Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Akaratlanul is vigyorba szalad a szám. Ezek szerint, legalább is az én önkéntelen bókomra kicsúszó önkéntelen viszonzás arra utal, hogy mindketten pokoli zavarban vagyunk. Csak azt nem értem, miért is. Végül is, mindketten független, felnőtt emberek vagyunk, legalább is én biztos, de ő sem emlegetett semmi pasit. Amúgy meg.. nem is történt semmi azonkívül, hogy tegnap este kisegítettem a csávából aztán egy ágyban aludtunk. Felöltözve. És együtt reggeliztünk. Mi lenne ebben a zavaró? És mégis... Mindettől függetlenül megkönnyebbülök és ugyanakkor örülök is, hogy nem utasítja el a meghívásom, még csak átlátszó kifogásokat sem keres, sőt, egyenesen kijelenti, hogy hívni fog. Remek. Nem szeretem, ha ígérgetnek, aztán sehol semmi. Bár igazság szerint igen keveseknek adom meg a számom. Ám mielőtt jobban belemehetnénk bármibe is, bár hova lehetne még, két csörgéssel jelez a portás a telefonon, hogy megérkezett a taxi. Egy halk sóhaj, egy félszeg mosollyal vonom meg a vállam, és épp nyitnám az ajtót neki, mikor váratlan hozzám lép és puszit ad. Őszintén szólva lányos zavarba kerülök, hisz effélét nem vártam, még egy viszontsziát is elfelejtek kinyögni, csak lesem, ahogy bezáródik a lift, aztán becsukom az ajtóm is és csak hitetlenkedve rázom a fejem. Hogy mik vannak...
- Végül is ebben is van ráció, és ahogy már rájöttünk legalább jól is keresel vele és vannak ilyen... remek kis üvegfalaid. - mosolyodom még el. Az a fő, hogy neki jó legyen az, amit csinál természetesen, nem pedig az, hogy én mit gondolok jónak. Ha pedig neki ez így megfelel, mert már volt rosszabb is, akkor hát élje ezt az életet. Legalább jól keres vele és amíg az élete is azért nagyjából biztonságban van, addig nincs különösebb gond. - Tényleg nem tartasz fel, bár biztos aludtál volna tovább és nekem is vissza kell menni a birtokra, csak még össze kell szedni a cuccaimat, aztán eljutni a vonatig is, szóval... De jól éreztem magam. - teszem még hozzá egy mosollyal, és csak utólag esik le, hogy mit is mondtam. Hát nem tuti, hogy ezt akartam mondani, mármint jól éreztem magam most reggel ez amúgy igaz, pedig volt ott fejfájás és nagy adag zavar is, viszont a tegnapból nem emlékszem sokra és azt hiszem tényleg félek egy kicsit, hogy csináltam nagy hülyeségeket, de nem dobott még ki e miatt, szóval... No mindegy, nem ezen kéne agyalnom igaz? - Köszönöm ezt is. - bólintok végül. - A ruhát is és azt hiszem, akkor már ebben megyek, majd visszaadom valamikor. - mert hát na nem kéne lenyúlnom csak úgy a cuccait igaz? Na nem mintha zavarná, legalábbis úgy fest, hogy nem jelent neki gondot, de... attól még nem feltétlenül akarom, és hátha lesz rá lehetőség, hogy visszaadjam valamikor. Az viszont csak még inkább meglep, amikor mindezek után még hozzáteszi, hogy amúgy jól áll. Létezik, hogy kissé zavarban van. Én amúgy ritkán szoktam, mert elég sok a hóborotom, ha mind miatt zavarban lennék, akkor ebből állna az életem. - Öhm... kösz! Neked is jól áll az a... amit kint csináltál. - jó azt hiszem kissé kikerekedik a szemem, főleg mert kb. a hátának mondom a mondatot, és azért lássuk be ez fura, főleg hogy még pakolás közbe is szépen feszülnek meg azok a kidolgozott izmok. Nem látja hál' istennek, ahogy megrázom a fejemet, hogy eltereljem az elkószáló gondolatokat. Azért lássuk be végigültem a reggelit úgy, hogy egy ilyen mellkassal szemeztem végig... az azért nem egyszerű. És még erre rájön az újabb kérdés is, amivel azt hiszem újra csak meglep... Mr. Morcos, ahogy az elején neveztem el és aminek most homlokegyenes az ellentét mutatta egész reggel. - Szívesen persze, egy italt akár, vagy kávét, vagy ami jön. - bólintok egy aprót, a számát pedig, amit felírt szépen a közben magamhoz vett táskámba süllyesztem. Végül is ahhoz képest, hogy le akartak itatni ma, illetve tegnap, egészen jól alakult a nap, mármint a ma... a tegnap nem, bár nem sok mindenre emlékszem belőle. - Fel foglak hívni és... tényleg kösz, mindent. - újabb mosoly és már nem is tudom hányadszor köszöntem meg neki... mindent. Talán többször nem kéne. Inkább csak megvárom, amíg megjön a taxi. Persze egy ilyen helyre sokat nem kell várni e téren, hamar csöngetnek, én pedig a táskámat ragadom meg, majd végül cseppnyi hezitálás után nyomok két puszit az arcára, mert... miért ne? Egy gyors szia után távozom is... érdekes reggel volt, jó értelemben érdekes.
- Inkább úgy fogalmaznék, nem találtam még mást, amiben jobb lennék vagy jobban élvezném. Mert azért valljuk be, azt senki se szereti, ha lövöldöznek rá, vagy megpróbálják megverni, mert azt hiszik, keményebbek - kacsintok rá vidáman. Igen, azért bunyóban már többnyire én nyerek, főképp ha figyelembe vesszük, hogy míg a többség az utcán és a tévében látott modortalan pofozkodást gyakorolja, én pedig nem egy keleti harcművészet magasiskoláját jártam ki igen szép eredménnyel. De ezek még az élvezhetőbb részei a melómnak. - Igazából nem zavarsz. A mai napom a tétlenségé. De persze nem szeretnélek feltartani - felele, kissé talán zavartan. Azt hiszem, mindketten mélyen ülünk benne. Végül is, egyikünk se így tervezte, igazából magam sem szeretem, ha az otthonomban idegenek vannak, főképp ilyen furán kezdődő sztori után. Most valahogy még is jó volt valakivel beszélgetni, valaki olyannal, aki mélyebben belém láthat, már ami a valómat a képességemet érinti, és ő is hasonló, ezáltal nem érzem magam furának. De talán jobb is, ha véget vetünk ennek a kelemes csevejnek, enneka különös, már-már meglepően meghitt hangulatnak. - Rendben, hívok taxit - bólintok, mintha csak magamban lezártam volna a dolgot és lépek is a készülékhez. Szerencsére a portások itt értik a dolgokat, elég egy-két szó és tudom, mire Serena leér, addigra a kocsi már várni fog rá. - Hacsak nem zavar a lezser slamposság, nyugodtan vidd el a ruhát - jegyzem meg nagylelkűen, végül is nem halok bele egy elvesztett nadrág-póló kombóba, ha már ilyen lakást tarthatok fenn. - Amúgy jól áll - teszem még hozzá, majd halk sóhajjal lépek vissza a konyhába, neki háttal pakolva a használt edényeket, egyben leplezve zavarom. Ekkora hülyeséget mondani! És mégis... - Lenne kedved esetleg valamikor nyugodtabb körülmények között meginni valami pluszmentes italt. Vagy egy kávét? - fordulok vissza hozzá, és noha legszívesebben leharapnám a saját nyelvem, nem teszem. Ugyan, miért lenne baj abból, ha eltöltök vele egy kellemes estét, immár egyéb meglepő tényezők nélkül? És ha igent mond, vagy legalább is nem egyértelmű nemet, akkor a telefon mellől letépek egy papírdarabot, lendületes mozdulatokkal vésve rá egy telefonszámot. - Ezen ha nem is elérsz, de üzenetet tudsz hagyni nekem. Csak nyugodtan, bármikor - adom át, szinte már szertartásosan egy félszeg vigyor kíséretében. Tudom, hogy nem kéne, hogy talán nem lesz jó vége.. De amúgy meg.. miért is ne?
- Nincs is erre tökéletes szó, akárhogy is nézzük fájdalmas és kellemetlen képességed van, de így már értem, mint az evolúció. - én tuti, hogy ne örülnék neki. A vizet viszont átveszem és iszogatok, amíg elkönyvelem magamban, hogy tiszta mázlista vagyok a saját képességeimmel. Nem kell lövések elé állnom, hogy elérjek valamit, pont az a lényeg, hogy átengedem magamon a lövéseket, esetében pedig be kell vállalnia, hogy fejlődjön. Hát nagyon nem tudom irigyelni, még ha nem is lehet megvágni mondjuk egy késsel már, de ahhoz hogy ez így legyen kapott belőle párat és ez nem valami nagy élmény. No meg végeredményében olyasmivel, amit nem ismer a szervezet meg is lehet ölni, főleg ha mondjuk a fejére céloznak egy olyan fegyverrel, amivel előtte még nem találkozott. Tuti, hogy nem lennék a helyében, de ezt azt hiszem már említettem igaz? - Hát akkor miért csinálod, ha a pénz csak mellékes plusz? Szereted csinálni? - mármint a testőrködést még azt hiszem oké, de ezt a fejlesztés dolgot már nehezebben hiszem el, de persze az ő dolga nekem nem sok bele szólásom van, hogy ki mivel foglalkozik. Én meg tanár vagyok és biztos lenne olyan, aki megkérdezné, hogy tényleg mit szeretek azon, hogy kölyköket pesztráljak, de hát én szeretek kölyköket pesztrálni, ez van. Nem kérdezek rá mindenre, bár majdnem megint kicsúszik a számon, aminek nem kéne. Nem szabad valakit állandóan faggatni, a végén még zokon veszi a dolgot. Viszont aztán csak eszembe jut, hogy lassan talán mennem kéne, így se biztos, hogy velem akarta tölteni a reggelét. Hát a fene tudja, hogy mit szokott csinálni egy testőr a szabadidejében, vagy hogy mikor kell megint szolgálatba állnia nem igaz? - Nem is tudom, tényleg nem akarok zavarni, meg egyébként is már azért is hálás vagyok, hogy megmentettél, szóval... - kissé bizonytalanul vonom meg a vállam. Mit csinálnánk, tv-zzünk, mint valami házaspár? Vagy barátkozunk? Nem vagyunk jó barátok, még csak ismerősök is nagyon rövid ideje, szóval így azért bonyolultabb a dolog, mit kezdenénk magunkkal? - A taxi jó lesz azt hiszem, köszönöm. A címet már legalább tudom, kidobta a tegnap nem jól működő memóriám. - na igen, a tegnapi napra aztán főleg nem vagyok büszke, kicsit sem.
Egy vállvonással rendezem le a névadó kérdéskört. Teljesen mindegy, hogy kinek jutott először az eszébe, kitől pattant ki ez a szópáros. Én a dokitól hallottam félkábulatban, aztán már eszméletemen magam is elkezdtem rajta gondolkodni és helytállónak találtam. Mindazonáltal nem szokásom így nevezni a dolgot. - Azért a megszokás nem a legtalálóbb szó - vigyorodom el, és Serena felé kínálok egy újabb üveg vizet. Ha már úgy tűnik, ő is befejezte a reggelit. - Nem megszokja a testem a sérülést, hanem megtanul védekezni ellene. Talán innen van a névötlet is. Az evolúció lényege, hogy ellenállóbb, erősebb faj fejlődjön ki. Az én testem ellenállóvá válik a tapasztalt sérülésekre, azaz túléli az amúgy "alacsonyabb rendű" egyedeket. Ha fellengzős akarnék lenni, hihetném magam valami istenségnek. De egyenlőre tudom, hogy én se vagyok ölhetetlen. Szóval azért vigyázok az irhámra - teszem még hozzá vigyorogva. Igen, azt hiszem, lehetnék nagyképű, végül is, engem már nem lehet alattomban hátba lőni, de még csak megkéselni sem. Talán még az emeletről való kihajítást is túlélem, hacsak a nyakam nem törik. Ugyanakkor tudom, nem én vagyok az egyetlen különleges a világon, még ha mások másként is azok. Mint például Serena. - A jó pénz csak a mellékes plsuz. Robotoltam egy ideig gyárban éhbérért és elhittem, hogy jó. De nem - rázom a fejem, kissé elhúzva a szám az emlékekre. Igen, a lelencből kikerülve még elhittem, élhetek tömegéletet valakivel. Aztán rá kellett jönnöm, ráébresztettek, nem nekem való. - A trógerolás nem nekem való, amit pedig utána csináltam... Nos, az sem volt épp egészséges és fájdalommentes - vonom mega vállam újfent. Bár nem verem nagy dobra nem is szégyellem, hogy ketrecharcokban, tiltott bunyókban kerestem meg a napi betevőt. Miért szégyellném, hogy kihasználtam az adottságom, azzal juttattam magam előrébb. Végül is, az okos emberek ugyanezt teszik. nekik az eszük kiváló, azzal jutnak előrébb. Én a testem használtam. Közben terelődik a szó, és bár nme fecserésztem sokat a főnökről, úgy tűnik sikerült megnyugtatnom a tanárnőt. Zavart, indulást sejtető szavai viszont saját meglepetésemre nem dobnak fel. Bár nem örültem a kéretlen vendégnek, be kell valljam, jól esett látni valakit a szabadnapomon, beszélgetni, mint egy normális ember. Nem mintha zárdai életet élnék, és a főnök házában a munkatársakkal is váltunk szót, de.. de csak úgy, barátságból, kedvtelésből nem szokásom. Az éjszakai numerák is többnyire csak az adott pillanatig tartanak, ide enm is igen hozok senkit, mivel rosszul viselném, ha reggel hadakozni kéne a kirakással. Serena még is kellemes társaság volt. Kellemesen bohókás, a változatosság kedvéért. - Nem tartasz fel, szabadnapom van. De ha gondolod, hívhatok neked egy taxit - teszem még hozzá, fejemmel a telefon felé biccentve Ez jobb környék, itt nme kell az utcán ácsorogva várni, itt házhoz hívják a szállítót.
Nem fedem én fel magam csak úgy bárki előtt, nem zakkantam meg még teljesen, de ő mégis csak mondhatni egy mutáns bulin volt jelen testőrként, szóval volt azért egy halvány sejtésem róla, hogy nem hagyományos pasasról van szó. Persze tévedhettem volna, viszont akkor jó eséllyel nem hitte volna el, én meg szimplán elnevetem magam és úgy teszek, mint aki csak viccelt. Nem olyan nehéz ez, amúgy is általában mindenki furán különcnek tart, nem meglepő tőlem az ilyen viccelődés igazából. - Azt sejtettem, akkor gondolom a főnököd igaz? - költői kérdés szinte, mert hát majdnem biztos a dolog. Mindegy is, hogy ki adta a képességének a nevet, ez a neve és kész. Én is betörlöm az utolsó falatot is, és szépen leporolom a morzsákat is a kezemből. Végül is, mint mondtam kedves fickóról van szó a maga módján a kezdeti morózus jellemen túl, ezt ez a mai reggel is bizonyította, és majdnem teljesen el is múlt már a fejfájásom. - Szóval addig lőnek, amíg meg nem szokod? Ez... nem lehet valami kellemes. - nem lennék helyében és tuti,hogy nem fejleszteném így magamat. A fájdalmat érzi, és újra és újra önként vállalni nem valami kellemes. Na ilyenkor örülök neki, hogy a képességem egészen egyszerű. Átengedem magamon a golyókat és kész. Még soha életemben nem lőttek meg. Oké persze voltak már kisebb sérüléseim, félrecsúszott kés és ilyesmik, de az azért távol áll attól,hogy valaki direkt vagdosson, vagy lődözzön le, csak azért, hogy fejlődjek. - Ez akkor is... elég rémesen hangzik. És ez neked jó? Mármint... jól fizet meg minden, de nem akarnál fájdalommentesebb munkát? - mert értem én, hogy sok mindenhez már hozzászokott, de addig is eljutni egyáltalán nem lehetett valami kellemes élmény, szóval nem irigylem. Én tuti, hogy nem vállalnék önként ilyen melót. A kis tanári állásom ehhez képes igazából semmi, még csak X-men se vagyok, a terepmunka nem kifejezetten nekem való. - Igen, ez azért megnyugtat. - mosolyodom el. Naná, nem vártam, hogy kiteregessen mindent a fickóról, aki ilyen sok pénzt ad neki, viszont Lily nagyon naiv és nem szívesen nézném végig, ahogy akárki is árt neki. Szóval el a kezekkel, én is tudok veszélyes perszóna lenni, ha valaki olyat tesz, ami nagyon nem tetszik. - Viszont... azt hiszem feltartani sem akarlak, lassan csak leesik, hogy hol is szálltam meg, szóval... Kösz a reggelit és az újbóli életmentést. - feltápászkodom szépen a székről, igen azt hiszem ideje menni. Simán lehet, hogy lenne dolga, csak épp nem volt annyira tapintatlan, hogy kifejezetten megkérjen rá, hogy húzzak már a fenébe és hagyjak neki egy kis nyugtot. Gondolom amúgy se így képzelte el tegnap estéjét. Szóval már csak a cuccaimat kéne összeszedni, meg ilyesmi, ha minden igaz.
Csak egy apró vállrándítás a válaszom szavaira. Igaza volt vagy sem... Teljesen mindegy, hogy sejtett valamit, vagy csupán elég merész ahhoz hogy viszonylag bárki előtt felfedje másságát. Én azért másképp éltem meg a dolgot, az árvaházban nem nagyon lehetett a dologgal dicsekedni. Így is mindhatni számkivetettek voltunk, még egy különcség és kész, véged. - Nem én adtam, hidd el - mosolyodom el, az utolsó harapásokkal fejezve be a reggelim. Egyszerre elég volt, megszoktam, hogy mindig csak keveset egyek, inkább többször. Degeszre zabáltan igen nehéz harcolni, verekedni vagy csak szimplán futni. Így hát inkább újfent vizet veszek magamhoz, ám ezt már lassabban kortyolom, nem zargat senki és sietnem sem kell sehova. Ma nem. - Minden egyes lövés, főleg az elsők ugyanúgy hatnak rám, mint bárki másra. Pokolian fáj, vérzik, és ha nem jó helyen találnak el, ugyanúgy bele is halhatok - teszem még hozzá, mielőtt valami superman-nek nézne. Nem vagyok akciófigura, halandó vagyok, még ha egyre inkább ellenállóbbá is válok. De például azt hiszem, egy igazán ügyes ellenfél és egy jó fogás még az én nyakam is kitörheti. Márpedig azt enm tudom újra és újra elgyakorolni ezáltal nem is fejlődhetek rá. A nyaktörés csak egyszeri mutatvány. - Nem, a képességemmel már korábban is tisztában voltam. Inkább úgy hiszem, pont ezért emelt ki, mert tudta, mire vagyok képes. Ő csak a továbbfejlesztésben segített, az olyan sérülésekben, amit egyedül nehézkesen szerezhettem volna be és bele is haltam volna. Ezek - mutatok végig néhány golyó ütötte hegen - mind önkéntes. Mesterlövész lőtt, hogy ne legyen halálos, és azonnal volt orvos, aki ellátott. Szükség volt minden fegyverből néhány találatra, hogy a testem megismerje. Nem volt kellemes, az tuti. Azt hiszem, az első körökben, főleg a nagyobb karabélyoknál el is ájultam. De az vesse a szememre, aki vigyorogva kihord annyi lövést. - Tudok. De úgye megérted, hogy nem teregetem ki az ismereteim róla. Végül is a munkaadóm - teszem még hozzá egy kisfiús vigyor kíséretében. Bár sejtem, még igencsak kicsiny részletét ismerem Appleton dolgainak, mármint azokból, amik nem az énhatáskörömbe tartoznak, de ezek így is olyan információk, mik nem valók idegenkézbe. Alapjaiban rengetné meg a személyi testőr hűségének alapelvét. - Amennyit elárulhatok, hogy jómódú, sikeres üzletember, és igen okos ember. Nem feltétlen a sok iskola okán, sokkal inkább amolyan elemi tudásszinten, amit csak igen kevesen birtokolnak. Ugyanakkor megnyugtatásodra legyen, nem a fiatal loliták teszik ki az ízlését, nem kell féltened az ifjú tanítványod - teszem még hozzá, mert valahogy sejtem, ez motoszkál még mindig benne a bál óta.
Nem is akarok én belemászni a lelkébe és leszólni, hogy nem járt ki nagy iskolákat. Nem attól lesz valaki valaki, hogy ezt megteszi, akkor is ugyanúgy elérheti a céljait, ha éppenséggel csak bejön neki az élet és lássuk be Nathan nem panaszkodhat. Aki ilyen lakásban tengeti a mindennapjait, ilyen falakkal, no meg saját lakberendezővel, annak nem lehet egy rossz szava sem. Nem számít, hogy milyen iskolákat végzett, vagy nem végzett el, ha egyszer akárhogy is nézzük, de bejött neki az élet, és ebből gondolom már nem egyszerű lefelé haladni, ha egyszer jó munkája van, amit jól végez és minden bizonnyal így van, ha egyszer él. Testőr, ők pedig ha hibáznak annak elég komoly következményei vannak. - Ebben van valami, mázlijuk van, hogy nem vagyok egy tolvaj típus. - mosolyodom el a nevetését látva. Na igen, teljesen jogos, de hát sok mutáns képesség van,aminek láttán a hatóságok tuti, hogy hülyét kapnának. Az iskolában azért már nagyon sok mindent láttam, sok diákkal találkoztam, akiknek válogatottan erős képességük van, aminek láttán tuti, hogy a legtöbben kiszaladnának a világból. Az enyém még viszonylag egyszerű, nehezebb vele támadni, vagy kárt okozni másoknak, bár azért lehetséges. - Szóval mégis csak igazam volt. - van képessége, csak persze azonnal nem mondta volna ám meg nyíltan. De nem baj, végül is én voltam a bátrabb, hiába hogy úgy fest, hogy ő az, aki sebezhetetlen, bár... én is az vagyok, ha eléggé odafigyelek. - Szóval Evolúciós regeneráció, jó bonyolult neve van. - teszem még hozzá egy röpke mosollyal, miközben harapok is a megszerzett briósomból. Azért nem rossz dolog a képességem, tudom én, szeretem is. Furcsa volt az elején, de meg van a maga haszna, és nem gondolom, hogy azért mert más vagyok rosszabb lennék másoknál, igaz? - De fájhatott a gyakorlás igaz? Hogy elérd ezt az ellenállóságot. Ezek szerint a... a főnököd az, aki segített a képességedet megérteni? - a fickó a partiról. Még mindig nem sokat tudok róla, hogy kicsoda, micsoda egyáltalán. - Tudsz róla valamit? - kíváncsi vagyok, mint mindig. Érdekes fickónak tűnt, vagy inkább... furcsának? Tudom, ne én mondjam, mert én se vagyok éppenséggel hétköznapi, de... akkor is furcsának tűnt nekem.
Nem sértődöm meg a kissé balul levezetett okfejtésén. Nem vagyok zseni, nem vagyok egy holtáig tanult ember. És igazából a testőr szakmát többynire tényleg azzal azonosítják, hogy üresfejő szteroidpalánta. Egy átlag testőrbérlésnél igaz is. Ám Appleton nem kirakati bábunak tart minket, legalább is nem abban az értelemben, ahogy mások. Sokkal fontosabbak a képességeink és a határaink, ameddig húzhatjuk magunk. De nem is ennek van itt a boncolgatási ideje, sokkal inkább a Serena által felvetett képességeknek. Félig meglepetten, félig kíváncsian figyelem, miképp nyúl keresztül a masszív agy legalább is fizikai testtel rendelkező szalvétatartón, sőt, visszafelé még a brióst is átvezeti rajta. Tehát kell a testi kontaktus, és akkor erejét átvetítheti. A kérdés, mekkora testre és mennyi ideig. - Az tuti, hogy a bankok elsírnák magukat, ha tudomást szereznének a képességedről - nevetem el magam túllépve az első meglepettségen, majd immár csillapulva újfent a félbehagyott kajámért nyúlok egy újabb harapás és békés rágódás idejéig. - Evolúciós regeneráció vagy hogy is nevezte a kiképzőm - jegyzem meg egy vállvonás kíséretében, ahogy lenyeltem a falatot. Nem igazán emlékszem tisztán a kifejezésre, de valami ilyesmiről motyogott a doki és a lövész, miközben arra vártak, hogy az egyik golyóütötte sebem összehegedjen. - A testem felismeri a sérüléseket és egy idő után ellenállóvá válik. Például késsel megvágni már szinte lehetetlen, de sok lőfegyverre is eléggé immunis vagyok - bökök kezemmel egy-két egyértelműen golyó ütötte hegre. No igen, amikor a főnök kitalálta a dolgot enm rajongtam érte. Volt néhány nehéz hetem. De így utólag azt mondom, megérte...
Az tény és való, hogy nem akarok testőr lenni és jelentkezni a fickóhoz, amúgy se tett rám jó benyomást azok után, amiket Lily mondott róla. Oké-oké, hogy talán csak a pici lány értette félre, de ha már valamit egyáltalán félre lehet érteni, az már régen rossz. - Ebben igazából egyet kell értenem, bár ahová én jártam azért egészen jól tanítottak, no meg nem tudtam volna megtanulni mindent egyedül, de gondolom a te munkádhoz nem kell nagy oktatás és persze ez nem jeleni, hogy ne lennél attól még jó. - teszem még hozzá, mielőtt az jönne ki az egészből, hogy lebecsülöm őt csak azért, mert testőr. Attól még nem rossz ember, vagy gyengébb, mint más. Gondolom ahhoz is bőven kell tudás, hogyan védjen meg valakit, vagy... hogyan törje ki a nyakát, ahogy említett, de minden bizonnyal nem pont a kovalens kötést kell hozzá alkalmaznia. A képességeknél viszont tényleg nem erre gondoltam. Azért kissé persze meglep, hogy ilyen lazán kimondja a dolgot, de nekem még nem akarta eltörni a nyakam, tehát... nem kell tőle tartanom, meg esetemben ez egyébként is eléggé lehetetlen lenne. Nehéz eltörni azt, amit nem lehet megfogni ugye. Én viszont végül kibököm mit is akartam, és csak a reakciót figyelem, de végül nem meglepett pislogást kapok, hanem úgy kérdez vissza, mintha azt mondtam volna, hogy elég szépen énekelek. Ezért bólintok kissé talán bizonytalanul. - A tömör falon, vagy bármi máson. - az asztalon, vagy épp rajta, akármin. Mondhatni e miatt jó testőr lennék, bár... nem biztos, hiszen ha átengedem magamon a golyót nem állhatok más elé, de ellökhetem és közben átengedhetem magamon a golyót, úgy már hatásosabb nem? Az újabb kérdésre csak bólogatok és a következő briósért már a szalvétatartón át nyúlok, mármint nem felette, hanem át rajta, és úgy húzom szépen a tányéromra. Jó eséllyel tényleg régen ehettem, mert simán lemegy a második is, pedig reggel még rém pocsékul voltam. Lehet, hogy ez az izé, amit beadott nekem az a pasas nem olyan hatással van az emberre, mint az alkohol, vagy nem pontosan ugyanolyan.
Nem kezdem el boncolgatni a felemlegetett helyzeteket, hisz igazából nincs jelentőségük. Serena nem úgy néz ki, mint aki jelenkezni akar Appleton-hoz, ebben az esetben pedig nekem nem tisztem elbírálni a képességeit. - Nem hinném, hogy az iskolában ránk aggatott felesleges tudás vinne előrébb. Én csak azt jártam ki, amit muszáj volt, és nem is az ott felszedettektől maradtam életben és nem haltam éhen - vonom meg a vállam újfent. Persze vannak kiemelkedő emberek, feltalálók, tudósok, akik nélkül igencsak megálltunk volna a fejlődésben. De ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek ott a helye a magasabb iskolában. Aztán kijön egy keménypapírral a kezében, büszkén, de valójában életképtelen. A képességboncolgatásnál nem szépítek, nem felszedni akarom, még csak nem is áltatni, szóval csak az igazság jön. Mert ezekre képes vagyok, sose tagadtam, de nem is dicsekedtem vele. Aztán ahogy visszafordítom a kérdést újfent a croissantommal töltöm meg a szám, higgadtan rágva, mikor kiböki, ő mire képes. Meglepetten pislantok párat, majd befejezem a leblokkolt rágó mozdulatot és lenyelem az aktuális falatot a maradékot pediga tányérra teszem. - Mármint úgy érted, átmész a tömör falon? - kérdezek vissza oldalra biccentett fejjel. Tudtam, hogy a bálon nem egy mutáns fordul meg, még ha a főnök nem is kötötte egyesével az orromra, ki és milyen képességel bír. Ezek szerint ő is ezért lett volna ott? - Bármilyen tömör tárgyon? - kérdezek újfent, majd közénk húzom a pulton lévő szalvétatartó dobozt, mintha csak próbára akarnám tenni, mintha nem hinnék neki. Pedig miért is ne?
- Világos, én sem igazán. Túlságosan fellengzős volt az a bál finoman szólva, de... ezért is léptem le hamar, csak te gondolom nem tehetted. - na igen nekem könnyebb dolgom volt vendégként. Nem tetszett a helyzet, így inkább elhúztam és kész, neki meg maradni kellett. Maximum ha tényleg komolyabban megsérülök akkor kellett volna eljuttatni a kórházba, de gondolom azt mással oldatta volna meg, ha már neki testőrködni kellett, vagy mi a szösz. Mondjuk az is biztos, hogy sose lenne ilyen melóm, ami csak abból áll, hogy az ember... figyel. Unnám, én ennél azért sokkal jobban szeretem, ha valami történik, ha valamit csinálhatok is és nem csak úgy megy az idő a semmire. - De ez nem az én hibám, egyik sem igazából. Az első alkalommal a padlóé volt, most meg a... gondolom fickóé, aki... na szóval tudja. - ez az a rész, amin jobb csak úgy túllépni és kész. Nem fogok azon agyalni, hogy ki tudja hol lennék most, ha nem pont akkor futunk össze, hogy mennyire volt pszichopata, aki ki akart ütni, vagy mennyire csak az volt a célja, hogy teszem azt jól érezze magát, amiről én nem nagyon tudok, bár így is úgyis erőszak lett volna, csak kérdés, hogy milyen mértékű. Na ezért nem kell ezen mélyebben elgondolkodni, nem hoz az semmi jót. - Én is csak döcögősen végeztem el a fősulit. - mosolyodom el. Nem zavar az engem, hogy nem valami egyetemet végzett fickó, amúgy se ezt néztem volna ki belőle. Nem mert lebecsülöm, szimplán csak nem egy öltönyös alak és akkor gondolom nem is testőrként funkcionálna. Viszont a kérdésemet vagy direkt, vagy nem, de félreérti, vagy csak nem akar válaszolni, vagy csak szimpla emberről van szó, bár az a parti nem pont erre utal. Azért ott megállok egy pillanatra rágás közben, amikor a nyakkitörésről beszél. Nem sok híja van, hogy félrenyeljem a brióst, de végül sikerül megoldani. Pár korty kávé ment meg és még a köhögés is elmarad. Inkább csak bólogatok, bár akkor sem ilyesmire gondoltam. Pár pillanatig azért hezitálok, csak aztán nézek fel újra, amikor már leszedtem pár cukordarabkát a péksütimről és egyesével a számba juttattam őket. - Én átmegyek a falakon, akkor is, ha nincs rajtuk ajtó. - vágom rá aztán egészen komoly képpel. Most jön a reakció figyelés és ha nagyon meglepődök, vagy értetlenkedik még mindig tehetek úgy, mint aki egyszerűen csak viccelt nem igaz? A nevetés a legtöbb kínos helyzetet simán megoldja.
- Nem szeretem a puccparádés magamutogatást. Nem az én világom. És a túlságosan nyitott helyeket sem, legalább is meló közben - magyarázom, kissé talán szokatlanul, legalább is önmagam számára. Nem szoktam magyarázkodni, fecserészni, távol áll tőlem. De most valamiért jól esik, talán mert végre van kihez szólnom a szabadnapomon is. Az pedig, hogy utálnám a munkám? Nem mondanám. A múltbeliekhez viszonyítva egész jó, és jól meg is fizetnek. A bőröm pedig a ketrecharcoknál is veszélyeztetve volt. Végül is az illegális bunyóknál nem olyan szigorú a bíró. Már ha van. De ebbe nem megyek bele mélyebben, hiszen ő zuhanyozni, én pedig meditálni vonulok, míg vissza nem tér, míg nem gyűlünk újfent össze a konyhában reggelizni. Azt hiszem, kezdem érteni, miért ez a hely volt régen a ház központja. - Hát azért az állandó megmentési helyzet nem ezt bizonyítja - nevetek rá, visszatérve a menet közben hallott szavaira. De azért mellé engedek egy barátságos félmosolyt is, mivel csak piszkálom. Nem zárkózom én el attól, hogy nők is legyenek testőrök, van közöttük is néhány kiemelkedő képességű. De Serena eddig egészen más tulajdonságait virította meg előttem. - Különleges tudomány? - vonom fel a szemöldököm értetlen, ahogy épp az egyik kiválasztott croissant emelem a számhoz. De ahelyett, hogy rögtön vlaszolnék, még is inkább beleharapok, elnyammogva az első falaton és a kérdésen. - Nem végeztem egyetemet, nem is mondanám magam valami nagy tudós embernek - vonom meg a vállam zavar nélkül. Nem érdekel, sose az eszemmel kerestem meg a betevőt, és még is túléltem mindent. Hülye nem vagyok, de nincs szükségem felesleges tudásra. - De több harcművészeti stílusban jeleskedem, beszélek idegen nyelveket. És ha kell, egy mozdulattal kitöröm bárki nyakát. Már ha ez különleges tudománynak nevezhető - teszem végül hozzá vigyorogva, csak hogy enyhítsem a szavak komolyságát. Pedig igaz, bár a legtöbb távolkeleti küzdősport az önfegyelemre és önvédelemre tanít, azért nem hagyja védtelenül híveit. - És neked? - fordítom vissza, majd egy újabb harapással némítom el magam, várva, vajon ő mire gondolt, vagy mit gondolna saját különleges képességnek.
Általában kimondom, amit gondolok, de azért néha mégis előfordul, hogy magamba folyton a dolgot, mert hát na még sem illik azt megbántani, aki megmentett, és lássuk be, hogy ha nem hoz el onnan, akkor elég nagy pácba kerültem volna, akkor is, ha amúgy nem emlékszem a tegnapi napra. Nem lett volna kellemes valami olyan helyen ébredni, ahol... no mindegy. Sok helyről meg tudok lépni, de az ezzel járó sokkot nem kívántam volna magamnak. - Öhm... azt hiszem. Bár legutóbb is lovagias voltál, de attól még elég morcos volt a stílusod. Annyira utáltad azt bált? - mondjuk ezt meg tudom érteni. Vagy eleve a munkáját utálja? Azért tényleg látszik, hogy most egész más, lazább és jobban kezeli a helyzetet, sőt még mosolyog is és határozottan jó a kedve. Talán az is benne van, hogy kialudta magát, vagy netán, hogy túl van azon a reggeli edzésen, amit őszintén szólva el tudtam volna még nézegetni egy ideig. Hamarosan viszont már tisztán és fitten térek vissza. Mondjuk hajgumit nem tartok magamnál és a csatomról sejtelmem sincs hová tűnt el az éjszaka folyamán, szóval a hajam azért kicsit vizes lett, főleg az alja, de nem olyan vészes. Ellenben egészen sikerült felébredni a víztől, meg a kávé is hatott és hiába nem hiszi, de még az aszpirin is, ezek után már tényleg csak arra a reggelire vágyom. - Végül is van ebben logika. Mondjuk én jó testőr lennék. - mosolyodom el, bár csak kicsúszik a számon a megjegyzés, mielőtt még elmenne átvenni a reggelit. Arra nem emlékszem, hogy előző este mutattam-e bármi jelét a képességemnek, de azért sejtem, hogy talán ő is olyan, mint mi, hiszen az a bál... na ott aztán eléggé vegyes társaság jött össze és azok, akiket ismerek mind mutánsok voltak, vagy akiket mondjuk a kis Lily ismert. - Egyébként... talán furcsa kérdés lesz, de van valamilyen különleges tudománya? Azon a capuerán kívül persze. - mert azért az se kutya és ezzel próbálom kicsit elviccelni a témát, hogy ne hasson annyira komolynak. Mégis hogy kérdezed meg valakitől, hogy mutáns-e? Azért ezt csak nem lehet egyszerűen a képébe tolna, az azért fura lenne nem? - Köszönöm és jó étvágyat! - mosolyodom el, miközben magamhoz veszek egy viszonylag egyszerűbbnek tűnő brióst. Nincs benne töltelék, meg egyebek, az most nem biztos, hogy jó lenne a gyomromnak. Nem akarom megkockáztatni,hogy visszaköszön a reggeli.
A hálálkodásokat és köszönömöket apró biccentéssel tudom le. Nem szeretek a hős lovag vagy épp az irgalmas szamaritánius szerepében tetszelegni, főképp, mert mindkettő távol áll tőlem többnyire, még ha az apácák nevelés címen próbáltak is valamennyit belém verni. - Nem gondoltad volna, hogy? - vonom fel a szemöldököm, de csipetnyi harag agy sértettség se rezzen arcomon, pusztán visszafojtott vigyor. - Hogy tudok kedves és lovagias is lenni? - fejezem be, immár rejtetlen vigyorral. Nincs ezen mit fokozni. Valóban nem vagyok egy barátságos típus, az az estély meg aztán annyira kellett nekem, mint púposnak a logarléc. De túléltük, elmúlt. - Szabadnapjaimon a szekrényben tárolom a pokróc-stílust. Csak nehogy azt vedd fel - kíséri nevetésem, miközben a teraszra igyekszem. Az időre nem figyelve mélyedek el magamban, kizárva mindent, a jelent, a múltat, a lehetőségeket, még a vendéget is. Csak a zene marad, a nyugalom, már-már békének nevezhető érzelem. A harcművészet oktatók igen nagy hangsúlyt fektettek erre a meditatív állapotra, és bár a tudás szintjén nem értem, de az érzés szintjén igen. Kell, hogy ki tudjunk kapcsolni, leválva a materiálsi világról, igazán érezni szellemünk, önmagunk... Már kifelé mászom ebből az idilli állapotból, így a lekattanó magnó csendjén túl elér a fürdő ajtajának nyitódása, a szekrényajtó nesztelennek tűnő siklása, majd a meztelen talpak léptei. Még egy mély sóhaj, aztán felállok magam is, hisz immár remélhetőleg nem hozom kínos helyzetbe Serena-t a megjelenésemmel, és sétálok vissza akonyhába, ha már ő oda sátrazott le. És épp ülnék fel az egyik gólyalábú bárszékre a konyhapultnál, az étel érkezését jelző csengőre várva, mikor megtorpanszt a felém bökött kérdés. Elsőre meglepetten pislantok a nőre, majd értetlenü, majd csak megvonom a vállam mosolyogva. - Végül is, a bőröm viszem a vásárra, márpedig drágán mérem a felhámom - felelem, de a folytatást elnyomja a csengő. Mint egy éhes farkas engedem is el a széket és iramlok az ajtó felé, menet közben nyúlva a fogasra akasztott kabátomban rejlő tárcámért. Halk diskurzus, majd záródik az ajtó és két hatalmas barna papírtasakkal térek vissza, leengedve azokat a pultra, a szorongatott pénztárcával együtt. - A reggeli előállt - jelentem ki büszkén, akárha magam csináltam volna. És pakolom is ki sorba, mint egy pékség kínálata. Puha, rongyos kifli, csokoládéval töltött illatozó croissanok, egyszerű túrótöltelékes leveles tészták, pogácsa és még legalább fél tucat mindenféle péksütemény. Az üressé vált, összetottyadt zacskókat a szemetesbe gyűröm, majd két tányért veszek elő a szekrényből, egyiket Serenának kínálva, másikra néhány croissant pakolva ülök vissza a korábban becélzott székre.
- Most ugye direkt gúnyolódik? - mosolyodom el. Tudom, hogy nem bántásból mondja, látom a vigyorán, vagy legalábbis sejtem, meg amúgy sem vagyok az a típus, akit olyan egyszerű megbántani. Mondjuk, hogy örülök neki, hogy ilyen jól szórakozik... rajtam. Ha tudnám, hogy tegnap mennyire elvarázsoltak ezek az üvegfalizék... akkor amúgy is lesülne a bőr a képemről. Már azzal is sikerül kellően zavarba hozni magam, hogy képes vagyok kimondani, hogy kellemes látvány volt, és félek hiába javítok, hogy csupán a mozgásra értem, attól még eléggé sejthető, hogy nem csak erről van szó, hanem rá értettem, de ezt nem kell nyíltan kimondani, legalábbis... nem szeretném, így is elég, hogy tudja... sejti. - Az tényleg elég kellemetlen lett volna, úgyhogy úgy fest immár másodszor mentett meg. - bólintok egy apró mosollyal. Na igen, mázli, hogy nem hagyott ott sehol sem. Azért kedves fickó annak ellenére, hogy folyton morcos típus, bár most reggel egészen sikerült ettől eltekintenie, aminek azért örülök. Lehet, hogy legutóbb a munka miatt volt olyan, vagy csak szimpla rossz kedv, netán most azért érzi magát jobban, mert szórakoztatom a hülyeségeimmel. Megvárom, amíg telefonál, addig igyekszem nem túl látványosan fürkészni a hátát, mert nem hiszem, hogy értékelné. Amúgy is elég halkan beszél, olyan kissé félszeg módon, gondolom nem szeret annyira nyilvánosan, akár csak egy fő előtt is telefonálni, bár szerintem semmit se szeret mások előtt csinálni. Igaz ezzel ellentétes a tény, hogy minden fal üvegből van és áttetsző. - Remek! Már éhen halok! - sejtelmem sincs, hogy tegnap mikor ettem és mit, a mogyoróra nem emlékszem, ahogy arra sem, hogy esetleg távozott-e belőlem valami kaja. Azért remélem, hogy nem köszönt be előtte a kisróka, de mivel a ruhámon nem érzékeltem efféle jelet, remélhetőleg nem is fordult elő. - Köszönöm! - az jó lesz, tényleg nem lenne kellemes a saját ruháimba visszabújni, legalábbis nem most azonnal. Aztán majd ha visszajutottam a szállóba, akkor már fel tudok öltözni, addig meg végszükség esetén marad az, amit tőle kaptam. A szavai jogosak. Ilyen se volt még, hogy úgy aludtam együtt valakivel, hogy még csak a nevét se tudom. Vicces helyzet, hogy most beszélgetünk másodszor és a bemutatkozás nagyon kimaradt az eddigi szóváltásokból. - Serena és remek lakásod van, és tényleg köszönök mindent. Őszintén szólva az első alkalom után nem gondoltam volna, hogy... szóval érted. - nem akarom nyíltan kimondani, biztos érti. Nem tűnt olyan kedves alaknak, de ezek szerint azért van benne annyi jó érzés, hogy ne legyen undok se, ha a másik rászorul. - Ezért rendkívül hálás vagyok! - jelenik meg újra a mosoly az arcomon. Tényleg értékelendő, mert gondolom ha nem is teljesen, de azért áttetszőek azok az üveg falak és már így is épp elég kellemetlen helyzetbe hoztam magam előtt, nem kell még rátenni egy lapáttal azzal, hogy lát ruha nélkül, még ha csak részletekben is. Nem sokára visszatérek, talán negyed óra. Biztos, ami biztos meg van a hajmosás is, no meg azért a fehérnemű marad, abból sajnos nincs nála váltás, bár fura is lenne, ha lenne. A konyhát célzom meg újra, oda már tudom a járást. Kellően nagy rám a ruhája, de ez aztán most a leginkább részlet kérdés. - Egyébként... ez a lakás nem két fillér igaz? Az a fickó, akinek dolgozik gondolom nem fizet rosszul. - na nem akarom én, hogy megmutassa a fizetés papírját, vagy ilyesmi, csak kíváncsi vagyok, és időnként kicsúsznak a számon azok a dolgok, amik a fejemben motoszkálnak, még ha nem is kéne.
- Nos igen, ezek az _üvegfalizék_ nem akadályozzák a kilátást és a nézelődését - vigyorodom el, szándékosan ragadva el tőle a szóhasználatot, kissé hangsúlyozva is. Gúnyolódom? Nem. Mulatok rajta? Talán egy picit. De azt hiszem, "fizettségként" ennyi jár nekem. - Köszönöm - vigyorodom el a bók hallatán, főképp mert sejtem, nem annak szánta, legalább is nem tudatosan. És hogy fokozzam a dolgot, még szertartásosan meg is hajlok felé. Talán nem szép dolog élcelődni a dolgon, kifigurázni, kiemelni a kétes pillanatokat, de élvezem. Akkor meg miért is ne tehetném? - Akkor valóban szerencse. Még a végén olyan szállóban hagytam volna, ahol nincs is szobája - mosolyodok el, immár kedvesen, őszintén, akárcsak a köszönöm hallatán. Egy apró biccentés csupán, mivel nyugtázom. Ne a hálálkodásért tettem. Pusztán a belém nevelt jószándéka, amit bár mélyen elnyomok, olykor felbukkan. Legalább ezt nyugodt szívvel elmesélhetem majd Ms. Mary-nek. Csak hogy neki is legyen öröme, miszerint jól neveltek. Időközben már a telefonnál járok, és míg hallgatom a kicsöngést, addig hallgatom a nő választását is. Újabb bólintással nyugtázom azt, majd neki hátat fordítva kezdek beszélni. Nem szeretek közönség előtt társalogni, még ilyen egyszerű dologról sem. Persze tudom, hogy hülyeség, főképp, mert már vannak ezek a hatalmas, aktatáskás hordozható telefonok is, meg az autóban, de... nekem valahogy nem jön be. Legszívesebben egy telefonfülkét tetetnék ide, már csak a poén kedvéért is, de amikor említettem a belsőépítséznek majdnem rosszul lett. Még jó, hogy ez az én lakásom. - Nagyjából húsz perc és megérkezik a reggeli - fordulok vissza, ahogy befejeztem a társalgást. Bár igazság szerint ez a feladat nem tartózik a portások munkaköri leírásába, a barátság elvén, és persze egy adag borravalóért néhány kivételes tulajnak még erre is hajlandóak. Nekünk kényelmes, nekik jól fizető plusz. - Persze, használja csak nyugodtan. A szekrényban talál tiszta pólót és ehhez hasonló nadárgokat, ha gondolja - ajánlom fel. Végül is, tegnap egész este ebben a ruhában volt, sőt benne is aludt. Nem lehet kellemes újra magára ölteni. - Első körbe szerintem inkább be kéne mutatkozni - nevetem el magam, közelebb lépve felé nyújtom a kezem. - Nathan vagyok, üdvözöllek a házamban - mosolygok rá, barátságosan megszorítva a kezét. Nem ropogtatok, nem erőfitogtatok, ez nem az a helyzet. Aztán újfent hátralépek, hagyva neki teret és persze magamnak is. - Ígérem, amíg zuhanyzol, addig kimegyek a teraszra. Csak az üvegfalizék miatt - teszem még hozzá vigyorogva és hacsak nem állít meg, valóban kimegyek, emnet közben kapsolva be újra a magnót. Lassú, dallamos meditálózene csendül fel, én pedig már ülök is újra a sarkamra, lehunyt szemmel merülve el magamban...
Nem tehetek róla, de valahogy leköt az, amit odakint művel. Olyan, mint egy tánc, de közben talán még is csak valamiféle átmenet a tánc és a harc között. Nem is tudom, hogy pontosan hová tehetném, de az biztos, hogy felettébb érdekes. Jó, hogy leül egy kicsit a végén a sarkára, mert ha a mozdulat sor végeztével azonnal bejönne, akkor a végén még azon kapna, hogy könyökölve az asztalon, iszogatva a kávémat bambán bámulom azt, ami csinál. Az azért enyhén szólva is rém ciki lenne igaz? Szóval mákom van, bár még így is sikerül simán a tudtára adni a tény, hogy figyeltem. - Ezek az áttetsző... üvegfalziék... nem volt megtiltva, hogy nem lehet nézni, ha egyszer így van kialakítva a lakás. - rántom meg a vállam pár ártatlan pislogással, mint egy tényleg rosszaságon kapott gyerek, aki persze simán igyekszik kidumálni magát, hogy az nem is úgy volt, ahogy a másik fél gondolja, pedig nyilvánvaló, hogy igen. Eléggé nagyokat pislogok akkor is, amikor csak úgy egy húzásra ledönti a vizet, és komolyan vissza kell mélyednem a kávémba, amikor a fejemben valamiféle zavart okozó kép kezd el kialakulni arról, hogy az a víz végig csorog a formás kis állán és szépen lekúszik a mellkasán a... Na jó, ez minden bizonnyal a másnaposság hatása, szóval koncentráljunk a kávéra, az majd segíteni fog! - Ühüm... így már minden világos. Elég... kellemes látvány. Mármint maga a mozgás. - vissza a kávéhoz, no meg a terítő rendkívül izgalmas mintázatához, mert muszáj lesz most arra figyelnem, mert úgy fest, hogy folyton sikerül kétértelműen fogalmaznom. De a fene vigye el, legalább egy pólót igazán felvehetne már! Én se flangálok egy szál melltartóban, vagy valami, így marha nehéz koncentrálni! - Akkor még jó, hogy nem kereste, mert inkább valami gémféle lehet. - halványan sikerül legalább elmosolyodni. Na igen, akkor így értem már a dolgot. - Azért... köszönöm, nem tudom, hogy mondtam-e már. - tényleg nem tudom. Tegnapról ugye nem sok rémlik, most pedig sikerült enyhén szólva is macskajajosan ébredni, ebben az állapotban pedig nem pont azon járt az eszem, hogy megköszönjem, hogy úgy néz ki eléggé megmentett attól, hogy nagyobb bajba keveredjek. - Talán jobb lenne valami natúr péksüti, félek, hogy valami ütősebb most gyorsan visszaköszönne. - na igen, a gyomrom nincs a legjobban, ha lenyomok pár falat száraz akármit az is valami lesz. Nem akarom végigrókázni a reggelt, ha már tegnap kibírtam, legalábbis a ruhám értelmes állapotban van, szóval úgy fest, hogy nem történt nagyobb baj. - Nem lenne gond, ha lezuhanyoznék és ha... tegeződnénk? - a nőknek kell felajánlani, de mint tudjuk ő elég komoly típus, nem biztos, hogy vállalná a dolgot, de ha már itt aludtam, és ki tudja miket csináltam tegnap, és még reggelire is maradok, akkor talán tényleg hanyagolhatnánk a magázódást.
Tíz perc vagy tizenöt? Nem tudom, meddig "táncolok" az erkélyen, sose mértem le, mennyi a zene és mennyi belőle a melegítés. Mindig csak bekapcsoltam az épp aktuális dallamot és lejártam a magam kürjét. Minden reggel, vagy ébredés utáni időben. Ez amolyan szokássá vált, mint másoknak a torna. Bemelegít, ugyanakkor el is lazít, hisz az én munkámnál kell a higgadtság, a nyugalom. Mert sose tudhatom, aznap épp nem találnak-e ki megint valami furmányosságot a főnök ellen. Ahogy a mozdulatsort befejezem még egy pár percre leülök a sarkamra, tenyereim a térdekre fektetve, lehunyt szemmel rendezem légzésem, gondolataim, készülök fel az újabb napra. Aztán frissen, mintha egy hordó kávét nyeltem volna le pattanok fel és lépek vissza a lakásba a vendéget keresve és lelve meg a konyarészlegnél. - Kint csináltam? - vonom fel a szemöldököm, mintha csak egy kukkoláson rajtakapott diákot vizslatnék, majd vigyorogva nyitom a hűtőajtót és veszek ki egy üveg vizet. Nem vagyok az a tipikus sorozatbeli amerikai, aki már a reggelit is borral kíséri le, vagy épp sörrel. Edzés és mozgás utána víz esik jól, és arra is van szükségem, így hát nyitom az üveget és szinte egyetlen kortyra tüntetem el a tartalmat. - Capoeira-nak nevezik. A behozott rabszolgák harcmodora volt, amit átszőttek a táncos elemek, hogy a rabszolgatartók ne vegyék lázadási előkészületnek a mulatságokat - magyarázom, kézháttal törölve meg a szám, az üres flakont az asztalra téve immár a szekrényt túrom fel valami ehető után kutatva. - Hova vihettem volna? - pislantok a nőre a vállam felett, bezárva egy ajtót, kinyitva egy másikat. ám fájón kell tudomásul vennem, a tegnap rendelt és el is fogyasztott kaján kívül rég járt ehető étel ebben a lakásban. Leszámítva azt a kisebb ipari mennyiségű mogyorót, amit az éjjel vettem a nőnek. Ám arra valahogy nem tudok reggeliként tekinteni. - A szállodájáról csak annyit tudott összehabogni, hogy egy kacsa vagy gólya szobor van a pulton. New York-ban elég sok a szálló, nem volt kedvem minden végigjárni. És mivel nem tűnt beszámíthatónak, magára sem hagyhattam. Utálok gyónni - vigyorgok rá, és már lépek is a telefonhoz. Éhen halni még sem fogunk, ahhoz viszont kevés a kedvem, hogy öltözzek és vásároljak. - Mit enni inkább? Pizza, kínai vagy rendeljek valami péksütit?
Az már rég volt, hogy legutóbb másnapos voltam, mert azért előfordult. Nem mondom, hogy felnőttem és megkomolyodtam, de azért mondhatjuk, hogy értem annyit, hogy tudjam nincs már erre szükségem. Persze a fősuli alatt, haverokkal volt alkalom, amikor túllőttem a célon, de nem olyan sokszor, hogy olyan profin kezeljem. Drogokhoz pedig aztán főleg soha sem volt közöm, tehát ezt még annyira se viselem jól, mint ahogy kéne. Szenvedek úgy istenesen, és ez látszik is rajtam. Legszívesebben az ágyban maradék, a fejemre húznám a takarót, ha nem lenne meg az a tény, hogy egy pasas fekszik mellettem az ágyban, akin a tetejében nincs is mindenhol ruha. Még az a mázli, hogy rajtam van, mert ha úgy ébredtem volna, hogy rajtam sincs meg minden, akkor aztán tuti biztos, hogy végképp sikítófrászban törtem volna ki. Erre még nem volt szerencsére példa, senkivel se bújtam ágyba csak azért, mert sokat ittam. Nem kéne megtörni ezt a szép hagyományt. - Sejtettem. - a kaján vigyor láttán enyhén szólva is elhúzom a számat. Hát épp ez az! Ő emlékszik mindenre, amit tettem és, amit mondtam és az a kaján vigyor nem igazán tetszik nekem. - Ezzel most nem segít, ugye tudja? - visszaejtem a fejem a párnára, pedig már igazán erős volt a késztetés, hogy megpróbáljak feltápászkodni, de hát eddig tartott. Ő látott sok mindent és hát... tudom, hogy milyen vagyok részegen. Amúgy is van egy zizzent jellemem, de ha sokat iszom, akkor aztán istenesen át tudok esni a ló túloldalára, és félek tőle, hogy ez most is bekövetkezhetett. Mondok és teszek dolgokat... amikről nem akarok tudni, közben pedig persze tudni akarom, mert idegesít a tény, hogy ő tudja, miközben én nem, de mégis mit tehetnék? Nem fogok rákérdezni, az agyában nem nem tudok és nem is akarok turkálni. - Nekem már volt, hogy bejött, talán csak placebo hatás. - vonom meg a vállam, miközben két szeme le is pattintok a levélről és a vízzel együtt leöntöm, miután rászántam magam, hogy legalább felüljek. - Köszönöm, nagyon... kedves. - újabb szájhúzás. Hát nem mondanám, hogy olyan fenemód segítőkész. Nem is értem, hogy miért hozott ide, ha ennyire baromi undok módon képes viselkedni. Más nincs viszont, mint feltápászkodni és hasogató fejfájással együtt indulni a konyhába. Azért a serpenyő gondolatával még mindig eljátszom, mielőtt sikerülne egy széket találni, ahová leülhetek a kávémmal. Nem szeretem ezt a fene mód mosott szar állapotot és most enyhén szólva is abban vagyok. Aztán már csak a halk zenére figyelek fel, ami nem túl erősen, de eddig is beszűrődik, és sikerül kiszúrni a teraszon a vendéglátómat is. Nem teljesen, de a körvonalak azért meg vannak és hát na... Tudom én, hogy nem ez a reggeli műsor, de attól még ugyanúgy egészen kedvtelve, felkönyökölve nézem végig azt, amit odakint művel. Oké, láttam én már előzőleg is azt, hogy milyen felsőteste van, de már értem azt is azt hiszem, hogy miért. Megzavarni eszem ágában sincs, csak nézem, amit csinál, és csak akkor szólalok meg, amikor megérkezik a konyhába, vagy legalábbis olyan közelségbe, ahol látom és szólhatok hozzá. - Az az izé... amit csinált kint, az mi volt? - jó, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek, nem tehetek róla. Érdekes volt, még így árnyképekként is a dolog, még milyen érdekes lett volna, ha közelről nézhetem meg... Oké, rossz gondolatok szépen el innen! Nem, nem rosszak ezek, csak na. Azért az ember nem túl gyakran ébred arra, hogy egy ilyen pasas flangál előtte. - És egyébként miért hozott ide? - mármint gondolom nem lett volna kötelező neki, ott is hagyhatott volna, vagy megoldja máshol, lepakol valami motelben, amit majd megoldok reggel, ha magamhoz tértem, vagy tudom is én. Bár legutóbb is nagyjából előzékeny volt, amikor épp nem morcoskodott ez tény, de hát na... valahogy akkor se őt gondolná az ember az elesett nők gyámolítójának.
Bár másnapos már nem egyszer voltam, ismerem a legmélyebb bugyrait is a macskajaj nevezetű gyilkos kórnak, bedrogozás másállapotát még sosem tapasztaltam és nem is akarom. Bár tudom, hogy a nő sem önként nyelte le, legalább is eddigi viselkedése ezt az irányt erősítette, még se tudom teljes átéléssel sajnálni. SZörnyű lecke, de emlékezetes, miszerint jobban vigyázzon a szórakozóhelyeken. és ráadásul örülhet, hogy megúszta ennyivel. - Emlékszek - biccentek kaján vigyorral, még ha eme gesztusom takarásban is marad előtte. Igen, emlékszem, miként taperolta le a hátsóm és illette azt dicsérő szavakkal. és miként integette végig az utcákat a vállamon himbálózva. A kérésre viszont csak halk, már-már fájdalmas sóhajt hallatok, miközben elválok az ágytól, immár végleg és a fürdő felé igyekszem. Elsőként lekapcsolom az éjjeli fénynek hagyott lámpát, majd a polcról lekapok egy levél aszpirint és vizet engedek egy pohárba, majd a zsákmánnyal visszalépek a szobába és az ágy melletti éjjeli szekrényre helyezem. - Ne köszönje, mert nem hat. Nyamvadt babona - vonom meg a vállam, majd újfent hátat fordítok neki és az üvegfalba épített ajtó felé indulok. - Kávét a konyhában lel, és valamelyik polcon biztos akad egy alkalmas serpenyő is - vetem még oda, majd eltűnök, legalább is immár csak körvonalaim maradnak a túloldalról. Némi szöszmötölés, mintha üvegfal húzódnak, vagy ajtó nyílna, én pedig immár a teraszon tartózkodom. Nagyjából akkor ez is, mint egy közepes szoba, és bár a lakók többsége telipakolja székekkel, kerti asztallal, vagy épp virágokkal, nekem majdnem az egész üres. Egy fedett részen elzárható szekrény, benne magnó, és néhány kazetta, melyek közül egyet azonnal a készülékbe csúsztatok. A hangerő nem mérvadó, igazából csak igen kicsiny zene kúszik be a lakásba, mint egy susogás. Az első percek bevezetők, vagy inkább bemelegítők, majd a szokásos formulák következnek. Az egyik edzőm ismertette meg velem a capoeira gyönyörű mozdulatait, élvezetes táncát, mely egyszerre lazítja és edzi az izmokat, ugyanakkor feledteti harci mivoltát. És nemsoká már én is a dobok lágy ritmusára hajlítgatom testem, fordítom ki a levegőbe, nehezeden lábaimra, mint a műfajt kitaláló rabszolgák.
Egyáltalán nem nyugtatnak meg a szavai, főleg az nem, ahogy előadja a dolgot. Csak elhúzom a számat, és fájdalmasan nyögök fel, ahogy megpróbálok megint megmoccanni. Nem arról van szó, hogy valamim fáj, olyan, mintha mindenem zsibongana, a fejfájásnak hála, ami konkréten lüktetve akarja kirobbantani az agyamat a helyéről. Hát... marhára nem kellemes érzés, hogy mit ne mondjak. - Csak egy kicsit halkabban... ha lehet. - suttogok, én igen, de ő mintha kiabálna, hiába hogy amúgy átlagos hangon, vagy talán még annál egy kicsivel halkabban is beszél. Most minden létező zaj zavar, még az is, amit nem hallok. Komolyan a saját légzésem is bántónak számít ebben a helyzetben, úgyhogy továbbra is szenvedek derekasan. Milyen jó is lenne visszafeküdni, de az most valahogy esélytelennek tűnik ebben a jelenlegi helyzetben, ilyen szintű fejfájással. Valahogy túl kéne élni a dolgot, csak még egyelőre azt nem tudom, hogyan, vagy hogy egyáltalán hogy a fenébe jutok ebből a helyzetből mondjuk... haza, ez a még nagyobb kérdés, mert ahhoz meg is kéne moccanni és odakint aztán még nagyobb zaj lehet. - Az a baj, hogy számomra már feledésbe is merültek, de attól még ön emlékszik rá, és... oh könyörgöm nincs egy aszpirinje, vagy kettő, és egy erős kávé? Ha más nem, akkor egy serpenyő, amivel újra álomba küld. - fogom a fejem, de legalább a párna lekerül róla. Nem, ezt nem kéne, mert így pont sikerül látnom, amikor felül az ágyon, és még így józanul is fene mód tetszik az, amit látom, még ha a mellkasa csak oldalról szökik is be a képbe egy pillanatra, de komolyan még a háta is... Gondolatban megrázom a fejem, és inkább összeszorítom a szemem, hogy ne nézzek oda, no meg amúgy is fáj a fejem, ez teljesen reális reakció. Abba inkább nem is gondolok bele, hogy ezek szerint valaki el akart kábítani, vagy is meg is tette, és hogy ennek milyen következményei lettek volna, ha nem botlom újfent belé. - És hogy keveredtünk ide? Gondolom itt lakik igaz? - jó azért van sejtésem. Eléggé ki lehettem ütve, ő pedig kimentett a helyzetből és elhozott a helyszínről. Azért ez lássuk be kedves tőle, ahhoz képest, hogy milyen kis morcos volt legutóbb, habár mondjuk most sem viszi túlzásba a jó kedvet, de azt foghatjuk arra is, hogy álmos, mert korán van.
Az apró mozdulatok, szöszölések egy leheletnyit sem zavarnak. Olyan ritka alkalom, hogy a saját lakásomban a saját ágyamban alszom, hogy most kiélvezem minden pillanatát. Még ha akad némi zavaró tényező is nem hagyom magam kizökkenteni ebből az édes lustaságból. Illetve nem hagynám, de a kérdés, a zavartan elrebegett szavak arra késztetnek, hogy legalább az egyik szemem felnyitva végre rápillantsak a párna alatt bujdokló nőre. - Higgye el, ha lett volna valami, arra emlékezne - húzom álmos mosolyba a szám, majd nagyot sóhajtva gördülök hátamra, jobb karom azonnal fektetve is szemeimre, mintha számomra is zavaró lenne ez a reggeli fény. Most fordul meg újfent a fejembe, hogy talán jobb lett volna egy taxiba súvasztani váratlan hálótársam, akor nyugodt maradt volna a reggel. Mert bármennyire is élvezném még a pihenést, felbukkanó kérdésözöne nem hagyja. - Legközelebb ha nyilvános bárban van, jobban figyeljen oda az italára. Hacsak nem szándékosan vette be, akkor feltételezhető, hogy valamit belenyomtak a poharába, mikor nem figyelt oda. A szer Önre gyakorolt hatását pedig úgy sem akarja hallani. Merüljön feledésbe - nevetek fel rekedten, és leengedve karom ülök fel az ágyon, majd fordulok ki a szélére, hogy csupasz talpaim immár a puha szőnyegre érjenek. Megszokásból túrok végig két kezemmel hajamon, bár rövid sörtéimbe nem igen merülhetnek el ujjaim. Inkább amolyan reggeli ceremónia ez, mint minden embernél.
Nekem most még az a kevés fény is határozottan gyilkosnak bizonyul, pedig tényleg nem sok, de jó eséllyel még a suttogás is bántó lenne. A saját hangom is zavar. Legszívesebben a fejemre húznám a párnát, hogy biztosan ne érezzek semmit, és ne is halljak és lássak és... nem lehetne szépen átállítani magamat és visszakapcsolni aló üzemmódra? Légyszi-légyszi! Elhúzom kissé a számat, amikor megszólal, pedig nem hangos, de most még az is zavarónak bizonyul. Még jó, hogy nem arra ébredtem, hogy álmomban valami olyan helyre keveredett a kezem, ahova nem kellett volna, mert akkor most még e miatt is elsüllyednék szégyenemben jó mélyre. Amúgy totál igaza van, nekem sem kéne kinyitni a szemem, de így is zavar minden, így marad az, hogy tényleg a fejemre húzom a párnát és csak onnan kukucskálok ki és azt is nagyon-nagyon óvatosan. - Ugye mi nem... nem volt semmi olyan? - ő ugyan eddig nem nézett fel, de én azért felé pillantok, de nagyon remélem, hogy egy határozott nem a válasza. Rajtam van a ruha ez tény, de attól még ki tudja, és sajnos tökéletesen semmire sem emlékszem a tegnapból, egyáltalán még egy apró momentumra sem. Rémlik, hogy iszogattam és valahol elvágták a fonalat teljesen és félek, hogy véglegesen, maximum a professzor tudná kitakarítani a fejemet, de nem biztos, hogy arra igényem van. - Mi történt tegnap egyáltalán? Hogy kerültem ide és... ugye nem mondtam, vagy tettem semmi olyat, ami... hát tudja... amit nem kellett volna. - azt tudom, hogy ha felöntök a garatra akkor még az átlagnál is jobban megbuggyanok, és jelen esetben még csak nem is erről volt szó, úgyhogy... De nagyon remélem, hogy tényleg nem csináltam semmi furát, vagy zavarba ejtőt, mert akkor végképp elsüllyedek szégyenemben és akkor még a fejemre húzott párna sem biztos, hogy megmenthet.
Szerencsére az este nem hadakozással telik. A nő nem tiltakozik a leválasztás ellen, utána pedig hiába mocorog, már nem kelt fel. Mintha az agyam elalvás előtt raktározná az infót, hogy valaki alszik mellettem, így nem riadok fel neszeire. Különben félő lenne, az életben nem alszom ki magam. Reggeli fény max a nappali felől az üvegfalon keresztül mászhat a szobába, hisz a háló, a fürdő kialakítása után ablaktalan lett. Főképp emiatt is került az a bizonyos varázsfal a régi helyére és a fürdő is azzal elválasztva, hogy ne legyen éjjel-nappal sötét idebent. És persze nekem is jobban tetszik így. Nyugodtan szuszogva alszom oldalamon, arccal a másik test felé, mintha csak szemmel akartam volna tartani éjjel, noha az egész ösztönös. Többnyire az ágy külső része felé fordulok, most talán a "társaság" zavart meg. A mozgolódás, a matrac apró süllyedése még csak finoman simít vissza az álomvilágból, még édesen simulok felhőpuhaságához, a finoamn álcázott káromkodás viszont már határozottan húz vissza a valóságban, elfeledtetve velem az álmodott szőke tincseket, az ismerős vonásokat, a fájó emlékeket. - Magának is jó reggelt - sóhajtok fel, csak úgy lustán, álmosan. Nem hordom le, nem kapok dührohamot csak mert felkeltett. Viszont egyenlőre a szemem se nyitom ki. Minek? Még ráérek, ez a napom még szabad, csak holnap kell újra lejelentkeznem az Appleton villában. Szóval ma még heverészhetek.
Kezdőlap 
by 
