Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nehezen követem és fogom fel, hogy mi történik, főleg mert azzal még én is tisztában vagyok, hogy ilyesminek nem kéne itt lennie, nem kéne olyan emlékeket látnom, amik nem ez enyémek, amik ennyire véresek és komolyan nem tudom, hogy Dori néni mégis hogyan tudott ezekkel együtt élni. Gondolom nem változtathat rajtuk, a múlt velünk van és kész, nem befolyásolhatjuk, de... attól még rémes, hogy miket élt át szegény. Remélem, hogy itt a birtokon már tényleg jó neki és én is próbálok végre vele együtt lenyugodni. Azt hiszem kell, azt hiszem a képességem e miatt ment át teljes káoszba, mert nem tudom irányítani most ezt az látszik és félő, hogy én zavarom össze az ő képességét. Szorítjuk egymás kezét, mire lassan a kavargás szűnik és visszatérünk az iskolakezdésem elejére. Fontos a múlt, de a jelen is, ezt én is tudom, és el kell fogadnom, hogy most ez van, hogy most ezzel az élettel kell együtt léteznem, hiába rossz és hiába vannak benne nagyon zavaros időszakok. - Jól... jól van, akkor csak apránként. -jó talán ettől egy picit sikerül megijednem, mert ki tudja, hogy miket láthatunk majd. Azért félek, hogy mi lesz a vége, az emlékeim most is zűrösek és nem tudom mi lesz még. Próbálok a jókra koncentrálni, amikor az első különórám volt a professzorral, vagy amikor nem régiben találkoztam Scottal, még ha a maga módján faragatlan is, de azért rendes srác. Szeretek itt lenni és erre kell koncentrálnom. Csak akkor fagyok le újra, amikor a tópart jelenik meg előttünk, azon a ködös estén, azon a félelmetes sötét napon, amikor a húgomnak keresem ajándékot. Görcsösen szorítom meg Dori néni kezét. - Nem! Nem, ezt nem szabad, ezt... ezt nem! - először suttogok csak, de aztán már szinte sikító hangom, talán az öreg tanárnő érezheti is a fejében, nem is engem hall, hanem odabent engem, ahogy szinte fájdalommal járom át az összes gondolatát. Nem akarom ezt látni félek tőle!
Még mindig zavaros volt minden. Ezernyi kép a tér szakadásain keresztül mind-mind tele az ÉN emlékeimmel. Ennyire még sohasem, még a képességem megjelenésekor sem tépte le magáról láncait az erőm. Nem is értettem, hogy lehetséges egyszerre több időben lenni, azt hittem ez azért a korlátaimon kívül esik. Szinte megváltásként érzékeltem Jean szavait, és erősen koncentrálni kezdtem. A lány szorította a kezeim, és én is az övéit. Azt hiszem mindkettőnknek szüksége volt a másikra, hogy ezt a hirtelen érkező pánikhelyzetet kezelni tudjuk. Az dolgok körülöttünk ismét, de most lassabban kezdtek el hullámozni, és több ideig tartott, míg előrébb mentünk az időben. Jean első napja tárult elénk, amire én is tisztán emlékeztem, én akkor már az iskolában voltam. Először természetesen, mint a legtöbb diák meg volt szeppenve, és egy egészen új világ nyílt meg számára, egészen új dolgokkal, melyeket addig még nem is láthatott. Ez tisztán látszódott tekintetén, megmozdulásain. Közben a múltbéli testem nagyot sóhajtott és elernyedt, normalizálódni kezdett szívverése. Én azonban még mindig nem tudtam erről a pontról sem visszavinni magunkat. - Jean, azt hiszem apránként kell előre vinnünk magunkat, amíg a jelenbe nem érkezünk.
Be akartam csukni a szememet, de nem lehet. Nem akarom, hogy egyedül maradjon a bajban, hiszen én is itt vagyok és segíteni akarok neki valahogy. Talán megpróbálhatnám megnyugtatni, vagy tudom is én. Még nem tudom, hogyan, esetleg a képességemmel, de tényleg nem tudom, hogyan tehetném meg. Valami miatt minden összekuszálódott és nem akarok azonnal arra gondolni, hogy talán miattam történik, mert attól csak még rosszabb lenne, akkor aztán nem tudom, hogy a fenében térünk vissza a valóságba, egyre esélytelenebbnek tűnik, hogy rendben legyen ez az egész. A kusza képek, a vér, a háború, nem is tudom, hogy Dori néni hogyan képes ilyen emlékekkel együtt élni, és még... még én nyafogok azért, mert zavarosak körülöttem mostanában a dolgok. Nem is értem magamat, butaság az egész, nem kéne... nem kéne folyton csak magamat siratnom, nincs hozzá jogom, vannak, akiknek sokkal nehezebb élete van, vannak, akiknek minden sokkal nehezebb, mint nekem. - Jó.. gondolok. - suttogom, miközben még mindig a néni kezét szorongatom, ha nem húzta el. Nem szorítom azért túlságosan erősen, nem okozok vele fájdalmat neki természetesen. Koncentrálok, most egy pillanatra lehunyom a szememet. Nem megyek annyira a múltba, azt hiszem nem az kéne, el kell fogadnom a soromat igaz? Én pedig most ezt próbálom, ezért az első itteni napomat választom, amikor megérkeztem a birtokra. Féltem még ugyan, de izgatott is voltam és aznap találkoztam Alexszel is, aki nagyon kedves volt. Igen, Alex mindig is vissza tudott rántani a jelenbe, ő valahogy mindig biztos pont volt. Neki sem volt soha egyszerű, de mégis támogatni tudott, még ha nem is volt neki kötelező és örülök, hogy a legjobb barátom lett, nem is fog már ez soha változni, ha rajtam múlik, és valahogy majd megoldom, hogy Scottal is jóban legyenek megint, tudom, én, hogy mindketten akarják.
- Ne aggódj Jean, mindjárt ... - próbáltam megnyugtatni a lányt, de én egyre idegesebb lettem. Próbáltam én, hiszen még a kezemet is megszorította riadalmában, de... nem ment. Egyre inkább szorított a szívem. Gondolkoznom kellett. Ez mi lehet? Valamiféle betegség, szívroham, vagy esetleg valami hasonló? Vagy csak Jean különlegessége okozza a képességembe a defektet? Egyre hevesebben hadonásztam, ezzel próbálva erősíteni az uralmat az idősík felett. Mind hiába, újabb szörnyűségek előtt nyílt meg a különleges tér, ahol voltunk. Halott emberek, zokogó özvegyek sora volt látható az eltorzult térben. Könnybe lábadtak a szemeim. Hiába próbálom én azt mutatni mindenkinek, hogy erős vagyok, végülis csak egy sanyarú sorsú, megöregedett asszony vagyok, aki menekül a múlt elől, miközben pont azzal nyújt menedéket mások számára. Nem sírtam el magam, mert nem engedhettem meg magamnak. Hogy nézne az ki? Megpróbáltam visszavinni magunkat a jelenbe, de nem sikerült. Egyre inkább rémisztő volt a helyzet. Nem akartam megsérteni Jeant, de muszáj volt megtudnom, méghozzá hamar, mi okozza a dolgot. - Jean, gondolj egy még szebb emlékre, továbbmegyünk innen! - kicsit erélyesen mondtam ugyan, de ügyelve arra, hogy ne ijedjen meg.
Nehéz most még eldöntenem, hogy jó-e az, hogy itt vagyok, vagy esetleg rossz, de talán inkább jónak mondanám, hiszen mégis csak pozitív emlékről van szó, mégis csak olyasmiről, ami fontos volt nekem, ami szép volt. Az a jó, ha az ember a jó emlékeiből építkezni tud, nem pedig leszívják az erejét azzal, hogy szomorkodik miatta, hogy már nincs meg, ami volt. Én is valahogy így vagyok ezzel, örülök, hogy ismerhettem Anniet. Persze hiányzik, nagyon is. Ő köt a régi életemhez, és amikor meghalt minden megváltozott. Tudom én, hogy nincs összefüggés, hogy a halálának semmi köze a képességemhez, de azon a napon változott meg hirtelen minden, azon a napon a elveszítettem a legjobb barátomat és az életem is teljesen megváltozott. A kóma, a szüleim aggodalma, a képességem, és végül a professzor és a húgom utálata... hát nem volt egyszerű feldolgozni és én próbáltam ettől még pozitív maradni, tényleg nagyon igyekeztem, de azért egyáltalán nem könnyű, és néha nekem is kell egy kis plusz, ami újra megerősít. - Oh... semmi baj, régen volt, és most jó ezt látni egy kicsit. - halványan elmosolyodom. Nem baj, tényleg. Azért akartam ezt látni, mert összességében jobb lesz majd tőle, nem azért, mert rosszul érezném magamat végül. Tényleg jobb lesz, csak majd egy kis idő kell még, amíg tényleg kipihenem magam a múltbéli utazás után. Azt viszont meglepetten tapasztalom én is, hogy valami változik, hogy a fickót nem ismerem, aki ott van a fotelben és olvas, hogy Dori néni is lefagy és... A dolgok felettébb gyorsan kezdenek el kuszálódni és egyre több olyan kép kerül elő, amiket nem ismerek, amiket nem is értek igazán. Fogalmam sincs, hogy mi történik, csak kapkodom a fejem ide-oda és látom azt is, hogy a tanárnő se tudja, hogy mi történik, hogy hogyan kéne kezelnie a dolgot. - Nem... nem tetszik tudni irányítani? - legalábbis ezt sejtem, hogy ez lehet a gond, mert túlságosan kusza minden, de nem csukom be a szememet azonnal, csak amikor meglátom a nem kicsit véres jelenetet. Szinte a fejembe cseng a férfi üvöltése, én pedig riadtan szorítom meg Dori néni kezét. Csak lassan ugrik be a sziget... az emlékezet kiesések. - Történt már ilyen... máskor? - mert ha nem, ha csak most velem... talán én okozom, de én nem akarom, most sem. Azt sem akartam, hogy a szigetre kerüljek gondolatban, azt sem akartam, hogy elveszítsem az emlékeimet a tóparton. Semmit nem akartam ezekből és most... talán ez is miattam van, csak nem tudom, hogy pontosan miért. Próbálok koncentrálni rá, hogy abbamaradjon, de még sem történik semmi változás, csak a légzésem gyorsul fel és arra nem jövök rá, hogy talán pont ez a baj, a sok érzés az, ami felerősíti a képességemet, mint ahogyan minden mutánsét.
Legszívesebben átöleltem volna Jean-t, hallottam a hangján, mennyire fájdalmas esemény volt neki elveszíteni a barátnőjét. Talán régen volt, és más nem értené meg, miért okoz ez ekkora fájdalmat, de én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy miért. Egyrészről mindenki más ember, nincs két ugyanolyan. Főleg mi, különlegesek, mi végképp nem hasonítunk társainkra. Jean nagyon erős, és a képessége talán az egyik leghatalmasabb, ezzel minden tanár tisztában van. Nem könnyű ilyen tehert a vállunkon cipelni. Szerintem a lány elméje összekötötte Annie halálát a képesség megszerzésével, szorosan, úgy, hogy sose eressze el egymást a két történés. Ezért lehet az, hogy ennyire benne él, és még mindig ennyire hiányzik neki gyermekkori barátnője. Természetesen érzelmi oldala is van a dolognak biztosan, de ha objektívan tekintünk a dolgokra, ez inkább az elméje trükkje, hogy a hirtelen információáradatot fel tudja dolgozni. - Sajnálom, Jean... - fordultam felé őszinte részvétemet kinyilvánítva. - Akarod, hogy továbbmen ... Nagyon meglepődtem azon, amit láttam. A fotelben, pont velem szembe. Nem, az nem lehet. Vagy mégis? Albert volt az. De ő mit keres Jean emlékében? Ez nem történhetett volna meg, ilyen még sosem történt. Hevesen kezdett verni a szívem. Valahogy más volt, mintha a saját emlékeimben láttam volna, olyan... reális volt. - Albert? - kérdeztem lélegzetfojtva, valami ösztön által vezérelve hangosan. Hirtelen fájdalmat éreztem a szívemben. Egyre több furcsa dolog történt... Ebben az állapotban fájdalmat nem szabadna éreznem. Nem tudtam irányítani többé a képességem, és a tér görbülni kezdett helyenként, rémséges képeket mutatva. Lövések, halál, vér, bűn, por . Mintha csak repedező ablakokon keresztül láttuk volna ezeket az emlékeket, miközben a meghitt pillanat is még mindig jelen volt. Egyszerre több idősíkon lenni, ilyent még sosem sikerült elérnem. Mindeközben a jelen időben a testem a szívéhez kapott és összeszorította fogait, de mi erről mit sem tudtunk. A múltban rekedve próbáltam koncentrálni, el-eltűntetgettem a rémképeket egy-egy kézmozdulattal, óvva Jeant. Nem azért hoztam vissza őt a múltba, hogy mégjobban felzaklassam. Elég volt ebből. Dorothy, szedd össze magad, vénlány... - Ne haragudj Jean, nem tudom mi történik. Ne figyelj oda, csukd be a szemed - mondtam, miközben azon töredeztem, hogy eltűntessem az egyik képet, amelyen éppen egy ordító katonának a lábát amputálják érzéstelenítés nélkül, helyette itatják vele az alkoholt, hogy kissé elkábuljon.
// Úú, de gáz vagyok, editelnem kellett, mert elfelejtettem mi volt Dori néni szerelmének a neve >< //
Ez az a bizonyos túl szép, hogy igaz legyen állapot. Tudom én, hogy nem kéne így éreznem, de őszintén szólva szívesen ragadnék itt ebben a kis múltbéli álomban. Olyan jó látni, hogy volt időszak, amikor még minden teljesen normális volt, amikor még tényleg nem kellett félnem magamtól, vagy semmitől sem. Egyszerűen... jó, hogy egy kicsit átélhetem ezt megint. Persze valahol mélyen szomorúsággal tölt el az egész, hiányzik nekem Annie, de... mit tehetnék? Elment és az egész már régen elveszett, de legalább volt ilyen is ugye? Tudom én, hogy sok diák van az iskolában, akiknek még ennyi sem adatott meg, akiknek nem volt lehetősége még egy rövid tökéletes életre sem, nekem viszont ez megadatott. Volt szép családom, volt egy imádni való legjobb barátnőm, csak... sajnos ez már a múlt. A húgom utál, a barátnőm halott, a szüleim pedig tudom hogy minden áldott nap félnek, hogy esetleg még is valami rosszul alakul, hogy mégis valami baj történik velem, hogy újra olyan kimenetel lesz, mint akkor régen, amikor hónapokat feküdtem kómában, mert a képességem egyszerűen csak elszabadult. Nem akarom, hogy újra annyira aggódjanak, mint akkoriban. - Annie... a legjobb barátnőm volt még kiskorunkban. Nagyon szerettem, mindent együtt csináltunk, aztán... elütötte egy autó, én pedig... majdnem vele haltam. Ösztönösen kapcsolódtam az elméjére, amikor haldokolt aztán hónapokig voltam kómában. Az a nap... mindent megváltoztatott. - a végére már egészen halk suttogássá csendesül a hangom, mintha csak attól félnék, hogy ez a rossz emlék elronthatja ezt a szépet, ami most itt zajlik előttünk, pedig tudom én, hogy ez butaság. Azt viszont én még nem veszem észre, hogy valami fura módon egy másik szereplő is megjelenik a terepen, aki eddig nem volt ott és talán nem is illik ide, de talán Dori néni kiszúrja, mert hát... neki lehet ismerős. Az egyik fotelben ücsörög a férfi, újságot olvas és békésen nézelődik, és az illető pontosan úgy nér ki, mint Dori néni régi szerelme, akinek itt ebben az emlékben egyáltalán semmi helye sincsen.
Meghitt pillanatokba csöppentünk. Akaratlanul is elmosolyodtam az idilli hangulaton. Karácsony környékén járhattunk, nem voltam biztos teljesen a dátumba, hiszen nem számok, inkább érzések alapján irányítom képességemet. Egy megmagyarázhatatlan, hatodik érzékkel. Rápillantottam Jeanre ösztönösen. Látni akartam az örömöt arcán, és láttam is. Az ilyen pillanatokban, mint ami akkor történt vagyok a leghálásabb a sorsnak. Ugyan nem cukormáz csordogált életem folyamán, de ez mindent kárpótol. Valahogy mások öröme az enyém is, egy kis darabkája. Ezek az apró darabok tartják dobogásban a szívem. Félek, ha nem segíthetnék másoknak, elvesznék, és végül a sötétbe zuhannék. De ez nem fog megtörténni, amíg az X-Birtok lakója vagyok, itt sok elveszett lélek van, ilyen volt Jean is. Hálásan köszönte meg, én pedig egy bólintással jeleztem felé, hogy nagyon szívesen tettem. Nemsokára egy kislány szaladt be a nappaliba oly sebesen, hogy még a kabátkáját is elfelejtette levenni. A kis Jeannel ölelkeztek, akár két angyalka, majd édesanyja intő szavára visszament levetni magáról a felesleges, kinti ruhát. Ismét a jelenkori Jean-re pillantottam. Arcvonásaiból tökéletesen látszott, hogy mennyit jelentett neki ez a szeleburdi kislány, és ez a korszak. - Ó, dehogynem. Az én édes testvéreim, és a szerelmem. De én csak nagy ritkásan látogatom a múltat, keserű számomra, nem tesz jót. De most rólad beszéljünk. Kérlek, mesélj nekem erről a kislányról. Kicsoda? - kérdeztem mosolyogva, öregesen recsegő, mégis szelíd hangomon. Teljesen megnyíltam a lánynak, hiszen ha én nem adom meg a kellő bizalmat, hogy is várhatnám, hogy ő így tegyen? Egyébként is, ami velem kapcsolatos már nagyon-nagyon régen történt, és már múltam minden szereplője elfeledte azokat a korokat. Miért ne mondhatnám tehát? Senkit nem sértek meg ezzel.
Tíz voltam, amikor megjelent a képességem, néha úgy érzem, hogy már egy egész élettel ezelőtt volt, annyi minden változott azóta, hogy nem is tudom, hogy hogyan tudnám kezelni. Próbáltam, egy ideig egészen jól ment, meg az utóbbi években is jól ment, de most megint mindent teljesen kezd megkavarodni, mintha csak az élet nem is akarná, hogy egyszer oda jussak, hogy minden rendben van. Félek, hogy a professzornak igaza van, hogy más vagyok, félek, hogy ez az egész azt jelenti, hogy valami baj van velem. Eljutottam arra a szigetre, ami elvileg képtelenség és itt vannak az emlékezet kiesések is, túlságosan furcsa ez az egész és tényleg úgy érzem, hogy akkor fogom végre egy kicsit jobban érezni magamat, ha visszatekintek a múltba és legalább egy picit úgy érezhetem, hogy egy kis időre lehet minden olyan, mint amilyen régen volt... amikor még tényleg normális és átlagos életem volt, ami már jó eséllyel nem lehet soha. Megfogom Dori néni kezét, aztán lehunyom a szemem. Jobb így, mint látni mindent elfolyni és változni, csak pillanatok múlva nyitom ki újra, amikor már kezd minden megállapodni körülöttünk. - Köszönöm! - mosolyodom el, ahogy körbepillantok a nappalinkban. Igen, ez az, valamikor még az utolsó karácsonyunk előtt lehetünk, amikor még Sarah is csak úgy gondtalanul játszott a fa közelében valami babával és még én is alig voltam tíz. Szinte érzem az emléknek hála a sülő hús illatát és az egész... egyszerűen meghitt. A szüleim szemében nincs ott az aggodalom, amit manapság folyton látok, a húgom nem úgy néz rám, mint a legfőbb ellenségére és én... egyszerűen csak nézek egy karácsonyi mesét és nem foglalkozom semmivel sem. Akkor kapom csak fel a fejemet - én és a kisebbik én is -, amikor nyílik az ajtó és ismerős arc szalad be rajta, hogy levesse mellém magát. A dorgáló hangra alig figyel, ahogy az édesanyja utána szól, hogy vegye le előbb a kabátot. Végül a legjobb barátnőm sóhajt és megölel, majd visszasomfordál, hogy levetkőzzön. Annie... hiányzik, pedig tíz évesek voltunk csak a nagy barátság idején, de... mégis, valahogy vele együtt meghalt az egész addig életem. - Dori néninek nem hiányzik semmi a múltból? - sose kérdeztem ilyesmit tőle. Ez a képessége, vissza tud tekinteni, de vajon szokott is? Vajon neki szüksége van rá? Vagy nem használja saját magára, csak másoknak segít vele?
Szóval szeretné... Én nem szóltam bele a továbbiakban. Az ő döntése, amit én tiszteletben is tartottam. Ha ő úgy érzi, segítene rajta, hát legyen. -Rendben, Jean, add a kezed - nyújtottam ki vén, csontos kezeimet a lány felé. Megvártam, míg megfogja azokat, majd mély levegőt vettem. Nem kérdeztem, hogy készen áll-e, az efféle monológok teljesen fölöslegesek, úgyis csak helyeselt volna, ebben teljesen biztos voltam. Elképzeltem magam előtt, ahogy az idő fogaskerekei nyikorogva megállnak, majd visszafelé kezdenek pörögni lomha fordulatokkal, majd egyre gyorsabban. A szökőkút és a zöldellő udvar immáron hullámzó foltok voltak, majd a semmié lettek. Tudtam, hogy Jean hova szeretne menni, ezért ezt sem kérdeztem. Csak pörgött és pörgött az idő kereke, amikor hirtelen megállt, s körülöttünk olyan hirtelen, mint ahogy felbomlott, olyan hirtelen stabilizálódott a realitás. Az egyetlen különbség a valóság és köztünk az volt, hogy a mi testünk halványkéken villódzott, és bárhogyan is próbáltunk volna hatni a múltra, nem sikerült volna. Hiába minden szó, kiáltás, érintés. Mit sem tudtunk tenni, csak szemlélni a múltban rekedt árnyakat.A jelenben maradt testünk ugyanolyan pózban volt, mint ahogy otthagytuk, tudatunkat a múltba repítve. - Megérkeztünk. - állítottam le az időt egy pillanatra kezem felemelésével - Bármit kérdezhetsz, én válaszolok. Bármit kérhetsz, ha meg tudom, meg fogom tenni. És ha elég volt, visszaviszlek a jelenbe. Most pedig nézz, és láss. - indítottam el újra az idő hosszú, kanyargós folyamát.
// Annak, hogy hova mentünk a múltba, a leírását rád hagynám, írd úgy, ahogy szeretnéd. //
Tudom én, hogy újra átélni a jót még nem jelenti azt, hogy hirtelen minden jó is lesz, de... talán valami hasonlót érezhet az ember legalább egy rövid ideig és én most úgy érzem, hogy igenis erre van szükségem. Szeretném egy kicsit elfelejteni azt, ami az utóbb években történt. A szüleim aggódását, a húgom utálatát csak azért, mert ilyen vagyok. Nem én tehetek róla, nem én akartam ilyen lenni, az egész csak megtörtént, mégis úgy érzem, hogy hibáztat miatt, és ez felettébb rossz érzés és nem tudom, hogyan változtathatnék rajta, nem tudom, hogy mitől lenne jobb. Mostanában túlságosan sok bennem a kérdés, túl sok a kérdés és a kétség és nem tudom, hogy mivel tudnám egy kicsit helyre billenteni a lelki állapotomat, pedig valamivel lehet hogy lehetséges lenne, csak még nem jöttem rá, hogy mivel, ezért inkább csak próbálkozom és majd hátha sikerül valahogy. - Én sem tudom, hogy mit okozna, de... úgy érzem, hogy muszáj megpróbálnom, muszáj kiderítenem, mert most ez így... nem jó. - rázom meg a fejemet, aminek csak az a hatása, hogy apró sütidarabokat szórok szét magam előtt a fűben. De nem olyan nagy baj ez, majd legalább a madaraknak is lesz mit megenni, és mégis csak egy felettébb finom sütiről van szó, ennyi még nekik is járhat. Amúgy is jön hamarosan a hideg, rájuk fog férni egy kis nassolás, nem biztos, hogy a kihelyezett madáretetőkben lévő eleség elég lesz majd. Mindenesetre meglátjuk majd és abban akkor is biztos vagyok, hogy meg akarom ezt az egészet próbálni, még ha nem is lesz jó a következmény, de ha meg se próbálom, akkor tuti, hogy nem lesz jobb, és ezt a mostani állapotot valahogy muszáj kezelnem. - Azt hiszem szeretném Dori néni. Megnyugtatna és arra most nagy szükségem van. - bólintok végül egy aprót, miközben az utolsó falat sütit is benyomom a számba, hogy megrágjam és lenyeljem szépen, miközben leporolom a kezemet, összesurlódtatva a két tenyeremet. Nem fogok visszakozni, ha már kitaláltam, még ha kockázatos is, ettől most nem riadok vissza. Valami megoldásnak lennie kell és ha nem ez az, hát akkor majd keresek másikat.
Természetesen tudtam, hogy Jean nagyon szereti ezt a süteményt. Pont ezért készítettem. Elmosolyodtam, amikor a tudtomra adta, hogy a kedvence. Nem tudtam, és nem is akartam mást tenni. Én mindig örülök, ha adhatok, és ez ilyen egyszerű. Érdekes, de nem ritka célt tűzött ki magának. Sok diák megkeres azzal, hogy szeretne visszatekinteni abba az időszakba, amikor még nem tudta magáról, hogy mutáns. Igazából én nem tartok senkit sem mutánsnak, ez annyira ronda szó. Valamiért a jelentése társult a korcs, torz, és egyéb ocsmány kifejezésekkel. Szerintem a különleges emberek az evolúció következő lépcsőfokai. Néma mosollyal tekintettem Jean-re kérdése után. Nem cinikus volt ez a mosoly, inkább megértő, és szerető. - Lányom, egy-egy jó emlék olyan, akár a cigarettaszálak. Miután elégnek, tudjuk, hogy nem kaphatjuk már őket vissza, de mégis sóvárgunk utánuk, azt akarjuk, hogy velünk legyenek. Na most ez egy veszélyes dolog. Lehet, hogy csak még jobban vágynál a normális élet után. Lehet, hogy az alapvetően is túl sok téged ért hatást még többnek látnád azok után, hogy még egyszer megtekinted tudatlan múltadat. De a cigaretta ízére is csak bizonyos emberek szoknak rá. Akiknek nincs teljes, résmentes kontrolljuk önmaguk felett. Nem vagyok telepata sajnos, nem tudom, milyen hatással lenne rád egy utazás múltad azon részébe. Ezt neked jobban kell tudnod. Lehet, hogy az előbbi csak egy vénlány felesleges aggodalma volt. Lehet, hogy erőt adna, felfrissítene, és csak egy kellemes, lezárt dologként tekintenél rá. - hagytam egy kis szünetet- A te döntésed. Ha azt szeretnéd, hogy abba az időbe utazzunk, én minden további nélkül teljesítem a kérésedet, Jean. Nem tisztem megmondani mit tegyél, én csak melléd állok, és támogatlak elhatározásodban.
Igazából mindig is viszonylag könnyen osztogattam a bizalmamat, főleg ha valaki rá is szolgált és azért lássuk be, hogy Dori néni soha nem tett semmi olyat, ami ezt megváltoztatta volna. Ő mindig is kedves volt, mindig segítőkész és semmi okom rá, hogy ne bízzam benne. Az ölelés pedig teljesen evidens, egyszerűen csak megnyugtat és jót tesz nekem, mint ahogy már eleve a jelenlétével is pont így vagyok. Nem tudom, hogy segít-e nekem egyáltalán ez az egész, de... remélem, hogy fog. Mindenképpen meg kell próbálni, ez a lényeg. - Remek, a kedvencem, de hát ezt tetszik tudni! - mosolyodom el és nem is kérdés, hogy azonnal lehuppanok, amikor ő is leül, és már veszem is az első sütit, amikor nyitja a dobozt. Finom, most is pont ugyanolyan finom, ha nem finomabb, mint eddig volt. Majszolgatok kicsit, egyszerűen csak azt hiszem időt is próbálok nyerni ezzel, csak aztán pillantok rá, amikor kérdez. Azért erre nehéz a válasz, tényleg nehéz. - Én csak... azt hiszem jó lenne kicsit megnyugodni. Jobban emlékezni arra az időre, amikor még nem voltam... ilyen. Csak egy átlagos lány, akit nem utál a húga és nem féltenek a szülei folyton. - mert tudom, hogy így van. Akárhányszor beszélek apuval, vagy megyek haza a szünetben látom rajtuk. Az a kóma elég szépen betett nekik, azóta is rettegnek, hogy ilyesmi történhet, hiába van itt a professzor, aki megígérte, hogy többé nem fordulhat elő ilyesmi, de... honnan tudhatná? Tudom, hogy ő nagyon okos és sok mindenről tud, de... azért ez még sem feltétlenül olyan evidens nem? Igenis bármikor lehet megint baj és én szeretnék... végre egy kicsit elfeledkezni mindarról, ami azóta történt, hogy kiderült nem vagyok átlagos, még a mutánsok között sem. - A jó emlékek miért okoznának kárt? - persze nem tudom, ő ért ehhez jobban, a múlthoz, az emlékekhez, de én nem hiszem. Inkább csak erőt adnának nem? Erőt, hogy jobban érezzem magam, erőt, hogy jobban legyek, nem pedig kárt, ezt nehéz elképzelnem.
Lelkemet megnyugtatván burkolt Jean ölelésébe, ezzel szertetépve minden egyes kétségemet bizalmával kapcsolatban. Csodás! Első lépés megvolna. A második lépés, a cél meghatározása következett. Fontos tudnunk, ha elménk rejtett zugait akarjuk felébreszteni, hogy mit szeretnénk elérni ezzel. Csak úgy nem bolygathatjuk a múltat, azzal csak kárt okozunk. - De, igen - mosolyogtam a lányra, közben leültem a szökőkút padkájára szép lassan, ahogy az egy öreglányhoz illik. Jeleztem egy kéztartással, hogy üljön le. A doboz után nyúltam, kinyitva a fedelét, majd újra letettem. - Vegyél csak, gyermekem, neked készítettem. Falatozz egy kicsit. - kezdtem bele mondandómba, majd vártam egy kicsit, hogy elvehessen egy süteményt, ha szeretne - Jean, miről lenne szó? Azt már tudom, hogy a múltba látogatnál vissza, de pontosan kéne tudnom. Természetesen nem sürgetlek, akkor kezdjük, amikor csak szeretnéd. Én ráérek egééész álló nap. Sőt, akár éjszaka is, hiszen én már mégsem járhatok diszkóba, unatkozni meg tudok máskor is. -próbáltam oldani a hangulatot még jobban, hogy a lehető legnyugodtabb állapotban tudjunk majd időutazni. - Viszont ezt a részt jól gondold át, hogy segít-e majd neked, vagy csak fölöslegesen okozunk kárt neked? Nem akartam elbizonytalanítani, de azt sem akartam, hogy elhamarkodott döntéseket hozzon. Én mindentől függetlenül meg fogom tenni, amit kér, csak nyomatékosítani szerettem volna benne a tudatosság fontosságát.
Van az a helyzet, amikor tudod valakiről, hogy sokan kicsit talán szigorúnak tartják, meg hát jóval idősebb is, mint a többség, de ez nem zavar. Én már elég régóta ismerem a nénit és tudom, hogy a mellett, hogy azért szigorú is tud lenni időnként, nagyon is kedves és aranyos is, ami miatt én határozottan kedvelem. Egyszerűen nem is tudom, vele néha még könnyebb is beszélgetni, mint mondjuk a professzorral. Ő mindent meg akar oldani, mindenre találni akar valamilyen tökéletes választ, vagy megoldást. Dorothy néni viszont sok esetben inkább csak segítőkész és meghallgatja az embert. Még akkor is, ha igazából nem is mondasz neki semmi konkrétumot. Tudom, ez most így kicsit nyakatekert, mert hogy hallgathat meg valaki, akinek nem mondasz semmit, és hogyan lehet neked attól jobb, de egyszerűen csak így van ész kész. Szeretek vele beszélgetni, vagy csak simán enni pár sütit, amit ő sütött, mert hát ebben is nagyon profi, olyan igazi nagymamás és én ezt határozottan imádom benne, mindig is imádtam benne. - Dori néni! - mosolyodom el és kétség sem férhet hozzá, hogy persze, hogy megölelem, amikor széttárja a karjait. Sosem volt igazán kapcsolatom a nagyszüleimmel. Nem is tudom, élnek, de valami miatt nem. Apa szülei nagyon szigorú emberek, anya szüleiről pedig nem tudok sokat és Dori néni olyan nekem, mintha az igazi nagymamám lenne. Akárhogy is nézzük, de tényleg igaz az, hogy itt a birtokon olyan embereket találtam, akiket a családomként tudok számon tartani. A professzor is néha úgy viselkedik, mintha minimum az apám lenne és persze ott van Alex, akire mindig is szinte testvérként tekintettem, ezért is érint olyan rosszul, hogy még neki sem beszéltem arról, amit viszont Scottnak valami miatt elmondtam. Tippem sincs, hogy miért így alakult. - Oh, süti? Ugye az a csokis diós csoda? - amit istenien készít és amit szerintem ember nincs a földön, aki ne imádna, ha csak egyszer megkóstol. Most is összefut a nyál a számba, ha csak rá gondolok. A finom csoki, az édes, omlós tészta és a kesernyés, de pont harmonizáló dió a tetején. Oh, egyszerűen imádom!
Lassú lángon égett a tűz a sütőben, és az illatok csodás kavalkádja terítette be az egész szobát. Eltéveszthetetlen volt: linzer sült a konyhában. Szerettem ezt a süteményt, mert a maga nemes egyszerűségében mégis oly finom, és mutatós. Szinte bármilyen alakzatban lehet sütni, én az egyszerű, kör alakzatot választottam. Aranyosabb lett volna egy szívecske talán, de mindenki tudja rólam, hogy nem szeretem a túlcsicsázott dolgokat. Miközben sült, elmerültem a gondolataimban egy karosszéken ülve. Azon gondolkoztam, vajon helyes-e Jean-t visszarepíteni a múltba, és hogy milyen hatással lesznek rá az emlékek. Esetleg csak még elkeseredettebb lesz látván milyen egyszerű lehet az élet... Ezt nagyon nem szerettem volna. Talán más dolgokat is meg kéne neki mutatnom, talán a rossz dolgokat, amik a múltban történtnek vele? Azóta már idősebb lett, és biztos vagyok benne, hogy máshogy reagálna a történésekre így. Az idő enyhíti a fájdalmat, de nem szünteti meg. Küzdenie kell Főnixnek, ha túl akar élni. Én pedig erre fogom ösztönözni legyen annak bármi ára is. Halkan csipogott a sütő, mikor jelzett: kész a sütemény. Megugrottam, és átkoztam, hogy már ilyen öreg vagyok. Egy apró hangocskától annyira megijedtem, hogy megugrottam a székben. Mindegy... végülis nem ez volt életem legrosszabb eseménye. Kivettem a süteményt, és egy pár darabot egy műanyag dobozkába raktam. Reméltem, hogy ízleni fog a lánynak. Körülbelül fél óra múlva már a Béke szökőkútjánál voltam, ahová megbeszéltük a találkát. Jean már ott volt, és ahogy megláttam egyből megtelt melegséggel a szívem. A Birtokon minden diák olyan, mintha a gyermekem lenne, de ebben a lányban van valami különleges erő, ami még engem, a vén hóbaglyot is felcsigáz. Természetesen ezt nem mutattam ki. Az egyetlen amit láthatott az egy idős hölgy őszinte mosolya amint végigméri őt. A dobozkát óvatosan letettem a szökőkút padkájára. - Szia, Jean, gyönyörű leányom - tártam ki karjaimat a lánynak, hogy sor kerülhessen egy ölelésre. Ez nagyon fontos része volt annak, hogy segítsek neki, hiszen mindennél előrébb való, hogy bízzon bennem. Egy ölelés sok érzelmet rejt magában, ha őszinte. Szeretet, tisztelet, becsülés, bizalom, óvni akarás, és még lehetne sorolni. Reméljük Jean megtalálja benne azt a dolgot, ami segít neki lehetőleg teljesen átadnia magát nekem, a kalauzának a múltba.
Valahogyan muszáj lenyugtatnom a lelkemet és egyelőre még nem sikerült kitalálnom, hogyan. Nem tehetem meg azt, hogy ezt az egészet elmesélem valakinek. Épp elég az, hogy Scott tud róla, de másnak... egyszerűen nem merem elmondani. Kéne a professzornak, de hát nem olyan könnyű ez, mint ahogy hittem. Félek, hogy csak megint az jön ki belőle, hogy baj van velem, ami sajnos stimmel is, de... nem jó az, ha ezt nyíltan ki is mondja valaki, még én sem merem. Scott nem tud segíteni, egyszerűen csak el kell mennem ahhoz a fickóhoz, de még csak arra is nehezen szántam rá magamat, hogy egyáltalán felhívjam, nem hogy aztán el is menjek, pedig ha már lebeszéltük... De attól még félek, mert nem tudom, hogy mi lesz az egészből, hogy mi derül ki, hogy majd mit mond... De hát ki ne félne igaz? Van egy névjegykártyám, kiestek órák az életemből és Scott szerint arra is van esély, hogy én ott a tó parton... olyasmit tettem, vagy tettek velem, amit nem tudom, hogy a fenébe dolgoznék fel. Meg kell nyugodnom és ebben ki segíthetne, ha nem egy olyan tanár, aki már szintén jó ideje itt van, mint ahogyan én is? Egy olyan tanár, aki kedves a maga segítő szándékú szigorával. Nem kell nekem sok, csak pár persze, nyugodt környezetben, egy békés helyen, ahol nincs más, csak a csend és mi és... pár régi emlék még az előttről, hogy az életem így megkavarodott. Arra akarok emlékezni aki még akkor voltam, amikor nem derült ki a képességem, amikor még nem haltam meg majdnem a legjobb barátnőmmel együtt, amikor még a húgom nem utált csak azért, mert én nem vagyok olyan, mint az átlag, amikor még a szüleimnek nem kell aggódnia azért, hogy milyen lesz majd az életem, hogy lesz-e valaha normális, amikor még nem kellett néha azt a furcsa pillantást látnom a két alapító szemében, amit igenis szoktam nem is olyan ritkán... Csak szeretnék kicsit az a lány lenni, akinek a legnagyobb problémája egy rosszul sikerült matek dolgozat volt és nem a világ összeomlásán kellett agyalnia és a saját emlékezet kiesésein. Ezért üzentem Dorothy néninek, hogy ha ráér, akkor jöjjön el, akkor segítsen nekem egy picit visszatekinteni, felidézni pár mélyen nyugvó emléket, amit láthatok és átélhetek vele, mert egyedül ez azért nem olyan egyszerű, főleg az én képességemmel.
♫ If you could see me now ♫ • Ruha
Ajánlott tartalom
mutant and proud
Tárgy: Re: Dorothy néni & Jean - Múltbéli kalandozások
Kezdőlap 
by 
//