Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A tónál is előfordul, hogy alakul úgy az idő, hogy szeressen kicsit szörfölni, vagy vizisízni. A vízben pancsolók étvágyát csillapíthatja a moló melletti kis étterem, és bár, ahol mindent lehet kapni, ami árt.
Az azért nem látszik rajtam, hogy szerzetesi életet élnék, egyszerűen csak... élem úgy a világom, ahogy jól esik, és most épp a sör, az ami nem passzol a körbe. Legalábbis a mennyire lehet próbálok úgy tenni, mint aki próbál változtatni, aztán meglátjuk, hogy meddig megy. Amíg le tudom vezetni a feszültséget azzal, hogy kárt teszek dolgokban, addig minden oké, akkor jön a baj, ha majd már ez nem lesz meg, de addig még valahogy csak kibírom, legalábbis majd nagyon igyekezni fogok. Egyelőre nagy lépés az alkohol visszautasítása, ha nem lenne nálam a fagyi, azt hiszem ez sem menne, de most a csoki megment a bűnbe eséstől. Ha nem akarom úgy végezni, mint az anyám, harminc körül feldobni a bakancsot, akkor lehet hogy... hangsúlyozom lehet, hogy tényleg változtatni kell, aztán majd meglátom, hogy tényleg indokolt-e ez, és hogy egyáltalán menni fog-e. - Pedig elég nehéz lenne letagadni, magamat felismerem, elég kevés az esélye, hogy fantáziából pont engem rajzoltál le. - rántom meg kicsit a vállam, de ha nem hát nem. Igazából úgyse jelenteném fel. Nem vagyok én jóban a zsarukkal, nem is akarok velük kapcsolatba kerülni semmilyen módon sem, szóval jobb az, ha szépen csak kerülöm őket és kész. Nem kell, hogy netán kiszúrják, hogy nem rég én vertem szét a pékséget, vagy épp, hogy voltam én már sitten, csak általában nem hosszú ideig, mert hát kiskorút nem tartanak bent. - Ha túl sokat ittam, nem biztos, hogy emlékeznék. - rántom meg újra a vállam. Két végletem van a flegma hozzáállás, vagy a totális idegbaj, amit nem hiszem, hogy meg akar tapasztalni, mert akkor már annyi lenne a sörének, meg az asztalnak, meg a deszkájának és akkor még örülhetne, hogy ennyivel úszta meg. - Oké, szóval láttál valamikor régen, de attól még defekt, hogy egy gyerekkel rajzolsz magadról ilyesmit, de a te dolgod. - tényleg nem izgat annyira, látszik is az arcomon, hogy nem veszem fel. Az ő dolga, hogy mit szeret, mire indul be, nem szoktam én másokat elítélni a dolgaik miatt, nem is lenne igazából jogom hozzá. - Nem szokásom pironkodni, azt nálam elég nehéz elérni. - vagy inkább lehetetlen. Nem szoktam zavarba jönni, maximum attól, ami a legtöbb embernek normális. Engem az zavar, ha valakit érdeklek másképp is, nem csak testileg, az bizonytalanít el, ha valaki azt mutatja, hogy fontos vagyok, na az ilyesmivel nem tudok mit kezdeni. A riasztó pasas is ezt az adut játszotta ki legutóbb. Komolyan ijesztő, hogy milyen könnyen kiismert, nem is kicsit, az meg amit csinált szerintem a legtöbbek ereiben megfagyasztotta volna a vért és akkor még finoman fogalmaztam. Na ott abban a kocsiban még én is sikítozással nyitottam, és nem azért, mert olyan élvezetekkel indítottunk. - Öt év jó rég volt, azóta nagyon sokat változtam ahhoz képest. - bökök az állammal a füzete felé és amikor előkerül a ceruza kissé felszökik a szemöldököm, de végülis... ebből nem lehet bajom igaz? - Jó, legyen, csak egy sima portré? - talán még én is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen összehasonlítva az öt évvel ezelőtti én és a mostani. Sose néztem úgy a tükörbe mennyire látszik rajtam az, amit az utóbbi években sikerült művelni magammal, mert kár lenne tagadni elég rendesen ráfeküdtem arra, hogy leépítsem magam.
Esélytelen lenne, hogy felfejentsen. Azaz megtehetné, de semmi értelme nem lenne, hiszen mocskos rajzokat talán még maguk a rendőrök is rajzoltak már életükben, és miután nem publikáltam őket, ez csak a saját örömömre, egy rá nagyon is hasonlító lányról szól. Jó, nyilvánvaló, hogy róla szólnak, de Amerika túlságosan is a perek országa, már azért perelni lehet valakit, mert elbambulva nézett rád, és az már szexuális zaklatás. Nekem aztán mindegy, a legrosszabb ami történhet, hogy kitoloncolnak az országból. Sebaj, akkor majd megyek máshova, csak azt sajnálnám, hogy ha már évek után sikerült találkoznom a lánnyal, akire emlékszem, itt kell hagynom. Meglepődésem tökéletes, amikor a sört arébb tessékeli. Ez meg mi? Meg hogy? Elcsigázva nézem, amint a képeket személi, remélem nem él szerzetesi életetet. - Ezt így nem mondhatom ki hivatalosan, mert a végén még komolyan vennéd. – Vigyorgok, látszik a pillantásomon, hogy cseppet sem érdekelnek a következmények, mindenre megvolt eddig a válaszom, a bilincs eddig tizenhétszer csattant a kezemen, és mind a tizenhétszer elengedtek legkésőbb másnap reggel. Nem hagyhattam el ugyan az aktuális várost, de egy hónapon belül már azt is, és csak csúnya tekinteteket hagytam mögött hátra. Az élet szép, csak tudni kell élvezni. - Te érted félre, de kétlem, hogy ha elmesélném, akkor hinnél is a dologban. Megtetszett egy édes kiscsaj, még régen, megmaradt a gondolataimban, ha ez nálad defekt, akkor hidegen hagy. Nem feküdtünk le. Arra emlékeznél. – Nem vagyok nagyképű, de valamekkora egészséges önbizalom nem árt. Csak úgy élek bele a nagyvilágba, de igyekszem nem rossz élményeket hagyni magam után. A mosolyt végül eltűntetem az arcomról, semmi szükség rá, hogy a képembe borítsa a saját sörömet, vagy csak felpofozzon. Mindkettőt eltűröm ha kell, de a pimaszságnak is megvan a maga helye, ideje. Látszik, hogy hihetetlenül felvágták a nyelvét, már nem az a bizonytalankodó ír csitri, aki gyorsan félrenézett, és már lépett is továbbb. - Nem? – kérdezek vissza, és ha ő megengedi magának a vidámságot, becsatlakozom a magam mosolyával ismét, ezek szerint nem prűd alkat, kinőtt belőle, sőt még fel is vállalja, ami sajnálatos módon kevés nőnél működik, igazán nagy dolog, hogy ilyen kemény. Van valami a törékeny nőkben, amely rövid úton belül halálosan unalmas, lelohasztó tud lenni. Ha arról van szó, akkor lehessen valakit úgy az ágyra vágni, hogy nyekkenjen. Nem véletlenül gondolkoztam kikötözésben. Hát jah, ez a defektem. Ez igazi nő még a köteleket is eltépi. A bilincset hanyagolom, az már tényleg beteg. De mondjuk valami selyemsál, az érzéki tud lenni. Közben madártejet locsolok a mellére, valami nem túl forró, de a langyosnál melegebb állagú fajtából. Csak biccentek. - Öt éve is megvan már. – Visszaveszem a füzetet, és egy új, üres lapnál nyitom ki. A ceruza még nem kerül elő, ellenben amikor felnézek, ördögien pajkos a tekintetem. – Ha nem pironkodsz, lássuk, jól képzeltem e. Csak hogy legyen összehasonlítási alapom. Szeretnélek igazából lerajzolni, a kézjegyeddel hitelesítheted, hogy ez tényleg te vagy, te akartad. – Mint művész, és mint pasi is beszélek. Ki tudja, mi sülhet ki belőle.
Azt hiszem mindenkit azért egy kicsit földhöz vágna akkor is, ha amúgy elég lazán kezeli a dolgokat, mint én, ha meglátna magáról efféle rajzokat. Oké persze, nem fotóról van szó, vagy ilyesmi, az lenne csak a durva és egyben lehetetlen is, de azért így is kissé meg vagyok lepve, és kell pár pillanat, amíg sikerül teljesen rendeznem a gondolataimat. Ezért is jövök olyasmivel, hogy akár fel is jelenthetném, és ezek után, hogy volt-e köztük valami, csak netán nem emlékszem rá. Egyébként a nekem rendelt sört csak szolidan arrébb tolom. Oké, persze nem tudhatja, hogy jelenleg épp a kevesebb alkohol-jobb élet koncepciót próbálom követni. Nem mondom, hogy tökéletes sikerrel, de legalább próbálkozom, már ez is valami nem igaz? Bár persze elég nagy a kísértés, főleg miután a képeket is megnézem, hogy ne húzzam meg és igyam le úgy első blikkre mondjuk az egészet, de végül csak sikerül megállni. - De azokon a képeken én vagyok, akkor is, ha művészet. - bár tény és való, hogy nem mutogatta senkinek, azt meg aztán senkitől nem lehet megvonni, hogy saját célra miket csinál, vagy hogy mondjuk mik járnak a fejében. - Baromira félreértesz, nem vagyok kiskorú, de azokon a képeken még az voltam. Csak tudom is én... a fiatal lányokra buksz és azóta, hogy lefeküdtünk ilyesmit rajzolgatsz. Franc se tudja, sokaknak van valami fura defektje. - rántom meg vállam, mert hát így van ez. Még nekem is, bár az enyém nem ilyesmi, csak épp az az apróság, miszerint nem igazán viselem el a jól megszokott pasi felül, én alul pozíciót. Senkitől az ég világon, olyankor biztos, hogy minimum azzal lehet számolni, hogy aki próbálkozik, az legalább egy testrészét utána fájlalni fogja, vagy valamije törik, vagy szimplán csak beletérdelek a lágy részekbe. Egyik sem kellemes kilátás, de általában szoktam én ezt tisztázni, vagy ha más nem, hát rámutatok, amikor oda kerülünk, hogy mi az, amit nagyon nem szeretnék. - Úgy nézek ki, mint aki pironkodik? - nevetem el magam? Nem szokásom. - Tőlem aztán bármi járhat a fejedben, csak furcsálltam a dolgot, aztán miért ne lehetnék pusztán kíváncsi? Gyerekként láttál? - legalábbis ebből valahogy azt sejtem. Nem hiszem, hogy csak elképzelt, ha így lenne, akkor nem lenne ennyire hiteles az a rajt, képeket pedig nem hordok magamról a régi időkből. Eszem ágában sincs azokra emlékezni, és hogy akkor csini voltam? Hát erre maximum csak hitetlenkedve húzom fel a szemöldököm. Ez az, ami tuti, hogy nem igaz... Se nem jártam csini ruhákba, se nem lógtam ki a tömegből, hogy bárki is észreveszem. Nem is értem igazából az okát, hogy hogyan történhetett az egész.
Ilyen az én szerencsém. Először találkozok azzal, akit évek óta nem tudok kiverni a fejemből, majd miután mégis úgy vagyok vele, hogy semmi értelme, akkor öngólt lőve hívom fel magamra a figyelmet. Kettős baklövés. Vagy rés a pajzson, mondhatnám úgy, ha katona lennék. Természetesnek tűnő mozdulattal flegmán nyúlok érte, közben pedig érzem magamon a tekintetét. Biztosan észrevette, még egy halvány esélyem van, hogy túlságosan zavarban van, vagy nem érdekli a dolog annyira. Egyik sem jön be, más négy nullra vezet, a mérkőzés pedig elúszni látszik. Jó rég volt mindez, mégis pontosan emlékszem a rezdüléseire, még talán arra is, hogy milyen illatú parfüm volt rajta. Talán a betegségem furcsa mozzanata, hogy kiragad egy apróságot, amit hihetetlen fontosságúra duzzaszt fel, aztáltal, hogy másra egyátalán nem emlékszem... A lány közben idősebb lett, de nem tudtam, nem is akartam gondolatban öregíteni, elképzelésem sem lehetett, milyen magas lesz, mennyit nőiesedik, most pedig egy szinte teljesen másik személy áll előttem, aki mégis magában hordja a kislány stílusát, akkor is, ha közben komolyodott. Átjön hozzám, egyátalán nincsen zavarban, pedig annak idején amikor rámosolyogtam szaxofonozás közben egyből elfordította a tekintetét, talán pont én riasztottam el. Ha most csak húsz körül lehet, alaposan kiművelhette magát pasik terén. Mondjuk én beszélek? A világ számos pontján megfordultam azóta, eredetileg sem voltam egy visszafogott alkat, úgyhogy egy szavam sem lehet. A szúrós tekintetre vállat vonva nevetek fel, nem, nem ismerjük egymást, mert a nevét sem tudom, csak az álmaiban él tovább. Ezt nem venném ismeretségnek. Elkezdi nézegetni a vázlatfüzetemet, és bár nem vagyok egy zavarba jövős tipus, az arcát fürkészve kissé kelletlenül érzem magam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont ő fogja méltatni a munkáimat, amiket pont ő, és én, együtt szerepelünk. A meglepettsége érthető, én nem is tudom, hogyan reagálhatnék rá. - Na várj csak... Először is... ez nem törvénytelen, művészet, számtalan illusztris könyvet, festményt találsz a témában. Másodszor... Ha kiskorúnak mondod magad, akkor miből gondolod, hogy lefeküdtünk? Akkor nem szűznek kéne lenned a bevett szokás szerint? – Kérdezem alaposan megtorpedózva az elméleteit, holott nem ez volt az eredeti célom. Szimplán le akartam ismét rajzolni, ő meg éli az életét, aztán szépen mindenki megy tovább a maga útján. Nincsen illuzióim saját magammal kapcsolatban. Mellém nem való senki, úgysem tudnék kapcsolatban élni, ha egyszer csak már nem tudom, hogy ki ő. - Mellesleg... csini vagy. Csini voltál, amikor láttalak. Rég volt. De hagyjuk is, nem akartam, hogy pironkodni kelljen miattam. – Barátságos mosolyt villantok, és biztos vagyok benne, hogy most jön a kitörés a válaszomra, jó eséllyel el fog küldeni az anyámba. Őszintén szólva megszoktam már, többször találkoztam ismét olyan lányokkal, akikkel korábban volt afférom, de nem emlékeztem rájuk. Volt, aki nemes egyszerűséggel tökön rúgott. Ő vajon mivel rukkol ki?
Azt hiszem csak a vak nem szúrta volna ki azt a jegyzetfüzetet, és csak az nem ment volna oda rá is kérdezni, aki e mellett még elég buta is, hogy ne legyen érdeklődő. Ha magadat látod egy vadidegen által lerajzolva az azért mégis csak piszkálja a fantáziádat, főleg ha mérget mernél rá venni, hogy nem láttad még. Jó persze az simán előfordulhat, hogy teszem azt találkoztam vele valahol, elég sokat ittam, hogy aztán még csak halvány emlékeim se maradjanak az adott estéről, de... ennek azért mégis kis esélyt adok akkor, ha olyan fiatal kori képet rajzolt le rólam, mert ahogy ott kinéztem az nem épp mai és még csak nem is 1-2 éves. Az egész megjelenésem, az arcom, a ruhám, a hajam, minden a régi Jillt jelölte, azt, aki már jó ideje nem vagyok, azt aki képtelen lett volna csak úgy odamenni egy ismeretlenhez, mert minimum előtte már csak az ötlettől is sokkot kapott volna. De én simán felállok és átülök az asztalához, még azt sem kérdezem meg, hogy szabad-e a haj, netán hogy zavarok-e. Nem érdekel, ha egyszer én voltam ott abban a füzetben, akkor eszem ágában sincs még külön engedélyt is kérni. Sőt, ha nem mutatja meg, akkor még ki is venném a táskájából, mert... csak azért is. Engem érdekel, mert talán nem láttam jól, de ha igen, minimum illene számon kérnem. - Aha... szóval nem ismerjük egymást. - bólintok és kissé talán még szúrósan vizsgálom is a fickót pár pillanatig, amíg végül elő nem kerül az a füzet. A fagyimat persze közben is tovább nyalogatom, mert hát elcsöppenne és ne vesszen már kárba, ha ennyire tömény csoki az egész, amiért tökéletesen és teljesen oda vagyok. A füzet pedig előkerül, én pedig szépen lapozgatni kezdem. Az eleje még nem fura, úgy fest a pasi valami művész lehet ilyen képekkel, aztán tényleg előkerülök benne. Az első pár kép még nem annyira furcsa, bár fiatal vagyok rajta, szó se róla. Nem emlékszem a fickóra, bár nem is kötelező ennyi év távlatából. De aztán, ami jön, azon azért fokozatosan kerekedik el a szemem, még a fagyi is megáll a kezemben és abbahagyom szépen az elfogyasztását is. Nem vagyok zavarban, vagy ilyesmi, mint ahogy jó eséllyel sokan így lennének vele, egy kicsit sem. Inkább erőteljes meglepettség és döbbent az, ami az arcomon játszik és talán egy kis... felháborodás is? Bár ez utóbbit jól leplezem. - Bocs, tudom, hogy csini vagyok, de azért ez... Nem gondolod, hogy kicsit túlzás, főleg hogy nem vagyok épp nagykorú rajta? Ezért még akár tudom is én... be is köphetnélek a zsaruknak. Nem is rémlesz nekem, lefeküdtünk? - komolyan nem tudom. Lehet, hogy csak valami perverz, akivel volt valami kis rövid afférom az elmúlt 1-2 évben és nem nagyon rémlik nekem belőle semmi, de benne meg megmaradt és mivel a fiatal lányokra bukik, így aztán nagyjából megpróbálta belőni, hogy milyen voltam évekkel ezelőtt és azóta is arra gerjed, hogy ilyen képeket rajzol. Mit tudom... vannak fura alakok, nem hiszem, hogy ezen meg kéne lepődnöm.
Sosem volt értelme senkiben komolyan gondolkozni, mert úgyis elfelejtem őket, nem emlékszem, hogyan kezdődött, és onnantól tökéletesen belezavarodok. Ezért volt csak nagyon kevés értelmes kapcsolatom, inkább gyorsan lepattintom őket, mert akkor nem kell agyalnom rajta, mennyire szemét voltam, ha viszont valaki úgy érzi, hogy nem volt értelme, nem vettem elég komolyan, hogy emlékezzek rá. Egy idő után megtanultam szimplán nem is említeni a betegségemet, és ha közeledett az egy év, akkor valami kifogást találni, hogy miért legyen vége. Talán ezért van, hogy huszonnyolc évesen még az agglegények táborát erősítem, nem érzem magam öregnek, a kislányok viszont már annak tartanak. A kis vörös, akit Írországban láttam, nem lehetett több tizenötnél, mostanra húsz lehet, egy igazi felnőtt nő, és ha tényleg ő az, akit méregetek, majd lerajzolok, kész nő lett, de biztosan ő is lekoptatna. Mindegy, maradnak a harminchoz közeli, pártában maradt magányos vénlányok, boldogtalan feleségek, hiszen már volt olyan, hogy egy discóban ismerkedni próbáltam, erre azt mondta a kiscsaj: bocs, már van apám. Az eszemet majdnem eldobtam, sikerült ilyen gyorsan, és komoly tettek nélkül megöregedni. Nem lettem cinikus, leginkább magamon tudok nevetni, maradnak a vég nélküli prostizások, abban még kockázat sincsen. Inkább csak visszafordulnék a sörhöz, meg a most kapott hamburgerhez, de a pincérnő ügyetlennek bizonyul, és le is veri a vázlatfüzetet, ami fapofával állok neki felvenni. Magam érzem a vöröske sütő pillantását, hiába teszek úgy, mintha mi sem történt volna, erre megszólít... Felpillantok rá, és kőkeményen kell tartanom, hogy ne nyíljon szét az ajkam a meglepetéstől, tényleg ő az. Akiről éjszakákon át álmodtam, mindenféle különöseket, hogy aztán reggel rajzoljam le. Az ő képe nem foszlott köddé, magam sem tudom, hogy miért. - Erősen kétlem. – Nem hazudok, sosem mutatkoztam be, ő sem nekem. Talán valami vidéki panzióban szálltam meg, ő pedig arrafelé lakott Írországban, adtam egy kis szaxofon koncentret, beszálltam a helyi bandába, lehet, hogy azt láthatta. Csak egyetlen pillanatra láttam, aztán pedig hiába kérdeztem utána, vörösbarna hajú őzike tekintetű lányból milliósra rúg a szám arrafelé. Ha nem tudtam egyebet róla, akkor fel is adhattam. Így is lett, ám egy évvel később is emlékeztem rá, amikor elkezdtem őt rajzolni. Fura... A kérésére nem mondok nemet, ha úgy hozza a sors, hogy a világ másik felén tűnik fel, akkor mit veszíthetek? Az elmúlt öt évem sem szólt semmiről, pofon vág, nyakonönt a sörömmel, aztán megyek Renoba. Ennyi. Előkapom a füzetet, és a kezébe nyomom, miközben automatikusan rendelek neki is egy sört. Ha nekilát lapozni, a vázlatfüzet elején tájépek, városok látképei, egyértelműen egy profi keze munkája, vannak közel húsz éves rajzaim is. Aztán egy idő után magát láthatja végig tizenöt éves alakban, pontosan dátumozva mindent. Néha sűrűsödtek a dolgok, ha éppen valami komoly szakításon voltam túl, néha ritkábban, ha boldog voltam. Felismerheti az Írországi tájakat is, azokon, amiken szerepel. Az első képek szimplán olyanok, mintha modelt ült volna nekem, aztán elrévedős folyót néző képek, aztán a vadabb meztelen képek, fantáizám szüleményei, hiszen meztelenül nem láttam. Aztán kettőnkről finomabb és komolyabb művészi képek, még kikötőzős is van köztük. A képek végig megmaradnak művészinek, sehol egy nemi szerv, a legkomolyabb csakis a mell vagy a hátsó rész látványa. Tényleg csak fantáziálás. Viszont a képeken a két szereplő egyértelmű szerelmi rajongással pillant egymásra, nem pornóról van szó.
Kellett most ez a kis kikapcsolódás. Nem foglalkozni semmivel, csak süttetni magam a napon és nem is nagyon gondolni arra, hogy mi lesz holnap, vagy egy hét múlva. Még mindig nem hiszem, hogy Simon tényleg bármit is elérhet ezzel az egésszel. Szerintem esélye sincs, de akkor lássuk majd, hogy mi lesz. Úgy gondolom, ha meg is változnék, akkor közbe megkedvelném és ha megkedvelném... annak nem lenne jó vége. Még mindig ugyanúgy félek attól, hogy minek mi lehet a következménye, mint eddig és félek, hogy nem lesz ennek jó vége. De most egy kicsit legalább nem akarok ezen agyalni, csak egyszerűen élvezni a napot, enni egy fagyit és kész. Nem érdekel semmi és senki, mert attól csak a kedvem lenne rossz. A pasasra a másik asztalnál fel sem figyelek addig, amíg nem kezd el a ügyetlenkedni, csak akkor nézek arra, amikor tologatja a dolgokat az asztalon. Nem is néz ki rosszul az a hamburger... Nem, csak a fagyiért jöttem most, majd eszek valami normálisat valamikor délután, vagy nem is tudom. Vicces, mert én sem tudok főzni és szerintem Simon sem, szóval még nem tudom, hogy oldjuk meg a kajálást. Most nem lenne a legjobb taktika felszedni egy pasit, hogy meghívassam magam, amikor épp leszokóban vagyok... vagy mi. Azt se tudom, hogy a pasikról is le kell-e szoknom? Mindegy, arról volt szó, hogy nem fogok ilyesmin sem agyalni. Azt viszont kiszúrom, amikor leesik a vázlat füzet és nagyon hasonló kép pillant vissza onnan rám, mint amilyen én... voltam évekkel ezelőtt? De komolyan? Pár pillanatig még nézem, ahogy gyorsan elpakolja azt a füzetet, aztán gondolok egyet és aztán egyszerűen csak átülök az asztalához. Sose voltam egy megszeppent kis csaj... na jó, voltam, de már nem vagyok az. - Ismerjük egymást valahonnan? Meg mernék rá esküdni, hogy... Megnézhetem a vázlatfüzetedet? - térjünk csak szépen a tárgyra nem? Nem lenne értelme mindenféle hülye felvezetésekkel kínlódni. Közben persze tovább nyalom a fagyimat, mert jó, olyan durván csokis, szóval eléggé bejön. Kíváncsi vagyok, hogy mit mond a pasas, mert én nem rémlik, hogy valamikor láttam volna már, régen sem. Csak emlékeznék rá, vagy nem?
Azon tűnödök, hogy el kellene ruccannom Renoba, végülis a repcsivel pár óra alatt ott vagyok. A sivatag közepén álló nagyváros igazi szenvedélybetegeknek való, és most a jó idő kevés szelet hozott, nem igazán lehet szörfözni, majd ha megint beborul, akkor visszamerészkedek. Még gyorsan eszek valamit, aztán ideje visszasietni a szállodába, hogy szmokingot húzzak. Rávigyorgok a csajszira, és iszogatom a sörömet, amire úgy látom más is szemet vetett. Felpillantok, és enyhén ledöbbenek a látokkaltól. Ez nem... ? Nem, tuti nem. Félrenézve iszogatok tovább, aztán ismét fel. Neeem... Magam felé fordítom a szörfdeszka alját, amibe bele is véstem még jó régen a kislány arcát. Aztán gondolok egyet, és miközben várok a hamburgerhús sülésére, előkapom a válltáskámból a rajzfüzetemet, amit sokszor magammal hurcolászok csak úgy unaloműzésként, és visszakeresem a korai rajzaimat, amin ott van a fiatal csajszi. Hm... nagyon olyasmi. Ceruza elő, és feltűnésmentesen kezdem el megrajzolni a körvonalait, a pisze orrot, a finom kis szeplőket. Biztosan csak egy tipus ez a lány, mert erősen kétlem, hogy nem csak a csalóka emlékek kuszálnak mindent össze. Nem is tudom, hiszen a rajzfüzet első dátuma több mint öt éves dátumot mutat, nem írhattam el. És rá pontosan emlékszem, nem csak a füzet miatt, hanem pontosan előttem van az arca, maga az emlék, amely nem törlődött, mint minden más. Pár pillanat alatt elkészülök, nem úgy néz ki a rajzom, mintha valami kezdő rajzolta volna, mert egyszer volt alkalmam egy festőművészt is megfigyelni munka közben, átlátom a mozdulatok fontosságát, tudom, hogy mit merre, ezért majdnemhogy művészinek néz ki, amit elkészítettem. Ismét megnézem a deszka alját, és a korai képeket... A haja más... Talán régen máshogyan hordta, de minden kétséget kizáróan ő az. A hamburger közben megérkezik, én jóizűen kezdek el falatozni, de már sok minden van ott a pulton, a rajzfüzet, a táskám, a deszka odatámasztva, ezért mikor a tányér is odakerül, a füzet csusszan le a földre, és pont az egyik rajznál, amely Jill-t ábrázolja. Remélem nem veszi észre, mintha mi sem történt volna, felállok, és halálos nyugalommal teszem vissza a táskába. Rá sem pillantok, folytatom a második falatnál. A sört hozzá kortyolgatom. Nem tudom, hogy mi értelme lenne odamenni, köszönni, ilyesmi. Még ha véletlenül ő is az, úgyis el fogom felejteni.
Kezd határozottan jó idő lenni mostanság, csak jó lenne, ha tudnám egy kicsit jobban is élvezni. Úgy érzem kezdenek összecsapni azok a bizonyos hullámok a fejem felett, és sejtelmem sincs, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. Nem tudom, hogy jutunk-e egyáltalán valamire Simonnal és még azt se, hogy egyáltalán van-e értelme. Talán nincs és az egész tökéletesen és teljesen felesleges. Nem ezen kéne rágódnom, azzal is tisztában vagyok, hiszen majd lesz, ami lesz, mégsem megy most más. Hiába szép az idő, és hiába jöttem ki csak úgy napozni egy kicsit a partra. Napok óta alig voltam a birtokon, éppen csak a cuccaimért ugrottam be és most Simonnál húzom meg magam, hogy elérje azt a hőn áhított célt, hogy normális életet kezdjek el élni, és... Na épp ez az! Nem tudom, hogy mi jön utána, hogy mi lesz az ést követően, hogy az egésznek mi a célja egyáltalán. Az, hogy ne végezzem úgy, mint az anyám, aki alig töltötte csak be a harmincat és elpatkolt, mert sikerült annyira túllőnie magát minden szarral, hogy a szervezete nem bírta a gyűrődést. De ha nekem nem ez a sors jár, akkor mi? Mert ez itt a nagy kérdés, hogy akkor mi a másik megoldás, mi a más út? Nem értek igazán semmihez, nem végeztem el semmi jó iskolát, azt se tudom, hogy mihez kéne kezdenem magammal, vagy egyáltalán kivel és hogyan. Az ember nem maradhat élete végéig a birtokon, főleg mivel nem akarok valamiféle harcos x-men lenni, az pedig röhej lenne, ha én lennék tanár, mikor semmit nem taníthatnék a divaton kívül a kölyköknek. Nem... tényleg nem tudom mit kéne kezdeni magammal és őszintén szólva most sem ezen gondolkodom, mert attól nem fog becsapni az isteni szikra szerintem. Kis idő múlva végül feltápászkodom a törölközőről. Egyszerű, teljesen egyszínű piros bikini van rajtam csak. A papucsot, ami eddig a törölköző alatt pihent, hogy ne legyen tűzforró mire belebújok szépen a lábamra tolom, a törcsit a vállamon vetem át és a büfé felé indulok. Jól esne egy fagyi, bár persze epekedve szemezek pár pillanatig a szörfruhás pasas sörével. Nem kéne... napok óta nem ittam egy kortyot sem, amióta Simon kivágta a whiskeys üveget az ablakon, de attól még annyira jól esne, annyira... Megrázom a fejem és a büfére koncentrálok, majd végül sikerül el is érni a célt. Két gombóc csoki fagyi kiváló lesz, amit az oldalamon lógó kis táskából se perc alatt fizetek is, majd keresek egy szabad asztalt, hogy lehuppanjak egyszerűen csak kikapcsolni az agyam és nem gondolkodni az ég világon semmin sem.
Tudom, hogy nagyon furcsa a kezemben az otromba, hatalmas telefon, talán azon kevesek egyike vagyok, akik rádiótelefonnal rohangálnak. Mondhatnám, hogy pont ezért alig hív valaki, de miután vezetékes telefonja sokaknak van, tudják a számomat, ahogy kijöttem a vízből, még a hónom alatt a szörfdeszka, indulnék harapni valamit, szinte azonnal megszólal a masina, amint bekapcsoltam, kihúztam az antennáját. Jól elcsevegek egy unatkozó feleséggel, cserfes mosollyal – amit ő nem láthat, csak hallhat – bókolgatok neki, még az is megtörténhet, hogy felugrok hozzá a hamburger és a sör után. A szörfruhám valami eszméletlen módon tapad a testemre, én már megszoktam, nem nehéz benne a mozgás, hiszen még a képességem is ez. Nagyjából térd felett, és a bicepszem közepéig tart. Nem vagyok kőkeményen kigyúrva, de a vizisportoknak köszönhetően van egy markáns kiállásom, amin jót mosolygok, mikor a fél part szájtát. Nem vagyok már kiskamasz, lassan betöltöm a harmincat, mégis valahogy fiatalon tart a mozgás. A part közelében egy kis beülős kajálda felé veszem az irányt, miközben elteszem a telefont, és azt hiszem ki is kéne kapcsolnom, de nem teszem, hátha még valaki programmal áll elő. Belelépek a laffogós papucsba, és megrázom a fejemet, hogy kiálljon belőle a csöpögő víz. A deszkát nem hagyom itt, még lenyúlja valaki. Ismernek már itt, kérnem sem kell, kapom a habzó sört, és már dobják is rá a grillre a marhahúst, én pedig letámasztom a deszkát a bárszékek mellé, és felcsusszanok rá. Semmitmondó hogyvagy beszélgetésbe kezdek a kiszolgáló középkorú hölggyel, végülis nem árt, ha minél többen kedvelik az embert.
Moira MacTaggert
mutant and proud
ember
I just believe my eyes
Play By : Rose Byrne
Hozzászólások száma : 433
Kor : 37
Tárgy: Tóparti hamburgeres Szer. 4 Jún. - 18:34
A tónál is előfordul, hogy alakul úgy az idő, hogy szeressen kicsit szörfölni, vagy vizisízni. A vízben pancsolók étvágyát csillapíthatja a moló melletti kis étterem, és bár, ahol mindent lehet kapni, ami árt.
Kezdőlap 
by 
