Nikola Tesla vityillója

Elgondolkodom azon, amit hallok, attól függetlenül, hogy a hosszú életet megélt remete minden bizonnyal, de legalábbis nagyon jó eséllyel nem az, akit én keresek, azért ez a tény továbbra is elég megdöbbentő. Több mint százötven év…el sem tudom képzelni, milyen lehet ilyen sokáig élni, különösen úgy, hogy láthatóan az ember teste egészen más tempóban öregszik, mint ami megszokott lenne - Azért ez elég megdöbbentő különbség, még tudományos szemmel nézve is, nem gondolja? Még ha képes is élni valaki százötven évig élni, legalábbis öregednie kéne ennek megfelelően. Bámulatos – persze nem kéne kételkednem már bármiben is. Onnantól kezdve, hogy valaki a fejembe tudott nyúlni, és gondos aprólékossággal csak olyasmit tüntetett el onnan, ami abban a bizonyos hónapban történt, semminek nem kellene meglepnie, és tényleg kevés dolog képes erre. Nem veszett el semmi a gyerekkoromból, az azt megelőző, az azt követő napokból…minden a helyén van, az űr azonban olyan tisztán érzékelhető, mintha az ember elveszítette volna egy ujját, és annak csonkját nézegetné csak - Hiába, bámulatos felfedezések kora ez – nem gondoltam volna, hogy életemben ilyen dolgokkal kell majd szembenéznem. Amilyen bámulatos, olyan ijesztő is, és legalább annyira kellemetlen, hogy mindennek ekkora teret kell engednem az életemben.
- Bizonyára sokkal kevesebb része, mint korábban gondoltuk volna – válaszolok természetesen a feltételezésre is, mert annak ellenére, hogy nem kimondottan kaptam kielégítő feleletet, még eszem ágában sincs félbeszakítani a beszélgetést. Ennyire nem adom fel könnyen - Erre az egy emberre alapozta a kutatását, jól értem? – kérdezem könnyedén, magam is a csészém után nyúlok, és eltűntetek pár kortynyi teát - Tudja a mi alosztályunk az elmúlt időben több mint egy olyan esettel találkozott, ami gyanakvásra ad okot. Sőt. Nem csak a CIA-ről merném ezt állítani – ha morzsákat hintünk el, akkor hát én is így teszek. Élénken él az emlékeimben az FBI esete, amiről Evan számolt be. Mintha mostanában, hogy felnyitottuk a szemünket, tényleg mindenhol ott lennének ezek a különleges emberek.

- Ó, dehogy..! – bevallom én bármikor, hogy kevéssé értek a biológia, vagy a genetika rejtelmeihez, ez nem is kérdés. Épp ezért vagyok itt. De hogy erre valóban a nagyszerű szó-e a megfelelő, afelől nekem erős kétségeim vannak. Nagyszerű. Hát, tényleg nagyszerű, hogy mindebbe sikerült belekevernem magam, nagyszerű, hogy durván egy hónapra nem emlékszem az életemből, pedig a nyomok alapján meglehetősen forgalmas és eseménydús egy hónapról van szó, nagyszerű, hogy emiatt kis híján lefokozott a CIA, és az is nagyszerű, hogy az öcsémmel együtt normális munkák helyett olyan dolgokat hajkurászunk és kergetünk megszállott módjára, amik és akik a legtöbb ember szerint nem is léteznek. Ahelyett, hogy efféle kitörésre ragadtatnám magam, természetesen udvarias érdeklődéssel, és halovány, nyugodt mosollyal  hallgatom a lelkesedés diktálta szavakat. Nem baj, hogy ennyire lelkes, sőt, remélem, hogy ez azt jelenti, a továbbiakban sem fogja feszélyezni a beszédtéma, és esetleg még egyenes is lesz velem a további kérdéseimet illetően, noha könnyen lehet, hogy fogok a mai nap során még falakba ütközni. Természetesen afelől bármikor biztosíthatom, hogy harmadik félhez nem jut el semmi, ami itt elhangzik, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy bármi oka is lenne együttműködni velem, vagy akár csak segíteni is az ügyemet. Hiába, nem cselekedhet mindenki teljesen önzetlenül, ingyen, vagy úgy ahogy kedve szottyan, ha valami megbújik a háttérben, ami ezt megakadályozhatja…
- Ami azt illeti létezik, valóban. Nem mondanám, hogy teljes egészében ismerném, vagy meg tudnám magyarázni az illető képességét, de létezik. És valóban bámulatos…ugyanakkor megnyugtató is valamelyest, hogy az univerzum ismert törvényei alapján még efféle képtelenségnek tűnő dolog is logikusan leírható – mert egyébként nem sok megnyugtató dolog van ebben a történetben, az már egyszer biztos. Gyerekeket lehetne riogatni például egy effajta képességgel, olyan az egész, mint egy rossz vicc, különös hatalommal bíró emberekkel, akiket maximum a mozivásznon és könyvekben láthat viszont az ember, nem pedig a valóságban. Mintha csak a fantázia szüleménye lenne mindez. Ehhez viszonyítva tényleg nem kevéssé józanító az, hogy minderre tudományos magyarázat létezik. Nekem legalábbis, mint egyszerű embernek, ez valóban megnyugtató.
- Ne haragudjon, ha indiszkrét a kérdés, de mire alapozza az ezekkel az emberekkel, az efféle fejlődéssel kapcsolatos elméletét…? Volt szerencséje hasonló esetekhez? – mert ugyebár, számomra ez az igazán létfontosságú.

Láthatólag a professzor egyelőre nem óhajt hanyatt-homlok menekülni a társalgás témája miatt, bár tény az is, hogy valamelyest messziről közeledünk a lényeghez. Egyelőre. Ahogy teljesen én sem tehetem meg, hogy minden kártyámat vígan lobogtatom, mindenféle kertelés nélkül, nem várom el ezt másoktól sem. Pláne úgy, hogy nem nagyon volt még szerencsém „civilhez”, aki nyíltan és mindenféle zavar nélkül ki merte volna ejteni a száján azt,  hogy igen, hölgyem, mutánsok márpedig léteznek. Még ugyancsak újszerű ez az egész világnak, legalábbis én kitartóan így érzem, és pontosan megértem azt is, miért nem lehet ilyesmit mindenki számára ismeretes, hát még elfogadott tényként kezelni. Ez egy nagyon is szokatlan, és kínos kérdés, amit nagy gonddal lehet csak körbe járni. Ha ez az egész valaha is kitudódik – márpedig a titkoknak ugye megvan ez a rossz szokása… -, akkor annak be nem látható következményei lehetnek. Elég ehhez körbenéznem a közvetlen környezetemben, akik előtt ismeretes a dolgok alakulása. Ahány ember, annyi féleképpen reagálnak a mutánsok létezésére, és talán mondanom sem kell, sokan rögtön fenyegetésként értelmezik a dolgokat. Az emberi természet már csak ilyen…véletlenül se legyen nálunk senki erősebb, okosabb, vagy bármilyen tekintetben több…
Nem egyszer fordult meg az én fejemben is, hogy a mutánsok grandiózus leleplezésével hamarabb elérhetném a célomat, talán előcsalogathatnám azt is, akit keresek. Végül soha nem sikerül meggyőznöm magam arról, hogy ez lenne a helyes út. Nem érzem úgy, hogy hatalmamban állna ilyesmit véghezvinni. Nem is igazán akarom. Más utat kellett hát választanom.
- Valóban bámulatos fejlődésre képes az emberi faj. De ami azt illeti, némileg extrémebb példákra gondoltam, mint a gyorsaság. Az elmúlt évben találkoztunk emberrel, aki egy szál gyufa nélkül volt képes lángra lobbantani egy egész épületet. Vagy eltűnik, mintha szürke szamár a ködben és az árnyékokban közlekedik. Emberek, akik állati alakot képesek ölteni… - nevetséges érzés egy kicsit még mindig teljesen tárgyilagos hangnemben kijelenteni efféle dolgokat, de kétsége nem lehet afelől, hogy egészen komolyan beszélek, ezekkel az esetekkel ténylegesen találkoztam az elmúlt három évben. Persze egyelőre szándékosan nem azokat a mutánsokat említem, akiket én keresek…főleg, hogy nem mondhatom el igazán, tényleg találkoztam velük, ez inkább csak…erős feltételezés.

- Kérem – udvariasan mosolygok, engem nem zavar a terjengősség, legalábbis egyelőre nem, hiszen valójában a közelében sem értünk annak, ami engem leginkább érdekel. De nem illik ajtóstul rontani a házban. Nem csak nem illik, de alapvetően elég rossz stratégiának tartom, és az egyenesség véletlensül sem azonos a sürgető türelmetlenséggel - Csak egy kis citromot kérnék. Köszönöm – válaszolom meg a visszatérő Alfréd kérdését, mielőtt még tovább gördíthetném a beszélgetést, egy korty erejéig ajkaimhoz emelem a csészét is, hiszen hidegen a tea nem az igazi.
- Sajnos csak laikus vagyok, ami a tudományokat illeti, de ez a terület mostanában ugyancsak fontosnak bizonyult a munkámban, ezért az érdeklődés – aminek ugyebár egy szava sem hazugság. Persze kezdhetném azzal a finomkodó kérdéssel, hogy mennyire tartja Mr. Appleton lehetségesnek, hogy ez a fajta törzsfejlődés már ilyen markánsan végbe is ment a társadalomban, mint ahogy az elméletben lehetséges lenne. Nem sokan mondják ki nyíltan, hogy bizony, gyanúnk szerint különleges emberek már rég velünk együtt élnek ezen a földkerekén. Sejtem, sokan bolondnak tartanák az efféle írások szerzőit, és nem is hibáztatnám az embereket. Még számomra is hihetetlen és megdöbbentő ez az egész, pedig volt már rá három évem, hogy megbarátkozzam a gondolattal. Azóta újfent volt szerencsém (?) különleges emberekkel találkozni. Volt, hogy ártalmatlannak minősültek, volt, hogy összetűzések miatt kerültek a CIA szeme elé, és sajnos ez a gyakoribb forma. Ami pedig a nyomokat illeti…egyikük sem bizonyult egyelőre túl nagy segítségnek azon túl, hogy arra kértem őket, tartsák nyitva a szemüket és értesítsenek, ha egy bizonyos telepatával hozná össze őket a sors.
- Talán Önt kevéssé botránkoztatná meg, ha azt mondanám, volt szerencsém olyan embereket megfigyelni a munkám során…akik legkevésbé sem nevezhetőek hétköznapinak, a képességeiket figyelembe véve – nyugodtan, kissé tán fürkészőn pihen a tekintetem a fizikuson. Talán kicsit könnyedén kiadom ittlétem okát, de az idő bizony pénz…nekem ugyan nem, számomra az idő egy konok, hátráltató tényező, és már nem érek rá két kézzel szórni, ez viszont megtanított arra, hogy másokét se raboljam feleslegesen.

- Igen, üdvözlöm. Köszönöm – fennakadhatnék tényleg az efféle formaiságokon, na meg önmagában a grandiózus környezeten, de nagy levegőt veszek mielőtt átlépném a küszöböt, és inkább azt játszom, hogy ez egyáltalán nem szokatlan körítés egy efféle találkozóhoz. Mindenesetre átlagos délutáni munkának valóban nem nevezhető, már csak azért sem, mert valójában ez nem is hivatalos munka. Mostanában sokkal többet nyomozok a saját szakállamra, mint a CIA ügyeit elvállalva, de azt hiszem még mindig arra várnak, hogy olyan információkat szállítok nekik, amikor végre felhagyok a kis missziómmal, amiért megérte elnézniük nekem az efféle kis hóbortokat. Magam sem tudom már, hogy mire számítsak, miként fog véget érni ez a kis történet, de hát csak akkor tudhatom ezt meg, ha már valóban véget ért. És én már alig várom, hogy emlékeim teljes birtokában, visszatérhessek a régi kerékvágásba. Ha ez egyáltalán lehetséges még. Sokszor gondoltam rá, hogy talán olyan emlékeket vesztettem el, amelyek gyökeresen megváltoztatták volna az életemet, de az az igazság, hogy az emlékeim nélkül is épp eléggé megváltozott minden…azok után, hogy valóságos tényként kezelem a mutánsok létezését, nehezemre esik elképzelni még ennél is megbotránkoztatóbb dolgot.
Követem a komornyikot a folyosón át, jól nevelt vendég vagyok és nem tátom a számat, igyekszem nem megbámulni semmilyen berendezési tárgyat, pusztán pontosan megjegyzem, merre indulunk és merre tartunk a bejárati ajtó helyzetétől. Szakmai ártalom. A nappali helyiségbe beérve szerencsére hamar szembetalálom magam azzal, akit kerestem, és udvarias mosollyal köszöntöm - Mr. Appleton! Moira MacTaggert, üdvözlöm. Köszönöm, hogy időt szakít rám – CIA ide, vagy oda, ha az ember megengedheti magának, igenis viselkedjen úgy, mint akit jó modorra is tanítottak, nem csak arra, hogyan fegyverezzen le másokat, vagy járjon túl a bűnözők eszén. Kezet nyújtok természetesen, s noha kézfogás helyett kézcsók lesz belőle, ami az én szakterületemen meglehetősen ritka dolog, nem mutatom annak jelét, hogy ez kellemetlennek bizonyulna.
Amikor hellyel kínálnak természetesen szemben telepedek le a férfival, mégis csak így a legkényelmesebb beszélgetni - Egy teát elfogadok, köszönöm szépen – pillantok az inasra, magamban szinte nevetek azon, hogy ebben a környezetben milyen természetes választásnak hat a tea, bármilyen más munka esetén meg csak a kávét dönti magába az ember. De ez most igazán nem fontos - Igazán nem szeretném feleslegesen rabolni az idejét, így hát egyenesen rátérnék a tárgyra, ha nem bánja – és hát a férfi kérdésére adja is magát a válasz - Nemrég volt szerencsém olvasni egy tanulmányát. A törzsfejlődésről és az emberi teljesítmények határairól…nem köntörfalaznék, mostanában minket kimondottan érdekelnek az efféle témájú tudományos publikációk. Önt, mint fizikust, mióta foglalkoztatja ez a körkérdés…?

Kiszállok a kocsiból, és becsapom az ajtaját. Nos, ez az, amit mifelénk már nem is háznak szokás nevezni. Más napokon talán hosszas gondolkodásba és elmélkedésbe bocsátkoznék arról, hogy egy fizikus, noha ismert fizikus, úgy egyébként miért és hogyan landolt egy ilyen birtokon, de ahogy mostanában gyakran másoknak is emlegetem ezt az unos-untalanságig ismételt mondatot: ki vagyok én, hogy még bármin is meglepődjek? A türelmem, az egyre fogy, csorog lefelé, a homokóra egyik tartójából a másikba, szemenként, de amikor minden csepp lezuhant, megyek, és egyszerűen csak megfordítom a kis szerkezetet, és kezdődik előröl a mókuskerék. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy félúton feladjam. Nem mintha bármi jelét is kaptam volna mostanában annak, hogy haladok valamerre, és már fél úton vagyok, de azt pontosan tudom, hogy túl messzire mentem már az úton ahhoz, hogy csak úgy visszaforduljak. Már nem megy. Már nem tudok máshogy élni. Minden apró kis jelre, vagy jelnek vélt valamire egyszerűen muszáj lecsapnom, és kész. Ha nem tenném, örökké kísértene a „mi lett volna ha?” kérdése, és már nem vagyok hajlandó több megválaszolatlan kérdést a vállamra venni. Akad belőlük épp elég, ezzel bárki egyet érthet.
Hivatalos mivoltomban vagyok itt, amikor megnyomom az első csengőt, ami szemmagasságba kerül, nem kapom elő mégsem a jelvényemet. Vélhetőleg már várnak, és pontosan tudják, ki vagyok. Esetenként lehet, hogy nem az egyenes út a legcélravezetőbb, ugyanakkor nem szeretek játékokat játszani, főleg nem, ha a saját sikerem a tét. Persze Evannak azért hagytam egy üzenetet a rögzítőjén, hogy hova és kihez megyek ma. Az óvatosság nem egyenlő egy hazugsággal. A fülem mögé tűröm a tincseket, amelyeket a szél az arcomba fúj, és mint maga a megtestesült türelem várom, hogy valaki ajtót nyisson. Ha mondjuk egy kutyajelmezbe bújtatott komornyik lenne az, még arra sem rezdülne arcizmom, azt hiszem…és igyekszem nem túlságosan nagy reményeket támasztani ezen kis találkozóval szemben. A legújabb, mutáns génre utaló, vagy azokkal nyíltan foglalkozó tanulmányok nagy részéhez volt már szerencsém, az elérhető szerzők azonban eddig sosem tudtak olyan nyomot adni, amelyen közelebb kerülhettem volna ahhoz, akit keresek. Jobb nem abban reménykedni túlságosan, hogy most ez másképp lesz. Egy próbát azonban mindenképpen megér.