a hanglufi kipukkadjon a fejemben, de nem jut eszembe semmi.*

♫ Zenécske ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

 

Kicsit magányra vágyom, na nem mintha Scarlett nélkül nem lenne meg teljesen ez az érzet. Lerázom magamról a frissen megismert havarokat, ők nem pótolhatják újra megtalált legjobb barátomat, és bús ciripelésre gondolnék, a diákoktól nyűzsgő X-Birtokon erre aligha van lehetőség. Még ha a szobámban is maradok, biztosan benyit valaki, akár fiú, akár lány, elég gyorsan népszerű lettem, ami király érzés, szeretem a pezsgést, is biztosan fogunk még hülyülni a srácokkal, ebben a percben azonban adóznék pár nosztalgikus számmal Scarlett sikerének. Remélem, hogy minden rendben lesz, meg kell győznöm magam arról, hogy jobb így, hogy elengedtem, mintha veszekedtem volna vele. Végtére is nyolc éven át külön voltunk, ha eddig nem álltam mellette, és túlélte, most nem egy pár napos úton múlik a dolog. A kedvem meg majd visszajön, végtére is ösztönlény vagyok, aki imád élni, én így dolgoztam fel az élet nehézségeit, kemény pasit faragtam magamból, és nem feltétlenül a súlyózásra kell érteni, hiszen nem vagyok egy kigyúrt alkat, éppen annyira szálkás csak, amire felfigyelnek a csúcs csinos képem mellett a lányok. Az egész stílusomból egy modernkori hippi életérzése jön le, azért mezitláb nem fogok sétálgatni a fűben, mert még rozsdás szögbe lépek, de a többi az stimmel.
Egyből viszakoznék, amikor látom, hogy még a padlás is foglalt, ám a csapódó gitár ellenére is kissé közelebb lépek, mert észreveszem, hogy az illető azon túl, hogy úgy néz ki, mintha egy szépségkirálynő választásró jönne, még mindig a fülét szorongatja, amit elsőre észre sem vettem. Hiába ajánlanám fel, hogy megyek, mintha nem is figyelne rá. Most már nem csak féloldalról látom, hanem szemből, enyhén szólva is nagyot nyelek, baszki, de jó nő. Fiatal, nálam biztosan pár évvel kisebb, amolyan kis hamvas, de hogy nem az a szüzike típus, az leri róla, helyes, nem is szeretem, ha egy lány eljátsza a pornelánbabát. Találkozik egy pillanatra a tekintetünk, nem értem, hogy mi lehet a gond, így gyorsan teljesítem a kivánságát, ezen aztán ne múljon. Közelebb lépek, pillantásom őrülten lehengerlő, nem azért, mert annyira lovagias lennék, valószinűleg inkább kiváncsi.
- Hát persze, hogy suttogok, a te kedvedért meg pláne édes, különben is az olyan szexi, nem? – kérdezem magabiztosan lepillantva rá, és a kezéért nyúlok, hátha el tudom venni a füléről, a hangerőn lényegesen halkítottam. Talán migrénje van, vagy ilyesmi?
- Mi a baj szőke cicus? – Kérdezek rá szinte alig hallhatóan, elengedve a kezét, óvatosan letéve a gitárt az egyik fotelbe. Vizslatom a gesztusait, lehet, hogy azért jött fel, mert tényleg valami fáj, legyen testi, vagy lelki. Ha zavarok, gyorsan ki fog derülni, de előtte még tudni akarom, hogy mi a helyzet.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*A lépcsőn felfelé menet élvezem a szabadságot, most kezdem csak igazán érezni. Amíg a kocsiban ültem idefelé jövet még nem öntött el ez az érzés, de most, hogy úgy gondolom oda mehetek ahova csak akarok, azért ez minden pénzt megér. Egyelőre nem hiányzik senki, a szüleim sem, tettek arról, hogy így legyen, persze ők biztosan azt hitték azzal tesznek nekem jót, ha bedugnak egy intézetbe ahol kiverik a fejemből a sok furcsaságot. Hiába bizonygattam, hogy nem vagyok őrült, az az általánosan elfogadott tény, hogy ha valaki ezt mondja, akkor bizonyosan az. Szóval jelenleg haragudtam rájuk, ahogy a barátnőmre is aki egyáltalán nem akart velem beszélni, ebből rájöttem, hogy soha nem is volt igazán a barátom, talán csak a népszerűségem fényében akart fürdeni, ki tudja.
Még minden annyira új itt a számomra, alaposan ki akarom élvezni, körülnézni mindenhol, természetesen először ott ahova nem lehet menni, mert biztosan itt is van olyan hely. A mesékben lévő hetedik szoba, talán épp a padlás rejti. Felfelé igyekszem, egyik lépcső a másik után, izgatott vagyok nem is vitás. Úgy osonok mint egy piti kis tolvaj, de élvezem. A prof azt mondta pihenjek és próbáljam magam otthon érezni, ez azért egy kicsit más mint otthon. Egy kastély mindig tartogat meglepetéseket, kislány koromban, ami nem is volt olyan régen, mindig egy kastélyba vágyódtam, arról álmodoztam, hogy hercegnő vagyok aki rossz családhoz került, akkor még nem is gondoltam, hogy egyszer bizonyosságot is nyerek e felől. Most már tudom. Az kétségtelen, hogy nem a Lincoln család gyermeke vagyok, nem lehet, hiszen ők normálisak, legalábbis a jelenlegi felfogás szerint, és én vagyok a különc, a „mutáns” ahogy a prof próbálta elmagyarázni és belegyömöszölni a fejembe a tudatot, hogy mutánsnak lenni nem rossz dolog, csak más és nehezebb. Felérve a lépcső tetejére már nem is gondolok arra ki vagy mi vagyok, az foglalkoztat, hogy bejussak a mesés hetedik szobába, vagy tizenkettedik? Ki emlékszik már arra, mindenesetre a hetes szám jobban tetszik és misztikusabb, egyértelmű, hogy jobban illik a helyzethez. Ám mielőtt elérném az ajtót és benyitnék éles hang hasít a fejembe, a füleimhez kapom a kezem, szinte beleszédülök az erős hangba, a homlokomat az ajtóhoz nyomom és próbálok mélyeket lélegezni. Ezek után lépteket hallok mintha a fejemben sétálgatna valaki, egyre közelebb jön, fájdalom hasít a halántékomba, saját nyöszörgésemet is ordításként élem meg. Végül egy fiú hangja kiabál a fejemben, hallom ahogy a gitárja az oldalához súrolódik, ahogy a ruhája anyagát dörzsöli, csak épp nem tudom beazonosítani mi lehet az. Az egész egy nagy káosz.*
-CSSSSSSSSSS!
*A hang gazdájával szembe fordulok, a kezeim még mindig a füleimet szorítják, nem sok sikerrel, talán egy kicsit tompítják a hangokat de nem igazán. Felnézek, elámulok. A srác tök helyes, hosszú haj, sötét szemek, kisfiúsan pimasz tekintet. * ~Hűűű, itt minden fiú ilyen jóképű? Jó helyre kerültem.~
*Csak ne szólaljon meg még egyszer, legalább addig míg helyre nem jön a fejemben az ami ideiglenesen elromlott. Borzasztó, hogy a legváratlanabb pillanatokban erősödik fel minden, de próbálom a jó oldalát nézni, legalább nem látom mikroszkopikusan magam előtt minden porcikáját.*
-Szia. Csak suttogj lécci.
*Magam is suttogóra fogom, és próbálok egyenletesen, már-már jógázva lélegezni. a srácra koncentrálok, ha a látást erősítem, talán a hallást ki tudom iktatni.*

♫ Zenécske ♫ • Aktuális viselet • ©

Dakota & Casey

 Az őszről mindig azt mondják, hogy a fesztiválok korszaka, hiszen még a szeptember is szinte nyárias idő. Úgy tűnik, hogy nem itt, hiszen ha kinézek az ablakon, olyan fájdalmasan pocsék hangulatom lesz tőle, hogy biztosan nem szándékozom most kimozdulni, bulizni. Azt hiszem a legjobb az lesz, ha elvonulok a külvilágtól a gitárommal, és mondjuk írok egy dalt. Scarlett elment, talán ez is közrejátszik, hogy most minden olyan borús, még a jóidőt is magával vitte. Hiába győzködtem, hogy nem mehet el egyedül, hadd tartsak vele, sosem láttam ilyen határozottnak. Igaz, hogy nyolc évig nem is tarthattuk a kapcsolatot, ez egyikünknek sem a hibája, és most, hogy ismét sikerült volna elkezdeni az ismerkedést egykori legjobb barátommal, lelép, hogy valami nyomon induljon el. Mit tettem volna? Lekötözöm? Beárulom a tanároknál? Egyikkel sem tudtam volna elnyerni a szimpátiáját, így a legtöbb, amit tehetettem, hogy a kezébe nyomtam a zsebkésemet, és a lelkére kötöttem, hogy legalább pár naponta telefonáljon. Az sem baj, ha a titkárságot hívja, és leszaladok majd oda, vagy hagy üzenetet, hogy hol érhetem utól. Mindig a hugomként gondoltam rá, állandóan együtt lógtunk kiskorunkban, és most, hogy felnőttünk, ez nem változott. Igaz, hogy szép lány lett, viszont bennem fel sem merült, hogy na majd most lehet köztünk valami, sosem tudnék úgy gondolni rá, és ezen nincs is mit túlspilázni. Örülnék a boldogságának, olyan hányattatott élete volt, nekem meg unalmas nélküle, de ezért nem is tehetek szemrehányást. A rossz idő sokakat bezár a birtokra, így kedvetlenül rovom a folyosókat a gitárral. Xavier most is valami órát akar tartani, amihez semmi kedvem. Rosszkedvű nem vagyok, ezt nem állítom, csak amolyan semmilyen sem, nincsen motivációm, hogy akár el is mosolyodjak. Végül az egyik felfelé vezeté lépcsőfordulóban sikerül alaposan odavernem a gitáromat, még az mázli, hogy nem karcolódik fel, és nem is pattan el húr. Azért nem árt, hogy ha megvizsgálom. Ha már megindultam, akkor folytatom az utamat, valami tetőtér lehet, itt még nem jártam, igaz, csak nyár óta vagyok itt, nem jártam be még az egész birtokot. Felérve a tetejére egy formás hátsóval találom magam szemben. Azt már észrevettem, hogy extrém sok lány van a birtokon, na de hogy egy ilyen elhagyott helyen is belebotlok egybe, az már sok. A lány igen csinos, máskor talán még arra is gondolnék, hogy szórakozom vele egyet a játék kedvéért, ha benne van a mókában, most valahogy minden összejött.
- Ha befoglaltad magadnak, akkor már itt sem vagyok. – Jegyzem meg halkan, bántó él nélkül. Végigtúrok hosszú fekete tincseimen, amelyből valahol elhagyhattam a hajgumit, mert lent még megvolt. Tétován emelem meg meg a gitárt, hogy a lány válla felett bekukkantsak a padlásra, amely egyébként kiváló búvóhely lehetne, de inkább egyedüllétre alkalmas, mintsem ismerkedni.
- Már nem úgy értem, hogy biztos pocsék társaság vagy, csak nem akarlak zavarni. – Egészítem ki a mondandómat, és bizonytalanul visszalépek lefelé két lépcsőt, végülis ő volt itt előbb.

hello blondie|| Up || ©redit

Casey & Dakota

*Pocsék idő van, az első iskolai napom nem kezdődött volna jól, nyúlós és nyálkás odakint minden. Végül is, holnap még lehet egy kicsit jobb idő, talán nem fog esni az eső, egy kicsit kisüthetne még a nap, az őszi napot sem kell alábecsülni és még lehet jó az első iskolai napom, mert az holnap lesz. Persze nem éppen hagyományos iskola, ha jól sejtem itt nincs focicsapat és pompon lányok sem, ráadásul bentlakásos, de még mindig jobb mint a pszichiátrián. A nyár egy rémálom volt, momentán elszakítottak mindenkitől, még a szüleimtől is bár velük nem igazán szerettem volna beszélni, elvégre képesek voltak bedugni a dilinyós házba, gondolom pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy dakota Lincoln megbuggyant, mert hangokat hall a fejében és olyanokat lát amit más nem. Ergo az nincs is. Mert az ember ilyen, ha valamit nem lát, akkor az nem létezik, és még én vagyok a bolond. Oké, oké, én is furcsállottam volna ha a legjobb barátnőm, a gyerekem, a tanítványom a beszélgetés közepén a távolba mered, a füleire szorítja a kezeit és azt kiabálja, hogy „ Fogd be a szád!” és „szállj ki a fejemből!”, majd elkezd hadoválni a legyek csodásan szép szárnyairól, az erezetükről, meg arról, hogy a focicsapat hátvédjének öklömnyi gennyes pattanás van a homloka közepén, pedig szerencsétlennek épp csak egy tűhegynyi piros pötty van a bőrén és ráadásul az ebédlő másik végében áll. És ez csak egy porszem volt a homokviharban. Mire rájöttem, hogy mi a helyzet, hogy a hangok nem a fejemben keltek életre, hanem a szomszéd házban, a sarki boltban vagy épp a kémia szertár hátsó polca mögött, már késő volt. Hiába bizonygattam, hogy Norrie Adam-el smárolt az iskola parkolójának végében, senki nem hitte el mert legalább száz méterre álltam attól a ponttól.
Na jó, elég volt a nosztalgiázásból, a legjobbat kell kihoznom a jelenlegi legpocsékabb helyzetemből. A prof elhozott ide, és lerakott egy szobában és azt mondta majd jön valaki aki körbevezet és ő lesz a barátom az elkövetkezendő időben, mintha olyan könnyű lenne bárkiben megbízni. Csak holnap kell részt vennem valami közös foglalkozáson, addig pihenjek és próbáljak hozzászokni a környezethez. Kedves volt meg minden, de mondani könnyebb mint átélni egy ekkora változást az életemben. Azt nem tudom mit rendezett le a szüleimmel de azt mondta minden el van sikálva, persze nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt. Nem akartam beszélni velük és elbúcsúzni sem, az olyan végleges lenne, különben is most haragszom rád tombol a fejemben. Mielőtt idejöttünk volna megkértem a profot, hogy felhívhassam a barátnőmet, de igen rövidre sikerült a beszélgetés, menthetetlenül el vagyok könyvelve hibbantnak és gyanítom, hogy a suli népszerűségi listáját sem én vezetem már.
Némi láblógatás után az ablakhoz mentem és néztem a kastély körül elterülő kertet, de az sem olyan nagy, hogy órákat töltsek el a nézésével és lesz még időm rá, hogy kint sétáljak. Hah! Mint egy szanatóriumban. Nem csak az idő volt borús hanem a kedvem is. Elegem lett a várakozásból és nekiindultam, hogy egyedül fedezzem fel az egész kastélyt. Kióvakodtam az ajtón és körülnéztem, majd a magas sarkú csizmámban lábujjhegyen eltipegtem a közeli lépcsőig. Nem lefelé indultam, mert csekély tapasztalataim szerint minél lejjebb van az ember annál nagyobb a forgalom, főleg a bejárati ajtó környékén, szóval felfelé lépkedtem. Hallgatózhattam volna, hogy van-e valaki a közelben de persze amikor kellenének a hangok a fejemben akkor nem jönnek. csak pár méterrel távolabb tudtam kivenni néhány hangfoszlányt de nem tudtam honnan jöhet és mi lehet az.  Fogalmam sem volt, hogy a többség ilyenkor a közös foglalkozások egyikén van, de örültem az irántam való érdeklődés hiányának. Elindultam felfelé, a kinti látványból ítélve már csak a padlás lehet idefent és talán eljutok az üvegkupoláig is. Egy kastélyban mindig a padlás és a pince a legérdekesebb, de most nem volt kedvem ablaktalan és dohos folyosókon sétálni.*

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • ©

Travis & Jenna

Igazából talán én sem tudom, hogy mit vártam. Talán, hogy képes ezt felnőtt módjára kezelni, képes értelmesen megbeszélni és felfogni a helyzet komolyságát, de persze erre esély sem volt, én sem értem, hogy mégis mi a fenéért hittem ilyesmit. Ő nem olyan, legutóbb sem volt olyan. Egyáltalán nem finomkodott, csak az fontos a fontos, hogy megkapja, amit akar és még engem állított be valami kis cafkának, pedig az ő hozzáállásával kész csoda, hogy eddig még nem állított be hozzá senki ilyen jellegű hírrel. Gondolkodás nélkül mászik rá bárkire, én nem ilyen vagyok, nem a szex nem létszükséglet, csak néha hozzátartozik egy-egy kellemes estéhez és ennyi. De ő... már akkor is tudtam, hogy hiba volt, mert a jelleme is ezt mutatta, ahogy hozzááll bármihez is. Az én naivitásom volt, hogy mindezek után egyáltalán ide jöttem, hogy beszéljek vele... irtó nagy hülyeség volt.
Komolyan nem látom értelmét sem annak, hogy bármit is mondjak neki ezek után. Fel sem képes fogni, hogy nem úgy működik az élet, ahogyan ő gondolja, hogy igenis sokkal bonyolultabb. Nem akartam én tőle semmit eddig sem, így meg még csak annyira sem. Felejtse el szépen az egészet és kész.
- Úgy sem fogod fel... totál képtelen vagy rá. - nincs más az agya helyén csak egy adag izom, vagy még az sem, nem érdekel. Nem fogok elmenni, hogy elvetessem, mert... nem olyan vagyok. Ennél én sokkal jobban tisztelem az életet, ahogy Pietro is mondta, nem így mennek a dolgok. Nem fogok eldobni egy gyereket, csak mert ilyen apja van. Majd segítenek a professzorék, majd... találunk neki egy értelmes családot, ahol rendesen felnőhet. Ez így lesz jó, és nem érdekel, hogy Travis miket vág a fejemhez, mert csak egy idióta, egy... rohad idegesítő idióta! És ezért van, hogy nem tudok csak úgy elmenni mellette, hanem egyszerűen kikívánkozik az a pofon, mert amit művel, amiket mondott azt épeszű ember nem hagyná csak úgy annyiban és tuti, hogy ezek után képtelen lennék elmenni mellette a folyosón, még úgy sem, hogy semmibe veszem. Egyszerűen kiborít, hogy ilyen a hozzáállása. Ezek után talán már meg sem kellene, hogy lepjen az, hogy meglök, és talán a ténnyel nem számol, hogy mögöttem ott a lépcső. Remélem, hogy nem számol, mert ha ez szándékos... De abban a percben persze pont nem ezen jár az eszem, csak próbálnék kapaszkodó után kapni, de semmi. Akkor fogom fel, hogy mi is történt, amikor már a lépcső alján próbálok meg magamhoz térni, és felfogni, hogy mi is történt. Pillanatok telnek bele, amíg még az is nehezen jut el hozzám, hogy közben Travis is megérkezett, hogy beszél.
- Persze... véletlen volt. - nem igazán lehet tudni az elhaló hangomból, hogy most ezt mennyire gondolom komolyan. Dühös volt, és nem látta a lépcsőt... és ezt még be is venném, ha közben előtte nem mondott volna el mindennek. Komolyan nem szándékos volt? Az a mázlija, hogy eléggé pocsékul vagyok ahhoz, hogy tudom, hogy nem tudnék felállni. Már csak attól is felnyögök, hogy megpróbál felkanalazni a földről és akkor csak még rosszabb, amikor érzem a tényt, hogy konkrétan úgy görcsöl a hasam, mint még soha életemben, pedig voltak már pocsék napjaim hála a női bajoknak. - Csak... siess... nagyon fáj. - mindenem, a fejem is, ami még mindig vérzik, de a hasam... az sokkal rosszabb. És ezt tényleg ő tette, tényleg képes volt lelökni a lépcsőn, és így majd jobb lesz neki bármi is? Nem kellett volna ide jönnöm... hülyeség volt.

Travis & Jenna

Attól, hogy valakinek tetoválásai vannak és időnként benne van egy-egy lazább estében még nem jelenti azt, hogy igazi kis cafka, és mindenkivel lefekszik, főleg mert azért jöttem ide a suliba, hogy az életem is egy fokkal értelmesebb irányt vegyen, erre ő ilyesmiket feltételez rólam? Egyszerűen tényleg nem tudom, hogy mi a fenét gondoltam, hogy majd normálisan kezeli a hírt és egyszerűen csak tovább lép? Hülyeség volt, már tudom, baromi nagy hülyeség. Ő nem olyan, csak vagdalkozni tud, meg gyanúsítgatni egyből, pedig még csak nem is ismer. Azt hittem, talán valahol reméltem, hogy egyszer az életben értelmes lesz, de persze szó sem lehet róla. Nem vártam, hogy lelkes legyen, vagy azt mondja érdekli a téma, de ez... ez azért sokkal durvább annál, mint amire számítottam.
- Adjam írásba? Nem kellett volna szólnom se róla... - rázom meg a fejemet. Nem, hülyeség volt, ritka nagy, talán eddigi életem egyik legnagyobbja. Az előző az, hogy egyáltalán csak vele kezdtem, hiszen már az is hiba volt. Akkor is nagyon jól látszott, hogy csak egy szemétláda, aki nem képes értelmesen viselkedni, ez most csak még inkább beigazolódni látszik. Komolyan... komolyan nem tudom, hogy mit hittem.
- Én se hazudtam a szemedbe! Nem... nem volt szándékos. Hülyeség lett volna így kiszúrni saját magammal! - mert neki ez mindegy, ő simán ki tudja húzni magát alóla, de én nem, mert én vagyok terhes és nem ő. Nekem kell ezt az egészet megoldani, nekem kell az életemet valahogy helyre tenni, én vagyok totál kétségbeesve, csak próbálom tartani magamat és akkor még ő az, aki kiakad és üvölt velem, meg fenyegetőzik itt? Hát baromira nincs hozzá joga, mert nem tettem ellene semmit, szándékosan meg főleg nem. Fel sem fogom hogyan gondolhatja, hogy szándékosan estem teherbe, csak hogy kiszúrjak vele, vagy pénzt csikarjak ki tőle. Ez... totál baromság!
- Nincs jogod hozzá! Ilyen hozzáállással, meg főleg nincs jogod hozzá. Az én testem, nem fogok azt csinálni vele, amit te akarsz. - ez nem úgy megy, hogy az ember csak elveteti és kész. És mi van akkor ha valami nem sikerül úgy, ahogyan kéne? Eleve az egész egy tortúra és mégis csak egy életről van szó, amit el kéne venni. Ki döntheti el azt, hogy ki születhet meg és ki nem? Nem dönthet ebben, mert nekem lehet belőle bajom, ha még sem sikerül az egész, és egyébként is csak egy bunkó, akihez nem is kéne, hogy közöm legyen, még csak el sem kellett volna mondanom neki. Nem is hagyom neki, hogy tovább folytassa, amit elkezdett, egyszerűen faképnél hagyom egy megérdemelt pofon után, vagy legalábbis megpróbálom. Már azzal sem foglalkozom, amit mond, csak a kezét érzem meg a hátamon, és a nem túl visszafogott erejű lökést. Lépek előre kettőt, és már majdnem sikerül megtalálnom az egyensúlyomat, hogy villámló tekintettel forduljak vissza felé, amikor a lábam alól mintha szó szerint kicsúszna a talaj. Egy rossz lépés elég azt szokták mondani és ez most meg van. Hülye automatikus reakció, ahogy az ember próbál a semmibe kapaszkodni, de persze nincs amit elkaphatnék, csak alattam a lépcső és a nagy semmi. A világ pár pillanatra teljesen elsötétül, aztán csak nyöszörögve próbálom felfogni, hogy mi a fene történt... hát nem megy gyorsan, még első pillanatban azt sem érzem, hogy fájok mindenhol, vérzik a fejem és... hogy nem csak az vérzik, hanem egy jóval kellemetlenebb helyen is.

Travis & Jenna

Tudtam én, hogy nem fogja értékelni a dolgot, sőt biztos voltam benne, hogy minden bizonnyal eléggé ki fog akadni, ezért is kellett óvatosan előadnom, ezért kellett úgy tárgyalni, hogy akadjon ki rajta, hogy ne érezze azt, hogy rajta van a nyomás, mert én komolyan nem ellene csináltam ezt. Nem húztam csőbe és nem akarom tönkre vágni az életét. Épp elég az, ha az enyém tönkre vágódik. De mégis már az első kérdéséből érzem, hogy naná, hogy úgy érzi azért hívtam ide, mert ki akarok szúrni vele, mert olyasmit akarok közölni, amitől majd égnek áll a haja. És igen, naná, hogy pont annyira akad ki, mint amennyire gondoltam, hogy ki fog. Nem is tudom, hogy mit reméltem. Talán valahol a lelkem mélyén azt, hogy képes lesz ezt normálisan kezelni? Higgadtan, mint egy átlag ember? Elfogadni azt, hogy nem direkt csináltam, hogy nem vele akarok kiszúrni, hanem egyszerűen csak véletlenül megtörtént? De persze, hogy képtelen rá, kiakad, és kész csoda, hogy már nem az első szónál üvölt vele, mintha én szándékosan estem volna teherbe, hogy jól csapdába csaljam.
- Nem kérek tőled egy árva fillért sem, melyik mondatomból hallottad ki ezt? - nem értem, hogy miért kell ennyire fennakadnia, amikor én pont hogy azt mondtam neki, hogy nem várok el semmit, hogy csak akartam, hogy tudja és kész. Fel sem foghatom, hogy miért nem lehet értelmes emberek módjára megbeszélni? Aztán persze folytatja, jön a vádaskodás, mert miért is ne ez jönne? Komolyan meglepne, ha nem így folytatná ezt a kis... társalgást. Én pedig a végtelenségig nem bírom azt, hogy csak úgy higgadtan tűrjem a folyamatos sértegetést. Még hogy a többi tízre... milyen többi tízre? Összeszorítom a számat, és finoman szólva is csúnyán nézek rá, de nem jutok el még addig, hogy fel is pattanjak és felemeljem a hangomat... még.
- Nem volt semmiféle többi tíz... nem vagyok valami kis cafka, az éppenséggel te vagy. - róla terjednek ilyen pletykák nem? És miért lenne más az, ha egy pasi hetente más csajt dönt meg, mintha egy lány bevállalósabb? Egyébként is én szórakozni szeretek, nem pedig folyton más ágyába mászni. Ha éppen ilyesmihez van ingerenciám, akkor megteszem és nem agyalok rajta feleslegesen, de... ennyi és kész, nem volt azóta senki, hogy vele voltam, főleg, hogy elég hamar kiderült, hogy nagy a gáz, pont nem azzal foglalkoztam, hogy szórakozzam.
Az utolsó szavaira viszont már felpattanok. Nem vártam el tőle semmit, és nem is értem, hogy mi a francért kell, akkor így hozzáállnia. Nem tudom megállni, egyszerűen nem megy. Lehet, hogy ő az erősebb, a képessége, vagy csak mert pasi, de nem érdekel, nem teheti ezt, nem beszélhet így velem! Nincs joga hozzá. Ezért lépe végül közelebb hozzá és egyszerűen csak tejes erőből lekeverek neki egyet, ha nem lép közben és a cél az, hogy ellépjek mellette és igen... simán faképnél hagyjam. - Nem fogom elvetetni... nem fogom megölni. - ennél én többre tartom az életet, és egy életről van szó, még ha ő így is áll hozzá, és nekem ne mondja, meg hogy mit tegyek. Ne foglalkozzon akkor vele, hagyja csak szimplán figyelmen kívül. Megmondtam, hogy nem kell belefolynia, ha nem akar, és nem kell a pénze sem. Én voltam a hülye komolyan... nem is kellett volna ide jönnöm, nem kellett volna beszélnem vele, hiszen tudtam, hogy úgyis képtelen lesz normálisan kezelni.

Travis & Jenna

Oké, itt az ideje, muszáj leszek megbeszélni vele ezt az egészet, mert ha nem teszem... az csak még rosszabb. Már így is épp elég bonyolult az, hogy előkerült Dick, és most még ez az egész... El kell mondanom neki és persze, hogy nem kell e miatt kellemetlenül éreznie magát, meg nem várok el tőle semmit és a több és a többi. Vagy... valami hasonló. Igazából nem készültem szöveggel, csak szóltam neki, hogy beszéljünk, mert fontos. Talán kellett volna, talán át kellett volna az egészet előre gondolnom, mert akkor könnyebb kezelni, könnyebb ledarálni egyben, de hát... nem vagyok én ennyire felkészült. Általában csak teszem, ami épp eszembe jut, aztán lesz, ami lesz. Bár azt hiszem pont, hogy ezt kéne befejeznem, mert pont e miatt van az egész gond, pont e miatt vagyok most bajban. Néha jobban át kéne gondolnom a dolgokat, csak hát... Nem, nincs csak, tényleg muszáj lenne gondolkodnom, mert csak elszúrom itt lazán az életemet, ami pedig nagyon nem jó.
A padlásra elég gyorsan megérkezem, direkt előbb, mert hát legalább addig is megpróbálom lenyugtatni magamat. Nem látszik szerencsére rajtam még semmi az egészből, legalábbis szinte semmi. Az nem, amit mondjuk ő észrevenne. Nem hiszem, hogy rááll a szemére, ha az embernek egy alig leheletnyivel nagyobb a hasa, főleg hogy nem vagyok azért olyan lazán öltözve, bár persze nem is vettem fel vastag pulcsit és garbót, az nem az én stílusom.
Végre hallom az ajtó nyitódását, és valahogy automatikus ahogy felpattanok a székről, pedig érzem én, hogy nem kéne ennyivel megtisztelnek, mert nem hiszem, hogy olyan nagyon kedvesen fog hozzám, vagy a helyzethez állni. - Ez elég... zárt hely. Jó lehet arra, hogy fontos dolgokat beszéljünk meg. - vonom meg a vállamat. Én legalábbis így gondoltam. Csend van, nem mászkál erre nagy tömeg. Akárhová megyünk, legyen az valami társalgó, vagy csak a szobánk - mármint nem a közös, hanem az övé, vagy az enyém - bármikor betoppanhat valaki, az pedig most nagyon nem lenne hasznos. Próbálok nem nevetni, amikor leesik a székkel, és csak egy visszafojtott mosoly az, ami végül eltűnik az arcomról, amikor megint fel néz. Én már eleve gyakorlott módon a padlóra ülök, meg se kockáztattam, hogy valami széket próbáljak ki. - Oké... nem húzom a dolgot, semmi értelme. Szóval... terhes vagyok és mivel mostanában nem igazán volt más rajtad kívül... De nem testálok rád semmit, csak gondoltam jobb, ha tudod. - persze valahol a lelkem mélyén mégis csak várok valami pozitív reakciót, de hát ismerem én őt. Ha nem is olyan nagyon mélyen, de azért valamelyest igen, épp annyira, hogy tudjam, nem fog átmenni aggódó apuciba, hogy hirtelen megoldja a helyzetet és széppé varázsolja itt az életemet. Ez úgy kb. teljesen kizárt.