Amy és Mike - Titkos utakon

Látom én, hogy rendesen önmarcangol és a mérgem lassan tényleg kezd elszállni. Hülye egy helyzet, hogy én próbálom lassan már őt megvigasztalni, miközben ő kent majdnem a földhöz, nem is kevéssé. Ennek ellenére mégis felemelem a fejét és a könnyeit is letörlöm.
- Css... mostmár elég, tényleg. - eresztek meg egy halvány mosolyt is, miközben az ujjam az arcán simít végig, hogy a nedvességet eltakarítsa onnan. Inkább egyszerűen csak felajánlom neki, hogy bújjon hozzám, és ezzel a lehetőséggel természetesen él is, sőt még jobban is alakul a helyzet, mint gondoltam volna, hiszen a hátamon jár a keze, sőt még a fejemen is. Azt hiszem annyira nem is vészes ez az egész, határozottan jól jöttem ki belőle, ha reálisan átgondoljuk. Azért nem mondom, hogy játsszuk el újra, de már nem tudok rá annyira haragudni mint mondjuk az elején, amikor még egyedül ültem itt és arra vártam, hogy mikor keveredik vissza, hogy jól kiosszam.
- Hát ha kinyiffanok itt a földön, akkor tudod, hiányoztam volna neked, még akkor is, ha néha kissé idegesítő a jellemem. - mostmár egészen szélesen mosolyodom el, viszont amikor el akar húzódni és leülni mellém, azt egyszerűen nem hagyom. Mondjuk úgy, hogy ezek után ennyi jár nekem, vehetjük kiengesztelésnek, vagy mi fene. Egyszerűen csak megtartom a hátát és lágyan egy csókot lehelek az ajkaira. Nem túl hosszút és a nyelvemet sem akartam most akcióba lendíteni, csak így puhán és könnyedén, amit érzem is, hogy viszonoz. Sejtem én, hogy a végén majd rájön, hogy ezt nem akarta volna hagyni, de most még kiélvezhetem a helyzetet igaz? Elégedett mosoly terül szét az arcomon, amikor látom, hogy a csók végeztével elpirul és szinte meglepetten kap az ajkaihoz. Élvezte... tuti biztos vagyok benne, hogy élvezte és nem tud mit kezdeni a helyzetből.
- Persze, tudom... éreztem mennyire utálsz. - nem fogja tudni letörölni az arcomról az egyre szélesedő elégedett vigyort. Esélye sem lesz rá, egyszerűen ha ezt nézem, akkor megérte még a vér és a zuhanás is, ha egyszer csenhettem egy csókot tőle, amikor eddig minden ellen ennyire védekezni próbált, és mondogatta, hogy mennyire sokat kell melózni érte. Feltápászkodom végül és a kezemet nyújtom neki. Annyira azért csak nem utálhat, úgyhogy kivárom, amíg rászánja magát, hogy megfogja az enyémet.
- Csak, ha te kéred... - jegyzem hozzá futólag megnyalva az ajkaimat, mintha csak igyekeznék visszaidézni az övéi ízért, a röpke kis csókunkat. Hát naná, hogy ezek után húzni fogom az agyát még egy ideig. Ennyi jár nekem az előbbi sokk után, de legalább egész hamar visszataláltam saját magamhoz.
- Dehogyis nem, teljesen megérte. - lehengerlő mosolyt eresztek még felé, majd irány a suli. Az utat már ismerjük, úgyhogy nem jelent gondot visszatalálni oda, ahonnan kiindultunk. Nem erőltetek most semmit, tudom, hogy mikor kell inkább visszafogni magam és most így teszek. Csak intek, és elköszönök szépen tőle. Aztán ki-ki mehet a maga útjára.

//Én is köszönöm szuper volt! Mike is élvezte. Very Happy

//

Vállalom a felelősséget tetteimért, így most a szavakat is, amelyeket Mike vág hozzám. Jogosak, nem is kicsit, én pedig jobb, hogyha szépen csendben maradok. Nem akarom azt, hogy itt és most veszítsem el, én még igényt tartanék a barátságára, szeretném még sokszor látni és… megismerni őt. Alig tudok még valamit róla, és jó lenne majd megismerni, de talán itt kaszáltam el magam örökre. Már könnyeim is megjelennek, amikkel próbálok kezdeni valamit, de a fiú nem hagyja, főleg, hogy még állam alá is nyúl.
- Nem, a lényeg az, hogy hatalmas hülyeséget csináltam. – ismerem be újból, de a könnycsepp lassan eltűnik az arcomról Mike-nek hála, én viszont tovább szipogok, amely akkor kezd jobb lenni, amikor magához húz. Erre vártam volna? Szívem mélyén lehet, mivel remek nyugtatás ám ez, hogy az erős karok között lehetek. Bár kissé tartok ettől az egésztől, most mégis, iszonyatosan jól esik és még fejét, kissé hátát is simogatni kezdem. Ahogy viszont ő is ezt teszi, kissé bele is borzongok. Oly rég ölelt már meg egy srác, és oly sokat jelent, talán többet is ér, mint egy csók vagy a fene tudja. Olykor nehéz kiigazodnom saját magamon is.
- Hogy… hogy hiányoztál volna? – kérdezek vissza most már kissé meglepetten, mert én ezt nem nagyon értem, hogy jött elő. Még nem távolodtunk el, akkor hiányzott volna, hogyha elveszítem. Bár most se az enyém, de nah, talán érthető az, ami lezajlik most bennem. Talán tényleg ideje elhúzódnom, így meg is próbálok inkább mellé csüccsenni, de amikor érzem, hogy hátamat megtartja, csak kissé meglepetten pillantok bele azokba a szép, igéző szemekbe. Ajka végül az enyémet érinti, én pedig… nem tudom elhúzni a fejem, egyszerűen túl szép most ez a pillanat, még akkor is, hogyha Mike arca oly véres és az enyém pedig könnyes. Kissé lehunyom pilláimat és azt a röpke csókot is viszonzom, édesen puszilva meg ajkát, de nyelveinket még nem hagyom érintkezni, és talán ő neki se célja most ez, ahhoz túl kevés ideig hajolt oda hozzám.
Kapcsolok, ezt nem kellett volna, így miután a csóknak vége, rendesen el is pirulok és már el is távolodom a másiktól, zavartan kapva ajkamhoz. Mit tettem? Nem, nem kellett volna, de annyira folytatnám és ahj… Kiforgat magamból.
- Utállak! – buknak ki belőlem a szavak. És méghogy megérte? Ezt azért ő se gondolhatja ám komolyan. Na de felkel, én pedig bizonytalanul nézek keze irányába.
- Többet ezt ne csináld! – engedem végül, hogy felhúzzon, tehát kezem kezébe kerül és durcásan nézek rá. Na persze, most durcizom, de én is akartam azt a csókot, mégis, ez így nem volt helyes. Most látom először, nem engedhetek neki így, pont ezt próbáltam eddig is oly nagyon elkerülni.
- Igen, szerintem is. Elég időt pazaroltál rám és hát… nem érte meg ez a zuhanás miatt. Menjünk vissza. – bólintok is rá, majd inkább gyalog szerrel, emberi módon indulok meg a fiú mellett a kastély felé, oda, ahol valószínűleg megtaláljuk azt a bizonyos járatot, majd ha visszatérünk az ismert folyosókra, el is válnak útjaink. Semmi puszi vagy ilyesmi, igyekszem most már csendesen tartani tőle a távolságot. Túl rég történt velem ilyen és szívem szerint nem engedném még el, de vannak bizonyos határok és bizonyos eszmék, így végül csak egy sablonos elköszönés lesz a vége, azt talán nem értheti félre. Belül pedig kíváncsian várom, hogy vajon mikor fogunk ismét találkozni, remélem, hogy azért nem csak órákon. Bár, ezek után tényleg normális lenne, ha inkább elkerülne és mással mulatná az időt.

/Köszi a játékot, nagyon élveztem! *-* /

Eszem ágában sem lenne pofon vágni, azért olyasmit nem tennék egy lánnyal, még akkor sem, ha ennél is durvábbat tesz. Maximum, ha tényleg kinyír, de akkor meg már mindegy, maximum kísérteni jöhetnék vissza, úgy pedig megint csak nem lehet valakit pofon vágni, szóval... a lényeg, hogy meg sem fordul a fejemben. Az viszont tuti, hogy még eléggé ki vagyok, ha próbálok is szép lassan azért lehiggadni. Elég sokat segít, hogy ő láthatóan nagyon ki van. Tényleg ott tartok, hogy lassan már én sajnálom meg, miközben elvileg én jártam felettébb rosszul.
- No jól van... mostmár tényleg nyugodj meg szépen. Élek... és nagyjából ez a lényeg. - magyarázom neki még, mert látom, hogy egy könnycsepp még kis is gördül a szeméből, ami határozottan rossz érzéssel tölt el. Le is törlöm miután felemeltem végre a fejét. Nem sokat segít, hogy igyekszem legalább egy mosolyt varázsolni az arcomra. A remegését látva viszont már nem kérdés, hogy magamhoz húzzam. Akkor is, ha netán nem akarná, de úgy fest most könnyen enged, tehát szépen a mellkasomra vonom és úgy bújik, mintha csak erre várt volna. Jól magamhoz szorítom és a kezem finoman indul meg a hátán fel és le, hogy tényleg megnyugodjon és lassan az a kis szipogás is megszűnjön, ami egyelőre még mindig nem akar. Őrület, hogy én nyugtatgatom őt, miközben az én képem véres és nem rég még a magasban zuhantam, miközben majdhogynem tényleg lepörgött életem filmje, ami még túl rövid ahhoz, hogy tényleg végig kelljen néznem. Határozottan jól esik, hogy még meg is simogatja a fejem. Végülis, ha azt vesszük, akkor ez még meg is érte, nem? Összességében jól jöttem ki ebből, hiszen eddig még folyton ment a nagy ellenkezés, most pedig... hát azért nagyot léptünk.
- Hát ennyire hiányoztam volna? - mosolyodom el. Tudom, vagyok sejtem, hogy nem pont erre gondolt, hiszen eléggé össze van törve, minden bizonnyal a bűntudatot se viselte volna valami jól, de én szokás szerint a magam módján értelmezem ezt is. Lassan elhúzódik, de én nem engedem ám el annyira könnyen. Ha már így átölelt és ilyen finoman simogatott, és nagyon akart valamit, amivel elnézést kérhet... megtartom a hátát és nem engedem hogy teljesen elhúzódjon és leüljön mellém. E helyett inkább újra az álla alá csúsztatom szabad kezemet és ha most tényleg eléggé össze van zuhanva, akkor talán még ellenállni is elfelejt, úgyhogy csak egy lágy röpke csókot lehelek az ajkaira. Elmosolyodom, amikor végülis tényleg elengedem.
- Ezért mondhatjuk, hogy megérte...- döntöm oldalra a fejem kicsit. Megérte az is, hogy én nyugtatom és az a zuhanás is, sőt még a vér is az arcomon. Viszont azért még kapok egy kedves kis mondatot is, amire már egészen visszatér a tőlem jól megszokott magabiztos vigyor. - Neked is jól áll a sírás. - szökik fel kicsit a szemöldököm, egy pajkos kis mosoly kíséretében. Viccelek persze, nem akarnám látni máskor, hogy sír, de ha csókot lophatok azért, mert levág az égből... még azt is mondanám, hogy máskor is belefér. Mostmár viszont eltápászkodom és a kezemet nyújtom neki, hogy felhúzzam.
- Viszont tényleg rám férne már egy kis pihenés és az arcom megmosása, úgy mégis csak jobban néznék ki. - mostmár csak be kellene lőni, hogy az épület melyik részén is vagyunk, hol bukkant ki az a járat.

Én tényleg, akkora egy marha vagyok. Mégis hogy tehettem ezt az egészet? Eleinte nehezen fogom fel, hogy baj lehet belőle, de aztán hamar rájövök ám, hogy mit tettem és most már ott tartok, hogy Mike mellett térdelek és próbálok mindenféle módon elnézést kérni tőle. Nem léphetek le, nem szabad, akármennyire is jó lenne, inkább tűröm azt, amit mond, hiszen megérdemlem, még rosszabbat is, mondjuk hogy jól pofon vágjon azért, amit vele tettem. Talán… talán az könnyebb lenne, tényleg megérdemelném.
- Igen, értem, nem használom, nem is szoktam. Csak próbálkoztam, de tényleg nem akartam Mike és fogalmam sincs, hogy tehetném jóvá. – meg nem történté sajnos nem tehetem, de ha valahogy segíthetek neki, hogy jobb legyen. A képességem viszont sajnos megvan, amit továbbra se fogok tudni normálisan irányítani, ha nem gyakorlom, de talán tényleg nem szabadna. Azt pedig most eszemben sincs elmondani a fiúnak, hogy olykor magától működésbe lép, ha félek vagy bármi… csoda, hogy most nem tesznek semmi rosszat se azok a rohadt szárnyak. Mindenről ez az egész tehet, az én hülyeségem. Megígérek én most mindent, amit csak tehetek és a könnyeim is szépen kicsordulnak, miközben Mike szemeibe nézek. Oly nehéz most állni ezt a dühös tekintetet ettől a fiútól, akivel oly jól elvoltunk, most pedig… iszonyatosan szégyellem magam, icipicinek, mint aki itt sincs. A könnycsepp tehát ott van, le tudja törölni, ha akarja és az a kis mosoly. Úgy viszonoznám, de még egyelőre képtelen vagyok rá, csak ismét megremeg kissé testem és ez után jön a felszólítás és a húzás, én pedig édes kiscicaként bújok bele Mike ölébe. Ha engedi, akkor nem oly rövidke ám ez az ölelés, hanem jó sokáig ott maradok, szépen hozzá bújva, buksimat a vállán pihentetve, miközben halkan még szipogok. Kezeim nyaka körül vannak és még egy picit meg is cirógatom haját is.
- Tényleg nagyon sajnálom, soha többé nem teszek ilyet veled. Nem tudom mi lett volna, ha nagyobb bajod lesz. – jegyzem meg még mindig őt simogatva, most már intenzívebben. Nem azért vagyok így kikészülve, mert hogy mondjuk belezúgtam a srácba, erről szó sincs. Egyszerűen nem bírnám elviselni a kínt, ha kiderülne, hogy még egy embernek ártottam vagy öltem meg, azt a terhet már nem bírná el a vállam. Na de talán pár perc után, de feltűnik, hogy nem kéne ez, nem érdemlem én meg az ölelését, nem illik ilyen közel lennem hozzá, így lassan eleresztem és végül hátsómra ülök, most már mellette.
- Köszi. Bár nem járja, hogy te nyugtatgatsz engem. – motyogom halkan, majd amikor megjegyzi véres arcát, csak kissé elmosolyodom, végre. – Szerintem így is helyes vagy. – hátha ez javít valamit a helyzeten. Úgyis szereti, ha dícsérik és végülis, engem nem zavar, főleg azért nem, mert én okoztam.

Hát igen, egy cseppet azért kiakadok, mert hát baromira nem tudhattam, hogy tényleg nem kenődök szét a földön, szóval azért teljesen reális a cseppet halálközeli élmény, és az ebből adódó kínlódás, amivel a képességemet próbáltam használni, ami még soha nem hagyott cserben... Ez azért érthető, ha kellőképp kiverte nálam a biztosítékot és amikor Amy visszatér finoman szólva is eléggé erősen osztom ki, hogy ilyesmit még sem lehet csinálni. Nem akarok ilyen lenni, nem is szoktam és hamar csökken is a haragom, amikor látom mennyire ki van bukva és hogy térdel előttem enyhén szólva is átérezve a helyzetet. Azért így nehéz hosszú ideig haragudni rá. Halkan sóhajtok egyet és csak úgy pillantok rá, amikor újra igyekszik elnézést kérni.
- Hát akkor ne használd, ha nem muszáj. Amy... lényegében zuhantam érted? Ez nem csak hátráltatás volt, azt hittem, hogy... annyi. - úgy látom ebbe tényleg nem gondolt bele, hiszen nem tudhattam hogy az egész visszajön-e, vagy hogy ő tudja-e irányítani annyira a képességét, amennyire hiszi. Nem igazán élvezetes, ha konkrétan halálfélelmed van és ez egyszerűen tény. Csak azért is az álla alá nyúlok, hogy felemelje a fejét, és amikor nagy nehezen sikerül rávennem látom azt is, hogy könnyek gyűltek azokba a szép kék lélektükrökbe. Ejj... szemét dolog, hogy a csajok sok mindent el tudnak intézni egy egyszerű sírdogálással és a másik azonnal el is néz nekik mindent, vagy legalábbis jóval könnyebben, mint egyébként. Megrázom a fejem, és nem engedem el az állát. Ha véletlenül kigördülne egy könnycsepp, még azt is gondolkodás nélkül letörölném.
- Jól van, ennyi nekem elég. - egy leheletnyit azért elmosolyodom, hátha attól kicsit jobban érzi magát. Hülyeség én akarom, hogy ő jobban érezze magát, amikor elvileg ez pont fordítva kéne, hogy legyen nem? Pár pillanatig még nézem őt és a következő kérdésére már csak sóhajtok egy újabb aprót.
- Na gyere ide! - nyújtom ki a karom, és ha kell akkor gyengéd erőszakkal húzom közelebb magamhoz egy röpke ölelésre. Csak ennyi semmi több. Röhej, hogy én vigasztalom azt, aki miatt nem rég még azt hittem, hogy itt hagyom a fogam és ebből a jó kis iskolai izéből már az életben nem is térek haza soha. De ha egyszer látom, hogy ennyire ki van? Mégis mit tehetnék, mit tenne bármelyik épeszű pasi? Hát persze, hogy megölelné a másikat és még a végén ő kérne bocsánatot mindenért, miközben nem is csinált semmit. Igazán nem fair, hogy mit ne mondjak.
- No mostmár nyugi rendben? Nincs semmi komoly baj, rendben vagyok, maximum ha jól sejtem rám fér egy kiadós arcmosás. - elengedem, ha akar akkor visszahúzódhat, és újabb leheletnyi mosolyt eresztek meg. Túlélem, a kezdeti haragom lassan teljesen elszáll, hiszen egyébként mindig pozitív vagyok és szerencsére az életvidámságom elég könnyen eluralkodik rajtam még nehezebb helyzetekben is.

Tényleg nem gondoltam át eléggé ezt az egészet, mert ami történik… Hát, az bizonyára hosszú ideig emlékezetes marad Mike számára. Én mégis egy ideig abban a tudatban repkedek tovább, hogy nem fog semmi gond se történni és a fiú majd követni fog engem, hogy a verseny ismét élessé váljon, de e helyett… Sehol. Lassítok, majd végül rögtön kapcsolok, hogy valami baj lehet, ezért az irány megváltozik, így térek vissza a másik mellé. Ahogy egyre közelebb kerülök, látom ám azt, amit nem akartam egy pillanatra se. A helyes arc véres és fáradt, ahogy az egész fiú dühe szinte szikrázik felém. Le is szállok mellé, mivel eszemben sincs itt hagyni és még arcát is elkezdem egy kis ideig tisztítgatni, miközben magyarázkodásba kezdek. Ahogy viszont megszólal, hirtelen dermedek le a kemény szavak hallatán és nyelek is egy nagyot.
- Én nem akartam, egy pillanatra se akartam, hogy bajod essen. Csak gondoltam, ha kicsit gyengébb vagy, több az esélyem, de esküszöm, hogy nem ártanék neked. Gyűlölöm ezt, ami a szárnyaimmal van. – hajtom le végül fejemet is, majd a zsepi lassan a földre hullik, én pedig érzem, hogy lassan könnyeim is kicsordulnak. Most utál, gyűlölni fog és soha többé nem akar majd látni, nincs mit tenni, nekem pedig el kell húznom innen. Halkan szipogok picit, és amikor keze állam alá kerül, próbálkozom ellenállni, de aztán érzem, hogy ez nem lenne fer, így lassan a gyönyörű, kék szemek, melyeket most könnyek áztatnak a fiúé felé tekintenek, úgy hallgatom azt, amit mondani szeretne és közben próbálom visszatartani a sírást. Így is tiszta gáz az, amit leművelek, neki lenne oka sírnia, nem pedig nekem.
- Rendben. Soha többé. – mondom most már halkan, miközben kissé meg is remegek. Istenem, most mit csináljak? Fel akarok pattanni és elmenekülni innen, de nem tehetem ,ahogy fejemet se húzhatom most el, amíg ő nem enged, most az lesz, amit szeretne, ennyivel tartozom neki.
- Meg tudsz bocsátani vagy inkább többé ne kerüljek a szemed elé? Megértem, ha az utóbbit mondod… - kérdezek rá még halkan, miközben kezeimet is tördelni kezdem kissé. Kezdek kiborulni, ismét ártottam valakinek, hogy gondolhattam ilyet? Hogy hihettem azt, hogy ez így rendben lesz? Mi van velem?

Azért mégis csak van bennem egy kis félsz... vagyis nem is az, inkább gyanakvás. Túlságosan magabiztosan mondja, hogy ő bizony nem fog veszíteni, amit egyszerűen nem tudok felfogni, hiszen tuti, hogy én vagyok a gyorsabb. Akkor pedig biztosan be fog vetni valami plusz, és ha egy repülési versenyben nem csak repül a másik... akkor az mégis csak csalás nem? Az autóversenyben se lenne fair, ha az egyik fél mondjuk repülővel indulna kocsi helyet, mert az gyorsabb.
- Akkor is van itt valami... na mindegy, meglátjuk. - rántom meg a vállam, hiszen meg se fordul a fejemben, az ami később következni fog. Gond nélkül érjük el a kinti terepet, ahol leteszem és még meg is simítom a haját. Nem sokára emelkedni kezdünk, én pedig már a számban érzem a nyereség kellemes ízét, és amikor még hátulról át is ölel, egész kellemes a helyzet. Komolyan azt hiszem, hogy kicsit leomlottak azok a bizonyos falak, vagy eddig csak úgy tett, mintha visszafogott csaj lenne és egyébként csak arra várt, hogy magasba emelkedjünk mi ketten és letámad? Ami viszont ezután következik... hát ezzel tényleg nagyon nem számoltam. Szó szerint zuhanni kezdek, amikor elenged, és szerintem nincs az az ember, aki nem akadna ki rohadtul, ha ilyen gyorsan közeledik a föld, mégha elég messze van is egyelőre. Annyira erőltetem, hogy képes legyek visszakapcsolnia képességemet, összeszedni az erőmet, hogy még a vér is kicsordul az orromon, ami remekül elmaszatolódik az arcomon. Nagy nehezen végül csak sikerül, de már eszem ágában sincs versenyezni, vagy Amy után menni. Dehogy! Egyszerűen csak visszafordulok és leszállok ott, ahol a felszínre keveredtünk, majd leülök a fűbe. Baromi fáradt vagyok, és ez most nagyon nem tett jót. Újra megtörlöm az orrom, ezúttal az ingem ujjával, mert még néhány csepp vér a távozás mellett döntött. Pocsékul festhetek és nem szeretek pocsékul festeni. Nem sokára ő is vissza ér, és láthatja rajtam, hogy határozottan nem vagyok jó kedvemben. Szúrósan nézek rá, nagyon, még akkor is, amikor mellém térdel és a zsepivel igyekszik valamelyest javítani a helyzeten.
- Szerinted... szerinted ez... ezt lehet? Minimális időre is... én honnan tudhattam volna, hogy visszatér. Csak otthagytál a francba, hátha szétkenődök a földön! - kicsit talán, ahogy kimondom a szavakat könnyebbé válik a helyzet, talán egy leheletnyit kevésbé vagyok mérges, de attól még mindig eléggé haragszom. Nem lehetett ezt csak úgy semminek venni, azért tényleg rohadtul megijedtem, és határozottan ki is csinált ezzel az egésszel minden tekintetben. Próbálok lenyugodni, látom rajta, hogy eléggé ki van, egészen összeomolva itt előttem. Halkan felsóhajtok és megrázom a fejem, végül pár pillanat múlva az álla alá nyúlok, hogy emelje fel a fejét és nézzen a szemembe normálisan. Ő csinálta, ő akarta, akkor pedig nézzen szépen szembe az egésszel.
- Ne csinálj ilyet... soha többé rendben? - pillantok aztán rá, mélyen a szemébe. Nem fogom elküldeni az anyjába, ha jól sejtem baromira nem gondolta át a dolgot, és lehet hogy úgy volt vele, hogy még vicces is, ha az erejét használva ilyesmit érhet el. Én is csináltam már pár baromságot, nem róhatom fel neki, hogy egyszer hibázott, csak ne csináljon ilyet többet. Nekem meg le kéne mosni az arcom, sejtem, hogy nem nézhetek ki most a legjobban.

Ez a verseny nem biztos, hogy túl jó dolgokat fog szülni, viszont ha már ennyire szeretné Mike, akkor tőlem megkaphatja. Viszont nem fogok veszíteni. Utálom azt, hogy vissza kell fognom magam, hogy nem lehetek az, aki vagyok, de most talán ez változhat. Azért kaptam a szárnyakat, hogy hozzám tartozzanak és ez a kis negatív tulajdonság… talán nem lesz komoly baja. Érezhető viszont, hogy a fiú azt hiszi, hogy csalni fogok, mire én jól láthatóan intek nemet fejemmel.
- Csak a képességemet használom, becs szó. – ígérem is meg neki, majd nemsokára már ki is érünk a szabadban. Sajnos most már ki kell szállnom Mike karjaiból, pedig el tudtam volna még viselni egy kicsit, de hát kezdődhet inkább a verseny. Remélem, hogy nem lesz baj és minden normálisan fog alakulni, így lassan el is kezdek emelkedni, majd végül bíztatom is kicsit a másikat, hogy menjünk még magasabbra, ami láthatóan nincs ellenére. Tény, hogy veszélyes is kicsit, de talán vagyunk elég ügyesek, hogy ne ijedjünk meg ettől komolyabban. Egy kis alku is még eszembe jut, így nemsokára megtörténik a kézfogás, majd kezdődhet is a verseny. Eleinte még érezhető, hogy ő se akar lehagyni, ahogy azt sejtettem, de nem várhatok túl sokáig, időben kell cselekednem. Kezeimmel tehát hátulról átölelem a másikat, amely természetesen félre lesz érve és kissé szégyellem is magam ez miatt, de… nincs mit tenni. Már elhatároztam magam, nem fogom megváltoztatni gondolataimat.
- Megint félreértesz… - csak ennyit mondok, majd végül puha szárnyaim át is ölelnek minket. Nem túl sokáig, mert nem szeretnék bajt, de ennyi pont elég ahhoz, hogy elszálljon a fiúból minden ereje és zuhanni kezdjen. Tovább is állok, nem törődve vele egy ideig, mivel abban a tudatban vagyok, hogy nem vittem túlzásba a dolgokat, simán tud majd repülni, de jó néhány méter után meglepetten tapasztalom, hogy nincs a közelemben. Hátra is pillantok, de sehol senki…
~ Ugye nem lett baja? ~ - egyre inkább kezdem bánni mindezt, ami történt, tehát lassítok, majd meg is állok, úgy fordulok vissza abba az irányba, amerről indultunk, majd végül el is kezdek visszafelé repülni, hogy kékségeimmel az eget, na meg a földet kutathassam. Amikor pedig megvan, nem is állok meg, hanem sebesen oda is érek hozzá, egy kisebb szélkavalkádot is hozva magammal.
- Mike… - kezdek bele, majd kissé ajkamba is harapok, amikor meglátom véres arcát, na meg nagyon is dühös szemeit. Nyelek egy aprót, és végül zsebembe nyúlva veszek elő néhány zsepit, hogy ez után mellé térdelve nyúljak óvatosan arca felé, hogy letörölhessem róla a vért, már ha ezek után hagyja.
- Én azt hittem, hogy csak minimális időre szívtam el az energiádat, ne… ne haragudj rám. Nem akartalak bántani. – végül kezem ölembe ejtem, majd le is hajtom fejemet, így engedve meg, hogy dús tincseim arcom elé hulljanak. Jobb is ez így… Szívem szerint elfutnék innen, el a felelősség elől, de nem tehetem. Az én hibám, de mégis, hogy képzeltem ezt az egészet? Mi lelt? Nem vagyok én gonosz, de amit tettem, az jónak se éppen nevezhető.
- Én tiszta hülye vagyok. – biztos látni se akar, talán el kéne mennem. Igen, el fogok, csak… mégse bírok mozdulni, főleg nem ismét a szemeibe nézni. Vérzik és szenvedett, én miattam. Ezt sose bocsátja meg, itt dőlt el minden…

Nem érthetünk mindenben egyet, ez így is van jól. Tiszta uncsi lenne egyébként, meg már így is látszott, hogy van bőven különbség köztünk, hiszen azért nem egyszer próbált nekem ellent mondani, ami őszintén szólva nem is nagyon zavar, sőt valahol még érdekesnek is találom. Az viszont tuti, hogy a hülye is látná, hogy amit játszunk az flört, és nem pedig csak céltalan beszélgetés. Bár persze mindenkinek más a célja, mert én simán el tudnék képzelni egy kis ezt... meg azt... de hát Amy ennél jóval komolyabban látja az életét, tőlem pedig a komolyság rémesen távol áll. Tényleg kár lenne már ezt tovább ragozni, inkább a verseny a téma. El sem tudom képzelni, hogy ő nyerjen, valahogy semmi esélyt sem látok rá, de kissé most mégis magabiztosnak tűnik. Valami csel lehet itt a dologban. Kissé összehúzom a szemem és úgy pillantok rá.
- De nem fogsz csalni igaz? Nem olyan lánynak ismertelek meg, aki csal. - azért mégis csak gyanakszom egy kicsit, és ez látszik is a tekintetemből, ahogy méregetem. Fogalmam sincs, hogy mire készül, de határozottan kíváncsi vagyok és egyben tartok is tőle. Ettől függetlenül felkapom, amikor végül kifelé indulunk. Ez a mi kis romantikus repülésünk és biztos vagyok benne, hogy felettébb élvezi a dolgot. Nem hinném, hogy nem így van, a tekintete ezt sugallja és már persze az is világos, hogy bejövök neki. Hát kinek ne jönnék be... pont én? Ez egyszerűen totál nem reális. Leteszem végül és csak az apró simítás marad, ami után már hamarosan újra emelkedünk. Nem tudom, hogy miben mesterkedik, de akkor is megyek tovább felfelé. Már elég jó magasan vagyunk és végülis nem is az lesz a pontos út, amit én mondok, legalábbis nem a bejáratnál találkozunk. A kis ajánlat az eddigiek fényében még veszélyesnek is tűnhet, de végülis attól sem tartok, ha netán én lennék az ő adósa később. Persze ha nem azt kéri, hogy súroljam ki a női wc-t... azért ez nem lenne fair.
- Hát jó, áll az alku! - bólintok és meg is rázom a kezét, majd jöhet a menet. Mondanám, hogy elrugaszkodom, de ilyesmi ugye nem kell, egyszerűen csak elindulok, nem kapcsolok nagyon rá az elején, majd végülis kicsit lemarad tőlem. Amikor viszont elkap hátulról azért meglepődöm rendesen. Vékony karok fonódnak a mellkasomnak én pedig első körben még el is mosolyodom.
- No lám, mégsem vagy olyan távolságtartó, mint amit eddig mutattál? - már épp megfordulna a fejemben, hogy megfordulok, amikor a sötét szárnyak ránk borulnak. Talán nem akarja, hogy bárki lásson minket idefent? Viszont valami furát érzek, nagyon nem jót. Egyszerűen gyengeség lesz úrrá rajtam, minden tagom elnehezül és egyre inkább érzem, hogy nem tudok tovább a levegőben maradni, csak azért, mert most még tart. Aztán elenged és én zuhanni kezdek. Annyira meglep az egész helyzet, hogy még kiáltani is teljesen elfelejtek, pedig ebben a helyzetben ez lenne a normális reakció. Mi a jó franc történik. Amikor lassan sikerül felfognom, hogy a föld vészesen közeledik, én pedig baromira nem akarom itt hagyni a fogam, próbálok koncentrálni. Annyira erőlködöm, hogy pár pillanat múlva még a vér is kicsordul az orromból, amit egyelőre észre sem veszek, mert egyébként is durván süvít a levegő körülöttem. Így remekül szét is maszatolódik az a kevés kis vér az arcomon. Nagy nehezen sikerül végre összekapni magam, de még most is érzem, hogy nem vagyok igazán a toppon. Olyan nehezen megy ez most, és majdhogynem csak sétálásnak mondható a tempó, amit diktálok, pedig a repülésem általában futás gyorsaságú. Eszem ágában sincs mindezek után megtenni a teljes kört, inkább visszafelé veszem az irányt, hogy leereszkedhessek a földre. Amikor leérek, akkor törlöm meg csak az orromat, amiből újra pár cseppnyi vér gördült le. Rohadt életbe... ez nem volt fair, mi van, ha nem tér időben vissza a képességem és csattanok a földön? Egyszerűen csak leülök a földre a fűbe, pedig még az is megfordul a fejemben, hogy elhúzok és itt hagyom, meg se várom, amíg visszaér. Az viszont tuti, hogy határozottan csúnyán nézek rá, amikor meglátom ereszkedni. Az arcom vértől maszatos, baromi fáradt vagyok, ami rám nem jellemző és a jól megszokott jókedvem is kissé elszállt, mintha még azt is elszívta volna.

Persze simán lehet, hogy ismét nem értünk egyet, de én… valamiért mégis pozitívan látom a dolgokat, talán túlságosan is. Úgy hiszem, hogy van, aki bárkit megkaphat, hogyha tesz érte, de Mike nem így gondolja. Kissé megvonom a vállaimat, végülis mindegy, az viszont tagadhatatlan, hogy a vonzódás jelen van. Fiatalok vagyunk még mind a ketten, tehát ez csak jó dolog, de én mégse fogok engedni az első találkozás alkalmával neki, csak azért, mert jó fej és helyes. Ennyiből Jer-nek is már rég engedhettem volna, de ez más lányok stílusa, nem pedig az enyém… az pedig más lapra tartozik, hogy Jeremy nem volt ilyen rámenős… na jó, picit se volt az.
- Bármi lehetséges. – szólalok azért meg, de nem ragozom tovább ezt a témát, tényleg felesleges lenne. Inkább rátérünk arra a bizonyos versenyre, amelyet velem is meg tud ám ejteni, hiszen mégis csak itt vagyok és repülni is tudok, nehogy már le legyek cserélve, ezt nem nézném ám jó szemmel és a végén még a kedves, jó kislányból egy gonosz démon válna. Képes vagyok rá, bár ezt ez a helyes fiú még nem tudja.
- Oh tényleg így gondolod? Pofára fogsz esni. – vigyorodom is el és kezdem is élvezni a dolgot. Tényleg a legrosszabbat képes előhozni belőlem, de ha ennyire egoista, majd letöröm a szárnyait és teszek róla, hogy biztosan ne győzhessen. Viszont még mielőtt nagyon beleélhetnénk magunkat ebbe az egészbe, megtörténik a baleset, melynek hála a fiú karjaiban kötök ki. Nem rossz érzés, de ezért nem törném össze magam mindig, mégis, most kihasználom azt, hogy együtt repülhetünk, ez olyan romantikus és egyben aranyos is. Szívem szerint még fejem is mellkasára hajtanám, de azért ezt a luxust nem engedem meg magamnak, nem gondolok tovább semmit, inkább csak rátérek arra, hogy ez milyen menő is lehet bizonyos csajoknál, amelybe talán már eddig ő is belegondolt, ha pedig nem, akkor most már biztos. Na de sikerül ismét zavarba hoznia, én pedig már nem is tudok mit mondani erre. Be kéne ismét ismernem? Már megtettem, szóval inkább csak hagyom, hogy letegyen és puha hajtincseimet érintse. Még jó, hogy nem hozzám ér ismét, nem a bőrömhöz, mert akkor még a hideg is kirázna. Mégis, nem lépek el tőle, inkább csak lassan megfogom kezét, kieresztem csodás szárnyaimat, majd nemsokára már fel is emelkedem. Lassan engedem el Mike-ot, majd hogyha ő is követ, akkor végül jöhet is a verseny előkészülete.
- Előbb repüljünk még magasabbra és utána akkor lehet egy kör, de találkozzunk nagyjából itt. Így jó? – kérdezek is rá kíváncsian és bizony fontos a számomra az, hogy jó magasan legyünk. Így hogyha a fiú is jön, akkor bizony elég szépen elhagyjuk a felszínt, én pedig egyre erősebb, intenzívebb szárnycsapásokkal emelkedem feljebb, egészen addig, amíg jónak nem találom. Akkor megállok, majd Mike felé tekintek.
- Akkor hát, sok sikert! De ha én nyerek, akkor adósom leszel valamivel, ha pedig te nyersz, akkor fordítva. Áll az alku? – nyújtom felé kezem, így ha ő is benne van, akkor ez után meg is kezdhetjük a repülésünket. Nem hiszem, hogy rögtön elhúzna, így talán egy ideig egymás mellett tudunk majd haladni, de mégse várhatok túl sokáig, nem hagyhatom nyerni. Magasan vagyunk, így nem lehet baj… ugye? Merészebbnek kell lennem, és most ez így is lesz, tehát egyenesen Mike mögé repülök és a fiú azt veheti észre, hogy kicsinyke kezeimmel átkarolom mellkasát, testem pedig az övéhez simul. Lassan füléhez hajolok, majd úgy szólalok meg ismét.
- Ne haragudj! De én fogok nyerni. – és ezen szavaimat követően a fekete szárnyak szinte burokba zárnak minket. Mike bizonyára azt hiheti, hogy csak a látását zavarom meg ezzel, de ez nincs így… másodpercről másodpercre gyengébb lesz, én pedig jó erősen fogom, hogy nehogy el tudjon menekülni tőlem. Nem megyek el sokáig, nem okozok fizikai sebet, tehát a sorvadás előtt meg fogok állni, csak annyi a lényeg, hogy érezzem, már nem képes a repülésre, így ha zuhanni kezdünk, próbálok a szárnyaimra koncentrálni, majd elereszteni őt, ez után pedig csak egy gyors pillantás a zuhanó fiúra.
~ Remélem nem lesz zabos. ~ - talán Mike is sejti most már, hogy azért repültünk ennyire magasra, hogy időben vissza tudjon kapcsolni a képessége, még mielőtt lezuhanna és összetörné magát. Tehát ha zuhan, valószínűleg újból képes lesz majd repülni, de jóval gyengébb lesz és az előny is az enyém, így hát úgy hiszem, hogy én fogok nyerni, de hát sose tudni, okozhat még meglepetéseket. Mégis, belül félek, hogy meg fog haragudni rám és szóba se áll majd velem ezek után, de mégis… talán nem lesz ilyen. Nem akartam, hogy baja legyen és ez mégis csak egy verseny, ahol a képességeinket használhatjuk, ő is azt tette, hát én is… és hát nem öltem meg, tehát még egész ügyes voltam.

Ez így is van, azt hallom meg, ami igazán érdekel, a több mellékes, és nem fontos. Igazából jó eséllyel még azt is a fejemhez vághatná bárki, hogy egy tapló macsó vagyok, egyszerűen tovább lépnék rajta és úgy tennék, mintha meg se történt volna az eset. Azt hiszem így könnyebb, meg egyébként is minek agyaljak felesleges dolgokon? Bőven elég azzal foglalkozni, ami tényleg érdekel és amikor kedves szavakat kapok. Kicsit oldalra döntöm a fejem, hát a fene tudja, hogy igaza van-e, soha sem próbálkoztam olyan esetekkel, akik tényleg állati nehezek voltak.
- A fene tudja, ha valaki nagyon nem bír, akkor a végtelenségig teperhetsz, akkor sem fog. - rántom meg a vállam. Végülis úgy gondolom, ez így van, bárkit nem lehet megkapni, csak azt, aki tényleg legalább valamelyest vonzódik hozzád. Kell azért valami kis alap, és én azért úgy érzem, hogy itt közöttünk meg van, bár tény és való, hogy én a legtöbb lánynál ezt érzem, akivel próbálkozom. Őszintén szólva még csak nem is az a célom, hogy mindenkit megkapjak, egyszerűen csak elvagyok így, és ha netán valami még ki is sül belőle... hát az már csak hab a tortán.
- No, akkor jó, de az, hogy nyerj... fizikailag képtelenség lenne. - magabiztos mosoly jelenik meg az arcomon. Azt hiszem ez tényleg így van, bár nem ismerem pontosan a szárnyai működését, de ha olyan, mint egy madárnak, akkor minden bizonnyal vannak fizikai korlátai, ami esetemben nincs meg. Állítólag a prof szerint ha sokat gyakorlok és fejlődik a képességem, akár még a hangsebesség sincs kizárva. Tiszta király lenne úgy repülni, mint egy tápos katonai repülő. Tuti, én érnék oda mindenhova először, kivéve persze ha valakinek az a képessége,hogy iszonyatosan gyors, ellenben engem nem akadályoznak a felszíni tényezők sem, hiszen nem a földön mozgok. Az viszont szinte már meglepő, hogy megint elesik, és most nem is kicsit.
- Ki tudja... bár azt hiszem ez nem valami jó képesség. - rázom meg a fejem, mert hát egy emberfeletti szerencse azért ennél sokkal kellemesebb. De talán csak annyira oda van értem, hogy nem tud arra figyelni, hova lép. Ezt már nem mondom ki hangosan, tudom, hogy úgyse ismerné be, és még a gyógypuszi is elmarad. Hát... igazán nehéz eset, az tény, de még a végén kedvem lesz bebizonyítani, hogy nem is adom fel olyan nagyon könnyen, és jól meglepem vele. Viszont a repülés még mindig beválhat és naná, hogy simán felkapom. De azért annyira nem vagyok menő arc, hogy cipeljem, repülve könnyebb és gyorsabb is. Én pedig már nagyon vágyom a szabad levegőre. Mintha csak valamiféle madár lennék, nekem tényleg nem a legjobb hely a föld alatt.
- Na látod, Superman mindent visz, ezt kár lenne tagadni. - ő a legtutibb szuperhős, repül, átlát mindenen, sebezhetetlen, szóval nekem mindenképpen ő a favoritom, tiszta jó, hogy az egyik képességét megszereztem, vagy megkaptam, vagy kifejlődött bennem... vagy valami ilyesmi. Annyira nem mélyedtem el ebben az egész mutáns kérdésben, nem vagyok én genetikus, csak egy srác és még csak azzal sincs sok gondom, hogy ne tudnám irányítani ezt az egészet. Az esetek 99 %-ában tökéletesen megy, a miatt az egy százalékocska miatt vagyok csak itt. Élvezem, hogy egész hosszú idő után újra sikerült elpirulnia a szavaimtól. Széles vigyor jelenik meg az arcomon, amikor azonnal elkezd védekezni, és ellenkezni. Ez persze már kész beismerés.
- Oh, világos, minden egyes reakciód erről árulkodik. - nehezen fog meggyőzni az ellenkezőjéről, de ennek ellenére leteszem lassan, viszont nem lépek el tőle, csak finoman végigsimítok a haján, ahogy a füle mögé tűröm. Nem moccanok és persze nem is akarok ennél tovább menni, csak egy kicsit érezze át a helyzetet, hogy majd este legyen miről ábrándoznia, mi lett volna... ha. Az picit meglep, amikor megfogja a kezemet, de aztán le is esik, hogy mire akar célozni. Lassan emelkedem, természetesen nem kell nekem semmi extra hozzá, se szárnycsapások, se semmi.
- Hát naná, abban bármikor. Mi legyen a cél? Egy kör az épület körül, aztán a bejáratnál találkozunk? - az nem olyan nagy táv, de tuti biztos vagyok benne, hogy én teszem meg gyorsabban, már csak azért is, mert szárnyakkal fel kell gyorsulni, mint amikor futsz, akkor sem megy egyből max. sebességgel, nekem viszont ilyen gondom alig van. Rá pillantok, hogy tényleg egyszerre induljunk el, hiszen arról volt szó, hogy nincs szüksége előnyre.

Kezdem úgy érezni, hogy Mike agya néha szelektál, azt hallja meg, amit ő akar, de amikor ezt fel is említem neki, érezhetően nem zavarja a dolog. Hall mindent? Na persze… Azt viszont sajnos nem titkolhatom, hogy simán van esélye nálam, hiszen nincs párom, tehát szabad vagyok, mint egy madár, így miért ne lenne? Nem csúnya és még jó fej is, de ettől függetlenül már csak a jelleme miatt se engednék neki, nem leszek ám én olyan könnyű eset a számára.
- Áh értem. De szerintem mindenki elérhető, hogyha valaki eleget tesz érte. – gondolkodom is el hangosan ezen az egészen, bár azért én nem lennék ilyen kitartó bárkivel szemben. Ő persze más, mint én, ő helyes és bizonyára mindenki imádja, nekem nehezebb dolgom van. Mégse ragaszkodom ahhoz, hogy legyen valakim, majd ha a Sors úgy akarja, akkor bizonyára talál mellém egy megfelelő embert, de fiatal vagyok, hova siessek? Na meg, itt elfogadnak, talán tényleg ideje egy kicsit ismét élni. No de haladunk tovább idő közben, így már a létrán is lejutunk, majd a talaj megvizsgálása után a repülésre térünk rá. Jó lenne kicsit szabadon repkedni, de mintha Mike félreértene kissé.
- Hé, egy szóval se mondtam, hogy velem nem lehet! Amúgy se találnál ilyen jó versenytársat, ugyanis imádok nyerni! – tör is elő belőlem a versenyszellem, tehát összehozhatjuk mi a dolgot. Ha meg veszítek, max kérek visszavágót. Még egy lehetőség arra, hogy ismét összefussak ezzel a fiúval. Végülis, jó indok. Az elvágódás viszont már kevésbé kellemes, mint a téma, amiről eddig társalogtunk, így ütöm be magam, majd már a földön ücsörögve hallgatom is a gonosz megjegyzést.
- Nem tudok róla, de lehet, hogy akad ilyen. Azóta fejlődött ki, amióta ide járok. – csóválom meg fejemet is, mert eddig tényleg nem voltam ám ilyen béna, de itt… valahogy mindig sikerül megtalálnom mindent, ami keresztezheti az utamat és aminek hála cikis helyzetbe hozhatom magam. A puszi viszont nem jön össze, főleg a ruhalevétel miatt. Túl sokat gondol magáról Mike, azért nem fogok itt nekivetkőzni csak az ő két szép szeméért, ennél azért szégyenlősebb vagyok.
- Na látod. – vigyorodom is el én magam is, miközben kissé azért eltolom magamtól. Nem, nem akarom, hogy ilyen közel legyen, vagy mégis? Mondjuk további szavaim nem éppen erre utalnak, mivel a felsegítést követően mégis csak megkérem arra, hogy vigyen egy kicsit az ölében. Tényleg fáj a lábam és talán jót tenne egy kicsit pihentetni és mire kiérünk, már jobb is lesz, én legalábbis ebben reménykedem. Fel is emel nemsokára, így érezhetem meg illatát és testének melegét, majd pedig az emelkedést is. Elég sokszor repültem már, tudom, hogy most se sétálunk a földön, én pedig már jövök is a következő megjegyzésemmel, mert abból sose elég.
- Mondjuk izgalmas, így még nem repültem eddig. – jegyzem is meg, továbbra is belé kapaszkodva, majd ez után térek rá egy bizonyos technikára, hogy miként is lehetne szerencséje a csajoknál. Idő közben kiérünk a friss levegőre, de még nem leszek letéve, inkább csak a másik kérdését hallom, mire láthatóan pirulok el újból.
- Csak tipp volt, nem vettél le a lábamról. Mint mondtam, az nem ennyire egyszerű. – a tetszés és a vonzódás egy dolog, de nem adom oda magam bárkinek. Lábaim lassan talajt érnek és már lépnék is hátra, amikor megtörténik a kedves gesztus. Meglepetten pillantok fel a fiú szemeibe, majd egy kisebb mosoly után nyúlok keze után. Szárnyaimat kiengedem, majd hamarosan az égbe kezdek el emelkedni, szépen lassan persze. Nem távolodom el, nem is tudom, hogy miért nem, de ha érti a célzást, akkor azért eleresztem kezét, majd a fellegek felé tekintek.
- Akkor még mindig benne vagy a repülésben? – halkítom le kissé hangomat, majd tekintek vissza a fiú felé. Most valahogy olyan kellemes minden, tényleg jó Mike-al lenni, de ettől függetlenül nem fogom feladni elveimet. Még néhány szárnycsapás, majd már egészen fent vagyok, nagyjából az iskola épületének tetejével egy vonalban és ha versenyezni szeretne, akkor készen állok ám. A lábaimat szerencsére nem kell használnom hozzá és bár sejtem, hogy ő fog nyerni, azért mindent beleadok majd.

Vannak, akiknek a szemében ez jó tulajdonság. Nem lehet annyira belém bonyolódni, nem vagyok az a köpönyeg forgató típus, egyszerűen csak élek bele a világba és majd lesz valahogy minden szép sorjában. Megmondom a frankót, amit gondolok és nem teszek úgy, mintha mást gondolnék, mint amit valójában. Szerintem ez mindenképpen jó tulajdonságnak számít, mégha épp e miatt én sem igyekszem túlságosan mélyre ásni másokban.
- No látod, nem volt ezt olyan nehéz kimondani. - vigyorodom el. Igenis bír, mert engem csak bírni lehet. Nagyon ritka az, akivel nem így van, mégha néha kissé talán túlzásba is esem és átcsapok az idegesítő irányba, de onnan még könnyen visszatornászhatom magam. Az pedig nem kérdés, hogy életenergiám, meg önbizalmam van dögivel, és ezt bárkinek átadom, bármikor. Amúgy is fiatal vagyok és jó képű, kár lenne meghúznom magam és csendben nézni, hogy mások élnek. Most van itt az időm, hogy élvezzek minden percet nem igaz?
- Hallok mindent, de a mennyiség nálam már nem számít, csak a tény, hogy a cél elérhető. - rántom meg a vállam és a végére már direkt nem ragálok. Látom ám, hogy mit néz ki belőlem, ezzel eddig is tisztában voltam és végülis valahol igaza is van, de miért kéne ezt csak úgy nyíltan beismernem. Amúgy nem vagyok én az a skalpvadász típus, mármint nem szó szerint értve. Egyszerűen csak szeretek szórakozni és ha egy kósza éjszaka is becsúszik, hát akkor csak annál jobb. De az tény és való, hogy nem sok mindent veszek komolyan és nehezen is értem meg, amikor valaki így van ezzel. Az élet túl szép ahhoz, hogy minden pillanatot komolyan kelljen venni. Simán megdönteném Amy-t is, még a szárnyai ellenére is, de az is tény, hogy ha találok könnyebb prédát, nem fogom magam összetörni. Miért tenném, ha nem egy életre szóló kapcsolatra vágyom? Ő ellenben túlságosan komolynak tűnik ahhoz, hogy beérné csupán a szórakozással. Nekem viszont bőven elég, hogy játszadozhatok vele egy kicsit, hogy az apró érintésekkel zavarba hozhatom, és figyelhetem hogyan próbálja meg kezelni a helyzetet.
- Hát jól van, majd csak találok valakit, akivel lehet egy jót verseny repülni. - sóhajtok egy hatalmasat erősen túljátszva a dolgot, mintha csak tényleg valami szörnyű hírt közölt volna velem ezzel. Amúgy tényleg szívesen repültem volna, de végülis így is lehet, egyszerűen csak szórakozni kicsit odafent, ellenben a kis társalgás hamar véget ér, amikor elvágódik a földön.
- Külön képességed van rá, hogy megtalálj minden akadályt a földön? - jegyzem még meg egy mosollyal, amikor leguggolok mellé. Simán adnék én neki gyógypuszit, főleg miután még a ruha nélküliséget is felhozza. A válaszára persze látványosan legörbül a szám széle, mintha már beleéltem volna magam, hogy ez nem csak a nadrág szárának felhúzásáról szól. Persze, hogy tudom, hogy csak ennyi, de néha túl kell játszani egy kicsit a szerepedet.
- Oh, milyen szomorú, úgy már annyira nem is érdekes... - csóválom meg a fejem, amikor még el is tol magától. Hát nagyon igyekszik, hogy távol maradjon tőlem, szó se róla. Azt viszont tényleg komolyan gondolom, hogy viszem, ha arról van szó. Ennyit azért segíthetek, még úgy is, hogy közben nem csinálok semmi rosszat. Egyébként sem vagyok azért olyan, hogy teszem azt letámadnám, amikor tudom, hogy nem akarja, mert hogy nem akarja igaz?
- Tudok én jó fiú is lenni, még ha nehéz is kinézni belőlem. - azzal szépen fel is emelem és karom a karjaimba. Na jó, azért cipelni nem fogom, mármint szó szerint nem, annyira, hogy az tényleg megerőltető legyen. Ezért el is válik a talpam a talajtól és csak pár centire, de megemelkedem vele. Elég gyakorlott vagyok, hogy ne kelljen erősen koncentrálnom hozzá, és tényleg hamar elérhessük majd a kijáratot
- Dehogy csalás. Ha valami kigyúrt állat lennék, akkor se lennél nehéz, és az se lenne csalás. Nekem ez megy, hát akkor használom is. - mosolyodom el, és kicsit rá is kapcsolok. Na nem azért, mert hamar le akarom őt koptatni, egyszerűen csak szeretek repülni, szeretem a gyorsaságot is, és miért ne érjünk ki mielőbb a friss levegőre. Azért a föld alatti lét nem az én világom, mégha tényleg akartam is felfedezni előzőleg. Attól még a szabad tér sokkal inkább passzol hozzám.
- Nőfogási tippeket adsz nekem, vagy inkább csak nehezen ismered be, hogy máris levettelek a lábadról? - vigyorodom el, és még kicsit meg is emelkedem vele az ég felé, amikor kiérünk, jó pár métert és csak utána szállok le, hogy letegyem a talajra. Ám mégsem engedem el azonnal, hanem finoman végigsimítok a haján, hogy egy kósza tincset a füle mögé tűrjek. Csak akkor hátrálok el tőle, ha úgy érzem, hogy muszáj, vagy ha ő teszi ezt meg helyettem. De nem szólok egy szót sem, ha menni szeretne, akkor bármikor megteheti, de akár fel is repíthetem a szobájáig, az se jelent gondot.

Nem is tudom, hogy minek magyarázkodom ennyit, amikor Mike eléggé egyszerű srácnak tűnik. Nem akar a dolgok mélyére látni és bővebben megismerni a gondolataimat, ezért rövidít le mindent úgy, ahogy az neki tetszik. Most már csak felsóhajtok cseppet, majd végül megvonom a vállaimat is cseppet.
- Igen, mondhatjuk úgyis, hogy bírlak, bár még nem ismerlek túl régóta. – nézek is bele szemeibe, és hogyha most ettől jobban érzi magát, akkor én csak örülök. Bár tényleg kissé idegesítő, ettől függetlenül van benne valami, ami nagyon is szimpatikus a számomra és valahogy csak úgy dől belőle az energia, amelyből képletesen én is képes vagyok táplálkozni és lazábbá is válok most mellette. Néha magamat se értem, de ezek szerint tudok én ilyen is lenne. A régi Amy amúgy is sokkal életvidámabb lány volt, jó lenne visszakapni azt, aki voltam, és ahogy érzem, alakul ez, nem csak Mike társaságában. No de a témák haladnak, ahogy mi magunk is, majd egy kis közelebb kerülés után újabb szavak következnek, amelyeket szépen ki is forgat, már nem is meglepő módon, mire csak szemforgatás lesz a válaszom, legalábbis eleinte.
- A szavaim végét is halld ám meg Casanova. Nem kicsit kell teperned, tehát bár esély bármikor lehet, elég sokat kéne melóznod hozzá. Viszont te nem tűnsz túl kitartónak, mert akit nem kapsz meg hamar, az egy idő után már úgyse érdekel, szóval… - bököm is meg ismét mellkasát, mintha én nyertem volna meg ezt a csatát. Tényleg így érzem, bizonyára jó pár csak már oda meg vissza lenne tőle, akkor meg minek teperne? Nem fog, ez világos és talán nem is kell, nem való hozzám egy ilyen srác, csak én járnék rosszabbul… Szóval ezt a bizonyos vonzódást is el kell tűntetnem magamban, jó mélyre elásni és akkor nem lesz gond. Bár feltűnik kicsit későbbi, apró érintése, most már nem reagálok rá érdemben, ez végülis nem olyan nagy dolog, de mégis, részben az… Ahj, de nehéz az élet egy férfi társaságában, főleg, amikor még a létrán lefelé mászva is meg leszek nézve, de csak túlélem, muszáj. Menekülni nem fogok, az tök ciki lenne, inkább próbálunk témát váltani, így jön szóba a repülés is, amelyben bizonyára ő győzne, nem sok esélyem van ellene kissé berozsdásodott szárnyaimmal.
- Előnyt? Az úgy nem lenne valami jó. – csóválom is meg a fejem, mert ez mégis csak olyan lenéző lenne. Inkább nyerjen tisztes küzdelemben, és ennyi. Én beismerem, ha veszítek, neki pedig tovább nőhet az egoja. Vagy egyszerűen csak repkedünk, mindenféle verseny nélkül. Mégse tudok most ezen tovább agyalni, hála az újabb esésemnek, amely miatt szépen sajogni is kezd a térdem. Hát nem éppen úgy alakult, ahogy terveztem, így végül hátsómra fordulok és úgy pislogok a másik felé, most már a gyógypusziról beszélgetve vele.
- A ruha nélkül amúgy annyi lenne, hogy felhúzom térdig a nadrágomat. Ne reménykedj! – tolom is el kicsit magamtól, csak hogy biztosan meglegyen a távolság, de azért mégis csak hagyom, hogy felsegítsen. Most, hogy így ráállok lábaimra, még rosszabbul érzem magam, egyre jobban fáj, talán kicsit tényleg pihentetni kéne. A kérdés az, hogy tényleg tudna-e normálisan vinni az ölében, mindenféle kihasználás nélkül, nem szeretnék szívni.
- Nem piszkálsz? Hát jó… akkor vigyél egy kicsit és… és köszi! – pillantok is bele picit ismét zavartan a szemeibe, majd ez után szárnyaimat úgy mozdítom, hogy fel tudjon venni, kezeimmel pedig szépen át is ölelem kissé nyakát, mert mégis csak így a biztos. Próbálok normálisan viselkedni, de ilyen közel nem tudom nem megérezni kellemes illatát és örülni az alkalomnak. Nemsokára viszont kissé feljebb emelkedünk, így meglepetten pillantok le a talajra.
- Hé, ez csalás ám. Látom mielőbb meg akarsz szabadulni tőlem, mint tehertől, hogy érjünk már ki. – vigyorodom is el kissé, így piszkálva egy cseppet a fiút, de persze nem zavar, hogy nemsokára már kint is vagyunk, ténylegesen az udvaron. Én azért kihasználom még ezt a néhány másodpercet vagy percet, amíg itt lehetek, hiszen ki tudja, hogy lesz-e rá még alkalom, valahogy úgy érzem, hogy nem túl valószínű.
- Amúgy nem rossz, érdekes így utazgatni. Ha nem tudnék repülni, talán sikerülne is levenned a lábamról, próbáld majd ki ezt egy másik csajjal, tuti siker. – kacsintok is rá, így bíztatva egy következő áldozatra. Ahj, tiszta hülye vagyok, hogy más karjába küldöm, de mit akarhatnék én tőle? Nála sokkal rendesebb srácok is vannak, mint mondjuk Jer, akit már most sokra tartok és talán ő is engem, vele kéne foglalkoznom, nem szabadna hagynom, hogy egy ilyen macsó elvonja a figyelmemet. Tiszta hülye vagyok.

Ebben én is biztos vagyok, fogunk még találkozni, főleg mert amúgy sem az a szobában ülő típus vagyok, és ha ő sem, akkor minden bizonnyal még sokszor kerítünk rá alkalmat, ha más nem, hát odafent a magasban. Azt tényleg nem várhatja tőlem, hogy olyasmit mondjak, ami nem igaz, mint például, hogy számomra ő különleges és másokkal nem így viselkedem... kár lenne efféle hazugságokba bocsátkozni, egyszerűen csak most jól érzem magam vele és ennyi.
- No látod. - bólintok egy aprót, de végül csak megadom neki az igazi választ is. Nem vagyok az a típus, aki úgy tesz, mintha. Soha sem csábítottam el senkit azzal az apropóval, hogy többet akarok tőle, mint amit adhatok... e téren azért rendes srác vagyok. Bírom én a csajokat nagyon is, de akkor megyek bele komolyabba velük, ha tisztában vannak azzal, hogy nem fog örökké tartani, mert én ebben biztos vagyok. A jövőm pedig... jelenleg még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyesmin ne gondolkozzam. Majd lesz valahogy, akár még arra is sor kerülhet, hogy megházasodom, egyszer, ha komolyabb leszek, de azt se kötelező mindenkinek igaz? Amikor végre beismeri, hogy bírja a stílusom széles vigyorra húzódik a szám.
- Na látod, kár ezt tagadni, bírsz... kész, egyszerű kimondani. - direkt alakítom át kicsit azt, amit mondott, hiszen én végülis magamra értettem, nem csak a stílusomra, bár végülis a kettő mondhatjuk, hogy egy és ugyanaz. Pedig eddig hogy igyekezett tagadni, hogy nem visel el olyan nagyon könnyen. Azért engem egyébként se szoktak túl gyakran nem bírni, fura is lett volna egy ilyen személyt találni. Az a helyzet, hogy nehéz nekem ellenállni és ez egyszerűen tény. Az pedig határozottan élvezetes számomra, hogy játszom vele egy kicsit, az arcát végigsimítva, és persze teljesen zavarba is hozom ezzel. Tetszik, amikor nem tudja, hogy mit is reagáljon. Látom én, hogy hezitál, talán még fejben el is képzeli, milyen lenne, ha tényleg tesztelném a reakcióját. Talán még vágyik is rá... király vagy Mike! Ez nem kérdés!
- Tepernem? Szóval csak így kijelented, hogy van rá esélyem, csak kell egy kicsit még melóznom az ügyön? - széles vigyorral forgatom ki kicsit megint a szavait, de hamarosan már tovább is állunk, hiszen nem veszi annyira jó néven a nevetésemet. Pedig tényleg nem ellene szól, egyszerűen csak a helyzetnek és hogy rendkívül elememben érzem magam. Még egy apró érintéssel azért húzom az agyát, aztán már csak arra várok, hogy hamarosan megszemlélhessem a létrán lefelé haladva. Nekem aztán nem gond, hogy én leszek alul, hiszen nem kell a mászásra sem koncentrálnom. A kényesebb témát is elég jól kezeli, legalábbis láthatóan most nem pirul el, mint ahogy már nem egyszer megtette. Hát jó, alakul a leányzó, a végén még bármiről el lehet csevegni vele. Vagy csak talán... még érdekelné is ez a bizonyos alul-felül felállás? Ez is egy érdekes megközelítés. Hamarosan viszont leérünk és már a repülés a téma, ahol tényleg jogosak a szavai.
- Igaz, maximum adnék neked egy kis előnyt. - azt hiszem egyébként is én nyernék, ha gyakorolt volna, hiszen idővel nem lesznek fizikai korlátaim, nem kell semmit mozgatnom hozzá, hogy repüljek, egyszerűen csak megy. Mintha valakinek nem kellenének lábak a futáshoz. Minden bizonnyal ezért is rendezte úgy a sors, hogy az ő képessége nem csak a repülésből áll, mert hát valamit még tud e mellett, míg az én tudásom ennyiben merül ki. Ettől függetlenül soha sem gondoltam, hogy ez kevés lenne, meg vagyok elégedve magammal, és a tudásommal. Pillanatok múlva viszont Amy már tényleg a földre kerül, én pedig már ott is termek mellett.
- Azt szeretnéd, hogy ruha nélkül tegyem? - nevetem el magam. Minden bizonnyal neki is leesett már, hogy mit mondott. Egyébként is a gyógypuszi nem gyógyít igazából, szóval e téren mindegy, hogy van-e ott nadrág, vagy sem. Felhúzom inkább álló helyzetbe és simán felajánlom, hogy viszem egy darabon, ha erre lenne szükség. Tényleg elég nagyot esett, és amúgy sem hagynék ki egy ilyen alkalmat.
- Nekem tuti, hogy nem leszel nehéz, szóval szívesen viszlek, nem piszkállak, becs' szó! - mosoly, normális, semmi extrával, csak úgy őszintén. Egyébként pedig tényleg nem jelentene súlyt nekem, elég csak arra koncentrálnom, mintha reptetni szeretném. Nekem ahhoz nem kell feltétlenül, de talán még gyorsabban is kijutunk. Szóval gond nélkül a térdei és a dereka alá nyúlok, hogy felkapjam, aztán picit meg is emelkedem a földtől és gyorsan tempóra kapcsolok, hogy elérjük a kijáratot. Érdekes ez a föld alatti séta, de repülni tudok... igazából az én igazi helyem a nyílt és tágas terek.
- No... olyan, mint Suparmannel? - pillantok rá. Még csak koncentrálnom se nagyon kell, ezért jó, hogy már régóta gyakorolom ezt az egészet, nem jelent gondot.

Persze, sejtettem én, hogy nem leszek kivételes személy máris Mike számára, de még bármi lehet a jövőben. Szerintem biztosan össze fogunk futni néha, főleg, hogy azonos egy bizonyos érdeklődési körünk: a repülés. Ha máshol nem, odakint biztosan meglátom majd néha és már most tudom, hogy nem fogom elkerülni a társaságát. Viszont jó, hogy végre kiböki az igazat. Ha már eddig is ezt tette, most se szükséges megpróbálnia kivágni magát a válaszadás alól.
- A maga módján igen. – bólintok is egy aprót, majd végül elhangzik a válasz is. Nem mondok rá semmit, tényleg egyértelmű volt, bár ez valamilyen szinten negatív is. Ha nem válogat, hanem mindenkivel így viselkedik, akkor az picit gáz, de hát ő tudja. Viszont ezen gondolatok egy pillanatra se mutatkoznak ám meg csinos pofimon, a macsók már csak ilyenek, meglátjuk, hogy valaha boldog lesz-e majd az életben, mert hogy nem marad örökké fiatal és helyes, az is biztos. Viszont én továbbra is nagyon átlátszónak tűnik, de vajon tényleg be kéne ismernem neki, hogy igaza van?
- Nem akarok unatkozni, ezért maradtam még a társaságodban… - kezdek bele, majd végül szélesebbé válik a mosolyom. – Na jó, meg mert tényleg bírom a stílusod. Egyébként az unalmas emberektől se szoktam csak úgy lelépni, nem vagyok bunkó típus. – jegyzem is meg, mert tényleg nem mindenkinek ilyen kellemes – és idegesítő -, a társasága, mégis szívesen beszélgetek vele. Lehet, hogy valakinek én tűnök unalmasnak, soha se lehet tudni. Na de tovább haladunk mind a beszélgetésben, mind pedig utunk során, így érünk le egy lentebbi szintre, ahol kissé közelebb is kerülünk egymáshoz, hála Mike tettének. Eleinte kissé furcsa az egész, levegőt is elfelejtek venni, de aztán kezd kellemesebbé válni ez az egész, nem is tudom, hogy mi történik velem, de kellemetlen, hogy a fiú minden bizonnyal olvas a reakcióimban.
- Hogy teszteld? – kérdezek is vissza halkan, de az ördög máris bólogatni kezd a vállamon, míg az angyal inkább visszatartana, hogy olyan legyek, amilyen alapba is vagyok, ne viselkedjek már úgy, mint egy könnyen megkapható lány csak Mike miatt. Én nem ilyen vagyok, szóval már meg is rázom a fejem. – Még csak az kéne. Ahhoz még teperned kell, nem is keveset. – jelentem is ki igen csak határozottan. Nem tudom, hogy mit tenne akkor, hogyha mást is tenne egy aprócska érintésen kívül, hogy miként reagálnék rá, de nem is szabad ilyesminek megtörténnie. Jobb is talán, hogy nevetése miatti sértődöttségemben ott is hagyom, így adva meg magunknak ismét a távolságot, ami nemsokára ismét megszűnik, szinte semmivé lesz a csapóajtónak köszönhetően. Érzékelem az aprócska érintést, de próbálok nem lenézni kezeinkre és úgy tenni, mintha semmi se történt volna, és inkább tovább beszélgetek vele, most már cseppet kényesebb témákról. Nem is értem magam, hogy miért is teszem mindezt, de egyszerűen jön.
- Hát te tudod, te vagy a pasi. Szóval akkor nem is szállok vitába veled. – emelem is fel kezeimet védekezően, de lelki szemeim előtt azért kissé elképzeltem a fiút, de ahj, nem szabad, nem szabad. Inkább csak a sötétségbe meredek, ahova Mike nemsokára már el is indul, én pedig követni kezdem. Most esik csak le, hogy valószínűleg szépen meg leszek nézve, de tényleg nem tudok mit tenni, legalább szégyenkeznem nem kell és a fekete szárnyak valamennyit rejtenek hátsómból, tehát premier plan-ban csak nem lát mindent. Ahogy leérünk, meg is indulunk a sötét alagútféleségben és mivel felfelé visz a talaj, megvan rá a lehetőségünk, hogy esetleg az udvaron kötünk majd ki. Viszont ha már levegő, akkor repülhetnénk is egyet, úgyse volt még lehetőségem mással repülni.
- Hogy ki a gyorsabb? Én egész életemben titkoltam a szárnyaimat, így el is voltak rejtve, kissé berozsdásodtak. Tehát biztosan te nyernél, ez nem kérdés. – csóválom meg fejemet is, mert tényleg nem érné meg nekem csúnyán kikapni tőle. Mondjuk úgy használom a szárnyaimat, mint más a lábait, tehát nem fárasztó ilyen szinten, csak akkor, hogyha gyorsan repülök, az olyan, mintha futnék. Tehát bírom, amíg bírom, de nem szükséges leereszkednem utána se pihenni. Ezeket viszont most feleslegesnek tartom kifejteni Mike előtt, amúgy se hiszem, hogy annyira érdekelné, tehát csak folytatom az utamat, így hamarosan meg is történik az újabb baleset. Ez az Amy, mutasd még meg, hogy mennyire béna tudsz lenni! A földön kötök ki, így fordulok hátsómra és fogom is meg sajgó végtagjaimat. Nagyon rossz pont azon az izületen sérülést szerezni, így rendesen érzem a kínokat néhány percig, de próbálom ám összeszedni magam, így amikor a fiú mellém guggol, csak lassan felé tekintek és nagyon igyekszem nem kimutatni azt, hogy mennyire rossz most ez.
- Ruhán át nem lenne értelme. – bököm ki rögtön, aztán esik le, hogy mit mondtam. Na nem kellett volna, meg amúgy is, hogy nézne már ki, ha a térdemet puszilgatná? Eléggé vicces lenne ez az egész, így én is elvigyorodom és végül keze után nyúlok, engedve, hogy felsegítsen.
- Eléggé fáj amúgy. – jegyzem is meg felé pislogva, majd engedem is el, hogy a falnak dőlhessek kicsit, majd ez után lassan meg is mozgatom lábaimat. Sajognak rendesen.
- Ezt csak úgy mondod, hogy piszkálj vagy tényleg vinnél egy kicsit? Ha pihentetem, utána biztosan jobb lesz, de nem akarok sántikálni és ismét elzúgni. – sütöm le kissé szemeimet is, szégyellve azt, ami történt. Tehát rajta áll, ha akar, felvehet az ölébe és vihet, de nem muszáj, várhat itt is rám, amíg pihenek egy picit és a fájdalom is eltűnik a testemből, legalábbis egy része. Nem szeretném kihasználni, de végülis… talán nem járok olyan rosszul, hogyha egy picikét a karjaiban utazom, úgyse csináltam még olyat, vajon milyen lehet? A filmekben romantikusnak tűnik mindig, de Mike minden, csak nem romantikus, szóval itt bukna is a dolog.

Az a nagy helyzet, hogy azzal, hogy zavarban van csak még inkább arra ösztönöz, hogy olyasmiket mondjak és tegyek, amivel erre még jobban ráerősíthetek. Tudom, nem szép dolog tőlem, de... valahogy szórakoztató és ez ellen nem sok mindent tehetek, meg hát egyébként is, jól néz ki a leányzó, akkor pedig miért ne nézzem meg magamnak tüzetesebben. Más is megtenné, csak lehet, hogy lopva, hogy ne vegye észre, én legalább nyílt és egyenes vagyok, ez értékelhető nem?
- Itt mindenki különleges a maga módján nem? - persze, hogy most is kikerülöm a válasz adást, de azt hiszem nem is kell feltétlenül ténylegesen elmondanom neki az igazat, lévén tökéletesen tisztában van vele. - De mondjuk, hogy okos lány vagy, én pedig nem szoktam kivételezni. - adok végül egy kissé kifacsart választ, amivel végülis igent mondok az előbbi kérdésre. Tényleg mindenkivel így viselkedem, nem volt még kivétel. Ez még nem jelenti azt, hogy mindenkinek csapom a szelet, inkább azt, hogy mindenkinek megmondom az őszintét.
- Ne áltasd magad, bírod a stílusom, nem vagyok sok, se unalmas... leléptél volna már, ha bármelyik is lenne. - magabiztos mosoly terül szét az arcomon. Nem tehetek róla, igazán nehéz a földbe döngölni az önbizalmamat, mégha ő meg is találja azt az egyetlen gyenge pontot, amit azért nem könnyű. Abban viszont biztos vagyok, hogy élvezi a társaságomat a maga módján. Lehet, hogy zavarban van, de mégis csak tetszik neki, hogy megnézem, hogy figyelek rá... kinek ne tetszene az ilyesmi? Lehet, hogy holnap ugyanezt teszem valaki mással, de most ő lehet az a bizonyos középpont, akire minden figyelmemet irányítom. - És nem akarlak folyamatosan zavarba hozni, csak zavarba jössz. Én szimplán őszinte vagyok. - döntöm oldalra a fejem ártatlan pillantással. Tényleg nem szándékos, nem direkt úgy válogatom meg a szavaimat, hogy ezektől zavarba jöjjön, szimplán csak közlöm a gondolataimat és nem fogom vissza magam. Igazából a legtöbb ember így viselkedne, ha a társadalmi normák alapján nem fognák vissza magukat, ennyire egyszerű. Az üres kis fenyegetést pedig végképp nem tudom komolyan venni, úgyse lécelne le, ezt valahogy biztosra veszem. Ki is lépünk végül a folyosóra, viszont tényleg sikeresen rátapint a gyenge pontomra, de szerencsére leáll azzal, hogy húzza az agyam. Viszont ezek után végképp megérdemli a büntetést, ami egy finom simításban nyilvánul meg az arcán. Látom ám, hogy szinte visszatartja a lélegzetét, és ha szuperhallásom lenne, úgy sejtem hallanám, hogy a szívdobogása is felpörgött.
- Oh... komolyan azt akarod, hogy teszteljem mennyit bírsz? - egyelőre nem erőltetem, úgy vagyok vele, hogy lesz erre még lehetőség, pedig ezek után igazán megérdemelné, hogy mondjuk újra hozzáérjek, vagy... akár messzebb is menjek. Kár bizonygatnia a nyilvánvalót. Gond nélkül mérem végig, és még inkább igyekszem zavarba hozni, viszont úgy látom a végén megsértődik kicsit, pedig a nevetésem nem ellene szólt, nem azért történt, mert kinevetném, hiszen azért lássuk be, tényleg szép csajról van szó.
- Miért ne, reménykedni fogok benne, hogy így lesz. - követem, akármennyire is próbál elsuhanni tőlem, és amikor elérjük a kis lejáratot és már sikeresen talpon van direkt úgy intézem, hogy a kezem egy pillanatra végigsimítson a kézfején, amikor a kallantyú felhúzásához veselkedek neki. Azért nem vagyok rest, hogy ne próbáljam ezt a kis esést is a saját javamra fordítani, de persze ellenkezik. Nem is várom, hogy azonnal elismerje, hogy olyan tuti a külsőm, de az a nagy helyzet, hogy ezzel tisztában vagyok. Egy kis sértett komment, ami nyilván nem igaz, nem fogja csökkenteni az egomat, sőt majdhogynem érzem a hangjából, hogy egyáltalán nem így gondolja, csak próbál erősnek mutatkozni. Az pedig tényleg nem zavar, hogy én megyek előre, főleg mert nem kell figyelnem arra, hogy lefelé másszak, így nyugodtan kalandozhat a tekintetem oda, ahová csak szeretném.
- Kinek mi? Mindkét megoldásban van élvezet, az egyik pihentetőbb, és miért ne szerethetné egy pasi, ha kényeztetik? Ezért érdemes feladni az irányítást. - vigyorodom el. Na mi a szösz... a kis vörösödő leányzó ilyen könnyedén beszél ilyen témákról? Hát attól nem kell félnie, hogy én esetleg meghátrálnék, akármiből bátran szót válthatunk, jó eséllyel ő hamarabb zavarba jön majd, ha nem maradunk végül csendben, vagy lépünk át más témára.
- Dehogy nem illik, te akartad, hogy előre menjek, mostmár nincs beleszólásod... sajnos. - még sóhajtok is egyet, mintha tényleg sajnálnám, de ez persze egyáltalán nincs így. Semmit sem sajnálok, nagyon is tetszik, hogy tökéletes kilátásban ereszkedhetek lefelé, amíg végül el nem érem a talajt. Úgy fest a gyér fényben, hogy emelkedik az út, szóval el tudom képzelni, hogy kijutunk a végén. A repülés határozottan jó ötlet, bár elég sokat gyakorlom, határozottan profi vagyok benne, de kíváncsi vagyok, hogy a szárnyai milyen tempót bírnak.
- Simán, meglátjuk ki a gyorsabb. - e téren nekem könnyebb, szárnyak nélkül valamelyest azért kevésbé megerőltető a repülés, a sima tempó pl. olyan mint másnak a séta, egyáltalán nem fáraszt ki, csak ha nagyon felgyorsítok. Igyekszem összehúzni a szemem, hogy nagyjából belássam a terepet, mert azért tény és való, hogy elég sötét van itt lent.
- Akkor jobban le kellett volna zárniuk. Ha van egy csapóajtó, amit bárki felnyithat... az ő hibájuk, nem a miénk. - rántom meg a vállam. Nem hiszem, hogy olyan nagy rejtély lenne idelent, a durva dolgokat minden bizonnyal elrejtik az avatatlan szemek elől, és nem lehet simán lejutni oda. Viszont nincs idő ezen sokat elmélkedni, mert Amy újra tanúbizonyságot ad arról, hogy az egyenetlen talajokon könnyen megtalál bármit, ami akadályt képezhet. Leguggolok hozzá, amikor halványan látom, hogy még nem állt fel. Sejtem, hogy a térdét üthette be, így finoman végigsimítok alatta, nem pont ott, mert annak nem lenne értelme.
- Adjak rá gyógypuszit? - vigyorodom el aztán. Nem, tényleg nem tudok leállni, de végül felállok és a kezemet nyújtom neki, hogy felhúzzam. - Vagy vigyelek ki a karomban? Ha amúgy sem zavar a közelségem, ez sem okozhat gondot. - kíváncsi vagyok, hogy mit reagál, ahogy eddig megismertem biztos vagyok benne, hogy ezzel lazán ösztönözhetem, hogy összekapja magát és elinduljon inkább önállóan, minthogy én vigyem ki.

Néha hamarabb is gondolkodhatnék, mielőtt cselekszem. Most is sikeresen zavarba hoztam magam és jelen pillanatban azon vagyok, hogy ezen javítsak valamit, de mégse megy, csak rontok a helyzeten azzal, hogy átölelem testem. Formás vagyok, ez tény és való, de mégis, most olyan zavarba ejtő ez az egész, ahogy engem figyel és viselkedik, de egyben jól is esik mindez. Mondjuk, ezt nem adnám ám a srác tudtára. Az viszont érdekelne, hogy vajon mindig ilyen-e, de tényleg, ő viszont csak visszakérdezni tud, mire már csak fejemet csóválom meg.
- Az őszinte választ. Bár sejtem, hogy mindenkivel ilyen vagy, nem vagyok én olyan különleges, hogy csak velem legyél ilyen. – vonom meg vállaimat is, mert sajnos ez az igazság, mégha tudom, hogy jól esne, ha nem minden csajt próbálna meg levenni a lábáról a remek szövegével. Nem is értem magam, hogy mit eszek a társaságában, hiszen annyira más, mint amilyen én vagyok, de mégis… nem szeretném, hogyha még elválnának útjaink, se elijeszteni őt magamtól, mégse vagyok egy hárpia. Bár ez a sulis sétálgatás, közösen talán még túl sok, de már kimondtam, vissza nem szívhatom, ahogy azt se, hogy még tényleg nem sok a társasága.
- De azért ha így folytatod, még simán sok lehetsz. – mutatok is felé szépen ujjammal, de ő folytatja, méghozzá úgy, hogy képtelen legyek levakarni arcomról a vörösséget. Másokat unnék? Nem… Jeremyt nem unnám, ugye? Ő olyan, mint én, de egyben mégis, Mike-ban van valami más, ami szintén… áh, hagyjuk.
- Tévedsz! Több ember is akad, akiket nem unnék meg, szóval nem te vagy ám a világ közepe. És nagyon örülnék, hogyha nem akarnál folyamatosan zavarba hozni, mert még a végén mégse megyek veled sehová se! – na persze ez üres fenyegetés, de ő ezt remélhetőleg nem tudhatja. Persze, hogy vele tartok, jó lenne kicsit mászkálni, ismerkedni, ilyesmik, tehát végülis miért ne? El is hagyjuk idő közben a társalgót, de nem szűnik ám meg a közöttünk lévő téma, így végül én is kezdek belemerülni a piszkálódásba. Mike egész jó tanár, csak fel kell venni vele a ritmust, én pedig most azt sikeresen meg is találom a férfiasságával kapcsolatban, ami azért láthatóan zavarja, én pedig a figyelmeztetésre meglepő módon el is hallgatok. Jó, lehet, hogy tényleg sok volt, nem szeretném komolyan megbántani. De most akkor kérjek bocsánatot? Nem, jobb, hogyha nem reagálok rá érdemben semmit, és inkább elraktározom magamban azt, hogy egy picit ezzel le kéne állni. Inkább máshogy folytatjuk a beszélgetést, amelymeglepő fordulatokat hoz elő, így kerülünk közelebb egymáshoz, én pedig levegőt is elfelejtek venni. Szívem szinte a torkomban dobog, ahogy puha arcomat érinti férfias keze és képtelen vagyok levenni szemeiről kékségeimet. Mi van már? Nem tarthatok vonzónak egy ilyen idegesítő személyt… de szerencsére a pillanat hamar megszűnik. Oh, ha tudná, hogy mekkorát téved, hogy nagyon is el tudnám viselni azt, ha közelebb lenne hozzám, hiszen oly rég volt közöm már fiúhoz a képességem miatt, talán ezért is kezdem egyre vonzóbbnak találni őket.
- Nem ismersz engem. Nem fogok rögtön szívrohamot kapni csak azért, mert hozzám értél. – jegyzem is meg, de persze már csak akkor, amikor ismét létrejött közöttünk az a bizonyos távolság. Na persze, méghogy rosszul viselném, talán túl jól is, de nem szabadna. Mike minden csajjal ilyen, én pedig nem fogok felkerülni a polcára, mint egy újabb trófea, aki már nem kell. Talán tényleg jobb is most az, hogy inkább lazább témák felé evezünk, mint mondjuk a Supermen-es dolog. Lazább… jah, gondoltam én, de ismét végig leszek mérve, mely még jó is lenne, ha nem nevetne fel ez után, amely aztán már sikeresen rosszul is esik, így jobbnak látom inkább tovább haladni az úton, kissé talán le is hagyva őt.
- Imádkozz, hátha még kifejlődik az a képességed is. – jegyzem is meg kicsit sértődötten. Bár nem valószínű, hogy engem nevetett ki az előbb, de ki tudja? Engem bántott és ennyi… Tovább morgolódnék még magamban, ha az a fránya kallantyú nem lenne a földön. Majdnem el is taknyolok ennek hála, de csak megmenekülök, részben a fiú, részben a saját ügyességemnek köszönhetően, a megjegyzésre viszont már csak egy grimaszt vágok.
- Nem vagy te olyan jó pasi, ahhoz még edzened kell! – na tessék, akkor egy kis beszólás most tőlem is, hátha cseppet bántani fogja azt a hatalmas egóját. Ideje viszont feltárni az ajtót, és megnézni, hogy mit is rejt magában, de sajnos ez innen fentről nem túl egyszerű. Sötét van, nálunk pedig nem akad fényforrás… Ha már eljöttünk idáig, akkor viszont nem ártana le is merészkedni, én pedig fene tudja, hogy milyen okból, de csak előjövök egy kisebb megjegyzéssel, amelyre meg is jön a válasz.
- Akkor az álmaid most valóra válnak. – mosolyodom el én is, amely végül lassan vigyorrá válik. Oké, képtelen vagyok most sokáig morgolódni, valahogy nem olyan társaság, aki ne tudna bárkit jobb kedvre deríteni. Én viszont nem fogok előre menni, hiszen nem tudhatom, hogy mi lehet odalent, talán egy náci kutatóintézetre akadunk majd a Birtok alatt és kiderül, hogy semmi se az, aminek látszik. Na akkor aztán repülnék haza, nem takargatva szárnyaimat sem.
- A pasik szeretnek alul lenni? Én eddig úgy tudtam, hogy inkább irányítani szeretnek és felül lenni. – döntöm meg kissé fejemet is, de ezt bizonyára embere válogatja. Bár a szárnyaim miatt még nem tapasztalhattam meg, hogy vajon ez így van-e, hiszen még szűz vagyok, egyetlen srác se láthatott meztelenül mutációm végett, ettől függetlenül nem volnék szűzies és hát akadnak bizonyos igényeim is most már, mégis, még váratnak magukra. De ezt azért Mike-al nem fogom közölni, akkor aztán örök életemre piszkálhatna ezzel, én pedig bár csípem a társaságát, ténylegesen kerülni kezdeném… Most nem akarok tovább ezen agyalni, inkább csak megfigyelem, ahogy lemegy az alagútféleségbe és ez után szárnyaim összehúzva én is lassan utána mászok. Most esik csak le, hogy miért is mondta azt az imént, hogy szeret alul lenni… így tökéletes neki most a belátás formás popómra.
- Hé, azért ne bámulj meg ennyire, ezt nem illik! – jegyzem is meg lefelé szólva, de aztán hamarosan már lent is vagyunk, így a vaksötétben tapogatózhatunk és az egyetlen fényforrás valahol távol van, de egyelőre számomra rejtély, hogy mi volna az.
- Az udvaron? Nem tudom… de akkor majd repülhetnénk egyet. – pillantok felé, de most kissé nehéz pontosan tudnom, hogy hol is áll, így cseppet tapogatózni kezdek a fal felé, hogy meginduljak a fényforrás felé.
- És miért is kerestél te ilyesmi helyet? Lehet, hogy nem kéne itt lennünk és le fognak szidni minket, ha rájönnek, hogy itt jártunk. Lehet, hogy valamit elrejtettek itt. – na nem közlöm vele a nácis ötletemet, még a végén kinevetne, de szerintem Mengele figyelmét felkeltettük volna a mutációinkkal. Ahogy viszont haladok ezen a kissé emelkedő talajon, ismét bebizonyosodik, hogy nem vagyok túl ügyes, így nemsokára lábam beleakad valami kiemelkedő kőfélében, én pedig most már hiába kapálózom, sikeresen elvágódom a padlón. Kezeimmel azért megtámasztom magam, tehát arcom nem sérül meg, de térdeim csúnyán koppannak a piszkos padlón.
- Áucs. Ezt nem hiszem el… - motyogom halkan magam elé, miközben érzem, hogy a hirtelen fájdalomtól összegyűlnek szemeimben a könnyek. Még jó, hogy sötét van és nem lát a srác, de nem, nem szabad erre rájönnie, tehát beharapom ajkam és visszafojtom a fájdalom érzetét, így fordulok hátsómra és fogom meg ez után fájó térdeimet.
- Lehet nem volt jó ötlet sötét helyre jönni. – nézek lassan felfelé, a fiú irányába. Mindjárt felkelek és mehetünk tovább, tényleg, csak egy nagyon picit pihennem kell, amíg csillapodik a fájdalom érzése.

Komolyan szórakoztat a helyzet. Egyszerűen élvezem, hogy zavarban van, és mégis próbál a sarkára állni azzal, hogy széttárja a karját és úgy tesz, mintha nem is lenne olyan nagy szám, hogy a felsője szinte már ingerlő. Az a testhezálló típus, ami sok mindent sejtet, nem csoda, ha eddig eltakarta. Szélesen elvigyorodom, amikor átöleli magát és újra elrejti előlem a látvány egy részét és határozottan durcásan néz. Nem nagyon ijedek meg tőle, sőt még komolyan ez is szórakoztat. Csak nem fog a fejemhez vágni egy a keze ügyébe akadó vázát, vagy ilyesmi, ilyen drasztikus visszautasítással még nem nagyon találkoztam szerencsére.
- Milyen választ szeretnél hallani? Ha azt mondom, hogy mindenkivel akkor jobban érzed magad? Vagy, ha azt mondom, hogy csak veled, akkor imponálnék az önbecsülésednek? - nem vagyok hajlandó egyenes választ adni, inkább tovább húzom az agyát. Egyébként pedig tényleg mindenkivel ilyen vagyok, simán kimondom, amit gondolok és simán gond nélkül nyitok bárki felé, egy cseppnyi félsz sincs bennem e téren. Soha sem volt, mondjuk hogy egyszerűen csak így születtem, túlságosan nyitottnak, legalábbis egyesek szerint. Bár úgy vagyok vele, hogy azok egyszerűen csak féltékenyek, és ők is ilyenek szeretnének lenni. A szárnyai azért egy kicsit meglepnek, de ebben a suliban nem kell csodálkozni. Hallottam, hogy az egyik tanárunk konkrétan... kék, ehhez képes két fekete szárny semmi.
- Szóval egyelőre még jól viseled igaz? Na látod, nem is vagyok sok neked, csak úgy csinálsz, mintha így lenne. Ejnye! - még ezt is képes vagyok poénosra venni. Azt mondta, hogy majd szól, ha veszélyben lennék, vagy sok lenne neki a viselkedésem, ez pedig azt jelenti, hogy egyelőre még bírja a stílusomat, annak ellenére, hogy már párszor rávilágított, hogy kissé néha sok. Amíg viszont határozottan nem küldd el a fenébe, én nem tágítok és nem is fogom vissza magam. Sőt még ő hív el sétálni és felfedezni a sulit, hát... ez nagy előre lépés!
- Áh, tudom, hogy ezek után már másokat unnál. Érzem én, hogy szórakoztatlak, még akkor is csak a csinos pofid időnként vörösre is vált. - aztán csak finom célzást teszek neki, de igenis megérdemelte, ha már a férfiasságomat vonja kétségbe. Ez azért nem szép dolog és nagyon is nem játék, szóval ha kell simán be tudom bizonyítani neki, hogy férfi vagyok... nagyon is. De továbbra is ott marad a vigyor az arcomon.
- Dehogy is nem, minden vicces, az élet egy hatalmas játszótér, ami arra van, hogy szórakozzunk benne. - adom tudtára az életfilozófiám alapját. Tényleg így gondolom, és én nagyon is szeretek játszani, mindig is szerettem. Nem csoda, ha képes vagyok mindenből viccet csinálni és még azon is szórakozni, ha valaki esetleg nehezebben viseli a társaságomat. Azért értékelem ám, hogy mégis csak visszavág és próbálja megvédeni magát, viccesre venni a helyzetet.
- Ne packázz velem Amy... - húzom fel kissé a szemöldököm. Azért van egy szint, amíg húzhatja az agyam, de egy bizonyos szint után már lehet, hogy tényleg megmutatom neki, hogy pasi vagyok. Nem biztos, hogy nem egy pofonnal jutalmazna, de az efféle élcelődés akkor sem valami jó taktika. Azért lássuk be egy pasinak az a legdurvább dolog, ha a férfiasságát próbálják kétségbe vonni. Egy magamfajtának pedig főleg, aki tisztában van az adottságaival.
- Miből gondolom? - kérdésre kérdés a válasz, és hirtelen közelebb is lépek hozzá. Egész közel, csak centik választanak el minket egymástól és gondolkodás nélkül simítok végig az arcán. Csak egy apró mozdulat, egy pillanat az egész semmi több, de lássa csak, hogy tudom én, hogy nehezen viselné, ha túl közel szorulnánk egymáshoz egy szűk folyosón. Ne csináljon nekem úgy, mintha hirtelen bátor lett volna, én ugyanis nem riadok vissza semmitől, de ő biztos vagyok benne, hogy bőven akad olyasmi, amit nem viselne jól. Ha kell meg is mutatom neki, gond nélkül.
- Hát nem tagadom, a röntgenlátás állati lehet. - harapom be az alsó ajkamat, ahogy újra látványosan végigmérem őt. Aztán csak elnevetem magam. Sajnos erre nem vagyok képes, pedig lássuk be állati király lehet bármikor... bármit látni, főleg egy fiatal srácnak. Tuti, hogy nem arra használnám, mint Clark Kent. Nem lenne rejtve előttem semmi, nő zuhanyzók, felesleges ruhadarabok agyő! Biztos vagyok benne, hogy sejti mire célzok, de hát ő kérdezett, én csak ártatlanul válaszoltam nem? Mindenesetre elindulunk a kis túrára és a hölgyemény majdnem el is nyal a padlót, amit persze nem tudok megállni egy megjegyzés nélkül.
- Oh, remekül hazudsz. - mosolyodom el. Tudom én, hogy nem miattam esett el majdnem, de mégis csak vicces ezt gondolni és még fel is vetni neki ilyen nyíltan. A csapóajtót mindenesetre felnyitom gond nélkül, egy kicsit az erőmmel is rásegítve. Nem okoz gondot, amúgy se olyan nagyon nehéz. Azt nem tudom, hogy mi lehet odalent, de vaksötét van, annyi tuti.
- Semmi másra nem vágyom, mint veled lenni egy sötét helyen. - nevetem el magam. Tetszik, hogy egy kicsit bátrabb lett, vagy talán csak kezd oldódni? Azért még mindig sejtem, hogy zavarba tudnám hozni, ha nagyon akarnám.
- Hát ennyire tudod, hogy a pasi szeretnek alul lenni? - vigyorodom el. Kétértelműek a szavaim naná, de igazából nem is teljesen, hiszen a létrán is nagyon tuti alul lenni, főleg mert nekem még csak a mászásra se nagyon kell koncentrálnom. A levegőbe emelkedem és gyakorlott módon ereszkedem lefelé. Simán megy az, hogy időnként felpillantsak és megnézzem magamnak a formás kis hátsóját. Ő akarta, hogy én jöjjek előre... szóval ezt igazán nem tilthatja meg nekem. Hamarosan lent is vagyunk, én pedig kicsit félrehúzódom, hogy helye legyen elérni a padlót a létre alján. Halvány fény dereng és egy folyosó indul meg a távolba. Mintha egy egész kicsit emelkedne a talaj.
- Lehet, hogy valahol az udvaron fogunk kibukkanni? - merül fel bennem a lehetőség. Azért ez jobb, mintha mondjuk valami rejtett kínzókamrát találnánk.

Sikerül elrontanom a tökéletesnek hitt tervemet, mivel ezzel, hogy megszabadultam pulóveremtől, csak még többet mutatok magamból, pedig nem kéne. Nem is tudom, valahogy már tényleg csak a megadást érzékelem, így végül kezeim is széttárom. Nem azért, hogy így még jobban meg tudjon nézni, de amikor mégis ezt teszi, hirtelen karolom át ismét magam, miközben durcás tekintetemmel találkozhat.
- Nagyon nem élvezem, hogy így viselkedsz velem. Minden lánnyal ilyen vagy, vagy csak engem tisztelsz most meg ezzel? – na nem hinném, hogy csak velem próbálna meg így szórakozni, de hát soha se lehet tudni. Mindenesetre azért most már befejezem a tervem, tehát kibontom azokat a bizonyos rögzítőket, így engedve szabaddá szárnyaimat. Fura érzés, de meglepően kellemes az, hogy nem kell most már elrejtenem őket, de ahogy látom, Mike is rendesen meglepődik a változásokon. Ember legyen a talpán, akit nem taglóz le ilyesmi. Az viszont már tényleg furcsa, hogy még ígyis szépnek tart, mégis, elfogadom a véleményét, mely azért kellemesen érint ám, de a szárnyaim további funkciójáról most nem fog többet megtudni tőlem és remélem, hogy megtapasztalni se fogja.
- Olyasmire nem igazán vagyok képes, bár lehet, hogy azzal jobban járnál. – buknak is ki belőlem a szavak, majd ha felém néz, akkor egy visszafogottabb mosoly jelenik meg pofimon. – De szólni fogok. Én se akarlak bántani. – annyira még nem ment az agyamra, én pedig egy picit se vagyok agresszív természetű, legalábbis egyelőre még nem tudok ilyesmiről. De talán így megvan a kezemben az irányítás, hogyha túlzásba esik, akkor megfenyegethetem. Kár, hogy ez nem az én asztalom, de egy kis gyakorlás és talán menni fog. Valahol el kell ezt is kezdeni. Próbálok azért én is barátságos lenni és elvonatkoztatni ettől a fajta nyomulástól, ezért is vetem fel az ötletet, mely szerint mászkálhatnánk egy kicsikét együtt, és hogyha már Mike valami sötét folyosófélére vágyik, akár azt is megtalálhatjuk együtt. Kicsit azért zavarban lennék, ha kettesben ilyen helyre kerülnénk, de majd túllépek rajta, már ha egyáltalán így lesz.
- Meglehet, de akkor majd egy ideig utána elkerüllek. Vagy ha fárasztó társaságra vágyom, felkutatlak. – megyek bele a játékba egy kicsikét ismét engedve, a mosoly pedig ismét megjelenik ám csinos pofimon. De ahogy folytatja, végül kibukik belőlem a megadást jelentő szó is, ő pedig nevetésben tör ki, mire szívem szerint kissé meg is püfölném testét, de nem, ennyire nem viselkedhetem gyerekesen, hiszen már 17 éves vagyok.
- Nem vicces! – morgom oda aranyosan, tehát semmi bunkózás, de mégis, talán édes ez a gesztus most tőlem. Ez a pletyka dolog viszont újbóli meglepettségeket szül, én pedig egy cseppet próbálok odaszúrni a fiúnak, ismét nem túl nagy sikerrel.
- Lehet, de te is mondasz olyanokat, amiket nem illik. Sőt! Teszel is! – vetem is oda neki, tehát ha már neki szabad, akkor nekem is. – Amúgy nem szükséges bebizonyítanod, nem biztos, hogy örülnék, ha mégis kiderülne, hogy nőből vagy. – öltöm ki felé most már nyelvemet és azt hiszem, hogy kezdek ráérezni a dolog ízére, hogy én is hogyan mehetek majd a srác agyára. Nem könnyű, be kell vallanom, de meglehetősen jól esik most szórakozni vele egy kicsikét, főleg, hogy úgyis ki tudja majd vágni magát. Mák, hogy nem sértődékeny, ahogy én se, különben már rég két külön irányban indulnánk tovább. Na de a szűk folyosók még várhatnak ránk, ki tudja, hogy merre fogunk keveredni, de ezek a találgatások…
- És ezt miből gondolod? – kérdezek is vissza automatikusan, és most szépen le is utánzom a másikat, tehát én is felvonom cseppet szemöldököm, úgy figyelgetve a másikat. Na majd meglátjuk… nem akarok én se mindig félénk maradni, szóval ha kell, ráveszem magam arra, hogy bármilyen helyzetből is kivágjam magam, bár lehet, hogy ez egy ideig eltart majd, de még semmi sincs veszve. Az még azért most érdekelne, így a kis kirándulásunk elején, hogy mire is képes, mert hát jobb tudni, hogy miként álljak majd hozzá, de amikor azt látom, hogy repülni tud, őszintén szólva megnyugszom. Nem is tudom, hogy mit csinálnék, hogyha befolyásolni tudna… akkor tényleg nyúlcipőt húznék, de így más a helyzet.
- Áh, szóval te is amolyan Superman szeretnél lenni? – kíváncsiskodom egy kicsit, miközben azért meg is indulunk lefelé, hogy megkezdhessük felfedezőtúránkat, melyről majd kiderül, hogy meddig is fog tartani. Ahogy viszont leérünk az egyik eddig még számomra ismeretlen folyosóra, hirtelen botlok meg, és hála Mike-nak, na meg a jó egyensúlyérzékemnek, most nem esek el, így kissé felsóhajtok azon, hogy ezt megúsztam, majd ez után nézek rosszallóan a másikra, de aztán végül vigyorogva csóválom meg a fejem.
- Nem, még eddig nem jött össze. – pillantok is szemeibe, majd hívom fel a figyelmét arra a bizonyos kallantyúra is, amely a földön található. Nem akarok pont én megpróbálkozni annak kinyitásával, így egy kicsit hátrébb állok, helyet adva a fiúnak és szépen kukkolok is, hogy mit rejthet ez a hely.
- Látod, csak kívánnod kellett és megtalálom én neked az ilyen utakat. – jegyzem is meg, majd végül a csapóajtó felemelkedik, én pedig már ki is szúrom azt a bizonyos létrát, na meg a nagy sötétséget odalent.
- Lehet, de mint láthatod, nincs nálam táska. – pillantok is felé és bizony ez az igazság. De most, hogy jobban lefelé kukkantok, mintha távolabb akadna ott fényforrás, talán fáklya vagy fene tudja.
- Menjünk le és fedezzük fel, hogy mi van ott! Már ha nem félsz ettől a helytől, na meg velem kettesben maradni egy sötét helyen. – bököm oldalba könyökömmel és most én próbálom átvenni azt a szerepet, ami eddig az övé volt. Bár sokáig úgyse menne, így végül csak elvigyorodom, majd kezemmel jelzem is, hogy menjen csak előre.
- Férfiaké az elsőbbség! – teszem még hozzá és én csak Mike után fogok lefelé mászni azon a létrán. A szárnyaim miatt nem biztos, hogy jó ötlet lenne ott repkedni, tehát megmaradok az egyszerű módszernél.

Tárgy: Amy és Mike - Titkos utakon Vas. 6 Okt. - 12:58

Előzmények

Valahogy mindig is úgy voltam vele, hogy nincs értelme titkolni mit gondolok. Kiskorukban a gyerekek még őszinték, és egyszerűen én ezt nem nőttem ki, és mégha van, akinek esetleg ez nem is tetszik, akkor se nagyon zavartatom magam. Néha még kimondottan élvezem is, amikor valaki zavarba jön a szavaimtól, vagy nem köpni-nyelni nem tud a valóság elhangzása miatt. Na jó... nem néha. Úgy látom lassancskán ez a leányzó is kezdi megadni magát, amit nagyon is élvezek, főleg amikor széttárja a karját. Azért lássuk be, ez a póló nagyon is sokat sejtet.
- Hm... egész jól haladunk azután a sok pírfolt után ez nagy előrelépés! - mérem végig újra gondolkodás nélkül, most hogy már határozottan kevés cucc van rajta. Oké, azért egy kicsit meglepett az elején ez a vetkőzés dolog, de nem vagyok az a típus, aki a heccelés után megfutamodna. Viszont mégsem olyasmi következik, amire normális esetben az ember számíthat, sőt erősen más, amitől azért kissé lefagyok és kiül az arcomra a meglepettség is. Kár lenne megpróbálni leplezni. Először még a szavam is elakad, ami azért nálam határozottan nagyon ritka eset, de most mégis megtörténik. Legszívesebben körbejárnám, hogy nem valami átverésről van-e szó, de túlságosan élethűnek tűnik, hogy az lehessen. Végülis mégis sikerül kinyögnöm pár értelmes szót, miszerint igenis jól néz ki így is.
- Ha pengeéles tollakat akarnál a hátamba állítani, akkor inkább szólj előre, hogy mikor fogjam be, úgy jobban járunk. - mosolyodom el. Nem tudom, hogy mi lehet a negatív része ennek a szárny dolognak, de nem is feszegetem. Nem hiába mondják, hogy időnként igenis jó az a bizonyos édes tudatlanság. Én sem akarok feltétlenül mindenbe belemenni. Valami gebasz is van, szóval majd azért figyelek, és ha kell gyorsan el tudok húzni, ez az előnye annak, ha gond nélkül bármikor repülhetsz és elég gyorsan is.
- Tudod belőlem néha pár óra is sok, és te annyit vállaltál, ha ismeretlen folyosókra visz az utunk és netán eltévedünk... - vigyorodom el. Nem, úgysem hagyom, hogy bármelyik mondatváltásunkból ő jöjjön ki győztesen. Erre semmi esélye sincs! Igenis még párszor el fogom érni, hogy zavarba jöjjön, és amikor elhangzik az a bizonyos hagyjál szó, majdnem el is nevetem magam. Nyertem, és nagyon szeretek nyerni, úgyhogy ez így igazán tökéletes. A következő megjegyzése viszont nagyon is szívenüt, vagy legalábbis ezt mutatom kifelé, egyébként igen nehéz ténylegesen belém gázolni.
- Héj, ilyesmit nem illik mondani! Ízig-vérig pasi vagyok, ezt bármikor be tudom bizonyítani! - és tényleg nem vagyok egy visszafogott típus. Nem tudja kihozni belőlem, hogy bármitől is zavarba jöjjek, de azt ne mondja, hogy nőből vagyok, mert akkor kénytelen leszek megmutatni neki, hogy nem így van. Maximum van néhány olyan vonásom, ami ilyesmire hajaz, de az miért ne lehetne? Nem szeretem a túlzott általánosítást. Értékelem, hogy végül arra szavaz, hogy velem induljon felfedező útra, egy kicsit több bátorság kell nem igaz?
- Tudom ám, hogy nehezen viselnéd, ha túl közel szorulnál hozzám. - húzom fel kicsit a szemöldököm. Tényleg képes vagyok mindenféle beszélgetést olyan irányba elterelni, amitől zavarba jöhet. Egyáltalán nem jelent gondot. Majd idővel megszokja, vagy nem... Maximum általánossá válik nála ez a pirulás dolog. Mindenesetre elindulunk, de mégis felmerül az újabb kérdés, hogy én mire vagyok képes. Gond nélkül mutatom meg neki. Igen, talán fura, hogy én is tudok repülni, mint ő, csak az enyém kicsit más. Igazából nem annyira fársztó, hiszen nem kell hozzá egy végtagot mozgatnom, mint valakinek a futáshoz és egyben elég szépen fel is lehet gyorsulni vele.
- Gondolom ezt szoktad meg, de nekem meg ez a jó. Tudod kicsot olyan, mint Supermannek. - Na igen, kölyökkoromban konkrétan még azt is elképzeltem, hogy milyen lenne mellé valami hőlátás, vagy egyéb. Azért durva, hogy az a pasas mennyi mindenre képes volt egymaga, de nekem a repülés is tökéletesen megfelel, nem vagyok én az a harácsolós típus, legalábbis ebben nem. Elindulunk végül és amikor leérve elbotlik automatikusan kapok a karja után, hogy ne essen hasra. Nem lenne jó azonnal valami gyengélkedő félén kikötni, amikor még szinte el sem indultunk.
- Hát ennyire megszédítettelek... Amy? - mondom halkan, de aztán persze, hogy egy széles vigyor terül szét az arcomon. Nem gondoltam komolyan, főleg hogy megmutatja közben a kallantyút, ami akadályozta a rendes haladásban. Gondolkodás nélkül hajolok le és emelem fel a csapóajtót. Nem jelent gondot, a képességemet is ki tudom terjeszteni rá, hogy ha nehéznek bizonyulni, akkor is könnyedén megemeljem. Létra vezet lefelé a vak sötétbe. Oké, zseblámpát pont nem hoztam magammal, szóval ez jelent egy apró kis gondot.
- Simán lemegyek, az nem gond, de kéne valami fény. Ötlet? A női táskák mindig annyi cseles holmit rejtenek... - pillantok rá. Ki tudja, a végén még tényleg találunk nála valamit, vagy kénytelenek leszünk lenyúlni valahonnan valami lámpát, mert konkrétan nem hoztam magammal zseblámpát sem ide. A franc se gondolta, hogy ilyesmire szükség lesz.

Tárgy: Re: Amy és Mike - Titkos utakon

» Titkos padlás
» Océane & Mike - Ez mi volt?
» Lya és Mike
» Mike és Lisa
» Dorothy, Mike és a klausztrofóbia