Morgan & Amy

Cinkosan felnevetek, nálam a kislány általános jelző, nem pedig a lenézésnek valamilyen megnyilvánulása. Nem fogom azt mondani, hogy szivi, vagy drága, nem élek ilyen olcsó csábítási eszközökkel, főleg, hogy nem célom az ilyesmi. Szimplán elég annyi, ha kedvel, nem fordul fel a gyomra a társaságomban, többet úgysem nyújthatnék neki attól függetlenül, hogy plátóian mire vágytam. A durcás pofi pár pillanatra elűzi a borongós gondolataimat, elmerülök a pillantásában, de ezekben a kivételes szemekben ki az aki nem veszne el? Nem volt még alkalmunk szemtől szembe találkozni, így még szédítőbb a mélysége, mint ha csupán az ablakból figyelném őt. Sosem szórakoznék vele, alulbecsüli magát, a védelmező ösztöneim egyből kattannak, átölelném, ha tehetném, de erről szó sincsen.
- Talán... Talán viszont ő maga sem tudta, hogy mit akar. Ahogyan te sem. – Jegyzem meg nyersen, tőlem ne várjon burkolt célzásokat, az egyenes megoldások híve vagyok, még ha bele is döngölök másokat a földbe, de legalább tudhatja rólam, hogy amit mondok, annak súlya van, nem csak úgy dobálozom a szavakkal. Ajkának rándulásából érzem én, hogy a sírás határán van, hogy aztán egyetlen vállrántással intézze el a dolgot. Helyes! Minél hamarabb megtanulja, hogyan irányítsa érzelmeit, annál jobb. Akkor persze olyan lehet, mint én. Megkeseredett, magába forduló. Jó kis példa vagyok...
- Önsajnálat. Jó is az. Legalább életben tart, ahelyett, hogy kiugranál az ablakon. – Biccentek kurtán, én is ebben a világban élek, marcangolom magam nap mint nap, azon tűnödöm, hogy mi lett volna ha, pedig nekem még a képességem is enged változtatni az idő folyásán, de nem vagyok mindenható, vannak helyzetek, amik a sorsunkat alkotják, nem tehetünk ellene semmit. Minél görcsösebben szorítjuk össze a markunkat, annál több dolog csúszik ki az ujjaink közül. Ez van...
- Charles-ék számolnak veled. Mindenkiben van potenciál. Te magad sem tudod még hogy mennyit érsz. A legtöbben itt olyan szunnyadó képességgel rendelkeznek, amely akár évek múlva is sorsfordító lehet. Azt gondolod, hogy mindenkit felkeresnek, akit megtalálnak? Fenét. Csak azokat, akik végül hatással lehetnek mindenki életére. Különleges vagy. – Ő megszorítja a kezemet, én pedig a szabaddal finoman, szinte barátian végigsimítok a vállán. Nem csak arról van szó, hogy szeretem, mert azt hiszem tényleg úgy van, még ha annak semmi értelme nincsen is. Benne van az is, hogy védelmezem, nem csak a fizikai konfrontációtól, ha tudom, akkor talán a lelkét is. Nem vagyok egy lélekbúvár, én magam is egy szerencsétlen roncs vagyok, de számára bőven van remény. Valaki mellett, aki erős, aki mellett kiteljesedhet. Talán segíthetek neki rálelni. A sötét angyal is repülhet még.... Azok a szárnyak, amelyen végigsimítok, megrezzennek, sikerült zavarba hozni. Nem fogok viszakozni, vállalom, amit teszek.
- Nem tudtam ellenállni. Gyönyörűek. Tényleg illenek hozzád. – Ha úgy látom, hogy volt értelme, mert pillantásában biztatás csillog, akkor ismét kinyújtom a kezemet, és most nem csak a szárnyak pihés végét, hanem akár a közepén is végighúzom a kezemet. Nem erősen, továbbra is simogatóan, visszafogott, de jól érezhető érzékiséggel.
- Elhiszem. Idegen vagyok neked. Nem is akarok más lenni, mint a vendéglátód, aki hamarosan távozik is. Örülök, hogy találkoztunk, remélem át fogod értékelni a saját magadba vetett hited Amy.
Kicsit előreszaladtam, azzal, hogy én is bejelentettem távozásomat, olyan módon tettem, hogy párhuzamot vontam Jeremyvel, ezzel kissé ki is emelve, hogy van köztünk hasonlóság, amelyben a közös pont maga a lány. Nem egyértelműen fejezem ki, hogy tetszik nekem, felesleges is lenne kimondani, nem ismer engem, így nem lehetnek elvásáraim, lelkiismeretfurdalást pedig értelmetlen benne kelteni, hiszen ha már nem leszek itt, esélyem sem lesz magyarázkodni. Inkáb eszünk, ami kurtán-furcsán véget ér, túl sok tömény információt zúdítottam rá. Eltolom magamtól az asztalt, hogy odalépjek a székéhez. Úgy tűnik fizikálisan jól van, a többire pedig most nincsen ráhatásom.
- Ég veled Amy. – Bólintok, mintha végleg elbocsátanám, pedig még visszafelé is nyomon követem a lépteit. Le kéne szoknom arról, hogy figyelem őt, mert ha elmegyek, akkor már csak az emléke marad bennem. Eljátszom a gondolattal, hogy magammal hívom, talán neki is jót tenne, ha félre tudná tenni az emlékeit. Aludni úgysem fogok most tudni, visszatérek a házimozimhoz, merthogy a biztonsági kamerákhoz volt hozzáférésem, ezért egy szép összevágást állítottam össze Amyről. Betettem alá egy szép számot, így a lányról konkrét videoklippem van. Sóhajtozva nézegetem, miután visszatértem a házba.

- Talán azért, mert eszesebb kislánynak tűnsz annál, hogy olyasmire vesztegesd az idődet, mint az unalmas mutánstörténelem. – Igen, bőven szidom én a saját tárgyamat, mert csak alibiből csináltam, hogy ha arról van szó, látnokként tudjak segíteni, fizikai konfrontációba az évek alatt egyszer sem kellett belemennem, mert mindig meg tudtam akadályozni. Elmerülök egy pillanatra a gyönyörű kékségekben, és sejtem, hogy alaposan lenézhet, mert ostorozom magam, és nem sok önbizalmam van. Nincsen semmi, amire büszke lehetnék. Határozottan szimpatikus ő, és nem akarom lekezelni, nem vagyok sokkal idősebb, komolyabb pedig pláne nem. Ahogyan többedszerre is végigmérem, igen ostobának tartom az exét, hogy csak így hátat fordított neki, bár én aztán bőven kussolhatok, még a saját érzéseimért sem tudok felelősséget vállalni, a kapcsolatokra tökéletesen alkalmatlannak hiszem magam. Elemészt a saját poklom, és örökké abban az iskolában fogok égni, amelyből aztán kikeveredtem élve, de nem tudtam, egyszerűen esélyem sem volt megmenteni a családomat a halálcsapdából. Velük haltam, és csupán már árnyéklét az, ami a sajátom.
- Gondolod? Kit tudnál elképzelni magad helyett? Nem úgy látod, hogy mindent meg tudtál volna adni neki, de ő magával sem volt kibékülve? – Kérdezek csak úgy nagy általánosságokat. Tudom, hogy merőben tapintatlan vagyok, és őszintén nem zavarna, ha elsírná magát, de jobb, ha ezekkel szembesítem, mintsem sok idő múlva döbbenjen rá, amikor már túlságosan belelovalta magát a gyászba. Nem is tudom, hogy mi lenne a jó, talán a témaváltás, hogy ne is kelljen a srácra gondolnia. Figyelemelterelés, vagy mi.
- Nem tudom, hogy volna-e miért, kiért. Vannak páran, akiket kedvelek, de ahogy mondtam, a felelősség nem az én asztalom, akkor miért kapjak itt szállást, vagy bármi egyebet, ha én nem nyújtok semmit? – Kérdezek vissza, miután a szárnyaival kapcsolatban választ kaptam, és még mindig kissé rajongva nézem a tollakat, egyátalán nem vonz a veszélyességük. Ha bántani akarnak, akkor tegyék. Tudom, hogy pofátlan, vagyok, de végül mégis úgy döntök, hogy hozzáérek. Éppenhogy, finoman végigsimítok a sötét izmokat takaró pihéken. Kiváncsi vagyok, hogy maguktól megrándulnak-e, vagy a lány képes őket teljesen kordában tartani. Valahogy... minden keserűségemen túl azt érzem, hogy segíteni akarom Amynek, azt akarom, hogy tudja, nem ő a rossz, nincsen miért utálnia magát.
- Talán maradnék, nem tudom. A levelet nem dobtam még Charles-nak át. – Egy pillanatra félig behunyt szemmel félrenézek, hiszen attól függetlenül, hogy nem mernék már felelősséget vállalni érte, mégis látok benne annyit, hogy maradék a kedvéért. Talán mint valami független tanácsadó, aki biztosan nem segít fizikálisan, nincsenek felé elvárások. Talán... Most itt állok előtte, de valahol máskor akarnék már lenni. Nem miatta, egyszerűen kiábrándultam már a csodákból, és nem érdekel, hogy ki mit mond. Többször felfigyeltem már rá az iskolában is, de fiatal kis szíve másért repes, így nincsen olyan, hogy ő és én. Még barátilag sem, hiszen a kötődés csíráját is elfojtom magamban, még ha tökéletesen össze is vagyok zavarodva. Most mondjam meg neki, hogy többek között pont miatta lépek le? Hogy árnyékként figyeltem a lépteit, mint valami fantom? A lelki sérülésektől nem tudtam megóvni, a testiekhez pedig elég erős volt magától. Különben sem nekem való ez. Csak azt tudom elképzelni, hogy egy sötét szobában meredjek magam elé, kezemben a rendőrségi adóvevővel, amely ha megszólal, már pattanhatok is. Az az én világom. Az árnyak gyermeke vagyok, akinek nem férhet bele egy ilyen ostoba kamaszos érzelem az életébe. A sors iróniája, hogy tudtam, hol fog leesni, és nem tudtam a sorsára hagyni. Látni akartam, és beszélni vele ez egyszer. Végigsuhan egy kósza gondolat az arcomon, amely egy pillanatra láttatni engedi az igazi valómat, miszerint még az is lehet, hogy szerelmes vagyok, vagy tökéletesen sikerült titkolnom. És itt a vége, lezárhatjuk, hiszen így, hogy beszéltünk, már győzködnöm sem kell magam, hogy ideje indulni. Ha felkel a hajnal, akkor Morgan Foster végleg megszűnik létezni, csak Castle, a Halálangyal marad a helyén, ő is New York Citibe teszi át a székhelyét.
Ezeken tűnödök, miközben a szettemet nézegeti, és fogalmam sincsen, miért is mutattam meg neki. A hős szón majdnem elnevetem magam, de csak egy ciccentésre futja tőlem.
– Te is neki, nem is akármennyire, de ennek vége Amy. Nem akarom ugyanazt eljátszani veled, mint ő. – Nem ragazom tovább, hiszen még ott áll előttünk a vacsora, amit kár lenne mindent lehengerlő vallomásokkal elrontani. Meg egyébként is kétlem, hogy lenne értelme kimondani, hogy  mit is jelentett ő nekem. Figyeltem a fekete szárnyú angyalt, a nyomában voltam, anélkül, hogy tudott volna rólam. Örültem a boldogságának, őrködtem a párosuk felett időnként egy párkányon, néha egy oszlop mögött. Nem voltam én féltékeny, elég volt nekem az, hogy ő jól érzi magát. Perverznek sem gondolom magam, hiszen a szobájuk előtt cövekeltem le, így nem láttam olyat, amit nem kellett volna. Így, hogy Jeremy elment, annyit akartam magamnak adni, hogy legalább megszólítom, bosszantó, hogy pont akkor sikerült, amikor tökéletesen maga alatt van. Segíthettem, de ez ismét egy olyan tett, amelyből már végképp elegem van, nem tartom magam jó embernek, és hát ezért is nem léptem korábban, mert tudom, nem járna jól velem. Elkezdünk végre enni, finom bólintással köszönöm meg a bókot. Az utolsó vacsora, szó szerint. Szótlanul lapátolom belefelé a bárányt, amikor pedig maradásra bíztat, akkor eltolom magamtól a tányért. Csak a borospoharamat kulcsolom át, hogy mélyről jövő sóhajjal rázzam meg a fejem.
- Azt hiszem megleszel nélkülem is. Erős vagy, hogy boldogulj. Lesznek majd barátaid, társaid. – Dőlök hátra, hogy egy utolsó meghitt pillantig még elmerüljek a zafír tengerben, amely a csodás szempárban tükröződik.

- Talán egyik sem igazán... – Kissé vidámmá tesz a kérdés, olyannyira rátapintott a lényegre. Ez az egésznek az alapja, amiért végül elmegyek. Magyarázatért kiállt a dolog, talán előtte leleplezem magam, hiszen civilként reggel meghalok. Így amikor még cipelem, lepillantok rá, és nagy komolyan kezdek bele a magyarázatba.
- Tanárnak vettek fel, és mutánstörténelmet tanítottam, de... Csak azért voltam itt, hogy megelőzzem a bajt. Ha valaki ámokfutásba kezdene, vagy ilyesmi. - Sosem mentem el a bevetésekre, lényegében egy elméleti emberként ismert meg, aki akart. Valójában utálok tanítani.
- Megértelek. Mondanám, hogy én máshogy tettem volna, de látod most én is lelépek, még a diákjaimtól sem búcsúzom el. Charlesék egy rövid levelet kapnak majd tőlem, nem akarom túlragozni. Tudták, hogy nem érzem mindezt a magaménak, így nincsen benne meglepetés. De a te szerelmed... bizonyára nem számítottál egy ilyenre, nemigaz? – A zord állarcom mellett egy halvány megértő pillantás sejlik ki, pedig igyekszem megtartani a távolságot, mégis megindít mindaz, amit képvisel. Egy csodaszép érzékeny lány, aki rádöbben arra, hogy nem igazán kell, nem tud valakit megtartani, akivel úgy érezte, kölcsönös a kötelék.
- Nos... igen. – Felelem immár a kanapén, elgondolkozva, nem sok új információt tudtam belőle kihúzni. – Igazából nem jutottam sokra. Rövid volt az idő. – Nevetek fel, hiszen bárhányszor meg tudnám tenni, csak éppen nem lenne értelme. – Mindig újrakezdeni, ettől még nem váltunk barátokká, és nem meséltél semmi olyanról, amiről nem akartál. Csupán... Rád voltam kíváncsi. A gesztusaidra. Érzésekre, amelyek egységessé tesznek téged. – Megrázom a fejemet, én ezt nem érzem csalásnak. – Te se mondod a szárnyaidnak, hogy ne emeljenek a magasba, ha szárnyalni vágysz, nemigaz? Kérdezz csak, ezúttal válaszolok. Kivéve ha olyat kérdezel, amire nem akarok válaszolni. – Nagyon diplomatikus vagyok, de valamiért derűt fakaszt bennem ez a lány. Mintha egy tövisekkel övezett rózsa lennék, amit bontogat. A buksirázásnál már eszembe jut, hogy végisimítsak az arcán, mert igenis hatással van rám, de mégsem teszem, mert pár pillanattal ezelőtt még a fiúról beszélt. Tapintatlan dolog lenne.
- Ha nem mocskoljuk be a kezünket, akkor még több ártatlan veszti az életét. Eldöntöttem, hogy elindulok ezen az úton, és már nincsen visszaút. Nem ölök szándékosan, de ha úgy alakul, megmenteni sem fogom azokat, akik a halál torkába kerülnek a következményekből kifolyólag. – Felállok, és azt tervezem, hogy ha az angyal elment, mutatok majd valamit Amynek. Lily amilyen gyorsan jött, már távozik is, és eljött a beavatás ideje. Itt a házamban is van egy példány a jelmezemből, mert van, hogy innen indulok útnak, akár New Yorkba, akár máshova, és már nem tudok majd útközben átöltözni. Nem tudom, hogy miért tisztelem meg Amyt a bizalmammal, valamiért így érzem, hogy nem tudom tovább magamban tartani. Egy csapóajtót nyitok meg, ahonnan egy ember nagyságú üvegbura emelkedik fel, benne a Halálangyal maszkjával, kiegészítőivel. Ha körbejárja, láthatja hogy a fekete jelmez lapockájánál két vörös, festett szárny foglal helyet. Nem igaziak, mint az övé, de a szándék megvan. Hasonlítunk.
- Ez vagyok valójában én. Morgan halott. Régesrég. – Ha már én belemásztam kissé a jövőjébe, ennyit talán megérdemel. Nem tudom, hogy fog-e még mélyebben kérdezni erről, a burát ismét elrejtem, és a konyha felé indulunk. Visszamosolygok rá, nálam aztán nem fog semmit eltörni, vagy olyan csinálni, ami a legkisebb gonddal is jár. Ezért vagyok. Gyorsan megterítek, és csak pár perc kell a húsnak, meg a zöldségeknek. Amíg elmegy kezet mosni, addig kikészítek mindent, és miután nem látom értelmét, hogy tovább alkoholizáljunk, egy mentes koktélt rázok össze neki étvágygerjesztőként, ananászléből, és kiviből. Igazi édeskés, pikáns íz. Koktélpohárban persze. Aztán konyharuha a karomra, és már húzom is elő a sütőből a bárányt, amely rózsaszín, és biztos lehet benne, hogy csak úgy omlani fog a szájában. A kézzel szelek neki kettő közepesebbet, de ha éhes marad, lehet pótolni még. Mellette egy külön tálban borsó, és répa van, míg egy mártásosban ott a már említett málnaszósz. Türelmesen megvárom, míg szed magának, aztán én is helyet foglalok, és megteszem én magam is. Csak akkor kezdek el enni, ha ő jelezte, hogy kedvére való a kései vacsora. Közbeiktattam egy gyengéd érintést, amely az előzőektől eltérően kissé férfiasra sikerül, pedig magam sem értem, hogy miért indítottam a mozdulatot. Ha más körülmények között találkoztunk volna...
- Egyszerűbb így, hogy nem kellett magyarázkodnom, hogy mikor hova megyek. Így a legtöbbször csak akkor vagyok jelen, ha tanítanom kell, innen észrevétlenül eltávozhattam, csak az alapítóknak szóltam. Vagy nekik sem. Ízlik?

Senkit nem szabad azért kárhoztatni, mert egy adott módon dolgozza fel a bánatát. Talán azért tudom átérezni Amy helyzetét, mert a számomra még ismeretlen sráchoz mérten én is felelőtlen voltam, cserben hagytam a családomat, akik ezért az életükkel fizettek. Tudom, hogy milyen az, amikor elhagyatva érzi magát, mert én magam is ráébredtem, amikor tudatosult, hogy mit is tettem. Onnantól kezdve nincsen az a jótett, ami ezt törölni tudná.
- Csakis a sajátomba. Viszont azt meglehetősen körbe tudom járni. Mintha végtelen számú irányba elindulhatnék, és járhatnám be az idő határain belül. Felderítésre kiváló. – Nem megyek most bele jobban, hogy ez lényegében legyőzhetetlen harcművésszé is tesz, kiegészítve egyébként is páratlan mozgáskultúrámat, az évek során sikerült úgy ráhangolódnom, hogy már kapcsolgatnom sem kell, automatikusan úgy mozdulok, ahogyan a legideálisabb változatban láttam. Érdekes, hogy mennyire kiváncsi, nem veszem tőle rossz néven, csak nem ezt szoktam meg. A mai fiatalság a saját életét éli, többségükben fel sem merül, hogy visszakérdezzen. Alig vagyok náluk idősebb, mégis felnőttként kezelnek, aki nem bejáratos az ő köreikbe. Ezzel nincsen alapvetően gond, nyilván nekik még burokban kell élniük, mielőtt szembenéznének az eljövendő múlt napjaival. Megérkezünk a házhoz, és felgyorsulnak az események, lassan kényelembe is tudom őt helyezni.
- Egyszerűbb lett volna, ha úgy váltok el, hogy minden jó? Abban mi lett volna a pláne? Szeretlek, de élj nélkülem? Ezt te sem gondolod komolyan. – Ingatom a fejemet, cinikus felhang nincsen a szavaimban, sőt kioktatás sem. Koromhoz képest igen mentori jelleggel tudok elmélkedni. A megnyugtatás a célom, nem pedig az alázás. Azt tudatni vele, hogy nem ő volt a hibás, egyszerűen így alakult, és fordított helyzetben ő is így tett volna. Az elválás olyan, mint egy raktapasz, gyorsan kell csinálni, hogy csak múló fájdalom legyen, ne pedig egy olyan felszakított seb, amely még sokáig sajog.
- Nem kell mentegetőznöd. Az elmúlt két percekben órákat beszélgettem veled, ezért gondolom, hogy többet érsz ennél, csak most magad alatt vagy. Annyira nem szép dolog tőlem, csak szerettem volna, hogy anélkül, hogy kifáradnál, mesélj magadról. Nem vagy egyszerű eset, de hát ezen a birtokon ki az? – Ezt akkor mondom, amikor mellette ülök, és a szárnyait vizslatom. Két perc alatt még akkor sem lehet sok mindent megtudni a másikról, ha végtelenszer kezdek neki, hiszen az elején mindig bizalmatlan velem, így csak a megnyugtatására mondom, hogy így gondolom. Nem fészkelődöm, amikor hozzámér a tollas gyönyörűség, ellenben én nem viszonzom. Tudom, hogy a szárnyai önnáló életet élnek, nincsen szükség intimitásra, hogy félreértsék.
- Az erdő csak védekezett. – Nevetek most talán először. Kellemes bársonyos férfihang az enyém, de olyan ritkán vagyok vidám, hogy szinte szokatlan is a rekeszizmaimnak, hogy működésre bírom őket. De itt van egy az erős, magabiztos lány, aki most úgy érzi, mindent elvettek tőle. Nem lesz egyszerű továbblépnie, ám fiatal, fel tudja dolgozni.
- Szomorúság? Aligha. Életérzés. Az ittenieknek életre van szükségük, az én utamat pedig halál kiséri végig. Nagyon kétlem, hogy a többség bírná gyomorral, hogy szükség esetén ölök is, ha igazságtalanság keresztezi a lépteimet. Itt a törvény az úr, amelyet én nem tartok magamra kötelezőnek. – Rántom meg a vállamat. Nem véletlenül vagyok Halálangyal. Nem hagyhatom, hogy Xavier és Lensherr miattam kockáztasson egy házkutatást, vagy egy rendőri kommandó bevetését. És ami még ennél is keményebb, amit nagyon is jól lát Amy, hogy a túlzott kötődés miatt nem akarok aggódni ismét olyanokért, akiket megmentek, de bánthatják őket... miattam. Nem is baj, hogy Lilianne megérkezik, és elvégzi amire megkértem. Néma bólintással köszönöm meg neki, ő cseveg pár mondatot Amyvel, aki bizonyára jobban érzi magát, aztán az angyali lány távozik is. Amy végre feláll, gyógyultnak tűnik, viszont egy kiadós alvás még ráfér.
- Arra nincs szükség. – Hárítom el. Ez a dolgom, még itt vagyok a birtokon, arra esküdtem fel, hogy óvom a bajbajutottakat. Ennek semmi köze nincsen a zafírtüzű pillantáshoz, amitől alig tudok szabadulni, kissé szaggatottan is veszem a levegőt. Beletúrok szőkés tincseimbe, és hunyorogva félrenézek. Miféle boszorkánysággal babonáz ez a lány? Tudatosan tartom magam távol a női nem csábításától, ráadásul ő még roppant fiatal is, mégis...
- A problémáidat akkor most tedd félre, és koncentrálj a báránysültre. – Nem kérdezek vissza, hogy rendben, ez afféle szelíd parancs is egyben. Irányító jellem vagyok, most ő a vendégem, akkor elhalmozom mindazzal, amit adni tudok. Marad, és ez a lényeg. Megindulok a konyha felé, és ügyesen félresiklom, ahogy elkapok egy vázát, ami a következő másodpercekben esne le a fekete szárnyaknak köszönhetően. Arébb rakom, ahol nem lesz útban.
- Bárányborda, bár most hideg, de a sütőben percek alatt olyan lesz, mintha friss lenne. Málnaszószt készítettem hozzá, és párolt zöldségeket. Ha megfelel. – A konyha mellesleges roppant nagy, egybe van vonva az ebédlőmmel, ahol egy nyolc személyes hosszú asztal foglal helyet. Mint a szépség és a szörnyeteg. De ha valaki más merné Amyt szörnyetegnek nevezni, biztosan kitépném a gigáját. Hagyom, hogy helyet foglaljon, majd magam sem tudom, hogy miért, de finoman végigsimítok az arcán.
- Jobb már? – Merülök el a pillantásában, aztán pakolom elő a korábban hűtőbe rakott sültet, és a bedobozolt hozzávalókat, a sütő pedig már készen áll, kifelemenet már automatikus mozdulattal gyújtottam be.

Nem simítok végig a szárnyakon, pedig a tollazata igen tetszetős, ráadásul különálló izomként csatlakozik a lány egyébként is nyúlánk alakjára. Ismerem a mibenlétét, a diákok többségének tudásával tisztában vagyok, tanárként volt már rá példa, hogy nekem kellett összeraknom őket csoportokba, logikus, hogy fel tudom mérni, hogy ki mire képes. Bólintok, és nem is szólalok meg azonnal. Nem tartozom számadással, hogy ki vagyok, milyen posztot töltök be a birtokon, főleg, hogy ennek már akkora jelentősége nincsen is. Távozásommal minden ilyen szintű előjogom megszűnik. Még nem szóltam ugyan a professzoréknak, mielőtt elindultam volna, akkor szándékoztam beadni egy két soros levelet. Több magyarázattal nem tartozom, azt hiszem nem örök életre szerződtem, Valóban nagyjából annyi idős lehetek, mint Jeremy, de az arcomra már annyi keserűség ül, hogy legalább öt évvel korosabbnak nézek ki.
A karomban viszem őt, miközben mégis rákérdez, ebből már már nehezen tudnék kihátrálni. Felmorranok, és kelletlenül bököm ki.
- Belelátok a jövőbe. Tudom, hogy mi fog történni a következő két percben. – Sötét árny suhan át az arcomon, ez az én keresztem. Való igaz, nem kell tudatosan használnom, mégis mára annyira a részemmé vált, hogy alig szoktam kikapcsolni. Nem igazán foglalkozom vele, hogy testünk összefonódása mennyire intim, ha segítségre van szüksége, nem fogom megtagadni tőle. Már közel vagyunk, ennyit ki kell bírnia. Annyira talán nem vagyok borzasztó.
 - Ő még az ellenségeivel is teázna, erősen kétlem, hogy zavarásnak fogná fel. – Felelem, ezúttal vállvonás nélkül, mert ha megtenném, Amy bizony minimum kigurulna a karomból. Jó erőben vagyok, de már cipelem egy ideje. Lassan a háznál vagyunk, de még kint folytatja a megkezdett bántatát. Egy kicsit megpihenek, amíg hallgatom, kétfelé nehezen tudok koncentrálni. Figyelem az arcát, ahogyan olyan elkötelezett, mély hittel beszél egykori kapcsolatáról, amelynek most vége, ő pedig nem lépett tovább. Nem kárhoztathatom, valamit nem könnyű elfogadni.
- Direkt fájdalmat okozzon... – Ingatom a fejemet. Nem arról van szó, hogy nehezen hiszem el egy diákról, hiszen vannak olyan tévedéseink, akiket úgy vettük fel, hogy reménykedünk, talán megjavul, hatással lehetünk rá. Mégis ez olyan szint, ami már megbocsáthatatlan. Vagyunk egy páran, akik lelkiismeretünk elől az ismeretlenségbe menekülünk, hogy ne is számítsunk hálára, míg mások eleve a saját boldogulásukat keresik. Érzem a lányon, hogy teljesen össze van törve, ezért nem is faggatom tovább. Ha akar, majd beszél róla. Nem én vagyok a megváltás. Sőt, rosszabb vagyok mint ő, kétlem, hogy meg tudnám menteni, vagy vigasztalni.
 - Ha ember lennél, akkor sem lennél átlagos. Az erőt nem a képességünk adja. Vannak gyenge mutánsok, és páratlan akaratú emberek is. Most vesztesnek érzed magad, pedig a céltól közel álló győztesek érzik így. – Leteszem őt a ház tövében, hogy neki tudjon támaszkodni a falnak.  – A vesztesek elbizakodott szerencsétlenek, akik azt hiszik, hogy révbe értek. – Visszakérdez, nem is tudom, hogy mit mondjak. Rólam alig szokott valaki kérdezni, nehezemre is esik, hogy megnyíljak, ráadásul egy ismeretlen lánynak. – Talán igen, de mindez most nem számít. Megtanultam élni vele. – Benyitok a házba, és őt hellyel kínálva már indulok is a rádióhoz. Miután elintéztem, várakoznunk kell pár percig, az angyal biztosan nem a birtokon át jön, hanem repülve. Leülök valahova mellé, és erővel fordítom el a tekintetem róla, hogy a szépséges szárnyak ne vonzzanak annyira, a kéken csillogó szempárról már ne is beszéljünk.
 - Cseppet sem. A szárnyaidnak nem tőlem kell tartania. – Oldalt pillantok, de végül nem simogatom meg, hiszen eleve sérült, csak a késztesés van meg, hiszen egyátalán nem emberi, és nem a rossz értelemben, inkább olyan megigéző. Sok különlegességet láttam már, ez valahol a lista tetején lehet. Összefonódik a tekintetünk, én továbbra sem mosolygok, teljesen elszoktam már tőle. A biztatást a tetteimben kell keresnie, különben meg itt a gyógyítónk, vele majd elcseverészhet, ha akar.
 - Ahogy gondolod. – Biccentek, nem kell győzködnie. A ház reggeltől üresen fog állni, kietlen emlékeként annak, hogy megpróbáltam beilleszkedni. Előre dőlök, ő pedig mozdul velem, pedig biztosan pokoli fájdalmakat él át ezzel. Miattam teszi? Meglepődött arccal fordulok felé.
 - Ezt most így hosszú lenne. Nem téged kezellek, kedves lánynak tűnsz, de... Elmegyek, mert ez itt nem megy nekem. Nem vállalom a felelősséget másokért. – A mosolya kissé szivenüt, mert nagyon betalál, de ki vagyok én, hogy a démonaimmal terheljem? Legyen még fiatal, élvezze az életet, ameddig csak megadatik neki. Az ajtó nyílik, és vakító fényeség tölti meg, hogy aztán kislányos hangban csendesedjen el. A lányka kedvesen köszönve bemutatkozik Amynak, én csak biccentek neki, nem szükséges komolyabban kifejtenem. Odahajol a sötét angyalhoz, és kuncog kissé a szárnyak hasonlóságán. Nem komoly gyógyító, de egy kis boszorkányság éppen elég lehet. Álszemérem nélkül húzza végig ujjait Amy bordáin, majd a tollak alatt feszülő izmokon, hogy végül a finom archoz érjen, ahol az ágak felszántották. Végül pukkedlizik egyet, én pedig köszönömöt mormolva engedem útjára. Visszaülök Amy mellé, és most már eltávolodva az előző témától le is zárom a dolgot.
 - Jobban vagy? Egy késői vacsora? – Intek a konyha felé. Bár eléggé az éjszaka közepén vagyunk, de talán jobban kiürülhet az ital belőle, ha eszik rá valamit.

Hangulatkeltő zenénk

Ha éppen a karjaim között tartok valakit, akin segíthetek, nem fogom a saját nyűgömmel traktálni. Korántsem az az indokom, mint Jeremynek, nekem sokkal régebbóta érlelődik, de nyilván ezt nem lehet összehasonlítani. Mindenkinek a saját bánata számít jobban. Szerencsés vagyok, mert a sötét angyal igen tapintatos. Hallottam már róla, ismerem a képességét, nem is lehettem volna az X-Men tagja, ha nem lennék tisztában a diákjaink többségével. Gyönyörű, finom lány, szörnyűséges tudással. Mint valami átok. Neki is megvan a keresztje.
- Mindkettőt? – Visszhangozom, a pillantásomban azonban a csodálkozás helyett a megértés, a részvét szikrája villan. Ismerős dolog ez, ki így, ki úgy tudja feldolgozni a sorsát, én tényleg nem büszkélkedhetek azzal, hogy képes vagyok bármin túllépni. Ezért is kell most elmennem. Ez így nem az én utam. Talán cserbenhagyok másokat, de tudom, hogy jó kezekben maradnak nélkülem is. Ő vérzik, törött a szárnya, mégis itt marad, és szembenéz azzal, ami kisérti. Neki kéne most engem ölben vinnie. Ekkora szárnyakkal ki is nézem belőle, hogy elbírna.
Nem törődöm a zavarával, nincsen most olyan apropó, hogy kihasználjam a helyzetét, amúgy sem vagyok csábítós hangulatomban. Mintha bármikor abban lennék... Jobb mindenkinek, aki távol tartja magát tőlem, csak a bajt hozom másokra. Nem kapaszkodik a nyakamba, ez sem gond, viszont még erőteljesebben fogom át, hogy meglegyen az ellentartás.
- Szárnyai igen. Lilianne. Fiatal, és nemrég érkezett. – Nem csodálom, hogy még nem ismerik egymást, a fiatal angyal-lány nehezen fedezi fel még a birtokot, van benne valami visszafogottság, mintha nem hagyhatná el a szobáját. Pedig miért ne tehetné, nincsen bezárva. Charles azt mondta, ne firtassam, így nekem mindegy is. Viszont ha hivatom, jönni fog, ebben biztos vagyok. Elindulunk immár az ital társaságában, és tapintatlan kérdésemre mégis választ kapok. Nem úgy tűnik, mint aki egy barátnőt veszített el hirtelen. Némán lépdelek vele egy ideig, ahogyan emésztem a választ.
- Vagy talán... túlságosan is fontos voltál neki, hogy bántson. Erre nem gondoltál? – Nem vagyok lélekdoki, ez az én verzióm. Konfliktusokhoz vezetne, ha maradnék. Olyan kötődések alakulhatnának ki, amelyben nem tudnék barátja lenni valakinek, mert kész idegroncs vagyok, aggódnék, hogy ki bántja őt, őket miattam? A szerelem pedig végképp fel sem merülhet. A családom halott, hiába toroltam meg őket, ilyen mély kötődést még egyszer nem bírnék őrlődés nélkül megélni. Nekem aztán nem kell senki, aki miattam vesszen oda. A maszk elegendő, nem tudnak rólam, ez tökéletesen elé. Néha még rájuk pillantok, de csak azért, hogy érezzem, volt értelme a tetteimnek. Amy is erre a sorsra fog jutni, de én barom, miért maszk nélkül mentem oda... Talán mert a birtokon civilben vagyok.. Gondolatban megrázom magam, nem számít, egyel több, vagy kevesebb, nincsen jelentősége, még ha látta is az arcomat, és tudja kihez kötni. Ez nem hősiesség, csak elláttatom a sebeit, és gondoskodom róla. Nem az életét mentem meg, így hálálkodnia sem kell.
- Értem én. A képességünk egyfajta félelemmel párosul, amely rossz dolgok felé sodor minket. – Egy pillanatra megállok, ahogyan ismét belepillantok a szemébe. Már igen közel vagyunk a házamhoz, és pont az a bajom, hogy nagyon is megindít, amiket mond. Sajnálom őt, mert ugyanúgy nem engedhet oda senkit, ahogyan én. Végül nem is válaszolok, csak biccentek, mert ha elkezdenék szabadkozni, azt igazolnám, hogy milyen jó vele beszélgetni. Pedig valóban jó, de ezt nem ismerhetem el. Csak keserűen félrenézek, válaszok nélkül is egyértelmű, hogy nagyon betalált. Nem azzal, hogy untat, hanem a képesség elrejtésével. Mert ez vagyok én... egy maszk, ami mögött már nincsen senki. Azzá a fallá váltam, akit egykor saját összeroncsolt lelkem elé emeltem. A motyogására ismét megindulok, és végre ott vagyunk a ház előtt. Most már le kell őt tennem, neki tud támaszkodnia a falnak. Gyorsan benyitok, nincsen kulcsra zárva. A nappalim elég nagy. Szépen berendezett, nőnek nyoma sincsen.
- Értesítem az Angyalt. Pihenj le. – Mutatok a kanapéra, ahol már szárnyastól is le tud heverni. Gyorsan felsietek az emeletre, ahol a dolgozószobában lévő adóvevővel átszólok Hanknek, hogy küldje át a kislányt, de sebtiben. Visszatérek végül Amyhez, és ha még van nekem ott hely, mellé ülök.
- Rögtön jön. – Elfordítom róla a fejemet, és a térdeimre könyökölve a gondolataimba mélyedek. Egy megmentőnek nem így kéne viselkednie. Még ez sem megy nekem. Lelki támogatást kéne adnom, de úgy érzem, bárcsak jönne már el a reggel, hogy végül elmenjek. Hatalmas sóhaj.

Most mégis más, mint amikor Angelának segítettem, hiszen most nem maszkban, hanem az arcomat vállalva teszem azt. Ha kiül rám valamilyen érzelem, azt Amy pontosan láthatja, bármennyire is próbálom elfojtatni, mert azt teszem, de a kitekeredett szárnyú, vérmocskos lány akár ha a tükörképem lenne bizonyos formában. Ez egyszer, utoljára még úgy döntök, hogy vállalom azt, amiért itt vagyok.
 - Elmegyek igen. Ma éjszaka. – Nem fűzök több magyarázatot, és bár nem ismerem a srácot, aki miatt így érzi magát, de talán hasonlóak az indokaink. Nem tartozom ide, mindez, amit az alapítványi iskola képvisel, nem az én utam. Kevésnek érzem magam, hogy átadjam a tudásomat, és korántsem vagyok annyira hűvös jellem, hogy ne aggódjak azokért, akik egykor a mentoráltjaim voltak. Inkább leszek a világ szemében egy névtelen jótevő, mintsem a démonaim tépjenek szét. Ez a lány itt teljesen össze van törve, ahogyan elnézem főleg lelkileg, az esélyt arra, hogy lábra állítsam, tőle nem tagadom meg, utána úgyis elfelejtjük egymást.
- A szárnyalás a boldogságat szokta megtestesíteni, nem a reménytelenséget. – Ingatom a fejemet, ne higgye, hogy nem vettem észre. A komorsága, az ital, mind elhagyatottságról szól. Mint az a lány, akit még egy délamerikai erdőbe is követtem, mert kiszaladt a világból, annyira bántotta a bátyja halála. Trópusi vihar idején történt, és hiába győzködtem, egyre csak azt hajtogatta, hogy nem ér semmit. Nem láthattam előre, mert az elméje már el volt borulva. Az egyik pillanatban még átfogtam a karját, a következőben már elinalt, és csak egy verem mélyén leltem rá, amely ki volt bélelve többméteres karókkal. Még rámnézett, de mire leértem hozzá, már halott volt. Xavier pedig még csodálkozik, hogy nem tudok szembenézni mindezzel. Kell egy fal, amely mögé bújhatok, amely engem is elrejt a külvilág elől, hogy rideg, érzéketlen tudjak maradni. Csak egy szimbólum legyek, akitől azok félnek, akik rosszat akarnak, akik pedig segítségért kiáltanak, megkapják azt, majd felejtsenek is el.
 - Segíteni. – Szűkszavú a válasz, és cseppet hidegen hagy, hogy most szégyenlősködik, vagy fél, hogy talán bántani akarom. Nem élek vissza a helyzettel, csak megnézem az oldalát, hogy nem járta-e át talán valami faág, ami kijött a másik oldalon. Egyenlőre úgy tűnik, szerencsésen esett. Aztán átkarolom őt, és erőlködés nélkül emelem fel. Engedem, hogy elhelyezkedjen, ne legyen kényelmetlen számára az út, hiszen nem kevés ideig tart majd, amíg odaérünk.
 - Szólok majd egy gyógyítónak is. Hasonló, mint te. Külsőleg. – Nem olyan régen beszélgettem a diákok egyikével, aki ha nem is túl komoly, de értelmezhető energiával rendelkezik, ami a gyógyítást illeti. Nem nyúlok az üvegért, hiszen már tele van vele a kezem, de berogyasztom a térdemet, hogy elérje a karomból. A helyzet így kissé romantikusnak lehetne mondható, ha nem egy vérfoltos, fekete szárnyú lányt tartanék a kezemben, aki éppen whiskey utál nyúl. Megindulok vele, sokkal inkább úgy, mint Frankeinstein szörnyetege. A kérdésnél ellenben megállok, mintha nem is érteném, butaságnak tűnik.
 - Mert megsérültél. Így a helyes. Biztosan volt rá okod, hogy így elhagyd magad. – Pillantásom egyszeriben összefonódik az övével, és átkozom azt az ostobát, aki egy ilyen szépségnek képes szomorúságot okozni.

Úgy tűnik ez egy ilyen nap, elhatározások születnek, kapcsolatok mennek szét, és valahogy minden megváltozik. Nem is tudom, hogy miért megyek oda a lányhoz, talán most, hogy elhagyom a birtokot, nem tudok hátat fordítani még az utolsónak, akinek van lehetőségem segíteni. A szárnyaszegett gyönyörű sötét angyal végzetes zuhanását még látom, és amennyire az előretekintés segít, nem történt komolyabb baja pár törött csonton, és a lelki gondokon túl nincsen veszélyben. Nem férfi szemmel figyelem, pedig nagyon is szép, arányos alakja van. Sokkal inkább az érdekel, hogy nem kapott e sokkot, nincsen belső vérzése. A tekintete most nem tűnik azon túl zavarosnak, hogy fájdalmai vannak, és nagyon úgy tűnik, hogy maga alatt van. Ebcsont beforr, mondhatnám, ha magamat ismerve nem járnék abban a cipőben, hogy több éve vagyok kénytelen szembenézni sikertelenül azzal, hogy majd elmúlik. Ezért aztán nem is akarok a lelkére beszélni, hiszen még nekem magamnak sem sikerül. Nem vagyok megmentő, inkább csak amolyan ideiglenesen vészmegoldás bárki számára. Nincsen saját életem, de másét sem vállalhatom át. Tapintatosan félrenézek, ahogyan felül, nem szándékozom még jobban zavarba hozni.
- Morgan. Éppen távozóban. – Felelem finom mosollyal, mintha csak egy tea mellett ülnénk, de ha jobban megfigyel, láthatja, hogy a pillantásom a végtelenségig keserű, barázdák szántják végig az arcomat, amely stresszről, felhalmozódott aggodalomról árulkodik. Ez az egyik oka többek között, hogy a birtokon túl maszkot viselek. A másik, hogy a szeretteim ne lássák kárát annak, hogy tudják ki vagyok. Mintha lennének. Ettől még megnyugtatóbb, hogy nem kell a személyazonosságommal felelnem az önbíráskodásért. Közelebb lépek, aztán ülök vissza a farönkre, ha már a kezemben van az üveg. Meghúzom, és pár korty után teszem le magam mellé, nem adom vissza. A finom metszésű arcot figyelem, igazán kár ezért a zuhanásért. Fiatal még, fel fog gyógyulni, de ahogy kinéz, sokkal inkább lelki sérülései vannak, mintsem testiek, hiszen még mindig csillog némi könny a szemeiben.
- Olyan ez, mint a vezetés. Ha elvonja valami a figyelmedet, akkor életveszélybe kerülsz. – A fájdalom említésére rezignáltan bólintok. Van egy olyan érzésem, hogy ha ilyen lelki állapotban felállt, volt benne valami önzőség, hogy most fizikailag is kárt okoz magában, mert nem képes feldolgozni a történteket. Mégsem hibáztatom, van, akinek ez nem megy, kell valami, ami elvonja a figyelmet, akárcsak esetemben. A szárnyai elég csúnyán néznek ki, akárcsak a pólóján szivárgó vércseppek.
- Amy... mint Amanda? – A pillantását állom, még a vörösen duzzadt, kisírt tekinteten át is igazi angyal, még ha a fekete szárnyú kategóriából is. Alig pár évvel lehet nálam fiatalabb. Koravén vagyok, megkeményített az idő. Közelebb lépek, és anélkül, hogy az engedélyét kérném, óvatosan érintem meg a szárnyat. Fekete kesztyű van rajtam, így nem érek közvetlenül hozzá. A távolkeleten sokáig tanultam a gyógyítás művészetét. Már az első pillantásból látszik, hogy itt törés van. A számon belül nyelvemet a az arcom belső részére tapasztom, ahogy agyalok.
- Karbaveszlek, készülj, mert fájni fog. A birtokon belül van egy kis házam, ott ellátlak. – Választ sem várva nyúlok a combja alá, a másikkal pedig a derekát támasztom meg. Nincsen abban a helyzetben, hogy ellenkezzen.

Kész, eldöntöttem. Nem nekem való az egy helyben ücsörgős élet. Tanárként kezelnek itt, de csak azért, mert nem hagytam, hogy bevetésre küldjenek. Sosem szereztem tanári diplomát, de ha éles helyzetben kéne megmutatnom, hogy mit tudok, annak olyan következményei lennének, amelyek miatt egy életen át magyarázkodhatnék. A civil életem csak egy vicc, egy kitalált álca, hogy a normális emberek között éljek. Normális? Mutánsok, mint én, de mégis, sokkal közelebb állnak az utca emberéhez, mint hozzám. Nem alakíthatok ki kötődést, mert annak csak annyi értelme lehet, hogy elkalandozik a figyelmem, miközben leugrok a semmibe, aztán szépen szétkenődök valami oszlopon, amit nem vettem észre. Ez nem így megy. Ha azt az életet választottam, hogy másokat karolok fel, nem lehet önálló életem, amelynek bárki is a része. Hajlandó vagyok bárkiért áldozatot hozni, egyetlen alkalommal, hogy aztán továbbküldjem sorsának ösvényén, és nagyon nem örülök, ha ismét találkozunk, mert akkor már önmagamat marcangolom, hogy vajon sikerült-e a küldetésem. Azért is jutottam erre a döntésre, mert láttam Angelát az egyik folyosón, és csak a képességem akadályozott meg abban, hogy bele ne ütközzem. Aranyos lány, de attól félek, nem lennék képes előtte színlelni, a végén még összerakná a képest, hogy én voltam, aki a maszk alatt megmentettem. És ha már egyvalaki tudja a titkomat Charles-ékon felül, az már túl sok kérdést vet fel. Még nem volt türelmem összecsomagolni, ráér az, vagy pedig megkérek majd valakit, hogy küldje utánam a holmimat. Különben sem illettem a magukat csapatként kezelő X-Men közé. Magányos út az enyém, értem ne tegyen meg senki semmit. Mint amikor fiatalkorom hajnalán néhány börtönviselt mutánssal, és néhány zsaruval ki akartunk törni egy bandák által uralt gettóból, és a rendőrnő, akivel folyamatosan öltük egymást, az utolsó pillanatban ugrott elém, zavart elmémmel már vissza sem tudtam forgatni az idő kerekét. Nem hinném, hogy olyan ember vagyok, aki megérdemli, hogy bárki is feláldozza magát, de a szemem láttán lőtték hátba. Hát ennyi. A családom halála óta amúgy sem kötődöm senkihez, és az az eset végképp megtanított arra, hogy még rövid távon se higgye azt bárki, hogy egy a célunk. Elindulok lefelé, hogy legalább kicsit kiszellőztessem a fejemet. Nem is tudom, hogy miért, talán a hangulatom miatt tökéletesen feketében vagyok, akár egy elit kommandós, még a bakancs és a garbó is stimmel, egyedül piszkosszőke hajam üt el a szettől. A birtok mellett elterülő erdőség felé visz az utam, zsebredugott kézzel rugdosom magam előtt a fehér murvával felszórt ösvényt. Aztán belémhasít az érzés, ki sem tudom kapcsolni. Pontosan látom, hogy hova fog lehuzanni a lány. Félreteszem az undorral teli önsajnálatot, és felgyorsítok, hogy nagyjából utána lépjek ki a fák közül. Megmentő nem vagyok, ez nem kétség. De ha már erre jártam, nem tudom tétlenül nézni, hogy mi történik. Hatalmas fekete tollak terülnek szét előttem, a jelmezem vörösre festett hátára emlékeztet. Az arcát nem is látom, csak a szétcsúszott tincseket, az italos üveget, és némi folydogáló vért. Úgy tűnik, hogy képes mozogni, nem tört el semmilyen. Legjobb lenne sarkon fordulnom, és egész egyszerűen itt hagynom. Hát ki vagyok én? Egy senki. Van beleszólásom abba, hogy mit művel magával? Fenét. Még én lennék elküldve a jó anyámba, hogy miért nem hagyom egyedül szenvedni. A legegyszerűbb megoldás az lenne,  ha rá sem hederítenék. Mégsem teszem. Valami itt tart. Leülök az egyik farönkre, és mintha mi sem történt volna, közönyös hangon szólalok meg.
 - Ha nem haragszol meg, akkor rám is fér pár korty.  – Nyúlok érte, de nem veszem ki az ujjaiból. Ha felnézne, és szembesülnöm kéne a könnyeivel, akkor sem mutatom jelét, hogy meglepődnék, rezzenéstelen arccal tudomást sem veszek róla. Talán úriember vagyok ezzel, talán egy velejéig romlott szemétláda. Majd ő eldönti.
 - Alkalmas az idő ilyenkor a repülésre?  – Kérdem csevegőnek szánt, de meglehetősen száraz hangon. Na ezért megyek el, és hagyok fel a civil élettel, mert nem nekem találták ki, hogy empatikus legyek. Mert ha az vagyok, átszakad a gát, mindenkit meg akarok menteni, és az meg tudjuk hova vezet.