Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A tónál is előfordul, hogy alakul úgy az idő, hogy szeressen kicsit szörfölni, vagy vizisízni. A vízben pancsolók étvágyát csillapíthatja a moló melletti kis étterem, és bár, ahol mindent lehet kapni, ami árt.
Nem volt kedvem a kipakolással szöszölni, ledobtam mindent a birtokon, ahol csak az időm bizonyos részét fogom tölteni, vágyom arra, hogy megtartsak egy saját házat is, lehetőleg a városban, így a főbb csomagjaimat eleve oda vittem, amit Lucas választott ki a kívánságlistám alapján. Nagyjából másfél, kétévente szoktunk költözködni, így hármasban, mint valami kis család. Vannak még embereim, de őket nem szoktam számontartani, azon túl, hogy tőlük feltétlen bizalmat várok el. Ha valaki ránk néz, azt hihetné, hogy valami maffia vagyunk, pedig azon túl, hogy a törvényekre sokszor fittyet hányok, nem is állhatna messzebb a valóságtól a feltételezés. Nem fogok olyan életet élni, mint a többi tanár, akik a birtokon ragadnak. Ragaszkodtam hozzá, hogy megtartam nagyvilági stílusomat, nem leszek senki dróton rángatható marionettje. A héten még át kell utaznom Japánban, ott is vannak érdekeltségeim, ebbe nem férne bele egy olyan földhözragadt dolog, mint egy vendégszoba. Teresa olyan szépen rendben tartja majd az új villát is, mint az előzőt. Madeline pedig rá fog jönni, hogy csak álmokat kergetett. A több mint száz évnyi korkülönbség ellenünk billentette azt a bizonyos mérleget, ráadásul a bátyjával ellentétben ő nem született különlegesnek. Ha úgy alakult volna, talán tovább számot tarthatott volna az érdeklődésemre, de mániákusan gyűjtöm a hozzám hasonlóakat, nem véletlen, hogy Charles gyerekorában tőlem lopta az ötletet. Én nem vagyok telepata, nincsen Cerebrom sem, ám van időm, ami korlátlanul megadott. Egyedül szegény Teresa az, aki ember, de őt nem lenne szívem kidobni. Jó ő úgy, ahogy van. A második napom itt, nem ártana kissé felfedezne a környéket. Fittyet hányok a jóidőre, és egy vöröses dzsekiben jelenek meg, a Bentley-t a közelben parkoltam le, kocsik tekintetében is gyűjtő vagyok. A tóparti hamburgeres felé indulok. Ott aztán zsíros kaják lehetnek, nekem pedig úgysem árt. Egy pillanatra a tó felé fordulok, ha pancsolni támad kedvem, a lehetőség adott lesz. Tőlem nem messze egy szőke bombázó vív élethalál harcot egy nem kicsi ordassal. Ordasnak mondok minden dögöt, amely egy kicsit aktívabb az átlagnál. Félmosollyal figyelem az akciót, amely alig pár méterrel tőlem zajlódik, a lány alulmarad a kutyával szemben, szinte szó szerint. Előbbi nem érdekel, utóbbi esetében már szinte látom magam előtt a dícstelen landolást, amelynek akár könyöktörés is lehet a vége. Előzékenyen kapok el valahol deréktájon. - Jól van kisasszony? Minden rendben? Nem úgy tűnt, mintha a sajátja lett volna az állat, vagy tévedek. – Veszek elő egy kifogástalan zsepkendőt a dzsekiből, és átnyújtom. Felmerül bennem a gondolat, hogy én magam tűntessem el a kutya mancsnyomait a lány melléről, de elvetem a gondolatot, elég erős indítás lenne. Az udvarias, és előzékeny stílus általában tarolni szokott, ha nem, akkor váltok útközben.
Nem tudok mit kezdeni a nyakamba szakadt sok szabadidővel, ráadásul ez a poros kisváros szerintem rém unalmas. Mármint New Yorkhoz képest biztosan. Mióta James elrángatott a munkahelyemről, nem mentem vissza, nem érdekel a dolog egész egyszerűen. Nem mintha olyan sok félretett pénzem lenne, de cserébe legalább tökéletesen meggyőző tudok lenni, ha valamire szükségem van. A hamburger a kezemben, és a korlátra pakolt tálca, rajta a sült krumplimmal, bizony a csodás, selymes kis érintésem műve, minek nem kevés meggyőző erőt köszönhetek. Nyugisan eszegetek, mintha mi sem lenne természetesebb, miközben a korláton könyökölve szemlélem a tó látványát. Kedvem támadt úszni egyet, bár fürdő szerelés nincsen nálam. Mondjuk, nem mintha a jelenlegi ruházatom túl sokban térne el lefedettség tekintetében egy bikininél. A rövid farmernacim éppen hogy takarja a takarni valót, a topom alól pedig kivillan olykor a lapos hasam, most, könyöklés közben például egyértelműen ez a helyzet. Lábaimon két soros görkorcsolya van, mert szeretem a mozgást, és mostanság rászorultam arra, hogy ilyen módon vezessem le a fölösleges energiákat. Ez egy kis város, nem volna túl okos dolog mindenki ágyába belemásznom. Ettől függetlenül nem díjazom a dolgot, meg ezt a fene nagy unalmat sem. Komolyan, már azt várom, hogy beleessen valami meteorit a tóba, és kimásszon belőle Superman, az legalább érdekes lenne. Néha már én érzek késztetést arra, hogy felkavarjam az álló vizet, de jelenleg nincs ötletem a vélhetőleg sokkoló, börtönben hűsölést biztosító meztelen fürdőzésnél. Lehetséges, hogy megvárom a naplementét, utána már senki szeme világát nem sérteném vele. Jobban mondva, a nőkét, a férfiak általában nagyon is díjazzák a vonalaimat. Hirtelen egy marha nagy kutya érkezik meg csaholva mellém, és már ugrik is a korlátnak, hogy ráraboljon a krumplim maradékára, de nyilván a tálca szagát nem sikerült beazonosítania, így a kajám már szaltózik is be a tóba, tálcástul. Utóbbi nem érdekel, majd kiszedi a tulaj, ha akarja, én ugyan nem fogom. Küldje utána a kutyát, az ő hibája. - Hát téged senki sem tanított jó modorra? Kérdezem, és körbenézek, senki sem keresi a kutyát, ahogy a nyakához nyúlok, nyakörvet sem lelek rajta. - Biztos itt portyázol, mi? Hát, a krumplimat buktad… Vakarom meg a füle tövét, mire elkezdi csóválni a farkát, és nekem dörgölődzik, mint valami macska, amitől persze rögvest gurulok is hátra egy kicsit. Hogy egyensúlyba tartsam magam, elkezdek a kezemmel kapálózni, mire a drága eb vérszemet kap, és felugrik, a mellkasomon támasztja meg magát, és rámar a hamburgeremre, majd már száguld is el vele, én meg folytatom tovább a csodás lefelé szálló ívemet, egészen addig, míg valakinek az ölében nem landolok…
Lehet, hogy külső szemlélőként jól látja a dolgot és igaza van, de akkor is csak külső szemlélő, ezért nem értheti pontosan a dolgot. Simon nem tökéletes ember ez tény és való, de szeretne azt hiszem változni és javulni és ez azért eléggé fontos körülmény. Nem mondom azt, hogy egy pillanat alatt megbocsátottam neki, ott van most is az a tüske, de nem emlékszik, nem azért tette, mert tenni akarta, hanem mert nem volt magánál. Nem tudatom, hogy én miket csináltam részegen, simán van rá esély, hogy én is tettem olyasmit, amit megbánnék utólag, de mivel ugye nem emlékszem rá, így hát nem tudhatom. De ezért nem akarom, hogy ilyen véleménye legyen, hogy látatlanban ítélkezzen, mert az egyszerűen nem jogos. - Én is megtehettem ezt mással tudod ugye? Ha az ember túl sokat iszik... vannak olyan momentumok az életemre, amikre nem emlékszem egyáltalán, szóval akkor engem is ugyanúgy el kellene ítélned csak úgy ismeretlenül. - csak hogy tudja miért akadtam ennyire ki. Igen durva volt, nagyon, nem tudom elfelejteni, de nincs semmi értelem annak, ha életem végéig gyűlölöm e miatt, ha rettegek, ha mélyen elzárom, mert attól hátha jobb lesz. Nem lesz jobb, eddig se lett az, akkor mi változna ezek után? - Jól van és köszönöm tényleg. Kissé hirtelen haragú vagyok, ha ezt még eddig nem tudtad volna. Csak tudod úgy érzem, hogy talán könnyebb akkor, ha nem gyűlölködöm életem végéig. Eddig azt tettem és nem lett tőle egy kicsit sem jobb, talán... akkor jobb, ha nem teszem. - próbálom én elmagyarázni neki a dolgot. Nem tudom, hogy megérti-e, vagy hogy van-e egyáltalán az egésznek értelme, de akkor is valahogy így gondolom. Ahogy eddig csináltam, nem vált be, ugyanúgy kiborultam, amikor megláttam, nem az a jobb, ha megszokom, ha nem borulok ki, ha csak észreveszem? Ha összetörtem volna és ott hagyom, akkor ha valaha újra összefutok vele, akkor az épp ugyanannyira lett volna kiborító. Szóval... sehogy se működik ez így ebben a formában szerintem, akkor pedig más megoldást kell keresni. - Oké, de azért az előbb nem pont így fogalmaztál, és az azért úgy nem stimmelt igazán. - az előbb majdhogynem leteremtett, idiótának nevezett, az pedig egyáltalán nem tetszett nekem. Úgy beszélt, mint az apám, irányítani akart és ahhoz nincs semmiféle joga. Azt teszek, amit én akarok és ha én meg akarok bocsátani, vagy legalábbis valami olyasmi, akkor azt fogom tenni. Nem biztos, hogy tökéletesen sikerült már, de majd meglátjuk, hogy egyáltalán mi lesz ebből az egész javuljunk meg dologból. Én azért próbálkozom, de nem tudom, hogy menni fog-e, bár ha tudnám, akkor túl egyszerű is lenne. - Hát... jó, csak akkor ne úgy mond, hogy kötelező, mert a tanács az azért van, hogy az ember megfogadja, ha akarja nem? Te meg úgy lecsesztél a lábamról, mint annak a rendje, és az azért kissé kiábrándító tud lenni. - magyarázom el megint, hogy értse. Tehet egy-egy megjegyzést esetleg időnként, de ennyi, ne úgy tegyem már, mintha ő lenne itt a világ közepe, aki azt tesz, mond, amit akar, mert ez azért nagyon nincs így. Akkor sétálok ki azon az ajtón, amikor akarok és ha kiveri nálam a biztosítékot akkor ez jön. - Most épp nincs kéznél egy kisestélyi nálam, bocsi. - és nagyjából itt nyílik az ajtó is a kopogtatás után és a kérdés hamar meg is oldódik. Felkapom a rucit és azért kissé azt hiszem ki is kerekedik a szemem. Egyáltalán nem rossz darab, azt meg kell hagyni. - Kösz, ebben villoghatsz velem. - vigyorodom el. Nem én lennék, ha minden komment nélkül jegyeztem volna meg ezt. Mindenesetre amikor ő elindul, én szépen ledobom a köntöst. Nem zavartatom magam, hiszen minek, amikor már amúgy is látott ruha nélkül nem? Szóval szépen elkezdek öltözködni, maximum majd valami egyszerű rögtönzött frizurát összehozok a fürdőszobában, elég jól felszerelt a hely, ha jól sejtem minden van itt, amire csak az embernek szüksége lehet. - Na és milyen ez a Reno? - szólok még utána, mert sok felé jártam, de ott még pont nem.
Nem, nem fogok lemenni kutyába. Elmondtam a véleményemet, ha ez őt sértőn érintette, megteszem, amit az illem kíván, elnézést kérek, talán a stílus sem volt jó. Kedvezőbb lett volna inkább finoman rávezetni a dologra. Talán akkor sem értem volna el eredményt, de akkor nem csattan fel ennyire. Az ő élete, csak ha kedvelem, úgy véltem, magamra vehetem, ha őt bántják, vagy összetörik a szívét, vagy lelkét. Ha nem, akkor nem. Évekig nem láttam, őriztem róla egy képet, nem fogok összezuhanni, ha most ismét egy ideig ez lesz. Megvonom a vállamat, és bólintok, nem vagyok egy mentegetőzős alkat, felvállalom a tetteim súlyát. - Igaz, ez vagyok én. – Ha le akar lépni, akkor tegye bátran, nem tervezett dolog volt, hogy belép az életembe. Megtörtént, és a kezdeti szimpátia után sikerül jól magamra haragítanom. Kár lenne, ha csak ez a két véglet létezhetne, hogy magától értetően minden rendben van köztünk,vagy a háta közepére kíván. Szeszélyes lány az biztos. Elpöckölöm a cigit, mert nem vagyok benne biztos, kissé úgy tűnik, ezt sem szívleli. - Nem várom azt, hogy tökéletesen megértsd, hogy mit gondolok, ezzel nincsen is semmi gond. Kissé felkaptam a vizet, ez minden. Feltételezem, hogy tudsz magadra vigyázni, különben már nem élnél. Meg hozzám sem jöttél volna fel. Ha azt látod róla, hogy megérdemli az esélyed, biztosan jól gondolod. –Lépek kissé közelebb hozzá, afféle csatabárd elásós szándékkal. Ismét megjelenik rajta az első pimaszabb mosoly, végülis megerőszakolások között is lehetnek különbségek, lehet, hogy csak egy vadabb szex volt, ahol a lányka túl hamar gondolta meg magát, és mostanság ezzel támad vissza, hogy most már ura a testének. Az ő dolga. A kérdésén ellenben már a mosolyom nevetésbe is fúl. - Az ember barátai, vagy jó ismerősei nem az alapján ítélnek meg, hogy milyen erős vagy. Néha kéretlen tanácsokat is kapunk. Nem vagy szar, egyátalán. Talán csak fontos vagy valakinek, amit esetleg érthetnél így is. Nem azért teszem én például, hogy megoldjam az életed, hanem hogy tudd, ha mégis rosszul alakulnak a dolgaid, akkor van vésztartalékod. – Ingatom a fejem. Lehet, hogy szép, akaratos, de nulla logikai érzéssel bír. Vagy talán tudja, hogy így megy, csak nehezére esik elfogadni, hogy számít valakinek. Keménykedik, csak hogy ne kelljen elfogadni a saját érzéseit. Még meg is ölelném, ha nem tudnám, hogy minimum koponyatörés lenne a vége. Csak a kezemet nyújtom, barátkozósan. - Ezt nem igérem. Elfogadom, hogy megvan a saját életed, de minek tartsak veled, ha véleményem sem lehet? Ezt nem kívánhatod. Visszafogom magam, és mintha valami semmit sem számító tanácsadó lennék, így fogom mondani, ha úgy alakul. Nem szokásom mindent lábjegyzetekkel ellátni, ez is egyedi eset volt. Ha jönni akarsz, akkor nem ártana szerezni neked, egy kisestélyit. A kaszinók hátsó részébe nem jöhetsz papucsban. – Mérem végig, mintha csak a méreteit tippelgetném. Ám ekkor jön a megváltás, kopogtatnak, Travers volt olyan logikus, hogy ha Jillnek zsetont váltottunk ki, akkor fog velem jönni. Egy hostess lány jön be, kedvesen mosolyog, és egy vállfára akasztott, enyhén dögös, méregdrága ruhát tesz le a kanapéra. Ki van vágva ahol kell, de nem kurvás, finoman elegáns. A kanapé elé pedig egy magasított sarkú Gucci topánt. Na ez megoldódott. Felmorranok, és elindulok a szobámba a szmokingomért.
Az az igazság, hogy soha sem viseltem jól azt, hogy valaki megmondja, hogy hogy és mit tegyek, mert az én életem, az ön döntéseim... és kész! Nincs joga beleszólni abba, hogy mit miért teszek, épp elég volt hogy az apám tizenx évig ezt tette velem, én pedig hagytam. Azt hiszem főként e miatt is van, hogy ma már egyáltalán nem engedem senkinek sem és kézzel lábbal harcolok az önállóságomért. Nem szólhat bele abba, hogy én most akkor barátkozom-e Simonnal, vagy sem. Azt se tudom, hogy ez most akkor barátkozás, vagy sem, vagy mi egyáltalán. Nem sok mindennel vagyok tisztában az a nagy helyzet arról, hogy mostanában mi miért történik velem és mit miért csinálok. Na nem mintha ezt eddig olyan nagyon tudtam volna. - Aha... ennek ellenére most mégis úgy oktatsz ki, mintha közöd lenne hozzám, mintha az apám lennél, vagy tudom is én. - megorroltam naná, és tényleg nem sok választ el attól, hogy lelépjek. Még a hülye pénze sem érdekel, nem vagyok az a gyakorta tisztán és logikusan gondolkodó ember. Sajnos, nem sajnos, nem ez az, ami jellemző rám, de hidegen hagy. Olyan az életem, amilyennek én akarom és mindenki, aki mást akar kihozni belőlem, amit én nem, az... kapja be! Egyelőre maradok, de csak amíg valami épképláb választ nem ad, vagy minimum elnézést nem kér, hogy belepróbált ugatni a dolgaimba. Jah... ő nem, most visszakozik, de én hallottam ám, hogy mit mondott, nem vagyok se süket, se hülye, annak ellenére, hogy épp most idiótázott le. Kedves... Végül csak elnézést kér, én pedig ha nem is azonnal, de megenyhülök. - Oké, csak nem viselem jól, ha valaki beleszól a dolgaimba és... hidd el, nem néztem el neki csak úgy első blikkre mindent. Megropogtattam istenesen, mielőtt bármi lett volna, nem kell félned, hogy nem így volt. Nem ugrottam a nyakába, amikor megláttam, nem volt ennyire egyszerű. - nem vagyok ennyire hülye és nem is bocsátok meg olyan könnyen, hogy csak úgy azt mondjam annak, aki tönkre vágta az életem, hogy "csá, hello, semmi gond, legyünk barátok." Francokat! Nem ettem meszet! - Egyszerűen csak tény, hogy nem is emlékszik rá és ha azt nézem csúnya dolgot tett, de egyben fel is szabadított, akármilyen rosszul hangzik is ez. - rántom meg aztán a vállam. Nem érdekel a cigifüst, de én nem dohányzom. Ez az egy maradt ki az életemből. Nem önpusztítok vele, mert szerintem undorító. Az ember keze büdös lesz tőle, a szája is, a fogai sárgák, szóval egyszerűen csak azon kívül, hogy egészségtelen, még csúnyítja is az embert. Tönkre vágja a bőrt, a hangot, nem kérek belőle, én ennél sokkal többre tartom a külsőmet. - Meg tudok állni a saját lábamon is. Miért akar mostanában folyton mindenki megmenteni, megváltani... tudom is én? Annyira baromira szar vagyok, most komolyan? - tényleg őszinte a kérdés, mert lassan ez már az idegeimre megy. Ott a pasas, az én személyes szörnyetegem, akin nagyon nehéz kiigazodni, Simon, Josh mindenki csak jót akar nekem, csak én nem értem meg, hogy miért kéne nekem jobb annál, mint ami most van? Egyszerűen... mindenki jobban tudja nálam, hogy nekem hogy jó. - Most már elmegyek veled, mert el akarok, de szeretném, ha nem próbálnál meg beleugatni az életembe oké? - itt vagyok, elhatároztam, most már nem akarok meghátrálni, de akkor is értékelném, ha máshogy állna a dolgokhoz.
Azt hiszem sikerült teljesen rosszul fogalmaznom, ezzel akár el is riaszthatom magamtól, mielőtt még igazán kialakulhatott volna a szimpátiája. Nem szokásom meghunyászkodni, tartom, amit mondtam, csak éppen a stílus nem volt megfelelő. Teljesen elvettem a kedvét, fel van háborodva, ezzel az egész szituációnak lőttek. Kissé ropogtatom a kezem, csak hallgatom a válaszait. Közbevághatnék, végül csak bólintok. - Erről szó sincs. Láttalak, az egy dolog, lezárhatjuk. A mostra figyelek, és ha nem jöttél volna oda, én nem tettem volna meg, hajlandó lettem volna arra is, hogy elengedjelek. A te életed, a te döntéseid. – Muszáj rágyújtanom, ezért kimegyek a teraszra, és ott teszem meg. Nem fordítok neki hátat, csak kissé messszebbről szemlélem. Ha akar, csatlakozhat, akár még meg is kínálom, ha kér. Át kell gondolnom a pontos válaszomat. Nagyot sóhajtok, és picit bánatosan nézem, nem akartam megbántani. Alapvetően tisztességes alkat vagyok, nem csak arról van szó, hogy ritkán használok ki másokat, de próbálom mások életét is megjavítani, külsőleg viszont úgy tűnhet, hogy csak beleugatok, és nem tűrök ellentmondást. Erről szó sincs. - Nem, tényleg nem, én csak... – Bólintok, a szememre hányja azt, hogy ő amúgy flegmán kezel. Éli világát, és úgy gondolja, hogy talán mindenkinek le kéne szarnia a másikat. Ha így lenne, káoszba fulladna a világ. Ha nem volna a jótevője, ha nem lennének olyanok, akiknek fontos a másik, és mindenki csak úgy kezelné a dolgokat, hogy tökmindegy, akkor hol tartana bárki is? - Talán túlreagáltam. Igazad van. A saját életemet nem tudom kívülről szemlélni, a tiédet igen. Megértem, ha furcsának tűnik. Meg akartalak ismerni, és ezáltal mintha valóban jogot formáltam volna arra, hogy megmondjam, amit gondolok. Nehezen fogadtam, hogy megtámadott téged valaki, akivel most ahogy látom, jó barátságot ápolsz, de ha te így látod, tényleg, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? Nem fényezni akarom az életedet, valóban úgy gondoltam, hogy kedves vagy, és ha még meg is bocsátasz egy ilyen... valamit, akkor ezzel engem igazolsz. De ez mindegy is. A lényeg, hogy sajnálom. - Kicsit beljebb lépek, és próbálok a bűnbánatról tanubizonyságot tenni. Miután még az ujjaim között van a cigi, kissé összefüstölöm a szobát, de most ez nem érdekel. Biztos, hogy én is tettem nem kevés dolgot, amely másoknak fájdalmat okoz, de az biztos, hogy nem erőszakoltam meg senkit. Az ott lenne a bűnügyi nyilvántartásban... -Nem volt senkid, de... ha ez jelent valamit, rám számíthatsz, ha még akarsz velem találkozni. Áll az ajánlatom, nem vonom vissza. De ha gondolod, beválthatod a zsetonokat, el sem kell velem jönnöd. Gyorsan befejezem a képet, aztán a tiéd. – Most már kipöckölöm a csikket, és visszaállok a vászonhoz, hogy szótlanul dolgozzak tovább. Nem tudom, hogy miért próbálok minden áron valami jót tenni, hiszen szubjektív, hogy mi a jó. Valaki éppen hogy szenvedni szeret, vagy túl komoly a büszkesége ahhoz, hogy ne fogadjon el segítséget. A kezembe kerül az ecset, aztán folytatom az élénkebb színekkel.
Ezt már az utóbbi időben sikerült párszor megtapasztalnom. Több gyanakvás is szorulhatna belém, vagy kevesebb harciasság, mert sokszor a köd eléggé elborítja az agyamat és akkor teljesen kimarad a rendes gondolkodás, ami más emberekben meg van. Ez van, ilyen vagyok és ha e miatt ér majd el előbb a vég, hát akkor így jártam. Azért egy kicsit igyekszem ám, de komolyan, ha nem is nagyon durván, de amióta találkoztam a szörnyetegemmel... egy egész picit próbálok jobban odafigyelni. Bár ezzel a maival ezt megint erősen megcáfoltam, hiszen szó nélkül feljöttem hozzá, ledobtam a ruháimat és kész, pedig akármilyen vadállat is lehetne, akire esetleg nem hat a képességem és akkor van igazán nagy gond igaz? - Szóval úgy gondolod, hogy láttál egyszer gyerekkoromban, aztán most beszélgettünk egy kicsit és máris tökéletesen ismersz? Egyből kialakítottál egy véleményt magadban, pedig még csak nem is tudod, hogy milyen vagyok, hogy milyen életet élek, hogy milyen életet éltem. Te tudod... - megrántom a vállam és most azzal sem foglalkozom túlzottan, hogy végigsimít az arcomon. Nem nagyon érdekel, amit mond, mert tényleg nem ismer, így pedig nem alkothat rólam csak úgy lazán véleményt. Én sem alkotok róla, mert nem tudok semmit, csak azt a keveset, amit elmondott. Nem értem, hogy mostanában mi a francért akarja mindenki megmagyarázni, hogy miért vagyok olyan, amilyen, aztán azt, hogy hogyan lehetnék más, hogy nem is akarok ilyen lenni, csak... bla-bla! És ha ilyen akarok lenni? Ha jó nekem így? Vagy ha csak nem tudok átmentet a régi életem és a mostani között? - Én is így vagyok ezzel, még sem mondom neked, hogy változtass igaz? - szeret az árral szemben menni, nem bírja a szabályokat, hát én is hasonló vagyok, csak máshogy teszem. Nem gazdag üzletembernek álcázott tolvajként, hanem egy fiatal lányként, aki élvezi a bulizást, az életet és mindent, ami ezzel jár. Én se mondom meg, hogy mit csináljon, vagy hogy mit csináljon másképp, de ő simán ezt teszi. Van joga hozzá? Naná, hogy nincs, hogy a fenébe lenne? Amúgy se szeretem, ha irányítanak, vagy ha bárki megpróbál egyáltalán irányítani, azzal se lehet, hogy elmagyarázzák, hogy viselkedjem másképp. Nem fogok, nem is akarok... azt hiszem. Az viszont tényleg eléggé meglep, hogy így kiakad, hogy majdhogynem azt hiszem... dühös. Az én dolgom, tényleg nem tudom, hogy miért kell ennyire felhúznia magát rajta. Velem történt meg, nem vele és... áh, akkor sem értem! Eléggé felszökik a szemöldököm, amikor aztán belekezd a válaszba és azzal nyit, hogy idióta vagyok. Vagyis, hogy nem mondja ki, hogy az vagyok és közben persze kimondja. A kis litánia után összeszorítom a számat, hogy ne azt mondjam ki azonnal, ami először eszembe jut. Azt hiszem így a jobb ez mindkettőnknek. - Tudod mi van? Nincs közöd hozzá! Nem is ismerlek basszus, akkor meg mit akarod itt fényezgetni az életemet? Nem segített senki sem az elmúlt években, nem tett értem senki lószart sem gyerekként sem, hogy bármi jobb legyen. Simon nem is emlékszik az egészre, túlságosan... részeg volt! Fogalmam sincs, hogy én nem csináltam-e valami durvát az elmúlt években, amikor be voltam állva, akkor hogy róhatnám ezt fel neki? Főleg, hogy segíteni akar. Nem néztem el neki egyből elhiheted, rohadtul nem, de... jobb lesz attól, ha életem végéig gyűlölöm, miközben talán neki is nehéz, talán ő is meg akar változni? - látszik, hogy kissé megremeg a szám, és kezd az a nálam jól megszokott hirtelen harag elönteni, aminek soha nincs jó vége. - Rohadtul nem tudsz rólam semmit! - mérgesen villan rá a szemem, miközben azt veszem észre, hogy már nem is ülök. Két opció van, duzzogva ülök vissza a helyemre, vagy hagyom az egészet a francba és felkapom a ruhámat, hogy elhúzzak innen. Nem az apám, senkim sem a fickó, hogy kioktasson és beleszóljon az életembe, még csak beszélgetnem sem kötelező vele!
Úgy tűnik a szimpátiám kölcsönös, amit jó tudni. Hiába nem találkoztunk évek óta, már teljesen máshogyan kezelem, mint az emlékeimben fontos helyet foglaló kislányt. Míg előbbivel piszkos kis fantáziáim születtek, utóbbival el tudok beszélgetni, akár még valami barátság is kialakulhat. Van egy olyan érzésem, hogy akkor is eljött volna velem, ha csak vacsorázni hívom meg. Mint ahogy nekem sem számít a pénz, ő sem ezért tette, így az erőviszonyok teljesen kiegyensúlyozottak. Ő sem tart tőlem, még egyszer sem láttam, hogy megrebbent volna a tekintete. Egyrészt ezt bizalomnak könyvelem el, de ha mással is ilyen nemtörődöm, akkor könnyen bajba kerülhet, ahonnan a csábos kis mosolya, vagy a csonttörése nem biztos, hogy kihúzza. Nálam veszélyesebb alakok is mászkálnak a nagyvilágban, akár még képességekkel is. - Jillian nincsen illúzióim. Amit mutatsz, teszel, az egy dolog. A fürdőbe hívtál, odajöttél az asztalomhoz, és most már azt látom, hogy visszafognád magad. Ettől lennél rossz? Vagy csábító. Csábító talán, elhiszem, hogy a többség ezt úgy értelmezi, hogy nem tud ellenállni neked, hogy aztán vadul éld a világodat. Nem akarlak megbántani, de ez nem így működik. – A nevetését csak egy szelid mosollyal reagálom le. A vállrántásán nem szólok semmit, csak finoman végigsimítok az arcán. – Nem kell megfogadni, nem vagyok sem az apád, sem a tanárod. Akik tényleg rosszak, azok már annyira elmerültek a fertőben, hogy nincsen is számukra más út. Te... egyszerűen nem találod önmagadat, és azt teszed, ami nekünk pasiknak úgy gondolod, hogy tetszik. Tetszik is, és biztosan neked is kedvedre van. Viszont... ettől én még a jót látom benned. Odafigyelsz másokra, ez pedig nem én a rosszlányok sajátja. – Most már karbafonom a kezem, kissé komolyra sikerült a monológom, pedig nem akartam őt kioktatni. Biztosan herótja van attól, ha bárki is beleköt a viselkedésébe, és meg akarja magyarázni neki, hogy bezzeg ő nem is az, amit mutat. Ha duzzogni akarna ezen, engem nem fog zavarni. Azért van a szám, hogy elmondjam, amit látok, és érzek. - Nem tudom. Egyszerűen idegesítenek a szabályok, szeretek az árral szembe menni. Ha közben jót is teszek, az megesik. – Egy darabig még nézek után, s gyorsan elcsítítom magamban a vágyat, csak hozzá kell szoknom a meztelen bőrének a látványához, aztán már természetesnek fogom venni. Ő visszatér, én pedig a rajz után folytatom a festéssel. Ez már a komolyabb munka, én mégsem szakadok meg. Jill csontokat roppant el, én a mozgáshoz értek. Miközben beszélgetünk, főleg őt figyelem, hogy a beszélgetés tényleg reális tudjon maradni. Szeretem, ha van szemkonktaktus. - Összetörni. Értem én. – Mosolygok rá, nem fogok kioktatni, hogy nem sokkal élné túl, még ha véletlenül bele is halnék, megvannak az embereim arra vonatkozóan, és az utasítások, hogy mi történjen azzal, aki ártani mer nekem. Elég sok pénz folyt már ki az ujjaimon át, hogy még egy gyilkosság után is tudjak lépni. Ellenben, amikor meghallom, hogy mi is történt vele, kissé elsápadok, és félbehagyom a munkámat, talán majd később folytatom. Talán ezzel őt is befagyasztottam, de hidegen hagy. A fogamat csigorgatva fordulok hátra, amikor felteszi az ostoba kérdését. - Hadd válaszoljak... legalább szalonképesen, mielőtt még azt mondom, hogy te egy idióta vagy. Hogyan lehet az jótevő, aki megerőszakolt? Te meg hogy lehetsz annyira naív, hogy azt hidd, lelkiismeretfurdalása van. Szegény ő? Az eszem megáll... Csoda, hogy nem mész hozzá feleségül. Bocsáss meg, hogy ha nehezen emésztem már meg azt is, hogy álmaim nőjét bántotta valami beteg fasz, aztán az én kis drágám mindent megbocsát, és még szinte a karjába is omlik. Hát te tudod, a te életed. Amikor azt mondtam, hogy jó vagy, nem úgy értettem, hogy közben... És még nekem voltak dilemmáim, hogy rólad ábrándoztam. – Ingatom a fejemet, ez már tényleg sok. Úgysem fogja megérteni. Ahhoz nekünk nem kell együtt lenni, hogy nagyjából a szivemet törje össze azzal, hogy bántották, és úgy lép túl, hogy jótevőnek nevez ez ilyet. Azt hiszem, ha visszajöttem Renoból, lesz egy telefonom. Az Idegen nem dolgozik olcsón, de megéri. Jill álszent jótevője halott ember.
Oh, hát én csak teszem, ami jól esik, és általában, ami a szívemen, az a számon típus vagyok. Ha csak a pénz miatt lennék vele rendes, akkor megtehettem volna, hogy elfogadom az egy millát, aztán amikor kész a kép, akkor lelépek a francba, de nem, elmegyek szívesen Renoba, mert még soha sem jártam ott - tök hitetetlen igaz? - és jó lenne kipróbálni, amúgy is tuti, hogy jó buli lesz! Meg amúgy is egészen jól eldumálgatunk és tény, hogy érdekes a pasas ezzel a sok pénzzel, mert fura kis jótevő stílusával. Az az igazság, hogy mostanában tényleg mindenki meg akar menteni, csak van akinek könnyebben hagyom, van akinek meg sokkal nehezebben, változó hogy épp milyen napom van, vagy hogy az illető milyen formában próbálkozik. - Jó kislány? Ha tudnád... - nem tehetek róla, de kénytelen vagyok elnevetni magam. Nem rajta nevetek, hanem inkább azon, amit és ahogy mond. Nem vagyok jó kislány, vagy legalábbis ilyet feltételezni rólam tényleg kimondottan furcsa, bár azt már amúgy is közöltem vele, hogy furának tartom, szóval ezen nem fogunk újfent fennakadni. - Elég az, ha azt mondom, hogy elfogadom a véleményed, de nem mondom, hogy meg is fogadom? - rántom meg finoman a vállam. Nem leszek eleve elutasító, de na... Persze valahol titkon vágyom az elismerésre, vágyom valami másra, többre, de az mindig túl nagy veszélyekkel jár. Meglepő lehet, hogy e téren olyan valaki vagyok, akinek rendkívül kevés az önbizalma, pedig azt hiszem a legtöbben azt hinnék, hogy nekem abból aztán nagyon sok van, de ez még véletlenül sincs így. Legbelül tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok elég jó senkinek, hogy kötődni balgaság, mert a végén úgyis megszívod, ezért nem is teszem. Nem okozok kár direkt magamnak, nem őrültem meg! - Szóval afféle jó tevő is vagy egyben igaz? Mint valami modern Robin Hood? - pillantok rá kíváncsian, még mielőtt eltűnnék a fürdőszobában, hogy felkapjam magamra azt a köntöst. Persze csak lazán, nem olyan szorosan összekötve, és nem zavartatom magam, hogy amikor keresztbe teszem a lábam, akkor a combom nagy része így is szabadon van. Nem fogom igazgatni a ruhát, hiszen épp folyamatban van a rajz, amin még ugyanolyan anyaszült meztelen vagyok, mint pár perce a valóságban. Amíg beszél egyébként is kedvtelve nézegetem az alkotás folyamatát. Soha sem voltam valami nagymenő kézügyesség terén, legalábbis nem művészeti téren. - Átlagos az biztosan nem vagyok, ezt már más is mondta, de azért hidd el én össze tudnálak törni, ha azt akarnám, addig jó, amíg nem így van. - mosolyodom el. nem akarom bántani, tényleg fel sem merült bennem, de igazából a legtöbben nem sok mindent tudnak tenni a képességem ellen, maximum az, aki blokkolja, vagy az, aki gyógyulni tud. Nála pedig egyik sem áll fenn, tehát az a helyzet, hogy ha bántani akarnám, akkor gond nélkül sikerülne is. Azért az viszont jócskán meglep, hogy mennyire kiakad, amikor elmondom neki a kis sztorit, mármint a rövidített változatot persze, nem a teljeset. Értetlenül nézek utána, ahogy szó szerint eldobja az ecsetet, aztán úgy rongyol ki a teraszra, mintha minimum megbántottam volna valamivel. Pislogok párat, és őszintén szólva azt sem tudom, hogy mit kéne reagálnom. - Most... mi van? - jó lehet, hogy nem ez a legjobb kérdés, de akkor is ez csúszik ki, tényleg nem tudom, hogy mi a baja. Ő kérdezte, hogy mi van velem, ő kérte, hogy meséljek magamról, nem tudom mit szólna, ha bővebben kifejteném a kis sztorimat Edwarddal...
Miután tisztáztuk a dolgot, hogy inkább a múzsámként, és inkább barátként, vagy jó fej ismerősként tekintek rá, nem hiszem, hogy lesznek további félreértések. Nagyon jól el tudunk beszélgetni annak ellenére, hogy fiatalok vagyunk, és többségében a vágyaink vezetnek, most mégsem erről van szó. Régen nagyon is sokat gondolkoztam rajta, és most én is meglepődök, mennyire jól elvagyunk egymással. Átfut az agyamon, hogy a pénz miatt jópofizik, de ezt gyorsan el is vetem, annyira kimond mindent, hogy ha nem jönne be valami, akkor itt hagyna egy fillér nélkül. Akkor hadd élvezze, amit tudok adni neki, a vagyon amúgy is mulandó jószág. - Túl sokszor? Affrancba, akkor túl sablonos vagyok. De... ha így van, akkor talán elfogadhatnád, hogy mondjuk... a külsőségek ellenére ténylegesen.. te vagy mindenki kedvence, a jókislány? Nem akarom én ezt túlmagyarázni, megváltoztatni pedig pláne nem, viszont mindenki vágyik az elismerésre, csak te furcsán kezeled, ha meg is kapod. Más tekintetben akarsz figyelmet, ami végülis jár, csak éppen.. a lelkednek nem használ. – A mosolyát értékelem, látom én, hogy van még benne jóság, mint ahogyan Luke is tartotta az apjáról. Jó, nem mondom, hogy Jill egy ősgonosz, csak hozzám hasonlóan két végén égeti a gyertyát, és mint tudjuk, ez előbb utóbb visszaüt. Ha most ez elégíti ki, én aztán végképp meg tudom érteni, ha elfogadja azt, hogy néha megmondom a véleményemet, legalább mellette tudok állni. Az ügyvédem megérkezik, és bár Jill egy szabad szellemű lány, éreztetni akarom vele, hogy a nőiességét nem kell mindig kiteregetni, legyen méltósága, büszkesége. Nem csak akkor lehetünk nőiesek, ha a másik képébe toljuk, nem divat, még ha a legtöbb pasi örömmel is veszi a felajánlkozásokat. Bevallom én is, mégsem vagyok azóta sem együtt a lányokkal, akik így tettek. Talán Jill is összejöhetett volna, magához invitált, de ahogy már megjegyeztem magamban korábban is, összetörném azt, amit róla alkottam. Átveszem gyorsan a hozott zsetonokat, és a kártyát, hogy aztán Jill számára készítsem ki. - Tolvaj? Fogjuk rá. Életművésznek mondom inkább magam. Van, akinek értelmetlenül sok a pénze, ebből használok fel egy keveset, vagy adom tovább másoknak, mint például neked. De mielőtt rákérdezném, senkinek nem szoktam fizetni a képekért. Te különleges vagy. Valaki viszont tényleg rászorul, szépen átrendezem az erőviszonyokat. – Na igen, állandó nyaralás az életem, de névtelenül támogatok mindenféle szervezeteket, hiszen ha megtenném, akkor nyomonkövethető lenne, hogy tőlem származik, és a hatóság visszakövetelhetné tőlük. Meg különben is, az már magamutogatás, ha az ember felvállalja, ha mondjuk próbál jót tenni. Sajnálkozóan pillantok a lányra, hogy miután a ügyvéd elment, máris felkerül rá a köntös, még ha be is tudok kukkantani alá, de olyan szép teste van, már csak a képeimen láthatom őt. Így amikor kifelé megy, még utoljára megnézem magamnak. - Azt hiszem mindig is tudtam, hogy nem vagy átlagos, még ilyen szinten sem. Nem mondom, hogy van szemem hozzá, de a képességem révén muszáj nagyon megnéznem az embereket, hogy belémivódjanak a mozdulatok, és ha régen nem is annyira, most hogy találkoztunk, már esélyesebb volt, hogy valamit tudsz... – Finoman elmosolyodom, és megrázom a fejem. – Összetörni? Szivem, hidd el, engem már a sziciliai maffia is a föld alatt akart látni, és még itt vagyok. Mutánsok tucatjaival akadtam össze... Na de ezt hagyjuk is, még úgy veszed, hogy nagy az arcom. Majd igyekszem viselkedni. – Simogatom meg kissé a vállát, tökéletesen barátain, köntösön át. Aztán vissza a rajzomra, amivel ha már elkészültem, teszem be is a vázlatfüzetembe, ennyi marad belőle, de ki tudja, ha találkozunk még, lehet, hogy legközelebb ő maga kéri az újabbat. A saját festményével pedig azt kezd, amit szeretne. Visszatérek a vászonhoz, és amíg mesél, folytatom a művet, immár szinesben. Az első szavakra még csak hümmögök, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy akarja őt látni, hogy nem egy kanális mélyén, viszont a második felén már hitetlenkedve fordulok oda. Ezzel nálam betett. Szó szerint eldobom magamtól az ecsetet, csoda, hogy a festményt nem vágom ki az ablakon. Nem is válaszolok, csak az állkapcsomat kattogtatva lépek ki a teraszra, és hátat fordítok neki. Ezt nehéz lesz megemésztenem...
Igazából amúgy sem tudnám kezelni valakinek a tényleges rajongását. Az még rendben van, hogy egyszerűen tudom, hogy ez van, de hogy ténylegesen fel is fogjam, hogy most akkor ennyire oda van értem. Egyszerűbb úgy venni, hogy tényleg csak valami múltbéli kép vagyok, csak azért érdeklem, mert ő sem tudja, hogy miért emlékszik rám. Az összes többi meg igazából már simán eladható belemagyarázásnak, mert miért ne? Hiheti többnek ezt az egészet csak azért, mert én nem törlődöm ki a fejéből, és mivel ennek az okát nem tudjuk, teljesen felesleges is lenne túl sokat agyalgatni rajta igaz? - Túl sokszor mondják mostanában nekem, hogy aranyos vagyok, a végén még komolyan azt kell hinnem, hogy mindenki meg van zakkanva. - persze viccelek, ez abból is látszik, ahogy a szavaim végén elmosolyodom. Nem gondolom ám komolyan, hogy zakkant lenne, de attól még tényleg így van. Simon is azt mondta, hogy aranyos vagyok, amikor dühöngök... hát komolyan, mégis ki tart aranyosnak valakit, aki épp puffog, mert nem tetszik neki egy adott helyzet? Magyarázza már el nekem valaki ezt a baromi nagy logikátlanságot! És most megint csak aranyos vagyok, mert voltam már erős is, nehéz nekem ezzel mit kezdenem, mert többnyire nem ilyen jelzőkkel szoktak felruházni. Amikor a kezembe nyomja a lepedőt, természetesen szépen magam elé húzom, és a hátamat a korlátnak vetve nézelődöm időnként ki, majd be. Nem zavartatom magam, hogy nyilvánvaló tény, hogy nem sok a ruha rajtam alatta, vagy hogy ez a helyzet milyen gondolatokat szülhet az érkező pasas fejébe. Nem vagyok az a típus, aki ettől esetleg zavarba jönne. Csak szépen figyelek onnan, ahol vagyok, hogy mik vannak a táskákban. Nem fogom én itt se a pénzt, se a zsetonokat megszámolni, jó eséllyel akkor is vállaltam volna ezt, ha nem ad érte ennyit, csak... heccből, mert miét ne? Szóval nem az pénz számít nekem, bár nem mondom, hogy nem lesz kellemes, ha így meghízik a bankszámlám, a végén még esetleg Simont is kárpótolom azért, amit a kedvenc pólójával műveltem bosszúból. Aztán szépen újra felveszem a várt pozíciót, és csendben figyelek a szavaira. Meg kéne lepődnöm, de mostanában már ez nem nagyon megy. Azok után, amiket attól a mondhatni szörnyetegtől láttam, meg kiderült, hogy Simon sem szimpla ember... már nem igazán tudnak nekem olyat mutatni, ami tényleg nagy pislogást eredményezne. - Ah, szóval tolvaj vagy, ezért van ennyi pénzed. Nem lehet rossz! - vagy bankrabló, teljesen mindegy. Azt viszont észreveheti persze, hogy nagyon nem lep meg, amit mond, nem fogok azonnal padlót attól, hogy ő is egy közülünk. Majdnem megrántom a vállam, d végül nem teszem, mert hát csak rontana a beálláson, most nem mocorgunk, még ameddig nem szól, hogy lehet. Amikor int, végül ellököm magam a korláttól, aztán egy gyors kitérőt teszek a fürdőszoba felé, hogy az első utamba eső köntöst kapjam magamra. Azért talán egy idő után kényelmetlen csak úgy ruha nélkül ücsörögni itt, szóval jobb lesz, így, ez sem takar olyan sokat, mert kifejezetten rövid, és nem húzom össze nyakig. Lehuppanok szépen mellé, keresztbe teszem a lábaimat. - Én is tudok ezt-azt, történetesen összetörni bármit, amire gondolok. De ne aggódj, nem bántalak, ha jól viselkedsz. - vigyorodom el aztán a végén. Nem hiszem, hogy neki ártani akarnék, nem tett semmi rosszat nem igaz? Aztán csak figyelem, ahogy tovább dolgozik. Tényleg ügyes. - Jól van, majd kitalálom mit kezdek ezzel a fényképpel, majd lehet, hogy... elajándékozom. - tényleg nem tudom egyelőre, de biztos lesz majd olyan ötletem, ami elég hatásos, amivel... megviccelhetek valakit esetleg? A kérdése viszont már bajosabb, nem szoktam magamról mesélni. - Mit meséljek? Mutáns suliba járok, szórakozással töltöm a napjaimat, és nem rég kitalálta egy jótevőm, hogy le akar szoktatni az önpusztító életmódról. Hülye egy ötlet, de... szegénynek lelkiismeret-furdalása van, amiért évekkel ezelőtt megerőszakolt. Hosszú sztori... - kb. úgy beszélek erről, mint más a tegnapi fodrásznál való látogatásáról, de hát nem fogok már ezen kiborulni, azt hiszem túl vagyok rajta, legalábbis nagyjából.
Miközben hozzáérek, nyilván alaposan végigmérem, hiszen itt egy fiatal lány a kezeim között, valamiért mégsem tudok rámászni. Amikor az álom valósággá válik, akkor minden más lesz. Ha ő életem egyetlen meghatározó gondolata, kár lenne elrontani azzal hogy netán megpróbálom magamba bolondítani, vagy hagyni, hogy ő tegye ugyanezt. El tudom képzelni, hogy látom még ruha nélkül, ha beválik ez a mai festegetés, akkor csupán a testi kielégülés után miért rontanék el mindent? Sokkal intellektuálisabb, mint hittem. - Így-így. Már csak egy dologra leszek kiváncsi. Arra, hogy ezeket sem fogom elfeledni, vagy csak az a régi emlék marad meg ugyanúgy. Egy év múlva kiderül. De nem akarom, aranyos lány vagy, ezt szívesen megtartanám. – Nem arra utalok, hogy anyaszült meztelenül láttam, a beszélgetésünkre, és ahogy észreveszem, állandóan meglepődik, amikor kiemelem a stílusát, és hogy talán már régen is erős volt. Valahogy azt szokhatta meg, hogy a teste a fegyvere, bármit el tud vele érni. Még nálam is, fizettem érte, hogy itt legyen velem, csak nekem a társasága volt fontosabb. Hogy megismerjem, a pózolás tökéletesen mellékvágány. A pénz nekem egyébként is játékszer, csak mulatunk majd egyet kockázás közben, pár napon belül ismét tele lesz a széfem. Kopogtatnak, én pedig Jill kezébe egy lepedőt adok, hogy húzza maga elé. Travers érkezik, középkorú pufók ügyvéd, sztk szemüveggel, mint Woody Allan. Tisztelettudóan biccent a hölgynek, velem pedig emberen kezet fog. Nem vesztegetem az időt azzal, hogy bemutassam őket egymásnak. Az emberem az egyik kezében egy sporttáskát hozott, a másikban egy aktát. Először a táska tartalmát mutatja meg, a körkanapéra helyezve nyitja ki, benne vannak a zsetonok, olyan dombornyomott vízjellel, amit nem lehet hamisítani, az Atlantis kaszinó védjegye. Ezer dolláros zsetonok, szám szerint is pont ezer, hogy kiadja a milliót. Nem fogok határidőt szabni, hogy meddig kell kockáznia, akár azonnal is távozhat majd onnan, ellenben egy vacsorára majd ott szándékozom meghívni. Végül az ügyvéd a mappából átadja az arany színű Western Union debit kártyát, amelyen Jill teljes neve szerepel, bármikor felvehető, vagy levásárolható a fél millió dollár. Elköszön, és mi ismét magunkra maradunk. Ha visszakapom meztelen múzsámat, segítek neki beállítani a már korábban felvett pózt. - Nos... nem járok be reggel dolgozni, az szerintem már kiderült. – Nevetek vidáman, és miután Jill már a teraszon van, folytatom a megkezdett vonalak rajzolgatását. – Biztosan hallottál azokról, akik.. különlegesek. Érezd magad megtisztelve, te tudod először meg rólam, arra vagyok képes, hogy bármilyen korábban látott mozgást képes vagyok ösztönszerűen visszaadni, legyen szó hegedülésről, szörfözésről, küzdősportokról... vagy... kasszafúrásról. – Foglalom össze, amiket alapvetően csinálni szoktam, de ide tartozik természetesen maga a festészet is, amit éppen előtte művelek. Miközben ezeket sorolhatom, lassan elkészülök a vezérvonalakkal, amely alapján ki tudom tépni az alsó lapot a vászon alól, hogy folytassam a rajzzal. Intek neki, hogy most már le is ülhet, akár fel is öltözhet, de ezt nem mondom ki, majd hülye lennék, csak ha kifejezetten fázik. Nyilván tudnám így nézni órákon át, talán ő sem bánná, de minek itt kisértést kialakítani magamnak? - A rajzot beteszem a füzetembe, a festményt pedig megkapod te. Szerintem így fair. Kétlem, hogy a szobádban majd kiakasztod, de időnként megnézheted, és akkor talán eszedbe jutok. – Felelem szimpatikus mosollyal, és helyet foglalok a kanapén, akár mellém is ülhet, hogy megnézze, hova is jutott a rajz. Egyértelmű, hogy már határozottabb vonásokkal jelenítettem meg őt, kevésbé pisze az orra, formásabbak a domborulatai, többet sejtetőbb a pillantása. A rajz egészen gyorsan elkészül, látszik, hogy már gyakorlott vagyok a „Jill-alkotásban. - Ennyit rólam, de amíg festek, miért nem mesélsz magadról? Ez tovább fog tartani. – Elkezdem a festékeket bekeverni, közben pedig szemmel tartom őt, egyébiránt pillantásom nem zavarbaejtő. Időnként megnézem magamnak, de nem valami perverz módon, egyszerűen úgy, hogy tetszik amit látok, de egy szép test, nem több. A válasza most jobban érdekel.
Engem is meglep, hogy átváltok itt magas eszmefuttatásra. Nem szoktam, de mégis kibukik belőlem a még számomra is meglepő kérdés. Előfordul az ilyesmi igaz? A válasza viszont... hát végül is akár hogy is nézzük, logikus. Mindenkinek meg van az oka rá, hogy miért olyan, amilyen, én azért fogom fel lazán az életet, mert így egyszerű, ő meg azért, mert úgyse emlékszik a dolgokra, akkor minek törje magát. - Ha úgy nézzük nincsenek rossz emlékek sem, se lelkiismeret-furdalás, se mélabú, legalábbis idővel ez mind törlődik, szóval értem miért kattantál rám annyira, maximum a miértet nem vágom. - mert hát azt még mindig nem tudom, hogy az egész mitől lehet. Nem tudom miért maradtam így meg benne, de valami oka csak van. Maguktól nem történnek dolgok és nem hiszem, hogy olyan rendkívül jelentőség teljes vagyok, ami miatt ez megtörténhetett. Mindegy, nem hiszem hogy én fogom megoldani ezt a nagy filozófiai kérdés és orvos sem vagyok, hogy fel tudjam térképezni az agyát, szóval egyelőre ez még rejtély marad. Amúgy is neki van sok pénze úgy tűnik, ő tudna ennek könnyebben utána járni. - Ez így van. - nevetem el magam a megjegyzésére. Az apám tényleg egy faszkalap volt, csak attól még sajnos az apám, attól még ugyanúgy évekig megpróbáltam megfelelni neki, teljesen sikertelenül és értelmetlenül. Meglep, hogy ilyen finoman közelít, pedig mégis csak motoszkál bennem a szokásos gyanú, hogy ez az egész duma, meg a rajzok igazából nem többek, mint jó terv arra, hogy lehet egy fiatal kis csajt átverni. Persze attól még simán belemegyek a játékba, hiszen... mi veszteni valóm van? Ha kapok pénzt, akkor jó nekem, ha meg nem, akkor még mindig eltörhetem a csontjait, ha olyat akar, amit én nem. Bár egyre inkább kétlem, hogy erről lenne szó. - Lehet, hogy akkor te jártál jobban, még ha ez is lett következménye. - rántom meg finoman a vállamat. Ismerek én egyáltalán olyat, akinek normális viszonya van a szüleivel? Nekem nem volt soha, Simon... hát az anyja elvileg rendes nő lehetett, csak épp ideje korán meghalt és ő se tudott hatni a fiacskájára. Fene tudja, talán a suliban vannak olyanok, akiknek normális szülei vannak, csak nem szoktam bőven érdeklődni senkinél sem e felől. - Hát honnan tudnám, meséld el, akkor nem fogok unatkozni. - döntöm kicsit oldalra a fejem, ahogy végignézem a mosakodási folyamatot. Nekem annyira nem volt rá szükségem, a hajam is száraz maradt, hiszen csak napozni voltam, a víznek nem mentem ma még csak a közelébe sem. Azért egy pillantást csak vetek rá, amikor kimászik és lekerül róla az utolsó ruhadarab is és persze megnézem magamnak a hátsóját is. Egész formás, egészen tetszetős. De hamarosan megkapom a törölközőmet és én is szépen rendbe szedem magam, maximum az öltözéssel nem kell szórakoznom, csak a papucsba bújok bele, amikor kész vagyok. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Lehet, hogy van aki zavarban lenne a helyzettő, de én... nem vagyok egy átlagos valaki, azt hiszem soha nem is voltam és idővel ez csak még kirívóbb lett. Régen az apám miatt, ma pedig már mert én nem akarok átlagos lenni. Csendben tűröm, ahogy felméri a lehetőségeket. Ezért vagyunk itt, akkor hát miért ellenkeznék? És amúgy se nyúl hozzám sehol, ahol nem kéne, bár nem is hiszem, hogy olyan nagyon ellenemre lenne. - Nem igazán értek hozzá, simán el is hinném, hogy úgy kell állnom órákig. - mosolyodom el, aztán szépen követem. Meglep az ötlet, hogy kint legyen az egész a teraszon, de végülis nincs senki, aki meglátna és csak nem fog a lábam alá nyúlni, hogy áthajítson a korláton. Túlságosan macerás lenne azért ennyi mindennel elszórakoznia csak, hogy eltegyen láb alól, meg amúgy is mi oka lenne rá? Szépen beállok, ahogy kell, de azért még kipillantok a vízre, mielőtt felé fordulnék. Tényleg láthatóan művészi szemmel vizslat, nem pedig mint valami éhes oroszlán, aki épp a gazellát méregeti. Várok, nem is tudom pár percig biztosan, mert hát a fene tudja, hogy ilyenkor illik-e megzavarni a másikat. - És mit kezdesz majd a végeredménnyel? - mégis csak kíváncsi vagyok, maximum ha most nem szabad beszélni, majd válaszol később és most szól, hogy inkább fogjam be.
Nem fogom számára túlmagyarázni, nem is biztos, hogy hinne nekem. Teljesen jogos, ugyanis a hozzám hasonló pénzes playboyok ágyból ágyba ugrálnak, nagyon is meglepő, ha valaki iránt komolyabban érezhetnek. Itt erről van szó, de felesleges szócséplés ezt, vagy akár az ellenkezőjét főleg miután a saját értékeivel nincsen tisztában. Egyszer talál majd magának egy srácot, aki megfelelően türelmes, hogy néhány atyai pofon után helyretegye a lelkét. Na nem szó szerint, csak magabiztosságban. - Erre még nem kérdezett rá senki, pedig jogos... Talán most már megérted a rajzaimat, csak rád emlékeztem, ezért indult meg a fantáziám, mert minden más törlődik, a mesterséges emlékek nem ugyanolyanok. Nem volt, amiből példát merítsek, azt hiszem ezért is szarok úgy mindenre. Merthogy minden mindegy jelenleg. Nincsen tegnap, nincsen holnap. A ma pedig köddé válik. – Fűzöm össze az ujjaimat, a mosolyára pontosan ugyanúgy felelek, elég mulatságos, hogy csakis ő volt képes formálni, pedig nem is ismer. Képes volt elhihetetni velem, hogy számomra is lehet valaki fontos, ezért is nem kötöttem le magam sosem, mert ha ha csak rá emlékszem, a többi nem lehet méltó társam. Éppenséggel Jill sem, mert csak gyötrődne mellettem, viszont legalább emlékeztet arra, hogy milyen fontos dolgokról maradok le. Várom az évszázados vihart, amelyet augusztus végére prognosztizáltak, ráadásul hazai pályán, Ausztráliában. A szörfösöknek, mint én, az az álma, hogy egy ilyen óriási szökőárat meglovagolva ér véget a pályafutása. Merthogy aki arra felkapaszkodik, a csúcson túlról nincsen visszatérés. Azt hiszem ezzel számoltam, de nem kihívás? Egy olyan dolog, amit utána úgysem tudnék felülmúlni. - Az apád egy faszkalap volt. – Nevetek vele, egyértelműen kiérezve hangjából a keresűséget. Én tudom, éreztem, hogy többet kéne érnie, mint amire tartja magát, és talán sosem fog szabadulni az emléktől. Egy pillanatra rákulcsolom ujjaimat az övére, nem csábító, nyugtató szándékkal. Nem ismerem a képességét, hogy el tudná törni az ujjamat, viszont nem adtam rá okot, hogy ne bízzon bennem. – A szülőknek megfelelni nem egyszerű feladat. Az első főnökeink, akinél a legtöbb esetben semmi nem jó, bármennyire is töröd magad. Az enyémek balesetben haltak meg, erre még emlékszem is, ott vesztettem el az eszemet. – Fejezem be grimaszolós vigyorral, aztán csak vállat rántok, ők is mindig csak elvártak, aztán amikor mutattam valami váratlant, úgy ledöbbentek, hogy frontálisan ütköztünk a kamionnal. Írónikus. Elindulunk, és nem sokkal később már a jakuzziban ejtőzünk. Végigmutrálom őt, és nem mondom, hogy nem mozdul meg bennem a vágy, viszont miután gyerekként is láttam, van a dologban némi természetellenes. Különben pedig az egész olyan, mintha egy csodálatos pillangót elkapnánk, és elkezdenénk letépni a szárnyait. Az álomképeket nem illik összezúzni. Elfogadom, hogy csinos, és mellette egy végtelenül aranyos lány, még ha nyers is, de attól mert láttam immár meztelenül is, nem hinném, hogy a barátságon túl erőltetnem kéne a dolgot. Nem úgy tűnik, mint aki lekötné magát, akkor pedig miért lennénk egymásnak egy futó kaland? Eddig igen értelmesnek bizonyult, sokkal többet adhatunk egymásnak, mint mondjuk... bármilyen furcsán is hangzik, barátok? Az akaraterőt lehet, hogy túl értékelik, micsoda állat lennék, aki azonnal letámadná, csak mert nincsen rajta ruha? - Mellettem ne unatkozz kislány, mert még magamra veszem. Nem kor kérdése, hogy igényeid vannak a tartalmasabb életre. Ha tudnád, hogy én mennyi mindent csinálok. – Gyorsan lemosom magam, a hajamat is, aztán már lépek is ki a medencéből, felnyalábolva az egyik oda készített törölközőt. Pár pillanatra rólam is lekerül a boxer, megnézhet ha akar, pedig a fene essen bele, nem fizetett érte. Ez azonban csak kicsinyes viccelődés magamban, nem is figyelem az arcát, nincsen szükségem arra, hogy ha fintorogna, vagy mondjuk a közönyére. Inkább gyorsan megtörlöm magam, és már kapok is ki egy tisztát a szekrényemből, majd egy rövidnadrágba, s atlétatrikóba bújok. Amikor kiemelkedik a buborékokból, számára is átnyújtok egy száraz törölközőt, papucsot pedig hozok a fürdőből, ahol van tartalék, női méretben, a lakosztály ugye több személyes. Előkészítem a vásznat, és a festékeket. Elgondolkozva tűnődöm a válaszán, még az államat is vakargatom, miközben a fehér lapot nézem, majd őt. Megvárom, amíg megtörölközik, aztán odalépek, és finoman mozgatni kezdem. Nem olyan testrészeknél, amely kicsit is intim lehetne, a vállánál, a csipőjénél, közben nagyokat hümmögök. Az álla alá nyúlok, az egyik karját, mint holmi próbababáét felemelem, és a kontya mögé illesztem. Kicsit hátrébblépek, és hunyorgok. - Mindkettő szóba jöhet. Megszerkesztem a vezérvonalakat, átütős vásznat használok, és ha kész, akkor meg tudom csinálni a rajzot, így csak pár percig kell úgy állnod, a festményt pedig kényelmesen tudod nézni, akár mögülem is. Mondhatnám, hogy állj úgy órákig, hadd nézzelek, de azt hiszem, jó nagy tahóság lenne, ugye? – Villantok rá egy kedves mosolyt. Körbefordulok a szobában, hova is lenne értelme pózt állnia, itt fent jó idő van, nem fog megfázni ruhátlanul sem. Mindenképpen művészi képre gondolok, így a nemiségét jelző széttett lábak szóba sem jöhetnek. Nem olcsó pornűművész vagyok. Ráaásul itt még én fizetek, akkor adjuk meg a módját. A terasz, az lesz a jó megoldás, szemben nincsenek épületek, nem fognak belátni. Kézen fogva odavezetem, és beállítom úgy, hogy kinézzen a korláton át az óceánra. Félig hátrafordulva a válla felett, láttatni engedje feszesen ringó melleit, a vádliját, és a hátsóját. A számba veszem a ceruzám, és elengedem. - Ahha, így jó lesz. Na akkor most ne mozdulj. - Fordulok sarkon, és beállítom a vásznat, és elnyagolt mozdulatokkal látok neki. Azt egyértelműen észreveheti, hogy gyakorlatilag minden tizedik mozdulatnál pillantok a vászonra, végig őt nézem, a szemét, az alakját, de nem kéjesen, nem szexéhesen, inkább művészként, egyben rajongással is. Na jó, van benne némi szerelem is, de hát mondtam neki, hogy ő álmaim nője, ezen aztán nem is csodálkozhat. A rajzzal végezni akarok még a futár előtt.
Nekem ez tényleg csak üzlet, bár értem, sejtem, hogy neki más, neki valami több lesz, hiszen még is csak jelent valamit, hogy rám emlékszik és senki másra sem a múltjából. Ha nagyon mélyen szántó gondolatokkal akarnék jönni, akkor ezt biztosan jelentene valamit, de nem szokásom effélébe bocsátkozni. Jó nekem úgy, ahogy van, amúgy sem tudom elfogadni, ha valakinek többet jelentek, mint ahogy értelme lenne. Meg hát nem vagyok én se különleges, se érték, ezt szoktam meg, ez az, ami a részemmé vált és minden más olyasmi, amit képtelen vagyok kezelni. Szóval ez csak... üzlet. Én is adok valamit és ő is ad valamit cserébe. - Tudod mi ebben a fura? Az embert általában a tapasztalati formálják, ami történik vele, de te ezekre nem emlékszel, akkor téged mi formál? Hú... de magasröptű voltam! - mosolyodom el. Nem szoktam én filozófiai magasságokba emelkedni, nem túl gyakori ez nálam, maximum, ha sokat iszom, de most még csak egy árva kortyot se fogyasztottam el. De azért tényleg így gondolom. Én is a velem történtek miatt lettem ilyen, mindenki úgy alakul az élete során, ahogy a nehézségek, vagy a jó dolgok érik. Ő viszont ha csak maximum visszaolvassa, hogy mi történt vele az nem ugyanaz, az nem igazi tapasztalat, csak mintha egy könyvet olvasna, nem feltétlenül a saját életét tükrözi, mert bár ő írta le, de nem hagyott benne elég mély nyomot, mert nem emlékszik rá. Az ember a fájdalom és a boldogság élteti de ő ezeket elég hamar elfelejti, ha éri is őt bármi efféle. - Vicces... ha ezt az apám hallaná, tuti biztos, hogy hülyét kapna tőle. - nevetem el magam, de egy kevéske keserűség is van a hangomban. Igen, meg van bennem az is aki voltam és régen is meg volt bennem az, aki most vagyok. Az ebben a legszebb, hogy az apám pont ettől félt. Amikor megpróbáltam mindenben megfelelni neki, igyekeztem mindenben a kedvére tenni ő akkor is az anyám hevességét és szabadságvágyát látta bennem és végül is igaza volt. A legviccesebb ebben az, hogy pont miatta lettem ilyen. Ha normálisan nevel, ha nem mindentől tilt, csak óv, mint a lányát, akkor egész más életem lenne most. Igazából ő maga volt, aki erre az útra taszított, ő alakított olyanná, mint az anyám, ő tehet róla, hogy az lettem, akit nem akarta, hogy legyek, ami ellen olyan nagyon próbált ellenkezni. Jó persze Simon is közrejátszott benne, de mégis az apám volt aki végigterelt a cél felé, Simon maximum egy utolsó lökést adott, de még akkor is az apám volt, aki a hibáztatásommal befejezte, amit egy részeg pasas elkezdett. Nem számít, de ha minderre nem emlékeznék talán tényleg más lennék most, bár a fene tudja, hogy van ez. Aztán csak bólintok. Majd út közben elmondja, nekem aztán nem gond. Nem vagyok az a típus, aki mindent tudni akar arról, akivel egy kocsiba ül be. Lehet, hogy butaság, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy ténylegesen tanuljak a hibáimból. Talán majd egyszer ez is megtörténik, de most még nem tudom, hogy mikor kerül rá sor. Egyelőre még teszem, amit épp akarok és nem filózom azon, hogy ez milyen következményekkel járhat. Azért igazából az valahol meglep, hogy úgy fest tényleg csak lerajzolni akar. Van a pasiban akaraterő, ha így áll hozzám, hiszen mégis csak itt vagyok anyaszült meztelenül a fürdőjében és szerintem azt már rég leszűrhette, hogy nem vagyok egy visszafogott csaj, aki olyan nagyon ellenkezne, ha felmerülne egy gyors menet lehetősége. Oké, nem fiatal a pasas, de nem néz ki rosszul. Azért a vízbe legalább bejöhetne, milyen hülye helyzet, hogy csak a kanapén ülve nézi, hogy én fürdöm, és szimplán csak ücsörög. - Nincs bennem kényszer, csak épp, mint mondtam unatkozom. Fiatal vagyok, nehezen ülök folyton egy helyben. - rántom meg a vállam. Azért megnézem ám magamnak, amikor lekerül róla a szörf ruha. Végülis tényleg nem is rossz, de úgy fest nem megy tovább, nem kapja le az utolsó ruhadarabot is. Hát jó, amúgy is a rajz miatt jöttünk most fel igaz? - Totál kiázik a bőröm addig, az meg nem lenne szép nem igaz? Szóval tőlem belevághatunk, ha te is kész vagy és amit jobban szeretnél, amelyik alatt kisebb az esély rá, hogy elzsibbadok. - nem akarok azért túl sokat nyújtózni itt, tényleg nincs hozzá kedvem. Azért arra figyelek, hogy a hajam száraz maradjon, feltűztem, mert hát nem vizes hajjal képzelem azt a képet, bár nem tudom, ő hogy van ezzel. Attól még ugyanúgy várni kell, és aztán még majd amíg modellt ülök szintén, szóval... jó lenne minél előbb belevágni.
Az élet nem mindig alakul úgy, ahogy eltervezzük. Olyan sokat álmodtam már róla, hogy most, hogy valóságos, megérinthetem, igazából mintha valami tündérmese vált volna valóra. Az emlékek tekintetében nem csak a jókat írtam le, azokat, amelyeket úgy éreztem, nem akarok elengedni, tanulhatok belőle. Tudom, hogy megbántottam többeket, legyenek az elcsábított nők, átvert üzlettársak, ám azt is, hogy volt, aki megérdemelte. Ha sosem írnám le az emlékeimet, bármikor visszaüthetne a múlt, előbb utóbb naívvá válnék. Olyanná, akit bárki meg tud vezetni. Nem jártam iskolába, így a szocializációm csakis azon emberekre korlátozódott, akiktől jó, vagy éppen rossz példát tudtam ellátni. Amolyan mentorszerepet töltöttek be az életemben. Mint egy nagy gyerek, olyan vagyok én, ezért is nem érdekel a pénz, mert csak játékpénz, mintha egy társasjáték lenne. Végülis az, nem gondolom semmiről, hogy maradandó lehet az életemben, jelen pillanatban egyedül a velem társalgó múzsa az, aki éli világát, hasonlóképpen következmények nélkül. - Egyértelmű, ez csak üzlet. – Bólintok jólnevelt udvariassággal, holott a szüleim túl hamar meghaltak ahhoz, hogy bármi ilyesmit plántáljanak a kicsinyükbe, a nőkkel valamiért lovagias vagyok. Kőkori intézmény ez, még ha a lányt kikötözve is lerajzoltam, sosem tennék a nőkkel olyat, amire nem vágynak, vagy ellenkeznek. Lehet velük keménynek lenni, ha ettől indulnak be. Minden más csak önáltatás, azok sajátja, akik nem képesek kiismerni a gyengébb nemet, és erőszakkal akarják elvenni, ami nem megy önmaguktól. - Nem olyan vészes, van, amire jobb nem is emlékezni, azokat elengedem. Olykor még mutatságos is visszanézni, hogy milyen hülyeségbe mentem bele korábban. – Fejtem ki részletesebben, láttam már olyan gyerekzsúrt, ahol Szellemirtóknak öltöztem be az ügyvédemmel, pedig korábban azt hittem, hogy utálom a gyerekeket, ezek szerint annyira mégsem, engem dobáltak meg a legjobban tortával, és fura módon még élveztem is. Az életem ilyen kis emlékszilánkokból, töredékekből épül fel. Kívülről nézem saját magam, és ezzel próbálok azonosulni. Ha ma hívnának el egy ilyen bulira, sokkal inkább úgy mennék el, hogy akár jól is érezhetem magam, ha már fordult elő ilyesmi. - Furcsa? Én meg mondjam azt, hogy zöldségeket beszélsz? Inkább arra gondolj, hogy szinésznőket egészen fiatalon, még gyerekként is felfedeznek, mert látják bennük azt, akivé válhatnak. Hiszem, hogy minden, ami belőlünk fakad, az mind megvan magunkban, nem másmilyenné válunk, csak kiengedjük. Mindaz, ami most vagy, régen is voltál, csak a tapasztatok hatására felvállaltad. És még most is az a lány vagy, aki akkor voltál. Finom tekintetű, őszinte. – Nem érdekel a vállrántása, és a kishitűsége. Amennyire magabiztos, nem is a szavai, a hangsúlya tükrözi azt, hogy a külsőségek ellenére cseppet sincsen tisztában magával, mennyit ér. Ez olyan, mint amikor egy srác nagy hanggal, fizikai erővel akar érvényesülni, mert nem ért a finom módszerekhez. Még mindig nem tudom a nevét, de ő olyan, hogy azonnal kellenek neki az impulzusok, és ha úgy látja, hogy egykor nem ért semmit, akkor azt egy régi, rossz életnek tekintheti. Kompenzál, de nem tudom mit. Nem is akarok vájkálni. - Majd útközben elmondom, nem annyira lényeges. – Most én rántom meg a vállamat. A pénz koránt sem minden, és akiknek nincsen, azért nem veszik komolyan, mert attól tesznek függővé mindent. Boldogságot ellenben nem lehet vásárolni, és sosem értettem hogy mit lehet több pénzből megvalósítani? A nap mindenhol ugyanúgy süt ránk. Jókat enni kevés pénzből is lehet. Én csak azért költöm a sokat, mert unatkozom, és már egyre erősebb impulzusok kellenek, de ha most hirtelen nem lenne pénzem, akkor kitalálnék valami más. Különben meg van, amit szándékosan nem jegyzek fel, csak annyit, hogy majd elmeni egyszer Egyiptomba, még ha előtte minden évben jártam is ott, mert mindig újként hat majd az élmény. Mustrálom egy kicsit a fiatal testét, amelyet állítása szerint már oly sokan előttem, azzal a kivétellel, hogy velük használta is, én pedig nem szándékozom ilyesmit. Fél szemmel még mindig őt nézem, közben telefonon elintézem a pénzügyeket. Amikor kiemelkedik, aztán jól érezhetően megmozdul ott lent valami, hiszen nemcsak gyönyörű, a vizes teste egyszerűen még kivánatos is. A múzsám itt, az én fürdőmben. Erről évekig csak álmodtam, de nem leszek tisztességtelen. A lovag sem dobja ki az árok szélére a királylányt. Visszaülök inkább a kanapéra, amíg meg nem hallom az invitálást. - Nos... úgy terveztem, hogy letusolok, szörfözni voltam előtte. De legyen... Csak ne legyen benned mindig valami kényszer, hogy máris csinálnunk kell valamit. – Kibújok a szörfösruhából, amely alatt csak az úszógatyám van, az viszont marad. Nyolc évvel vagyok idősebb a lánynál, akinek most már a nevét is tudom, ő csak a keresztnevemet hallhatta eddig. Az örökös sportnak köszönhetően igazán arányos, de nem kigyúrt vagyok, szoktam kondizni is, de a küzdősportoknak, és a vízben levésnek köszönhetően van egy könnyen felvállalható alakom. - Gondoltam meg akarod várni a kártyát, és a zsetonokat, de ha ennyire sürgős, a fürdés után nekilátok. Rajzot kérsz, vagy festményt? Bármelyik megoldható. – Beleereszkedem a buborékokba, érzem, hogy átjárja a testemet a jóleső bizsergés, alá is merülök, hogy bevizezzem a hajamat is, hogy kiálljon tincseimből a só, és a hínárszag. Kisimítom arcomból a vízcseppeket, és flegma mosollyal várom a válaszát.
Oh hát én azért koncentrálok a jelenre, mert a múltam nem olyasmi, amivel akarnék foglalkozni. A múltam fájdalmas, a múltam kínzó és egyáltalán nem akarok gondolkodni rajta, ha nem muszáj. Szívesen elfelejteném, ahogy vele van ez, de sajnos ebbe nem sok beleszólásunk van. Kénytelen vagyok emlékezni az apámra, kénytelen vagyok minden egyes szemétkedését észben tartani, minden napnak az érzését, amikor fájt, hogy nem foglalkozott velem, minden napot, amikor igyekeztem a kedvében járni, de nem értem el vele semmit, mert nem figyelt rám, nem foglalkozott velem és semmi sem volt jó, amit csináltam, semmi sem volt elég, pedig annyira igyekeztem. Ezért is van, hogy nem akarok már másoknak megfelelni. Már nem érdekelnek a vélemények, azt teszem, amit akarok és akkor, amikor én akarom, mindenki bekaphatja! - Nem vettél le a lábamról, ne hogy azt hidd, csak pénzt adsz azért, hogy ledobjam a ruháimat. Ez két különböző dolog. - levenni a lábamról senki se tudott még és nem tudom, hogy lesz-e olyan, akinek ez esetleg sikerülhet. De ő se azt érte el, hogy ténylegesen megtegyek bármit, amit akar, csak egy dolgot és azt is azért, mert cserébe ad viszonzást. Ez így végül is nem más, csak szimpla üzlet, nincs benne semmiféle lábról levétel. Az arany középút pedig... Simon is valami hasonlóval próbálkozik, majd kiderül, hogy bele törik-e a bicskája. - Világos, én se szívesen patkolnék el egy műtőasztalon. - bólintok egy aprót. Tényleg teljesen jogos, meg amúgy is az ő élete, nekem aztán cseppnyi beleszólásom sincs. Csak a sajátomba van, és azzal azt is teszek, amit én akarok. Amúgy is úgy fest, hogy őt azért nem hatja meg ez a dolog olyan vészesen, akkor én sem fogok könnyeket hullajtani, mert van egy kellemetlen kis hátránya. Sokaknak van, ez van. - Hát nem mondom, hogy még mindig meglep, amit mondasz, de legyen így, van akinek furcsa az ízlése. - rántom meg a vállam. Nem hiszem hogy valaha is el fogja tudni velem hitetni, hogy akkor is értem valamit. Apám elég jól belém verte, hogy nem így van, de mondjuk tény, hogy valami miatt Simon is felfigyelt rám, csak soha nem értettem azt sem, hogy miért, meg hát nem is lett valami jó vége, hogy sokat akarjak ezen filozofálni. De mindegy, nem számít, hogy mik az okok, most inkább csak az a fontos, hogy a pasas pénzt ad nekem azért, mert lerajzolhat. Ez végülis nem olyan durva dolog, keresni pedig sose rossz. Az meg nem izgat, ha úgy hangzik, mint eladnám magam. A szavaira már csak bólintok. Igen, veheti úgy is, mintha modell lennék, akik megörökíthet, és azért fizet. Ez olyan, mintha munkám lenne egy alkalomra. Fura, soha életemben nem dolgoztam még igazán semmiért sem, de mindent el kell kezdeni valahol, még ha csak egy alkalomról van is szó. - Szerezzen? Érdekes... - ez nem úgy hangzott, mintha az a pénz tisztességes munkából származna, de ki vagyok én, hogy legyen ehhez bármi közöm? Senki igaz? Akkor meg nem szólok bele, csak szépen irány a kocsi, meg a hotel, aztán pillanatok múlva már szemrebbenés nélkül dobom is le a cuccaimat, hogy elhelyezkedjek abban a fürdőben. Nem gondolom, hogy zavartatnom kellene magam e miatt, amúgy is arról volt szó, hogy lerajzol, akkor jó ideig fog még nézegetni. Kissé azért felszökik a szemöldököm, amikor a táskámban turkál, de végül nem teszem szóvá, főleg amikor meghallom, miről van szó a telefonban. Oh, hogy ez milyen baromi jól hangzik mamám! Nem tehetek róla, hogy vigyorra húzódik a szám már az összeg hallatán is. Kíváncsi vagyok mit szól majd ehhez Simon. Ő pár tízezerért meglövette magát, én meg simán ennyit szedek össze és ki tudja, hogy nem csinálok-e még többet belőle, majd a nyeremény formájában. Kicsit kiemelkedem az vízből, amíg megcsinálom az aláírást, aztán vissza is süllyedek szépen. - Oké, és meddig várunk és... te nem jössz be? Vagy addig nem kezdjük el? Unatkozom! - ez így tényleg lassú és igazából nem gondolom, hogy átverne, amúgy is már látott, innentől már mindegy, a rajzot meg még ugyanúgy szét tudom tépni, ha aztán át akarna verni nem? Szóval csapjunk bele a lecsóba!
A legtöbben mindig a jelenre koncentrálnak, nekem azért fontosabb a múlt, mert számomra elveszett. Naplókból, hangkazettákból tudom meg, hogy mi is történt velem, egyátalán mit volt fontosnak tartanom, és számtalanszor visszaköszönt már, hogy annak lett jelentősége, amit már nem volt időm megörökíteni. Különben sem jegyzek fel mindent, mert nem az a célom, hogy csak próbáljam összerakni az életem darabkáit, ezek inkább kapaszkodók, mintsem valódi emlékek. Előre nézek, a múlton úgysem változtathatok. - Nem? – Mosolyodom el, cinkos pillantással a szememben. – Akkor most éppen miről is állapodunk meg? – De igaza van valahol, nem az ágyamba fogom cipelni, egy művészi kép mégiscsak más dolog, és ahogy igértem, nem fogok rámászni. Annál többre tartom őt, még ha látszólag nyersnek is mutatja magát, férfifalónak is akár, hisz oly bátran odajött hozzám, de vajon tényleg ő ez most már? Nem ismertem senkiként, ez tény, de létezhet egy harmadik, arany középút, valahol a kettő között? Aki talán már bátrabb, mint az a lány, akit először láttam, de nem táncol a szemében ennyi keserűség, amitől keménynek mutatja magát? - Az elején még próbálkoztak, de túl kockázatos lenne a műtét, és inkább élek így, mintsem mindennek vége legyen. Különben pedig már megszoktam, előnyömre tudom fordítani. – Nem flegmán mondom ezt, de ha a betegség nem védene, már többszörös életfogytiglant kaphattam volna. Iskolai végzettségem nincs, a képességemmel tökéletesen el tudom látni magam. Ha valami műtéten esnék át, mi garantálja, hogy továbbra is ilyen ügyes kasszafúró lennék? Nem-nem, ez így jó. - Nem bocsátkoznék messzemenő következetésekbe, talán... mert mindent elsöprően te voltál az, aki az egész addigi életemet félresöpörted? Onnantól te voltál az, akihez másokat hasonlítottam. Ennek nem annyira szép a szeme, annak nem olyan formás a combja. Mit tagadjam, álmaim nője voltál, még ha hánynál is attól, hogy ezt egy kamaszra mondom. Ez van. – Jegyzem meg keményen. A következmények nélküli életnek ez az egy előnye. Sosem kell hazudnom. Jó, nyilván senkinek nem fogom azt mondani, hogy jöttem kirabolni a bankotokat, de a realitás talaján maradva, ráadásul a múzsámnak, miért tenném? Kétlem, hogy lesz számunkra olyan, hogy örökkön-örökké, amíg meg nem... Talán újabb öt évre nem látom, a most szerzett emlékeket kell elraktároznom. - Ez nem hangzik túl jól, olyan, mintha eladnád magad, én pedig nem akarlak megvásárolni, de ha azt vesszük, hogy a festők régen is fizettek a modeljeiknek, hát miért is ne? Legalább kapok valamit a pénzemért. – Nem tudom, hogy miért érint rosszul, hogy már látták elegen ruha nélkül. Nem vagyok szent, ráadásul sokkal idősebb vagyok, mégis, olyan fura belegondolni. A jelenlegi életéről nem tudok semmit, ha ennyire nyíltan beszélt a viselt dolgairól, nem egy visszafogott teremtés, aki egykor volt. - Vagy aki tudja a módját, hogyan szerezzen bármikor ismét. – Felelem titokzatos pillantással, és a kezemet nyújtom, hogy segítsek felállni, majd kiveszem az étkezőből. Alig negyed óra múlva már a széfemnél matatok, amely gyorsan fel is tárul, a lány még a jakuzziból is ráláthat, van bent készpénz bőven, nagyjából hárommillió lehet ránézésre, de csak annyit veszem magamhoz, hogy az utazáshoz elengedő legyen. Amíg a lány becsobban, hangtalanul nevetve legyintek, és a telefonhoz lépek, miközben felveszem a földről Jill táskáját. Engedélyt sem kérve nyitom ki, kikeresve belőle a személyes okmányokat, majd tárcsázom. - Travers? Josh. Egy bájos hölgynek nyitunk bankszámlát, diktálom az adokat... – Sorolom a nevet, születési adatokat, majd folytatom. – Ötszázezer, dollárban. A betéti kártyának azonnal el kell készülnie, intézkedj légyszives. Faxolom az aláírását, a futárral várom a kártyát egy órán belül. Ezen felül a hölgy nevére egymilliót kérünk zsetonban, szintén a futárral, az Atlantisba megyünk majd. Igen, ennyi. Teljes diszkréció, köszönöm. – Teszem le a telefont, majd a bárpulthoz lépek, ahonnan ezúttal nem töményet, hanem emlékezve a hamburgesnél tapasztalt visszautasításra, csokilikőrt öntök, neki is, magamnak is. Egy A4-es papír alá kemény mappát teszek, és azt nyújtom át először, tollal együtt, miközben vizslató tekintettel veszem szemügyre fiatal testét, amelyet eddig is néztem. Így közelről még szebb. Nem csoda, ha sorban álltak értük. - Bárhova, szimpla aláírás. – Ha megvan, átveszem, és az italát nyújtom át. A papírt behelyezem, és már küldöm is, hogy végül a saját csokimmal foglaljak helyet kanapén. - És most várunk.
Hát naná, hogy furcsállom, hogy valaki csak így megjegyzett engem... azt a valómat, akit nem is nagyon vett észre senki. Szerintem ezen azért bárki elég szépen elcsodálkozna, nem én vagyok e téren a furcsa. Érdeklődve döntöm oldalra kicsit a fejem és szépen felkönyökölök az asztalra, amikor már az utolsó falatokat is eltüntettem a fagyiból. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit is akar ebből kihozni. Mégis kénytelen vagyok először röviden felnevetni. - Nem az a típus vagyok, akit csak úgy le lehet venni a lábáról pár mondattal, így is úgyis én döntöm le, hogy mikor szabadulok meg a bugyimtól. - ezt azért tényleg nem árt tisztázni. Nem nagyon volt még rá példa, hogy valaki kidumált a ruháimból, ha én nem akartam. Egyébként meg, ha valaki érdekes, vagy szimpi, akkor meg minek kéne mindent túlgondolni, vagy túlkombinálni. Szóval lássuk a medvét, vagyis halljuk! Jó azért kicsit meglep, amit végül hallok. Kissé talán hihetetlen is. - Hm... érdekes, és nem lehet helyrehozni a fejed, hogy emlékezz a dolgokra? Nem is érdekel, hogy rám miért emlékszel? - legalábbis ahogy mondta úgy fest, hogy fogalma sincs az okokról és akkor nem is nagyon hiszem, hogy utána akart volna járni, vagy mégis? Sőt nem hiszem, hogy engem keresett volna, mert azon a képen még elég fiatal voltam, és utána még pár évet ott éltem ugyanúgy és nem került elő a pasas újra, legalábbis én nem láttam, bár tény, hogy abban a bárban sem maradt meg bennem annyira, tehát ez még nem kizáró ok. A családomat pedig jobb is, hogy nem feszegeti, vagy nem akarja tudni, hogy miért vannak bennem tüskék. Akad néhány, de nem igazán olyasmik, amikről szívesen beszélek és nem is a legjobb esti mese témák. Soha senkinek nem meséltem még, talán csak az a nyomorult telepata tud egy s mást, bár állítólag nem mászik bele engedély nélkül a fejekbe, de hát... mégis ki bírná megállni? Ő se egy szent, szentek nincsenek, csak a naivak és a hülyék hisznek bennük én pedig egyiknek sem vallom magam. - Végül is igen, és már elegen láttak ruha nélkül, akik egy petákot se fizettek érte, így legalább értelme is van. - rántom meg a vállam egy széles mosollyal. Nem hazudok, tényleg így van, de nem nagyon érdekel ez ügyben se a véleménye, se semmi. Jó nekem így, nagyjából legalábbis. Simon szerint változtatnom kéne, de csak szép fokozatosan, no meg arról volt szó, hogy ne építsem le magam, arról nem, hogy egyáltalán nem kéne se bulikkal, se semmivel sem foglalkoznom. Azért valami kell, mégis csak fiatal vagyok, nem költözök be innentől valami poros könyvtárba, hogy átmenjek apácába. - Csak az nem tartja sokra a pénzt, akinek van. - jegyzem még meg, aztán szépen felállok, amikor már minden tiszta. Jó lesz nekem ez így, és végülis még eldönthetem, hogy mennyi pénzt akarok eljátszani Renoban. Ha nagyon nem megy, akkor nem megy, meg amúgy is az se nagyon érdekel, ha veszítek, hiszen végülis eleve nem volt számításban, hogy most bármit is kapok, akkor meg miért ne játszhatnék úgy vele, ahogy akarok? Kicsit azért elkerekedik a szemem a menő szálloda láttán, de igazán csak akkor, amikor a nem épp gyenge lakosztályba érkezünk meg. Nem rossz, a pasas tényleg úgy fest, hogy nem egy nincstelen kis alak. Azért persze komolyan érdekel, hogy van-e pénze, amit majd megkapok. Az pedig, hogy esetleg veszélyes is lehetne itt lennem? Nem... még mindig nem fogtam fel, hogy nem mindenkit tudok lenyomni. Amúgy is, ha néha egy-egybe belebotlom, attól még másokat ugyanúgy sikerülhet elintézni nem? - Csak aztán ne verj át, azt nem szeretem. - figyelem, ahogy a széfhez lépdel, de nem hezitálok sokat. A napon nem két percet voltam jól, fog lenni a fürdő és ilyen kádak nincsenek a birtokon. A zuhany nem minden esetben a legkedvesebb elfoglaltságom, nem lehet úgy igazán kiélvezni, elnyúlni benne, csak ácsorogni és gyorsan túlesni a lényegen. Pillanatok alatt kerülnek le a ruháim, miután a táskámat szépen ledobtam az ágy mellett a földre, és már csobbanok is be.
Nem tudom, hogy akkor milyen volt, kétségkívül sokat változott, de ami akkor és ott megtetszett benne, még mindig a sajátja. Az a tűz, az az erő, valami olyasmi, ami kitörölhetetlenül belém égett. Erősködik, hogy el kéne mondanom, furcsálja ugyanis. - Azt hinnéd, hogy csak a bugyidat akarom lehúzni ilyen olcsó dumával, de szögezzük le, ez nem cél. Ne zárjuk ki, de az igazságom nem valaminek a leplezése, álcája. – Mosolyodok el keményen. Régóta élek már következmények nélkül, számtalan lány megfordult az ágyamban, akiket elkáprásztatott a pénz, és a nincsen tegnap varázsa, de Jill elég világlátott öreg rókának tűnik, pedig még csak alig töltötte be a második xet, azt tükrözi vissza, hogy csak vállat ránt, bármit is mondok. Akkor miért ne mondhatnám meg róla az igazat. - Egy gyerekkori balesetnek köszönhetően semmire nem emlékszem, ami egy évnél régebben volt. Te voltál az első, és mindezidáig egyetlen momentum, akire még öt év távlatából is kristálytisztán emlékszem. Nem a rajzok miatt, igazi emlékként. Na ehhez mit szólsz? – Most már igenis vetek rá egy sokatmondó pillantást, ez azért nem lehet véletlen. Lehet ő a múzsám, de akár a sors akarta örök szerelmem, lelki társam, akit egyszer meg kellett lelnem. Na de ne bocsátkozzunk ilyen romantikus kijelentésbe, főleg nem fennhangon, mert még a térdét csapkodva röhögve küld el a francba. - Azt elhiszem.. – Bólintva emelem fel kissé a vállamat, kétlem, hogy bárki is azért lenne oda, hogy valaki uralkodjon rajta. Főleg a nők nem komálják azt, ha egy férfi bármikor átveheti az irányítást, és azt tegyen velük, amit akar. A morcosságához nem kell psziciáternek lennem, hogy észrevegyem, valamitől csak ilyen. Talán már az volt fiatalon is, ám akkor nem volt időm az arcán kívül a valódi érzéseit is megfigyelni. Csak összenéztünk, ő pedig ment tovább. A velem szemben helyet foglaló nő szenved a tüskéktől, akit csak módon kaphat. Férfiaktól. Legyenek azok udvarlók, vagy családtagok. Másoknak ez a kisebb csoport eszébe sem jutna, ám nekem, aki egész életemben szenvedtem a családom hiányától, még csak emlékeim sincsenek róluk, túl későn kezdtem el naplót írni, egy betöltetlen űr az életemben. Ha valakink viszont csak rossz emlékei vannak, nem biztos, hogy jobban járt velük. Nem tudhatom. Amikor elmerülök a sokat sejtető tekintetben, nem tudom felmérni, hogy mit látok. Bár olyan lenne a képességem, hogy az elmét ismerjem vele meg, így a fal áthatolhatatlan. - Arany középút, nem? Adsz is, kapsz is? – Szemtelen mosollyal enyhítem a hangulatát. Már ha sikerül. Tudok én, szeretek is kemény, macsó lenni, de az csak egy felvett szerep. Amikor önsajnálattal hívom fel mások figyelmét. Roppant olcsó trükk. Valahogy nem tudok elmerülni a nemlétező emlékeim kavargó örvényében. Csak előre nézek, tudom, hogy a mai nap is az enyészeté lesz. Vagy ez sem így van? Ez a lány minden pillanatomat a végső emlékezetembe vési? Leghamarabb egy év múlva tudhatom meg. - A pénz nem minden. Időhúzó azt hiszem. Csak arra jó, hogy játszunk vele, részemről nem tudom komolyan venni. Ha te igen, nem sajnálom tőled, de megvásárolni sem akarlak. Az alku áll. – Megrázom a kezét, igazi kemény kézszorítással, hogy érezze, nem fogom lenézni, csak azért, mert nő. Sőt, mindig is ilyen belevaló, vérbeli nőre vágytam, és csak reménykedtem, hogy egyszer viszontlátom még. Érdekes fordulat, és még az ajánlatomra is vevő! Elengedem a kezét, és miután már fizettünk, elindulunk kifelé. Az újabb kérdésre csupán bólintok. Azt csinál a nyereményével, amit akar, de miből gondolja, hogy nyerni fog? Reno nem az a pálya, ahol bárkit is nyerni hagynának. Én is óvatosan dobálom a fránya kockákat, mert ha ösztönszerűen kijön belőlem a csaló mozdulat, akkor a végén még kitiltanak. Vagy még rosszabb. Jobb ezt kicsiben űzni, és a mázlira fogni a ritka nagy nyereményeket. Kint besegítem a terepjáróba, és egy pár pillanat alatt a szállodám elé gurulunk be, ahol már a parkolóban pattannak Jill elé, hogy nyissák neki az ajtót, ha kiszáll az autóból. Odaadom egy boynak a kulcsot, aki beáll vele. North Salem nem éppen üdölőparadicsom, de Washingtonhoz közel azért nem ritka egy öt csillagos szálloda. Azért elnöki lakosztályt nem vettem ki, bár következmények nincsenek, az állandó feltűnést sem szeretem. Direkt nem hívom fel magamra a figyelmet. A tízenöt emeletes épületből csupán a tizenkettedikig megyünk, a lift üvegfalú, végig lehet látni a mellettünk elsuhanó szaunákat, éttermeket, medencéket. Kiszállunk, én pedig a már korábban elkért szobakulcsot nyomom a lány kezébe. 1214-es. Ha rátalál, és benyit, akkor egy négy embernek is bőven elegendő lakosztályba lyuk, baldahinos ággyal, erkéllyel, jakuzzival. - Ha már úgyis látni foglak, akár le is fürödhetsz előtte. – Biccentek a pezsgőfürdő felé, míg én magam a sporttáskámat a körkanapéra teszem le, és egyenesen a bár alatti széfhez lépek, hogy kinyissam.
Gyakran előfordul, hogy egy álomképnek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint ami valóban reális lenne, hogy azt hisszük valamiről, hogy igazán nagyon fontos állomása volt az életünknek, és amikor rájövünk, hogy ez nincs így, akkor mérhetetlen csalódottsággal tekintünk vissza. Nem teljesen olyan ez, de valahogy én is így vagyok Simonnal. Tényleg úgy voltam vele, hogy gyűlölnöm kellene őt, szívből, mert miatta változott meg az egész életem, miatta lettem olyan, amilyen most vagyok. De sikeresen rávilágított, hogy nem teljesen van ez így, mert ő talán csak egy köztes lökés volt, de az igazi bűnös az apám, és hogy talán... akkor is ilyen lettem volna, ha nem teszi meg velem, csak idő kérdése volt, hiszen az anyám miatt bennem volt ez a vágy, a nagyvilági élet után. Talán ez a pasas is ezt látta meg bennem, amikor még csak nagyon mélyen motoszkált. Abba a kocsmába is csak e miatt tértem be. Soha nem mentem ilyen helyekre, soha, apám nem is engedett volna. Mindig minden hibának következménye volt, amit elkövettem, az után is, hogy benéztem oda, és késtem a vacsoráról talán tíz percet szép fejmosást kaptam tőle. De megérte, mert tetszett a zene és... egyszerűen egy kicsit jó volt ott lenni. - Tényleg furcsa és igazán elmagyarázhatnád. Hidd el sok mindent láttam és hallottam már... nem sok mindenen lepődöm meg. - rántom meg kicsit a vállamat, de az ő dolga. Ha nem akar nekem részleteket mondani, hát ne tegye. Igazából nem is kellene, hogy érdekeljen. Tényleg nem világos számomra, hogy mi az, ami annyira megfogta bennem, hiszen csak egy lány vagyok és akkor még csak ennyi se voltam,csak egy láthatatlan árny, aki beleveszett a környezetébe, mert úgy volt könnyű neki, ezt várták el tőle. Csak valahol mélyen vágytam akkor többre, csak e miatt mentem el arra a bulira, ami aztán mindent megváltoztatott. - Hát rohadtul nem vagyok törékeny kislány és baromira nem értékelem azt sem, ha valaki odavág valahova. - szökik fel kissé talán morcosan a szemöldököm. Nem... az az egy, amit nem viselek jól, amikor valaki felül akar rajtam kerekedni. Rossz emlékek... Nálam bármi is csak akkor működik, ha tudom, hogy én vagyok az irányító, hogy én vagyok a domináns fél, mert amúgy hamar elpattan a cérna és a végén tényleg én leszek majd az aki uralja a terepet. De nem fogom a részleteket is az orrára kötni, mert hát őszintén szólva szerintem semmi köze nincs hozzá és még csak nem is nagyon ismerem igaz? Az azért mégis meglep, amit akar, de miért ne? Csak tényleg kell nekem a kellő fizetség érte, mert csak úgy hobbiból nem fogok modellt állni, ülni senkinek sem, főleg egy olyan képre, amit szeretne. A lehetőség hallatán kicsit hezitálok, azért ezt jól meg kell rágni. Felállok szépen és megyek utána ugyan, de egyelőre még nem tudom, hogy mi lesz a válasz. - Ennyi pénzed van? Komolyan? - azért ez fontos kérdés, bár láttam nála azt a sok kártyát, de... azért ennyi pénzt se nagyon láttam még egyben. Meglátjuk, végülis már jó ideje nem nagyon érdekel a kockázat. Megállok a kocsi mellett és mielőtt még elmenne a saját helyére szépen a kezemet nyújtom neki. - Rendben van, ez jó üzletnek tűnik, akkor menjünk Renoba. És amit nyerek az az enyém igaz? - voltam már Vegasban, voltam már züllött helyeken, ez sem hiszem, hogy sokban más lenne, de majd meglátjuk. Bepattanok tehát a kocsiba... hát akkor irány az ismeretlen, már megint. Felelőtlenül, ahogy szoktam.
Meglepő módon nem izgat fel a dolog annyira, mint amikor éveken át ábrándoztam róla. Most valahogy sors-szerűnek tűnik. Mintha az, hogy nem felejtettem el őt, csakis ahhoz lett volna sárgaköves útként kikövezve, hogy végül egyszer hozzám vezesse. Miután nincsen vesztenivalóm, nem is vagyok negatív, mindenben a jót próbálom látni, azzal, hogy most itt ül előttem, tökéletesen meg vagyok elégedve, zavarról pedig szó sincsen, ahogyan a füzetemet lapozgatja. Talán neki is készült. Kettőnknek. Nincsenek illúzióim, nagyon is érett lánynak tűnik, hogy bármi elképzelésem lehessen vele kapcsolatban, de talán itt és most le tudjuk zárni életem ezen fejezetét. Különben is ki tudja, hogy mikor végzem egy bankfiók padlóján, átlőtt fejjel, vagy egy kaszinó mögötti sikátorban a gőgösnek hitt stílusomért? Sok a pénzem, szórom mint a pelyvát, ez elég sok ellenséget sejtet. A rendőrség meg tehetetlen, de talán egyszer majd balesetnek álcázva tesznek el láb alól. - Ha bárki is... te aztán vagy valaki. El se hinnéd, hogy mennyire fontosnak tartottalalak. Ne szaladjunk előre, úgyis azt gondolnád, hogy viccelek, úgyhogy ez szót sem érdemel, de az igen, hogy... a névtelen senkik talán pont azzal tudnak kiemelkedni, hogy csak teszik, amit jónak látnak. A vesztesek pedig bizonygatják, hogy kik is ők, ezért lesznek átlagosak. A nevedet sem tudtam... De akkor és ott... Nos... Sugárzott rólad az, amely betöltötte azt a kis ír kocsmát, és a raboddá tett. – Felelem sárm, vagy cinizmus nélkül meglehetősen egyszerűen. Nem csak a múzsát láttam benne, akit nem tudtam elfelejteni, hanem a nőt is, a még kislányban. Nem kezdtem el őt gondolatban megöregíteni a képeimen, s nem a perverz vágyaim beteljesülését láttam a tizenöt évesben. Az csak egy alak, egy állomás az életünkben, nem tudhattam, hogy az amúgy is szép kiskacsából még szebb hattyú válik. Azaz sejthető volt, de annyira nem vagyok tehetséges, hogy ezt is belelássam a rajzaimba, amelyek a képességemnek hála automatikusan működik, nem tudatosan. Egy igazi festő meg tudta volna csinálni. Nem tudhatom azt sem, hogy miken ment át, akárcsak én, hiszen én magam okoztam a szüleim halálát, és utána még ki tudja hány életetet tettem tönkre, talán ennek is köszönhetően adományozok annyira karítatív szervezeteknek a rabolt, vagy nyert pénzből. Elkölteni úgysem tudnám, névtelenül odaadni pedig legalább valami olyan, amivel jót teszek. Ezeket legtöbbször le sem írom a naplómba, jót tenni nem tudatosan kell, mellett veregetni. Csak tenni, és kész. - Talán azt akarják, hogy valóban egy törékeny kislány legyél. Akit oda lehet vágni az ágyba, és.. szóval tudod. Én az erőt keresem, mindig is azt kerestem, közben volt pár vakvágány, kissé rosszul osztom be az időt, ami még megadatott... – Nevetek fel könnyedén, igazából az sem érdekelne, ha most helyben rontanának ránk a kommandósok, hogy végre bizonyíték van ellenem. Így is túl sokáig éltem már, természetellenes amit csinálok, de miután már semmi nem köt le, ez változni sem fog. - Fizetni, a múzsámnak...? – Kérdezem eltűnődve, aztán bólintva nyitom fel a pénztárcámat, amely még mindig a kezem ügyében van. Arany hitelkártyák, általánosan elfogadott VIP fizetőeszközök vannak benne. Nem szokásom felvágni, de ennyit megérdemel, ha már a tudatomba ette a fene. – Mit szólnál ha választást ajánlanék...? Egyik lehetőség... Egymillió dollár készpénzben. Másik lehetőség: Másfél millió dollár, amiből egymilliót elkockázol velem Reno-ban mondjuk ma éjszaka? Azt eszel, és iszol, amit akarsz... Nem fogok rád mászni. – Amikor kiérünk, akkor rápittyegek a terepjárómra, és kinyitom az anyósülés ajtaját.
Tény, én vagyok, de azért azt hiszem mindenki reális ha kissé fenn akad azon, ha ilyen képeket lát saját magáról méghozzá egy vadidegen fickó füzetében, méghozzá a fiatal kori önmagával, amikor még finoman szólva is szürke egér volt. Az egész nekem akkor is fura, azért is gondoltam arra, hogy volt köztünk valami, aztán meg elképzelt gyerekként, bár az tény és való, hogy ennyire hitelesen nehéz lett volna ezt megoldani, mert azért mégis csak olyanok azok a képek, mintha majdhogynem fotó lenne, azt pedig nem hordok magamról, hogy az alapján felismerhessen. - Megváltásra? Hol és hogyan láttál te engem régen? Senki voltam, egy... névtelen senki. - szürke egér, aki beolvadt az osztályba és próbált kitűnni legalább egyszer, és azt hitte sikerült. Próbáltam más lenni, amikor Simon elhívott abba a buliba, aztán az egésznek nem lett jó vége, nagyon nem és most itt vagyok, mert eljöttem és egész más lettem. Bár ha azt nézzük, akkor megváltásra leltem, csak nem úgy, ahogy gondolná, vagyis... kinek mi. Én úgy gondolom jó irányba fejlődtem, mert lazább lettem és... erkölcstelenebb, ami jelen esetben nekem jó, csak most nem kérem azt a sört, nem olyan nagy dolog. - Furcsa vagy... nem érdekeltem akkoriban senkit, lehet hogy csak rosszul láttál, rossz fejet társítottál egy másik testhez, vagy tudom is én. - tényleg elég nehéz elhinnem, hogy az akkori énemre úgy rá volt kattanva. Talán csak nem látott jól mondjuk szemüvegben, vagy tudom is én, ezért nem volt teljesen helyén az értékítélete, vagy akkorra már több sört ivott meg, mint mondjuk most. Végül csak megrántom az vállam, nem számít, az ő dolga, hogy mire indul be, lehet hogy eleve az ártatlan kislányok keltik fel az érdeklődését, bár akkor csalódnia kell, hiszen én már a közelében sem vagyok az ártatlan kislánynak. - Hát ilyet se mondott még nekem senki. - meglepődöm kicsit, hát persze. Hogy én harcias... azt hiszem, ha ezt most újdonsült mentorom, vagy hogy is kéne neveznem hallaná, akkor jót nevetne rajtam. Az a sikítozó lány, akit sikerült a kocsijába csábítani, vagy inkább nekem őt, csak nem tudtam mik lesznek a következmények, cseppet sem volt harcias. - Ha rossz a kedvem, van rá módszer hogyan vezetem le a feszültséget, de az olvasás nem tartozik közé, max. a csoki. - de inkább valami egész más, amit most nem fogok neki elmesélni. Sokkal jobban hat nekem az, ha rombolok egy kicsit a környezetemben, annak tényleg van értelme és hatásos is, bár persze a környezetem annyira nem értékeli. Aztán az is leesik, hogy mit is akar pontosan rajzolni. Elgondolkodva nézem, ahogy fizet és feláll. - Fizetsz is érte, ha lerajzolhatsz meztelenül? - kiskorúnak számítok, tehát ha most ezt bárki meghallaná itt a környéken, akkor még baja is lehet belőle. Egy felnőtt pasas, aki csábítgat itt egy magamfajta fagyit nyalogató kis csajt... hát biztos lennének következményei, ha valaki hallaná, de végül mégis felállok szépen és kicsit kinyújtóztatom magam. - Jól van, kíváncsi vagyok mennyire rajzolsz élethűen akkor, ha nem a fantáziádra van bízva. - legyen, ebből nem lehet bajom nem igaz? Vagy legalábbis szokásom nem számolni a következményekkel, mint mindig.
Kislányként is meglehetősen tetszetős volt, ám most, hogy felnőtt nővé cseperedett, azon agyalok, hogy az emlékezetem hogyan fog működni innentől kezdve? Továbbra is fogok emlékezni a kiskori alakra, vagy csupán a mostani lányra? Vagy a mostanit is elfelejtem majd egy év múlva? Fogalmam sincsen, hogyan is működik, miért őt választottam ki tudat alatt.. Talán csak vakvéletlen. Vagy életem szerelme? Elég érdekes lenne, ha a tudatalattim ilyenre akarná rávezetni, és évekig győzköd róla. Elmerenghetnék azon is, hogy a vadító smink és csinos ruci ellenére miért nem nyúl az italához, marad a fagyinál. Különös ellentmondás, amit megérzésem alapján jobb nem piszkálni. - Túlragoztuk. Te vagy. – Kortyolok bele a sörbe, igyekszem megjegyezni felnőtt arcának minden vonását, új szeplőit, a hajának stílusát. A szemeiben mintha megjelent volna az érettség csírája, amely már sokkal közelebb viszi a felnőtt léthez, mint a gyermekihez. Az olyan öreg rókák sajátja ez, akik már számos pofont kaptak az élettől, és kergetik a démonaikat. Én magam is ilyen vagyok, felismerem a fajtámat. - Azóta megváltásra leltél? – Kérdezek rá konkrétan, hiszen ha akkor tizenöt évesként ágyba bújhatott egy idegennel, most pedig kategórikusan nem iszik, akkor ez lehet indok arra, hogy tapogatózzak. Sajnos nem úgy, ahogy én elképzelem, fizikálisan, de kezdetnek megfelel. Különben pedig az akkori kis serdülő, fejlődésben lévő teste mára igazi kifejlett, ingerlő domborulatokat sejtet a ruhája alatt, ami feszül, mint az istennyila. - Akkor sem tűntél gyereknek, én meg nem voltam olyan öreg, hogy ne induljon be a fantáziám. Vedd bóknak, vagy mi. – Nevetek fel finoman, még most sem érzem magam idősnek, huszonnyolc leszek, van aki sosem alapít családok, és sokkal nagyobb korkülönbségekkel láttam már párokat. Pár nem tudom, hogy lehetnénk e vele, az elmúlt öt évben csak az illuzióját kergettem, mint egy nemlétező álmot, most pedig itt van, szinte karnyújtásnyira. - Örömmel hallom, mégis... hangulat kérdése az egész. Kétlem, hogy a nap minden órájában tágra nyitott blúzzal várod a jelentkezőket. Ha rossz a kedved, biztosan te is olvasol, vagy csokit eszel. De ne általánosítsunk. Tetszettél, mostanra pedig... Mindegy, nem is hittem, hogy ismét látlak egyszer. A múzsám lettél, az is maradtál. És nem a külsőd miatt.. Szép lányok a világ minden táján vannak. A harciasságod miatt... ha nagyon irodalmias akarok lenni, azt mondanám, mintha Pallas Athéné kelt volna életre benned, már csak a lándzsa hiányzik. – Halkan felsóhajtok, és finom mosollyal rákönyökölök az asztalra. – Azt mondják, hogy a nők a gyengébb nem, nos, volt valami a tekintedben, akkor ott Írországban, amely azt mutatta, hogy ha te vezetnéd őket, mi csúfosan elbuknánk. Egy ilyen múzsára vágytam. – Kissé ezzel kifejeztem, hogy a vad szexualitás mindössze csak egy része volt a dolognak, tulajdonképpen máshogyan vonzódtam hozzá. Az erőt láttam benne, amely miatt nem tudtam elnyomni az emlékét. Talán ez lehet a magyarázat. - Félreértesz. Az arcod csinos, ezt nem tagadom, de maradjunk csak a témánál. A portré legyen csak naturalisztikus. Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz, de mindent meg fogsz kapni, amit meg akarsz kapni. – Felállok, hogy fizessek, aztán várakozóan indulok meg az ajtó felé.
Kezdőlap 
by 
