Grace & Nathan - Sok év múlva

Igazság szerint nem zavar a pincérnő megjelenése, sőt örülök is neki. Mert egyrészt összeszedhetem magam, másrészt megfigyelhetem Grace-t is. Az apró jeleket, az ajkát harapdáló fogakat. Másnak talán mindez fel sem tűnik, nekem viszont munkámból adódik, hogy minden kis apróságra ügyeljek. Főképp a testbeszédre, hisz az ezerszer árulkodóbb, mint a szavak. Pont ezért lepődökmeg azon, amit "olvasok". Miért izgul azon, hogy van-e valakim? Talán bűntudat gyötri, hogy magamra hagyott, hogy ő boldog? Nem, akkor másképp reagálna.
És ezt erősíti a válaszomra adott apró visszajelzés is. Mintha annak örülne, hofgy nincs senki, hogy senki nem pótolta őt. És bármennyire fáj is bevallanom, tényleg így van. Persze volt nem egy-két nő az életemben, végül is egészséges férfi vagyok. De egyik sem tartott tovább néhány éjnél. Kerestem bennük valamit, de sose találtam, sose voltak elég jók. Persze, hisz egyikük sem volt Grace.
Aztán belőle indulnak meg a szavak, kérdezés nélkül, még inkább erősítve bennem az érzést, zavarban van. De mindketten abban vagyunk, bármilyen közel is tartoztunk egymáshoz eltelt nyolc év. Megváltozott ő is, megváltoztam én is. Nyolc évig nem tudtunk egymásról semmit, így most mintha két idegen ülne egymással szemben. Illetve majdnem, hisz nekünk van közös múltunk.
- Nem kellett volna így lennie - mormogom az orrom alatt, ahogy a történéseket említi. ha mellettem maradt volna, nem keleltt volna egyik napról a másikra élni. Még a húgának sem. Amennyire szerettem őt, mindkettejükről gondoskodtam volna, és ezt neki is tudni akellett. De mégsem kért a segítségemből.
- Ennek azért örülök - engedek meg még is egy halvány mosolyt, mi azonnal le is fagy, ahogy az órára pislant. Tehát siet. Tehát megint elfut, és nekem csak az összetört képek maradnak. Akkor minek találkoztunk újra?
Komor gondolataim az érkező pincérnő szakítja félbe, az asztalra helyezve a csészéket, majd udvariasan surran is tovább. Én pedig jobbomba fogom a sajátom, előbb beleszimatolva, majd egy apró kortyot nyelek a forró italból. A válaszadással viszont megvárom, míg tényleg hallótávolságon kívül kerül a nő, így hát komótosan teszem le a csészém, és függesztem tekintetem Grace szép arcára.
- Egy gazdag ember személyi testőre vagyok. Jó ideje dolgozom nála, de ezt a kiemelt pozíciót csak néhány hónapja birtoklom - vallom be, minden szégyen nélkül. Egyrészt, mert előtte nincs mit szégyellnem, másrészt, mert a szimpla testőri beosztás is szépen hozott már a konyhára Appletonnál.
- Van egy lakásom a belvárosban, bár ritkán használom, főképp csak szabadnapokon. Többnyire a főnök birtokán vagyok, állandó készenlétben - folytatom, bár fogalmam sincs, hova is akarok ezzel kilyukadni.

Kezd reménytelenül nevetségessé válni a helyzet, de nem tudok ellene mit tenni, csak sordórom az árral, és várom, mi lesz belőle. Van, hogy az eszünkkel gondolkodunk, vagy hogy a szívünkkel, de sosem egyszerre a kettővel. Ritka az olyan alkalom, ha harmonizálnak, és egy az akaratuk, így képesek lelkileg kettészakítani egy embert, ha az nem elég erős, hogy kibírja. Az ő hangja sem tükrözött túl nagy magabiztosságot és örömöt, ami inkább rontott a hangulaton. Mindig is tudtam, hogy egyszer újra viszont látjuk egymást, de nem is tudom.. azokat a pillanatokat valahogy nem így képzelte el. Sokkal vidámabbnak és meghittebbnek kéne lennie. A kávézóba belépve megcsapott az őrült kávé jellegzetes, zamatos illata. A helységben üldögélő vendégek nem méltattak nagyobb figyelemre, minthogy az ajtó irányába lestek, annak kinyílásakor, majd rögtön vissza partnerükre, hogy folytassák a csevejt.
Jobban meglepte a kérdésem, mint azt hittem. Tudom váratlanul érte, és én sem gondoltam volna, hogy ez lesz az első ami iránt érdeklődöm, de már késő. Rákérdeztem. Mielőtt bármi is elhagyta volna a száját a semmiből bukkant fel a pincérnő, és vette fel a rendelést.
- Én egy cappuccinot kérek. - néztem fel a nőre, majd mosolyával kísért bólintása után, ismét Nate-re vetődött pillantásom. Míg el nem hangzott a válasz az asztal terítőjének szélét gyűrögettem, azt ismételgetve: Nemet mondj! Nemet mondj! Tudom kicsinyes és szánalmas. A válasz óriási érzelmi tehertől szabadított meg, pedig jól tudtam, hogy ő semmivel nem tartozik nekem, megvan a saját élete. Úgy éreztem kiül a pír az arcomra, így kényszeresen alsó ajkamba haraptam elfojtva zavarom. Furcsa. Nem is emlékszem mikor hoztak utoljára zavarba.
- Oo.. - nyugtáztam ennyivel, majd megköszörültem a torkom és én is mondtam néhány szót magamról. - Én a húgommal élek, mióta magam mögött hagytam New Yorkot. Azóta sokat utaztunk, egyik napról a másikra éltünk, de úgy néz ki végre megtaláltuk az álomházat, ami kettőnknek ideális, és amit igazi otthonnak hívhatunk. - telik meg melegséggel a szívem, ahogy eszembe jut folyton mosolygó arca, és hogy mennyire szoros a kapcsolatunk. Akarva-akaratlanul mosoly kúszik szám sarkába, majd felkaptam a fejem, hogy a falón lógó óráról leolvassa az időt. Időben haza kell indulnom, elvégre nem a szomszédban lakok, York Town nem öt percre van innen.
- És mivel foglalkozol? Hol dolgozol? - érdeklődtem tovább. Soha nem tettem fel neki efféle kérdéseket. Tudtam róla mindent, jól ismertem. Olyan mintha újra kezdenénk, mintha újra meg kéne ismernem, mert fogalmam sincs ki ő.

Beleegyezésére mondhatni hatalmas kő gördül le a szívemről, de tudom, csak azért, hogy felületet biztosítson a tőrnek, ami majd belém fúródik, ha elköszönünk. Mert már most tudom, elköszön tőlem megint, itt hagy a városban, és újra eltűnik a szemem elől. Most mennyire? Egy hét, egy hónap vagy egy év? Milyen jogom kérhetném, hogy maradjon mellettem, hogy most ne hagyjon el? És kérném-e vagy inkább követelés lenne az?
- Nem kevés.... - helyeselek, szinte összeszoruló torokkal. Már meg sem lepődöm, Grace mellett mindig így volt. Ő volt A Különleges a lelencben, talán miatta vártam ki a hivatalos lelépési időt. Ha ő nincs, meglehet már én is elhúztam volna korábban, mint oly sokan. De nem, miatta maradtam, miatta güriztem a gyárban évekig, kuporgattam a dollárokat, béreltem azt az odút, hogy otthont adjak neki, ha elérkezik az eljövetel ideje. És ő eljött, majd elment...
A kávézóhoz érve udvariasan kitárom az ajtót, majd csak úgy megszokásból futtatom végig a tekintetem a bentlévőkön. A rutin, az évek berögzülése. De semmi extra, semmi olyan, mi a szememet szúrhatná, így minden nyűg nélkül foglalok helyet az általa választott félreeső asztalnál. És már intem is magunkhoz az egyik pincérnőt, bár a kezem megakad a levegőben a váratlan kérdéstől.
- Feleség? - pislantok értetlenül Grace-re, miközben leengedem a karom, nehogy hülyének nézzenek. De mielőtt álaszolnék, mielőtt magamhoz térhetnék lép ahívott, kezében pici notesz, ceruza, a rendelésre várva.
- Nekem egy feketét, egy kicsi tejszínnel. Te mit kérsz? - kérdem Grace-t, majd hagyom, hogy ő is kiválassza az italát, legalább van időm túlesni az első sokkon. Ha ő ebből indul ki, ha neki ez a legfontosabb, hogy nekem van-e valakim, családom, akkor.. mindenki magából indul ki, tehát neki van. Legszívesebben felnyögnék, egyetlen dörrenő ütéssel kettécsapnám az asztalt, de nem teszem. A sok bunyó, a harcok megtanítottak az önuralomra és a higgadtságra. Talán még az arcom se rezzen meg nagyon.
- Nem hinném, hogy az a nősülős fajta lennék. Egyébként is.. nagyon magas a léc... - teszem még hozzá, pillantásom végigfuttatva rajta, ahogy a pincérnő kettesben hagy vele. Lehet, van valakije, lehet már rég házas, de akor is tudnia kell, nekem ő a mérce.

Az a sok tagadás és ellentmondásos érzés, ami kavargott bennem, egy pillanatra nem hagyott lecsillapodni. Nem tudta, hogyan viszonyuljak hozzá... idegenként, vagy egy közeli barátként, kinek közelében úgy érzem magam, mintha percek teltek volna el az utolsó találkozás óta. Elvégre az érzéseim nem változtak iránta. A törődés, óvás, barátság, szeretet, szerelem.. mintha csak tegnap lett volna. Utolsó emlékeim róla a legszebbek, kivételesen nem vitatkoztunk, sőt annál nagyobb együtt értésben nem is lehettünk volna meg egymás mellett. Mindezek ellenére tartózkodom, visszafogottságra kényszerít jelenléte. Már ismerem ezt az érzést.. ennél rosszabb aligha létezik.. ez a félelem. Félelem a másik fél érzéseiről, hogy nem tükrözik a sajátunkat. Órák képesek megváltoztatni az embert, mi éveket kaptunk rá. Ami engem illett nagy változáson mentem keresztül. Már nem az a szerencsétlen, önvédelemre képtelen teremtés vagyok, mint aki voltam évekkel ezelőtt. Mindig ott volt nekem Nate, óvott mindentől, mintha bármelyik pillanatban bajom eshetne.. de már nem szorulok rá. Sem az ő segítségére, sem máséra. Míg a húgommal jártuk az utakat megtanultam egyet s mást. Képességem egyre csak nő és nő. Eddig én féltem az emberektől, a világtól, most ők jönnek.
- Elfogadom. - egy apró bólintással jeleztem beleegyezésem a kávézásba, s nem lopva az időd, el is indultunk, szorosan egymás mellett menetelve.
- Igen.. nyolc év. - visszhangoztam szavait. - Nem kevés idő, az biztos. - sütöttem le a szemem újból, és immár képtelen voltam újra szemeibe nézni, vagy akár egy szót is szólni. Némán ballagtam mellette, míg el nem értünk a kávézóig, majd beléptem előtte, és helyet foglaltunk az egyik félreeső asztalnál.
- Szóval..Találtál már valakit (?)..akivel.. tudod.. Van már feleséged, gyerekeid? - nyögtem ki végül, hogy mire vagyok kíváncsi. Tekintve, hogy benne van már abban a korban, miért is ne?! Hátradőltem a széken, és kényelmesen keresztbe tettem lábaim. Egy hosszú és tartalmas beszélgetésnek nézünk elébe, ha jól sejtem.

Ha valami giccses filmben lennénk, tuti ez lenne az a pillaant, ahol szinte lelassítják az időt, képkockáról képkockára mutatva az újratalálkozók ölelkezésének pillanatait, miközben valami lágy, andalító zenét nyomnának alá. És vagy itt ér véget a film, vagy ilyenkor csörtet be valamilyen mód a gonosz. Vagy személlyel, vagy szóval. Nálunk szóval teszi, és Graca gyönyörű ajkait hagyják el a szavak, melyek egyszerre infók és fájdalmas döfések is. Tehát nem itt él, mégsem a sors fikázik velem. Ugyanakkor nem is akar maradni, még így sem, hogy sok év után újra találkozunk, újra itt van előttem, életnagyságban, és nem csak valamelyik ábrándképem lépett elő egy-egy alkoholmámorosabb éjjelen.
~ Nem kellett volna..~Annyi mindent nem kellett volna. Nem kellett volna elhallgatnia előlem, hogy mit tervez és nekem nem kellett volna hagynom, hogy eltűnjön. Nem kellett volna ezeknek így történnie, de így történt.
- Újra itt élek - bólintok kérdésére, finoman utalva, magam is utaztam, bár valószínűleg, egészen más okból és más helyekre, mint ő.
- Sok minden. De azt hiszem, a múltat nem az utcán kellene megvitatni - jegyzem meg, és mintha halk figyelmeztetés és utalás csengne a hangomban. Nem fenyegetem, nem, eszembe se jut. Csupán.. a történések nem feltétlen tartoznak idegen fülekre, sem a múltam, sem a jelenem. A bunyók többnyire illegálisak voltak, és valamiért úgy sejtem, Appleton se teljesen az a jogkövető ember. Persze ez csak saját sejtés, kutakodni nem fogok a főnököm után, míg a helyzet rá nem kényszerít.
- Meghívhatlak esetleg egy kávéra? - vetem fel lehetőségként, kapaszkodva az utolsó szalmaszálba, hogy ne hagyjon itt az utcán, bár tudom, ezzel csak hegyezem a tőrt, ami majd újra belém döf, mikor ismét elhagy.
-Sok minden történt, végül is eltelt mennyi is? Nyolc év? -húzom el a szám, most már talán kissé keserűbben. Igen, sok év telt el, sok ábrándkép pukkant szét...

Egy részem még most sem meri elhinni, hogy valóban ő áll itt előttem, hogy újra láthatom, hogy újra megölelhetem. Mindenféle vegyes érzés kavargott bennem, és a gyomromban még mindig pillangók repkedtek a váratlan fordulattól. Az öröm volt az, amit határozottan és kétségek nélkül éreztem, hogy átjárja testem. El sem akartam engedni. Úgy éreztem, ha elengedem, sosem látom viszont. Tudom az én "hibám volt az, hogy szétváltunk, de annak viszont örülök, hogy ezzel megteremtettem ezt felemelő pillanatot. Nem ért mostanában ennél nagyobb boldogság, mint az, hogy találkoztam vele, annyi év után. De el kellett mennem, nem maradhattam itt.
- Így is volt. És most sem értem, hogy kerül ide.. ilyen messzire hazulról. A környéken jártam, és gondoltam eljövök vásárolni.. de nem kellett volna. - halt el hangom a végére, és lesütöttem szemeim egy pillanatra. Bármennyire is szeretném, nem maradhatok. És csupán most gondoltam bele abba, hogy a viszont látás, újra megforgatja a kést a szívemben búcsúzáskor. Összeszorított szemekkel próbáltam elűzni az elkeserítő gondolatok, próbáltam a pillanatnak élni, és kiélvezni ezt a kis időt is. Ajkaim újra mosolyra húzódtak, és kíváncsian faggatózni kezdtem, miközben tekintetem ismét ráemeltem.
- Te mit keresel itt? New Yorkban laksz még? És mégis mi történt veled? - nézek rajta végig még egyszer, és a következő megnyilvánulásom, már csak egy hangos gondoltam volt: - Olyan más vagy. - céloztam észrevehetően külsejére. Vitathatatlanul jól nézett ki. Abból a fiatal srácból, akit ismertem, egy felnőtt férfi vált.

Valahol azért megkönnyebbülést hoz, hogy látszólag nem csak én vagyok összezavarodva. Illetve én jól leplezem a zavartságom, míg a nőn egyértelműen lejönnek annak jelei. Talán ő is valami ismerőst vél bennem felfedezni. Hülye viccei vannak a sorsnak. Vagy talán csak én vagyok túl ostoba, makacsul tagadó, aki már nem akar hinni annak sem, ami a szeme előtt van. Vagy csupán nem merek. olyan sokáig kerestem őt, annyi helyet bejártam, verettem laposra a képem olykor, hogy el sem tudom hinni, hogy pont itt, a régi városban, egy teljesen átlagos napon botlunk egymásba egy zsúfolt utcán. Képtelenség...
És kitartón tartanám is magam a lehetőséghez, ha nem lépne közelebb, ha nem látnám azt az oly sokat nézett, és oly sokáig keresett gyönyörű szempárt, és nem borulna a nyakamba.
- Grace? - suttogom hitetlenkedve, de karjaim automatikusan fonódnak köré, mintegy zsilip, elzárva a menekülés útvonalát. Nem, képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg ő, hogy itt van, hogy még emlékszik rám. Arcom szőke tincseibe fúrom, beszívom rég érzett, de még mindig emlékezetes illatát. Nem parfüm ez, nem a sampon illata. Ez az övé, az ő egyedisége.
- Hogy kerülsz ide? Azt mondták, elmentél a városból? - kérdem néhány percnyi ölelés után, immár újfent a józanabb énemet engedve előtérve. Talán megint csak feltánik, hogy belelovalhassam magam az emlékekbe, a reményekbe, aztán a következő sarkon ismét szó és búcsú nélkül tűnik el.

Határozottan leblokkoltam. Képtelen voltam többet mondani, és azt hiszem pislogás nélkül meresztettem rá elkerekedett szemeim. Mintha csak egy báb lettem volna, akit zsinórok segítségével talpra állítanak, miközben az nem tesz semmit annak érdekében, hogy megálljon a két lábán. Attól, hogy a nyakába ugorjak, csak az választott el, hogy nem láttam felismerést rémisztően ismerős szemeiben. Gyermeki vonásai, mostanra férfias jelleggel töltődtek fel, de Ő az. Megismerem! A kifejezés, ami arcomon ült, riadt, ugyan akkor bizakodó volt egyszerre, mint aki rég elvesztett kedves ismerőse kísértetét látja.
- Ööö.. igen. Vagyis nem.. Jól vagyok. - veszem át tőle a táskát és egy kisebb lendülettel megindítva a vállamra akasztom. A semmiből egy biciklis futár csapott át a járókelők tömegén keresztül, újbóli lökéssel segítve a férfi közvetlen közelébe. Mielőtt még utána szóltam volna, túl sok nőiességgel nem vegyítve mondanivalóm, megéreztem rég nem érzett illatát, amitől minden kételyem elszállt vele kapcsolatban. Ennél biztosabb nem voltam semmiben, mégis szégyellem magam, hogy ilyen sokáig tartott rájönnöm. Minden közös emlék egyszerre tört elő elmémben, és vetítették filmszerűen lelki szemeim elé.
- Istenem.. nem ismersz meg?! Én vagyok az! - merülök egy szeme világában pár pillanatra, de nem tudom tovább halogatni azt a bizonyos ölelést, amiért már annyira remegnek karjaim. Két kézzel karolom át nyakát, magamhoz passzírozva, kétségbeesetten várva a viszonzást. Mindenesetre, ha mégis csak az emlékek képzete játszik velem...

Talán még is inkább egy pizzát kéne rendelni. Azzal még annyi macera sincs, mint a kínaival. Csak egy doboz a kukában. Nem kell evőeszköz, nem kell mosogatni. Megfelelő. Plusz néhány doboz sör mellé, persze csak a gyengébb kiadásból, holnap újra melóba kell állni.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve fordulok meg és ütök el valakit. Nem szándékos, tényleg nem szokásom így leteperni senkit, de valljuk be, elég nagydarab vagyok ahhoz, hogy általában észrevegyenek és kikerüljenek. Kivétel ez a hölgy.
- Elnézést, nem akartam - sóhajtok udvariasan, kezem nyújtva a szőke tincsekkel viaskodó felé. Szőke.. kedvencem. Régi emlékek, régi ízek, érzések. Talán túl sokat merengek mostanában a múlton, New York és a lelenc eszembe juttatta Grace-t. Vagy még azt a gyengébb sört sem kéne inni, mert így is zaklatott az agyam. Annyira hasonlít rá. De ez lehetetlen. A pokol legjobb poénja lenne, ha mindvégig itt élt volna, én meg körbepofozkodtam volna fél Amerikát, hogy megleljem. Nem, buta vicc.
- Remélem nem ütötte meg magát - engedem is el azonnal a kezét, amint felsegítettem, majd a táskájáért nyúlok. Nem gyengébb sör kell, hanem valami erősebb. Talán holnapra kapok még egy szabadnapot. Beteg vagyok, igen.. Grace-t hallucinálok...

Rég nem jártam ezen a környéken, most sem értem mit keresek itt vagy, hogy kerültem ide. Az ismerős mégis ismeretlen utca, a megannyi emlék és érzés. Azt hittem lezártam az életem azon szakaszát, de hiába. Nem tudom kiszakítani magamból azt a darabot, hiszen ez tesz teljessé. Egy pillanatra megállok az járda közepén, hogy táskámban elmerülve vegyem fel a mobilom, ami lassan harmadjára csörren meg. Nem szándékosan váratom meg a vonal túl oldalán bizonyára vadul szitkozódó személyt, egyszerűen így jött össze. Amint a képernyőre nézek, nem habozva egy percig sem fülemhez rántom a telefont, és a legrosszabbra gondolva kérdezősködni kezdek.
- Mi történt? Jól vagy? Kivel vagy? Szólalj már meg! - ha hagytam volna szóhoz jutni, talán választ is tudott volna adni minden kérdésemre.
Nem ez lenne az első alkalom, hogy ránk törnek. A húgom képessége nagyon is sajátos, ezért élünk most ott, ahol. Távol a szomszédoktól, és tulajdonképpen mindenki mástól. Hála az égnek nem volt vész, csak meglehetősen rég voltam vásárolni, így még egy egeret sem tudnánk jól lakatni. Miközben a hosszú, véget nem érő listát sorolta, igyekeztem az eszembe vésni.
- Ühümm, oké.. - ezek voltak utolsó szavaim, majd kinyomtam a készüléket és újra visszasüllyesztettem a táskám aljára.
Megkezdődött örökös harcom is a széllel, ami a megtáncoltatta szőke tincseimet. Addig kavarta és tépte azokat, míg egyenesen az arcomba fújta. Magamban zsörtölődve indultam meg, de a lendület túl nagynak bizonyult- Az egyik pillanatban még két lábbal állok a földön, a másikban meg már a földön gubbasztok. Egy kemény férfi mellkasról pattantam vissza, eleresztve a kezemben szorongatott táskát.
- Hééé.. - túrtam bele hajamba, hogy láncra verjem a szőke bestiákat, és végre lássak is valamit.
A szavak a torkomban ragadtak egy hatalmas gombóc formájában, miközben szemeim elkerekedtem meredtek az előttem állóra. Nate?! Nem, az nem lehet! De mégis! Vagy mégsem! Túl sok idő telt el, habár hevesen kalimpáló szívem már jól tudta a választ!

Hogy őszinte legyek, nem rajongok a szabadnapokért. Nem mintha nem tudnám eltölteni mivel, de akkor se. Vagy is hát... Nem, nem igazán tudom tölteni mivel. Az esték még hagyján, egy kocsma, egy szórakozóhely mindig nyitva, de a nappalok halálosan unalmasak és egyformák. Mondhatnám, hogy ilyenkor járok edzeni, és ennyi. De persze megvannak a kötelező edzések, amik kordában tartják az őröket, van olyan, amit már én tartok. De egy kis plusz sosem árt. Meg hát.. valamivel ki kell tölteni a napom. Más ilyenkor a családjával van, szüleit látogatja, barátnőjét viszi el valahova, kiélvezve az együtt tölthető órákat. Nekem maradt az edzőterem.

Vállamra vetem a zsákom, ahogy kilépek az ajtón. Hajam, már amennyi van, egy röpke pillanat alatt megszárad a napon. Farmer, fekete póló feszül rajtam, lábamon egyszerű sportcipő. Szabadnap van, tehát semmi öltöny, semmi fegyver. Csak egy egyszerű szürke zakó, ami a táska pántjain vetek keresztül. A forró vizes zuhany eléggé kimelegített, meg az edzés is, nem fázom.
Lusta léptekkel indulok meg a nyüzsgő utcán kicsiny lakásom felé. Rohadt ritkán használom, igazából inkább csak raktár a holmijaimnak, hisz főképp az Appleton birtokon élek. Csak hát, jó befektetés volt, jobb, mint ha a párnám alá dugdosnám a pénzt. A bankok meg sokat kérdeznek.
Tétován állok meg az egyik kisbolt előtt. Valami kaját is kéne venni, az az árva tej a hűtőben már lassan magát vonszolja el a kukáig. Talán egy spagetti. Vagy a következő sarkon inkább a kínainál csomagoltassak? Az kevesebb macera...
Talán benézhetnék a lelencbe. Ms Mary biztos örülne. Esetleg vihetnék neki csokit, nekem nem nagy költség... Meghülyültél Nathan? Szentimentális vénember lettél?