Matt és Felicity egy estélye (folytatás)

Zavart voltam a bókjától, miszerint aranyosnak tartott… Igen, aranyosnak tartotta a zavaromat, amely még inkább zavarba hozott. Az ölelése jól esett. Csak beleolvadtam, míg meg nem szólalt. Akkor felnéztem rá és értetlenkedve összevont szemöldököm alól vizslattam a fájdalmas arcát.
- Mégis miért kerülnék bajba? Nem vagy bűnöző, sem pedig gyilkos, ha jól tudom. Eddig jó embernek tűnsz… Tényleg nem értem. Kérlek, magyarázd el! – kértem halkan, ám mikor a számra szegezte a tekintetét, megindult bennem valami. Csak feszülten figyeltem, ahogy közelebb hajolt. A jóleső parázs illata kellemes volt, azonban a háttérben ott motoszkált valami, ami nem hagyott nyugodni. A két karom a mellkasom előtt volt össze zárva, behajlított kezem miatt a két kézfejem az állam alatt helyezkedett el, miközben ölelt. Kezdett kényelmetlen lenni a helyzet. Hiszen ő mondta, hogy nem lenne szabad. A feszültség mellett már egy enyhe ijedelem is megjelent bennem, miközben a kezem egyre inkább ökölbe szorult, ahogy közeledett. A szívem a torkomban dobogott, de nem tudtam mitől. Az izgalomtól és az örömtől, hogy ez a rejtélyes férfi ennyire a bűvkörébe ejtett vagy attól, mert nem tetszett ez a gyors tempó.
- M-Matt… - kezdtem remegő hangon és próbáltam elhajolni tőle, de nem ment. A hangom elhalt. Reagálni sem volt időm, máris az ajkait az enyémre tapasztotta. Furcsa érzések kavarogtak bennem, egészen két másodpercig. Az öröm, az újdonság, az izgalom és adrenalin, a döbbenet, majd az ijedelem. A harmadik másodpercben pedig már kirántottam magamat a karjai közül és kezemet még mindig védelmezően a mellkasomhoz szorítva tettem hátra jó két-három lépést, hogy távolabb legyek tőle.
- E-ez meg mégis mi volt?! – Emeltem feljebb a hangomat, miután a meglepődöttségen úrrá lettem és visszatérem a jelenbe. – No-normális vagy?! Te Jézusom! – kaptam a fejemhez a kezemet és ujjaimmal belemarkoltam a hajamba. – Nem csókolhatsz le csak úgy egy lányt. Pár órája ismerlek!!! Sze-szerinted ez normális? – Remegtem a dühtől. Pedig általában a teljes nyugodtság és béke jellemző rám. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy nem minden nap csókol le egy vadidegen ember. Mert akármennyire is szimpatikus volt, ő még csak egy vadidegen volt nekem. – Nem ez az ismerkedés következő fázisa. Én… én… - Nem tudtam mit csináljak. Az érzelemkitörésem miatt éreztem, ahogy egy vékony jégréteg alakul ki a testem felszínén, mintha a képességem önálló életre kelt volna, hogy megvédjen. Ha közelebb akart volna jönni, azonnal hátráltam. Nem engedtem közel magamhoz, nem akartam, nem mertem. Nem és nem. Az eddigi varázslatos hangulatot a csókja úgy pukkasztotta ki, mint egy szappanbuborékot a kaktusz tüskéje. Pedig meg akartam ismerni. Olyan kedves… Ám ez… Nem, egy normális ember nem csinál ilyet. Megráztam a fejemet. Nem-nem.
- Most az lesz a legjobb, ha elmegyek aludni – dörmögtem az orrom alatt. – Viszont látásra Tanár úr! – köszöntem el jeges hangon még mindig a vegyes érzéseimmel küszködve és elindultam az épület felé, hogy tényleg véget vessek ennek a napnak. Direkt magáztam. Így tűnt helyesnek… Nos, nem egy csók után, de egyszerűen nem bírtam tegezni, nem jött a számra. Túl sok volt ez mára. A jégréteg fájdalmasan ropogott, ahogy sebes léptekkel indultam ki az erdőből.

Felicity-vel a kezemben álldogáltam a parkban és legszívesebben soha el nem eresztettem volna. Teste teljesen a kezembe simult, mintha mindig is oda szánták volna és most végre a helyére illesztették volna a kirakós utolsó darabját. Gyönyörködve csodáltam a lány arcát és nem akartam elengedni a tekintetemmel egy pillanatra sem. Amint megéreztem hideg kezét először a vállamon, majd a nyakam köré kulcsolódni egy halk sóhaj szakadt fel belőlem és mosolyogva tekintettem le a lányra. Tekintetemet egy pillanatra se szakítottam el az övétől, és az a melegség, ami belülről kezdett szétáradni bennem nem is engedte volna, hogy ne nézzek rá. Szinte úgy éreztem magamat, mint ha megbűvöltek volna és csak Őt nézhettem volna. Mintha ő lett volna az egyetlen élőlény a világon. Éreztem ugyan, hogy a bőre tényleg jég hideg, de egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy még közelebb legyen hozzám, hogy érezzem az illatát, hogy halljam a nevetését, hogy lássam a mosolyát.

Hálás voltam, amikor nem firtatta tovább a képességemet, és őszintén eléggé meg is lepődtem, hogy nem menekül el tőlem sikoltozva. Aztán arcomra ismét visszaül az a mosoly, ami azóta ott üldögélt, amióta megláttam Felicity-t a bálteremben. És amikor elárulta mit is akar… A szívem egy pillanatra megállt, ahogy mosolyogva kimondta a nevetem. Évek óta senki nem hívott így és ez most olyan boldogsággal töltött el, hogy legszívesebben felkaptam volna a lányt és elrepültem volna vele innen jó messzire. Nem tudom, hogy hova, de olyan messzire, amennyire csak lehetett volna.

Aztán amint kezeim közé fogtam apró kezét és finoman ráfújtam éreztem, hogy valamelyest enged a jég, de még mindig nem tudtam elhúzni a kezemet az övéből, na, nem mintha annyira nagyon akartam. Aztán, ahogy meghallottam a csacsogását ránéztem és mosolyogva hallgattam. Egy ideig csak mosolyogtam rá, aztán nem bírtam tovább és elnevettem magamat. Egy apró fejrázással nyugtáztam, hogy Felicity humorérzéke tényleg mindig akkor jön a középpontba, mikor kell neki.
- Nem tudok emberi alakban tüzet okádni, csak ha sárkány vagyok.- Nyugtattam meg, majd még egyet fújtam és sikerült kiszabadítanom a kezemet, amit gondolkodás nélkül Fel tarkójára csúsztattam, míg a másik kezemet a derekára és közelebb húztam magamhoz.
- Aranyos, ahogy így zavarodba le-fel kapkodod a szemedet.- Néztem rá komolyan, miközben még közelebb vontam magamhoz és éreztem hideg leheletét a mellkasomon.
- Felicity… én is meg akarlak ismerni… de félek, hogy bajba kerülsz miattam.- Nyögtem fájdalmasan, miközben lehunytam szemeimet és igyekeztem kitisztítani a gondolataimat, de nem mentek. Ahogy éreztem Felicity testét az enyémhez érni szinte miden logikus gondolat elveszett a fejemből és csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne bántsam és vigyázzak rá. Valami elemi ösztön hajtott, hogy megvédjem mindentől és mindenkitől.
- Tudom, hogy nem lenne szabad, de…- Suttogtam halkan, miközben szürkei szemeimet kinyitottam és tekintetemet az ajkára szegeztem. Aztán se szó se beszéd lassan ajkaihoz közelítettem, míg végül csak egy hajszál választott el tőle.
- Szabad?- Kérdeztem alig hallhatóan, és még egy utolsó pillantást vetettem a lány arcára, majd a válaszától függetlenül közelebb vontam és ajkaimat az övére tapasztottam…

A feleletét hallgatva tényleg ellágyultam. Bár alig ismertem, a hangszíne olyan őszinteség és egyenességet sugárzott, hogy már kezdett lehullani az összes bizalmatlan fal, amely a lelkemet ölelte körbe. Jószívű emberrel (mutánssal, sárkánnyal) álltam szemben. Éreztem. Nem tudtam. De a jövőben már az érzés mellé tudást is akartam szerezni ezzel kapcsolatban. Meg akartam ismerni, emellett a furcsa, érthetetlen vonzódás mellett tudni akartam ki ő, mi ő, miért éppen ő…

Ahogy magához húzott egy pillanatra meglepődtem a hirtelen mozdulattól, na, pedig aztán a közelségétől. A szemébe fúrva a tekintetemet megszeppenve néztem fel rá. A derekamra csúsztatott tenyere jóleső melegséget árasztott, ami olyan érzéseket keltettek bennem, ami miatt még több melegség után vágyakoztam. Az ölelésébe akartam bújni, mint ahogy az előbb tettem. Megnyugtatott. Elégedettséggel töltött el. Egy ideig nagy harcot vívtam, hogy tényleg ne csináljak olyat, amit én is megbánnék, de az a mágneses, vonzó érzés még akkor sem múlt el, mikor a szabad kezemmel megtámaszkodtam a vállán, amely az idő előrehaladtával a nyaka felé vándorolt, lassan hatalmába kerítve a melegséget, mint ahogy a fagy terjeszkedik.

- Természetesen megértem – mondtam halkan, ahogy a tudomásomra adta, hogy ennyi neki egyelőre elég volt ebből a témából. Félénken, többször is megfagyott, megállított mozdulattal végül eljutottam az arcához és végigsimítottam rajta, ha nem vette rossz néven, majd az egész tenyerembe belecsúsztattam az arcát. – Nem kell beszélni róla, ha nem szeretnél… Csak kíváncsi természet vagyok – magyaráztam. – Meg akarlak ismerni Matt – suttogtam a nevét mosolyogva. A kacaja csillogást csalt a szemembe, ám a csillogás mellé csodálat is vegyült, ahogy néztem az én és az ő kezén lévő jégréteget felolvasztó mozdulatait. A lehelete cirógatta a bőrömet és szinte forrónak hatott, miközben én erőteljesebben fújtam ki a párát maga után hagyó hideg, fagyos levegőt magamból.

- Öhm… ugye nem fogsz tüzet okádni? – kérdeztem és kissé félre biccentettem a fejemet, továbbra is kíváncsian szemezve fele. A szívem tényleg élt. Éreztem, ahogy erősen a mellkasomnak ütődött, szinte belekongott az egész mellkasom. – Csak mert ugye az eléggé felgyorsítaná a dolgokat, de nem lenne a legkellemesebb dolog – magyaráztam. Ám nem bírtam abba hagyni. Egyre inkább zavarban éreztem magamat és emiatt egyre gyorsabban ontottam a szavakat kifelé az éterbe. – Én a hideget bírom, nem pedig a forróságot és a bőrömet eléggé megviselné az egész, de lehet, hogy csak feleslegesen aggódok itt, tudsz egyáltalán tüzet okádni? Vagy ember formában nem, csakis sárkányban? Vagy te tűz sárkány vagy? …

És egyre nagyobb butaságokon gondolkoztam, elemezgetve a sárkányokról szóló mítoszok sokszínűségét és hogy minden népcsoportosuláshoz tartoznak sárkányokról szóló mendemondák és mindegyik törzs érdekes módon a saját kultúrájához idomítja ezeket a leírásokat, történeteket… Egy szó, mint száz. Nem bírtam állni kitartó, mély tekintetét csak néha-néha kaptam rá a pillantásomat, hogy gyönyörködjek fémes szemében.

Csukott szemekkel léptem kettőt mellett, majd felé fordulva lenéztem a csodálkozó lányra, aki mellettem sétált és még mindig összeragadt kezünkre pillantottam. Hallatszott a hangjából a meglepődés és szavai is ezt tanúsították.
- Igen, aki tudja, az mindig meglepődik, hogy hogy lehet az, hogy egy szörny vagyok belül, de kívül teljesen az ellentéte.- Vágtam egy grimaszt, amint befejeztem a mondandómat, aztán tekintetemet a távolba mélyesztettem, és csak akkor lágyultak meg arcom vonásai, amikor meghallottam, hogy Felicity mit is kérdez tőlem. Persze egyből értettem, hogy csak tréfál és nagyon örültem neki, hogy nem rohant el sikoltozva. Bár ha az lett volna ennek a dolognak a vége, akkor fogalmam sem lett volna, hogy mit csináljak.
- Nem, nem terveztem, bár ha belegondolok, az én szobámba szívesen bezárkóznék, hogy a saját magam fogja legyek, de téged sose zárnálak be, annál sokkal, de sokkal jobb dolgok járnak neked, hidd el.- Fordítottam magam felé a lényt, miközben szabad kezem a derekára csúszott, hogy magamhoz húzza. Tudom, hogy hiba volt, tudom, hogy a munkámmal és azzal játszottam, hogy a lányt is kirúgják, de nem bírtam tovább úgy a közelében lenni, hogy nem nyúlhatok hozzá, éreznem kellett magam mellett, ahogy hozzá simul...
- Tizenhat voltam, amikor először átváltoztam. Nem szívesen beszélnék róla, ha nem bánod., de annyit mondhatok, hogy amikor az történik velem, én odabentről úgy látok mindent, mintha egy ketrecbe lennék zárva.- Válaszoltam, aztán csendben hallgattam a mondandóját és mosolyogva pillantottam le ismét a kezünkre.
- Ha jó, várj egy kicsit.- Nevettem fel, majd finoman két kezem közé fogtam apró kezét és egy apró csókot leheltem a kézfejére,- mindvégig a szemébe néztem- majd finoman megfújtam, hogy a meleg levegő felolvassza a jeget.

Láttam rajta, hogy a kérdésem eléggé kellemetlenül érintette, azonban nem voltam az a fajta, aki egy könnyen feladja a dolgokat. Kedvesen, mégis hosszan, várakozóan figyeltem az arcát, míg végre megszólalt. Azt, pedig igazán értékeltem, hogy a rossz téma ellenére is válaszolt, sőt, egy halovány, biztató mosolyt is küldtem felé… Jó kezdet volt... Becsültem érte.

- Egy sárkány? – tágult ki pupillám a megütközés miatt, miközben pislogtam egyet-kettőt. Így elsőre eléggé látványos és egyáltalán nem hétköznapi képességnek hallatszott. Ráadásul, az emberi rossz szokásokat támogatva, nekem is kialakult már egyfajta kép a fejemben róla és abban egyáltalán nem szerepelt sárkány. – Ez aztán… Most meglepett. Komolyan nem gondoltam volna, hogy a békés külső alatt egy mesebeli lény lapul – morfondírozva szünetet tartottam, miközben ugyanolyan lassan bandukoltam mellette, ráérősen haladva az erdő belseje felé. Próbáltam elképzelni Matt-et dühöngő bestiaként, de ahogy párszor titokban a szemem sarkából a profiljára kaptam a tekintetemet, nem bírtam. Olyan visszafogottnak és nyugodtnak tűnt most, hogy nem tudtam a képzeletemben megalkotott lényt hozzá kapcsolni. – Érdekes. Nem mindennapi képesség… De ugye nem fogsz elrabolni és bezárni egy toronyba? – kérdeztem vigyorgó hangszínen, huncut mosollyal és csillogó szemekkel, ám miután ha felelt erre valamit, ismét komolyan viszonyultam a témához. Ez az egész csak még inkább érdekessé tette a férfit. A szabad kezemmel a fülem mögé söpörtem a hajamat és folytattam a mondandómat. Nőiesen búgó, nyugodt hangon, hogy érezze nem letámadni akarom a kérdéseimmel, csupán kíváncsi voltam. – Szóval sárkány… Mikor történt ez meg veled először? Hogyan jöttél rá? … Hogy érted, hogy ha elveszted? Nem is tudod kontrollálni? – Bár még egy csomó kérdésem lett volna, úgy éreztem először elég lesz beérnem ennyivel. Lassan tettem fel őket, pár pillanatnyi szünetet hagyva közöttük, hogy ne hasson olyan soknak és hirtelen jöttnek.

A kérdését hallva először ránéztem, majd megcsóváltam a fejemet. Fejzárásom közben a kedves, elnéző mosoly még mindig ott díszelgett az arcomon és a fejemet lehajtva én is megnéztem a csupasz lábfejemet, mintha látnom is kellene ahhoz, hogy felelni tudjak Matt-nek. Pedig talán ez volt a legkönnyebb kérdés, amelyre tudtam a választ.

- Nem. Nekem a tél és a hideg a barátom. Hóviharban is boldogan sasszézhatnék bikiniben, semmilyen hatást nem gyakorolna rám. Amint látod, inkább a képességemnek külső jelei vannak és persze néhány belső, mint például a hideg bírása – fejeztem be, de nem fejtettem ki a többit. Persze elemezhettem volna a fagyot, a jeget és annak szépségét, ahogy apránként beterítenek dolgokat, leülepednek szinte észrevétlenül, még az ember elméjére is, de nem akartam közvetve magamat éltetni. Nem volt szokásom. – Azonban ez a kis „probléma”, ha nem teszel ellene valamit, tényleg sokáig el fog tartani. A kezem, amint észrevetted jéghideg. Pontosan jég szintjén hideg… Nem nagyon fog elolvadni a jégburok. – Persze tudtam, hogy az olvadást nagyon nem állíthatja meg a kezem hidegsége, hiszen Matt kezének melege úgyis felolvasztja egy részét, ám tényleg lassította a folyamatot.

Halk léptekkel sétáltam Felicity mellett, miközben egy kicsit alábbhagyott a félelmem az iránt, hogy lebukunk. Mosolyogva figyeltem a mellettem csöndben sétáló lányt. A sötétben olyan volt, mint egy angyal, tiszta és hófehér. Amint meghallottam a kérdését azonban lelohadt a mosolyom. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is mondjak neki. Féltem hogy ha meghallja az igazat, akkor megrémül, de hazudni nm tudtam volna neki, alapból nem volt szokásom másoknak hazudni, és nem most akartam elkezdeni.
- A... képességem, vagy legalábbis amit annak lehet nevezni egy szörnyeteg. Egy több mint két méter magas sárkány alakját tudom felvenni, ha elvesztem az eszem. Nem tudom még kontrollálni, az egész... nincs az irányításom alatt.- Meséltem el neki röviden és tömören minden egyéb dolog elmesélése nélkül. Míg arra vártam, hogy valamit reagáljon a mondandómra figyeltem, hogy szabadul meg a cipőjétől.
- Na és nálad ez hogy van? Sose fázol meg?- Kérdeztem egy játékos mosollyal az arcomon és tényleg érdekelt, hogy vajon milyen is lehet ilyen hidegnek lenni. Míg zen gondolkodtam akaratlanul is, de lenéztem a kezére. Olyan jó érzés volt érezni a kezemben a kezét. Szokatlan, de jó.

// Matt-nek, a bálról elmenve… //

Lassan sétáltam, szinte észrevétlenül suhanva hagytam el a báltermet az oldalamon a férfivel, miközben jólesően fogadtam a csendet, a nyugalmat, a hatalmas teret és a hűs szellős levegőt. Egy megkönnyebbült sóhajjal tártam szét a karomat és a csillagokra mosolyogtam, majd ugyanolyan tempóban, ahogy Matt ment (nem is mehettem volna másként, hiszen az összefagyott kezünkről a jég még mindig nem olvadt el), én is folytattam az utamat a kis erdő felé. Igazándiból nem volt úti célom, arra mentem, amerre a lábam vitt. Egyelőre túl távol voltunk ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy a sötétségben kirajzolódó fekete ágak, amelyek néhol karmokként meredtek a lombkoronából elő, majd rám fogják-e hozni a frászt vagy épp ellenkezőleg, meg fognak-e nyugtatnak.
- Megkérdezhetem, hogy mégis mi ez a szörnyeteg dolog, amit állandóan hajtogatsz? – tettem fel a kérdésemet, miután már nem bírtam a némaságot, majd megálltam, felhúztam kissé a ruhám alját és a lábamról levettem a magas sarkú cipőket. Örömömben felsóhajtottam és mámorosan mosolyogva fúrtam bele a lábujjaimat a földbe és a fűszálak közé. – Igen, így már mindjárt más – jegyeztem meg elégedetten, majd ismét Matt-re pillantottam kíváncsian a szemem sarkából. - Nos?

Tárgy: Re: Matt és Felicity egy estélye (folytatás)

» Felicity és Matthew egy estélye
» Matt Parkman
» Felicity & Zach
» Jeremy és Felicity
» Felicity White