5-ös szoba

Igazából semmit sem tudok arról Blaise milyen feladatokat lát el. Eddig is az volt a legfontosabb és továbbra is az lesz, hogy épségben itt legyen velem. Többre nekem nincs szükségem, vigyázzon magára és jöjjön vissza hozzám.
Ha tudnám amit Tati tud azt hiszem teljesen elfehérednék és rettegni kezdenék, hogy bármelyik nap elveszíthetem Blaise-t.
-Akkor remek, Blaise is biztosan belemegy, már előre érzem. - Én is mosolygom. Kevés időt töltünk együtt és azt is csak kettesben, ideje lenne baráti társaságban kiruccanni valahová, így hát tényleg örülök Tati ötletének.
Blaise bizonyára belemegy, de ha mégse szeretné hát nem erőltetem rá a dolgot.
-Azt hiszem megyek, beszédem van a bátyámmal. - Ingatom a fejem. Arthurral a beszélgetés néha vitába csapódik át.
-Köszi, hogy meghallgattál és elláttál tanácsokkal. - Ölelem meg majd elengedem és elindulok az ajtó irányába.
-Üdvözlöm Gabrielt! - Mosolyogva lépek ki a szobánkból és indulok el a vendégszobák irányába. Kicsit megkönnyebbültem és sokkal jobban érzem magam. Egy baráti beszélgetésre volt csak szükségem.

Lakat a számon, még véletlenül sem bököm be, hogy szerintem mikor a fiúk eltűnnek egy-egy küldetés címén, cseppet sem veszélytelen dolgot csinálnak. Ha csak abból indulok ki, hogy mi történt, amikor minket, szimpla diákokat kivittek a sivatagba "szétnézni". Ha az egy sima ügynek indult, milyen lehet, amikor alapból bonyodalomba küldik őket?
De inkább nem borzolom tovább Angela idegeit, úgy látom, így is elég parás. Szóval hanyagolom a témát, legfeljebb majd Blaise-t intem, hogy legyen még óvatosabb, mint eleddig. gabe is azt mondta, mióta én vagyok, még elővigyázatosabb, mert most már én várom vissza. Nagyon...
- Helyes. Kétlem, hogy Gabriel hadakozna, úgy is mindig mindenben benne van - mosolyodom el, majd kedveskedőn megsimogatom a haját és várakozás-teljesen pislantok szobatársnőm felé. Ha van még valami, amiről szívesen beszélne, itt vagyok. De ha hirtelenjében ennyi, akkor mennék az én kis szélvészemhez, mielőtt aggódni kezdene.

Na igen, persze Blaise sem árul el valami túl sokat a megbízatásairól, de gondolom nem lehet valami égbekiáltóan veszélyes..vagyis remélem. Azért gondolom a professzor nem szokta az embereit feláldozni vagy hasonlók. Erre a gondolatra görcsbe áll a gyomrom. Persze nem kellene annyira aggódnom hisz képes megvédeni magát, de valahogy a féltés magától jön, nem lehet csak úgy előidézni.
-Azért remélem nem igazán kerülnek veszélyes helyzetbe. - Persze már a következő szavaira figyelek és mosoly ül ki az arcomra, na igen, szerintem is barátok vagyunk, legalább is én annak tartom Tatit. Ide kerültem és barátok lettünk, Ő mellettem állt és most is segít, mi ez ha nem barátság.
-Naná, barátok vagyunk. - Mondom vigyorogva. Szerintem életem legjobb évei zajlanak ebben a suliban. Az otthoni állapotokhoz képest meg pláne, azt se tudom jelenleg hol lehet az apám. Szerintem anyám se tud többet róla, de igazából talán jobb is így.
Itt barátok vesznek körül és bár leselkedik veszély, nem vagyok egyedül.
-Az nagyon jó lenne. - lelkesedek az ötlet hallatán. Szerintem Blaise se lenne ellenére tekintve, hogy Gabriel-lel jóban vannak.
-Remek, igyekszem Blaise-t rábeszélni bár szerintem nyert ügyem van. - Mosolygok, jó a ráhatásos képességem vele szemben.

- Hjaj... Ők meg azok a szörnyen titkos megbízatásaik - nevetem el magam. persze értem, miről beszél, hisz Gabriel is eltűnik olykor ezen a címen. És tudom, hogy mindezt valakiért teszik a professzor kérésére. De azért szívesen piszkálgatom miatta olykor az én szélvészemet.
- Örülök, hogy segíthettem. Végül is, erre vannak a barátok, nem? - kérdem pajkosan, miközben a saját ágyamról az övére telepszem át, játékos barackot nyomva Angie fejére. Kicsit úgy lettünk mi itt a szobában, mint a nagyon közeli barátok, már-már testvérek. illetve Leah-val ez meg is van, de Angela-t is majdnem olyan közel érzem magamhoz. Pótolják azt, ami sose volt.
- Esetleg valamikor összehozhatnánk egy négyest. Mondjuk egy korcsolyázást vagy hasonlót - vetem fel hirtelen ötletként. Bár sejtem, kicsit nehéz lesz összeegyeztetni a dolgot, de hátha. És hátha a mi "példánk" rájuk is jó hatással lesz.

Mikor idejöttem a birtokra soha nem is gondoltam volna, hogy bármi hasonlóban részem lehet. Veszélyek, kalandok, barátok, szerelem. Én azt hittem itt sem lesz másképp, mint otthon. De tévedtem, itt minden gyökerestül felforgatta a gondolkodásom és eddig életem minden pontját. Persze örömmel kihagytam volna a szigetes kalandot, az elrablással járó szörnyű emlékeket, de a többit nem. Itt sikerült barátokra szert tennem és Blaise-re, Tatinak igaza van, ha nem akarom elveszíteni akkor beszélnem kell vele, mert így beképzelek minden butaságot ami aztán nagy bajt fog okozni.
-Rendben, amint lehetőségem nyílik rá beszélek vele, most valami megbízatáson van, ha visszajött beszélek vele. - Csak legyen is bátorságom hozzá ugyebár. Mert az elszántság nem minden.
Végül is a félelmeinkről tudni kell beszélni, márpedig az egyetlen félelmem az hogy elveszíthetem.
-Sokat segítettél igen, köszönöm Tati. - Rámosolyogtam. Az persze tudom, hogy Gabe és Ő mennyire szeretik egymást és remélem Blaise és az én kapcsolatom is van legalább félig ennyire erős. Mert már az jó volna, de komolyan, tekintve, hogy Gabriel meg Tati mennyire jól kijönnek egymással. Tudom, hogy Blaise szeret, érzem, már csak beszélnem kell vele, hogy tudjam is, hogy minden rendben van.

Nem semmi és nem is hétköznapi, amit átéltek. De amióta ide kerültem, sőt, amióta tudom, hogy más vagyok, azóta semmi sem hétköznapi már. És a Xavier birtokon rá kellett jönnöm, a világ sokkal több mindent rejt, mint eddig hittük volna. Akár a mássággal kapcsolatban, akár az emberi aljassággal kapcsolatban.
Annak persze örülök, hogy látszólag sikerült kicsit lazítanom a görcsön, amit Angie idézett elő önmagában. És reménykedem, hogy tanácsaim valóban hasznosak voltak, Blaise-t sem kerülgeti más, mint amire mi tippelünk. Nem szeretném, ha megbántaná a barátnőm. És amilyen érzékeny vagyok kevés szerettemre, szerintem neki is jobb, ha nme teszi.
- Remek - biccentek biztatólag - Jobb, ha semmit nem tartasz vissza ezekből a gondolatokból. A félreértések a legrosszabbak, mikor mindketen valami más miatt rágjátok magatokat, nem tartván azt fontosnak és még is éket ver.
Apró tanács, tapasztalt, gondolt, talán segítő szándékú is.
- Remélem hasznodra voltam, noha igen kevés tanáccsal tudok csak szolgálni. Nekem is Gabe az első igazi barátom, és vele valahogy különös összhangban vagyunk - vallom be egy suta mosoly és egy könnyed vállvonás kíséretében. Nos igen, ilyenről legfeljebb a lányregényekben olvasni.

Még most is remeg ha vissza kell gondolnom arra a napra. Féltem, tehetetlen voltam és közben azért aggódtam, hogy Blaise-zel ne történjen semmi baj, de Ő is megsérült, nem olyan súlyosan, mint én, de miattam Őt is meglőtték. Reméltem, hogy nem jön utánam, nem keres meg, de megkeresett és megvédett. Féltettem Őt végig és ez nem hagyta, hogy feladjam.
-Az utolsó pillanatokban azt hittem mind a ketten megfogunk halni, engem meglőttek a mellkasomon és Blaise is szenvedett sérülést. Azt hittem nem jutunk ki onnan, nem magam miatt aggódtam hanem miatta. De túléltük, mert nem adta fel. De olyan borzalmas volt látni a sok fájdalmat az arcán. - Mondom kissé szomorúan. Olyan dolgokat kellett megcselekednie amit normális helyzetben az ember soha nem tenne meg. Embereket ölt meg, hogy megmeneküljünk.
Hallgatom amit Tati mond, valahol ez tényleg így van, ha Blaise-t elküldik és egy ideig nem kapok róla hírt már nagyon aggódom, hogy baja esett, ha valami miatt szomorú én is az vagyok. A változások pedig tényleg egy kapcsolat velejárója, mert megpróbálunk alkalmazkodni a másikhoz, de közben megtartani saját magunkat is.
-Igazad van, ez tényleg így van. - Mintha kicsit oldódott volna benne a több napja szorongató érzés, hogy valami baj van kettőnkkel. Ez az első normális kapcsolatom és hát minden egyes apró hibát óriásivá nagyítok. Talán nincs is kettőnk között semmi sem ami árthatna.
-Igen, beszélni fogok vele. - Mosolyodom el picit. Tati nem kicsit segített, jól gondoltam én, hogy a megfelelő emberhez jövök tanácsért. Ugyan ezzel a gond nem oldódott meg, majd csak akkor ha beszéltem Blaise-zel is, de adott egy ksiebb löketet ami majd segít.

Mit ne mondjak, eléggé meglepetten hallgatom Angie történetét. Persze azt tudtuk, hogy volt valami extra történés, de nem avattak beljebb. Hát most megkaptam, és mondhatni picit pipa vagyok. Arra is, aki ezt tette vele - na jó, arra nem is kicsit - meg mindenki másra is, hogy nekünk nem szóltak, nem segíthettünk. Végül is, jó ideje szobatársak, barátok vagyunk, és azt hiszem, nem egy bevetésem bizonyítottuk már, hogy eléggé haladó szintűek is.
Az önmarcangolás hallatán viszont csak ingatom a fejem, nem csak látszólag, hanem szó szerint is helytelenítőleg, egyet nem értőn.
- Szerintem nem olyan értelemben volt miattad az a látvány, mint te hiszed. Bele sem merek gondolni, Gabe milyen arcot vágna, ha velem esne meg hasonló. Meglehet, míg keresett, míg épségbe helyezett, addig megannyi pocsék gondolat suhant át az agyán és azok ültek ki az arcára.
Persze ez csak saját vélemény, de azt hiszem, elég empatikus vagyok, még ha Blaise-t nem is ismerem ennyire. De nem hinném, hogy kifejezetten Angela-ra haragudott volna, vagy őt okolná a "fájdalmakért".
- Ezt a kört ismerem, Gabriellel nem egyszer végigfutottuk. Mikor mi szenvedtünk a sivatagban és aztán elmeséltem neki, ő is átkínlódta. Ahányszor elküldik valahova, bennem ül a rettegés, hogy baja lehet. Ez azt hiszem, a kapcsolatok velejárója. Ha valakit szeretünk, azt féltjük. Ugyanakkor azt hiszem, ahogy én is Gabe mellett, és persze ő is mellettem, folyamatosan változunk, alkalmazkodunk egymáshoz. Ez ezzel jár - vonom meg a vállam egy felemás vigyor kíséretében. Mintha én valami nagy tudó slennék ezzel kapcsolatban. Pedig csak a saját tapasztalataimból vonom le a következtetést.
- De szerintem erről beszélj Blaise-el is. Okosabb, mintha itt rágod magad és bebeszélsz olyanokat is, amik esetleg nincsenek is. Aztán addig rágod magad, míg végül az okoz majd igazi hullámvölgyet - teszem még hozzá intőn. Nos igen, ez szintén ismerős. Az első.. khm.. együtt aludt éjszaka után én is pokoli gondolatokat engedtem a fejembe, ugyanakkor azokat rejtve Gabriel elől félve a válaszától. És mint utóbb kiderült, mindaz pokoli nagy butaság volt.

Nagyot sóhajtok. Tényleg Tati volt az utolsó esélyem hátha vele és Gabriel-lel is volt már hasonló, de hát nem. Persze ennek örülök, jó boldognak látni őket, mert mindkettejüket szeretem. Most viszont épp oly tehetetlen vagyok, mint a beszélgetés elején. Arthur-nak nem mondhatok semmit, nem hiszem, hogy kedveli Blaise-t és talán még örülne is ennek valamennyire, az meg fájna nekem.
-Hát azóta több baj érte Blaise-t, mint jó dolog. Történtek velem dolgok...nem rég elrabolt egy őrült mutáns gyűlölő férfi és kamerák előtt akart megöletni, ha Blaise nem talál rám és ment meg akkor nem élnék, és úgy érzem túl sok fájdalmat viszek az életébe...az arca, az arca fájdalommal volt teli mikor végre sikerült kimenekülnünk, határozottan tönkreteszem Őt Tati. - Mondom elkeseredve. Nem akarom megváltoztatni Blaise-t, de önkéntelenül is megtörténik.
Kicsit elmosolyodom, hogy Tati itt marad és meghallgat. Ennek örülök, tényleg. Persze Gabriel-től majd kapok a fejemre ha kiderül ki miatt késett a barátnője. Megmosolyogtat a dolog, talán Gabriel az egyik Tati mellett akiket tényleg első pillanattól kezdve barátomnak tekinthetek itt a birtokon.
-Szerinted ez tényleg csak valami kisebb hullámvölgy? - Remélem igen, mert már most félek, hogy mi lehet ha mégsem az. Blaise-zel is beszélnem kell majd idővel, mert ha csak magamban tartom a gondolatot és a végén kiderül, hogy ezt mind elhamarkodottan gondoltam akkor abból nagy baj lehet még.

No igen, nagyon úgy tűnik, hogy szívbajok terén nem a legjobb tanácsadó vagyok. Végül is, Gabriel előtt nem is nagyon jártam fiúkkal, a folytonos költözések okán megpróbáltam távol tartani magamtól a szerelmi bánatot. Vele viszont egy olyan különös egyensúlyt képzünk, amibe nehezen tudom elképzelni, hogy megfordulnának hullámvölgyek. Persze semmi sem lehetetlen, nem a jövőbe látás a képességem.
- Hogy érted, hogy te állsz kettőtök közé? - vonom fel meglepetten a szemöldököm. Se képessége, se egyéniség nem indokolná ezt az érzést. Az én ismereteim szerint Angie egy aranyos, csendes és szeretnivaló lány. Akkor miért lenne ő a gócpont?
- Ugyan, ráérek - legyintek kezemmel szabadkozására. Gabe vár egy kicsit, amúgy sem árt, ha megviccelem egy kicsit, húzom majd az agyát, miért is "késtem". Aztán úgy is mindent megbocsájt, ha elárulom, hogy ANgelá-val lelkiztem. Mert épp azt tesszük, nem?

Nehezen kezdek bele, mert tényleg nem akarom ezzel zavarni Tatit, de annyira kétségbe vagyok esve, hogy tényleg nem tudok már kihez fordulni. Meg hát a vak is látja, hogy Tati és Gabriel a tökéletes pár, hát nem hiába, hogy hozzá fordulok tanácsért.
Elmondom a gondom, de sajnos ezen Ő se tud mit segíteni. Azt mondja nehogy elkeseredjek, de már késő, annyira félek is, Blaise nem viselkedik velem másképp, érzem, hogy szeret, de mégis úgy érzem, hogy ennek én lehetek az elrontója, azokkal a dolgokkal amiket belevittem a kapcsoltunkba. Elraboltak és majdnem mind a ketten meghaltunk csak mert eljött, hogy megmentsen. Ezt az egészet egy kapcsolat túlélheti?
-Igaz az, hogy mi nem vagyunk olyan rég együtt, mint ti és persze annyira nem is ismerjük egymást, de úgy érzem én vagyok az aki kettőnk közé áll. - Sóhajtok. Rajtam múlik az egész, de nem merem ezt felhozni Blaise-nek, nem akarok beszélni vele erről s a rossz emlékeket újra a felszínre hozni.
-Ne is haragudj Tati, hogy elraboltam az időd, csak eléggé kikészültem és tudom, hogy rád számíthatok. Még ha csak úgy, hogy meghallgatsz. - Mosolyodom el haloványan.
Csak reménykedek benne, hogy a szakadék nem lesz nagyobb köztünk és végül összeforr.

Aprót bólintok Angie szavaira, hallgatni azt tudok. Nem vagyok egy nagy tanácsadó, úgy értem persze külső szemlélőként másként látom a dolgokat, mint a benne ücsörgők, de ez nem jelenti azt, hogy bölcsebb is lennék náluk.
És ahogy sejtettem, szívügy a gond. Apró sóhajjal szántom végig ujjaimmal még nyirkos tincseim, majd szinte már bocsánatkérő zavart mosolyt vetek barátnőm felé kérdése hallatán.
- Értem.. De nem emlékszem ilyesfélére. Persze az elején még voltak dolgok, amiket szoknunk kellett, megismerni egymást, elfogadni. De olyan kifejezett hullámvölgy, vagy távolság nem. Persze ez téged nehogy elkeserítsen! - emelem azonnal mentegetőzve a kezem, miközben arcomra immár az a megszokott ábrándos kifejezés ül.
- Gabe-el már valahogy az első pillanatokban valami különös mégis közös hullámhosszra kerültünk. De azt hiszem, és nem a saját fényezésünk okán, hogy ez nagyon ritka. Nem tudom miért, csak így érzem - vonom meg a vállam kissé sután. Talán most nem arra van szüksége, hogy a saját boldogságom virítsam előtte.

Nem igazán értem Arthur ellenségeskedését Tatjana-val szemben. Tudom, hogy a bátyám nehezen bízik meg bárkiben is, de azért szerintem Tati nem adott neki okot arra, hogy így viselkedjen, majd erről még beszélgetek vele egy kicsit. Túl furán viselkedik, lehet, hogy amiatt a randi miatt. Az én bátyám randizni fog, el se hiszem.
-Persze, majd beszélünk bátyus. - kapok egy homlok puszit majd kiviharzik, határozottan fura.
Tatira figyelek és megpróbálom magamban összetenni a kérdésemet, persze nem azonnal akarok rátérni, az aligha menne.
-Nekem bármi jó lesz, ha nem tanács akkor tapasztalat vagy csak ha meghallgatsz. - Jó, én nem is mondtam, hogy biztos tud nekem segíteni, ha nem ilyesmiről lenen szó és tudnám, hogy a bátyám jártas a dologban akkor Őt kérdezném, de hát neki meg én adok támaszt, ennek így nem sok eredménye lenne.
-Nektek Gabriel-lel voltak hullámvölgyeitek? Amikor valahogy picit messzebbre kerültetek egymástól? Érted mire akarok kilyukadni? - Teljesen görcsbe van a gyomrom még ennek a gondolatára is. Nekünk Blaise-zel vannak gondjaink, látszólag semmi, de én érzem, hogy miattam kialakult valami ami nem jó.

Kicsit meglepetten húzom fel a szemöldököm a barátságos szavaimra érkező felhorkanás hallatán. Ha poénkodok, azért sértődik meg, ha kedves vagyok, bunkóra vált. Érdekes egyéniség.
- Nocsak, de harapós itt valaki - mormogom még a távozó után, majd egy vállvonással elintézem a dolgot. Nem kötelező kedvelni, mindenkinek szíve joga eldönteni, miképp viszonyul hozzám. És mivel én sem hajtok a mindenki által kedvelt címre, így nem is veszem nagyon a szívemre. Akik fontosak nekem azok kedvelnek és azt hiszem, ennyi bőven elég ahhoz, hogy nyugodt és boldog lehessek.
- Azért ne vegyél rá mérget. Én sem vagyok mindenben okos - jegyzem meg Angie reményvesztettnek tűnő szavaira, de persze mindezek ellenére lekucorodom az ágyamra, hátam a falnak vetve törökülésbe húzódzkodva, miközben várakozón pislantok rá. Fogalmam sincs, mi nyomhatja a szívét, mi az, amit inkább velem oszt meg, mint a bátyjával. Hacsak nem Blaise-ről van szó, bár kérdés abban mennyire tudok segíteni. Hisz alig ismerem a srácot és mivel Gabe előtt én se nagyon pasiztam, így szívügyekben sem vagyok valami zseni...

Úgy tűnt, fájdalmamat nem is akarta tudomásul venni. Ennek örültem. Nem is akartam, hogy így tegyen. Már visszagondolni is nehéz volt a helyzetre, csak ismét sajogni kezdett a fejem, még beszélgetni róla, a kérdések, a gondolatok... inkább összeszereltem volna egy autót itt, helyben a képességemmel, mint az egészet kibeszélgetni. Nem azért, mert végül nem esett volna jól, vagy nem akartam beszélni erről a hugicámnak... egyszerűen csak... nem...
Amikor Claire-ről beszélt, még vörösebb lettem. Most már aztán tudom, ez a gonosz terve! Hogy a szégyellősségemet kihasználva a halálba pirítsa arcomat... gonosz ám, nagyon gonoszocska, főleg, mert nem tudok ellenállni képességének. Egyszerűen visszagondolni Claire-re... ahogy félénken visszahúzódott... amilyen aranyos volt... é-és gyönyörű... a hófehér bőre, és én... és végül, amikor elment, küldött nekem egy lépuszit... cs-csak egy aprócskát... egy picikét, de akkor is... ő... annyira más volt, különleges, valahogy olyannyira különbözött Angitől, a tekintete, az érzés... hiszen Angela tapintására is emgdobog a szívem, de... ő... ővele... valahogy minden különleges lett... még a legkisebb porszem is, ami a bakancsára tapadt... minden... fenséges... szeretettel teljes...
De nem is gondoltam többet róla, mivel észrevettem, hogy elpirulva bámulom a falat, miközben egy lassúszám dallamát dúdolgattam. Visszatekintettem a hugocskámra, és most már szégyeltem is magam, nem csak zavarban voltam.
- É-én... én... - próbáltam válaszolni neki, de csak köröztem a szememmel és kiroppantottam az egyik ujjamat. - H-hát... öhm... i-igen... az az... n-nem... nem cs-csak... öhm... - elfordultam tőle viccesen és fejemet lehúzva nyüszörögtem és mormogtam, arcom örökkön vörösre volt festve.
Amikor aztán beállított Tati, gyorsan kihúztam magamat és nagyot nyelve úgy ültem előtte, mint a zavarba ejtett katona a tisztje előtt. És ugyanúgy vöröslött a fejem is talán.
- I-igen... - kezdtem nehézkesen, majd kifújtam a levegőt a számból, és egy határozottabb, komolyabb arcot és hangszintet is vettem fel - H-habár mit érdekel téged...? A-amúgy is, nekem kell mennem... még... öhm... f-fel kell készülnöm a... - felálltam és elpirulva kezdtem lépkedni, majd visszafordultam Angi felé. - ...e-ez csak egy v-vacsora... oké...? Késő este visszajövök, és majd beszélhetünk.... okés...? - dadogtam, majd homlokon csókoltam, és gyorsan kilépdeltem az ajtón, arcom teljesen vörössé vált, de gyorsan rohantam, nehogy azt gondolják, hogy egy kellemetlen helyzetbe kerültem a lányok között... habár egy értelemben ez így is volt.

//Én akkor távoztam, hölgyeim //

Látom rajta, hogy egy kicsit rosszul van, de nem akarom most zargatni, gondolom a képességével lehetnek gondok és valószínűleg nem is az első eset. Aggódom miatta nagyon is, de ha folyton kérdezősködöm az se tenne jót neki, így hát hagyom, hogy összeszedje magát és ez sikerül is.
Látom rajta mennyire megváltozik a tekintete mikor szóba kerül Claire. Annyira aranyos és úgy örülök neki, hogy megkedvelt egy lányt, ideje volt már. Én sem lehetek mindig mellette bármennyire is szeretném megóvni és támogatni, kell valaki aki felvált és örülök, hogy van valaki aki úgy látszik törődik a bátyámmal.
-Látom rajtad, hogy kedveled, ne is tagadd, nem fog menni. - Mondom viccelődve. El van vörösödve és annyira aranyos, kisfiús arca van, mint gyermekkorunkban.
Most már tényleg kíváncsi vagyok erre a lányra, mintha a nevét hallottam volna már, de nem tudom archoz kötni. Ha valakinek sikerült ennyire megváltoztatnia a bátyám az megérdemli, hogy vessek rá egy pillantást. Meg hát megakarok bizonyosodni róla, hogy jó a testvérem mellé, tudom, hogy ezt nem kéne, de boldognak akarom látni Arthurt. nem akarom hogy hamar csalódás érje.
-Sikerült igen. - Mosolygom Tatira. Újra eszembe jut a kérdés amit felakartam tenni barátnőmnek, de gombós tolul a torkomba.
-Tati akkor kérdezhetek tőled? Remélem tudsz valami tanáccsal szolgálni, mert teljesen elvagyok veszve. - Mondom csalódottan. Szinte a sírás fojtogat.

Mivel zuhanyzáshoz ritkán viszek magammal órát, így fogalmam sincs, mennyi időre hagytam kettesben a testvérpárost. Bár tény, eléggé siettem, még akkor is, ha hozzávesszük, hogy a megszokottól eltérően most nem a szobában öltözöm, tekintettel Arthur jelenlétére, hanem a fürdőben öltöm magamra a hozott göncöket. Egy laza, bőszárú fehér vászonnadrág, hozzá pedig egy háromnegyedes ujjú szűk, sötétkék felső. Lábam mezítlen, a papucsot hanyagoltam, így hát érkezésem nem titkolatlan, főképp, mert most azért finoman kopogtam is az ajtón. Bebocsájtó szavakra viszont nem várok, végül is ez az én szobám is, már több, mint egy éve.
A bent lévő összebújtakat csak egy mosollyal köszöntöm újfent, miközben a vizes törülközőt a szekrényajtómra dobom száradási célzattal, aztán az asztalomhoz lépve felveszem a hajkefém hogy kibogozzam a hajam, mielőtt a gőz miatt teljesen összegubancolódna.
- Sikerült megbeszélni, vagy siessek és lépjek le? - kérdem kedvesen, most minden piszkálódás nélkül. Végül is, hiába az én szobám is, a koliban az embernek meg kell tanulnia kicsit tekintettel lennie másokra is. És végül is, van hova mennem...

Soha nem találtam vissza még csak a nyaralónkra sem. Annyira kiszolgáltatott voltam, fáradt, sérült, hogy egyszerűen képtelen voltam. Először még az erdőben apuék után kiáltoztam... de aztán már csakis Angelára gondoltam. Angela, meg kell találni őt, kell! Meg kell találni őt! Találd meg őt, különben...! Folyamatosan ezt ismételgette elmém. Annyira hiányzott picike keze, az ügyetlenke aranyossága, az ölelése. Annyira vágyódtam arra, hogy egész nap mást se csináljak, csak ölelje, szeretgessem, csókolgassam a homlokát. De nem. Nem találtam. És akkor felfogtam, hogy teljesen egyedül maradtam. Az utolsó épp emlékemmel az ő hívogató hangja és invitáló kezecskéje:
Gyere... gyere...
úgy éreztem, hiába volt mniden - hiába védelmeztem, hiába figyelmeztettem, úgy éreztem, mintha inkább én vesztettem volna el őt, és képtelen voltam megtalálni, úgy éreztem, azért voltam csak elveszett, mert nem láttam őt. Nem hallottam a hangját, nem fogtam a kezét, és... elvesztettem... örökre elvesztettem... Nem. Nem volt szabad. Meg kellett találnom őt! Meg kell találni! Meg kell találni! Túl kellett, hogy éljem, meg kellett hogy szokjam az utcai életet, a földön alvást, azt hogy sokszor napokig nem ehettem. Nem bízhattam senkiben, mert mindig hallottam őket. Hallottam a cselszövéseiket, árulásaikat, a bűneiket és bűnös életmódjukat. Miután felébredtem abból a kómából a folyó szélén, már akkor felismertem képességemet. És azóta is csak a megismerésével foglalkozok.
Tovább hallgattam őt. Legyek bátor, de önmagam... de hiszen nem vagyok bátor. Legalábbis... ezt hogy...? Én nem változhatok meg két órára, annyira még én sem vagyok képes, de... akkor meg hogy? Hisz bátrabbnak kell lennem! De én nem vagyok bátor... ez... ez... szó szerint megfájdul tőle a fejem. Tenyeremet rá is fektettem a homlokomra, és megpróbáltam kissé összeszedni magamat. Sokszor történik ez velem, amikor túl sok mindenen megyek keresztül egyszerre, és képtelen vagyok feldolgozni mnidazt, ami történik. Memóriám olyannyira túlfejledt, hogy nem csak szinte minden gondolatot tudok hallani, de életem minden képkockáját meg tudom jegyezni. Ezt és a gondolatok tömkelegét, a félelmemet, a tanácsok, Tati sértegetése, Gabrielről adatok... egyszerűen csak megfájdult tőle a fejem. Nem bírtam. Izzadtam és halkan fel is nyögtem fájdalmamban. Az arcom lázasan vöröslött. Majd mindez abbamaradt. Akkor, amikor Angela Claire-ről beszélt.
- A-a-a fejemet...? - tekintettem rá értetlenkedve, majd a vörösség elveszett homlokomról és szemeim körül, majd inkább az arcomra koncentrálódott. - Öhm... nem... vagyis... izé, ez egy vacsora... és... én csak nem akartam... n-nem akartam... idióta! Vagyis! Nem akartam idiótának látszódni! - teljesen égett az arcom a kínosságtól és a szívem hevesen vert. A fejfájásomnak minden nyoma elveszett, hiszen az elmém gyakorlatilag egy új fejezetet nyitott memóriám történetébe. Benne Claire-rel. Angela nem láthatta meg a fájdalmamat, hiszen éppen ölelkeztünk, és én ennek örülök - nem kell megtudnia erről, nem akarom, hogy aggódjon, és különben is, ez amúgy sem túl angy dolog. Most három másodperc alatt elveszett. Miközben elvörösödött arcomat félénken vállának nyomtam, és halkan felnyüszítettem, hogy meggátoljam a kínos helyzet elfajulását - legalábbis ahogyan én gondoltam. Eközben egy alak tért vissza a fürdőszobából.

Az ikrek közti kapcsolatot nem értékelik túl. Valami láthatatlan zsineg köt minket össze ami eltéphetetlen. Anya azt mesélte nekem mikor olyan 14 éves lehettem, hogy Arthur és én mindig egy babaágyban aludtunk és fogtuk egymás kezét. Anya szerint a legédesebb ikerpár voltunk a világon. Kicsit idősebb korunkban se veszekedtünk soha, megértő és szerető testvérek voltunk. Ő volt a megfontolt bátyó aki minden lépésemre figyelt, kicsit ügyesebb volt mindenben. Anya azt mesélte, hogy jóval lemaradottabb voltam, később tanultam meg járni, beszélni, Arthur sokkalta ügyesebb volt mindenben, de ez természetes ikerpároknál, az egyikük picit gyorsabban fejlődik ami aztán kiegyenlítődik. De nekünk esélyünk se volt kiegyenlítődni. Elvesztettük egymást, hosszú évekig kívülállónak éreztem magam még a család körében is. Olyan volt mintha kiszakítottak volna egy részemet belőlem. megmagyarázhatatlan űr tátongott bennem mindig is. És most, hogy itt van velem, mintha egész volnék, szinte hihetetlen, hogy küzdött azért, hogy megtaláljon, hogy miattam nem adta fel. Akkora szemétnek érzem magam, nem küzdöttem, sőt, sokszor felakartam adni az életem. Önző vagyok, míg Ő mindent feladott csak, hogy velem lehessen én az életemet se becsültem, önző módon most is felhozom neki, hogy nem bízik bennem, de hisz ez több, mint nevetséges, hisz ha nem így volna soha fel se keresett volna engem. Nem is tudom, hogy alakult volna az életem ha a végén soha nem találunk egymásra, ez alatt a pár nap alatt minden megváltozott, gyökeresen.
-Bátrabb, de közben maradj meg önmagad, nehéznek tűnik, de hidd el annyira nem az, emlékszem én mennyire féltem, hogy Blaise nem kedvel vagy esetleg elszúrok valamit, de bátorságot nyertem és bevallottam mennyire szeretem, ezzel nyertem is, mert azóta is együtt vagyunk. - Mosolyodom el az emlékre. Nekünk nem tartott valami sokat amíg eljutottunk eddig a pontig. Mi az ismerkedést az érzelmek utánra hagytuk és mostanra azt mondhatom, hogy ezt nem bánom, mindent amit tettünk úgy tettük ahogy a legjobb.
Odabújok hozzá, valahogy az ölelésében biztonságban érzem magam, ez is egyfajta hazatartozás érzés, hasonló ahhoz amit Blaise mellett érzek mikor magához ölel, de ez testvéri, egy szoros testvéri szeretet.
-Szívesen megismerném Claire-t, ha ennyire elcsavarta a bátyusom fejecskéjét akkor tudhat valamit. - Kacsintok Arthur-ra.

Nem tudtam pontosan, mi történt azután, hogy elmerültem. Pontosabban, napokig azt sem tudtam, hogy életben vagyok-e. Afféle kómába kerültem, és egy folyó partján ébredtem fel. Teljesen kiszolgáltatottan, fázva, éhesen és szomjasan, az egyik karom pedig vállamig véres volt. Valahogyan megmenekültem, de én sem tudtam, hogy hogyan, talán csak a sors volt az, ami közbejátszott. Hmpf. A sors, mi? Az oly eretnek ember, mint én, nem hihet a sorsban. Igazából nem is hiszek, sem Istenben. Nem Isten adta nekünk ezeket a képességeket. Nem akart segíteni rajtunk, amikor boszorkányokként akartak minket elégetni. Ha létezik is Isten, őt nem érdekeli a világ. Én magam voltam az, aki nem hagytam fel a hugom megtalálásával. Én voltam az, aki tanult, képezte magát, és túlélt - egy olyan helyen, ahol mindegyik ember szörnyeteg, s nem csak a magunkfajtát bélyegzik annak. És mégis, annyi év után, több mnit egy esztendő után, végre itt állhattam előtte. Hogy lett volna merszem elrontani ezt a hatalmas pillanatot azzal, hogy ellenségeskedtem volna a hugocskámmal, sértegettem volna őt, vagy megbízhatatlannak találtam volna?
De most inkább fülleltem, és minden szavát ittam Anginek, hiszen elfogadtam kérésemet. Minden egyes tanácsára bőszen bólogattam, és olyannyira meg is fogadtam. ő sokkal többet tudott a világról - ő nem egy meghatározott hely sötét zugába nőtt fel, neki nem kellett elrohanni az emberek elől, nehogy sokkot kapjon az ezernyi gondolat együttes áramlásától. Neki lehettek barátai, családja, élete... kedveskedhetett, visszafoghatta magát, udvarolhatott és udvaroltak neki... míg én... én...
- B-b-bátrabb? - dadogtam, majd elpirultam. Egyáltalán milyen bátorságra gondol? Nem kell nekem agyonütni valakit azért, hogy Claire szórakozzon... a bátorság ilyen fajtája egyáltalán mit jelent? Nem tehetek róla, hogyha érzések gonak el Claire-rel kapcsolatban.... hiszen ő oly karcsú és gyönyörű, hogy a szívem is beleborzong... sőt, ott akkor is beleborzongott, és Angela előtt pirultam el. - H-h-hát, majd megpróbálom! - nevettem kissé, majd magam is átöleltem a hugicámat. igen, megpróbálom azt, amiről nem is tudok semmit. Talán nagyon nagy hülyeséget csináltam. De örültem. Hisz Angi megpróbált a lehető legjobban segíteni nekem. Szorosabbra fontam körülötte a karjaim, és megpusziltam a homlokát. Az én drága hugicám - életem értelme.

Eszem ágában sincs a sértődött libát adni, nem sértődött vagyok hanem felettébb szomorú. Bármit is mond, tudom, hogy van valami ami velem kapcsolatban nem jó. Lehet, hogy nem a bizalmatlanság az hanem valamiféle rossz érzés, hisz hagytam, hogy elragadja a víz, nem találtam rá, pedig szüksége lett volna rám. Hiába mondja, hogy nem haragszik rám, hogy nem utált meg emiatt, de mi van akkor ha mélyen mégis így van csak magának sem vallja be? Megtudnám érteni, többet is tehettem volna érte, nem kellett volna azonnal eltemetnem miután a "holttestét" eltemettük. De anyáék váltig állították, hogy a bátyám meghalt és törődjek bele. Pszichológushoz járattak és végül egy elzűlött gyerek lettem aki minden balhéban benne volt.
-Értem én bátyus, értem, hogy miről beszélsz, de ezen nem kell folyton törnöd a fejed, az első legfontosabb dolog, hogy ne akarj más lenni, add önmagad, hisz azzal a sráccal akar vacsorázni menni akit megismert. - Mondom mosolyogva. Annyira szeretnék neki ezerszer több tanácsot adni, de hát ebben nem mondhatnám magam valami profinak, az első ilyesféle vacsorám és nem olyan rég volt Blaise-zel. Igazából zavarban voltam végig, de hagytam, hogy önmagam legyek és ettől alakult jól az esténk. Egyikünk se próbált mássá válni és ez így volt tökéletes, Arthur-nak is így kell tennie.
-Csak azt tudom ajánlani, hogy légy udvarias, kedves és próbálj meg bátrabb lenni, cuki vagy így is, de szedj némi bátorságot, hogy ne egy helyben tébláboljatok, jó? - Mosolygok rá és magamhoz ölelem. Remélem ennyi tanáccsal előrébb jut majd, sajnos többet nem igen tudok segíteni neki, de többet nem is nagyon lehet, rajta múlik csak.

Furcsállva tekintettem rá kérdésére. Mi az, hogy megbízhatatlannak gondolom? Dehogyis, én sohasem gondoltam a megbízhatatlanságára, sőt, benne még bíznom sem kellett, ösztönösen gondoltam arra, hogy segíteni fog nekem, és mindenképpen próbálja majd növelni az esélyeiemt a.... vacsorán... aztán még sírni is kezdett. Mit mondtam én? Talán egy féléber állapotban valamit kiböktem felé, vagy csak azért, mert bevártam Tatjanát. Akit, megjegyzem sokkal segítőbbnek és barátságosabbnak gondoltam, mint amilyen bunkóként viselekdett. Én szerettem Angelát, sokkal jobban is, mnit Claire-t - ezt be kell, hogy valjam. De ő akkor miért viselkedett így? Talán úgy gondolta, nem irányítottam elég szeretetet felé, amikor gyakorlatilag perceken át csak öleltük egymást és nevetgéltünk? Őszintén szólva igazságtalannak éreztem ezt a fajta sértődöttséget. Talán ő is ilyen könnyen megsértődő volt, mint én.
Amikor aztán hozzámbújt, és ölelgetett, nevetni kezdtem, és homlokon csókoltam őt.
- Miről beszélsz? - nevettem - Én csak azért vártam be Tatjanát, mert reméltem, hogy tud valami tanácsot adni nekem! Bárkitől, akitől csak kérhetek, akarok valami tanácsot kapni... m-mert... én... - úgy éreztem most magamat, mint egy kisgyerek, aki cukorkát lopott, és most a szüleinek kell magyarázkodnia. Lehúztam a fejemet és keservesen elmosolyodtam - ...én nem ismerem az ilyen dolgokat... még sohasem.... sohasem volt..... tehát.... m-m-m-még... még nem vacsoráztam... - böktem ki végül ostobán. - V-va-vagyis vacsoráztam már! P-persze, hogy vacsoráztam.... cs-csak... n-nem úgy...
Amikor azt mondta, hogy segíteni akar nekem, a mosolyom még szélesebb lesz, és egy szerető könnycseppet vele együtt elejtettem, miközben fejét gyengéden a mellkasomhoz nyomtam. Igazi hugica volt, igazán kicsike, törékeny... kissé hasonlított Claire-re... de Angelával sokkal nagyobb kötelékem volt... sokkal többet jelentett nekem, és mnidig megsajdult a szívem, ha boldogtalannak tudtam őt. Tizenkét évig boldogtalannak tudtam őt, legalábbis annak gondoltam, de úgy tűnik, még igazam is volt.
- A-akkor... m-mit tudsz ajánlani...? - néztem a szemébe, és hangom is gyengédebbé vált. - H-hogy jól érezhesse magát... érted... g-gondolom te már voltál... vacsorázni...

-Gabriel-t türelmes embernek ismertem meg. - Mosolygok Tatira. És szerintem tényleg az is, hányszor, de hányszor türelmesen végig hallgatta ha bántott valami és még tanácsot is adott. Azért persze nem akarom elvenni az idejüket amit egymásra fordíthatnak.
Aztán persze a bátyám közbe szól még mielőtt kérdezhetnék vagy felvázolhatnám a dolgokat. Meg is lep a kérdése, sőt, azonnal el is szomorodom.
Tati finoman jelzi, hogy ez csak ránk tartozik és elmegy tusolni.
-Tati, majd akkor később elmondom amit szerettem volna. - Szinte kérlelő a hangom, hogy most ne hagyjon magamra a bátyámmal, nem tudom előtte titokban tartani, hogy mennyire rosszkedvű lettem és megbántani nem szeretném, de Tati már el is tűnt és ketten maradtunk. Nem tudok ránézni, mert tudom, hogy azonnal elerednének a könnyeim és az nem hiányzik, még úgy érezhetné, hogy nem örülök annak, hogy randizni fog egy lánnyal. Pedig boldog vagyok, hogy ismerkedik, szeretném ha nagyon boldog lenne.
-Nem akartál róla beszélni, én kérdeztem, de te nem mondtad el mi van. Nem bízol bennem igaz? Nyugodtan mond meg. - Mondom szomorúan és a könnyeimmel küszködöm.
Aztán persze jön azzal, hogy a segítségemet kéri és elkövetek egy nagy hibát, ránézek és menten elerednek a könnyeim.
-Hát persze, hogy segítek, ilyet kérned sem kell te butus. - Könnyektől áztatott arccal ölelem át és próbálok tényleg kicsit összeszedettebb lenni. Nem szabad azzal törődnöm, hogy nem tartozom a bizalmába, hisz a testvérem, kötelességem vigyázni rá és szeretni, támogatni mindenben. És én így is teszek, idővel talán majd sikerül közelebb kerülnünk egymáshoz.
-Nem ismerem Claire-t, de ha kedveled akkor csak jó ember lehet. - Mondom mosolyogva és megtörlöm a szemeimet.

Úgy éreztem, mnitha valami zavarná őt, mintha Angela egész lénye valahogy megváltozott volna. Most inkább elborzadtnak tűnt legbelül, mint amilyen mosolygósnak tartotta magát kívülről. Tatjana megszólalásaira már egyáltalán nem is figyeltem, csak akkor vettem észre őt, amikor már a fürdőszobába sietett. Végre valahára kiment. Az egész találkozót ugyanis nem másért vetettem fel, mint hogy többet tudjak meg Angeláról, mennyit változott, miben maradt ugyanolyan, és hogyan fog viszonyulni hozzám. Hiszen mégis tizenkét év telt el. Tizenkét év... egy örökkévalóság... nélküle... nem állt másból eddig az éeltem, mint folytonos kutatásból, tanulásból, kutatásból és ismét tanulásból - hogy tisztában legyek mégis a világommal és hogy milyen világban kell majd élnem vele. Soha nem jártam iskolába. Soha nem öleltek meg a szüleim öt éves korom óta. Nem vigasztalt senki, és nem is törődött velem senki. Tudom, hogy Angela törődött, de akkor sem tehetett semmit. A szüleink azonban tehettek volna, hiszen nem voltunk a legszegényebb család, egy rendőri keresés pedig mégis csak ingyenes, ha végül megtalálnak engem. De őket ez nem érdekelte. És szerintem jobb is így minden - habár még mindig azon a ponton vagyok, hogy leköpném őket. Az egyetlen dolog, ami a szüleimhez köt, az Angela - az ő születése, és így az ő szülői. De semmi más.
Valahogy képtelen voltam a cselekvésre ma. Claire-rel csak próbáltam beszélgetni, egyébként úgy viselkedtem, mint egy idióta: dadogtam, pirultam, és minden mozdulatától teljesen zavarba estem. Aztán lassan egy órát várakoztam itt a lányok szobái előtt, mint egy vadidegen, míg végül megérkezett Angela, akivel mihelyst elekzdtem a szüleimről beszélgetni, befutott Tatjana, és a "humoros" megjegyzésével tönkretette az egész beszélgetést. Nyilván vissza sem térhetünk a témára - habár én nem is akarnék. A szüleim nem érdekelnek, csakis Angela, szóval csak sírjanak utánam, ha egyáltalán sírnak. A hugicámnak nem kell sírnia többet. Én itt leszek, és megvédem őt, megvigasztalom, elszórakoztatom, és ölelgetem, amíg el nem nyom a fáradtságtól az álom.
Nem tetszettek nekem Angela gondolatai, és tudtam, hogy teljesen félreértett engem. Köszönöm Tati. Az a nő! Mindenesetre, megpróbáltam kibeszélni magamat - sőt, csupán megmagyarázni a helyzetet a lehető legkedvesebb módon.
- T-tudod, igazából korábban is akartam róa beszélni.... csak képtelen voltam... túl sok minden történt ma... - és le is tekintettem egy pillanatra a földre. Ismét a szüleink jutottak az eszembe. Egyáltalán hogyan nézhetnek ki ma...? - ...é-és igazából... g-gondoltam, ha már neked van barátod, és amúgy is többet tudsz nekem az ilyen társasági dolgokról, meg minden... é-én még sohasem voltam igazi vacsorán... vagyis úgy vacsorán... úgy értem, vacsora vacsorán! - hebegtem, a vörösség egyre inkább elfutottam az arcomat - T-t-tehát... sz-szeretném a segítségedet kérni.... kérlek, hugocskám.... u-ugye tudsz segíteni? - tekintettem föl rá, ahogy testem egyre mélyebbre húzódott, ahogy kérlelően lehajoltam, kezemet az övére helyeztem, és a vörösségből inkább a testvéri szeretetem kezdett áradni - Angela... tudom, hogy segíteni fogsz, még képességek nélkül is.... te vagy nekem minden, és éppen ezért akarlak téged megkérdezni.... hiszen te.... te.... te sokkal jobb vagy nálam.
Ezen a helyen én magamat annyira esetlennek, annyira kiszorítottnak éreztem. Angelán kívül mindenki csak furcsálkodó szemekkel tekintett fel rám, gondolataik gyakran sértőek és durvák voltak. Lehet, hogy ez a személyiségem oka is volt, vagy egyszerűen csak a természetemé. Az utcán az embernek nem kellenek igazán kapcsolatok - miért is építenék fel bármilyet, hiszen a kapcsolatom a hugocskámmal túllép még a mentális határokon is. És minek is kellenének akkor barátok... hiszen ha még tudok is egy-két emberrel beszélgetni, egyszerre öten, hatan, heten..... minden szó, mniden gondolat... és mintha vatták tömtek volna fülembe, de még elmémet is ily módon eldugaszolták - csak a sötét némaság, amíg tőlük ezer szót hallok egy pillanat alatt. Egyenesen megőrjít engem - és ha az emberek megőrjítenek engem, természetesen el kell, hogy hagyjam őket. De most muszály volt alkalmazkodnom - alkalmazkodni a társasághoz. És ezt a célt segítség nélkül képtelen voltam elérni.

Nos, finoman szólva is meglep elsőként a fejemben felcsendülő hang. Persze azért negyedannyira sem, mintha pusztán ember lennék, vagy először találkoznék effélével.
- Nocsak, még egy agykurkász - mosolyodom el, ám most nem demonstrálom a saját képességem, úgy tűnik, a srácnak még nagyon is szoknia kell a helyet és talán engem is. Nem mintha kötött lenne, hogy kedvelnie kell, bár a többség ekképp viszonyul hozzám.
- Igen, valami olyasmi. Bár a tudományos részét sosem boncoltatta vele, csak élvezem az általa kínált lehetőségeket - mosolyodom el még, immár magamhoz ölelve a felfrissüléshez szükséges dolgokat. Így belegondolva én valóban csak élvezem a kiruccanásokat, de miért is akarnám tárgyilagosan levezetni, hogy is működik. Nem veszélyes, ezt már tudjuk, és akkor talán a varázsa is elveszne Hisz így mindig csak annyi van, hogy Gabe szól, kapaszkodjak, és miután megölelem a következő pillanatban már valami csodás új helyen vagyunk. Így jutottam el Tokió-ba, de jártunk már valamelyik trópusi szigeten és Vegas-ban is. Meg sok egyéb nem is annyira a nevéről, mintsem inkább az emlékekről neves helyen.
- Ha nem tud értem várni, akkor nem is érdemli meg, hogy siessek - mosolygok biztatón Angie-re. Szerencsére Gabriel nem az a szőrszálhasogató fajta, ha kések, vagy valami közbejön nem kezd el duzzogni. Olykor vele is előfordult, hogy küldetés miatt elmulasztott egy-egy randit és ilyenkor én is próbálom nyugodtan tolerálni a dolgot.
Ahogy nyugodtan várok most is, hisz mintha szobatársnőm azonnal előrukkolni szándékozna a problémájával, ám mielőtt szóhoz jutna bátyja tárja fel előttünk a nagy "titkot". Ami az igazat megvallva nem is olyan nagy dolog, legalább is azt hiszem, egy átlagos tini életében nem, de ki tudja, ő mit hozott magával a múltból. Viszont semmiképp sem szeretnék belemászni a testvérek dolgába, és hát talán csak a kényszer mondatta ki vele előttem.
- Azt hiszem, talán kellemesebb, ha ezt ketten beszélitek meg. Én amúgy is csak látásból ismerem Claire-t. Szóval addig elmegyek letusolok - szúrok közbe kedvesen, és valóban, már lépek is kifelé, hacsak meg nem állítanak. és ha nincs akadály, akkor egy jó tíz percre el is tünik. Rapid zuhany, végül is, vagy barátnős problémamegoldás vár vagy randi. Egyik sem váratható.