5-ös szoba

First topic message reminder :

Tetszik a szobaszám. Ötös.. Sose volt ilyen jegyem a suliba, nem mintha hülye lennék. Csak egészen más dolgok érdekeltek, mint mondjuk az algebra. Azt azért nem értem, ehhez miért kell olyan különösen vigyorogni, mint a csaj, aki útbaigazított. De mindegy. Azt már mondták, hogy ez sajna nem egy luxushotel, osztozkodnom kell. Nem igazán tetszik, egyke vagyok, kolis se voltam sose, a szobám mindig az enyém volt. De hát remélhetőleg ezt is meg lehet szokni. Ha nem.. majd menekül a szobatársam...
Bár már a bejáratnál is megtettem, itt is lehúzogatom a bakancsom talpát az ajtó előtt a szőnyegen, végül is engem is anya nevelt, majd egy udvarias kopogás után nyitom az ajtót és lépek is be azonnal. Végül is lányok vagyok, én meg nem vagyok szégyenlős. Bal csuklóm a vállamra feszítve tartom piros utazótáskám, barna hajam lófarokba, fekete farmert és vércseppekkel mintázott fehér pólót viselek. Nyakamba egy keresztmedál, nem nagyértékű, apám valamelyik bazárban lőtte. Inkább csak eszemi értékkel bír, mintsem vagyonival.
- Hali, Tatjana vagyok. Az új lakó - köszönök, remélhetőleg van is kinek...

Hát igen, Gabriel tényleg akkor van ott ahol lenni akar amikor kedve van hozzá, egyik pillanatban még lehet veled beszélget a másikban már nem kizárt, hogy Hawaii-n szürcsöli a koktélt. A teleportálás előnyökkel jár.
-Tulajdonképpen igen, Arthur, valami ilyesmiről beszélhetünk. - Válaszolom meg a fejemben megszólaló kérdést. Még nem igazán tudtam hozzászokni a bátyám képességhez, annyi mindenben felülmúl, nehéz elhinni, hogy a testvére vagyok, olyan kicsi és szerencsétlen vagyok, hát genetikailag valamit elcsesztek nálam az tuti.
-Szuper Tati, azért ne várasd sokat Gabriel-t. - kacsintok rá. Majd már kezdenék is bele a kérdésembe amit szeretnék megbeszélni vele, a tanácsa most nagyon jól jönne a számomra, ám a drága bátyám beelőz és valami olyat mond, hogy leesik az állam. Tényleg titkolt előlem valamit, sőt, hazudott nekem, a tulajdon testvérem hazudott nekem, azt mondta ki se tette a lábát a szobájából, ezt el se hiszem..
Hitetlenkedő arckifejezésemet nem tudom eltüntetni. Persze örülök, hogy a bátyám találkozott egy lánnyal és vacsorázni viszi, de ezt miért nem lehetett nekem elmesélni? Mi vagyok én, a balszerencse, hogyha elmesélné meghiúsulna amit tervezett? Ez most nagyon fáj. Persze megérdemlem, hisz amennyit én ártottam neki meg se érdemlem, hogy a bizalmába fogadjon.
Észre se veszem, hogy a gondolataimat nem rejtettem egy fal mögé hanem szabadjára szálltak. A fájdalom bennem most mérhetetlen, de próbálom legyűrni.
-Gratulálok Arthur, örülök, hogy sikerült ismerkedned. - Mondom és egy hamisan sikerült mosoly kerül az arcomra. Próbálok örülni, de a fájdalom nagyobb, hogy hazudott nekem.
Fura, hogy Tati előtt előbb elmondta, mint négyszemközt nekem. Rosz testvér volnék? Ennyire rossz?

Nem hatott meg különösképpen az, ahogy egy számomra ismeretlen személyről beszélgettek. Miért is hatott volna? Talán nem is akartam megismerni ezután a bunkó közbeszólás után, amit Tatjana felém intézett. Amikor felémfordult, és kiejtette a Xavier-Birtok nevét, mosolyogva elhúztam a számat. Érdekes, hivatalosan elmegyógyintézetként van megjelölve a jel. De persze Xavier-bácsi sohasem tekintene ránk elmeháborodottakként, kihasználhatóakként - hisz nézzétek csak, "Mutáns légy büszke!" Mintha egy félresikerült kísérlet melléktermékét kellene kidobni! Csak itt a folyamat évekig is eltolódik. Itt papírnehezék helyett emberi lélek van, szemeteszsákok helyett testek, mind-mind megtöltve egy csomó érzelemmel. A kukást pedig ezen a vidéken nyilván busásan fizetik. Nem iskola ez, hanem egy börtön, ahol kordában tartanak minket, amíg pénzt hozunk a házhoz, vagy hozhatunk. Például az én technokratikus képességeim a hadiparba tökéletesen beleillenének. Az ember egyedül az utcán megtanulja, hogy mi is igazán az emberek számára az erkölcs és mi a korrupció jelentése. Mondjuk nem is igazán érdekelt, mit hisz ez a nő. Sokkal inkább, hogy miben hisz Angi.
Tud teleportálni? - cseng fel a gondolatom mindkettejük fejében, pedig sem a szám, sem a nyelvem meg sem mozdul. - Szóval képes lebontani a testünk egészen atomokig és áttranszportálni minket egy másik helyre? - fogalmaztam meg gondolatomat egy kissé... tudományosabb módon. Nem voltam ugyan teljesen telepata, de képességem mellékhatása volt, hogy hogyha olvasok valakinek a gondolatában, már pedig az agyam mindig leolvassa vagy próbálja leolvasni mások gondolatát, akkor nem csak én hallhatom őket, hanem ők is hallhatják az én gondolataimat.
Sok ilyen mellékhatása van az én - mások által - brilliánsnak vélt elmémben. Habár nekem azok inkább átkok. Nem tudok egyszerre négy embernél többel beszégletni, vagy csak végighallgatni őket, anélkül, hogy nem szenvednék el valamiféle rohamot. Vagy nem próbálnám meg hirtelen ötletként véget vetni a fájdalomnak a legegyszerűbb módon.
Felnevettem, majd újra Angelához fordultam. Hallottam tőle a krédést, és akkor ismételten nyilvánvalóvá vált bennem - ha én gondolok valamire, ő is tud valamit. És én is úgy éreztem, mintha osztoznék az ő érzésein - ami aggodalom volt irányomba. Elmosolyodtam és úgy gondoltam, most rábízok valamit erre a Tatjanára, hiszen nyilván hallani fog engem. Ha tényleg olyan barátságos, emgtartja majd magának, ha nem, maximum bedühödök, és megint olyat teszek, amit majd később megbánhatok. Elpirultam kissé, és visszaállt a természetes visszafogott, dadogós hangnemem.
- T-tudod... tényleg lenne valami... - súgtam fleé nagy nehezen, majd egy nagy levegőt vettem és folytattam egy kissé hangosabban - ...nem tudom, ismered-e Claire Mortont... én megismertem, és... khm... - már el is fordítottam a tekintetemet. Jó, hogy hallják, de a vörös arcomat nem kell látniuk. - Meghívtam egy... vacsorára...

- Tudod hogy nála az, hogy láttad nemrég nem jelent garanciát - mosolygok vidáman Angie-re. Igen, Gabriel-nek nem nehéz egyik pillanatról a másikra eltűnnie. és ezt az adottságát gyakran kihasználják a professzorék is ha távoli helyre kell menni vagy nagyon gyorsan.
- Hát akkor üdv a Xavier intézetben - fordulok vissza Arthur-hoz, bár szavai nem egészen nekem szóltak, vagy legalább is kétlem, hogy én ne tudnék szabadulni tőle. Persze kiérzek némi képzavart a srác felől, inkább amolyan női intuíció ez mintsem egy másodlagos képesség, de nem nagyon zavartatom magam. Igen sok furabogár van a birtokon, sokuk pont a mutációja okán zárkózottabb, hisz "odakint" megszoktuk, hogy mindenki felé egy falat kell építenünk. Talán majd idővel oldódik, mint a húga is.
- Én mindig ráérek - kacsintok vidáman Angela-ra, miközbne már akasztom be a szekrénybe a vállfára aggatott dzsekim sé túrom elő a tiszta ruhákat és a törülközőt.
- De komolyra véve, a héten már nem megyek több előkészítőre, ha pedig szükséged van rám, Gabe még tud egy kicsit várni. Úgy sem késünk el sehonnan - teszem még hozzá vidáman, majd magyarázkodva fordulok a fiúvendégünk felé.
- A barátom, Gabriel teleportáló...

Figyelem a beszélgetésüket, nos Arthur reakciói nem éppen arról árulkodnak, hogy tetszésére lenen ez a beszélgetés. Annyira jó lenne ha ismerném a testvérem és most tudom, hogy mi a baja. Mert hát semmi nem történt ami kihozhatta volna a sodrából vagy igen?
-Én láttam ma Gabriel-t, de csak futólag. Szerintem itt van. - Mosolygok Tatira. Na igen, Ők meg a külön lét nem egyezik meg.
Irigyelem őket, mert hát én meg Blaise mostanában nagyon sokat vagyunk külön. Szerintem túl sokat is, jó, Ő dolgozik én pedig tanulok, de ezen kívül érzem, hogy eltávolodtunk, lehet csak bebeszélem magamnak, de az is lehet tényleg így van, ez pedig megrémít.
Arthur viselkedését még mindig nem tudom hová tenni, mi bosszantotta fel? Ami rossz, az az, hogy nem is beszél nekem róla. Nem akarok én mindent kihúzni belőle, na, de, hogy tényleg mindent elhallgat az már rosszul esik.
-Valami baj van Arthur? - Nézek rá komolyan. Ezúttal tényleg választ akarok, mert ha nem kapok hát én is tudok olyan lenni, mint Ő, hallgatag és bezárkózott. Pedig gondolom ennek nem örülne. És én se nagyon, azt a korszakomat rég magam mögött hagytam mikor alig szóltam valakihez és nem is örültem annak, ha hozzám beszéltek.
-Tati, majd valamikor ha jobban rá fogsz érni, szeretnék veled négyszemközt beszélni, tanácsot szeretnék kérni valamihez. - Mondom mosolyogva. ha valaki képes valami tanáccsal előrukkolni az Ő.

Árulók voltak, mnid a ketten így elárultak engem! El is fordultam kissé tőlük vörös arcomat rejtvén, és hümmögtem egy sort, amíg végül meg nem láttam a felém kinyújtott kezet, és mit sem tehettem, mint belemarkoltam.
- Arthur Whitmore... - ismételtem meg a nevemet természetes mély, dörmögő hangomon. Ő vidáman tekintett rám, amely enyhített valamennyire tekintetemen és hangulatomon, de akkor sem tetszett nekem. Utálom, gyűlölöm, ha valaki így kezel engem. Talán könnyen sértődő típus vagyok, de engem egy vadidegen ne is sértegessen, vagy pofánverem! ...végül sóhajtok, és egy halvány mosolyt vetek az arcomra. De csak Angi kedvéért.
Hogy őszinte lehessek, különös viselkedése nekem személyszerűen tetszett. Amilyen ostoba és esetlen módon adta elő magát a lány, viccesnek találtam és egy-egy nevetésszerű hümmögést adtam ki magamból. Sohasem szerettem új emberekkel megismerkedni, főleg ha azok egy ilyen köszöntéssel kezdenek. Egyszerűen csak... irritáló volt. Pont amikor a szüleinkről beszéltünk Angelával. Nem voltam vicces kedvemben.
- Egy ideig biztos nem tudsz majd megszabadulni tőlem... - tekintettem rá. Még ülve is egyszinten voltunk.... úgy tűnik, az úgynevezett "mutánsok" között sincsenek olyan magasok, mint én. Így olyan könnyű lenne összeroppantani őket. De én csak sóhajtok.

A srác zavara, dadogó szavai talán az egyik legszélesebb vigyorom varázsolják az arcomra, de persze azért kissé előrehajolva takarom el a hajammal, miközben a levetett bakancsokat az ágy mellé igazítom szépen.
- Ugyan, ne vedd magadra - állok fel, még mindig vigyorogva, bár már enyhébben és a kezemet nyújtom felé.
- Üdv, Tati vagyok! Örülök, hogy találkoztunk. És nehogy magadra vedd a csipkelődésem - kacsintok még rá vidáman, majd már a bőrdzseki levételével foglalatoskodom. zerencsére a profék nem spórolnak a fűtésen, így azért kellemesen el lehet lenni egy pólóban is bent.
- Nem zavarlak titeket, csak letusolok, aztán megpróbálom megkeresni Gabriel-t. Remélhetőleg nem küldtél el sehova, tegnap óta nem láttam - sóhajtok színpadiasan, még a két kezem is a szívemre szorítom, majd csak nem bírok ki, vidáman elnevetem magam. Talán Arthurnak furi lehet, de Angie már ismer, tudja nagyon jól, mekkora bohóc vagyok, ahogy azt is, mennyire imádom az én kis szélvészemet.
- Egyébként látogatóban vagy te is a Xavier birtok előnyeit fogod élvezni? - kérdem barátsgosan, hisz nem feltétlen ell mutánsnak lenned, hogy beléphess az épületbe. Ugyanakkor ha ikrek, márpedig felfedezni némi hasonlóságot, akkor mindkettejükben meglehet az a gén, ami a mutációt okoza.

Alig hiszem el amit Arthur szájából hallok. De miért utálta meg őket ennyire? Jó, nem keresték annyira, mint én, de hullajtottak könnyeket nem is keveset, anya majdnem összeroppant, de miattam kitartott még ha a szeretete kicsit kevesebb lett irányomba, mint előtte. Én még mindig úgy gondolom, hogy elhamarkodja a döntését. Beszélnie kellene anyáékkal, akármennyire is rossz most érezni amit a testvéremmel tettek, jobban mondva nem tettek. Azonban gyerekek vagyunk még és a szüleink bármennyire is haragszunk rájuk még mindig a szüleink, legalább beszélniük kellene, hogy megnyugodjon mindenki lelke és a végén úgy döntenek akkor távol maradjanak egymástól, de tisztázva mindent.
Ekkor lép be tati a szobába, a helyzet pont olyan, mint mikor az első napomon én tettem ugyanezt, jaj, azóta is zavarban vagyok ha fel kell jönnöm, de már kopogtatók, megszoktam, hogy ez a szoba nem mindig csak hármunké.
-Szia Tati. - Viszonozom a mosolyát. Megkedveltem ezt a lányt mióta itt vagyok és most is örülök, hogy itt van. Beakarom mutatni neki a testvéremet. Ekkor tesz egy megjegyzést amire felnevetek először majd picit elkomorodok, hisz Blaise-zel picit talán távol vagyunk egymástól, de lehet csak én érzem így, hisz napjában a legtöbb időmet Arthurral próbálom tölteni, annyira keveset voltunk együtt, most igyekszem bepótolni.
-Dehogy cserélem le, jaj Tati, arra képtelen lennék. Ő itt Arthur az ikertestvérem, Arthur Ő Tatjana az egyik legjobb barátom. - Azt persze nem teszem hozzá, hogy barátokban nem bővelkedem.
-Arthur, ugye ezt nem vetted komolyan. - Nézek rá félmosollyal majd megölelem és puszit adok az arcára. Annyira szeretem.

- Nem. - válaszoltam nemes egyszerűséggel hugocskám kérdésére, és tekintetem elkomorult - Ha szenvedhetnek benne, akkor szenvedjenek abban a tudatban, hogy én halott vagyok.
Azon vettem észre magamat, hogy nem is igazán Angire figyelek, hanem a padlót nézem, és szemeim kissé könnybelábadtak. Nem akartak már ismerni engem. Nem is hitték volna el, ha találkoztak volna velem, hogy valóban én vagyok az, és talán lekezdték volna tömködni is Angela fejét oly marhaságokkal, hogy én csak egy gyilkos, egy földönfutó idegen vagyok, akinek egy hely kellett, ahol megtérhetett. Pedig ez egyáltalán nem így volt. Nem tudtam, hogy Angi mily módon kötődhetett felém egy ember mentális és lelki képességein felül, nem tudtam, hogy őt is szinte sóvárgás tölti-e el, ha túl sok időt tölt nélkülem. Persze, nem akartam ezt egyenesen megjegyezni, mivel azon kívül, hogy összeköt minket, más emberekkel a kapcsolatunkat tönkre is teheti. Mint mondjuk az övét Blaise-zel. És ha ő jól megvan azzal a sráccal, hát legyen, én nem vagyok az, aki őt felnőtt nőként megállítaná, azok a szüleink. Csak akkor legalább tőle is elvárom, hogy hasonlóan tekintsen rám. Hogy hogyha nekem is lesznek titkaim, ne áskálódjon bennük túl sokat, ahogy talán én sem teszem majd.
Hirtelen aztán észrevettem, hogy belépett valaki. Egy nő volt, a könnyed lépéseiből azt állapítottam meg, hogy nyilván az egyik diák lehet. Gondolataira nem kellett hallgatnom, elbeszélte ő őket maga is, és félig feldühített, félig zavarba hozott.
- M-m-mi? N-nem! Mi csak... én a... az ikertestvére vagyok, Arthur! - kapkodtam szavaim után és elborzadtam teljesen a gondolattól, hogy... nem!

Van, hogy nyűgnek érzem, és csak szidom magam, amiért elkezdtem ezt az egészet. Aztán a következő alkalommal meg sem fordul a fejemben ez az egész, mert épp valami nagyon érdekeset hallottam előkészítőn vagy pusztán jól éreztem magam a többiekkel. Mert mondtak egy vicces sztorit vagy csak mert elfilozofálgathattunk az élet nagy dolgairól.
Persze mindemellett a suli is fontos, mármint a birtokon, és ugyanúgy szeretem az ott lévő barátaimat. De azért nem árt, ha tágítjuk a világot. Azt pedig, hogy az előkészítő után valóban elkezdek-e egy egyetemet majd az idő fogja eldönteni.
Most épp felemás hangulatban parkolok le a Gabe-től kölcsönvett motorral és teszem a sisakot a helyére. Kicsit fárasztó volt a nap, de ugyanakkor élvezetes is. Széthúzom a bőrdzseki zipzárját, felvillantva az alatt viselt koromfekete pólót a vörös ajaklenyomattal. Szűk farmerom szára a magasszárú bakancsban tűnik el, jobb vállamra vetem a hátizsákom és indulok fel a lépcsőn. Most épp semmi másra nem vágyom, csak lezuhanyozni, aztán megkeresni Gabriel-t. Remélhetőleg nem küldték el sehova. Ő tudja, hogy nagyjából mikorra érek vissza, szóval általában megpróbáljuk úgy egyeztetni a dolgainkat, hogy jusson azért némi időnk egymásra is.
Néhány mosoly, egy-két biccentés kíséri utam a szobáig, elég régóta vagyok már itt ahhoz, hogy a régiekkel ha nem is szoros barátságba kerüljek, de legalább névről ismerjük egymást. Kopogás nélkül, lendületből nyitok a szobába, végül is, Leah nem szokta elhozni ide a pasiját, Angie meg szintén máshol bújkál össze Blaise-el, szóval nem igazán van mitől tartanom. Ám most mégis meglepő kép fogad, kissé hasonló fíling, mint mikor ANgela érkezett, annyi különbséggel, hogy én nem hátrálok ki. Itt lakom.
- Üdv! - vigyorodom el barátságosan, behajtva magam mögött az ajtót és az ágyamhoz sétálva dobom le a táskát, majd lehuppanva kezdek megszabadulni a bakancstól is. A koliéletben megszokja az ember, hogy kevésbé legyen szégyenlős és nehezebben kerüljön zavarba, így én se teszem.
- Lecseréled Blaise-t én meg lemaradok a pletykáról? - kérdem vigyorogva, már a másik lábbelivel bajlódva. Persze csak viccelek, Angie-ből nem nézném ki, hogy ekkora vamp lenne. Jill még talán, de Angie nem.

Nem tetszik, hogy hallgat, hogy titkol előlem valamit, talán nem bízik bennem? Ez jobban fáj, mint bármi más. Annyira szeretném ha minden maradna a régi, hogyha bánt minket valami elmondjuk a másiknak vagy nem titkolózunk. Persze érthető miért hallgat el dolgokat, hisz biztosan haragszik még amiért nem segítettem neki azon a szörnyű napon. Bánt a dolog, de többet nem kérdezek rá. Hisz nekem is vannak olyan dolgaim amivel nem akarom terhelni, de még mennyire sok. Úgy érzem egyre távolabb kerülök Blaise-től és ez az én hibám, de ezt mégse beszélhetem meg a bátyámmal, valahogy nem lenne helyénvaló.
A szüleink témája nagyon felkavar. Szeretem őket és tudom, hogy Ők is engem, csak valahogy máshogy, mint a baleset előtti időben. Engem okolnak és én is magamat, nem könnyű így kedves levelet írni nekik ahogy Ők sem tudnak mit írni nekem. Szerintem örülnek annak, hogy már nem lakom otthon. Ha most még Blaise-t is elveszíteném emiatt biztosan belerokkannék.
A szüleim iránt akkor vesztettem el a ragaszkodásom mikor minden emlékemet megakarták másítani a testvéremről, nem beszélhettem róla, a fotókat a padlásra száműzték. Szinte kizárták Őt az életemből, persze nem hagytam annyiban, nem akartam felejteni és nem is felejtettem. Egy testvér nem olyan amit könnyen elfelejt az ember, Ő a másik felem volt és ragaszkodtam hozzá, hogy egész legyek és most itt van, olyan melengető érzés, hogy nem vagyok többé félember.
-Arthur, Ők a szüleink, bármit is tettek, joguk van megtudni, hogy élsz, és neked is tisztáznod kell velük a dolgokat hogy utána eldönthesd akarod Őket az életedbe vagy sem. - Mondom komolyan, vaktában nem lehet ítélkezni, tettek rosszat, sokat, de amíg nem beszélgetnek el egymással addig ne döntsön.

Még úgy gondoltam, nem állok teljesen készen arra, hogy elmondjam neki, hogy Claire-rel holnap rand.... vagyis vacsorázni fogok menni. Persze, egyértelműen elkerülhetetlen volt, hogy végül beismerjem neki a helyzetet, sőt, tanácsokat szerettem vonla kérdezni tőle - hiszen az én hugocskám, de akkor is nő már, és van párja is, talán tudhat egyet, s mást. Éppen ezért olyan voltam, mint a regényekben a jegyeit el nem mondó gyerek, csak halogatja, halogatja a dolgot, amíg lehet, vagy amíg rá nem jönnek a szülei. Ez esetben én ennek a Tatinak az érkezéséig akartam halogatni a dolgokat. Habár a hugocskámon kívül ma már nem volt igazán kedvem még egy nővel találkozni ebből az iskolából.
Végre a szüleinkre tért rá, és hallottam a gondolataiból, hogy vele sincsenek mostanában olyan jó kapcsolatban. A szüleink. Mindig is úgy tekintettem rájuk, mint véletlen hibákra, amelyek valamennyi jóval ugyan szolgáltattak, több rosszat hoztak a házra. Legelőször persze hiányoltam őket, de mindig, amikor emlékezni próbáltam, elmém egyre és egyre inkább a hugocskám képét jelenítette meg. Ahogy nevetett, ahogy játszottunk, rohangáltunk, átöleltük egymást... egyre homályosabbá váltak a szüleim képei, és ahogy később megtudtam, ők is csupán egy hibaként tekintettek rám. Egy csorbára, amelyet maguknak nem votl erejeük kiküszöbölni, hát a természet megoldotta. Egyszer, majdnem egy, fél éve betörtem a lakásukra, hogy megtaláljam Angelát. Akkor tudtam meg, hogy valamilyen iskolába vitték, de a helyről egyetlen egy infót sem találtam. A szobámból egy nappalit csináltak... sehol sem láttam egyetlen képet sem öt éves önmagamról, egyetlen gyászolásra sem utaló jelet. Nem érdekeltem őket. És ekkor meg is értettem az egészet.
- Nem kell megtudniuk! - néztem komoran Angela szemébe, és éreztem, ahogy arcomra kiült a csalódottság és fájdalom. - Nem érdemlik meg, hogy megtudják...

Persze megértem, hogy Arthur-nak nehezebb ismerkedni, barátkozni, de mindent csak akarni kell, ha nagyon szeretné akkor sikerülhet. És a képességének irányítása is menni fog ha valaki foglalkozik majd vele, mondjuk Titus, telepata Ő is, talán picit erősebb szinten, mint Arthur, Ő tudná mi a teendő, azt hiszem beszélek vele, hogy tartson nekünk közös edzést, tudom, hogy elfoglalt és nem is kérem, hogy külön foglalkozzon a testvéremmel, nekem tökéletesen megfelelne ha egy időben fogadna bennünket.
Látom az arcán, hogy titkol valamit, le se tudja tagadni, mondhatnám úgy is, hogy ismerem már, de az az igazság, hogy nem, sajnos a sok idő egymástól távol szét feszített minket, testvérek voltunk vagyunk és leszünk is, de félek, hogy sose fogom eléggé megismerni.
-Arthur, látom, hogy van valami amit titkolsz, de jó, ha nem akarod megosztani velem legyen. - Egy pici fájdalom suhan át az arcomon, de aztán gyorsan próbálom leplezni csalódottságom.
-Tatira gondolsz? Oh, talán nem sokára itt lesz, csak idő kérdése. - Mondom mosolyogva.
A beszélgetés hamar áttér egy másik vágányra ami kicsit elkomorít. A szüleinkkel én se beszéltem már vagy két hónapja, de Ők se érdeklődtek felőlem, azt hiszem jól vannak csak szokásosan nem érdekli őket velem mi van.
-Nem, még nem tudják, de ha gondolod még ma üzenhetünk nekik. - Hallhatja a hangomon, hogy elszomorít ez a téma. Szeretem anyát és apát, de a viszonyunk nem felhőtlen és talán nem is lesz az soha. Biztosan örülni fognak Arthur hírének, majd kiugranak majd a bőrükből.

Hallom, hogy szeretné, ha többet ismerkednék, és ezzel én is egyetértek, én is erre vágyom, és két emberrel találkoztam is már ma.... Claire és Mercedes.... de.... valahogy, másokkal nem szerettem volna beszélgetni... egyszerűen képességem olyannyira ellehetetlenített még csak az egyszerű kommunikációtól is. Egy-két embert kibírtam, de egyszerre hármat, négyet, akik beszéltek hozzám és egyben gondolkoztak is, keverdve az én gondoaltaimmal... amikor Claire-rel is beszédbe keveredtem, szinte menekültem a társalgóban üldögélő emberek gondolatai elől. És ez msot sem volt másképp.
- H-hogy hazudni? - "Arthur Whitmore" a teljes nevem. Mintha csak az anyánkat hallanám.... anya.... annyira idegen már nekem ez a szó. - N-n-nem igazán... - pirultam el. Claire egy légcsókot küldött nekem, amikor elváltak útjaink, és ebédre hívott meg engem, de erről még nem akartam beszélni - Majd ha a barátnőd megjön, beszélhetünk.... valamiről... sőt, kellene... - nevettem egy kicsit, és a fejem már teljességében vörösen lángolt. Majd ismét elkomorodtam - Anya... a szüleink... tudják, hogy itt vagyok...?

Szeretném picit emberek közé vinni. Akarom, hogy legyenek barátai, emberek akikkel elbeszélgethet, ebben semmi rossz nincs, visszahúzódó, ezt tudom, de ezen lehet változtatni, nekem is sikerült, az első napokban megnyikkanni se mertem és nem is akartam, inkább volt számomra börtön a hely, mint sem valami iskola, de aztán lassan kezdtem feloldódni. Lettek barátaim és jött Blaise is. Szinte minden a helyére került, változtam, lassan, de biztosan nyitottabb lettem és mostanra sok emberrel megismerkedtem. Nem beszélgetek mindenkivel, nem mindenki a legjobb barátom, de tényleg jobb már. Tudom hogyha próbálkozna neki is sikerülne, hisz egy nagyon helyes srác, aranyos, szerethető és vicces, ilyen embereket senki nem hagy szó nélkül. Én tudom hogyha megpróbálná azonnal akadna olyanokra akik szívesen elbeszélgetnek vele és végül a barátjuknak fogadnák. Annyira szeretném boldognak látni, nagyon is, ez minden vágyam.
Szorosabban kulcsol magához és megértem végül miért nem akar senkivel sem találkozni.
-De hiszen az én gondolataimat is hallod nem? Ez nem zavar? Mármint ha gondolod megpróbálom bezárni az elmém, tényleg, csak szólj. - Mi van ha ez fájdalommal tölti el? Nem akarom, hogy így legyen. A közelemben ne fájdalmat érezzen hanem boldogságot.
Persze nem bírom ki, hogy ne csikizzem meg, akárcsak kicsi korunkban. Na persze akkor még volt esélyem, na ,de most? Sokszor erősebb nálam és hát könnyedén kerülök vesztésbe és szinte megpukkadok úgy nevetek mikor csiklandozni kezd, de pár perc után abbahagyja amitől megnyugszom és végre abbahagyom a nevetést. Látom elgondolkodó, inkább elmélkedő testvérem és valami szöget üt a fejembe.
-Te titkolsz előlem valamit Arthur Whitmore, ne is tagadd, látom rajtad és ikertestvéredként ebben biztos is vagyok. - Hangsúlyozom fura kötelékünket.
-Na ki vele, mesélj! - Csillan fel a szemem, valami történt míg nem voltam vele, ez biztos, szeretném hallani és úgy is kicsikarom belőle, megvannak a módszereim.

Hallgattam, végighallgattam én őt, amit beszélt, de egyszerűen csak túl nyilvánvaló volt a válaszom: Nem. Nem is csak azért, mert nem akartam barátkozni. Persze, sokkalta inkább hittem abban, hogy ez az iskola egy kaszárnya a különlegeseknek, mint egy valódi iskola. Habár talán ezt a gondolatot tényleg el kellene hagynom, hiszen hazudtam valójában Angie hugocskámnak... igazából már jártam kinn, és két emberrel is beszélgettem... az egyik Claire volt, a másik pedig Mercedes. Annyi nekem pedig pont elég is volt. A másik ok pedig:
- Nem tudnék meglenni odakint, hugocskám... - válaszoltam neki elkomorodva, és fejem hátába temetve szorosabban kulcsoltam át karommal a mellkasánál. - Nem tehetem, különben... hallanám őket... mindannyiukat egyszerre... - suttogtam.
Soha nem mehettem több ember közé. A kaszinókba is csak azután jutottam be, hogy megerőltettem magam, és mindig, amikor csak tehettem a játékok alatt füldugókat vettem fel a fülembe, hogy legalább a beszélgetések hangját ne halljam, ha már a gondolatokat igen. Ezek közé az úgynevezett "mutánsok" közé kimenni nagyobb számban még veszélyes is lehet. Ha túl sok hangualtot közvetítenek hozzám a gondolataik, akkor lehet, hogy egyszerűen csak bepuccsol az agyam, én elvesztem az eszméletemet, összeesek, vagy esetleg valami hülyeséget csinálok, amiben megsérülhet valaki.
Persze, amikor megcsikizett önkénytelenül is elnevettem amgamat, és kihasználva hatalmas medvealakomat, gyengéden magam alá nyomva Angie-t, ahol értem, visszacsikiztem. Már nem is emlékeztem, teste melyik pontjai a legcsikisebbek... De pár perc csikiroham után, leálltam, és nevetve néztem ki a fejemből. Most inkább valami más jutott eszembe, valaki más... Claire.

Nem igazán emlékszem a kicsi korunkból sok mindenre. Nem tudom miért, lehet azért , mert tényleg nagyon kicsik voltunk vagy, mert annyira sokkolt a testvérem halála, hogy igyekeztem elmémből kizárni a fájó, de édes emlékeket. Erre nem hiszem, hogy valaha is választ fogok kapni. Most olyan érzésem van mintha visszaugrottunk volna a múltba, újra annak a kislánynak érzem magam aki a legnagyobb biztonságban akkor érezte magát mikor a bátya átölelte és nem hagyta, hogy baja essen, mert így volt. Hiába vagyunk egyidősek napra és órára pontosan Ő mindig is idősebb volt, bölcsebb és okosabb, sokkalta megfontoltabban tett mindent. Én a hebehurgya kislány voltam aki szeretett bajba kerülni és az édes bátyát is magával rántani aki ugyan tiltakozott, de mindig belement csak, hogy óvhassa a kishugát. Annyira hiányoznak az elmaradt évek, most már nem lehet bepótolni, próbálom picit visszahozni a múltat, de teljesen nem lehet bármennyire is akarom.
Bemászom hozzá és átöleltetem magam a karjával, annyira jó megint csak hozzábújni, olyan biztonság érzetet nyújt. Kapok tőle egy puszit amire elmosolyodom és, hogy már nem haragszik azt tudtam, nem is haragudott, persze lehetett volna r oka hisz szinte hagytam, hogy egyedül legyen itt méghozzá sokáig, ami persze nem igazán szabályos. Fejét a vállamra döltve kezdett hintázni a székben én pedig mosolyogva kapaszkodtam a karjába. Olyan mintha nem is volnánk ikrek, annyira különbözünk, olyan apró vagyok hozzá képest, nem is tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de így legalább kényelmesen bevackolhatom magam hozzá.
-Senki se tudja, hogy betörtél, a diákok közül senki, és márpedig ismerkedni csak úgy lehet a többiek nem ismernek, ugyan Arthur, azt szeretném ha lennének barátaid, ha jól éreznéd magad, boldog lennél. Ha egy szobába bezárkózva ülsz egész nap akkor szomorú leszel és akkor én is az leszek. - Mondom komolyan. A vállam mögé rejtőzik ami megmosolyogtat.
-Na, elég a bújócskából - Csikiztem meg az oldalát. Annyira szeretném ha boldog lenne, de így elzárkózva nem lesz az soha. Ohh, pedig az annyira jó lenne, ha egész nap mosolyogna, jobban érezném magam tőle.

Amikor megláttam, láttam, ahogy mosolyog, láttam ahogy szalad felém, megremegett a szívem, és elmém furcsa játékokat játszott emgint velem. Általában gyűlöltem saját elmémet- képességem különböző zavaroakt keltett bennem, ilyen volt mondjuk az, hogy öt éves koromtól minden másodpercre, amit csak éltem tökéletesen visszaemlékeztem. Ez a jelenség még az embereknél is fel szokott tűnni, azt hallottam, hogy a nagy Da Vinci is ebben szenvedett. A másik az volt, hogy képtelen voltam túl sok érzelemváltozáson túlmenni, anélkül, hogy bele nem borzongtam volna, és nem tettem volna kárt magamban vagy másokban, vagy egyszerűen csak írtózatosan bele nem fájdult a fejem.
Ám most teljesen más történt velem. Láttam, Angelát felém futni, de nem úgy, ahogy előttem volt. Nem egy felnőtt, ám gyerekes nőt láttam magam előtt, hanem egy hófehérkék szemű leányt, aki kacagva szaladt felém, fel a lépcsőn, a szüleink téli nyaralójában, amikor még csak öt éves voltam.
Ezért volt az, hogy amikor oda jött hozzám, és átölelt, megeredtek a könnyeim. Annyira fájt, hogy akkor elvesztettem őt, annyira szenvedtem azokban a pillanatokban, amikor kinyújtottam a kezemet, és nem értem el őt, és elsodort az áramlás. Az a pillanat is nyitotta fel képességemet. Sajnálatosan már csak azután, amikor a tóközeli folyónak partján ébredtem fel, és addig-addig bojongtam az erdőben, amíg előbb jutottam el egy közeli faluhoz, mint haza.
De most nem a bús emlékek ideje volt itt, hiszen itt öleltem őt, és ő oly kedvesen beszélt hozzám, oly édesen mosolygott. És ahogy betolakodott karom alá, hogy átöleljem, kissé el is vörösdtem, és megcsókoltam a homlokát.
- Nos igen, most már nem vagyok mérges! - kacsintottam reá.
Mindig is az én kishugocskám volt, és mindig is az lesz, ugyanaz a kislány. Habár emiatt még inkább nem várhatja el tőlem, hogy úgy tekintsek Blaise-re, ahogy kellene. Szorosan amgamhoz öleltem, és fejemet ráfektettem a vállára, majd lassú mozgással, komótosan elkezdtem dőlöngélni a széken, őt pedig magammal dőltöttem. Előre, hátra, mintha csak öregek lennénk. Annyira picike is volt hozzám képest, mnit egy kislány. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy amradt meg ilyen aprócskának! Talán az utca volt más-más hatással ránk.
- K-k-ki mozdulni...? - pillantottam aztán fel rá válláról elpirulva. - Úgy értem.... engem még nem is ismernek itt... és... öhm... gyakorlatilag betörtem a birtokra, én... öhm... - teljesen elvörösödtem, és fejemet vállával eltakarva rejtőztem el a kínos ügy elől.
Az utcán sohasem kellett senkivel ismerkednem, és ha akartam volna is, akkor is megtörtént volna az a folytonos eset, hogy meghallottam volna gondolatait, és egyszerűen csak nem bírtam volna sokáig meglenni mellettük. Képességemet nem voltam képes irányítani, sohasem - nem hogy mindig hallottam mások gondolatait, azokét, akik nem védték valamilyen módon elméjüket, de még gyakran a lehallgatott emberek is meghallották az én gondolataimat.

Annyira vidám vagyok ahogy felszaladok a lépcsőkön, akárcsak egy gyerek pedig már nem vagyok az. Arcomon ott az a mosoly amit csak neki tartogatok. Még mindig hihetetlennek tartom, hogy velem van, hogy életben van és minden pillanatban szeretek meggyőződni róla, hogy valóban itt van és nem csak álmodom az egészet. Belépek a pici szobába és ahogy meglátom azonnal fülig és a szám a mosolytól, olyan máshogy néz ki, már nem az a kisfiú és ez picit fura, viszont a bátyám és nagyon szeretem. Természetesen rögtön magamhoz ölelem, remélem nem zavarja, mert még hosszú ideig az idegesítő kishúga leszek. Hosszú ideig magához ölel amitől pár szem könnycsepp csak úgy elered és az arcomon fut végig. Nem tehetek róla, ehhez nem lehet hozzá szokni, annyira jó, hogy itt van.
Lassan elenged és meglátom szemeinél a kósza könnyeket, el kell mosolyodnom ezen, szinte egyszerre töröljük meg a szemünket.
-Mérges? Tényleg ne haragudj, hamarabb terveztem jönni, de Titus nem engedett, gyakorolnom kell, béna vagyok - Vörösödöm el, annyira rossz bénának lenni, főleg a tökéletes bátyám mellett. Ő annyira ügyes és okos...mosolygom, hát igen, a gének nála jobban működtek, mint nálam.
-Ki kéne mozdulnod, ismerkedni, barátkozni, nem jó a bezártság, nem szeretném, ha a nap leghosszabb részében egyedül lennél. - Mondom lágyan és végig simítok az arcán. Talán enyhén már idősebbek vagyunk, de még mindig úgy érzem mellette, hogy ugyanaz a kicsi lány vagyok aki felnéz a bátyára.
Hirtelen ötlettől vezérelve megemeltem az egyik karját majd bevackoltam magam a mellkasához és a kezét úgy tettem, hogy átöleljen. Mondhatjuk úgy is, hogy újra élem a kicsi gyermekkorom mikor így ülve hallgattuk apa meséit, már egyre sem emlékszem, de mindig élveztem.

Végre valahára benyitott.Olyan kis idilli mosollya és elfojtott nevetéssel jött be az ajtón, hogy végre megmentsen ebből a kínos helyzetből... egyszerűen csak jó volt őt újra látni. Annyira ártatlanul, mint mikor még kicsik voltunk, rohanva közelített meg, és olyan édesen átölelt, hogy minden haragom egyszerűen elszállt, és a legfelszabadultabbnak éreztem magamat. A szoba szinte szertefoszlott körülöttem, a boldogság pedig minden megüresedett helyet feltöltött lelkemben. Visszaöleltem őt, szorosan magamhoz szorítottam, és el se engedtem egy jó ideig. Az a hosszú, fáradtságos tizenkét év.... tizenkét év félelem, hogy örökre elveszíthetem.
Végre itt vagy nekem...
Lassan elengedtem őt, és felnéztem rá, a könnyek ugyan a szemebe szaladtak, ám gyorsan letöröltem őket. Örömkönnyek voltak, és én mosolyogtam.
- Mérges voltam rád... - nevettem fel, és megsimítottam haját. Annyira apró volt egész teste...
- Egészen jól megvoltam... habár ki sem mozdultam abból a szobából, amit az az X-Professzor ideiglenesen nekem adott...

Még mindig teljes a boldogságom, A testvérem életben van és végre itt van velem és marad is, sikeresen beiratkozott a suliba. Ma akarok vele kicsit hosszabban elbeszélgetni és ha akar akkor emlékezni is a múltra, nekem sok minden kiesett és így hátha minden újra az eszembe fog jutni. Szóltam neki, hogy az 5-ös szobában várjon. Ugyanis nekem akadt még egy kis dolgom, Titus várta a külön órán, hogy megmutassam mennyire gyatra vagyok. Végül mégse lett annyira vészes a dolog. Egész jól szerepeltem a kezdéshez képest és most elég boldog vagyok ahhoz, hogy ne tudjon semmi se elszomorítani. Magamban elfolytok egy mosolyt. Szegény Arthur ott van a szobában és ha nincs szerencséje akkor pár szobatárs is ott van vele. Elég jókedvűen szaladok fel a lépcsőn és nyitok be a szobába. Erről eszembe jut mikor legelső nap benyitottam a szobába és csodák csodájára Tatit láttam meg Gabriel-lel, igazán elvoltak, én pedig szégyenlősen csuktam vissza az ajtót, te jó ég, az nem volt semmi, még hetekkel később is nevettünk.
Az ajtón belépve becsukom magam után és megpillantom Arthurt, hát létezik olyan, hogy még ennél is jobban szeressem? Kizárt. Nagy mosollyal az arcomon csüccsenek le mellé és ölelem magamhoz. Annyira hiányzott már, hogy magamhoz ölelhessem.
-Bocsi, hogy ilyen sokáig kellett várnod, a tréning hosszabbra nyúlt, mint terveztem. - A mosolyt nem lehet levakarni az arcomról, ohh, ez szinte lehetetlen volna, a bátyám él és szeret engem, megbocsájtott, hát lehetne ennél jobb? Nem hiszem.
-Milyen napod volt bátyus? - Remélem neki sem volt ma valami borongós napja. Nem tudom, de annyira felpörögtem, ilyen már rég voltam vagy talán sohasem. Mindenhez van kedvem és szinte időm sincs szomorkodni, szuper.

Istenem, ha engem itt elkapnak, bizony megölnek! ...mármint, természetesen nem megölnek, ez csak egy metafora volt, eltúloztam... de, na! Akkor sem kellene hitt lennem. Gyere a lányok szobájába, ott találkozunk! persze, persze, még csak meg se szólalhattam, csak bólogatni, mint a bólogatós kutya... de hát, inkább örülnöm kellene, nem? Végülis, újra beszélgethetek a hugocskámmal, újra együtt lehetek vele, és újra szerethetem... ezek a mellékes nehézségek velejárnak... csak azt nem tudom, hogy mikor fogja megüzenni a szüleinknek a hírt... azoknak a mocskos férgeknek, akik hagytak, hogy az utcán rohadjak!
Leültem egy székre, és összekulcsoltam kezeimet az ölemben, majd vártam. Az ötös szoba volt, nem igaz? Igen, igen, az... mi is történne, ha rossz szobába nyitnák be! Vajon ebben az iskolában van kicsapás? Ez volt az egyetlen, amit az utcán az iskoláról hallottam - a szörnyű tanárok, a kínzás, a fáradtság, és a figyelmeztetések, végül a kicsapás. Soha nem jutottam be egyetlen iskolába sem, soha. Mégis, önön véleményem szerint, sokkalta feljebbvaló voltam a többi embernél. Talán éppen azért, mert memóriám egyszerűen bámulatosan működött. A gondolatolvasás egyik mellékhatása lehet, azt hiszem - minden könyv, amit akár egyszer csak olvastam, úgy beleégett elmémbe, mint Angela, a hugocskám arca. Így a tanulás könnyedén ment, ahogy a könyvtárakba kikérleltem, hogy olvashassak akár egész éjszaka. Talán éppen eme adottságom vezetett a technokrata képességeimhez - az az adottság, hogy mindenféle gépezetett azonnal megértsek, megjavíthassak, működésbe hozhassak, vagy akár éppen leállíthassak. De sohasem olvastam diákéletről szóló könyveket, vagy akár romantikus történeteket. Azok miben segítenének a hugocskám megtalálásában? ....talán éppen tévedtem, mert most nagy eszességemmel semmire sem megyek a társasági életben...
Mikor jön már Angi?!
Itt fognak lenyakazni...

Csak vigyorgok Angela szomszédasszonyos szavain. Simán el tudom képzelni, hogy akad ilyen, bár mi nem laktunk sehol olyan hosszan, hogy valóbna zavaróvá váljon a kukkoló vénasszony. Azért a folyamatos költözésnek is megvannak a maga szépségei.
És míg Lisa legnagyobb megrökönyödésemre épp a "Jókislány" ábrázatát ölti magára, úgy tűnik, teljesen belemerülve a szokatlan feladatban, addig Leah is befut, ráadásul kopogtatva. Széles, vidám vigyor kúszik arcomra, miközben az ágyamhoz lépőt lesem, de nem bírom ki, és míg viszonzom szeretetteljes ölelését nevetvet az új szobatárs felé kacsintok.
- Leah, ő Angela, az új szobatársunk - ejtem meg legalább most a bemutatkoztató szerepkört, végig mosolyogva. Egyáltalán nem zavar, hogy Leah az én ágyamra, hozzám kucorodik. Különös megismerkedésünk után különösen mély, már-már testvéri barátság szövődött köztünk.
- Vannak, akik még itt is titkolják. Mármint úgy értem ahhoz képest, hogy sorstársak között van - mosolyodom el Angie kérdésére, és bár kissé felkelti a kíváncsiságom Leah boritékja, melyen egyértelmű a sulipecsét, nem hagyom teljesen terelni a figyelmem.
- Én az emberek agyára tudok hatni. Olyanokat hitetek el veled, ami ott sincs. Méghozzá elég intenzíven - mosolyodom el, és szemléltetésként az asztalom alól kibújik egy fekete cica. Igazi, selymes fényű, sárga szemű gyönyörűség. Kíváncsian, kissé bizalmatlanul méregeti az új jövevényt, miközben lassan felugrik az ágyamra és méltóságteljesen helyet foglal, bár Angeláról továbbra sem veszi le a pillantását.

Eddig soha nem kellett iskolát váltanom és így állandóan a megszokott kis körömben lehettem. Megszokott barátok és hely, ez vett mindig körül. Így hát szerintem érthető, hogy most még kicsit feszélyez ez az egész. Tény, hogy Tati nagyon barátságos és kedves, nem kétlem, hogy jóban leszünk, de hiányzik a sok dilis barátnőm és barátom akikkel minden hülyeségben benne voltunk.
-Hát kicsit jobb tudni, hogy nem csak én vagyok a friss hús. - Még ha Ő előbb is jött, nem olyan rég van itt.
-Dilije? Nos ez tényleg találó arra amire képes vagyok. Én már megszoktam, de azt hiszem ha otthon maradtam volna a szomszéd néni egyszer csak addig kukucskál át hozzánk míg szívinfarktust nem kapott volna a magától pörgetett kis ceruza látván. - nevetem el magam a gondolatra. Az az öregasszony folyton a szomszédai után leselkedett, ha valamit nem találtál a lakásban, garantáltan tudta hol van. Viccesen hangzik, de komolyan mondom. Pár másodperccel beviharzik a szobába a szőke lány, Lisa. Nagyon közevetlenül viselkedik és azt hiszem már meg is kedveltem. Megkérdi járt-e itt valaki, és tati szavai hallatán muszáj mosolyognom. Hát egy kisebb huzat az volt, de nagyon fura volt, mert eltűnt majd röpke másodpercre újra visszatért. Ezt hívják retúr járatnak. Nevetek fel halkan. De mire éppen megszoknám, hogy 3-an vagyunk már meg is jelenik az utolsó ágy tulajdonosa is.
-Szia! - Köszönök. Hát gondolom nekik is épp olyan fura, hogy itt vagyok mint nekem. Kicsit komédiás, hogy egyszer csak megjelenik valaki a szobában úgy, hogy Ők még nem is tudtak erről. Hirtelen eszembe jut, hogy elfelejtettem leírni a szobaszámot a kis noteszomba. Hajlamos vagyok rá, hogy elfelejtek fontos dolgokat. És miután rányitottam Tatira és Gabrielre, nem szeretném ezt megtenni mások szobájában is, az még kínosabb volna. Kezembe röpítem a ceruzát az asztalról majd a noteszomat is és a ceruzát mozgatva feljegyzem a szobaszámot. Ezt a kis "trükköt" szeretem, mert a kezemet se kell használnom az íráshoz. Ez még elég egyszerű, de nehezebb dolgokkal nem szoktam foglalkozni.
-Ha nem pofátlankodás akkor megkérdezem, hogy miben nyilvánul meg a képességetek? - Erre azért kíváncsi vagyok. Ha már egy szobában fogunk lakni legalább tudjam mire számíthatok.

- Nekem nem kell bemutatnod ezt az érzést - legyintek nevetve, bár valószínűleg ezt a poént csak én értem. De hát.. Mindig én voltam az új diák, évente legalább egyszer, de volt, hogy kétszer is. Szinte fel se vettem már egy idő után. Itt pedig... különösen hamar sikerült beilleszkednem hála Lisanak, Leahnak és Gabrielnek.
- Nem kell parázni, nem olyan rossz a hely, mint elsőre hinnéd. Ami pedig a képességed illeti - bökök az állammal a korábban pörgetett ceruza felé.
- Legalább kibontakozhatsz és szabadon gyakorolhatsz. Itt mindenkinek van valami dilije, így neked sem kell rejtegetni - vigyorodom el, bár lehet a szóválasztásom nem volt túl biztató. Ám mielőtt még javíthatnék Lisa robban be a szobába, újfent nevetéssel csiklandozva a torkom. Bemutatnám őket, ha tehetném, de megelőznek, így csak felülök, hátam a falnak támasztva és nézem őket.
- Úgy látom, ma sem volt órád - pislantok Lisa felé irigykedve, majd csak vigyorogva ingatom a fejem.
- Itt ugyan nem járt senki, csak egy kisebb huzat volt - kacsintok Angela felé, bár lehet, ebből Lisa is érti, hogy Gabriel itt járt. De nincs mit rejtegetnem a szobatársam előtt. Aztán csak meglepetten pislogok barátnőm ruhaválasztását látva. A hajtűn viszont teljesen kiakadok, és csak pislogok felé, mint egy hal, akit épp most emeltek ki a vízből.
- Hajtű? - meredek rá döbbenten, majd az asztalom felé mutatok.
- Ha találsz, akkor a fiókban. Szolgáld ki magad...