Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Név: Gabriel Gray Mutáns név: Sylar Születési dátum és hely: 1959.05.10. Arizóna Besorolás: Kísérleti alany
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: A dolgok működésének megértése Osztályozás: Omega mutáns Aktiválódás: 17 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Képes átvenni véglegesen mások képességeit, ám ehhez ölnie kell, hajtja az éhség, hogy minél több képességet szívjon magába. Jelenleg ezt úgy képes véghezvinni, hogy az áldozat koponyájának felső kúpját kell eltávolítania ahhoz, hogy az agyból átlássa, hogyan is működik. Ha már ismer egy képességet, gyakorolnia kell, amíg tökéletesre nem fejleszti, utána már csak speciális módon veszítheti el. Képesség távlatai: A későbbiekben empátiával is képes lehet megtanulni képességeket, anélkül, hogy ölne.
Jellem: Félszeg mosoly, bátortalan szempár, ez az ami engem legtöbbször jellemez. Egy olyan törékeny fiatalember álcája, aki egykoron voltam, ma viszont egy igazi csúcsragadozó vagyok. . Csak akkor mutatom meg az igazságot, ha tudom, a velem szemben álló áldozat már nem tud elmenekülni. Ha tudnák, hogy ki vagyok, már régen nem élhetnék az egyszerű órásmester képében. Zavarodottságom abból fakad, hogy néhanap rám tör, hogy valóban helyesen cselekszem-e, hiszen az éhséggel kell megküzdenem. Hihetetlen, mekkora hatalmam van, mégsem állok mások felett. Meg fogok öregedni, és elragad az elmúlás, mint másokat. Élvezem a vér szagát, ahogyan újabb képességeket szerzek, olykor meg rám tör az egyedüllét, ilyenkor egy kicsit vadabb vagyok, még emberek is a karmaim között végzik, holott semmi hasznuk, nem tudok belőlük kinyerni életető erőt. Talán ha egyszer olyat sikerülne kivégeznem, aki spontán regenerációt birtokol, lehetne esélyem az idő ellen? Rendkívül manipulatív vagyok, előfordul, hogy sármmal hódítok, mézes-mázos szavaim udvarlásra hajaznak, a gyengébbik nem aligha tud ellenállni ennek, bármit is akarok... Ha véletlenül elveszteném a képességeimet, akkor sem esem kétségbe.
Kinézet, megjelenés: Az eredeti külsőm nagyon is precíz, de visszafogott, anyu kisfia hatást keltett, mert gondosan borotválkoztam, mindig szálra pontosan elválasztottam a hajamat, sötét keretem szemüvegemről úgy gondoltam, hogy némi intelligenciát kölcsönöz, és persze az elmaradhatatlan kardigánok... Ám amióta rájöttem, hogy mire vagyok képes, sok mindent megváltozott. Ugyan van valami az egész lényemben, amely kisfiúsan zavarodott, sokszor lebecsülnek, nem nézik ki belőlem azt, amire képes vagyok, ezt pedig előnyként használom ki. Ha nagyon odafigyelek magamra, egyetemistának is kinézhetek, ha nagyon elhagyom magamat, akár harmincöt is lehetek külsőleg, szemeim akkor táskásak, nem borotválkozom, lerí rólam, hogy valami nagyon nincsen rendben. Nincsen kimondott stílusom, ami a külsőmet illeti, a helyzetnek megfelelően választom a ruháimat, hiszen számomra mindennél fontosabb, hogy átlagosnak nézzek ki, mint a baseball sapka, és a sötét dzseki. Viszont az utóbbi időben a megpróbáltatásoknak hála egyre izmosabb, kidolgozottabb vagyok.
Előtörténet: Kopogtatok, és előhúzom a zseblámpámat, amíg a tulaj ajtót nyit. Képről már ismerem, sikerült alaposan utána kérdezősködnöm, magas fekete hajú lány, eredetileg vörös lehetett, mert tele van szeplőkkel, szemei akár a smaragdok. - Elnézést a késői zavarásért kisasszony, betöréshez riasztottak, erről a címről? – A némber megütközve pillant rám, s heves fejrázásba kezd. - Innen aztán nem. Tévedés. – Fiatalos arcomon megjelenik az első, elnézéstkérő mosoly, ahogy szabadkozva felemelemem a kezem, ő hátrébblép, én nyomulok át a köszöbön, ahogy lekapcsolom a lámpám, nála világosság ég, felesleges a két forrás együtt. - Elhiszem. Megengedi, hogy azért körülnézzek? – A nő a vállam felett látja a rendőrautó szirénáját, és az anyósülésen gubbasztó alakot, csak a körvonalait hisz távolság miatt a sötét rejti el a valódi külsejét, a rendőrét, akit sikerült ügyesen kitámasztanom, hátha még élőnek tűnik. Némi hezitálás után csak biccent, és oldalt lép, hogy túl legyen a dolgon. Időzöm egy kissé a bejárat előtt, majd miután becsukta az ajtót, hátat fordítva elindul befelé, hogy mutassa az utat. Játékos mosoly ül ki az arcomra, ahogyan a zárnyelv kattan, pedig hozzá sem értem. A nő rosszat sejtve fordul meg, a rendőrkalapot egyszerűen ledobom a földre. - Hello Rachel. – Üdvözlöm különös hangsúllyal, számára itt válik nyilvánvalóvá, hogy esélytelen, hogy rendőr lennék. Emeli a karját, amely már izzik is az előtörő lángnyelvtől, ekkor találja fejbe az egyik asztali lámpa. Középső, és gyűrűsujjam apró mozdulatára az egyik festmény kel életre, és találja pontosan hátba, hogy bennakad a levegő, ahogyan megrogy. Úgy lépek közelebb, mintha egy kisgyerek lennék, aki csigaházat talált az esőben. Határtalan rajongással hajolok le hozzá. A félvér lány összeszorítja az ajkát, és a tűzet ezúttal hanyagolva puszta kézzel csap felém, körmei végigszántják az arcomat. - Szeretem, ha így küzdötök.... – Törlöm le a vért az arcomról, oda sem nézek, a kezemben egy konyhakés nyele csattan, ahogyan tiszta erőből vágom bele a csaj térdkalácsa alá, hogy a földhöz szegezzem. Reccsennek a csontok, ahogyan a penge utat talál köztük, ez végre igazi minőség, el sem hajlik. Sikoltás tölti be az előszobát, ahogyan süvít a következő kés, amelyet ezúttal még a kezemben tartogatok, a lány még mindig a lábára koncentrál, ahogyan megjelennek az első könnycseppek. - Miféle egy perverz rohadék vagy...? – Újabb sikoly, ahogyan a könyökhajlatában landol a szeletelő recés gyilkos. Talán ennyi elég lesz, le sem kell fognom, meg oldalt ülve lehuppanok mellé a földre, hogy ujjaimmal végigsimítsak az ajkán, a fájdalomtól még harapni sincsen lelkiereje, csak kiutat keresne, s a homloka felé irányítom a mutatóujjamat, s elkezdem a vágást, a koponyáját választom szét. Vért köp a saját mellkasára, ahogyan fel akar ülni. - A bátyám úgyis megtalál te fasz...! – Üvölti az utolsó erejével. Szórakozott félmosollyal halászom elő a polaroid képet, amelyen a hatalmas ember megskalpolva, eltávolított aggyal fekszik. A lány immár az egész veszti. Irónikus lenne megkérdeznem tőle, mi az utolsó kívánsága, attól félek ezernyi módon kívánná a halálomat. Rachel pupillája egyre tágul, mint a rettegő macskáé, már lélegezni is elfelejt, ahogyan erőlködés nélküli ujjmozdulatomra hasad fel a bőre, alatta a hús, törnek szilánkosra a csontok, hogy megmutassak az elméjét amely a képeséségétől úgy pulzál már, hogy szét akar robbanni. Mindent betöltő a végső sikolya, amellyel fontos szerv fölé helyezem az ujjaimat, és anélkül, hogy hozzá érnék, belekezdek. - Tehát így működik... – Suttogom, és finom csókot lehelek a halott ajkakra.
Kezdőlap 
by 
