North Salem utcái

Tárgy: North Salem utcái Szomb. 24 Május - 10:28

First topic message reminder :

A nagyvárosokkal ellentétben North Salem utcái olyanok, akárcsak a filmekben látható kisvárosoké. Kisebb üzletek, kávézók, egy-két panzió váltja a takaros lakóházakkal tarkított utcákat. Zöldellő fű, fehér kerítés, mosolyogva beszélgető szomszédok.
Persze olykor itt is felcsendül a fiatalabb társaságok lármái, esténként a szórakozóhelyeknek hála élettel telnek meg az utcák.

írta Aaron Adler

Tárgy: Re: North Salem utcái Hétf. 19 Jan. - 22:30

Hans, Victory & Jean

Azt hiszem kimondhatjuk, hogy nem megy ez az egész kifejezetten jól nekem. Nem valami jó anyai ösztönökre vall az, hogy a gyereked - igen még ezt a szót kimondani is néha nehéz - csak úgy elszökik az éjszaka közepén, és te nem veszed észre, mert annyira mélyen alszol az egész kimerültség és anyakombó miatt. De ő képes volt rá, úgy kiszökni, hogy még csak meg se találjam túl hamar. És igen megtehettem volna, hogy megkérek valakit, hogy segítsen a nyomára bukkanni, de elvileg ez az én dolgom, miután én veszítettem el őt szem elől, nekem is kell megtalálnom. Szerencsére azok a bizonyos anyai ösztönök, vagy a képességem, vagy tudom is én, hogy micsoda, de segít. Persze ez sem old meg mindent, mert miért is hallgatna rám a saját... fia?
Eszméletlen módon makacs, talán még azt is mondhatnám, hogy felettébb emlékeztet valakire, mert én se voltam annyira türelmes gyerek kisebb koromban, de most itt én vagyok az anya, aki ettől az egésztől finoman szólva is kezd kiakadni. Naná, hogy rágyorsít, hiába szólok neki, hogy meg kéne állnia. Esze ágában sincs, és meg is történik, amire számítani lehet. Hangos motorzúgás, aztán... elkerekedik a szemem, amikor a csattanás bekövetkezik. Szanaszét repül mindenki, a két motor és a két személy, én pedig először kb. megkövülten állok, aztán jön az első elhaló sikoly is, a kezem pedig a szám elé kerül, ahogy próbálom felfogni, hogy mi a fene történt.
- Hans! - persze mindezt kellően elnyújtva képzeljük el, és naná, hogy az az első, hogy futólépésre kapcsolok, miközben ő épp a fáról vakarja le magát... Komolyan tuti biztos, hogy erre az egészre rá fognak menni az idegeim, ez már nem is kérdés innentől. Mire elérem a célt, addigra ő már persze a tönkrement motort siratja, én pedig nagyjából azt hiszem az ép elmém miatt kezdhetnék el zokogni. Még arra sincs érkezésem, hogy megnézzem, hogy a motorossal mi lehet, főleg mert jó eséllyel... ha rendben van, akkor elhordanám minden felelőtlen... akárminek. Bár tudom aggódnom kéne, de a fenébe is, naná, hogy a fiam érdekel jobban, nem valami vadidegen. Amikor persze végre elérem Hanst próbálom összekapni magam, de mindig jönnek azok a fránya ösztönök. Egy szülő se viseli jól, ha a gyereke sír... főleg egy ilyen ijedtség után. Leguggolok hát hozzá, hogy magamhoz szorítsam és csendben csitítgassam.
- Sss.. semmi baj, tudod, hogy Hank majd gond nélkül megjavítja a motort, az a fontosabb, hogy te jól vagy. Hallgatnod kell anyura tudod ugye? Ha hallgatsz rám, akkor most nem lenne semmi baj a motornak. - na igen gyerekek és a logikus fejtegetés, nem sokat ér, de attól még a nyugodt hang is segíthet. Ezt írta valami könyv... persze eddig még az életben nem működött a dolog, de jobb, mintha én is kiborulnék és elkezdenék bőgni. A fenébe is, még én is szinte gyerek vagyok, nem nekem való ez az egész! Anyu!
Végül azért arra is rászánom magam, hogy csak elengedjem, na persze ezek után a kezét eszem ágában sincs, nem rántja ki, ha nagyon akarja sem. Nem játszunk ilyet, mondom én, hogy fel fogja őrölni az idegeimet. A lényeg, hogy hasznos lenne megközelíteni a másik felet, hogy... él-e egyáltalán, ez egy elég fontos kérdés jelen esetben. Egy ekkora esést... hát a jó ég tudja, hogy túl lehet-e egyáltalán élni, ha az ember nem... Hans.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szomb. 17 Jan. - 18:12

Hans Grey ma este egy igazi kemény motoros! Keménylegény! Nem rendítheti el semmi és senki attól, hogy a menő motorján száguldozzon éjszaka. Senki. Csak egy valaki, aki az anyulány, és már megint megtalált. Olyan, mintha valami szuper radarja lenne hozzám. Tök esélytelen, hogy sokáig elbújjak előle, pedig én aztán próbálom ám! Nem számít, akkor sem adom meg magam! Csak egy picikét nézek hátra, de már réges rég tudom, hogy elcsípett. Tisztára bizsereg a nyakam, amikor rám néz. Lehet, hogy én is megérzem, ha közel van. Csak hát nem én vagyok a hunyó, meg a fogó. Előre nézek, de kiabálva gyorsítok a mocival, nehogy elkapjon.
- Titán nem adja meg magát! Úgyse kapsz el, anyu...
Anyulányt akartam mondani. Hát majdnem befejezem, amit mondani akartam. Csak valami fényt látok, aztán hirtelen nagyon gyors leszek. És..., és... Repülök! Nem is tudtam, hogy ilyet is tudok. Pedig gondolhattam volna, hát én már csak ilyen menő vagyok. Mondjuk az már nem annyira menő, amikor az arcommal és a pocimmal telibe kapom az egyik fát. Mondanám, hogy au, de a szám a fához tapadt. Majdnem úgy kell kicuppantani a fejemet, mint a tapsi hapsis mesében. Biztos vicces lehetek most, és egy kicsit kevésbé érzem magam vagánynak. Pedig ahogy lecsúszik a dzsekim, ami nagy rám - hát mert igazából nem az enyém -, akkor látszódik a menő "Love Mommy" tetkóm. Meg hát a többi is. Én meg jól leesek aztán, és végre jól megmondhatom, amit akartam.
- Au.
Puff, lepottyanok a fűbe, de gyorsan fel is kelek. Hát a mocim totál tropa. Én meg ennek nagyon nem örülök. Odaszaladok, hátha segíthetek rajta, de teljesen széttört. Először mérgesen nézek, aztán megijedek, amikor felállítva leesik a kereke. Szipogni kezdek, ahogy azt ilyenkor minden rendes gyerek csinálni szokta. Mert jó gyerek vagyok ám, csak eleven. Azt mondta a professzor, és én hiszek neki, mert szuperokosnak látszik. És én pedig most, most... Én most sírok. Előbb a könnyem kezd el patakokban folyni, aztán a hangom is egyre erősebb lesz. A végére teli torokból, hangosan üvöltök. Vége a motorozásnak. Haza kell menni, és még a kedvenc játékom is tönkrement. Ezt már nem bírom ki. Nem számít már semmi, minden elveszett. Úgyhogy jól elárasztom a világot a könnyeimmel.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szomb. 17 Jan. - 16:27

Jean, Hans & Victory

Ugyan semmire sincsen gondom, és teljesen nyugodtan élhetném az életemet, mégis csak akkor nyugszom meg, amikor végre minden teljes sötétségbe borul. Még mindig a képesség vezet fölénnyel velem szemben, és ez így nem buli, ahogy egy régi tanárom mondaná.
Egy szállodában „basztam a rezet” egész nap, nem csinálva semmi értelmeset a félhomályban; majd az éj leszálltra után már nem bírom tovább. Felveszem fekete ruháimat: a csizmát, a nadrágot, a pólót, a kabátot és a bőrkesztyűt; majd kilépek az épületből. A parkolóban ott áll a gyönyörű Audim, de most az autó felé sem nézek. Elindulok a legközelebb lévő, már messziről kivilágított, turistáknak fenntartott motorkölcsönző felé, és a kölcsönzős néger srác legnagyobb meglepetésére az egyetlen, sarokban porosodó crossmotorukat kérem. Még fentebb ugrik a fiú szemöldöke, amikor rájön, hogy nem viccelek, és tényleg van hozzá jogosítványom, így vigyorogva tölteti ki a papírokat velem, és nyújtja át az ütött-kopott motor kulcsát.
Nem véletlenül választottam ezt. A többi az vagy csak egy kis, ötven köbcentis robogó, vagy egy quad volt. Mind közül ennek a sebességében bízom a legjobban. Ugyan nem a legújabb típusú, de megteszi. Száguldozni ezzel is lehet.
Egy utolsót mosolyogva a néger srácra felveszem a fekete bukót, és átlendítem a lábam a motoron. Indítok, és pillanatok múlva már százzal hasítok a belső sávban, kerülgetve az autókat jobbról-balról.
Össze-vissza vezetek, a lényeg csupán annyi, hogy menjek. Mindig arra fordulok, amerre kevésbé kell lelassítani a kanyar bevételéhez, és így North Salemben kötök ki.
Egy gyéren kivilágított, csendes, üres utcában megyek százhússzal, amikor szűk kanyar következik. Lelassítok nyolcvan kilométer per órára, és… BUMM!
Telibe találom az előttem motorozó kisfiút. A kormányt már nem tudom időben elrántani, így a fiú, én, és a motorjaink – a játék és az igazi – négy különböző irányba repül.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szomb. 17 Jan. - 15:43

Hans, Victory & Jean

Hát oké azért az ütő is megállt bennem, amikor úgy keltem fel az éjszaka közepén, hogy Hans nincs sehol. Nem azt mondom, hogy én vagyok a mintaanya, hiszen valahol jogos az, hogy anyulánynak hív. Nem vagyok én erre még alkalmas, még túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy anya legyek, és egyelőre nem tudom kezelni sem rendesen a dolgot. De az, hogy csak úgy fogja magát és kiszökik az éjszaka közepén, na az azért totálisan kiborító. Még a cuccaimat is feltúrta persze, mintha direkt az lenne a cél, hogy végleg és totálisan kikészítsen. Nem vétettem én semmit sem a világ ellen, de most mégis úgy tűnik, mintha csak valami durva bűn miatt sújtana a sors.
Halkan szusszanok egyet, hogy aztán végül a keresésére induljak. Nem mondom, hogy gyorsan sikerül megtalálni, inkább valami tudat alatti dolog vezet, vagy a jó ég tudja. Talán én is képes vagyok hasonlóra, mint a professzor, megtalálni embereket, ha nagyon koncentrálok, vagy ez csak Hansszal van így? Ebben azért nem vagyok teljesen biztos, de azt hiszem most nem is számít, az a lényeg, hogy valamilyen módon sejtem, hogy merre kell menni, sejtem, hogy hol találhatom meg őt és végül meg is hallom a bicaja jellegzetes nyikorgását az... út közepén? Oké, hogy este van és sötét, de akkor is. Naná, hogy enyhén szólva is ijedten nézel el a távolba utána, ahogy már látom, hogy nagy elánnal takar. Elég kihalt a környék legalábbis egyelőre, de persze a jó ég tudja, hogy mikor kerül elő mégis valaki valamelyik sarokból kivágódva.
- Hans Grey! Most azonnal tessék leállítani azt a kismotort és lehúzódni az út szélére! - nem most jön a fejmosás, majd pár pillanat múlva, ha utol értem, mert persze lendületes léptekkel indulok meg utána. Tényleg nem tudom, hogy gondolta ezt az egészet. Nem szökhet csak úgy ki, hiába gondolja magát okosabbnak mindenki másnál, de attól még nem teheti meg! Én pedig nem tudom, hogy mitől lettem ilyen, nem szoktam én ennyire vehemens lenni, de azért a félsz sok mindent ki tud hozni azt hiszem az emberből és belőlem most ezt hozta ki, a szigorú anyukát azt hiszem.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szer. 14 Jan. - 23:53

Na az van, hogy ez a nagylány mindig aggódik, meg vigyázni akar rám. Mi ez már? Mintha kisbaba lennék, tiszta ciki. De most aztán jól megmutattam neki! Találtam fekete filcet, és még az egyik sáljából is tök jó fejpántot csináltam magamnak. Annyira tuti lett, hogy az beszarás. Még tetkóim is lettek. A hátamat nehéz volt berajzolni, de odaragasztottam az egyik székhez, aztán már lehetett is odadörgölőzni. Jó, lehet, hogy egy szemceruzát is használtam... Meg a sminkes tükrét... De nagy ügy! Hát biztos nem arra vannak kitalálva, hogy ott álljanak, vagy hogy az arcát pingálja vele. Na! Legalább felhasználtam őket valami vagányra.

Még azt is odaírtam, hogy szeretlek anyu, úgyhogy szerintem tök jófej voltam. Úgyis mindig az a baj, hogy max anyulánynak hívom. Merthát igazából tök fiatal, meg annyira nem is anyukás. Ha nem lenne ennyire aggódós, szerintem játszhatna is velem. Én megengedném, tényleg.
Na, szóval hasítok az éjszakában a robimon. Lábbal kell hajtani, úgyhogy lassabb azért a rendesnél, de attól még motoros vagány vagyok! Egyedül megyek este az úton, és senki sem szól rám.

Tárgy: Re: North Salem utcái Kedd 30 Szept. - 20:16

David & Mo Mo

- Nem vagyok buta, megértettem. – mosolygok rá, de ez a mosoly is ugyanolyan semmilyen, mint az eddigiek, s egy ilyen megjegyzésből aztán igazán nem lehet tudni, hogy mégis hogyan értettem, komolyan, viccből vagy tényleg rejtett sértettségből. Nem akarok én arra célozni, hogy azt hiszem, butának tartott, de így is értelmezhető, amit mondtam. Érzések nélkül pláne, hogy az.
- Bocs! – szalad ki a számon, zavart érzek, de nem pirulok el s nem is vagyok képes éreztetni ezt vele. Megszokhattam volna már, hogy nem mindenkivel szemben engedhetem meg magamnak ugyanazt. Közvetlen vagyok, de sokszor máshogy, mint ahogy az elvárt lenne. Magyarázkodni viszont nincs értelme, mert úgysem közvetítenének szavaim érzelmeket, anélkül meg édes mindegy az egész.
Elmosolyodom az idegen nyelvek találkozásán, megyek vele, kedvesnek tartom tőle, hogy elvinne. Az autóban ülve kapom meg a választ, amit övező gondolatoktól el kéne süllyedjek, ha hallanám őket, de szerencsére nem vert meg a sors gondolatolvasási képességgel.
- Akkor X-men vagy. – vonom le a következtetést. Ha tanár lenne, akkor tudnék róla, feltehetőleg. Bár én és a memóriám az három, legalább.
- És a képességednek semmi köze az érzelmekhez, ugye? – teszek fel egy kérdést, mely önkéntelenül szalad ki a számon. Visszakozom is azonnal, amint meghallom saját magam. Nem kell, hogy erre válaszoljon. Nincs hozzá közöm, s érzem, hogy talán helytelenül vontam le a konzekvenciát. Nem tehetek róla.. még mindig nem tudtam kiverni a fejemből a velem kapcsolatos mondatát. Ezért történt az egész. Ha rosszallón néz rám esetleg, akkor az iskoláig vezető úton végig csendben maradok inkább és hazaérve gondolatban elásom magam. Bár akár jól is sülhet el..

//Én is köszönöm! I love you

//

Tárgy: Re: North Salem utcái Hétf. 15 Szept. - 23:43

Mo Mo & Dave

A hozzáfűzésén csak egy pillanatra gondolkodok el.
-Inkább szabaddá tesz. Nem szorít korlátok közé, hogy hogyan kell gondolkodnom, vagy éreznem. És… elfogadom, hogy mások másképp látják a világot. Ez… egy kicsit mély volt. – kapok észbe.
-Jogos! – a vállba bokszoláson elmosolyodom, kissé felvonom az egyik szemöldököm. Hogy aztán sokat sejtetővé váljon a mosolyom, kicsit össze is csücsörítem.
-Azt ismerem. Elviszlek. – majd intek a kezemmel. - Anieyo... avec plaisir, szívesen.
Már közben kifelé tartunk és a kulcsot halászom elő a zsebemből, majd kinyitom neki az ajtót.
-Úgy is mondhatjuk. – beülök, s csak ez után fordulok felé a teljes válasszal. – Charlesék engem is megkerestek, hogy csatlakozzam. Érdekes elméletük van, amivel egyetértettem, még ha nem is elsőre. – beindítom a motort.
Nem zavar, hogy nem ismer fel, ez azt jelenti, hogy sem fontos, sem feltűnő és nem is annyira erős képességű vagyok az x-menek között.
Lassan el is tűnik a fék és helyzetjelző lámpája az éjjeli csöndben, útban az iskola felé.

//Köszönöm a játékot! Smile

//

Tárgy: Re: North Salem utcái Hétf. 15 Szept. - 20:34

David & Mo Mo

- Rendben van, hozzáteszem. - kacsintok rá Davere. Tetszik, ahogy felfogja ezt a dolgot, s főleg az szimpatikus, hogy nem barmolt le azért, mert ilyen ostobának tűnő kérdéssel álltam elő és ráadásul úgy adaptáltam, ahogyan. Szeretem az ilyen embereket, sokkal üdítőbb beszélgetni velük, mint azokkal, akiknek olyan szinten kocka a feje, mint ide Asztana. Asztana? Huh, hát ez csoda! Eszembe jutott egy főváros, amit nem is olyan mostanában tanultam meg. A földrajz csodái, pedig Kazahsztánt nem kifejezetten akartam megtanulni, konkrétan azért, mert egy hangyakukinyit sem érdekelt. De lám, bekúszott a fejembe, s most gondolati síkon elő is jött. Egész büszke vagyok magamra. Weinek is elújságolnám, de mire hazaérek úgyis elfelejtem, hogy mennyire voltam memóriabajnok.
- Furcsa lehet! – hümmentek, s bár megint csak nincs benne semmi mögöttes tartalom én tudom magamról, hogy a nem-tudom-átérezniségemet csepegtettem ebbe bele. Én mindig tudtam, hogy honnan származom, minek tartom magam, s az sem tudta elvenni a kedvemet a nemzeti identitásomtól, hogy külső jegyeimet tekintve szintén asztanai távolságban vagyok egy kínai embertől.
- Nem jön értem senki, nagy lány vagyok, már a cipőmet is magam kötöm be! – nevetek rá Davere és még vállba is bokszolom kissé idétlenül. Ebből mondjuk pont nem az jöhet le, hogy annyira nagy lennék, de mindegy, egy kis idétlenség belefér. Széles mosolyom gépes, tekintetem élettelen, de én azért jól érzem magam.
- Magániskola. Xavier professzoré. – pontosítok én is a pontosítására válaszul. Érdeklődéssel várom eztán, hogy mit felel. Közben leesik, hogy valamire elfelejtettem reagálni, homlokomra csapok.
- Jaj, makkora tulok vagyok! Elfeledtem megköszönni, hogy elvinnél! Szóval.. – kis szünet, csintalannak szánt, de semmilyen mosoly, s kínai nyelv, majd angol. Xiexie Da Wei! Köszönöm! – kap rögvest egy kínai nevet is, nem direkt, egyszerűen így csúszik ki a számon. Ha rákérdez, majd elmagyarázom, ha nem, akkor maradunk ennyiben.
- Mit jelent az, hogy némileg? – kérdezek vissza. Alapvetően kíváncsi vagyok az emberekre még akkor is, hogyha ez kívülről nem látszik.
- Vannak ott érdekeltségeid? Tudod, amit tudsz?
Gratulálok, Mo Mo! Ennél gyökerebbül rá sem lehetett volna arra kérdezni, hogy David is mutáns-e vagy sem. Különben sincs semmi közöm hozzá, tudom én, de annyira izéli a csőrömet az, amit az érzelmeimről mondott, illetve azok érzékelhetetlenségéről. Hogy újabb földrajzos hasonlattal éljek, valami bűzlik Dániában. Illetve, nem bűzlik, csak olyan.. szóval mindegy. Megkérdeztem és kész, már csak az marad hátra, hogy angyali mosolyt társítsak hozzá és érdeklődőn félrebiccentett fejet.

Tárgy: Re: North Salem utcái Pént. 5 Szept. - 19:18

Mo Mo & Dave

Megkönnyebbülten veszek levegőt.
-Nem tartom annak. És ők meg … ők. – vonok vállat mosollyal.
Bob bólint a válaszra.
-Akkor megbeszélve. – részéről ez le is tudva, amit mond, az általában úgy is van.
Felnevetek halkan.
-Akkor tedd hozzá a számít ist. Az is ösztönös volt.
A furcsa érzés inkább az az egészben, hogy nem érzek semmit, mégis érzem azt, hogy örül ennek, mint ahogy valahogy a zavar is átjön. Vagy csak bebeszélem magamnak?
A dobozban első pillantásra a hely logoját mutató kis tárgy van, ám, ha valaki jobban megnézi, több mindent magába foglaló cselekedetekből áll össze, ami a helyet jelenti az ide térőknek: zene, tánc, beszélgetések, társaság.
-A kocsimig elsétálhatunk és hazaviszlek, vagy ameddig szeretnéd. Nem szeretném, ha egyedül mennél haza. Vagy megvárom, amíg érted jön valaki. – gyorsan felajánlom a másik lehetőséget. Nem vagyok cukros bácsi.
A kérdést értem is és nem is. Nála, vele nehezebb kiigazodnom.
-A magániskolára gondolsz, vagy a középsulira? – pontosítom a kérdését.
Közben, attól függően, miként dönt, elkísérem, vagy leülök vele egy ital társaságában. Nem a képessége érdekel, hanem ő miként éli meg azt, hogy nem olyan, mint az átlagemberek, miként tud a világban így létezni. Mind a mellett, hogy magamból kiindulva, ugyanolyan emberi gondokkal néz szembe minden nap.
-A középsulit nem ismerem. – tekintek rá. – A másikat némileg igen.
Nem mondhatom, hogy teljesen. Nem vagyok ott tanár, nem is tudtam volna felvállalni azt a szerepet. Ellenben abból fakadóan, hogy szeretek másokra odafigyelni és szeretem a békességet, a nyugalmat, van ott mit tennem és keresnem.

Tárgy: Re: North Salem utcái Pént. 29 Aug. - 23:19

David & Mo Mo

Nem ragozom a kérdést és az azzal kapcsolatos dolgokat, hiszen akkor értelme nem lenne az egésznek. Csak elmosolyodom, lexikonízű kacsintást rittyentek mellé, majd ennyiben is hagyom az egészet. ÉS jön a sírás, majd a fejrázás.
- Nem vagyok megbántva! – hárítok heves fejrázások közepette, tincseim szanaszét reppennek a mozdulatra. - Egyszerűen csak ilyen szépen még senki nem fogalmazott erről. Általában rossznak tartják, műnek, hamisnak tőle az egész lényemet. Pedig nem tehetek róla. Erre vagyok képes, míg mások más dolgokra..- megvonom a vállamat, s mint minden iylen alkalommal, most is elszégyellem magam. Ezt nem illik, tiszteletlenség. De rászoktam, s nehezen nevelem ki magamból.
A képességeket igyekszem úgy megfogalmazni, hogy ne legyen nagyon levágós, hogy mi is vagyok . Hogyha David ismeri az iskolát, akkor így is fogja érteni, ha meg nem tud semmit a mi világunkról, akkor ez csak egy egyszerű, bárminek érthető mondat volt.
Éneklés közben teljesen kikapcsolok, nem gondolok sem a képességemre, sem arra, hogy más lennék. Csak élvezem azt, amit adhatok, amit csinálhatok és ez meg is hallatszik a munkámon. Nincsen rossz hangom, s bár van mit tanulnom, talán az ösztönös lelkesedésem – amitből ugyan nem érezhető semmi, azon kívül, hogy tisztán énekelek, tartva a ritmust – elragadhatja a hallgatóságot.
A poharas mókát nagyon rég szerettem volna kipróbálni. Van egy pici görcs a gyomromban a sikerességet illetőn, de amikor Bob csatlakozik, majd pedig a hallgatóság is, akkor szélesebbre szalad a mosolyom. Szeretném, hogyha Wei itt lehetne, hogy lássa ezt. Tudom, hogy mindig bátorít, hogy büszke rám úgy is, ha nem lát fellépni, de ez most mégis olyan pillanat, amit át kellene éljen velem. Érdekes dolgok ezek. Mindennap látom, de mindennap tud hiányozni. Nem tudom, hogyan is lehet kevésbé ragaszkodni egy testvérhez. Nekem így természetes az életem.
- Nagyon szívesen jönnék! – pirulok bele egy kissé a tapsba is és abba is, amit Bob mond. Arrébb orientálódom a mikrofontól, s felteszem Davenek a kérdésemet. A válaszát hallva elnevetem magam, de csak halkan, nehogy zavaró legyek.
- Hogyne számítana! Emlékezz vissza arra, amiről a pultnál beszélgettünk a származásodat illetően. Válaszoltál a saját fel-nem-tett kérdésedre. – mosolygok rá, s bár tényleg nincs benne érzelem, legbelül csordultig tölt a kedvesség.
- Nagyon szívesen! – bólintok, s letelepszem a zongorához. Igyekszem a legjobbat nyújtani, a zongora a második kedvenc hangszerem. A hegedűt valamiért sokkal jobban szeretem, szerintem jobb is vagyok benne, de mások meg azt mondják, hogy hanyagolnom kellene és inkább maradni a zongoránál. Nem érdekel. Nem hanyagolok semmit, ami zene!
Nem vagyok kifejezetten híve az öleléseknek, nehezen oldódom fel benne, de Bob lelkesedése annyira elragad, hogy még mosolyogva vagyok képes fogadni azt is, hogy magához szorít. Sután viszonzom, visszafogottan. Látszik rajtam, hogy bár nem zavar a gesztus, nem szoktam hozzá. A bátyámon kívül senkit nem ölelgetek, egyszerűen ilyen vagyok. Tudnék más lenni, de még nem sodort oda az élet, hogy erre rászoruljak, ezt megtanuljam.
- Jaj, hát én igazán nem ezért.. – jövök totálisan zavarba, s áldom most a képességemet, hogy ez nem ordít rólam. Átveszem a dobozt, s mint egy gyerek, azonnal kukkantanék is bele. Sosem voltam a türelem mintaképe, ha kaptam valamit.
- Nagyon szívesen jövök, köszönöm szépen a lehetőséget! Nagy élmény volt! – trillázom. Tényleg elképesztően fel vagyok dobva, s az sem érdekel, hogy ezt ők nem érzik. Ha nem lenne a fülem, a mosolyom körbeszaladná a fejemet.
- Azt hiszem ideje lenne mennem, de annyira nem sietek. Ha gondolod, esetleg séta közben beszélgethetnénk. Már persze, hogyha van hozzá kedved. – fordulok Davehez. Szimpatikus nekem, s nem csak azért, amit mondott az érzéseimről. A zenészembereket majdnem mindig, kivétel nélkül kedvelem. Még Aubreyt is, a felszín alatt.
Azt nem várom el, hogy egészen az iskoláig kísérjen, de nem lenne ellenemre az sem. Elköszönök Bobtól mielőtt elindulunk, akármikor is legyen az.
- Ismered az iskolát? – teszek fel egy egyszerűnek tűnő kérdést, de nyilván nem ilyen fekete-fehér a dolog. Van egy nagyon furcsa, sanda gyanúm Daviddel kapcsolatosan. Azóta motoszkál bennem, hogy az érzéseimről beszélt. Szeretném tudni, hogy igazam van-e, de nem támadom le a kérdéseimmel, nem kívánok lyukra futni.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szomb. 16 Aug. - 10:49

Mo Mo & Dave

Felemelem a poharam, üdvözlésképpen abban, hogy hasonló cipőben járunk. A kérése meghökkent, érdeklődő és néma tekintettel nézek rá. Kissé zavar a fürkésző tekintete, de állom.
-Amennyiben tudok rá válaszolni… - nem vagyok mindenható és mindent tudó sem, és fogalmam sincs, mi lesz majd a kérdése.
Úgy tűnik, mostanában sikerrel megbántok mindenkit.
-Nem megbántásból mondtam, nem állt szándékomban. – halkan teszem hozzá.
A válaszából megértem, és arcomon is megjelenik ez. Fordítva gondoltam volna végül is a megoldást, de már legalább értem.
-Ahogy látom, mindenhol vannak racionális gondolkodású egyének. – enyhe félmosoly.
A lakktechnikával való foglalkozásom láthatóan nem érdekli, így csak egy rövidet biccentek és annyiban hagyom. Nem szoktam erőltetni, hogy velem foglalkozzunk, így is sokszor érzem azt, hogy az empata képességem miatt mások kénytelenek visszafogni magukat, ha megtudják. Már csak ezért is hallgatok erről.
Bob hófehér fogakkal vigyorog rá, jelezve, hogy a Mo-t fogja használni.
-Ugyan, sok idióta befutott tart attól, hogy egy új arc lemossa a színről. Itt nem ez van, itt a zene és jókedv van. – Bob elég közvetlen ember, így megpaskolja Mo vállát, mielőtt elindulna.
Mo hüvelykujjas kérdését ugyan nem értem, de bólintok, feltételezem, hogy egy ráadást kérne még. Bob a hüvelykujját tartja fel, jelezve, hogy oké.
A pohárra egymásra tekintünk Bobbal, majd némán vissza, várakozva. A nézők sorából is várakozó pillantásokat kap Mo, ahogy leül. Már sejtik, hogy nem egy egyszerű előadás lesz.
Először Bob csatlakozik most be, kiegészítve az ütemet. Aztán jövök én, végül mindenki becsatlakozik. A nézők soraiból, ha nem is evőeszközzel, de a tenyerükkel befedve a pohár tetejét, adják a ritmust, vagy tapssal. A taps garantált, a hangulat teljesen feldobódott.
A szám végén én is tapsolok, Bob is mosolyog, teli szájjal, miközben a mikrofonja felé hajol.
-Mo Mo, nagyon köszönjük! Ugye, még szívesen látjuk a színpadon, máskor is? – erre taps felel. A taps abbamaradása után ismét a mikrofon felé hajol. – Folytatjuk a koreai estet, az egyik kedvenc dalunkkal.
Ahogy hozzám lép Mo Mo, gratulálnék neki, a kérdés hirtelen jön.
-Egyik sem. Számít is valamit? – vágom rá természetességgel, majd nagyra tágulnak a szemeim, végül elmosolyodom. – Hát ez meglepett. – még maradnék a meglepődésben, de Bob máris ütemet ver, visszaránt a jelenbe.
-Van kedved váltani a zongorán? – nem erőltetem, de láttam, mennyire feloldódik a zenében és jó volt látni. Bár ahogy látom, a rögtönzés nagy mesterének készül, talán ezt is szeretni fogja. Nekem minden esetre a mikrofon mögé kell állnom, lévén ezért vállaltam el ezt az estét is.
Az este hamar elmúlik, legalábbis azon része, ahol mi lépünk fel. A koreai est nem csak zenéből és táncból, énekből áll, így nagyjából félóra még és vége a mi fellépésünknek is. Bob, leérve a színpadról, akárhogy is, de hatalmas öleléssel szorítja magához Mo-t, amennyiben úgy dönt, marad velünk.
-Ez már döfi Mo, nagy sikert arattál! Az előadást mi is köszönjük, sokat tanultunk ám belőle. És éppen ezért, szeretnénk meghálálni. – egy dobozt nyújt át, amiben még én sem tudom, mi lehet, kíváncsian tekintek Bobra, majd a dobozra. – Gyere máskor is, nagyon jó hangulatot hoztál ide.
-El tudlak kísérni valameddig? – tekintek Mo-ra. – Vagy még maradni tervezel?

Tárgy: Re: North Salem utcái Csüt. 14 Aug. - 3:00

David & Mo Mo

Elmosolyodom, kis, fújtató, kuncogás szerű hangot hallatok.
- Igaz, pontosan tudom, hogy ki vagyok. Ám ez nem azt jelenti, hogy az arcom látványa nem kelt senkiben kétkedést. A felvett nevemet nem szeretem, csak azért használom, mert angol nyelvterületen a becézése hajaz a kínai nevem kiejtésére.
Megvonom a vállamat. Egy ponton túl kéne képjek azon, hogy érdekeljen mások megakadása. De nem megy. Attól, mert nem éreznek engem én még érzem a saját érzéseimet és zavart vagyok, hogyha az értetlenkedéssel találkozom. Érdeklődve billentem enyhén odlalra fejemet, végigtáncolok tekintetemmel David arcán.
- Valamikor az este folyamán felteszek majd egy kérdést. Azt kérem, hogy hirtelen válaszoljon, az első gondolatát. – mosolygok rá. A tegeződés megbeszéléséig itt még nem jutottunk el. Tudom, hogy miért jegyeztem ezt meg, de nem fejtem ki. Nem kell a másik félnek mindent tudnia, s különben is, nem lenne értelme az egésznek úgy, hogyha előre gondolkodhatna rajta.
Tökéletesen megdöbbenek attól, amit mond. Úgy elsodor a csodálkozás, hogy szinte észre sem veszem, hogy már léptünk egyet egymás felé, nem kell magázzam, de olyan szinten elképeszt a jellemzésével, hogy majdnem magázó formula szalad ki a számon.
- Ilyen szépen még senki nem fogalmazta meg. – el kell forduljak egy pillanatra. Az egy dolog, hogy nem érezhetőek az érzelmeim, s minden könnyem is hamisnak szokott tűnni, üresnek, ám ettől még az én tekintetem is képes elfelhősödni, amint könnyek gyűlnek szemeimbe. Ahogyan most is. Nem tudom miért hat így rám, de kell pár pillanat, míg összeszedem magam, s újra Davere merek tekinteni. A kólaivás megmentett a szégyentől, amíg lehajtott fejjel kortyoltam szívószállal az üvegből, volt idejük a könnyeknek nem-lefolyni arcomon.
- Nem-nem, teljesen jó a tegeződés! – kapaszkodom ebbe a témába, visszacsüccsentve a mosolyt ajkaimra. Nem merül fel, hogy lehet valamiféle képessége. Egyelőre még mindig csak meglepett vagyok, semmint logikus gondolkodású.
- Ü-ü-m. – rázom meg nemlegesen a fejemet. - Nem vagyok tagja a kórusnak, én nem. De vannak olyanok az a capella csoportunkban, akik igen. Én csak a capella énekelek a csoportban. A kórus kivetett magából a színpasi jelenlétem miatt. – húzom el a szám. Nem voltam elég érzelmes nekik a dalok közben. Ebbe nem megyek bele, de a mai napig nem értem, hogy mi volt a bajuk, hiszen a capellásnak sem teng bennem túl több kifejezett érzelem, oda mégis jó vagyok. A hangom nem romlik attól, mert érzékelhetetlen lelkű vagyok.
- Óh! Duplán művész. - ennyi a válaszom a lakktechnikára. Nem fogom bővíteni a szórepertoárt ebben az ügyben. Mindent elmondtam, azt hiszem.
- A Mo is elég.. – ajánlom Bobnak engedékenyen. A Maureent nem veszem elő. Kifejtettem már, hogy nem szeretem, s különben sem hiszem, hogy a koreai esten olyan furcsa lenne a hamis-ázsiaiságom küllememet illetőn. - És köszönöm! – utalok vissza az éneklés engedélyezésére is. Eztán fogom meg David kezét, s indulok meg vele.
Nem tudok koreaiul. Talán illendőbb lett volna egy angol dallal előálljak, de az nem lett volna ennyire.. ennyire mi is? Ennyire én, azt hiszem. Éneklés közben nézem ugyan a közönséget, de nem követem a reakcióikat. Mégis, amikor látom, hogy mintha mozgolódnának, szélesebbre szalad a mosolyom. Ha üres, ha ízetlen, nem érdekel. Csak a zene van és én, majd pedig a taps, melytől gyerekes örömmel töltődöm fel, mosolygó ajkaim elé kapom a kezemet és picit meghajtom magam, köszönetképp.
Hátrapillantok. Először Davet keresem tekintetemmel, majd Bobot. Felmutatom hüvelykujjamat, s bár ez egyezményes jele annak, hogy valami tetszik, mégsem csak ezt jelenti most. Nem akarok túlzásba esni, de van egy dal, amit nagyon rég szerettem volna kipróbálni, csak a fellépéseink közönsége nem alkalmas erre. „Pillanat!”-ot intek, majd lelépek a színpadról, hogy az egyik közeli asztalhoz sétáljak. Oda, ahol üres poharat találok.
- Szabad? – kérdem a megrökönyödött vendégektől, majd amint egy bólintást kapok válaszul, vissza is megyek a színpadra a pohárral felszerelkezve. A mikrofonállványt mélyebbre állítom, s törökülésbe helyezkedem a színpadon.
- Kérnék egy kis segítséget, ha benne vannak.. – kezdek bele, majd akár vevők rám, akár nem, az üres poharat szájával lefelé fordítom, s belekezdek egy egyszerű mozdulatsorba. Taps követ tapsot, majd a pohár talpán dobolok megadott ütemre, hogy végül tovatáncoltassam a poharat hol felkapva, hol a szájára ütve, hol hűlt helyét zendítve meg a talajon. A negyedik ilyen mozdulatsor után kezdek csak bele az énekbe. Reményeim szerint ennyi idő alatt hangszerrel improvizálva is követhető bármi abból, amit csinálok. Amennyiben kellően jól működöm hangulatgenerálásban, úgy el fognak indulni a pohárzenélések az asztaloknál is. Vagy nem. Mindenesetre a dalt végigéneklem, rendületlenül. S csak akkor kelek fel törökülésből, amikor a legutolsó hangot is hagytam elhalni a térben. Hálásan pillantok Davidre, Bobra is. Elképzelni sem tudják, hogy mennyire feldobták az estémet.
S David mellé lépdelve most érkezett el a hirtelen odaküldött, hosszú percekkel ezelőtt emlegetett lehetőségű kérdés ideje. - Koreai vagy francia amerikai?
Abban hiszek, hogy a lelkéből feltörő első válasz lesz az, aminek igazán érzi magát. Remélem, hogy nem azt válaszolja majd, hogy mindkettő, bár.. az is egy válasz lenne, s sok mindent el is döntene.

Tárgy: Re: North Salem utcái Pént. 8 Aug. - 19:41

Mo Mo & Dave

Éppen rávágnám, hogy nem a kérdésre válaszolt, de egyre rátapintott. Az italt forgatni kezem a pohár aljában.
-Előnyben vagy. Van, hogy nem tudom eldönteni: koreai vagyok, aki franciahonban született és amerikában él, vagy az a francia amerikai vagyok, aki koreai kultúrában nőtt fel. Az Armanaugh név és az arcom többnyire képes megakasztani egy pillanatra a gondolatmenetüket.
Oldalt fordulok felé a kérdésére és várok egy keveset. Nem mondok ugyan semmit a képességemről ezzel, de nem tudom.
-Olyan vagy, mint egy fodrozódásmentes víztükör. Az … érzelmeid a felszín alatt maradnak.
Ettől olyan jó mellette lenni. Nem kell felhúznom a védfalat. És lehet, hogy jól megsértettem, ez a gondolhat észlelhető is, ahogy megáll a kezem a folyadékkal való játszadozásban.
-De ha nem szeretnél tegeződni, magázódjunk. – szimplán felajánlottam. De megköszönte.
Nem értem a válaszát.
-Tehát akkor kórustag nem vagy, de ott énekelsz és van egy acapella csoport is, aminek viszont a tagja vagy? – talán így már sikerül tisztáznom ezt.
-Munkám? Lakktechnikával foglalkozom. – hivatásnak tartom, nem munkának. Ott úgy vagyok önmagam, hogy nem kell folyton mások érzelmeire figyelnem, mikor vágnak a földhöz, passzíroznak össze, vagy minden ok nélkül teljes boldogságba juttat.
-Szabad, még szép, ahogy neked jó. – Bob felel Mo Monak. – Mo Mo? – de annyiban hagyja, ha van is kérdése. Nem egy meglepődő típus.
Furcsa Mo Mo érintése, nagyon odafigyelek erre, mert ez szokatlan nekem, szinte ösztönösen rátekintek, mintha ellenőrizném, itt van-e velem. Jogos, hiszen nem érzem.
A közönség nyitott, ámde kritikus. A táncparkett még üres, a tekintetek mind felénk szegeződnek és figyelő csend alakul ki.
Megszoktuk a random zenélést, nem véletlen, hogy hagyjuk, jöjjenek kipróbálni magukat. Nem azért, mert profink lennénk. Talán éppen azért, mert nem vagyunk profik.
-Rendben. – intek felé biztatóan. A zongora mellé ülök, Bob a dob mellé, Katie és Wanua a vonós és a fúvós hangszerek értője.
Az ének szövegére többen összenéznek. Meglepődnek, nem ezt várták, koreai estnek let meghirdetve a mai nap. Mégis hagyjuk, hogy menjen a dal tovább, bekapcsolódok zongorával, miután megéreztem a dal hullámát. A döbbenet csak egy rövid ideig tart, nem egy olyan közönség, akik fanyalogva felállnának és távoznának.
Mindannyian bekapcsolódunk a dalba, és nem telik el egy perc sem, párok állnak fel és a zenére táncba kezdenek. Bob elvigyorodik halványan. Elégedett.
Amennyire döbbenet érzelmi hullámai töltötték be a teret az elején, annyira az elfogadás érződik a végén, a taps garantáltan fel is csendül.
A taps tovább tart és ráadást kér. Mo Mon múlik, hogy folytatja, vagy úgy dönt, számára ennyi elég. Részemről mindenképpen egy biztató mosolyt küldök. Mo Mo személyisége és érzelmei a dalban fejeződnek ki. Akármennyire is furcsa lehet az éneke, a dallam és a ritmus, érezni lehet őt.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szer. 30 Júl. - 12:09

David & Mo Mo

- Teljesen az vagyok, ha a szívemet kérdezi. A külső jegyeim nem tükrözik ezt, de nem minden a rassz. – vágom rá. Nem mosolygok, s ha mosolyognék, az is mindegy lenne. Ez mindig nehéz kérdés számomra, hiszen akaratlanul is érzem, hogy magyarázkodnom kell. Ez kíséri végig az életemet, a magyarázkodás. Elegem van már ennyi év után a „Hogy lehetsz te kínai, ha nem is nézel ki annak?” kérdésekből. A lelkem kínai. Az életem kínai. A szüleim kínaiak és a bátyám is az. Mi más lehetnék én? Számomra ez teljesen logikus, de a világ azt hiszem még nincsen készen az én facsart logikámra, s talán soha nem is lesz.
- Miből gondolja? – kérdezek vissza arra, hogy illik hozzám. Bizonyos szempontból szerintem is illik, de nem hiszem, hogy ez a férfi tudhatna arról a szempontról. Nem kicsit leesne az állam, ha mégis így lenne. Talán még örülnék is neki, ha érezhetné rajtam más, ha nem.
Megmosolyogtat, hogy nem választja a Maureent. Kedvesség ugyan nem áramlik belőlem, de a mosoly az mosoly, ha gépies, akkor is. Minden mosoly mögött lakik valami, csak az enyémek mögé nehezebb benézni. De ettől még nem üresek. Szeretek így gondolni rájuk, holott tudom, hogy de, nagyon is semmitmondóak.
- Köszönöm! – bólintok a tegeződésre. Az a szerencsém, hogy nem érezni rajtam, hogy kicsit rosszul esett, hogy ilyen nyíltan felhívta a figyelmemet valaki arra, hogy hiányaim vannak illem terén, hisz nekem kellett volna ajánlani a tegeződést. Való igaz, hogyha Dave magázott volna, akkor meg is kérem rá, hogy tegezzen, de mivel ő már az elejétől fogva tegez így nem tudtam, hogy is állhatnék elő a dologgal, s különben sem állt távol tőlem a magázó formula. Mindenesetre a mosoly az marad ajkaimon, könnyed vagyok, mint a nyáresti szellő, s pont annyi bennem a tomboló tartalom is. Nulla.
- Az. Én mondjuk szeretek nem csak a capella énekelni, de a kórusnak nem vagyok tagja. Ők egy más világ. – vonom meg a vállamat. Az iskolai kórus és az a capella csoport ellentétét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az éves musicalt éppen arra a napra sikerült szervezze a kórus, amikor az a capella verseny lett volna, s mivel van olyan tagunk, aki mindkét csoportban érdekelt, így persze választania kellett. Ez nem tisztességes, mérges is voltam miatta, puffogtam is egy sort a bátyámnak. Persze ő meg tudott nyugtatni, akkor és ott jobb lett a kedvem, de még mindig felpaprikáz, hacsak eszembe jut. Örülök, hogy nekem nem kellett választanom. Sose voltam jó döntéshozásban.
- Miért, mi a munkád? – kérdezek rá, ha már így emlegette. Felkeltette érdeklődésemet a rétegződés. Közben persze más is felkelti, elsöpörve az előzőeket. A zene. Tagadhatatlan szenvedélyem, egyszerűen nem tudnék meglenni nélküle.
Nem szeretnék szemtelen lenni és harácsoló, de egyszerűen muszáj nagyon óvatosan rákérdezzem: – Énekelni is szabad? – nincs kottám a dalomhoz, de tudnám kísérni magamat zongorán. Nyilván nem fogom megtenni, hogyha azt érzem, hogy inkább nem kellene magánkezdeményezzek. Elvégre ez egy nagyon kedves felkérés, udvarias, nem akarok túlzónak mutatkozni, hiszen nem is vagyok az.
- Bob! – hajtok fejet röpkén, köszönés jeléül. A mikrofon mögül kirohanás ici-pici kuncogást csal elő belőlem. Semmilyen, de legalább jelzésértéke van.
Furcsa pillangók születnek a gyomromban, ahogy a mikrofonból meghallom a nevemet. Engedem, hogy Dave keze az enyémhez érjen, hogy felvezessen a színpadra, s közben megpróbálom elereszteni a feszültségemet. Semmit nem érezhet belőlem. Mármint nem tudom, hogy milyen érzéseket képes átvenni, de az enyémekkel nem találkozhat. Mintha egyáltalán nem is lennének. Teljesen süket, üvöltő a csend az érzelmi hangversenytermemben.
Mindig ez van, amikor színpadra lépek. Egészen addig el tudnék ájulni, amíg az első hang meg nem szólal a zenéből. Bob mellé lépek, mosolygok, bár tudom, hogy felesleges. Úgyis egy gépies förtelemnek fogok tűnni, megszoktam már.
- Szép estét! – érzem muszájnak, hogy valamit én is köszönjek, de sejtem előre, hogy ez nem az én világom. Inkább maradok annál, hogy egy pillanatra odafordulok Davehez. - Nincs kotta, de igyekszem alkalmazkodni a kísérethez, amit megálmodtok a dalnak.. – jegyzem meg talán furcsának hatón, de őszinte mosollyal. Nem vagyok követelőző, alázatosan állok a zenéhez és ehhez az egész helyzethez pedig egy kis bizonytalansággal. Talán inkább kottát kellett volna kérjek, s meghúznom magam..
Viszont annyira megszoktam az a capellát, hogy nem félek a hangszertelenségtől, valamint kíváncsian várom azt is, hogy miképpen fognak beszállni a dalba. Mindig új élményt ad, egy új felfogást.
Visszafordulok a mikrofonhoz – és egyúttal a közönséghez -, s egy pillanatra lehunyom a szememet. Aztán csak belekezdek a dalba. Anyanyelvemen énekelek, figyelve rá, hogy a hangok a helyükön legyenek, de mégse legyen görcsös. Az egész dal tisztán tör fel torkomból, s bár mivel nem tudok érzéseket átadni, nem szól akkorát, ettől még zeneileg a helyén van, s a kínai nyelvet éreztem idevalónak. Furcsa lehet, hiszen nem látszom ázsiainak, ahogy ez ma – megint – szóba került.
A harmadik-negyedik szótag után már nem érdekel semmi, csak a zene. Figyelek arra, hogy mit játszik a hangszer mögöttem, ismerve a dalomat előre tudom, hogy mi fog benne következni, így ha a hangszeres kísérethez az nem passzolna, csavarok a dolgokon picit, hogy ne legyen diszharmonikus, bár azért abban is tud szépség lenni, csak általában eléggé alulértékelik.

Tárgy: Re: North Salem utcái Vas. 27 Júl. - 12:03

Mo Mo & Dave

Ailee - Evening sky

Így már értem a nevet, bár ezt eddig is sejtettem, viszont fogalmam sincs, miért kapta ezt.
-Csak nem te is félig ázsiai vagy? – én az európai vért tudom letagadni – európaiak előtt, egy koreai egyből leveszi, hogy ez úgy nem igaz. Hátha Mo Monál ez fordítva történt.
-Illik hozzád a név. – érzelmileg semmit nem érzek felőle, ezért ehhez igazítom a nevének jelentését.
-Mo Moként mutatkoztál be. – mosolygok rá. Háklis vagyok a nevekre. Talán a francia nevem miatt, amit rendre nem jól ejtenek ki.
Gondolkodva összeráncolom a homlokom. Tudok egy acapella csoportról az iskolában.
-Értem. Akkor ez egy sokkal szabadabb stílusú gyakorlás. – bólintok.
A magázásra rápillantok. Érzem ebből a tiszteletet, de otthon még talán el is várnám, fene a fránya nevelésbe, de itt más világ van.
-Tegezz nyugodtan. Még ha neked is kellene kezdeményezni, nem kell magázni. – az európai modor szól ki belőlem. Ezen igazodjon ki bárki!
Amit mond a mixről, az éppen olyan, mint amit én teszek a munkám során. Teljes érdeklődéssel fordulok felé. Gondolhattam volna, hogy ez nem csak ebben a munkában van.
-Ez nagyon érdekes, mert nem csak a munkámban van meg ezek szerint ez a rétegződés. – felkeltette az érdeklődésem.
Szerencsére nem azt a felfogást viszi, amit sokan gondolnak.
-Igen. – talán most először fut át a fejemen, hogy lehet, nem is érdekli. A szemeibe tekintek, az mindig beszédes.
Intek Bobnak, aki felénk jön.
-Mo Mo, bemutatom Bobot, Bob, ő Mo Mo. Zenél és kipróbálhatná… - rátekintek, hogy ének, zene, ha zene, akkor melyik hangszert is. – magát.
Bob sem éppen európai, kubai származású és teljesen odáig van a rasta zenéért. Nem mellesleg két méter magas, nagyon vékony, közel az ötvenhez.
-Egy próbát lehet tenni. – Bob sosem volt kockafej, lehetőséget mindenkinek adott. Van érzéke az emberekhez, főként a tehetségükhöz. – Csak hogy tudd, ő háromszor rohant ki a mikrofon mögül. - mutat rám, mire elmosolyodok. – Húzzunk bele, lejárt a pihenő.
Érzem, hogy most nincs jó napja, mindezt azért, mert aggódik a csoport már többször elmaradó tagjáért. Tyúkapó típus.
-Válassz és igazodunk. Kotta van, tudsz belőle dolgozni. – ha foglalkozott klasszikus hangszerekkel, biztos tanulta olvasni is.
-Hölgyeim és Uraim, szeretnénk bemutatni Mo Mo-t. – addigra Bob már a mikrofonhoz lépett és a kezét nyújtja Mo Mo felé. – Egy ifjú, ígéretes tehetség, fogadják szeretettel.
Megfogom Mo Mo kezét, ha engedi, felkészülve arra, hogy mégis érhet érzelem felőle és a színpad felé indulunk, majd átadom neki a helyet. Nem tudom, mit választ majd, ehhez igazodom. Kíváncsi tekintetek fordulnak Mo Mo felé, de a vendégség itt elég nyitott, hogy várakozva várja az új felállást.

Tárgy: Re: North Salem utcái Csüt. 24 Júl. - 3:03

David & Mo Mo

- Meglehet. – hagyom rá. Tulajdonképpen lehet igaza. Volt is egy mondás, amit nem olyan rég tanultam erről. A papokhoz volt köze, de ha megölnének sem jutna eszembe. Valami jóságról, meg haláltól is volt szó benne. Áh, fránya memória! Nem is töröm túl sokat a fejemet, elvégre nem olyan lényeges a dolog. Egy vállvonással leseprem magamról a nem-emlékszem idegességét.
- Csendest jelent, kínai. És köszönöm, szerintem is szép.
És igaz is. - teszem hozzá gondolatban, de nem mondom ki. Valóban csendes vagyok, érzelmileg teljesen. Persze ezt nem tudhatták a szüleim, amikor a nevemet kaptam, de ettől még hiszek benne, hogy nem volt véletlen. Persze, vannak véletlenek, de ez pont nem tartozik közéjük az én olvasatomban.
- Hívhat Maureennek, ha a Mo Mo-ra nem áll rá a szája.. – dobom be mégis az elfogadottabb nevemet. Sose tudom eldönteni, hogy mit takar az érdekes szó. Ez oylan, mint amikor a lányokra azt mondják, hogy egzotikus az arcuk. Magyarul rondák, mint a bűn. Vajon az érdekes az mikor jelenti a tényleges érdeklődést és mikor annak elrejtését, amit igazából gondol az, aki kimondja? Nem tudom, nem is nagyon akarok agyalni rajta. Mindenféle nevemet megadtam, de tulajdonképpen az se érdekel, ha nem szólít sehogy. Lehet úgy csűrni egy beszélgetést, hogy ne ejtegessük ki egymás nevét és mégis elrugaszkodjunk a „hé, te paraszt, melyik út megyen itten erre meg arra?” típusú közlésektől.
- Nem egészen. Bentlakásosban tanulok, innen nem messze. Nincs zenei tagozat, de van egy a capella csoport, aminek a része vagyok.
Nem emlegetem az iskola nevét, de csekély emlékezőtehetségem azt sugallja, hogy nincs a környéken a Xavier birtokon kívül más bentlakásos iskola, szóval jó eséllyel ezzel is eleget mondtam, hogyha szakavatott fülekről van szó. Ha meg nem, akkor pláne.
- Ön hol tanult zenélni? – kérdezek magázódva, mert számomra így diktálja az udvariasság. Ez nem korkérdés, egyszerűen csak tisztelet. Teljesen mindegy, hogy mennyit nézzek ki Daveből életkori tekintetben. A lényeg, hogy mivel az én érzéseim nem kifejezhetők, különösen oda szoktam figyelni arra, hogy mindig a kellő szavakat használva fejezzem ki magam, az elfogadott általános gesztusokat használjam.. hiszen ezekből lehet olvasni. Még akkor is, ha üresek és gépiesek. Van az a pont, amikor lényegtelen.
- Olyasmi, igen! Fogok pár zeneszámot, amiknek hasonló az alapja, s összekeverem őket egy közös egésszé. Lehet úgy, hogy váltsák egymást, de úgy is lehet, hogy átfedésben legyenek. Éneklésben is meg lehet csinálni, kicsit olyan lesz, mint a kánon, csak nem ugyanazt a dallamot ismétlik a szólamok, hanem más-más dalból csepegtetnek. – magyarázom lelkesen. Bár tudom, hogy ez csak abból szűrhető le, hogy időközben megint letettem az üvegemet a pultra, s hevesen gesztikulálok, miközben beszélek. Életel nem telítődnek így se a szavaim, de legalább valamilyen szinten kifejezővé válok, legalább a mozgásomban.
- Ismeretlen, szokatlan, újdonság. Ebben a kontextusban nekem mind egyre megy, egyet jelent. – vonom meg a vállamat. Le kellene szokjak róla, mert nem nagyon illendő, de talán azért is nem hagytam még fel ezzel, mert szeretem néha meghágni az illemet. Nem csak öltözködésemben, tetoválásaimban és testékszereimben vagyok legalább lázadó.
- Sose próbáltam még, de lehet, hogy menne. Az ismerem túlzó kifejezés lenne. Mondjuk azt, hogy nem teljesen idegen a számomra. – mosolygok Davere. Meglepett, s bár ez nem ül bele a kivetüléseimbe, mégis így van. Nem számítottam erre a kérdésre, de örülök neki. Gyerekes, lelkes örömmel tölt el, s szívesen adnám ki magamból. Nem tudom. Ettől még belül kellemessé színeződik a lelkem, érdeklődéssel pillantok a férfire.
- Ilyet tényleg szabad? – kérdezek vissza hitetlenül, gyerekes lelkesedéssel, feldobódottan, ám valójában viszont eléggé szárazon. Persze csillognak a szemeim és a mosolyom is megvan, meg a testtartásomból is süt a lelkesedés, de ez mégsem ugyanaz, mintha éreztetném is. Mindegy, hozzászoktam már, sokszor nem zavar. Mondjuk most nincs részem abban a sokszorban. Túlélem, de azért zavar.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szer. 23 Júl. - 22:35

Mo Mo & Dave

-Ez nem csak a zenére igaz. – tekintek rá, miután végre tudok levegőt is venni.
Az érzéseimet továbbra is csiklandozza az, hogy nem érzek felőle semmit.
~Momo.. Mo Mo?~ elnyílnak a szemeim egy pillanatra, ám a kapott gesztusra máris reflexszerűen reagálok: szintén megdöntöm magam.
-Érdekes név. Szép.
Hagyok kibúvót, ha nem akar nevéről beszélni, feltételezem, mindenki ezzel jön, mint ahogy nekem is megteszik a francia név, kontra keleti arc párosításban. Megértem őket és Mo Mo-t is.
-Ezek szerint ének-zene tagozatos iskolába jársz? – érdeklődök, tiszteletkör nélkül. Kevesen foglalkoznak már ezzel valóban komolyan. Én sem ott tanultam, csak tanultam. A közösségben tanulás sosem volt az erősségem.
-Mix? Mármint zenét keverni és.. vagy újítani rajta? – nem ismerem ezeket a műfajokat, vagy minek is nevezik és megsérteni sem szeretném.
Egy pillanatra elgondolkodok a válaszán.
-Nem inkább az ismeretlené? A szokatlané? – kortyolok kettőt az italból.
Sokféle nyelven hallottam már sokféle éneket, zenei műfajjal vegyesen. Van, amelyik elbűvöl, és bár nem értem, szeretem hallgatni.
-Háromhetes forgóban van, hogy minden műfaj képviselve legyen. Ezt a műfajt ismered? Van, amiben tudnál kísérni?
Körbetekintek és keresem a dobos tekintetés, aki a csoport vezetője és ránézek, majd Mo Mora. Bár szerződésesek vagyunk, ez nem jelenti azt, hogy néha egy kis őrültség nem árt.
A gondom az, hogy nem érzem Mo Mo érzelmeit, így nem tudom, mennyire jön zavarba.

Tárgy: Re: North Salem utcái Vas. 20 Júl. - 23:51

David & Mo Mo

Szubjektíven szeretem kezelni a művészetet, különösen a zenét. Nem hagyatkozom az abszolút tökéletességre, ha valamiről felhangzik bensőmben az ez jó kiáltás, akkor az jóvá válik számomra. És az sem mellékes, hogy nem egészen olyan az ízlésem, mint az átlagos zeneszeretőknek. Ha félrenyelne, kinevetve őt veregetném hátba. Olyan élettel teli lenne a mozdulatsor és a nevetés, mint egy kőből faragott oroszlán.
- Aki a zenével foglalkozik sose lesz kész rá, hogy abbahagyja a gyakorlást. – fejtem ki véleményemet. Könnyednek szánom a szavakat, mosolygósnak, kedvesnek, de sajnos tudom, hogy hogyan is hangzanak. Semminek. Üresnek. Most viszont mégsem zavartatom magam emiatt. Egyrészt, mert idegen helyen vagyok, másrészt pedig azért, mert átszínezett a zene.
Leteszem a kólásüveget a pultra, ültemben a férfi felé fordulok és elfogadom a kéznyújtását. Megszorítom a kezét – nem rázom, a kézrázásról mindig egy nagyon csúnya mondás jut eszembe, mely egy életre elvette a kedvemet attól, hogy bárkivel kezet rázzak – majd viszonozom a bemutatkozást, mielőtt újra az üvegemért nyúlnék, hogy annak tartásával foglaljam le kezemet.
- Mo Mo!
Nem használom a Maureent vagy a Maut. Valahogy ez a keleties zenei est előcsalja belőlem az igazi nevemet, s eszemben sincs az amerikaiasított változattal előhozakodni. Nem mondom, hogy örvendek, de ültemben udvariasan fejet hajtok David felé, jelezve ezzel, hogy tisztelettel adózom a társaságáért. Nem vagyok egy karót nyelt nőszemély, de van, amit inkább nem szavakban szeretek kifejezni, hanem olyan egyezményes gesztusokban, melyeknek ugyan nulla érzelmi töltése érezhető felőlem, de mégis általánosan elfogadott jelentéssel bírnak.
- Kicsit ez is, kicsit az is! – hagyok magamnak a pontosabb válasz előtt annyi időt, hogy párat kortyoljak a kólából szívószálamon keresztül. - Hegedülök és zongorázom is, de színpadon csak énekelek. Amikor pedig ezek egyikét sem művelem, akkor sem tudok elszakadni a zenétől. Mixelek. - semmi nagyképű vagy fennhéjázó nincsen abban, ahogy beszélek, tökéletesen mentes vagyok az önteltségtől. Nyilván a külvilág számára minden mástól is mentes vagyok. Robot. A felsorolásom is épp olyan lehetett. Mint valami betanult, gyakorolt, gépes valami. Kár. Pedig igazán csilloghatna a szemem legalább, hogy kifejezzem, átadjam a zene imádatát. De ami nem megy, az nem megy.
- Az újdonság varázsa fogós tud lenni. – célzok ezzel arra, hogy szerintem aki egyszer hallja „ezen a nyelven ezt a műfajt”, ahogy Dave fogalmazott, nos az vagy soha többet nem jön vissza ide, vagy elsodorja magával az egész. Végletes vagyok, a végletekben hiszek. Ez persze aligha derül ki a rövid mondatból, mely felreppent ajkaimról.
- Minden héten fix napon, vagy képlékeny? – kérdezek is, hogy fenntartsam a kommunikációt. Na meg azért, mert ez érdekel.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szomb. 19 Júl. - 21:19

Mo Mo & Dave

CP – Belle

Bár nem köpöm ki az italt, kényesen ügyelve figyelek arra, hogy nehogy félrenyeljek. Kaptam már bókot a hangomra, mégis meglep. Kell még csiszolni, ehhez kétség sem fér, mégis szeretik hallani, ahogy énekelek. Ez meglep mindig. Leteszem a poharat az alátétre.
-A hangulat engem is megfog. A zenével együtt. – továbbra sem érzek felőle semmit. És élvezem, ugyanakkor zavar egyszerre.
Visszamosolygok, megértem a válaszát és annyiban hagyom. Ha találkoztunk is, én sem emlékszem mindig mindenkire.
Figyelem egy röpke másodpercre, és főként azért, mert nem hogy érzelmeket nem érzek felőle, de még a szavaiból sem. Mint egy gép talán. Valós dicséretnek veszem. Ha nem tetszene neki, úgyis kimenne. A mosolya is furcsa, mint egy tanult, akaratlagos érzelmi kimutatás.
-Köszönöm, van még mit gyakorolnom. Szeretek ezzel foglalkozni. – holott igazából azért kezdtem el idejönni, mert rá akartam magam kényszeríteni arra, hogy a közösségben is megtanuljam kezelni a képességemet. Néha megy, néha nem.
-Dave. – nyújtom a kezem, még akkor is, ha úgy tanultam, itt nem így szokás. – Szintén zenélsz, vagy énekelsz? Vagy csak ez a műfaj az egyik kedvenced?
Azt nem fogom megkérdezni, mit keres itt, mert ahhoz közöm nincs.
-Minden héten van ilyen est, a héten két estet kértek. Nem gondoltam volna, hogy kedvelik ezen a nyelven ezt a műfajt.
Újból iszok a pohárból, ezúttal már szívószállal.

Tárgy: Re: North Salem utcái Csüt. 17 Júl. - 12:48

David & Mo Mo

Nos, nem kicsit égnék azért, hogyha kívülről szemlélném ezt a jelenetet. Nem szokásom leszólítani a mellém telepedőket, de valahogy ha elragad a zene, akkor én is elragadtatom magam. Persze nem vagyok egy zárt személyiség, semmi bajom nem volt soha azzal, hogyha ismerkedni kellett – már legalábbis a kezdőlépés megtétele mindig könnyen ment, utána meg jött a feketeleves, mert kicsit sem értékelték kedvesnek a közeledésemet, barátinak, jó fejnek. Azért azt kellemes pluszpontként nyugtázom, hogy kegyeskedett a megszólított válaszolni is, s nekem szentelni a figyelmét.
- A zene. A hangja. A hangulat errefelé. – magyarázom. Cseppet sem tűnik fel, hogy csitri létemre magam alatt vágom a fát, elvégre ez a megjegyzéshalom tényleg nézhet úgy ki, mint valami őrült rajongó szövege. Szerencse, hogy semmit nem érzékelhet belőlem és a lelkem kivetüléseiből. Bár talán jobb lenne, ha érezné, mert akkor nem gondolhatna rólam akármit, hanem pontosan tudná, hogy nem igyekszem tolakodónak lenni vagy kínos helyzetet teremteni.
- Nem rémlik, bár ettől még nincs kizárva. Rémes a memóriám! – mosolyodom el. Ajkaimhoz emelem a szívószálat, kortyolok egyet a kólából, majd visszaeresztem az üveg talpát a térdemre, ahogy eddig is tartottam. Persze, pultnál ülünk, de ettől még nekem ki kell lógjak. Sosem követtem a konvenciókat, a pulton tartani az üdítősüveget miközben nem iszom.. az unalmas. És átlagos.
- Nem voltam még itt. – szólok hozzá ehhez is. - Gyakran csinálja? – bökök fejemmel a színpad felé, s célzok ezzel az éneklésre. - Nagyon kiforrott a művészete. – dicsérem. Nem is igazán őt, inkább a zenei tehetségét, de erre nehéz lehet rájönni, főképpen ha egy olyan személy szájából hangzanak el a szótárfüzet laposságú szavak, mint én.
Nem akarom én zavarni, elhallgatásommal esélyt adok neki arra, hogy kilépjen a beszélgetésből. Tulajdonképpen tényleg a zene miatt vagyok itt, a beszélgetés csak grátisz. Mondjuk nem tudom, hogy mikor tanulom meg azt végre, hogy nem kéne kinyissam a szám, hisz a szavaimat úgysem annak veszik, amik. Mint ahogyan mosolyomat sem. Hiszen most is mosolygok, miközben a mellettem ülő férfit figyelem. Mosolygok, mert jó a kedvem, mert kedveltem, ahogy énekel, tetszett a zene, amit játszott. Nem ő tetszett, mint ember. Arra nem figyeltem igazán. Ha zenét hallok, nekem minden csak úgy látszik, mintha hangjegyek táncolnának előttem. Olyankor mindegy nekem, hogy kiféle az, aki énekel vagy zenél. Csak a művészete van, s a tény, hogy mennyire fog meg. Még nem hallottam olyan előadást, amiben ne ragadott volna el valami. Ha vannak is benne hamis hangok – Wei kifutna a világból tőlük – én akkor is tudok szeretni egy-egy dalt, előadőt, előadást. Mert lelke van, s olyankor mindig úgy érzem, hogy ez a lélek az enyém is. Irigykedem? Igen. Ha én éneklek, az nem ennyire élettelteli. De igyekszem, tanulok. Még akkor is, ha tudom: nem tanulhatom meg azt, ami nincs. A képességem sosem fogja lehetővé tenni, hogy átadjam az érzéseimet. Se zenében – ha én adom elő – se sehogy. Jobb lenne, ha én csak komponálnék, s hagynám, hogy más hangja töltse meg lélekkel a zeném. Jobb lenne, de nem tudom megtenni. Túlságosan szeretek énekelni ehhez.

Tárgy: Re: North Salem utcái Szer. 16 Júl. - 23:05

Mo Mo & Dave

Tangdanghan Kunyoga Arumdada

Ma és tegnap sem játszottam zongorán, csupán énekeltem. Ennek megfelelően kell majd pihentetni a hangom, elvégre nem ez a kenyérkeresőm és a hangom sem bírja. Az üdítőt is szobahőmérsékleten kérem.
Aki mellé leülök, először nem veszem észre, de máris ösztönösen sóhajtok egyet. Majd érdeklődve oldalt sandítok. Az érzelmi hiány számomra szinte ordító dolog és be kell valljam, teljesen felüdülök tőle és egyben nagyon idegesít is. Megszoktam és ez nagyjából olyan, mintha cipő nélkül mentem volna az utcára. Nem mindenkivel találkozom, így nem is tudom, hogy az egyik diák mellé telepedtem le. Csupán azt, hogy nagyon fiatalnak tűnik. Nem én leszek az, aki megkérdi: mit keres itt?
Most azonban lubickolok a szabadságban, hogy nem érzem, mit érez Mo Mo.
-Valóban az. – az érzelemmentesség néha frissítő tud lenni.
– A mi is? – kortyolok bele ismét az italba és megöblögetem a szám, még ha nem éppen a legillendőbb dolog.
-Találkoztunk már? – talán ismernem kéne és nagyon kényelmetlen most kivételesen, hogy nem érzem, felismert-e. De talán attól még inkább gondban lennék, még ha csak rövid ideig is. Abba viszont belefeledkezem, hogy ez ismerkedős szövegnek is beillik.
-Legalábbis itt még nem. – korrigálok.

Tárgy: Re: North Salem utcái Vas. 13 Júl. - 22:28

David & Mo Mo

Hova máshova is mozdulnék ki, ha nem épp egy zenés helyre? Ez nálam olyan alap dolog, mint másnál az, hogy levegőt vesz. A zene az egyetlen olyan dolog, amit módfelett tudok üdvözölni, tisztelni, szeretni és gyűlölni is néha. Mert a zene érez helyettem mások számára és ez talán kellemes, segítő dolog, de van, amikor kifejezetten csak arra emlékeztet, hogy korcs vagyok. Nem szeretek az lenni, nem is gyakran lovalom bele magam ebbe a tévképzetbe, de néha azért megesik. Ám ma nem. Ma mosoly ül ajkaimon, ha hamis, ha nem, nem érdekel. Akik itt vannak, azok nem ismernek. A pultnál ülve ugyanolyan vendég vagyok, mint bárki más és csak az különböztet meg a többségtől, hogy kiskorúságomra való tekintettel nem kaphatnék alkoholt. Nem is vágyom rá, hogy őszinte legyek. Jól elvagyok a kólámmal, adva a koffeinnek így estefelé.
A szívószál éppen olyan piros az üdítős pohárban, mint amilyen pirosak a kockák – egy matematikus felfordulna ettől, hisz ezek négyzetek, mert a kocka egy test, ami az ingen ugye nem szerepelhet – bizonyos részei a viselt, mell alatt megkötött, ujjatlan ingemen. Az ing alatt, hogy hasamat mégse mutogassam egy fekete, spagettipántos trikót viselek, semmi extra minta, csak egyszerű pamut felsőrész, melynek alja be van tűrve a farmerom korcába, hogy ne villanjon ki a derekam. Viseletemben nem látszik a tetoválásaim közül csak az, mely bal kulcscsontomon díszlik. Macskatappancsok nyomai - a szívem felé haladva -, szám szerint tíz. Nem véletlenül ennyi. Bár nem lóg ki mint a hanyagul széthagyott elejű ing alól.
Ösztönösen fordulok oldalasan, amikor észlelem, hogy valaki letelepedett mellém. Abbahagyom tornacipős lábaim lóbálását, megtámasztom sarkaimat a bárszék lábtartóján. Nem tudom, hogy miért van megszólalási kényszerem, elvégre nem vagyok az a gigantikus társasági lény. Mégis anélkül csúszik ki a számon egyetlen, csakis egyetlen szó, hogy komolyan elgondolkodnék azon, kell-e ez nekem.
- Kellemes.
Hogy mi? Akármi lehet. A zene, a hely, az ital, amit fogyasztok vagy bármi más? Mint kifejtettem magamban az előbb, akármi lehet. A mondat érzelmi töltete sem árulja el, lévén nincs neki. Hogy is lenne? Hisz a tíz macskatappancs óta nekem sincs. Mások számára semmiképp. Magamat pedig nem tudom kifordítani.

Tárgy: Re: North Salem utcái Vas. 13 Júl. - 16:41

Mo Mo & Dave

KS

Néha eljárok ide is, kikapcsolódásképpen. Bár az emberek érzelmei itt töményen érnek el, mégis, a dalok, amiket játszunk, mintha rendezettebbé tenné az érzelmeiket. Szeretek zenélni is, mert itt is azt tapasztalom, amit magamon is számtalanszor: a zene képes eljutni odáig, ameddig egy szó sem. Az ölelés is segíthetne, de én és az érintkezés…
Ez viszont már a második éjszakám zsinórban, Mike kidőlt hasmenéstől, kellett neki megenni azt a furcsa állagú ételt, így beugrottam helyette. Élvezem és nem is. Van levegő, den érzem, hogy lenne. Elég sokan vannak, mindenféle korosztályból. Kis tánctér is van, mely eléggé tömött. A különlegességet a koreai est adja, és sosem gondoltam volna, hogy ennyien eljönnek. Aki ismer máshonnan, rám csodálkozna. De a zene és az általam gerjesztett hangulatban némileg fel tudok oldódni. De még ezt sem tudom sokáig vinni, az érzelmek elkezdenek visszahatni rám és muszáj fékeznem magam.
Az utolsó akkordok után beleszólok a mikrofonba.
-Tíz perc szünet után folytatjuk.
A pulthoz lépek, ahol már vár a szokásos gyömbéres üdítőm.
-Köszönöm. – feltelepszek az egyik székre és rákönyökölök a pultra.

Tárgy: Re: North Salem utcái Pént. 11 Júl. - 10:20

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: North Salem utcái Csüt. 3 Júl. - 19:12

Aaron & Leah

- Próbák elé? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben jobbom automatikusan nyúl a haja után, hogy kisimítsam az arcából. Csak mert szeretem nézni az arcát, csak mert ez is egy jó ürügy, hogy érintsem, bár a történtek után nem hinném, hogy ellenkezne miatta.
- Az élet tele van akadályokkal, ezt nagyon jól tudom. De nem az a fajta vagyok, aki megtorpan előtte vagy siránkozni kezd. Megmászom őket, vagy ledöntöm. Én meg ilyen vagyok - vonom meg most én a vállam, bár némi vigyor is társul a mozdulat mellé Leah-val ellentétben. És az én hajam nem hull a szemembe, így neki sincs mit kisimítani. A beleegyezésre viszont elégedetten mosolyodom el és vezetem is lassan vissza a parkolóba. Mivel készültem rá, hogy talán motorozni viszem, így most a múltkori alkalommal ellentétben akad egy pótsisak, amit azonnal át is adok neki, majd felhúzom a sajátom, bár a plexit felnyitom, hogy lássa az arcom.
- Faye is roppant kíváncsi rád - vallom be egy apró sóhaj kíséretében, miközben lendítem a lábam, hogy felüljek a mocira, majd megvárom, míg ő is elhelyezkedik mögöttem. Nem tudom, mennyire jó ötlet a két lányt összeereszteni. Nem mintha attól tartanék, hogy a húgom elárul bármit is, csak hát.. Még én se tudom, mit akarok Leah-tól, akarok-e tőle egyáltalán valamit. Ám ha "hazaviszem", az már elég kirívó eset, és Faye tán többet magyaráz bele, mint kellene. És talán Leah-nak is többet magyaráz bele, mint akarnám.
Kellemes, ismerős morgással kel életre alattunk a gép, lecsapom az ellenzőt, majd lassan kigördülök a parkolóból. Az útmutatás nem nehéz, elég olykor megbökni az oldalam, vagy a kezével mutatni, végül is nem száguldozok, nem gyorsaságin vagyunk most. Az impozáns épület, illetve annak kerítése előtt leállok és kissé meglepetten vonom fel újfent a szemöldököm.
- Elit iskola lehet - jegyzem meg, de ahelyett, hogy tovább ecsetelném egy tollat túrok fel a kabátzsebemből és felfirkantom a kezemre a diktált számot. Nem mintha nem tudnám megjegyezni, csak hát.. így talán hatásosabb. Aztán persze megválok a sisaktól a csók erejéig, hisz így mégis csak kényelmesebb és élvezetesebb is, majd követem a tekintetemmel alakját, míg el nem tűnik a láthatáron. Aztán újfent fejembe húzom a sisakot és elrúgom magam az útról. Hosszú még az út New York-ig...

Tárgy: Re: North Salem utcái

» North Salem városhatár
» Will North Salem-i lakása
» North Salem Hospital
» North Salem-i romos kísértetház
» North Salem - Védett város