Az idő nem egy ismert dolog: olyannyira nem, hogy nem is tudjuk elképzelni mennyire egy lehetetlen, elképzelhetetlen, és ugyanakkor valóságos illúzió. Userinfó: Titkos
Név: Brooks Hardwell
Mutáns név: Időtolvaj
Születési dátum: 1957. augusztus 10. Florida
Besorolás:Független
Képességek: Időmanipuláció
Elsődleges képesség: Időmanipuláció; időutazás
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 6 éves koromtól
Képesség jelenlegi szintje: Igazából ez a képesség annyira bonyolult, kiismerhetetlen, és abszolút, hogy nagyon, de nagyon nehéz erről mesélnem. Ne úgy képzeljétek el, hogy vissza tudok menni ezer évet, csupán úgy, hogy a saját pillanataiba, múltamba tudok utazni. Ilyenkor eltűnök a jelenemből, és a múltbéli énembe találom magam. Az a baj, hogy minél "távolabb" megyek a jelenemtől - például ha 10 évet mennék vissza - a jövő annyira fog megváltozni számomra. Amit megváltoztatok a múltam, az hatással lesz a jelenemre, azaz megfog változni. Szóval lehet, hogy ha a 6 éves énem helyében cselekszek, akkor itt a jelenbe egy portugál nőt fogok elvenni, vagy virágárus leszek. Egyszóval az egész annyira kisze-kusza, hogy nem igen szeretem használni, csak néhány másodperc vagy néhány percet szoktam vissza menni az időben.
De megesik néha, hogy ez az egész folyamat úgy véletlenül jön, és én egy múltbéli, vagy jövőbéli énembe találom magam. A múltba utazásról már említettem, hogy nem éppen a legszerencsésebb dolog, de a jövővel, is van egy kis gond. A jelenem ugyan úgy hatással van a jövőmre, mint a múlt a jelenemre. Így itt a jövőmbe mindig más, más-és más ember vagyok. A jelen kimeneteleket okoz, azaz több lehetőséget. Ezért van az, hogy a jövőm amikor ott vagyok, túl zavaros, nem valódi.
Képesség távlatai: A képességem már teljesen kifejlődött.Jellem: Sosem voltam az a szerény ember. Szeretem magam fényezni, de tudom mikor kell abbahagyni. Hisz mindenkinek van egy rossz oldala: hadd kezdjem ezzel.
Nem vagyok könnyen dühbe jövős, de ha valaki mindenképpen ezt akarja, akkor megláthatja személyiségem vad oldalát is: az egyáltalán nem szótlan, nyugodt, vagy éppen kedves Brooksot. Ilyenkor nagyon betudok pörögni, és sosem szokott jó kijönni belőle. Aztán tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy amolyan kedves "aranyos" ember. Nem biztos, hogy rögtön a nyakadba ugrok, és puszipajtásuk leszünk, egyesek számára kifejezetten elérhetetlennek tudok tűnni. Aztán ugyan engem nem szokott zavarni, de van akit igen, az, hogy összességében én egy csendes, szótlan ember vagyok. Nem szoktam a társaság középpontjába lenni, és nem is akarok. Aztán a rossz tulajdonságaim közé tartozik az is, hogy általában nagyon rossz a reakció készségem, és nehezen mutatom ki az érzéseimet. Szóval ajánlom, hogy ne rendezz nekem szülinapi partit, nem fogok rajta ujjongani, meglepődni, vagy ilyesmi.
Meg persze ott van a hiúság, önteltség is, de akkor rátérhetünk a pozitív tulajdonságaimra is. (Van ilyen?) Rám tökéletesen illik ez a közmondás: ritkán szól, de akkor nagyot. Nekem van egy hatodik különleges képességem, egy fajta taktika: egy ideig nem szólalok meg, de amikor igen, eltudom érni, hogy mindenki rám figyeljen. Említettem, hogy nem vagyok egy beszédes ember, de ahogy látjátok, ez jó tulajdonság is tud lenni.
Aztán el kell mondanom, hogy büszke vagyok hűséges, szorgalmas természetemre, mely mindig a karrierista, és maximalista belső énemre terelhető vissza. Igazából, ha már a belső énemről van szól, el kell mondanom, hogy úgy általánosságában jó fej ember vagyok, csak nem tudok mindenki előtt megnyílni. És aki előtt nem, az szokott egoista, öntelt embernek hinni.
Külső: Sportos, erős alkatom, mindig szép, erős kisugárzást adott. 15 éve bokszolok, és ugyan már 30 éves vagyok, még mindig gyakran érzem magam 20 lennék. De talán erről gyönyörű testem tehet. Higgyétek el, tisztában vagyok szerénységemmel adódó problémákkal, de mit tehetek, ha egyszer a tükörből egy szuper fickó néz vissza rám?
Sötétbarna, rövid sérómat, erős szintén sötét szemöldökömet, kékes-szürkés, és olykor a fáradságtól megcsillanó szememet, már több ezer regény, novella, rege vette már alapjául.
Igen tudom, hogy szerénységem, akár olyan nagy mint az univerzum végtelen tere, de higgyétek el, nekem lehet indokom rá. Az izomzat, mint ha kilószámra nőne rajtam, nagy ajkam pedig a csókolásra született. A hangom, mint egy mély, dübörgő tuba, szemeim mint két sas.
Tetoválásokkal mit sem törődő egy száll lenge póló, vagy egyszerű zakó szokott rajtam lenni. Dacos, nagy darabos járásom leginkább a jellememre vetíthető vissza, mindenesetre általában félős, irigykedős szempárok szokták kísérni. A néha néha megvillanó kéztörések, eleinte csak szórakozás, majd inkább szokássá lett nálam.
Előtörténet:-
Nem akarok vissza menni. Tudod, hogy csak még nagyobb kalamajkát csinálnék itt fönn - mondom neki, majd közelebb megyek hozzá.
-
És amúgy is! Tudod, hogy ha változtatnék is valamit, nem tehetném meg - kiabálok vissza utána, mert elfordultam, és egy fogót kerestem. - Jajj ne csináld már...-hisztizik, de én oda fordulok hozzá, és lecsitítom.
- Húgi el kell fogadnod azt ami megtörtént, nem változhatsz rajta. Ez a lehetőség amire gondolsz, csak azért állt össze abba a drága kobakodba - bököm meg a fejemet, hogy értse -
mert tudod, hogy én ezt megtehetem. Vissza tudok menni az időbe, igen. De ez nem arravaló, hogy mindent megváltoztassak...főleg azt,amit te elszúrtál. -Válaszolom neki durván, mire azzal a kis bűbájos zöld szemével rám néz, még egy kísérletet tesz - aranyos szemekkel meredezik rám - majd föladja. Föláll, kihúzza magát, odavonaglik hozzám, és megfogja az arcom.
- Gonosz vagy ugye tudod? -Kérdezi tőlem suttogva, mire én elmosolyodom. Az áram csak úgy szikrázik a kezéből, de ő ezt tudja; mégis hagyja, hogy a bőrömön keresztül belülről is megégessen. -
Tudom. De te meg rossz csont kislány! - Mondom neki, mire a hasát megbökve meglököm őt, és szegény röpül is, abban az 5 cm-es topánkájába... majd csábosan lehuppan az ágyamra. Elmosolyodik, majd nyújtózik egyet, macskás szemével engem méreget, majd ezt mondja.
-
Emlékszem, kiskoromban mindig megcsikiztél - kezd bele, én pedig csak mosolyogva merengek el, az idő végtelen homályába -
így, ahogy most. Ezzel akartál jobb kedvre deríteni. Bevallom őszintén...-nyel egy nagyot -
ez segített is. Akkor éreztem egyedül, hogy végre együtt lehetünk, úgy, hogy te nem az egyik hülye kocsiddal vagy elfoglalva - meséli bánatosan, én pedig a kocsiknál késztetett köhögőrohamot kapok.
-
Khm,khm te mivel is voltál elfoglalva? A kis Jameseddel? Vagy hogy is hívták azt a hülye gyereket? Arnold? - fordítom el a fejemet, és nézek rá.
-
Aristid volt a neve, te hülye.- Mosolyodik el, majd folytatja -
tudod, abban az időbe nagyon egyedül éreztem magam... Amikor anya meghalt. Tudod. - Néz most rám, és látom a szemében, azt a bűntudatot keltő érzékenységet, szeretet, aranyosságot, mely a védelmezésére ösztökél.
Amikor anyánk meghalt, én 16, Esther 10 éves volt. Őt nagyon megrendítette az egész, főleg az, hogy nem segítette őt senki a tovább lépésbe. Ms.Libause vett minket kézbe, az akkor dajkánk, aki fölnevelt minket, mert anyánk nagyon elfoglalt volt. Hogy is mondjam, ő olyan éjszakai bagoly volt, azaz olyan lány, aki éjszaka bulizott, partizott, ivott, és főleg... foglalkozott a kuncsaftjaival. Avagy anyánk utcasarki kurva volt.
De életben, azaz délelőtt, mindig velünk volt. Ő ment Estherért a suliba, ő foglalkozott Estherrel. talán ezért lett olyan, amilyen most: kinézetre anyánk klónja, belsőre, egy elkényeztetett hisztis liba. És pont ezért nem szerette Ms.Libausét, aki nem csak, hogy fekete nő volt Miaimba, ellen tudott állni Esther felettébb erős bűbájának.
-Sajnálom. Többet kellet volna foglalkoznom veled - vallom be őszintén dacosan, mert tudom, hogy igaza van. Én akkoriban elvoltam foglalva a kocsik, a menőség, a drog, és a bulik mámorító dolgaival, a lányokkal... elzülledtem. Nem szerettem már haza járni, mert már nem volt senki szülőm, aki igazán megrótt volna: mivel apámat nem ismertem, anyám meghalt tüdőrákban, Ms.Libause nem volt, egy határozott nőszemély velem kapcsolatban, így a rossz útjára léptem... És lám nem vittem sokra.Van egy autószerelő szaküzletem, ahol néhány haverommal dolgozom együtt, és éljük a mindennapi életünket. Sörözünk, bokszolunk, poénkodunk...de már harminc évesek vagyunk.
Esther föl ül, hosszú szőke haját hátra dobja, majd egyenesen rám néz. Sötét szemeibe a körülötte cikázó áramok lángját látom, amely mint két égő szén darab úgy ég. A kezével játszik, melyekből az elektromosság csak úgy ugrál, de őt ez nem zavarja. -
Igen. Többet kellet volna foglalkoznod velem.-Fejezi be végül, majd a körmét piszkálja. -
De te még helyre csinálhatod...-úgy tudtam, hogy erre megy ki a játék!- Igen, megcsinálhatod! Visszamehetsz az időbe, és a dolgokat helyre tudod hozni...-mondja, de közben látja, a bennem égő indulatot, mely bár melyik pillanatban kirobbanhat. Tudom mire gondol. De azt nem lehet helyre hozni. Itt nem csak anyáról van szó. Történt a halála után valami...
Abba az időbe, amikor Esther képessége megjelent, nem tudta irányítani a belőle áradó elektromosságát, és véletlenül egy emberbe bele vezette az áramot... A barátjába Aristidbe. Meghalt. Esther nem tudott a lelkiismeretével bírni, és ezért a föladta magát, majd javítóintézetbe került...És örökre elvesztettem vele a kapcsolatot. Én akkor 22 éves voltam, és akkoriban ismerkedtem meg Emiliyvel, akivel nem akartam megszakítani a kapcsolatot... Így hát hagytam rohadni a húgomat a dutyiba.
Sosem bocsátott meg. Ez a beszélgetés is csak, önérdek miatt zajlik. A húgom egy szeszélyes, alattomos bigyó, aki kihasználja az embereket, és az érzéseiket.
-Fejezzük be ezt a beszélgetést. Ami megtörtént az megtörtént. Nem fogok rajta változtatni - felelem neki durván, majd elfordulok tőle. Ő föláll, majd dühös képpel nézz rám. A kezeiből az életromosság csak úgy áramlik, érzem, ha most nem állítom le...-
És Emily? Semmi értelme nem volt, vele lenned, hisz ő - nem fejezi be, hisz látja, hogy a kezem ökölbe szorul, ajkam megremeg. Ami Emilyvel történt az megtörtént. Maradjunk annyiban, hogy baleset volt. 26 évesen feleségül vettem... és 2 évig boldogan éltünk. Ameddig ő el nem tűnt. Véletlenül valami időzubbonyba kerültem, és amikor visszatértem a jelenbe...akkor ő már nem volt ott. Valahogy kitöröltem a saját jelenemből, eltűnt, és elvesztettem. Eltűntek a képek a falakról
amiken ő volt, eltűnt az eljegyzési gyűrűnk...valamit elszúrtam akkor a múltba. Megakartam menteni a húgomat...
-
Ami Emilyvel történt az csak miattad van! A te kis pasidat akartam megmenteni, de elvesztettem őt...-sóhajtok egy nagyot, majd bánatosan húzódok oda Esterhez. -
Elszúrtad. Soha de soha nem tudod vissza csinálni. Élj együtt a hibáiddal.-Suttogom oda neki, majd ellököm az áramos kezét az arcomtól.