Scarlett és Liam

Tárgy: Scarlett és Liam Szomb. 1 Márc. - 20:56

First topic message reminder :

A Béke szökőkútja. Sokan mondták, hogy szép, érdemes lenne megnéznem, mert itt lehet elmélkedni. Nem túloztak, gyönyörűen kivan építve és remek kezek tarthatják rendben. Teljes véletlenül keveredtem ide. Csak mentem előre, minél messzebb akartam kerülni a világ gondjaitól. Nem találtam meg Evyt, de ez egyáltalán nem zavar. Most, hogy volt időm átgondolni a dolgot, nevetek magamon. Milyen hülyén tudok viselkedni, csak azért mert legyőztek. Most már ez hidegen hagy az egész. Valószínűleg nem is segített volna, és a lelkem mélyén örülök is, hogy nem kellett vele találkoznom. Mióta visszatértem ide a keresésből, rájöttem, hogy meg kell változnom. Amiben csak lehet. Mikor kerestük Evyt dühöt éreztem, nem igazán gondolkodtam józanul. Most meg egy roncsnak érzem magam. Ez aztán a fejlődés! Nem a keresés miatt. Kit érdekel mit csinál az a megtébolyodott lány? Azért érzem ilyen ramatyul magam, mert megismertem a korlátaim, és okosabb lettem, többet tudok már magamról. Nyugtalanít az, hogy mivé válhatok. Charles ugyan nem mondta, de láttam rajta mit gondol. Nem akarok gyilkos lenni, nem akarok fájdalmat okozni. Élni akarok, úgy, hogy senki előtt ne kelljen titkolnom mit tudok. Szabadon élni, mint egy madár, úgy járni a világot, mint a szél. Szeretni akarok, felülni a hullámvasútra, letelepedni, degeszre enni magam hamburgerrel. Rendes, normális életet akarok, de félek nem fog megadatni. A nézeteim, a jellemem és kitudja még mi miatt. Békére vágyom, mégis élvezem a harcot. Hogy van akkor ez most?
Meglátok egy feliratot a kőfalba vésve. Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk." Én nem felejtek. Egy percre sem felejtettem el, mit ígértem magamnak. Nem csak anyámról van szó. Annyi mindenre felesküdtem, annyi mindent tiszteltem, majd döngöltem a földbe. Mikor egyszer gyóntam, a pap ki is küldött, mondván elárultam Istent. Hogy árulhatnám el azt, amiben nem hiszek? Azért mentem gyónni, mert ki kellett, hogy beszéljem a dolgokat magamból. A papokat pedig köti a titoktartás, így jó ötletnek tűnt. Aztán pedig kis híján megöltem, mert felidegesített. Hol volt akkor az Istene? Mindegy is, elhessegetem ezt az emléket. Más lettem. Még mindig megérzésből cselekszem, nem tudom kontrollálni az érzelmeimet és néha a képességem uralkodik feledtem. Azonban megnyugodtam. Kicsit olyan ez, mint a tékozló fiú esete. Kitomboltam magam, a sok felesleges vér és fájdalom már a múlté. Ha kell, és csak, ha kell, akkor okoznék fájdalmat.
Leülök a közeli padra és a kezembe temettem az arcom. Úgy érzem kudarcot vallottam. Megrendült a hittem magamban, abban, hogy él még az anyám. Charles mesélt ugyan egy lányról, aki képes lehet megtalálni, én pedig megígértem magamnak, hogy megkeresem és a segítségét kérem. Viszont, ahhoz az elbűvölőbb énem kéne hoznom, és megnyugodnom. Nem igazán vagyok hajlamos a depresszióra, ha valami bajom van, általában török és zúzok. Most viszont itt ülök egymagamban a padon, és elmélkedem. Jóérzés, hogy nem akarok semmit sem tönkretenni. Kicsit olyan, mintha kiálltam volna az oldalvonalon kívülre.
Többször kell majd ide lejönnöm, de nem egyedül. Felemészt a magány. Utálom, ha egyedül vagyok, szeretek beszélni, de mostanában elég szófukar lettem. Gondolom ez is a változással jár. 22 éves vagyok, felnőttem és megkomolyodtam. Nem menekülhetek tovább a rémálmaim elől, szembe kell néznem azzal, hogy nem fogom anyámat már látni többet. Vajon mit mondana, ha látná, hogy itt ülök és tétovázom? Biztos megnyugtatna és lépésre ösztönözne. Mindig azt mondta, hogy megvan az esélyem arra, hogy különleges életet élhessek. Azt mondta legyek jobb, mint az engem sértegető emberek. Itt elbuktam. Ugyanolyan rossz, talán rosszabb is vagyok. Ők félelemből rekeszetek ki engem, én meg kedvtelésből vertem őket. Már nem igen tudom, mit gondoljak. Sok minden átértékelődött bennem, és még mindig nem jutottam dűlőre magammal.
Sóvárogva nézek a kavicsos útra, ahonnan jöttem. Bárcsak jönne valaki. Utálom a magányt.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 13:02

Liam & Scarlett

Halkan dúdolva lököm ki az ajtót és egy nagy levegővétellel szívom be a friss levegőt. Vajon itt tényleg nem találnak majd meg? Nem akarok visszamenni, nagyon-nagyon nem akarok oda visszamenni! Nem megy az, hogy folyton csak törjem a fejem olyasmin, amihez semmi kedvem. Rémesen utáltam a bezártságot és mindent és néha éjszaka talán csak beképzeltem, de mintha... mintha hallottam volna, hogy messziről zene szűrődik be. Utólag már persze tudom, hogy volt a közelben egy kis város, ahol bizonyára időnként azért szórakoztak a fiatalok. Olyasmit csináltak, amit én soha. Egyáltalán lehetséges az, hogy az ember megpróbálja pótolni azt, ami teljesen kimaradt az életéből, vagy ez csak valamiféle buta fiú ábránd és kár ilyesmin agyalnom? Vajon feltalálhatnék egy időgépet? Megváltoztatnék mindent, csak ugye az a fránya időhurok, mert ha megváltoztatok mindent, akkor nincs okom rá, hogy feltaláljam. Szóval sehogy se jó ez, azt hiszem az életem már ilyen marad és ezt kell elfogadnom. Végül is nem vagyok egy depresszív alkat, a szüleim már rég meghaltak, a húgom pedig... sejtelmem sincs, hogy megtalálhatnám-e. Ezzel az új képességgel talán, de nem mertem eddig még csak megpróbálni sem. Mi van, ha nem lelem meg, ha abból az derül ki, hogy... hogy nem él? Vagy megtalálom, de kiderül, hogy tök jó élete volt. Irigy lennék rá, és az nem fair a részemről. Vagy épp fordítva, ha utál, mert cserben hagytam. Sejtelmem sincs, hogy mi a fenét kezdhetnék, de most még nem is akarok ezen gondolkodni. Csak szeretnék egy kicsit élni, egy kicsit olyan helyen lenni, ami nyugodt és nem kell folyton megfelelnem másoknak. Vajon van erre esély?
Szép lassan sétálok végig a kis ösvényen. Még nem ismerem túlságosan a birtokot, de nagyon szép hely az nem kérdés. Hatalmas, és persze sokkal melegebb és barátságosabb, mint az a katonai létesítmény, ahol eddig voltam. Az kicsit sem volt barátságos, még csak virágok se nagyon voltak, meg semmi ilyesmi. Azt hiszem, ha elmesélném valakinek, hogy mit csináltam az elmúlt években, nem nagyon értené meg, hogyan tudok még is mosolyogni mindettől függetlenül. De megy, mert azt akarom, hogy menjen. Nem akarok folyton komoly lenni és rossz kedvű, attól semmi sem lesz jobb nem igaz?
Már messziről kiszúrom a srácot... fickót. Nem is tudom, idősebbnek néz ki, de az arcát nem látom, úgy nehéz eldönteni. Az biztos, hogy sokféle korosztályt láttam már itt, úgyhogy nem lehet csak úgy messziről betippelni, hogy tuti diák és akkor hasonló korú, mint én. Kissé tétován, de végül megindulok felé egy mosolyt varázsolva az arcomra. Halk torokköszörüléssel állom meg a közelében.
- Szia! Nem zavarlak? Vagyis... ha zavarnálak akkor úgyis szólnál gondolom, nem kell külön rákérdezni. Scarlett vagyok, elég új még itt, és... Oké, előbb érdemes lenne hagyni, hogy válaszolj, hogy zavarok-e. - ezt úgy nagyjából sikerül egy szuszra ledarálni, időnként elakadva. A legnagyobb baj az, hogy nem csak itt vagyok új, hanem a világban is, meg úgy az emberi kommunikációban, mert hát nem nagyon volt túl sok lehetőségem megismerni másokat. A katonák, meg azok a tudósok egészen más tészta, akikkel muszáj volt beszélnem. Még mindig állok, eszembe sem jut, hogy csak úgy engedély nélkül leüljek, olyat nem illik igaz?

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 13:02

Liam & Scarlett

Halkan dúdolva lököm ki az ajtót és egy nagy levegővétellel szívom be a friss levegőt. Vajon itt tényleg nem találnak majd meg? Nem akarok visszamenni, nagyon-nagyon nem akarok oda visszamenni! Nem megy az, hogy folyton csak törjem a fejem olyasmin, amihez semmi kedvem. Rémesen utáltam a bezártságot és mindent és néha éjszaka talán csak beképzeltem, de mintha... mintha hallottam volna, hogy messziről zene szűrődik be. Utólag már persze tudom, hogy volt a közelben egy kis város, ahol bizonyára időnként azért szórakoztak a fiatalok. Olyasmit csináltak, amit én soha. Egyáltalán lehetséges az, hogy az ember megpróbálja pótolni azt, ami teljesen kimaradt az életéből, vagy ez csak valamiféle buta fiú ábránd és kár ilyesmin agyalnom? Vajon feltalálhatnék egy időgépet? Megváltoztatnék mindent, csak ugye az a fránya időhurok, mert ha megváltoztatok mindent, akkor nincs okom rá, hogy feltaláljam. Szóval sehogy se jó ez, azt hiszem az életem már ilyen marad és ezt kell elfogadnom. Végül is nem vagyok egy depresszív alkat, a szüleim már rég meghaltak, a húgom pedig... sejtelmem sincs, hogy megtalálhatnám-e. Ezzel az új képességgel talán, de nem mertem eddig még csak megpróbálni sem. Mi van, ha nem lelem meg, ha abból az derül ki, hogy... hogy nem él? Vagy megtalálom, de kiderül, hogy tök jó élete volt. Irigy lennék rá, és az nem fair a részemről. Vagy épp fordítva, ha utál, mert cserben hagytam. Sejtelmem sincs, hogy mi a fenét kezdhetnék, de most még nem is akarok ezen gondolkodni. Csak szeretnék egy kicsit élni, egy kicsit olyan helyen lenni, ami nyugodt és nem kell folyton megfelelnem másoknak. Vajon van erre esély?
Szép lassan sétálok végig a kis ösvényen. Még nem ismerem túlságosan a birtokot, de nagyon szép hely az nem kérdés. Hatalmas, és persze sokkal melegebb és barátságosabb, mint az a katonai létesítmény, ahol eddig voltam. Az kicsit sem volt barátságos, még csak virágok se nagyon voltak, meg semmi ilyesmi. Azt hiszem, ha elmesélném valakinek, hogy mit csináltam az elmúlt években, nem nagyon értené meg, hogyan tudok még is mosolyogni mindettől függetlenül. De megy, mert azt akarom, hogy menjen. Nem akarok folyton komoly lenni és rossz kedvű, attól semmi sem lesz jobb nem igaz?
Már messziről kiszúrom a srácot... fickót. Nem is tudom, idősebbnek néz ki, de az arcát nem látom, úgy nehéz eldönteni. Az biztos, hogy sokféle korosztályt láttam már itt, úgyhogy nem lehet csak úgy messziről betippelni, hogy tuti diák és akkor hasonló korú, mint én. Kissé tétován, de végül megindulok felé egy mosolyt varázsolva az arcomra. Halk torokköszörüléssel állom meg a közelében.
- Szia! Nem zavarlak? Vagyis... ha zavarnálak akkor úgyis szólnál gondolom, nem kell külön rákérdezni. Scarlett vagyok, elég új még itt, és... Oké, előbb érdemes lenne hagyni, hogy válaszolj, hogy zavarok-e. - ezt úgy nagyjából sikerül egy szuszra ledarálni, időnként elakadva. A legnagyobb baj az, hogy nem csak itt vagyok új, hanem a világban is, meg úgy az emberi kommunikációban, mert hát nem nagyon volt túl sok lehetőségem megismerni másokat. A katonák, meg azok a tudósok egészen más tészta, akikkel muszáj volt beszélnem. Még mindig állok, eszembe sem jut, hogy csak úgy engedély nélkül leüljek, olyat nem illik igaz?

Tárgy: Scarlett és Liam Szomb. 1 Márc. - 20:56

A Béke szökőkútja. Sokan mondták, hogy szép, érdemes lenne megnéznem, mert itt lehet elmélkedni. Nem túloztak, gyönyörűen kivan építve és remek kezek tarthatják rendben. Teljes véletlenül keveredtem ide. Csak mentem előre, minél messzebb akartam kerülni a világ gondjaitól. Nem találtam meg Evyt, de ez egyáltalán nem zavar. Most, hogy volt időm átgondolni a dolgot, nevetek magamon. Milyen hülyén tudok viselkedni, csak azért mert legyőztek. Most már ez hidegen hagy az egész. Valószínűleg nem is segített volna, és a lelkem mélyén örülök is, hogy nem kellett vele találkoznom. Mióta visszatértem ide a keresésből, rájöttem, hogy meg kell változnom. Amiben csak lehet. Mikor kerestük Evyt dühöt éreztem, nem igazán gondolkodtam józanul. Most meg egy roncsnak érzem magam. Ez aztán a fejlődés! Nem a keresés miatt. Kit érdekel mit csinál az a megtébolyodott lány? Azért érzem ilyen ramatyul magam, mert megismertem a korlátaim, és okosabb lettem, többet tudok már magamról. Nyugtalanít az, hogy mivé válhatok. Charles ugyan nem mondta, de láttam rajta mit gondol. Nem akarok gyilkos lenni, nem akarok fájdalmat okozni. Élni akarok, úgy, hogy senki előtt ne kelljen titkolnom mit tudok. Szabadon élni, mint egy madár, úgy járni a világot, mint a szél. Szeretni akarok, felülni a hullámvasútra, letelepedni, degeszre enni magam hamburgerrel. Rendes, normális életet akarok, de félek nem fog megadatni. A nézeteim, a jellemem és kitudja még mi miatt. Békére vágyom, mégis élvezem a harcot. Hogy van akkor ez most?
Meglátok egy feliratot a kőfalba vésve. Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk." Én nem felejtek. Egy percre sem felejtettem el, mit ígértem magamnak. Nem csak anyámról van szó. Annyi mindenre felesküdtem, annyi mindent tiszteltem, majd döngöltem a földbe. Mikor egyszer gyóntam, a pap ki is küldött, mondván elárultam Istent. Hogy árulhatnám el azt, amiben nem hiszek? Azért mentem gyónni, mert ki kellett, hogy beszéljem a dolgokat magamból. A papokat pedig köti a titoktartás, így jó ötletnek tűnt. Aztán pedig kis híján megöltem, mert felidegesített. Hol volt akkor az Istene? Mindegy is, elhessegetem ezt az emléket. Más lettem. Még mindig megérzésből cselekszem, nem tudom kontrollálni az érzelmeimet és néha a képességem uralkodik feledtem. Azonban megnyugodtam. Kicsit olyan ez, mint a tékozló fiú esete. Kitomboltam magam, a sok felesleges vér és fájdalom már a múlté. Ha kell, és csak, ha kell, akkor okoznék fájdalmat.
Leülök a közeli padra és a kezembe temettem az arcom. Úgy érzem kudarcot vallottam. Megrendült a hittem magamban, abban, hogy él még az anyám. Charles mesélt ugyan egy lányról, aki képes lehet megtalálni, én pedig megígértem magamnak, hogy megkeresem és a segítségét kérem. Viszont, ahhoz az elbűvölőbb énem kéne hoznom, és megnyugodnom. Nem igazán vagyok hajlamos a depresszióra, ha valami bajom van, általában török és zúzok. Most viszont itt ülök egymagamban a padon, és elmélkedem. Jóérzés, hogy nem akarok semmit sem tönkretenni. Kicsit olyan, mintha kiálltam volna az oldalvonalon kívülre.
Többször kell majd ide lejönnöm, de nem egyedül. Felemészt a magány. Utálom, ha egyedül vagyok, szeretek beszélni, de mostanában elég szófukar lettem. Gondolom ez is a változással jár. 22 éves vagyok, felnőttem és megkomolyodtam. Nem menekülhetek tovább a rémálmaim elől, szembe kell néznem azzal, hogy nem fogom anyámat már látni többet. Vajon mit mondana, ha látná, hogy itt ülök és tétovázom? Biztos megnyugtatna és lépésre ösztönözne. Mindig azt mondta, hogy megvan az esélyem arra, hogy különleges életet élhessek. Azt mondta legyek jobb, mint az engem sértegető emberek. Itt elbuktam. Ugyanolyan rossz, talán rosszabb is vagyok. Ők félelemből rekeszetek ki engem, én meg kedvtelésből vertem őket. Már nem igen tudom, mit gondoljak. Sok minden átértékelődött bennem, és még mindig nem jutottam dűlőre magammal.
Sóvárogva nézek a kavicsos útra, ahonnan jöttem. Bárcsak jönne valaki. Utálom a magányt.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam

» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Liam & Scarlett - Egy aprócska áramütés
» Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás