North Salem Hospital

Már vagy félórája dolgozok a mappában, rendületlenül. Komoly műtét előtt állunk és be kell vallanom, tapasztalatlannak tartom magam ahhoz, hogy teljesen biztos legyek a sikeremben. Tartottunk megbeszélést, többször is, és nagyon jó érzéssel tölt el, hogy a bizalom mindenki felé megvan.
Teljesen más világ, mint amiben eddig dolgoztam, léteztem. Nem mondom, hogy rózsaszín vattacukor, hiszen életekről van szó. Komoly felelősség, mégis, jobban a magaménak érzem mindezt, mint a jog hideg és rideg tényeit.
Nagy szerencsém van, hogy Adam és Katrina elfogadta a felkérést a műtéthez, szabaddá tudták tenni az időpontot.
A tollam mindig elgurul és furcsa módon mindig előkerül. Nem tudom. hogy csinálja, de most is a kezem alá esik, pedig tudom, hogy nem oda tettem le. Vagy csak rosszul emlékszem?
Mindez csak egy pillanatra merül fel bennem. A szobában egyedül vagyok, az egyik nagyon jó dolog, hogy itt nem kell összezsúfolódni egy helységben. Azt nem kérdezem, hogy mitől érdemeltem azt ki, hogy nem sokkal az után, hogy megérkeztem, már el is kezdtem feljebb lépni a szamárlétrán. Elég jó helyre sikerült feljutnom, aminek viszont nem örülök, hogy ezzel párhuzamosan egyre kevesebb valós munkám van, ami a gyógyítás maga.
-Fenébe… - a toll leesik, de nem hallom koppanni, dobbanni.
Mégis az asztalon van, de akkor mi esett le? Mindegy, visszamélyedek a mappába. A kávés bögrém az asztal szélén van, sokszor jár ördögtáncot, hogy mikor lököm le véletlenül. Most azonban csak nyúlok felé, egy pillanatra feltekintek, nehogy leverjem.
Hirtelen kapom el a kezem a bögre felől. Ez … most mozgott? Földrengés van? Figyelek, de nem látom, hogy bármi is mozogna a szobában. Engem … és a bögrét kivéve.
Újból felé nyúlok. A bögre ismét felém indul.
-Ne szórakozzatok, jó?
Van pár mókás kollega, aki előszeretettel tréfál meg bennünket. Élvezem, mert tudom, hogy nem azért teszik, hogy kárörvendjenek.
Válasz, fojtott kuncogás azonban ezúttal elmarad. Ismét a bögre felé nyúlok, mert erre inni kell. A kezem a következő pillanatban azonban már mozdul, mert a bögre… lebeg?
-Ez biztos valami vicc. – mormogom az orrom alatt, azonban a tarkóm bizseregni kezd és valahogy új érzés költözik belém. Óvatosan leteszem a bögrét az asztalra, mázli, hogy csak félig van már tele, biztos leforrázom a kezem.
Tovább olvasok a mappában, de a tekintetem egyre többször téved a bögrére. Végül felkönykölök és ha már lúd, legyen kövér. A toll felé nyúlok, ami félig látszik ki a papírhalom mögül. A kezembe ugrik szinte, pedig semmit sem tettem azért, hogy ez legyen. Azonnal lecsapom az asztalra, főként, mert kopogás nélkül belép Mariah.
-Igen? – felelem túlságosan is gyorsan és egyáltalán nem a megszokott hangnemben.
A főnővér megáll és egy ideig gyanakodva néz rám. ~Ugye nem vette észre? De mit is?~
-Csak Thomas McKenny anyagát hoztam, ahogy kérte.
Nem meri megkérdezni, pedig rá van írva az arcára, hogy még kérdezne valamit.
-Köszönöm. – ki nem nyúlok a mappa felé, az fix. – Megkérhetem, hogy tegye a másik asztalra? Nem szeretném, ha összekeveredne a két anyag. Megnézem azt is.
-Hogyne. – leteszi a kisebbik asztalra és kimegy. De azért látom, hogy egy utolsó pillantásra még rám tekint.
Őszintén szólva, most egyik mappa sem érdekel. Amit láttam, és amit éreztem, az nem a tréfa kategóriába tartozik.

Fura érzés volt mikor Charles belenézett fejembe. Nem tudom, hogy éreztem-e, vagy csak képzelődtem, de   kellemes bizsergés futott végig a testemen. Remélem, hogy csak a lányt látta mást nem, vagy ha igen, akkor nem fog megróni érte. Charles egy tipikus békepárti. Kicsit olyan, mint egy mutáns Dalai láma, vagy mutáns Jézus. Az utolsó azért elég túlzó, de a lényeg ott van. Van igazság abban, amit Charles mond, de egy dolgot elfelejt: az emberek soha nem fognak befogadni minket. Persze, vannak akik igen, akik tisztelnek és csodaként néznek ránk, de mindig is lesznek olyanok, akik a végünket akarják. Ezt pedig mindenképp meg kell előzni, még ha áldozatokkal is jár. Áldozat nélkül nincs győzelem. Ez már csak így megy. Valami ellen mindig is harcolni fogunk, olyan dolgokat fogunk elpusztítani egy pillanat alatt, amit mások egy egész élet alatt építettek fel. A kivárás taktikája szerintem nem jó, hiszen minél kevesebb időnk lesz reagálni a katasztrófára. Csak tudnám Charles miért ilyen ember párti? Így nevelték, vagy nagyon jóban vagy eggyel közölük? Eric a dolgokat meg másként látja. Ezért is alkothatnak ilyen jó párost.
- A világ mindenkié, de nekünk nem fognak helyett hagyni. Kívülállók leszünk számukra, kitaszítottak, mint a leprások. Félni fognak tőlünk, ezért akarnak majd elpusztítani minket. - itt elhallgatok. A nézeteink kel soha nem fogunk dűlőre jutni. Vagy csoda kéne hozzá. Bárcsak ismernék egy olyan embert, aki megbékélne velünk! - Csak remélni tudom, hogy igazad lesz, mert hinni benne nem tudok. - Butaság lenne elhinnem, hogy befogadnak. A saját bőrömön tapasztaltam mi történik, ha felfedem magam. Megaláznak és kitaszítanak, csak mert más vagy. Nem feltétlen jobb, hiszen nem minden ember egyforma, ezt elismerem. A világ azonban soha nem lesz egységes. Vagy mi, vagy ők. Én pedig nem fogok a fenekemen ülni és megvárni, mire a harcok elülnek.
- Köszönöm! - sokat jelent az, hogy Charles segít nekem. - Rendben, egy nap elég is lesz! Csak találjuk meg és....mentsük meg önmagától. - nem ezt mondtam volna először, de ebben is van azért igazság. Megakarom leckéztetni Evyt, de jobb lenne, ha sikerülne valahogy előcsalni belőle a békeszeretőbb énjét.

Soha nem értettem, hogy az emberek miért ellenzik a harcot. A nagy változások mindig harcok árán mentek végbe. A mi esetünkben sem lesz ez más képen.  Eljártam önvédelmi edzésekre kamaszkoromban, de pár év után abba is hagytam.  Akkor nem igazán voltam harcos lelkű. Mikor rájöttem, hogy mutáns vagyok, akkor kezdődött ez el nálam. Soha nem jöttem ki valami jól az emberekkel, de ezek után már le is néztem őket.  A gimiben nem én voltam az a gyerek akit egyfojtában csúfoltak.  A focicsapatban való szereplésem miatt nem voltam az.  Anyám mindig próbált tanítani, hogyan tűnhetek el az emberek szemei elől. Egyszer hibáztam, de akkor meg is aláztak. Azóta várom, hogy megkapják az emberek azt, amit érdekelnek.  És tudok várni.  De most a dolgok a fejetetejére fordultak.  Egy mutánstársamat akarok megtalálni, hogy visszavágjak. Nem hiszem, hogy képes lennék megölni, de....soha nem tudtam kontrolálni az érzelmeimet. Nem lep meg mikor Charles megkér arra, hogy a fejembe nézhessen. Számítottam rá, hogy ez lesz. Szívesen megengedném, de....talán olyat is talál ott, amiről én sem tudok.
- Rendben. Tennem kell valamit, vagy csak....megérintesz? - Kell ez nekem. Talán így könnyebben tudjuk majd megtalálni Evy-t. Kiváncsi vagyok milyen érzés, ha valaki a fejedben néz körül.
- De a mai világban...csak az erősebb marad életben. Ha megadjuk magunkat, akkor alávetjük a győzteseknek magunkat. - A küzdelem nem mindenre megoldás, ezt én is tudom. De az nem baj, ha te vagy az erősebb.  Irigylem azokat akik jó diplomáciai készséggel vannak megáldva. Képesek úgy elérni dolgokat, hogy senkinek nem esik bántódása. De a harcosabb lelkűek....talán, csak a vágy, hogy mindenki emlékezzen rájuk, ez hajtja őket. De szerintem tettekkel kell bizonyítani, nem szavakkal ígérgetni.
- Ezt megértem, de nem bujkálhatunk örökre. - persze, hogy az emberek azonnal támadnának erre. Félnek attól, amit nem ismernek, amit nem értenek meg. Azonban, az első sorokban lennék, ha elfajulnának a dolgok.
- Szerintem képes ennél nagyobba is. Ott akarok lenni, megakarom találni. - Nem akarok ártani a lánynak, de ráakarom döbbenteni, hogy mire vagyok képes. Charles pedig talán az egyetlen ember aki képes hatni rá.

Végre kitisztult a fejem. Legalábbis most már nem fáj gondolkodni. Figyelek arra, amit Charles mond, de közben sok más gondolat cikázik keresztül a fejemen. Próbálom ezeket elhessegetni, de nem megy. Most bánom csak igazán, hogy nem tanultam meg régebben harcra használni a képességemet. Jó hasznát vehetem volna. Revansot akarok venni, megmutatni, hogy jobb vagyok nála. Azonban az eszem itt közbeszól: Túl gyenge vagyok hozzá. Most is kevesen múlott, hogy otthagyjam a fogamat. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. A városban maradás kérdése is napirenden van bennem. Charles alighanem visszaakar vinni a birtokra. Nekem pedig még mindig utána kéne kérdeznem ennek a Freddynek. Bár lehet, hogyha megkérem Charlest ő utánanézz a rendőrségi kapcsolatainál. Anyámnak, ha lett volna mondjuk FBI-os pasija könnyebb lenne. Megkérem, utánanéz, kitudja, még be is hozná talán. Csakhogy nincsen. Senkim sincsen, de ezzel ellenben, nem voltam soha igazán egyedül. Anyám, aztán a barátok, ismerősök, most meg az iskola. Valakik mindig voltak velem. Meg kell tanulnom a saját lábamra állni, és megmaradni a világban.
 -Állatok alakját képes felvenni. – nagyot szürcsölök a kávémból. El is felejtettem mennyire rossz. – Szerintem….igen. A városban kell lennie. Itt van a vadászterülete. Valószínű, hogy keresik is már, így pedig el kell varrnia minden szálat.
Vajon miért kérdezi ezt Charles? Persze, biztos azért, hogy könnyebb lehessen esetleg elkapni. De ha sikerülne, akkor mi lenne? Segítőkezet nyújtunk neki? Elutasítaná. Olyan mutánssal még soha nem találkoztam, mint ő. A képessége uralkodik felette. Hagyja, így pedig az igazi énje eltompul. Legalábbis nekem ez a teóriám. 
- Persze, gondolom, hogy jobban meg tudja magát védeni. De túlságosan is könnyű falat voltam. Nem hiszem, hogy valaha is találkozott volna más mutánsokkal. Talán el is hiszi, hogy mindegyiknél erősebb. Pedig győzhetem volna.
Nem zavart, hogy Charles ezt mondta. Igen, erősebb volt nálam Evy. Legyőzött, de nem azért mert jobb lenne. Felkészületlen voltam és ostoba. Legközelebb már nem fog esélyt kapni, nem próbálok beszélni vele. Egyszerűen csak legyőzöm. Anyám mindig azt mondta, hogy a vereség a kulcs a következő győzelemhez. És én hiszek neki. Vereséget szenvedtem úgy, hogy még csak nem is a legjobb formámat hoztam. Ez fáj a legjobban.
- Igen. - Ha most ő feküdne itt, alighanem meghalt volna. Én innen nézve, szerencsésen megúsztam. – de, csak mert nem akartam ártani neki. Magamat védtem. Pedig a legjobb védekezés a támadás.
És most mi lesz? Vissza a birtokra? Netán megkeresni Evyt? Elfelejteni az egészet? Nem. Én már rég eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. A kérdés az, hogy Charles mit tervez.
- Most mi lesz?

Mikor és hol? Ezekre könnyűszerrel válaszolok, a hely beleéget az agyamba, akárcsak Evy arca. Sötét volt, de hosszú percekig néztem, akár le is tudnám rajzolni. Nem akarom, hogy az én hibámból a többieknek és az iskolának legyen baja. Kicsit érdekel a gondolat, hogy Charles mégis milyen emberekkel áll kapcsolatban, hogy eltudja az aktámat tüntetni, illetve, hogy az iskola még mindig nem bukott le. Anyám szerint az ország nagy hatalmú emberei tudnak rólunk. Elég baj, de így a legjobbak az esélyei az iskolának. Felidézem Evy arcát, és elönt a düh.
- A trafik mögött, úgy három-négy napja. - nem emlékszem pontosan, de az aktákban biztos fel van tüntetve. - Olyan 170 cm, vagy kicsit több, elég karcsú, olyan 55-60 kg lehet, barna hajjal. - fejezem be, és próbálok még több mindent felidézni, de nem megy. Rohadt tabletták!
Örülök, hogy Charles aggódik, de nyilvánvaló, hogy a testiéppségemnél jobban izgatja, amit lélekben sérültem. Mert sérültem. Megaláztak, én pedig revansot akarok venni. A hitem magamban, az erőmben megingott. Régen úgy hittem, hogy akár Charlest is két vállra fektethetném. Most már tisztán látom, hogy bolond voltam. Evy is elbánt velem, akkor meg mit akartam? Persze, a képességemet még nem tanultam meg teljes mértékben használni, de akkor is fáj, hogy ilyen könnyű ellenfél voltam. Ami pedig még jobban zavart, hogy láttam: a lány a félelmemből nyerte az önbizalmát. Féltem tőle, féltem az ismeretlentől, de ez többet nem fog megtörténni. Ha megtalálom, és megfogom, akkor már nem fogja élvezni ezt az előnyt. Az első halálközeli élményem volt, és valahol tetszett. Az adrenalin miatt. Remélem most, hogy ezen túl vagyok, később jobban fogom tudni kezelni a veszélyes helyzeteket, mert lesz még részem benne. A képességemben és magamban pedig százszázalékosan meg kell bíznom. Ehhez pedig gyakorlásra és türelemre lesz szükségem. 
- Jól vagyok, semmi gond. - mosolyt erőltetek az arcomra. - Csak idegesít a tudat, hogy ilyen könnyű ellenfél voltam.

A várakozás idegőrlő. A kórház nincs messze a sulitól, így gondolom bármelyik percben itt lehet értem Charles, de ahogy múlnak a percek, egyre inkább, csak idegesebb leszek. Attól, hogy ideges vagyok, még idegesebb lennék, de a gyógyszereknek hála, kicsit tompa vagyok. Amúgy az ellátásom pazar volt. Mindent megkaptam amit kértem, a nővérek is kedvesek voltak. Csak lenne egy normális üdítőautomatájuk! Lépéseket hallok a folyosóvégéről, mire görcsbe rándul a gyomrom. Basszus! Most inkább azt kívánom, hogy kicsit később jöjjön. Az igazság az, hogy nem szívesen mondanám el az igazat. Nem azért mert nem bízom meg Charlesban, vagy hasonló, de valószínűleg megpróbálna eltántorítani attól amit elkezdtem. Én pedig erről nem akarok vitázni. Viszont muszáj elmondanom. Charles egy új, egy jobb életet ajánlt fel nekem. Olyan, mint egy apa aki befogadott, ezért pedig sokkal tartozom neki. Többel, mint amit adhatnék. Elnézek a hang irányába és meg is látom Charlest, ahogyan felém lépked. Na akkor mit mondjak? Kicsit félek, hogy a fejemben fog turkálni, de aligha ilyen ember. Meg amúgy is megérdemli, hogy megmondjam az igazat. Ez a legkevesebb, és még nekem is segíthet, hiszen talán eltudja intézni, hogy az aktám eltűnjön örökre. Nem biztos, hogy örülnék neki, ha évek múltán a rendőrök megjelennének és kérdezősködnének, hogyan bánt el így velem egy kóbor kutya.
- Összefutottam egy....másik mutánssal. - mondom a szemébe nézve.
Valószínűleg ennyi nem elég neki, és én se akarom ennyivel befejezni. Valakivel beszélnem kell arról, hogy mit érzek. Dühös vagyok és csalódott, amiért ilyen könnyen elbántak velem, és még csak a látogatásom valódi célját sem sikerült elérnem. Mondjuk erről már lehet nem kéne beszélnem Charlesnak. Lehet, hogy megértené, sőt biztosra veszem, de ez....személyes ügy, maradjon egyelőre az én kis titkom.