5-ös szoba

First topic message reminder :

Tetszik a szobaszám. Ötös.. Sose volt ilyen jegyem a suliba, nem mintha hülye lennék. Csak egészen más dolgok érdekeltek, mint mondjuk az algebra. Azt azért nem értem, ehhez miért kell olyan különösen vigyorogni, mint a csaj, aki útbaigazított. De mindegy. Azt már mondták, hogy ez sajna nem egy luxushotel, osztozkodnom kell. Nem igazán tetszik, egyke vagyok, kolis se voltam sose, a szobám mindig az enyém volt. De hát remélhetőleg ezt is meg lehet szokni. Ha nem.. majd menekül a szobatársam...
Bár már a bejáratnál is megtettem, itt is lehúzogatom a bakancsom talpát az ajtó előtt a szőnyegen, végül is engem is anya nevelt, majd egy udvarias kopogás után nyitom az ajtót és lépek is be azonnal. Végül is lányok vagyok, én meg nem vagyok szégyenlős. Bal csuklóm a vállamra feszítve tartom piros utazótáskám, barna hajam lófarokba, fekete farmert és vércseppekkel mintázott fehér pólót viselek. Nyakamba egy keresztmedál, nem nagyértékű, apám valamelyik bazárban lőtte. Inkább csak eszemi értékkel bír, mintsem vagyonival.
- Hali, Tatjana vagyok. Az új lakó - köszönök, remélhetőleg van is kinek...

Megnyugszom, hogy azért nem tettem helyrehozhatatlan hibát. Senki se örül ha megzavarják mikor próbál néhány röpke percet azzal lenni akit szeret. Örülök, hogy Tati nem veszi olyan komolyan a dolgokat. Gabriel se tűnik egy karót nyelt fazonnak.
-Akkor örülök. Reméltem is, hogy nem okoztam nagy galibát. - Mosolygok vissza rá én is. Kicsit még feszélyezve az új hely miatt úgy ülök le az ágyamra mintha egy élesített bomba lenne alatta ami nagyobb nyomásra vagy mozgásra beindul és a levegőbe röpít mindent. Figyelek arra amit mond. Már maga az, hogy figyelnek minket kicsit ijesztő, na de amit utána mondd számomra igencsak zavaró. Belelátnia fejembe? Még én se tudok kiigazodni magamon, nem kell, hogy más is gubancot kössön oda ahol már így is csomók hada áll.
-Borzalmas érzés újnak lenni. Semmit sem tudok és amiket mondasz nem éppen nyugtatnak meg. - Az én képességemet ismerem, de még képtelen vagyok használni. Milyen képességek rejtőzhetnek még e falakon belül? Egyáltalán szükségem van nekem arra, hogy megismerkedjek ezekkel? Szóval nem sokára megérkezhetnek a többiek is. Kíváncsi vagyok azért. Végül is együtt kell majd laknom velük. Jobb ha minél hamarabb túlesünk a bemutatkozáson és a hasonló procedúrákon. Felkapom a fejem kérdésére.
-Talán egy vagy két éve vettem észre magamon, hogy más vagyok. Elkezdtem egy ceruzával gyakorolni és olykor ezzel szórakoztatom magam ha végképp nincs kedvem semmihez. Az erőmmel sokkal többre még nem vagyok képes. - Bővebben fejtettem ki mint szerettem volna. Ebben a pillanatban toppan be egy szőke hajú lány.
-Szia! Angela vagyok. - Elfogadom a felém nyújtott kezet és én is elmosolyodom. Kétség sem fért hozzá, hogy Ő lesz Lisa. Még mielőtt bemutatkozott és kiszúrtam ezt. Tati azt mondta mellette nem lehet unatkozni. Nos ahogy elnézem tényleg nem.
-Részemről nem rejtegetek fiúkat az ágy alatt, de Tatiról nem kezeskedhetem. - Célzok itt egy halvány mosoly kíséretében Gabriel-re aki csak úgy meg jelen itt egy szó nélkül. Ki tudja ki lapulhat még a szobában.
-Mellesleg az új szobatárs volnék.

- Csajszi, a fiú klotyó ma tisztább, mint a miénk. - Bukik ki belőlem amint betoppantam. - Ó, szia. - Köszönök az új lányra majd kérdőn pillantok Tatira. Nem elég neki Gabriel, újabban csajokat is felhoz? Szíve joga. Amikor már azt hinné az ember, hogy ennél nagyobb cirkusz már nem lehet, mindig befut Lisa és mond valami váratlant. Mert én ilyen vagyok és kész, szeretem, ha forog a világ és lehetőleg körülöttem, de ez most tényleg nem volt előre betervezve.
- Lisa vagyok. - Mutatkozom be mosolyogva és kezet nyújtok. - Remélem már csak lányokat rejtegettek és egy fiú sem lapul sehol. - Vigyorodom el és lépek pizsamában a szekrénybirodalmam elé és kinyitva a középső szekrényt válogatni kezdek a jól nevelt kislány ruhák közt. Ujjatlan selyemblúz, sötétkék farmer, fűzős katonai bakancs. Ledobom magamról a pizsit háttal az új lánynak és gyorsan elkezdek öltözködni. Majd végül Tatira pislantok. - Van egy hajtűd? - Így még tuti nem látott. Ennyire konszolidáltnak. De hát ma vendégünk van.

- Nem történt semmi. Majd pótolunk. Ez amúgy is szerintem csak ilyen hirtelen támadt villámötlet volt nála. Ide azért nincs még intenzív bejárása - mosolyodom el, egyben nyugtatva is Angelát. Egyrészt, hogy nem okozott kijavíthatatlan károkat, másrészt, hogy azért Gabriel se szokott csak úgy betoppanni a szobánkba. Végül is én nem egyedül lakom, mint ő, és nem biztos, hogy Leah értékelné, ha váratlan pillanatban feltűne itt. Lisa tuti elpoénkodná a dolgot.
- Bár csak tippelgetek, de lehet figyelik, hogy valamilyen szinten kiegészítsük egymást. Akár képességileg, akár személyiségileg. Végül is, Charlesnak meg van rá a lehetősége, hogy belekukkantson a fejünkbe - nevetek fel, félig poénkodva, félig komolyan. Azért kicsit bizarr, hogy valaki belelát a gondolataimba, emlékeimbe. Nem mintha én nem mások fejébe turkálnék, de én csak az adott pillanatot, emléket "látom", a gondolatait, a múltját nem. Bár.. tuti lehet...
Az idegenvezető említésére csak bólogatok, bár fogalmam sincs, ez most burkolt célzás akart-e lenni, vagy sem. De majd ha segítségre van szüksége, úgy is szól. Bár mint mondtam, olykor még én is eltévedek.
- Fogalmam sincs, mikorra várhatók. Az óráknak vége, lehet esznek, vagy különfeladatuk van. De alapjában véve bármikor beeshetnek - vonom meg a vállam és így is van. Bár nem ülünk minden órán együtt, azért nem osk eltérés van a beosztásaink között. Lisa leheta konyhában ténykedik, Leah pedig valahol kóvályog. Talán tanula kertben. Nem tudom...
- És mióta pörgeted a cerkát? - kérdem kíváncsian, immár eltérve a megszokott szobatársi társalgásoktól. Legalább is attól, amit a szokványos koleszokban ejtenek meg az új lakóval.

Kicsit látszik rajta, hogy még szívesebben titkolná ezt a kapcsolatot. Mint egy anya aki gyermeket védi, féltve őrizné még egy kis ideig. Akkor jól sejtettem, hogy Gabriel már nem diák. Jó, látszik rajta, hogy nem sokkal idősebb nálunk, de diáknak azért már nem olyan fiatal.
-Értem. Hát én most ezt a délutánt is előttem nektek, bocsika. - Őszintén sajnálom, hogy pont akkor kellett betoppannom mikor végre együtt lehettek. De mint említettem, az időzítésem csúcs szuper. Mindig tudom mikor a legrosszabb megjelennem. Biológiai órának tekintem már magam. A ruháimat szép lassan behajtogatom a szekrénybe és szerencsémre minden elfér. Bár, lehet néhány darabot le kellene már cserélnem. Majd valamelyik nap ha már nem tévedek el a birtokon akkor elmegyek venni valami szebbet néhányuk helyett.
-Tehát megválogatják. Ez érdekesen hangzik. Meg talán egy kicsit bizarr is, de lehet csak nekem. - Igaz most nekem itt minden bizarr. Eddig is tudtam milyen másnak lenni, de itt ugyanolyan vagyok mint a többiek, együtt vagyunk különlegesek. Szerintem szükségem lesz még egy kis időre mire beleszokok ebbe az új helyzetbe. Örülök annak, hogy barátságos szobatársat kaptam, remélhetőleg a másik két személy is annak bizonyul majd.
-Hát majd szerzek idegenvezetőt. - Mosolygok miközben becsukom a szekrényem ajtaját. hallgatom ahogy a másik két lányról beszél. Szóval nem fogok unatkozni, ez most jót jelent? Olykor csendes vagyok, de van olyan, hogy túlságosan is felpörgött. Remélem majd képesek lesznek elviselni nehezebb napjaimon. Elgondolkodom és muszáj mosolyognom. Szegény szüleimet is állandóan kiakasztottam a kedélyváltozásaimmal. Szerintem mikor úgy döntöttek, hogy gyereket vállalnak, nem gondolták át elég komolyan.
-Hát már várom, hogy megismerkedjek velük is. - Mosolygok rá én is. Nem hazudtam, tényleg várom már. Szeretem az új dolgokat. Csak néha kicsit nehezebben kezelem. Ez a beköltözés is jó valamilyen szinten csak még most nem tudom értékelni.

- Igen, azt hiszem - nevetek fel, bár tény, picit zavarban vagyok. No már nem a rajtakapás miatt, hanem hogy egyre több ember előtt lesz nyilvánvaló kapcsolatunk. És hogy ennyire lesüt rólunk a dolog. Nem minha bánnám, vagy titkolni akarnám. Csak hát.. Még friss minden, még kicsit őrizgetném, mint az ajándékot, mit az első hetekben ki sem adunk a kezünk közül.
- Tudod, ő már nem diák, így nincsenek közös óráink. Csak a délutánok maradnak, már ha ráér - magyarázom, miközben már az ágyamon ülve szorongatom azt a szerencsétlen könyvet. És figyelem, ahogy Angela pakol, kicsit belelesve az ízlésébe is így.
- Nem, nem tudtuk. Nem szoktak előre szólni. A profék tudják, melyik szobába van üres hely, és szerintem Charles azt is külön megválogatja, kik kerüljenek össze. De ne kérdezd milyen alapon - vonom meg a vállam nevetve. Fogalmam sincs, engem miért osztottak be az igen különös Lisa-Erwan páros mellé, de nem bánom. Igaz, Leaht én hívtam ide, de nem volt ellenvetés.
- Nem olyan rossz hely ez. Bár azt hiszem, az első napokban ne bolyongj egyedül, mert eltévedsz. Én olykor még mindig eltévedek - nevetek rá, miközben elhasalok az ágyamon, államat felkönyökölt kezemre támasztva figyelem őt, miközben lábaim lógázom.
- Én már egészen megszoktam, megkedveltem. És a társaság is jó. Leah - bökök állammal az enyémhez közelebb eső ágyra - elég csendes, de amúgy nagyon aranyos. Lisa pedig...Szám kajla vigyorba fordul, ahogy a kimaradt negyedik ágyra pislantok.
- Nos, Lisa igen különleges személyiség, mellette nem lehet unatkozni. Szóval, azt hiszem, alegjobb szobába kerültél - nevetek rá bátorítón. Mert ez egy jó szoba, jó lányokkal.

Úgy tűnik sikerül összebarátkoznom Tatjana-val. Jó azért nem kiabálom el a dolgot. A legjobb barátnőmet akit 5 éves korom óta ismertem, elveszítettem. összevesztünk és azóta egymás felé sem nézünk. Az én hibám volt, hogy már nem vagyunk barátok. Még most is fáj, hogy nincs többé mellettem. Így tehát ez a néhány percnyi beszélgetés még nem ad okot egy barátságra. A másik két lányt meg még nem ismerem szóval nehéz egy pár nap fog még következni. Magát a birtokot se néztem még meg közelebbről. Csak rápillantottam és kész. Jobb lenne ha nem kellene itt élnem, úgy még talán szívesebben is néznék körül. Mondhatjuk egyfajta börtönnek is ezt a helyet. A többi embertől különböző lények elzárt kis börtöne. Azt viszont nem tudom, hogy ezzel minket akarnak e védeni vagy az embereket tőlünk. Gondolataimból hamar kizökkenek és megpróbálok Tatjana-ra figyelni. Kicsit mosolygok. Nem volt rá jellemző eddig ez a szélvihar? Akkor ezt külön mára tartogatta. Nagyon szeretheti Tatjana-t, látszik rajta. Látom ahogy a lány elpirul. Tipikusan odavan érte szindrómában szenved. Nem egyszer tapasztaltam meg ezt én is. Őrületes egy betegség, nehéz kigyógyulni belőle, de az ember általában nem is akar megszabadulni ettől a betegségtől.
-Nos, akkor hiányozhattál neki. - Mosolygok rá majd felveszek egy lapot és egy tollat amit a kis szélvihar lesodort a földre. Ránézek az üres szekrényre majd a bőröndömhöz lépve szét cipzározom és elkezdem berakosgatnia ruháimat a szekrényembe.
-Ti tudtátok, hogy lesz új szobatársatok? - Tatjana-n az látszott, hogy fogalma sem volt róla. Tehát a nagyfőnökökön kívül lehet senki nem tud az érkezésemről, ez pazar.
-Nos a szobán és a folyosókon kívül még nem sok mindent láttam és eddig csak téged meg Gabriel-t ismerem. Majd ha lesz kedvem körülnézek, de egyelőre még elég lesz szokni ezt az új szobát. Még kicsit idegen minden. - Válaszolom.

- Fátylat rá - legyintek Angela bocsánatkérésére. Végül is már tök mindegy, ki a hibás, van-e igazi hibás. A dolog megtörtént, mi lebuktunk előtte, őt némi zavarba hoztuk. Nagy cucc. Azthiszem, fogják még nagyobb meglepetések is érni ebben a suliban.
- Hát igen - nevetek fel, ahogy Gabrielt tornádónak jellemzi, miközben fogok egy újabb könyvet és visszateszem Leah asztalára.
- Amúgy nem kell félni, eddig nem volt ez szokása. Csak.. ma még nme futottunk össze, talán ez sarkalta - vonom meg a vállam, bár be kell valljam, kissé bele is pirulok a szavaimba. De tényleg nem szokása csak úgy ideteleportálni, többnyire a saját szobája a cél, ahol minden tornádóbiztosan van elpakolva vagy leragasztva. Bár az is igaz, olyankor együtt vagyunk, most pedig... most pedig talán már ennyire hiányoztam neki.
- Hagyd csak, ez az én rumlim. Te helyezd magad kényelembe, az a szekrény még üres, abba pakolhatsz - mutatok neki mindent, miközben újabb és újabb tárgyak kerülnek vissza a saját helyükre, ahonnan a szélvihar lesodorta. Kezdem magam úgy érezni, mint egy nyomeltakarító.
- És hogy tetszik eddig a suli? Már az a sok, amit eddig láthattál belőle? - vetek fel valami alap társalgási témát, miközben végre végére érek a pakolásnak és visszahuppanok az ágyamra. De most nem veszem kezembe a könyvem, csak eligazítom benne a jelzőt, és tekintetem kíváncsian függesztem új szobatársamra.

Nem nagyon értem Tatjana poénját, de gondolom valahogy ez a képességéhez tartozik. Nagyon remélem nem kell testközelből megismernem mire képes itt Ő vagy akárki más. Idejöttem, mert már nem találtam a helyem, de ez még nem azt jelenti, hogy kíváncsi lennék én bármilyen képességre is. Még ha nem akarom akkor is bevallom, hogy kicsit félek ettől a helytől. idegen számomra itt minden. Semmi sem a megszokott medrében folyik. Ez egy iskola, de merőben más mint amibe eddig jártam. Csak könyörgöm senkinek se legyen kedve rajtam gyakorolni.
-Semmi gond, nekem kellett volna kopognom. - Mosolygok a lányra. Remélhetőleg több ilyen alkalom nem lesz. Gabriel hirtelen eltűnése hatalmas szelet korbácsol a szobában ami felforgat mindent ami még az előbb a helyén volt. Elnevetem magam,d e hamar rám jön a frász ahogy újra betoppan. Megcsókolja Tatjana-t majd újra elviharzik. Nos rá mondhatjuk, hogy hatalmas port kever. A könyvek szanaszét hevernek és minden összevissza van. Nos, ha már így betolakodtam ide nem ártana ha segítenék rendet rakni.
-Hát ez történik ha az ember barátja egy kész tornádó. - Mosolygok majd felkapok egy könyvet és visszateszem az asztalra. Örömmel pillantok az ágyra. lehuppanok rá közben figyelem, hogy melyik ágy kié. Jó, arcokat még nem tudok a nevekhez és az ágyakhoz kötni, de majd idővel.
-Értem. Hát akkor lassacskán ideje lenne kipakolnom, de ha gondolod előbb segítek összepakolni. - Tehát még két lányt nem ismerek a szobából. Csak adja az ég, hogy tépjük meg egymást. Szeretnék mindenkivel jóban lenni. Ez a mutáns sulis dolog nem egy-két napra szól, tehát nem kellene ellenségeket szereznem. Bár ahogy ismerem magam, még ha nem is a szobából, de biztos, hogy szerzek olyanokat akik majd a pokolra kívánnak egy két beszélgetés után. Ilyen vagyok, vonzom azokat akik egy kicsit is utálatosabbak.

- Azt hiszem, a fedősztroikat jobb, ha rám hagyod - nevetek Gabrielre, és ha már úgy is lebuktunk, hát újra megfogom a kezét, csak mert jólesik.
- Majd ráfogjuk, hogy csak én tréfáltalak meg - mosolygok kedvesen Angelára, bár szerintem ő kevésbé érti a poénom. Egyenlőre. Hamarosan úgy is megismeri a képességem, és akkor talán, kissé megkésve, de értékeli majd.
- Még hogy én? - villantok egy játékos-morcos pillantást Gabrielre, majd hajamra simítom a kezem, ahogy a lassan megszokottá váló légörvény némi zavart kelt a térben. Igaz, többnyire én is benne utazom, ám most kényszerűen kívül maradok.
- Ne haragudk, nem vártunk látogatót - mosolygok barátságosan az új lányra, jelezve, nincs harag, nem lesznek következményei az óvatlanságának. Miért is haragudnék rá? Előbb-utóbb, legalább a szobatársaim körében kiderül úgy is, hogy együtt vagyunk Gabriellel.
És csak emlegetnek kell, újra felkavarodik a szoba levegője, én pedig meglepett halk sikkantással dőlök hátra, de mielőtt megfeddhetném szélvész párom, egy csókkal elnémít, majd újra egyenes helyzetbe segít és ismét lelép. Takarók lebbennek, könyvek lapozódnmak tovább, némi rumlit kavarva.
- Legközelebb takarítani is jössz! - mormogok már a levegőnek, majd csak nevetve vonok vállat, miközben kissé elpirultan fordulok újra Angihez.
- Ne hari - húzom be a nyakam kölykösen, majd csak elkacagok magam. Mi mást tehetnék?
- Gyere, van még egy szabad ágy, az lesz a tied. Itt Lisa alszik, ezen Leah, és ez az enyém - mutatom gyorsan körbe a szobát, egyben bemutatva a társaságot is, legalább névileg.
- A mi szobánk eredetileg két kisebb volt, de aztán egybenyitották, így lehetünk benne négyen. Amúgy a többi szoba általában három személyes, egy emeletes és egy sima ággyal - magyarázom, miközben lassan visszapakolok mindent a helyére, amit Gabriel szélvihara összekavart.

-Te bizony. - Vágom rá mosolyogva Tatjana felé. Aztán pedig félrehúzom a szám.
-Igen, sejtem...
Mondjuk, annyira azért nem kíváncsi a lány a jelek szerint. Összeráncolom a homlokom a kérdésre.
-Itt? Ugyan...csak korrepetáltam őt elsősegély...ha jobban belegondolok ez a legrosszabb fedősztori, amit csak mondhatnánk.
Sóhajtok, és megrázom a fejem.
-A semmi jó lesz, köszönjük. No, akkor én jobb, ha megyek is, üdv a suliban Angela, és csak ügyesen azzal a ceruzával.
Adok egy villámgyors puszit Tatjana szájára, aztán:
-Ötkor a szökőkútnál. És ne készítsd ki nagyon az új lányt.
Ezzel kisebb légörvényt hagyva magam után eltűnök, de előtte azért rájuk kacsintok. Lehet igaza van Tati-nak, és tényleg jobban kéne vigyáznunk? rá kéne már kérdeznem, pontosan mennyire szabályellenes, amit mi ketten művelünk itt mostanában. Aztán pár másodperccel később újabb szélvihar seper végig a szobában, én pedig megjelenek Tati mellett, átölelem a derekát, hátra döntöm, és megcsókolom normálisan.
-Bocs, ezt itt felejtettem. - Mondom, miközben visszahúzom, függőleges testhelyzetbe.
-No, most már tényleg pá.
És puff, már itt sem vagyok, ezúttal tényleg.

//Köszönöm a játékot, aranyosak vagytok mind a ketten //

Vicces kis pár. Aranyosnak tűnnek. Csak biccentek a nevek hallatán. Jó a memóriám és egy ilyen eset után több mint valószínű, hogy nem fogom elfelejteni ezt a két nevet. Kíváncsi leszek meddig lesz ez kínos hármunknak. Ha úgy van eltudom játszani azt a csajt aki nem tud semmiről.
-Ne aggódj tartom a szám, de várjunk csak történt itt bármi is? - Nevetve kacsintok rájuk. Hány, de hány alkalommal tettem én már ezt, nem vagyok pletykafészek, nálam biztonságban van a titkuk vagy nevezzük bárhogy. Nos igaz, hogy biztosan nem rajtam fog múlni a leleplezésük. Ha így folytatják saját maguk árulják el a kapcsolatukat. Még most is megmosolyogtat az orrba és nem szájba dolog. Végül úgy érzem nem akarom zavarni őket így csak lehuppanok a bőröndömre és elszórakoztatom magam. De az, hogy egyszerre több felé is figyelek megakadályoz abban, hogy képességem normálisan működjön, ennek következménye egy hangos csattanás ahogy földre kerül a cerka a tenyeremből. Ne hívd fel magadra a figyelmet, na majd legközelebb. Sajna a legjobb helyzetekben tudok megjelenni. Ez mindig is így volt, emlékszem mikor születésnapi partyt akartak nekem rendezni, de én keresztbe tettem azzal, hogy egy órával előbb toppantam be a nappaliba. Jó mondjuk ez merőben más helyzet, de lényegében ugyanaz, jó az időzítésem. Velem született adottság, mint a ceruzám táncoltatása, ami inkább cirkuszi mutatványnak tűnik mint sem képességnek. Mosolygom mikor üdvözölnek a híres 5-ös szobában. Előre láthatólag semmivel sem számítok kevesebbre ezek után. De, hogy hol fogok aludni na az nagy kérdés. Szeretek függőágyban szundikálni, de nem tudom ez megoldható lenne itt. Fúhh, hát lesz még mit elrendezni mire úgy érzem majd magam, hogy nem lógok ki a sorból. Jó lenne megismerni a többieket is akikkel majd együtt fogok lakni. Remélem azok a megismerkedések nem lesznek ennyire, hogy is mondjam, érdekesek. Ez a legjobb szó rá azt hiszem.

- Ugyan dehogy - rázom a afejem a csaj visszavonulójára. Már csak az kéne, hogy az ajtó előtt szobrozzon a bőröndjével. Annál feltűnőbb nem is lehetne a helyzet.
- Én kis...? - húzom fel az orrom pajkosan incselkedve Gabriel önkéntelen reakciójára, majd Angela felé fordítom a tekintetem. A helyzet eléggé el van már szúrva, de ebből nem kell hogy az következzen, hogy szemét legyek vele. Végül is.. vétettünk mindannyian. Igaz, ő nem kopogott, de én meg nem zártam be az ajtót, igaz Gabriel esélyt sem adott rá hirtelen megjelenésével.
- Tatjana vagyok, üdv az ötösben - mosolygok rá kedvesen, és csak nehezen bírom visszatartani a nevetésem Gabriel szavait hallva.
~ Valami rég ~
Hát igazából megvallva, bár a matek nem igazán erősségem, mennyi ideje is? Három napja is megvan már, hogy összefutottunk a kertben. Igaza van. Nem valami rég...
- Ugye tudod, hogy ennél jobban fel sem csigázhattad volna az érdeklődését? - nevetem még is el magam. A férfiak és az ő meggondolatlanságuk. Ha valamit titkolnak, azon érdemes csámcsogni. Márpedig egy titok, ha már ketten is tudják, az többé nem titok. Íme a mi példánk.
Közben persze a bőröndre telepedő Angelát is figyelem, főképp mutatványát. Még ha nem is szándékos, de akkor is bepillantást engedett a képességébe. Tehát képes mozgatni a tárgyakat. De vajon mekkorát és meddig? Mert a cerka nem sokáig maradt fent...
- Ötkor a szökőkútnál? - fordulok vissza egy röpke pillanatig az én nem is olyan régi lovagomhoz. Nem, a kellemetlen közjáték hatására se feledkezem meg a kérdéséről. Valamit kitalált délutánra, én pedig alig várom, hogy végre tényleg kettesben lehessünk.

Tatjana intelme az óvatosságra a jelek szerint mégsem annyira badarság, mint gondoltam akkoriban, amikor mondta, én pedig csak egy csókkal reagáltam rá, mint mindenre. Más kérdés, hogy akkor tényleg nem volt itt senki, most pedig itt áll velünk szemben ez a lány és...hát, kínos a helyzet na.
-Gabriel Hannon - mutatkozom be én is aztán, hisz a jelek szerint most már minden mindegy. Kizárt, hogy nem fogja megtudni a nevem előbb vagy utóbb, ha máshonnan nem, akkor a tablómról.
-És nem zavarsz..én legalábbis úgyis menni készültem.
Aztán oldalra sandítok, rosszallóan összeráncolva a homlokom, de azért játékosan csillogó szemekkel, ám mielőtt válaszolhatnék arra, hogy mit kérek, és hova, már ugrom is errébb hirtelen, ahogy a lány oldalba bök.
-Hé! Tudod kit csikizz te kis...khmm...szóval...
Lesütöm a szemem, és pirulva nézek a cipőm orrára, amíg eszembe jut, mit is kéne mondanom. Annyiból azért szerencsés a helyzet, hogy az új szobatárs nem tűnik egy elvetemült személynek(bár az én szememben Tati sem az, aszóval ki tudja) úgyhogy talán nem akkora katasztrófa ez...ugye?
-Szóval, Angela...üdv a suliban, és...remélem köztünk marad ez a kis incidens. Nem vagyunk együtt valami rég, és nem szeretném, ha az egész suli rólunk pletykálna.
~Na meg annak sem ártana utána nézni, hogy randizhatok-e diákkal egyáltalán...csak tudnám, hogy lehet ezt megkérdezni úgy, hogy ne legyek gyanús?~

Oké most csak nekem fura ez az elsősegély nyújtásos dolog? Nem most jöttem le a falvédőről szóval kár is ennyire erőltetnie magát. Azért magamban jót mosolygok rajta. Mondjuk a helyében lehet színészi tanfolyamos suliba mentem volna nem mutáns képzőbe, de Ő tudja. Szerintem a lány sincs nagyon képben a dolgokkal. Legközelebb orrba és nem szájba...khm...hát na ez vicces, nem tehetek róla ha nyomban nevetni kezdek.
-Bocsánat! Nem akartam zavarni, visszajöjjek később? - Azért nem ártana ha nem állnék itt az ajtóban. Beljebb lépek, de még mindig nem tudom mit is csinálhatnék. Mikor ebbe a szobába osztottak be, nem volt egy csepp fogalmam se róla, hogy itt ennyire aktív az élet. De ez a fickó idősebbnek tűnik egy diáknál. Jó mondjuk még igazából semmit sem tudok az itteni dolgokról úgyhogy nem is firtatom.
-A nevem Angela Whitmore. - Azért illő bemutatkozni ha már csak úgy betoppantam ide. Odalépek a bőröndömhöz majd ácsorgok még mellette egy kicsit. Ilyen helyzetekben nem tudom feltalálni magam. Mit meg nem adnék ha újra otthon lehetnék. Ha nem lenne ez a képesség dolog minden maradhatott volna a régiben. Végül is azt se tudom, hogy mennek itt a dolgok. Lefektettem a bőröndöm és ráültem majd próbáltam levegőnek látszani. Míg Ők elintézik a tanulnivalót addig szerintem szórakoztatom magam. Megpillantottam egy ceruzát az asztalon és érte nyúltam. Majd a tenyeremre állítottam és a koncentrálásnak köszönhetően pörgetni kezdtem. Ez volt az első dolog amit megtanultam magamtól és akárhányszor csinálom meg nem tudom megunni. Azért fél szemmel rájuk sandítok. Nem tehetek róla, de akkor is fura ez a fickó, jóval idősebbnek látszik, talán tanár? Nem, biztosan nem...vagy mégis? Oké, a fene se tudja. Mivel gondolataim más vágányra terelődtek a ceruza megállt és nagy csattanással a földre zuhant.
-Hopsz! - Lenyúltam érte majd visszahelyeztem az asztalra. Az ujjaimat tördeltem, rossz szokás, de tehetetlenségemben ezt szoktam csinálni.

A legjobban azt szeretem az órákban, amikor végük van. És ez hatványozottan igaz az utolsó órára. A könyveim az asztalra teszem, majd a cipőmből kibújva kucorodom fel az ágyamra és veszem elő a párna mellől a kedvenc könyvem. Talán mér fél tucatszor is elolvastam, még sem tudom megunni. Most épp se Lisa Se Leah nincs itt, így félhangosan motyogok és a párbeszédeket figurázom különböző hanglejtésekkel önön szórakoztatásomra.
Épp lapoznék, mikor enyhe szélvihar keveredik a szobába, átvéve a cselekvés szerepét, bár a kelleténél többet lapoz. Az ablak tuti zárva, ám mielőtt gyanakodni kezdhetnék, az ok megjelenik és egyetlen mozdulattal húz fel az ágyról. Nem tiltakozom, halkan kuncogva simulok az ölelésébe, viszonzom a csókot, elmerülve benne, karjai nyaka köré fonva.
- Azért lehetnél óvatosabb. És ha nem vagyok egyedül? - kérdem mosolyogva, homlokon homlokának döntve, míg kezem lecsúszik, hogy ujjaink összefonhassam. Mert szeretem, ha érint, ha közel van hozzám. Jólesik, biztonságban érzem magam, még ha nincs is mitől félnem igazából.
- Ma délután? - kérdek vissza, minden egyes szónál apró puszit nyomva szájára, incselkedőn, játszadozón. Ám mielőtt válaszolhatnék, nyílik az ajtó, és mi ösztönösen rebbenünk szét. Nem mintha valami rosszat csináltunk volna, illetlent vagy tiltottat. Bár.. szabad nekem egy tanárféle x-mennel kavarni?
Ekkorra jut el tudatomig a belépő lány alakja, szavai. Új szobatárs? Édesen indul a dolog, de talán megértő. Legalább is ajánlom neki. De mielőtt szóhoz juthatnék Gabriel magára lel, és csak a pillanat okozta kényelmetlenség tart vissza attól, hogy elröhögjem magam hirtelen felvett "hivatalos" stílusától.
- Gyere be. Illetve beljebb... - sóhajtok fel, hisz még sem tehetem ki a szobából, ha már ide osztották. Bár szívesen koppintanék az orrára, hogy illik kopogni, mielőtt idegen helyre megy be, nem teszem. Elég kínos így is ez az egész.
- Legközelebb orrba kéred? - pislogok Gabrielre megjátszott értetlenkedéssel, miközben ujjammal finoman oldalba bököm.

Alig vártam, hogy letudjam végre a szokásos napi rutin-t, és a felügyeletem alatt lévő gyerekeket is lepasszolhassam a váltásnak, a délután 2 óta eltelt fél órában ugyanis minden percben az órámra tekintgettem, ami nem csoda, hisz Tatjana ekkor végzett az óráival. Ahogy eljött az idő, és már nem volt semmi dolgom, kámforrá váltam, egy szemvillanással később pedig az ötös szobában egyedül ülő lány egy apró szélviharral ismerkedhet meg közelebbről, ami alaposan ellapozza a tankönyvet,a mit éppen olvasna. Hogy erre mit reagálna, az jó kérdés, mert a következő pillanatban elkapom a derekát, magamhoz rántom,  és egy hosszú, szenvedélyes csókban forrnak össze ajkaink.
-Szia - suttogom neki, homlokom a homlokának döntve, mikor jóval később már nem bírjuk tovább levegő nélkül.
-Bocs, hogy csak így rád török, de...hát tudod...
Aztán óvatosan körbenézek, majd amikor látom, hogy valóban kettesben vagyunk csak, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Nem mintha ne láttak volna már a szobatársai, vagy éppen titkolni szeretném a dolgot, csak mégsem rendeznék műsort mások előtt.
-Mond, nincs kedved velem tartani ma dél után? Holnap úgyis osztálykirándulásra mentek, az alatt csak nem kell felelni.
A kommunikáció egyébként eléggé nehézkesen megy, ugyanis abszolúte természetellenesnek tűnik minden olyan pillanat a közelében, amit nem csókolózással töltünk. Nem probléma, én ráérek akár egész délután is megbeszélni ezt...biztos nem fogok elfáradni abban, hogy falom az ajkait, és szorosan magamhoz ölelem őt, a külvilág pedig csak egy homályos folt ami...
~Mi a...???~
Ijedten fordulok az ajtó felé, ahol már ott áll egy aranyos arcú, fiatal lány. Nyelek egyet, és kicsit zavartan pislogok rá. Hiába no, a rózsaszín, kellemes álomvilágból a valóságba visszazökkenni nem megy olyan gyorsan. Aztán pár levegővétel után összeszedem magam, és kedvesen mosolygok rá.
-Hello. Várj kérlek egy pillanatot, rögtön befejezzük. Tehát: eddig nagyon jól csináltad, de addig nem mehetsz át az elsősegély vizsgán, amíg a mesterséges lélegeztetést nem gyakorlod egy kicsit jobban. Ne feledd, orrba kell, és nem szájba. No...akkor holnap ugyanekkor?

Hát eljött a nagy beköltözés napja. Csak megyek előre és nézem a szobaszámokat. Elméletileg az 5-ös szobába osztottak be. Az új hely még nem is zavarna, de mi lesz ja nem jövök ki a szobatársaimmal? Hát ez itt a nagy kérdés. Végül megtalálom az úti célom és csak állok előtte. Végül egy nagy sóhaj után a kilincsre teszem kezem és benyitok a szobába...

Még otthon vagyok. Az utolsó napom itthon. Azt hittem könnyebb lesz majd az elválás kedvenc megszokott dolgaimtól, tévedtem. Hiányozni fog minden. Anya próbál megnyugtatni, hogy idővel majd jól fogom magam érezni ott is. Nem könnyű hinni neki mikor könnyei patakokban folynak le arcáról. Bőröndöm és utazótáskám már teli pakolva utazásra készen áll. leülök a  szobámban és próbálom elképzelni magát a helyet és az embereket. Nem könnyű hirtelen kilépni a megszokott életünkből és belekezdeni egy újba. Pedig én pont ezt teszem most. Semmi esetre se lehet normális életnek nevezni egy mutánsokkal teli iskolában töltött hónapokat. Én is mutáns vagyok bár nem tetszik ez a szó, még mindig kicsit fura ajkaimra venni. Jobban szeretem csak úgy emlegetni magam hogy, különleges. A mutáns szóról nekem a nyálkás kísérleti állatok jutnak eszembe. És ez nem valami bizalomgerjesztő. Lassan beesteledett én pedig még éjfél után is csak forgolódom az ágyban. Sok a kétségem a beköltözéssel kapcsolatban. Itt se voltam egy közkedvelt személyiség és tartok attól ott se fognak kedvelni. Másnap búcsút intettem szüleimnek és a háznak ahol 16 évig éltem és boldog voltam.  A célhoz közeledve autóbalesetet szenvedtem és kellett egy kisebb idő míg felgyógyultam sérüléseimből. De végre megérkeztem és elkezdhetem felfedezni a  bennem lakó képességet.

...a kilincs megnyikordult majd az ajtó kinyílt. Egy férfit láttam bent egy lánnyal ahogy ölelkeztek. Elpirultam és csak álltam ott az ajtóban mint egy kuka. Végül csak megszólaltam.
-Üdv! Én volnék az új szobatárs. - Nem mondom kínos helyzet. Hogy kinek kínosabb erről vitatkozhatnánk. Nekem aki rájuk nyitott vagy nekik akikre rá nyitottak. Nyelek egyet majd behúzom a bőröndöm és a falnak támasztom. Már most jól kezdődik ez a beköltözés. Mi lesz még később?

Hát nem is tudom. Én az önkortrollt egészen más dolgok megnyílvánulásában látom. Ez max attól függ, mennyire nyírta már ki az ízlelőbimbóit...
Persze a világért sem taposnék Lisa önérzetébe, így inkább csak hallgatok és mosolygok a dolgon. Az ölelés viszont meglep, még ha rövid ideig tart is érezheti, nem vagyok hozzászokva. Persze a szüleim szeretnek, ölelgettek, nem vagyok hátrányos helyzetű, elhanyagolt csemete. Csak olyan gyakran váltogattam a sulijaimat, hogy igazából egyikben se volt olyan igazi barátnőm, akivel így ölelgettük volna egymást, ennyire bizalmasan. Persze azért nem lököm el a kezét, amennyit eddig megismertem belőle úgy érzem, nagyon kis közvetlen, csacsogó csaj, és úgy hiszem, nem lenne jó már az elején eldruvítani a szobatársa viszonyt. Mert legalább a szobám legyen menedék, ki tudja, a többi dolog hogy alakul még.
- Sima, megszokott palacsinta minden extra nélkül. Csak az a csokiöntet - cuppantok ajkaimmal, mintha valami ötcsillagos étterem menüjét véleményezném. Édes szájú vagyok, egy igazi fini sütivel vagy csokival könnyű szerrel levesznek a lábamról.
- Hát azért így elég necces lehetett otthon - sóhajtoke gyüttérzőn. Persze nekem könnyebb, az én képességem rejtett, ha akartam volna gond nélkül eltitkolom anyámék elől úgy, hogy azt én se sínylem meg. De Lisaba biztos akadt némi törés.
- És sose gondolkodtál azon, hogy megmutatod nekik? Meglehet anyád örülne, hogy van egy lánya is, akivel eljárogat vásárolni, meg öltöztetheti, mint egy babát - vetem fel, persze csak elméleti szinten. Hisz én is kiborultam az első bliktől, pedig azért én se vagyok átlagos. Akkor vajon miképp reagálnának rá az olyan emberek, akik semmit nem tudnak erről az egészről?

- Mert gondolod, hogy ő a csípős kajától olyan harcias? Marcona, mert állandóan ég a gyomra? - vágok vissza nevetve, bár fogalmam sincs, ki az a Mathias. Még csak a két ürgével találkoztam, akik eljöttek hozzánk, meg azzal a csajjal, aki útba igazított, bár az csupán egy röpke szóváltás volt semmi több.
- Tizenegy év alatt tizenöt város és tizenöt iskola. Tizenöt új lakás, és azt hiszem több száz új utca és épület. A McDonald's az egyetlen biztos pont az életemben. Apám utazóügynök - magyarázom is rögtön, mielőtt azt hiszi, valami szökevény vagy menekült lennék. Azt már hozzá se adom, mennyit utaztunk, mielőtt elkezdtem volna az iskolát. Akkor még lazább volt, volt, hogy két-három havonta váltottunk. Aztán apámék rájöttek, hogy így nem lehet tanulni, és sokszor megtelepedtünk egy nagyobb városba, apám meg körbemászta a közelebbi városokat. Igaz volt hogy egy hétig nem láttuk, de legalább hosszabb ideig egy helyen maradtunk anyámmal.
- Azért te sem panaszkodhatsz - viszonzom a bókot, főképp zsigerből. Mert valahogy jön, anyám így nevelt. Illik viszonozni a kedvességet. Nem mintha Lisa nem lenne csinos, de hát.. Á, kár ebbe belebonyolódni.
- Hm.. a palacsintát imádom. Anyám minden vasárnap azt csinált reggelire csokiöntettel.. Még jó, hogy mozgékony kölyök voltam, különben mostanra már gurulnék - újabb vigyor, most főképp az emlékeknek szóló. Nagylány vagyok már,d e igazság szerint sose laktam távol az őseimtől. Mennyire fognak vajon hiányozni? És én mennyire fogok hiányozni nekik?
- Ezek szerint neked nem tudják, hogy mutáns vagy... És ők kit ismernek? Erwant vagy Elisabeth-et?

- Mindig vannak kivételes esetek - fordulok vigyorogva Lisa felé. Persze csak hülyülök, még épphogy megismertük egymást, meg hát.. Nem biztos, hogy szobatárssal okos dolog kavarni. Főképp, ha másnak reggel már az ő szekrényéből öltözöl esetleg.
- Na nem, nem.. Semmi extra vagy kavar, csak a jól megszokott sajtburger - rázom a fejem határozott ellenkezéssel. Még az kell, hogy elrontsák az igazit. Persze nem kétlem, hogy lakótársam lehet akár remek szakács, de én nem az a nagyon kísérletező fajta vagyok. A sajtburimnál nem...
- McDonald's minden városban van és mindenhol ugyanaz az íz. Kellett valami fix, állandó is az életbe - magyarázom mosolyogva, miközben a megfelelő irányba terelem lépteim. Elég nagy ez az épület, azt hiszem, egy párszor el fogok tévedni ég.
- Felgyújtod a konyhát vagy csak a konyharuha lángol? - incselkedek piszkálódva, bár igazság szerint csak a saját tapasztalatokat emlegetem fel. Nem vagyok egy nagy konyhatündér.
- Jázmin. Apámtól kaptam egy Chanel parfümöt ajándékba. Bár szerintem inkább megvesztegetésnek szánta, hogy minden nyavalygás nélkül jöjjek...

- Legyen barna, dögös, és egy kicsit idősebb. Az érett palikra bukom. De legalább a pasikon nem fogunk hajbakapni - kacsintok pajkosan Elisabethre. Valahogy az idősebb pasik mindig is jobban érdekeltek. Tapasztaltak, már nem olyan nyálas szerencsétlen, izzadó tenyerű kölykök, mint a legtöbb korombeli fiú. Persze nem valami nyugdíjaskorú kell, vagy apámnak való. Brrrr... De egy utolsókörös huszas, vagy korai harmincas. Hmm...
Majdhogynem én is megnyalom a szám, mint egy jóllakott cica, Lisa mozdulatát is betudom a felhozott gondolatokra. Mást nem is merek még a tudatomba engedni.
- Mire legyek szerény? - vonom fel a szemöldököm viygorogva, immár az ajtóba. Hisz haladni kell, ha van konyha, és még hajlandóak is főzni rám, akkor mire várjunk?
- Szerinted úgy nézek énki, mint valami válogatós vega? Egy jó sajtburgerért a lelkem odaadom - nevetek fel, megindulva a folyosón, majd észbe kapva megtorpanok.
- Vezess te, velem max eltévedni lehet egyenlőre...