Fogadószoba

Tárgy: Fogadószoba Szomb. 7 Szept. - 10:04

First topic message reminder :

Míves, kovácsoltvas szélű kandalló, amiben néha még fahasábok is izzanak, puha bőrkanapé és fotel, egy kellemes, egyszerű dohányzóasztalka, nagy ablak, hogy a nappali világosság elegendő fényt adhasson, bíbor színű függönyök, egyszerű, pasztell színű tapéta, hajópadló. Olyan köryezet, ahova az ember - vagy mutáns - szívesen érkezik meg. A falakon pár szintén kovácsoltvas lámpás pihen hogy éjszaka is elég fény lehessen a szobában, ahova megérkezel, ahol elmondanak mindent, és ahonnan tovább engednek, hogy miután megtudtad, hova is kerültél, ki is próbálhasd, milyen itt élni, és beköltözhess. A dohányzóasztalon papírok, szabályzat, mellette újságok, szépen rendben egy újságtartóban, természetesen, hogy az esetleges várakozással töltött időben is elfoglalhasd magad. A kandalló mellett könyvespolc vastag, bőrkötéses könyvekkel, amin arany betűk hirdetik, egyes könyv mit is tartalmaz. Van itt történelem, a birtok története, családfák, egy-két régi kódex kópiája, vagy eredetije, biológiával, mutációval foglalkozó könyvek, családi archívumok, gazdasági papírok, oklevelek bekötve, egyszóval minden, ami a helyhez kapcsolódik. Más kérdés, melyikbe lapozgathatsz bele csak úgy.

írta James "Logan" Howlett

Tárgy: Re: Fogadószoba Vas. 8 Feb. - 20:14

Egy testvérpár, egy szövetség : A családlátogatás

- Téged bármikor! – válaszolom, aztán elengedem. Figyelmem testvérére felé terelődik. Igen, tényleg nem tudtunk még úgy beszélgetni a tónál, ahogy terveztük. Őszintén sajnálom, de úgy tűnik, ez az ügy kivételes figyelmet érdemel, aminek ő szintén a résztvevője. Részleteket ugyan nem tudok, s szerintem ő sem, ám történjék bármi, nem fogok elmozdulni egyikőjük mellől sem! Egyrészt azért, mert Xmen vagyok. Egy Xmen pedig nem hagyhatja, hogy úrrá legyenek rajta a félelmei! A másik, hogy van egy egyszerű oldalam is, ami nem csak társainak védelmét, de a számára fontos személyek biztonságát különösen fontosnak tartja.
Mikor Arthur felém biccent, viszonozom, majd érdeklődve várom, mit tesz. Kinyúlik felém a keze, ám egyelőre jobban lekötnek a szemei, amik együttérzésről árulkodnak, és csak azt erősítik bennem, hogy tényleg nem tudhat többet a dolgokról, mint én magam. Ja, nekem sincs sok infót, ám ami a meglevőket illeti.. Nem éppen jók, ezért is aggódom annyira.
- Arthur – szólalok hozzá válasz gyanánt, aztán belemarkolok kezébe és gyengéden megszorítom. Sejtem mire akar ezzel kilyukadni. Így ha vannak ellenvetéseink, különbségeink, mindenképp a háttérbe szorulnak most! Muszáj, mert szerintem mindannyian érezzük a közelgő veszélyt. Tehát nincs időnk gyerekes dolgokon agyalni, vagy vitatkozni. Ahogy kiborulni sem. Nem tudom ez valami ideiglenes szövetség –e! Minden esetre érzem, hogy egyre hevesebben ver a szívem. Komolyan izgulok, itt valami nem lesz rendben. Egek, csak tudnám, miért izgulok ennyire! Egy barátságos mosolyt is megejtek felé. Ez a pillanat kicsit megvigasztal, rövid ideig tartó nyugalmat adva át. Egy pillanatra nem izgulok, de ez nem jelenti azt, hogy egyúttal megfeledkeznék mindenről, ami jelenleg nyomaszt. Hirtelen kiabálás hallik a folyosóról, nem sokkal ezután belép egy sötéthajú idegen a szoba ajtaján. Tekintete átható, kisugárzása számomra kiállhatatlan. És az, ahogy megszólal… Leesik, hogy ő lesz az apuka, akit „annyira” vártam! Annyira, hogy ha Angela nem lenne itt, előbb ugranék ki az ablakon, minthogy itt legyek. Bár csak nemrég esett be, van benne valami zavaró, ami miatt tényleg úgy érzem, hogy nehezen tudom csak elviselni a jelenlétét.
- Üdvözletem! – vetem oda közömbösen. Nem bízom meg benne, közeledjen bármilyen nyájasan a szerelmem felé! Fogalmam sincs, milyen személyiséggel bír ez a pasas. De ha egy ujjal is bántani meri, rezzenéstelen arccal töröm le mindegyiket. Sorjában haladva!

Tárgy: Re: Fogadószoba Pént. 30 Jan. - 20:28

Családlátogatás

- Hé, seggfej! Megkeresem őt, ha már te képtelen vagy előkeríteni egy kölyköt! – komolyan, nem hiszem el, hogy mégis mi a franc olyan nehéz ebben. Csak fogja, felemeli a seggét és szól a lányomnak, hogy jöjjön le, mert szerető apja látni akarja. De nem, úgy tűnik ebbe na rohadt iskolában imádják megváratni a szülőt, ezek után meg kéne vonni a pénzt, vagy tudom is én, elvégre az lenne a feladat, hogy jó benyomást tegyenek rám, nem? Hát ez rohadtul nem sikerült nekik, már csak azzal, hogy megvárattak, hogy már itt állok kitudja mióta, és még mindig nem látom a lányomat.
- Angela! Kölyök, gyere elő, ha hallasz! – ordítom, ahogy végig sétálok a folyosón, és magasból teszek arra, ha valakit felkeltettem az édes kis álmából. Ha pedig ki mer jönni még panaszkodni is… megtanítom, hogyan kell befogni a pofáját, ha nem ajánlatos megszólalni. Én nem vagyok egy toleráns ember, soha nem felejtek, és becsületesnek sem mondanám magamat, mert… tolvaj vagyok és hazug, áruló és gyilkos, angyal és démon egy személyben, ráadásul kaptam egy lehengerlően csinos pofát is mellé, amit gyakorta használok. Egykor én voltam a legnagyobbak egyike, és életem legnagyobb kincsét akarom megszerezni, ehhez pedig szükségem van a kölykömre, aki még mindig nincs itt!
Remélhetőleg elindultak már felém, mert akkor valahol félúton találkozhatok velük. Megtorpanok, ahogy megpillantom őket, és villámgyorsan mérem végig a kis társaságot. Igen, az ott a lányom, és bár rég nem láttam, azért jó az arcmemóriám, tudom, hogy ő az. Csak azt nem tudom, hogy ki az a másik mellette ott… ketten vannak, szóval gondolom az idősebbnek kinéző fickó lehet a barátja, elvégre a mai fiatalok az idősebbekre buknak, nem? De akkor az a harmadik ott… - Hé, kislány! Megjött apuci! – tárom szét a karomat mosolyogva, ahogy közelebb lépdelek hozzá…hozzájuk. – Na és ki ez a két másik itt veled?

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 24 Jan. - 21:38

Ki lehet az? Gyűlölöm ezt, gyűlölöm! Gyűlölöm! Angela áthívott, hogy valamit meg kell beszélni, de mi az? Azt nem mondta el, hogy mit, kivel, hogyan, miért, mi a jó büdös élet történik?! Gyűlölöm, amikor így kihagynak engem mnidenféle tervezésből! ....de láttam rajta... a szobában, hogy... valami fontos dologról volt szó, és ha volt is egy részem, ami ellent mondott a hugocskámmal szembeni bizalmamnak, akkor hát azt elhallgattattam. Nem akartam, hogy a hugocskám hazudjon. Az elmém nem akarta volna elfogadni, hogy bármi is történjék, nem akartam. Nem lehetett valami olyasmi, amit gyűlölök, ugye? Nem lehetett semmi baj, ugye? Ugye?! Nem! Nem! Nyugodj le, le kell nyugodnod! Nyugodjál le! Nem! Nem! Nem! Nem! Aggódik.... aggódik! Nem kellene aggódnia, mniden szép és jó, minden szép és jó.... mi a fenéért aggódik?! Ne aggódjál! Mi lehet az? Mit nem mnod el?! Csak annyit mondott, hogy jöjjek el ide, és menjek el vele egy meglepetéshez, de ő ideges! Remeg! Fél! Mi a fene történik?! Én... talán az igazgatóság rájött volna, hogy kutakodtam egy kissé a Birtokon árulkodó bizonyítékokat keresve? És ki akarnak dobni engem, vagy esetleg mindkettőnket, és ezért fél ennyire? É-é-én lennék a hibás? É-én lennék az oka... nem... valahogy... valami más... mi a baja? Érzem rajta, hogy nem rólam szólnak az aggodalmai, de... mi...? Mi? Mi a bajod már?!
Meghallottam a kopogást, és felállítam, követve a hugocskámat. Ugyanúgy, talán még jobban is féltem, mint ő, de erősnek kellett maradnom. Bármi is állt velünk szembe, elé kellett állnom, hogy megvédjem Angit. Az ajtó mögött Blaise-t pillantottam meg. Nem tudtuk olyannyira megbeszélni az ügyeinket még a tónál, de el kellett fogadnom a tényeket. A hugocskám szerette őt, még ha ez számomra valamelyest hányinger keltő is lehetett. Igazából, tudtam már, hogy ő érkezik. Ennek a srácnak a gondolatai túlzengték az egész iskolát, pedig én ugyan egy kicsikét is, de mindenkit hallok, legalább suttogni. Ő viszont ordibált, és éreztem a gondolataiban a kínt és a félelmet, a hugocskám iránt. Ő is hasonló volt, mint én, csak annyi különbséggel, hogy egy egyszerű ember kapcsolatát élte, míg én egy felsőbbrendű összeköttetésben voltam a hugocskámmal, amit ő sohasem érthetett meg... így belegondolva, szerintem mondjuk soha meg se próbálta.
Kiléptem az ajtón a hugocskám mellé, és amint befejezték az ölelkezést, bólintottam egyet Blaise felé, és megpróbáltam egy együttérző képet vágni. Próbáltam.
- Blaise. - neveztem meg, és kinyújtottam felé a kezemet, hátha belemarkol. Ha voltak is ellenvetéseink, most azokat félre keleltt löknünk, hiszen az én elmém is tudta, hallotta, odalentről.. valami nagyon nincs rendben, valami veszélyes... És ez nem tetszett. Meg kellett védenünk őt, bármi áron.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 24 Jan. - 20:54

Nagyon meglepődtem, hogy az apám itt van az iskolában. Végül is ez egy mutáns képző és Ő nem tudja, hogy mi vagyok. Persze, hogy görcsben van a gyomrom. Az apám egy nagyon mogorva ember és az, hogy látni kíván félelemmel tölt el, talán anyával történt valami? Vagy mi lehet az oka annak, hogy eljött ide? Sose érdekelte hol vagyok, ide is úgy engedett mintha nem számítana neki, hogy a lánya vagyok..bár talán tényleg nem is számít. Idegesen fel-alá járkálok a szobában. Félek a találkozástól hisz hónapok óta nem láttam az apám és akkor se valami vidáman váltunk el. Meg hát annyi minden történt azóta, Megismertem Blaiset és Arthur is visszatért. Ezekkel hogy állhatnék apám elé, nem mondhatom csak el olyan egyszerűen, hogy mi is a helyzet. Mikor elmondtam Blaise-nek, hogy kivel kell találkoznom láttam rajta, hogy aggódik. Annyira szeretem, hogy az már szinte fáj, de hát csak az apámról van szó, nem érhet semmi baj. Túlaggódik mindent azóta, hogy elraboltak. Persze megértem, és örülök, hogy törődik velem, de nem óvhat még a széltől is.
-Arthur, akkor jössz te is? - Kérdem bátyámtól. Áthívtam a szobámba amikor megkaptam az üzenetet, hogy apám meglátogatott. Nem merek egyedül odamenni..gyáva vagyok, tudom, de nem megy.
Meghallom a kopogást majd kicsit később Blaise hangját..Megkönnyebbülök és az ajtóhoz lépek, kinyitom majd Blaise karjai közé bújok és a mellkasába temetem az arcom. Érezheti, hogy kicsit remeg a testem. Nem tudom titkolni a félelmem.
-Úgy örülök, hogy elkísérsz. - Suttogom és szorosabban ölelem, mert erre van szükségem. Mennyire szerencsétlen vagyok, félek a saját apámtól.
-Arthur, szeretném ha elkísérnél te is, kérlek..- Szükségem van a bátyámra is.

Tárgy: Re: Fogadószoba Vas. 18 Jan. - 12:20

[Üdv. Beszéltem Angela-val, remélem nem okoz gondot neked, hogy becsatlakozom. ^-^]

Családlátogatás

Sosem hittem volna, hogy eljön a pillanat, amikor a Whitmore család minden tagját megismerem szépen, lassan. Először a szerelmem... Később az elveszettnek hitt testvére, most pedig egy olyan személy, aki miatt iszonyatosan rossz érzések fognak el, amikor csak rágondolok: az apja. Maga Angela értesített arról, hogy nemrég felbukkant a közelben, és a férfi találkozni akar vele. Mivel rettenetesen féltem, úgy döntök, érte megyek. Magam akarom elkísérni, nehogy valami rossz süljön ki a dologból.
Ezúttal egy fehér garbóban, s a már jól ismert barna, hosszú kabátban állítok a lány ajtaja elé. Bekopogtatok, majd ajkamba harapva várok az ajtónyitásra. Miért... Miért izgulok ennyire? Miért ver ilyen hevesen a szívem? Olyan, mintha a rossz érzéseim szétfeszítenének. Pedig nem lesz semmi baj. Nem lehet, míg én mellette vagyok.
Olykor még eszembe jut a féreg, aki elrabolta az én Angyalkámat. Mint utólag kiderült, Shadewellnek hívták. Sosem volt több egy szánalmas léleknél, még a saját szememben sem. Képes volt arra, hogy elcipeljen egy lányt, megkínozza, belelőjön! Egy bizonyos idő elteltével már azt hittem, mindkettőnket megöl, vagy legalábbis hogy én biztosan meghalok. Ezért voltam minden erőmmel a lány védelmezésén. Végül mindketten túléltük, és én voltam a rabló, aki a jövőjét vette el. Ez a keserű emlék csak még inkább megerősítette bennem azt, hogy álljak a szeretteim mellett, védve őket a végsőkig.
- Angela, Blaise vagyok! Indulhatunk? - kopogtatok még egyszer, kissé feszengve.
Add Istenem, hogy minden rendben legyen!, suttogom utána, ökölbe szorult kezekkel.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 17 Jan. - 13:07

Családlátogatás

Tudom, hogy hova jár…vagyis nem, fogalmam nincsen hova jár iskolába, mert elfelejtettem, annyira azért nem érdekel, hogy a fejemben tartsam, hol tölti el az unalmas életét, de az anyától most sikerült végre megtudnom, hogy idejár, és azt kell mondjam… nem értem. Mégis honnan telik neki erre a helyre? Mert, hogy nem lehet olcsó az biztos, és hülye az, aki ide ingyen járatja a gyerekeket elég nagy barom. Legalábbis szerintem, és pont ezért nem értem, hogy… a család felcsapott szabadidőben bankrablónak, vagy mégis honnan van az a pénz, ami miatt itt maradhatott? Már csak ezért sem kell őkt sajnálnom, egy ilyen kastélyban él, én az ő korában Nassau valamelyik büdös, lószarral teli istállójában voltam.
Körbejárom azért a szobát még mielőtt megérkeznének. Egy fickó mondta, hogy jöjjek is és várjam itt a lányomat, komolyan, mintha parancsot kéne elfogadnom tőle… nevetséges ez az egész, de remélem, hogy legalább most már embert faragtak a lányból, mert semmi kedvem ahhoz, hogy az ő kis lelkét pátyolgassam, amíg el nem cserélem azzal a rohadékkal. Nekem ehhez nincs türelmem és időm. Én az apja vagyok, sehol nincs megírva, hogy többet kéne tennem, mint amit eddig tettem. Hozzájárultam, hogy megszülessen, na és megköszönte nekem ezt valaha is az a hálátlan kölyök? Na erről van szó.
Aztán még a másiknak is meg kéne keresni a holtestét. Már rég halt meg, gőzöm nincsen , hogy fogom megtalálni, de mivel soha nem láttam a fickó a fiamat, ezért szerintem útközben elkapok valami fiatal srácot és azt viszem el hozzá. A cél szentesíti az eszközt ugyebár, engem pedig nem érdekelnek mások kölykei ,a sajátjaimmal sem igazán foglalkozom, mert hát minek? Itt az ideje, hogy végre a saját lábukon is megálljanak. – Hé, rúgja már seggbe a kölyköt, mielőtt én sürgetem meg! – ordítok ki az ajtón, hátha valaki meghallja és magára veszi a dolgot. Mégis mit képzelnek, hogy engem váratnak meg?

Tárgy: Re: Fogadószoba Vas. 14 Szept. - 13:56

This is The End

Aggódom azért, mert a közelségem, az, hogy vele vagyok, arra kényszeríti, hogy ne legyen önmaga. Amit láttam most, az volt önmaga. A korlátot nem ismerő, el nem fogadó, és az igazáért kiálló. Nincs jogom visszatartani, és megváltoztatni sem. Belül szomorú vagyok. Az, hogy érzéseim, saját érzéseim vannak, szokatlan és új számomra. Kátya indította el bennem, és a hajókirándulás tette teljessé.
Csendben nézek rá még mindig, hüvelykujjammal simítva arcát, hagyom, hogy megfogja a kezem és a csókja végigbizsereg rajtam.
-Az élet már csak ilyen. – mégis azt mondja az arcom, hogy együtt érzek vele. Mint ahogy érzem a dühét is. Ami felém irányul és nem a helyzetre. Másoknál mindig azt érzem, ez más.
-Kátya… - talán még sosem mondtam ki a nevét, nem tudom. De amit érzek benne kavarogni, ami belém is áramlik, mély szégyenérzetet olt belém. – erős vagy. Erősebb, mint hinnéd. Nem makacs. Erős. És … emlékszel, miben egyeztünk meg a múltkor, az alagsor után? Akkor változz, ha te azt szükségesnek érzed. Miattam és értem ne. – szinte kétségbeesek, még ha a hangom nyugodt is. Mindent elrontok.
-Az aggódásod jól esik. És ha nem mentettél volna meg korábban, akkor is megtettem volna itt ezt, és de igen. Jó érzés, ha valaki kiáll mellettünk és értünk. Én is ezt éreztem a kórházban, amikor megjelentél. – suttogom mosollyal.
Ahogy megmozdul, arrébb húzódom, de nagyon nehezen megy, muszáj vagyok ráfeküdni a sebemre.
-Az, hogy kitartok melletted, hogy megóvjalak, nem ostobaság. – kihagy egy rövid időre a lélegzetem, ahogy megmozdítom a lábam.
Aztán pedig azért hagy ki, amit Kátya mond. Rápillantok, majd le a földre.
-Amikor… amikor kimentél a kórházban a szobámból, azt hittem, nem látlak többé. Mint akkor régen, másvalaki tette. Mindez egy másodperc volt, mert … - rátekintek.
-Éreztem, hogy ott maradsz és bejössz majd hozzám, hogy együtt menjünk ki. Ez rengeteget jelentett nekem. – elmosolyodom, némileg zavartan.
Nem fogom elhárítani a segítséget, mindketten gyengék vagyunk jelen pillanatban és még egyszer béna lábbal feltornázni magam már nagyon is hosszú idő, hosszabb, mint amennyit szeretnék lenni. Még akartam ez után máshova is menni, de úgy vélem, hogy Niquét más módon fogom felkeresni és minél előbb.
Nincs hová mennie. Megértem, hogy Moszkvában nem akar visszamenni.
-Tudom, hová tudnánk menni. De… az egy kicsit messze van. Viszont melegebb az éghajlata.
Nincs itt maradásom, még a városban sem. Még Hollyval is meg kell ezt beszélnem, de az utazásra szomjazó természetem már megmozdult. Nem akarom őt sem magára hagyni, most, hogy végre egymásra találtunk és segíteni akarok neki, mellette is mellette lenni.
A bot segít, hogy lábam legyen láb helyett, de lendíteni sem tudom már. Kínos és keserves küzdelem, de megteszem, még ha lassan is. Ahogy a garázs felé tartunk, az egyik pihenő szusszanásnál muszáj megkérdeznem.
-Ami itt van, azt nem hozod magaddal? – törlöm le zsebkendővel a hideg verítéket a homlokomról. Mégsem gyógyulok olyan hamar, mint gondoltam.
A kocsiba rakom magam végül, nem nézek vissza az épületre.

//Köszönöm a játékot!//

Folyt. köv.

Tárgy: Re: Fogadószoba Vas. 14 Szept. - 0:46

Should I

give up?

..hangulat..

Érzem én a szeretetét, de ugyanúgy megtörök belé, mint az összes többi érzelembe, melyet kapok általa. Hogy akartam, hogy így szeressen, hogy ilyen közel legyen hozzám, hogy azt érezzem, amit most: az övé vagyok, s ő az enyém! Akartam, de.. nem így. Nem tudok utánanyúlni az érzésnek, eleresztem, kisiklik képzeletbeli ujjaim közül, s nem marad más csak a küzdelmem Lensherrel, a saját érzelmeimmel, a történtekkel, a felelősséggel és a tetteim súlyával. Nem várhatja el tőlem senki, hogy megváltozzam, hogy hagyjam veszni az igaz énemet, ugyanakkor én sem várhatom azt, hogy toleráljanak. Szeretetből cselekedtem akkor, amikor szabályt szegtem, s megtenném megint. De most be akarom fejezni, sok nekem az egész, nem vagyok olyan erős, amilyennek hittem magam.
Könnyezve hullok a földre, nem érzékelem, hogy elkapna, semmit sem fogok fel a világból. Jótékony semmiben lebegek, hogy aztán hatalmas, kapkodó levegővétellel térjek magamhoz, úgy, mintha víz alól kapartak volna elő, mint valami fuldoklót. Furcsának találom, hogy az ájulás előtti utolsó emlék, a harag nem tölt el, helyette mást érzek, a Daveből áradó aggodalmat, a féltést, a.. szeretetet? Nem akarok ezen gondolkodni, nem akarom, hogy eszembe jusson, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy létezik olyan, hogy ő és én. Nem azért mentettem meg, mert ki akartam csikarni belőle, hogy úgy szeressen, ahogy én szeretem őt. Azért tettem, amit érzek iránta. S bár most legalább annyira gyűlölöm, mint amennyire szeretem, nem vagyok képes a képébe üvölteni.
Dacosan szorítom össze ajkaimat, magamba nyelve a szavakat. Éppen csak megmoccan fejem, belesimulva ezzel tenyerébe, hogyha még mindig arcomhoz ér. Tekintetemet elkapom arcáról, a körülöttünk romjaiban heverő szobára siklatom pillantásomat.
- Túl sok mindent érzek, Dave. – jegyzem meg váddal telve, ám mégis csendesen, mintegy beletörődődötten. Visszapillantok rá, felemelem a kezemet, arcomat érintő kezét igyekszem megfogni, hogy ajkaimhoz emeljem azt, s csókot lehelhessek ujjaira.
Tagadhatatlanul haragszom rá, ezt érezheti. Dühít, amiért manipulálta az érzelmeimet, amiért kiosztott, amiért rám parancsolt. De nem érezném mindezeket, hogyha nem lenne fontos számomra. Nem törődnék vele, leperegne rólam. Ám nem pereg.
- Nem azért mentettelek meg, hogy viszonozd. Nem szorulok rá, ne vidd vásárra a bőrödet miattam! – engedem el a kezét, s próbálok felülni úgy, hogy ne lökjem meg, ne okozzak fájdalmat neki. Gyengének érzem a tagjaimat, de ez nem fizikai gyengeség. Ez valahogy más. Nem az a fáradtság, amit érzek bármilyen mozgással járó megterhelés után.
- Nem tudom, hogy miért vagy még mindig mellettem, vagy én miért vagyok melletted. Nem tetted meg, amit kértem. Bajod eshetett volna, s akkor hiábavaló volt mindaz, amit tettem érted. Miért vagy ilyen ostoba, Dave? – eddig a pontig lehetnek sértőek a szavaim, eddig csapnak úgy, mint a korbács, majd eztán változnak át. Önváddá a vádolás mellett. Csendesebbé, ám nyugtalanabbá. Egyelőre nem nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem őt, ahogy tudom. Ezt még el kell mondanom, mert ha most nem teszem, talán soha nem fogom. Márpedig annak lennének olyan következményei, melyeket kerülni igyekezem.
- Nem tudnék és nem is akarnék azzal a tudattal élni, hogy miattam történt veled bármi rossz. Tettem neked egy néma ígéretet akkor, amikor először kimondtam a nevedet. Nem azt ígértem, hogy sosem foglak utálni, hogy sosem leszek veled gonosz, hogy sosem mászom a lelkedbe. Meg fogom ezeket tenni, mert ilyen vagyok. De remélem tudod, hogy mindezeket távolról nem cselekedhetem. – elüthetném azzal a viccel, hogy már a nyakán maradok, de jelenleg sem az idő, sem az alkalom nem a megfelelő erre. S eszembe sem jut. Nem akarok mosolyogni, nem szeretnék humorizálni, mondani sem kívánok mást. Tagadhatatlanul meg vagyok bántva, de ez nem változtat azon, amit kimondtam. Én nem megyek sehová. Kivéve az iskolából el. Ez.. ez így sikerült.
Felkelek, majd ahogy tudom, megpróbálok segíteni Davenek is abban, hogy talpra álljon. Valószínűleg fájdalmat fogok okozni, tisztában vagyok vele, de nem kérhetek örökösen elnézést az inkompetenciám miatt. Különben sem szokásom a nagy bocsánatért esedezés. Abban mindketten megegyezhetünk, hogy ez egy szar nap volt. Valóban ideje mennünk, de..
- Elviszlek oda, ahová csak gondolod, nekem úgysincs hová mennem. – vonom meg a vállamat. Nem fogok siránkozni azon, hogy a saját ostobaságom miatt elvesztettem az otthonomat. Ha ezt tenném, azzal azt állítanám, hogy nem volt helyes döntés megmenteni a férfit, akit.. akit.
Ha sikerül valahogy eljussunk a garázsokig, akkor nem taxival, hanem az én autómmal megyünk el a birtokról. Legalább ez a tulajdonom legyen, amit magammal viszek. Másért nem hiszem, hogy visszajövök valaha. Nyilván nem látnának szívesen.

//Itt köszönöm, folyt. köv. valamerre másutt. Smile

//

Tárgy: Re: Fogadószoba Vas. 14 Szept. - 0:04

Ahogy vártam, a válaszomra olyan düh áradat indul felém Kátyától, amitől régebben még kiakadtam volna. Érzek mögötte mást is. És ezt tükrözöm vissza felé. Én is féltem. őt. Remélem, hogy sikerrel jár, amit tettem. Az emlékeik, az érzelmeikkel faltörő kosként bombáznak és tarolnak. Hiába készültem fel rá, olyan elemi erejűek ezek, lévén a legbeégettebb érzelmi emlék, ami önmagában is hatalmas erővel bír. És én egyszerre kapok négyet is. Nem törődöm ezzel, még ha a fejem és a lelkem fel akarna robbanni. A robaj, amivel összeomlik Kátya védőburka, számomra minden egyes szilánkja tőr a szívembe. Behunyom a szemem. Körbeveszem érzelmi védelemmel, a szeretettel és a törődéssel, ami és aki én vagyok, mint egy puha takaróval, felemelem összeomlott lelkét. Nem akartam, nem így akartam, de meg kellett tennem. És sejtem azt is, hogy ennek mi lesz a lehetséges válasza felém, ha még egyáltalán élünk ezek után.
Érzem Ericben a változást. De látok mást is.
-Ne! – elfeledkezem az állapotomról és felugrok a székből. Addigra azonban már a szobán kívül vannak. Az érzelmi emlékek és a fájdalom a lábamban erős, főleg, mivel a sérülést összefogó fémkapcsok, amik a járást is segítik, szintén elszabadultak saját útjukra, de nem ezért esek el. Bot nélkül nem tudom megtartani magam, főleg, ha hirtelen állok fel.
-Ne csináljátok… - csak suttogni tudok már.
Nem avatkozhatok közbe. Eric egyértelművé tette, hogy nem kívánatos vagyok, és ami most zajlik, azt kettejük között akarja megtenni. Magatehetetlen düh és szomorúság keverékével nézek a földre. Megértettem, felfogtam és elfogadtam. Hiszen én is ezért jöttem ide. A jelzés nélküliség viszont helyre tett, hogy hol a helyem, mint ahogy sejtem, ha most kimennék, sosem jönne többet utánam Kátya sem, mert ott bántottam meg, ahol neki a legjobban fáj.
Hiába marasztalt egy Eric szóval, én lényegtelen voltam, és vagyok, nem foglalkozott már velem utána. A végén mindig ide jutok. Egyedül maradok. Elfogadtam.
Ezen az érzelmi hullámon azonban felülkerekedik más. Érzem Eric érzületeit, és feltekintek az ablak felé. Talán mégis van remény? Érzem a végső változást, megkönnyebbülten sóhajtok fel. A sérülést tartó műanyag rész a földre koppant, ahogy felugrottam, a fémkapcsok nélkül nincs, ami összefogja és megtartsa, nem törődök vele. Érzem a lüktetést a kötés alatt, de akkor is felmarkolom a botot a kezembe. Nincs miért maradnom. Kátya már nincs veszélyben és nem számítok arra, hogy ide térnek vissza. Terv szerint hívok taxit, azt amúgy is fogja majd érzékelni Kátya és majd bent ülve, megvárom. Ha még van kedve velem lenni, amit nem úgy vettem le. Muszáj elmosolyodnom azon, ahogy megnyilvánult és amit érzett felém itt.
A figyelő lelkek eltűnnek, lassanként, mint ahogy kalauzom is. Megkapták a válaszokat.
Most sem tudtam megvédeni senkit. Éppen ezért megyek el. Még ha az ajtóig eljutni is legalább öt perc. Éppen ezért lepődök meg, amikor érzékelem, hogy közelednek. Megállok, még egy lépést sem tettem, megállni annyira nem is nehéz, visszaforogni annál inkább. A botra támaszkodva, némán nézem, ahogy Eric távozik. Üres vagyok, de a mozdulat, ahogy Kátya lesiklott a földre, nem hagyom. Elkapom a derekát, de együtt zuhanunk a földre, a fejét tartom ösztönösen, ne vágja be. Erichez már nem szólok, számára már úgysem létezem, hiszen semmibe vett és ahogy észrevettem, Christ is, tulajdonképpen ránk sem figyelt. Nem érdekel, ezzel már nem foglalkozom, Kátyát figyelem. Letörlöm a könnycseppeket. Ő is el fog hagyni. De nem fogom így hagyni, viszont felemelni sem tudom. Amíg magához nem tér, vele maradok, mondjon utána bármit. Jogos lesz a dühe.
Átveszem az érzelmeit, a fájdalmát, az összeomlottságát. Hogy helyébe magamból adjak. Abból a féltésből, aggódásból és szeretetből, amit iránta érzek.
Ha kinyitja a szemeit, közelről látja az arcomat, ahogy fölé hajolok, könyökölve az egyik kezemmel és simítva másikkal az arcát.
-A múltkor te mentettél meg, most én tettem meg. Még ha most nem is úgy érzed. – suttogom.
Nem érdekel, mennyi ideig maradunk így, felállni már úgysem fogok tudni segítség nélkül. Nem ez számít most. Mi számítunk most.
-Ideje mennünk. – folytatom suttogva, finom mosollyal.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 13 Szept. - 23:25

Should I

give up?

I'm so tired of being here

Úgy meglepődöm Dave dörrenésén, hogy még egy pillanatra a szám is tátva marad, majd hirtelen csapom össze ajkaimat, egyszerre szívva be azt a levegőmennyiséget, ami kiszakadt tüdőmből a döbbenettől.
Elkerekedett szemekkel fordulok hátra kissé, hogy vállam fölött ránézhessek, s ha tekintettel pofozni lehetne, akkor bizonyosan érezné most arcán a csapást. Tudja, hogy milyen vagyok, hogyha pofozkodom, már volt szerencséje megtapasztalni.
Csodálatos, mit ne mondjak! Az egész helyzet olyan szinten remegteti meg minden porcikámat, s köt csomót az idegszálaimra, hogy a logikus gondolkodást tökéletesen elveszítem. Ki vagyunk hangosítva, ez a nyikhaj meg itt kioszt, hogy fejezzem be. Én fejezzem be? Nincs mentséged Dave, az sem az, hogy mit és mennyire érzek irántad! Nem vagyok, hogy így beszélj velem!
Érzem, hogy megremegnek ajkaim, majd felszakad torkomból egy morgás is. Nem fog kimenni, ez már biztos, közli is, majd mást is cselekszik. Manipulál utána nyúl az érzéseimnek, megtépkedi őket, képembe tolja minden elnyomott örömömet, haragomat, fájdalmamat, a legerősebb és legintenzívebb érzelmi emlékeimet, s lám, olyasmit sikerül elérnie, amit évek óta senkinek. Számára bizonyosa hallható robbanással szakad darabjaira, szilánkjaira a lelkemet övező üvegbura. Megtörök, nincs ezen mit szépíteni. Ha kívülről nem is látszik ez azonnal, megtörténik. Agyonnyom az egész.
- Miattad volt az egész! Miattad! Fogd be a szád és hagyd ezt rám! – kiáltok rá, Dave is kap a haragomból, de a kétségbeesésemből is. Megvetést érzek, mások megvetését, az undort, amit éreztek irántam, a jelentéktelenséget és a dacos haragot, ami engem öntött el ezen emlékek keletkeztekor. Jó emlék nem jön elő, kellemes érzelem nem születik azonnal, csak eztán következik el, amikor az első jégre lépésemkor a nagyanyám rám mosolygott, s boldognak éreztem magam. Mivel azóta őt s meggyűlöltem, így ez sem sokkal kellemesebb, ha azt vesszük.
A hangszóró önálló életet él, a képességem tökéletesen az enyém, nem kell koncentráljak rá, amíg eszméletemnél vagyok, addig tud működni. Viszont nem tudatos mindez, nem foglalkozom vele. Sok dolog van, ami lekössön. A légzésem zilálttá válik, nem akarok robbanni, nem akarok tombolni, meg akarok nyugodni, de az érzelmi fröccs túlzottan jól sikerült. Égnek a szemeim, homályosan látok, s ez dühít. Mert tudom, hogy mit jelenthet, márpedig azt nem fogom hagyni. Nem sírok. Én. Nem. Soha!
Eric a fémekkel játszik, Dave az érzelmekkel nekem pedig az jut eszembe, hogy mindketten játsszanak azzal, ami velük egyidős. Szinte várom, hogy mikor állít belém valami kovácsoltvas gyertyatartót Lensherr, akkor legalább vége lenne. Nem tartanánk itt, ha Dave nem gerjeszt érzelmeket. Tudhatta, hogy mit okoz ezzel bennem, ismer, a rohadt életbe, ő ismer a legjobban ezen az elcseszett földgolyón! Ki kellett volna mennie!
A tojás felemelkedik velünk, s hirtelen azt sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Egyiket sem teszem, előbbit nem szokásom, utóbbi pedig hisztériáról adna tanúbizonyságot. Nem vágyom rá. A nyugalmamat keresem, az erőmet, s próbálok abból töltekezni, amiben igazán jó vagyok. A szenvedélyes haragból.
Mit is mondott Eric, mi vagyok? Agyatlan némber? Idióta? Hülye? Ismétlem magamban a szavakat, lelki tüskéket gyártok belőlük, hogy magamba döfjem mindet, mert a fájdalom jó, a fájdalom segít abban, hogy a mostani érzelmekben vesszek el és ne a múltbeliekben. Aztán lehet, hogy lyukra futok és csak még jobban kiütöm magam. Nem ismerem Dave képességének hatásait lyetén.
- Már mi sem vagyunk! – jegyzem meg csendesen. Mintha elfogyott volna a haragom, mintha már nem is érdekelne, hogy mi történik. Megjönnek a jó emlékek is, a szépek, a kellemesek, de valami tényleg történhetett bennem, túl erős lehetett ez az egész érzelmesdi, mert már nem bírom felvenni a csapongás fonalát. Mintha ez már nem is én lennék, mintha ezt a személyt nem ismerném. Nem tud meghatni a szám a csuklón, mint ahogy nem is veszem észre azt sem riaszt, amikor magához ránt.
- Csak csináld.. – csúszik ki a számon, megadón simulok bele a pillanatba, most hagynám azt is, hogy nemes egyszerűséggel megöljön, ahogy csak akar. Valaki olyannak érzelmeket árasztani szét a testében, aki mélyre zárta őket magában, nos nem a legjobb választás. Bár, tulajdonképpen hatásos, ha az volt a cél, hogy elveszítsem önmagam, az irányítást a lelkem és a testem fölött, akkor sikerült.
Lépek én, le is ér a földre harisnyás lábfejem, majd ki is szalad alólam a talaj. Hirtelen lesz sötét, ahogy összecsuklom a földön, elveszítve a kapcsolatomat a külvilággal. Nekem ez sok volt. Röhejes, hogy éppen egy olyan nő, mint én legyen így megzuhanva minden szempontból az érzelmi terheléstől, amit kapott.
Ahogy a földön fekszem, már nem jutnak el hozzám semmiféle védelmező szavak. Akármikor is mondta ki a teljes nevemet Dave, nem emlékszem rá, nem tudok utána nyúlni az emlékek között. Nem bántott senki, fizikailag teljesen rendben vagyok, de mégis ájultan heverek, s csak egyetlen mozgásnak nem éppen számítható cselekvést végzek a légzésen kívül. Behunyt szemmel a plafon felé fordított arcom jobb és bal oldalán egy-egy könnycsepp szalad le összezárt pilláim alól szabadulva. Ha tudnám, gyűlölném érte magam. De egyelőre csak lebegek a semmiben. Nem érdekel semmi. Jó ez így.

//Köszönöm Chris és Eric! I love you

//

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 13 Szept. - 20:51

Kátya, Dave, Chris & Eric

Egyre közeledem hát a nőhöz, aki tovább köpködi felém rágalmait, közben szabadul meg a fémtárgyaitól, ahogyan dobálja le őket a földre. Mintha nem tudnám a szívdobbanás töredéke alatt ismét a nyakára szorítani. És ugyan.. mi szükségem lenne rájuk, ha itt van a kezemben ez a három kis golyó? Kiküldi a másikat, ezek szerint még egymással szemben sincsen meg az összhang, de engem, minket azzal vádol, hogy tárgyaljuk újra az ügyét? Mintha holmi koszos korcs lennék, aki nem képes egyedül, felelősségteljesen dönteni. David közbeszól, szinte felcsattan, amilyen romos állapotban bejött, nem is néztem volna ki belőle, ellenben a nő mégis folytatja. Nem hagyom szó nélkül.
- Nem fogod fel... te agyatlan némber, hogy titeket is védni akartunk. Ha valaki nem átallott több tucatnyi testvérünk életérére törni, nem lenne útjában még másik kettő. – Utalok most rá, és Christoferre. A két diák ezúttal mit sem érdekel, meg a nő kötekedése sem. Talán szinte az iskola indítása után nem sokkal itt volt, de az a fenevad, aki egykor Hank volt, a vállát a miénknek vetve harcolt. Mintha polgárháborút éltünk volna át együtt, pedig az ég látja a lelkem, utálom a pofáját. Ez meg itt... egyenes adásban kíván elpusztulni? Das beste! Rajtam nem múlik. A hangszórók működnek, én pedig közeledem. Szinte az összes diákhoz személyesen mentünk el, tudják, hogy milyen vagyok. Ám ilyet még ők sem feltételezhetnek rólam. Nem is kapják meg. A nő bármennyire is ellenkezik, valahol, valamiben igaza van. Ahogyan David szavaiból is kicseng, mind emberek vagyunk. És ami mindennél fontosabb, ezt már azelőtt tudom, hogy az érzelemhullám végigsöpör rajtam. Semmilyen védelmem nincsen az alfa képessége ellen. Ha akarnék sem tudnék küzdeni. Ameddig tudom, megteszem. Egy pillanat töredéke alatt vonom ki az összes fémet a szobából, a környező folyosóból, a tálcák, a szobrok, még Kátya ledobott ékszerei is az áldozatommá válnak. Embernagyságú tojás képződik kettőnk körül, szinte teljesen befedve minket, csak a légzőnyílások maradnak ki. Nem sokra vagyok már a végső kitöréstől, így gyorsan felemelem magunkat, a nő ebből még rosszullétet sem érzékelhet. Az ablakot töri ki a tojás, majd fellő szinte a felhők fölé, ott ér utól az, amit ameddig tudtam, tartottam. Dőlnek belőlem a szavak.
- Te hülye..idióta... – És közben vigyorgok folyamatosan, törölgetem a szemem a feltörő emlékektől. Anyám utolsó mosolya, ahogyan kilenc évesen a születésnapomat ünnepeljük, újra és újra előtör. A felnőtt koromból szinte egyetlen sincsen, csak a harag, de a távozó X-Men telibe talált azzal, hogy végigpásztázta az egész életemet. Ezúttal megnyílok, nem tudok haragudni a nőre, mert amúgy sem tenném. Dave pontosan eltalálta, visszamehetünk az óvódába, mert a gyermeki énünkre kell figyelnünk. Nem pedig arra, aki tudatosan gondolkozik. Évtizedek óta azért küzdök, harcolok, hogy együtt legyünk, harcoljunk egymásért. Letörlöm a mosolyt, nem marad már más semmi, csak én csupaszon.
- Nekem nincsen senkim... rajtatok kívül. – Húzom fel a pullóver szárát, és mutatom meg az alkaromba metszett számot, amit a nácit varrtak oda. Nem mondok már semmit, de láthatja, hogy nyoma sincsen annak a felnőtt, zord bosszúállónak, aki többségében vagyok. Most egy nyolcéves kisfiú áll előtte, szeretetéhesen, elhagyattottan, és még csak nem is küzd ellene. Na igen, David korántsem a leggyengébb láncszem. Vagyunk, akik vagyunk. Azt hiszem többet nem mondhatok. Lejjebb eresztem a tojást, de még nem nyitom fel. Odalépek, és mindkét vállán csattan a kezem, hogy egy pillanatra magamhoz rántsam. Talán az érzelemhullám teszi ezt velem, ám csak kiélesíti az ösztöneimet. Felgyorsítja a folyamatot. A lényegen nem változtat. Elengedem, és a tojás teteje felnyílik. Pár pillanattal később már egy teljesen sík, kör alakú fémfelületen áll, akárcsak én. Szótlanul pislantok egyet, s visszarepítsem a fogadószobába, ahol le tud lépni a padlóra. Én magam távozóra veszem, elhagyom a birtokot, és a következő két hétben nem térek vissza. Sok mindent kell átgondolnom.

//Én is köszönöm szépen a játékot!//

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 13 Szept. - 14:37

Mivel nem tudok a saját vélemények kinyilatkoztatásához hozzászólni, csendben hallgatok. A szavaimra Eric egyáltalán nem reagál, ami számomra azt jelenti, hogy valóban érdektelenné váltam a számukra. Legyen így.
Aztán elszabadulnak az érzelmek. Mindhármójuk felől érzem a vihart, a tombolást. Még Chris sem kivétel, de uralja. Ebbe az érzésbe kapaszkodom, hogy ne kezdjek el őrjöngeni az érzelmi tombolások közepette. Megszólalni szeretnék, de egy érintést érzek a kézfejemen. Nem kell odanéznem, úgysem látnék semmit. A kalauzom az, érzem, hogy várakozóan tekint a helyzetre. De… nem csak ő van itt. Sokan mások is, akik emberi szemmel nem láthatóak. Fordulópont? Nem. Az már megtörtént korábban. Ez valami más. Figyelem. Rájuk tekintek egyesével, majd Kátya kérésére kemény hangon válaszolok.
-Nem.
Jogom van elvenni Kátyától az elégtételt? Jogom van Eric erejét lecsökkentenem, csak mert olyan érzelmi sokkot küldök felé, hogy kifekszik? Jogom van mindkettejüket megfosztani a saját döntéshozataltól és viselni annak következményeit? És hol vannak az én jogaim? Aki csak annyit szeretett volna, hogy békével távozzunk és éljük az életünket az új lehetőségekkel? Hogy megvédjem Kátyát, itt és most a nagyon is valószínű kimeneteltől?
-Befejezni! – nagyon mély és nagyon mélyről érkező hang szakad fel belőlem, teljes hangerővel. Ezzel egyidőben bárki, aki a szobában tartózkodik, olyan érzelmi sokkot kap, felhozva az érzelmi emlékeik között a legfájóbb és a leggyönyörűbb, legszeretetteljesebb érzelmeket, amit életében átélt, amitől kikapcsolhat az elme, mert az érzelmi túltöltődéssel és hirtelen ellentétes érzelmek változásaival nem bír megbirkózni. Gyenge az emberi elme, túl fiatal és kihasználatlan még, és az érzelmekkel szemben tehetetlen. Tapasztaltam.
Ez is a képességem, amelyet egyrészt a változással szereztem, vagyis inkább erősödött teljessé. Manipulálni, azt sosem szerettem. De van döntési jogom és úgy döntöttem, hogy nem fogok elveszíteni sem életet, sem bizalmat. A képességem csak látszatra gyenge. Az érzelmekben hatalmas erő és energia lakik. Hogy hallják-e vagy sem, vagy szól-e még a kinti hangszóró, nem érdekel. Ha nem is ájultak el, a hatás erős és komoly lehet.
-Ericék így döntöttek az iskola vezetését illetően és a mentési akciót illetően. Ti úgy döntöttetek, hogy szintén a sajátotokét követitek. Mindkettőnek volt célja és értelme. Ha ezen elkezdtek vitatkozni, és farokméregetni, hogy Chris szavaival éljek, akkor menjetek vissza az óvodába. Mindenkinek vannak sérelmei és saját véleménye a világot illetően, ami nem mindig egyezik és azonos a másikéval. Nem kell mindenáron a másik torkán lenyomnunk a saját igazunkat, bőven elég félreállni és hagyni, hogy saját maga lépjen a szakadékba. – fogalmam sincs, mint mondok, csak dőlnek belőlem a szavak.
– Mert ebből tanul. A döntései következményéből. De azt nem te és nem ő dönti el, hanem a sors. A következmények. Ami utána van. – eleget gyakoroltam ezt, míg a kórházban feküdtem és nem tudtam, nem engedtek oda hozzájuk, nem engedett oda hozzá az, aki kalauzolt a tapasztalat útján. Az az ő tapasztalati útjuk volt, nem az enyém. Ez viszont most igen. És léptem rajta kettőt.
-Én ki fogok menni, de csakis utánad Jekatyenka Mikhajlova. Nem védek senkit, távozunk. – tekintek Kátyára. A teljes nevét mondtam, nem véletlenül. És de, védek. Őt.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 13 Szept. - 12:04

Here I am...

...this is me

It's not me. It's you!

Chris megjegyzésére gondolatban megragadom a széket és a férfihez hajítom. A feszültséget, a megszégyenülést és a nyilvánvaló agressziómat csak Dave érezheti, ő is csak a képessége miatt. Ajkaimon mosoly játszik, nemtörődöm módon megvonom a vállamat.
- Ott élek magánéletet, ahol akarok, amikor akarok. Tán csak nem szégyellnivaló? - kérdezem könnyedén, s közben igyekszem lenyelni a rohadtanyád és ilyesmi megjegyzéseket. Chrisre nézek, de nem akarom beinni a vonásait. El akarom törölni azt, amit mondott, nem akarom érezni, hogy mennyire tépte le rólam a leplet, s hagyott lelkileg meztelenül. Az fel sem tűnik, hogy azzal, amit most mondtam tulajdonképpen hangosan is vállaltam azt, hogy Dave a magánéletem. Pont úgy, ahogy erről gondolkodni lehet. Mert nem számít – számomra nem – hogy a másik fél mit gondol, érez, minek tart engem. Ebben is önző vagyok. A saját érzéseim érdekelnek, s azok már nem valószínű, hogy fognak változni. Amikor haragszom, akkor is azért haragszom, mert azt érzem, amit. S bár Chrisnek nem volt joga ezt kimondani, s ha lenne nálam egy kanál víz, akkor most fulladt volna bele, nem óhajtok leállni vele vitázni. Megnyalinthatja a majmok jobb és bal heréjét. Én – a magam módján – felülemelkedtem. A tombolásom bensőmben maradt, ha már az előbb nem sikerült visszafogjam magam.
A dolgok nagyjából eddig mennek könnyedén. Úgy tűnik, hogy az én lehiggadásommal együtt jár az, hogy valaki más rántja fel magát. Nem tehetek róla, de el kell mosolyodjak, amikor megmoccannak a fémek a helységben. Lám, kitört a vihar! Hadd törjön. Csináld, bébi, csináld!
Két lépéssel bújok ki a cipőmből, s rúgom el azt magamtól messzire. Nincs arra szükség, hogy a fémvégű sarkakat használja ellenem. Így is megteheti, ha ugyan akarja, de legalább már nem a lábamon van a célszerszám. Ahogyan a nyaklánc sem sokáig tartózkodik a nyakamon, kecsesen nyúlok oda a csatjához, hogy kikapcsoljam, majd szintén elhajítsam azt a cipók közelébe. Nem marad rajtam más fém, az övemben nincs, a ruhám gombos hátul és nem zipzáras, a hajamban nincs hajtű. Nesze neked, Lensherr, hacsak nem a vérem vastartalmával akarsz játszani, akkor most bajban leszel. Külső tárgyakat kell használj, ha tönkre kívánsz tenni.
- Így! – felelem flegmán, még a vállamat is megvonom. Kiterjesztem a képességemet, az iskola összes hangosbemondójára és rádiójára, így mindenhol kellemesen felcsendül Eric hangja, ahogyan az enyém is. Már nem titok, hogy mi zajlik a szobában. Hacsak nem áramtalanítanak, akkor ettől fog zengni az épület.
- Arra kérlek, hogy menj ki! – intézem szavaimat Davehez, remélem eljutnak belőle hozzá az aggodalom és a bocsánatkérésért esedezés csengői. (Nem szoktam kérni, tehát az is hordoz magában plusz infót, hogy most nem véletlenül így fogalmaztam meg a mondatomat.) Nem így akartam, nem ezért jöttem, de nem fogok meghátrálni. Nem szeretném, hogyha végig kéne néznie, akármi is történjen itt. Lám, talán nem ő hagy el engem, hanem én hagyom el őt. Lényeg a lényeg, hogy én akkor is nekiállok Ericnek, hogyha akár Chris, akár Dave a szobában maradt. Nekem szól, személyeskedünk, hát akkor legyen rendelése szerint! Rossz lóra tett, ha azt hiszi, hogy meg fog félemlíteni. Ez a Kátya nem az a Kátya, aki az előbb hagyta elszaladni az érzelmeit.
- Az iskola alapítása után alig három hónappal érkeztem, azóta tanítok itt. – kezdem ezzel, mert úgy hiszem, hogy le kell tudjuk a felesleges múltidéző köröket. Rettenetesen idegesít az, amit mond, ahogy mondja, de mindez legfeljebb annak jöhet át, aki empata. Kívülről nézve szemtelenül higgadt vagyok, s a rádiókból sem az zeng, hogy én üvöltözöm, én fenyegetőzöm. Hadd hallja mindenki, hogy tilos volt a mentőakció. Hadd legyen jó a hírük eztán. Engem már nem érdekel!
- Beszélhetünk önzőségről, főleg akkor, hogyha azt vesszük figyelembe, hogy azzal mentem hozzátok, hogy elkaptam a hajó s.o.s. jelét és mi volt erre a választotok? Hogy nincs mentőakció! - koppkopp, ébresztő! Miért köpjük szembe saját magunkat? Legszívesebben felképelném a fémmanipulátort, de nem akarom megásni a saját síromat. Mert a haláltól nem magam miatt félek, csak amiatt, hogy mit okoznék ezzel azok lelkének, akik tartanak valamire. Akik egy kicsit is szeretnek. De akkor sem fogok visszavonulót fújni! Ha én nem beszélhetek úgy vele, ahogy, akkor ő sem engedhet meg magának akármit. Világossá tette, hogy nem a főnököm, nem visekedett úgy. Egyenrangú fél kell? Kap.
Nyakamon idegesek lüktet egy ér. Figyelem, ahogy felrobban az asztal, tűröm, hogyha eltalál belőle bármilyen szilánk. Szálfaegyenes tartással állok, magassarkú nélkül alacsonyabban, mint a közeledő, de nem önt el a kisebbségi komplexus. Jöjjön, aminek jönnie kell!
- A hazug itt nem én vagyok. Ez az egész mentés mese habbal! – viszem be a végső döfést, majd megvonom a vállamat. - Ne hagyd! Rakj ki! Mutasd meg, hogy milyen tökéletes ember vagy Magneto. – sok mindent jelent, hogy használtam ezt a nevét, de nyilván fogalma sem lesz róla, hogy pontosan mit is. Nem is kell, hogy értse. Remélem, hogy az, aki mégis érti, már rég az ajtón kívül van, s csak a hangszórókból zeng el felé a hang. Rádió van az épületben, egy csomó magnó minden emeleten. Ha nincs is hangosbemondó-berendezés, lehet ezt a cirkuszt hallani, ezt a képességemmel garantálom.
- Amíg megtehetem? – kérdezek vissza. Nem remeg bele a hangom, csak a lelkem, de az nagyon is. - Mert ha nem takarodom el, mégis mit csinálsz velem?
Nincs értelme, hogy ezt fokozzam. Elhallgatok, várom a végkifejletet. Menni fogok, ez már biztos. De nem azért, mert elzavart. Nem így. Én a takarodj!-ra nem hallgatok, nekem senki emberfia nem parancsolt még és nem is most fogja elkezdeni. Ha megöl, hát öljön! Élő egyenesben teszi. Ha viszont lehiggad, s tudunk normálisan beszélni egymással, akkor majd lekapcsolom a képességemet, s ki tudja mi lehet még ebből. Nem tervezek előre. Kár volt akkor is, amikor találkozót kértem. Nem gondoltam, hogy ilyen vízre evezünk, de tt vagyunk, hát ezzel kell kezdjünk valamit.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szomb. 13 Szept. - 9:57

Kátya, Dave, Chris & Eric

Egyre érdekesebb a helyzet. Hárman jöttek, mintha elnézést kérnének, ám végül nem erről van szó. Máshogyan döntöttek, bevallják, és vállalják a felelősséget. Nekem kéne őket kioktatnom, mintha ezt várnák. Csak éppen két dolgot nem tudnak. Az egyik, hogy Charles előtt mindig magam voltam. Egyedül dolgoztam. Nem hittem a csapatmunkában, úgy véltem, ha többen vagyunk, az már feltűnő lehet. Csak a bosszúnak éltem, a képességemet szabadjára engedtem, nem számított, hogy kik szenvednek miatta. A másik még megdöbbentőbb. Távozásról beszélnek, következetlenségre utalnak, bizalmatlanságra, én pedig nem fogom előttük felfedni, hogy a sakkjátszma végén távozni akartam, akárcsak ők. Nem biztos, hogy az indokaink megegyeznek, mit sem számít már. Azt, hogy ilyesmi megtörténhet, hogy támadásnak tesszük ki a diákokat, én közvetlen hadüzenetnek veszek. Charles mindig arról papol, hogyan lehetne megvédeni a diákokat, és ha maradok, ezt kell nekem is képviselnem. A másik megoldás az lett volna, ha távozom, viszem magammal, akiket gondolok, Gabrielt, Ravent, Lisát, és még egy maroknyi mutánst, mert ez lassan már tűrhetetlen. Amit Christofer is mond, ez egy iskola. Nem arra való, amit az én terveim, elgondolásaim képviselnek. Ha becsöngetésről, tanárságról beszélünk, nem pedig nyílt terepmunkáról, ahol vérrel, verítékkel tudjuk kiharcolni a függetlenségünket, az törékeny, ideiglenes békét jelenthet csupán. Ám nem a fenti hármas joga feltenni azokat a kérdéseket, amelyek Charles-szal éket vernek közénk. Amiket a férf mond, egy bizonyos szemszög. Iskola, beilleszkedés. Azok az elvek, amelyeket kénytelen voltam elfogadni, ha maradok. Amíg maradok. Ez azonban nem fog örökké tartani. Így a férfinek már nem is válaszolok, sokkal inkább az köt le, amit a nő fogalmaz meg. David szavai nyugodtabbak, én már nem tudok az maradni. Ha egy kicsit kiterjeszti rám az emlékolvasást, olyan érzelmeket fedezhet fel bennem, amiket nem szoktam nyilvánosságra hozni. Harag, amiért tehetetlen vagyok. A következetlenség hiánya, ahogyan ők mondják, mindenkiben megvan. Nem születtem tanárnak, nem is vallom magam annak. Nem csoda, hogy időm nagy részét azzal töltöm, hogy Charles-szal újakat kutatok fel, nem pedig beülök órát tartani. Terepen dolgozom, mint ahogyan tettem azt mindig is. Azt azonban mindhárman érzékelhetik, hogy a nő szavai nyomán a szobában elhelyezett fémtálcák, a polcokon díszként álló szobrok remegni kezdenek, akárcsak az ablak fémcsavarjai mozognak, a mágneses hullámzásnak köszönhetően mintha még a padlózat is kezd valamilyen földrengésre emlékeztető érzést kelteni, ahogyan felemelkedem.
- Hogy...merészelsz kérdőre vonni... engem?! Bestia az iskola alapítása óta itt van velünk, részt vett a kutatásban... Tudtuk, hogy próbálkoztok, és most mint valami ostoba kölyök idejössz, hogy bevalld a hatalmas bűneidet, és meglepődsz, hogy nem segítettünk? A tiltás ellenére tettétek, amit akartatok, aztán önzőnek vallod magad, hát az is vagy, mert csak a saját érdekedet nézed, és még követelni mersz? Nem tartozom számadással.. Pont neked nem. – Nem lépek el az asztal mellett, egészen egyszerűen az omlik szét előttem, ahogyan darabokra tépem a benne elhelyezett fémszegecsek nyomán. Pár centivel már a föld felett lebegek, kivonom a fémet a szobából, hogy három szemgolyónyi nagyságú gömb kezdjen el ciklikus köröket róni kitartott tenyerem felett. Lassan közeledem, vészjóslóan, halántékomon kidagadnak az erek.
- Mivel mersz gyanusítani? Sosem ártanék a testvéreimnek.. és ha ilyen aljas hazugsággal gyanusítasz, azt nem fogom szó nélkül hagyni... – Ha tovább folytatja, én is tovább fogok lépni. Eljön az a pont, amikor már nem fog érdekelni a nyomorult élete... Ezek után már fel sem merülhet, hogy egy levegőt szívjak fel. Túlságosan sokat szenvedtem már ahhoz, hogy már azok is elítéljenek, akivel egy a vérünk.
- Takarodj... Amíg megteheted... – Pillantok bele a szemeibe. A saját acélszín tekintetem a pokol ígéretét hordozza magában.

Tárgy: Re: Fogadószoba Pént. 12 Szept. - 23:37

Megforgatnám a szemeim Dave egyszavas mondata alapján. Nem teszem. Az ő döntése. Azon már viszont arcot takarok és felsóhajtok, ahogy Kátya reagál erre. ~Bizztoss megjött neki… francba akartam én közös bulis dumát. Jól megtosztad Chris, ezt ’aszhatod. És még hogy nem a lovagja. Hát… nem is. Nyuszifül.~
Amikor a katonaságra tér, kihúzom magam. A múltam miatt és nem is.
-Ha érdekelne a katonaság, akkor visszalépek a kötelékbe. Ez – hangsúlyozom ki – nem az. Ez iskola. Segítjük őket, amíg a képességeiket nem uralják, hogy aztán be tudjanak illeszkedni a képesség nélküli társaik közé. Eközben mi védjük is őket, ha baj üti fel a fejét. – nyugodtan felelek, a vihar Kátyában hozzám csak addig a gondolatig ért el, utána elhalt. Mert figyelek a jelenre. Akarok figyelni és értelmezni.
-A felelősség a tetteimért csakis az enyém. Senki másé és senki nem fogja nekem megmondani, hogy az vagyok, vagy sem. A ti döntéseitekért ti feleltek, az enyémért csakis én. – utálom, ha kendőzik a felelősséget. Katonaságban ez olyan kőkeményen le van írva, mint ahogy az ég kék. Ehhez is ragaszkodom a civil életben. Megkönnyít sok mindent.
- Hibáztam, és azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Elmondtam. – vállat vonnék, nem teszem. Most a felnőtt Christofer Anderson vagyok, aki dönt és felelősséget vállal.
– A döntéseitekben következetlenséget érzek, és bizalmatlanságot. Ha most elhallgatattok ilyen dolgokat előttünk – Hanket például, aki csak keresőként volt előadva számomra -, akkor legközelebb is megteszitek. Nem hibáztatlak érte titeket, a saját döntésetek, jogotok van hozzá. De téves és végzetes döntést sem akarok ennek tükrében hozni. - ilyen döntés következtében veszítettem a katona barátaimat. Soha többet.
Nem tudok ideges lenni. Taktikus és stratéga fejem miatt tettek a felderítősökhöz és a gusztustalanul hideg vérem miatt, a fanyar, agyzsibbasztó humor mellett. Az utóbbit kevesen díjazták.
Dave-Kátya párbeszéde után Kátyára tekintek.
- Majd ha innen kimentél, élj magánéletet. – visszafordulok Erichez.
-Csatlakozom Davehez. – biccentek a bicebóca felé. – Egyet sajnálok. Az előbbiek tükrében nem fogom tudni felajánlani azt a segítséget, amit szerettem volna későbbiek során nyújtani, mint kívülálló, hátat védő. Aki nem bízik bennem, abban én sem bízom. Sajnálom. – felállok.
-Mindenesetre köszönöm, hogy időt szántál rám. – nem nyújtok felé kezet. Szalutálok. Csak ez után tekintek a két jómadárra, majd az ajtó felé megyek és halkan csukom be magam után. Nem igazán van kedvem vitatkozni. Nem is ezért jöttem, hanem azért, hogy kimondjam: hibáztam, a felelősség és a következmény az enyém, amit tettem. Ennek az ára a részemről a távozás. Pár perc múlva már csak az égett gumiszag és egy én pici pónim repülése Bellsie ablaka felé, jelzi, hogy itt voltam.

//Köszönöm a játékot! Smile

//

Tárgy: Re: Fogadószoba Pént. 12 Szept. - 22:49

Here I am...

...this is me

What can you do when your good isn't good enough?
When all that you touch tumbles down?
'Cause my best intentions keep making a mess of things
I just want to fix it somehow

Ha azt mondom, hogy ez így érdekes lesz, akkor nem fejezem ki eléggé feléledő lelkiállapotomat. Ott kezdődik, hogy felkúszik torkomba a keserű epe, s David megjegyzését hallva anélkül pattanok fel ültemből, hogy komolyan elgondolkodnék azon, mit is csinálok. Dühösen fordulok meg, hogy pillantásommal megtépkedjem a közöttünk feszülő távolságot.
- Kilépsz? Mi a picsa? Ne nagyzolj már az ég szerelmére. Mintha tudnál lépni kettőig jelenleg! – veszem szó szerint azt, amit mond, jobb így, mert így legalább nem üvöltöm a világba azt, amit valójában gondolok. Káromkodom, fojtott hangon közlök, háttal Ericnek, de nem érdekel. Most csak a haragom van, a csalódottságom és a vád a hangomban, s ez mind Davenek szól. Hogy miért? Nem ostoba, szerintem pontosan fogja érteni.
Itt vagyok, tanár vagyok, itt ismertem meg, nincs máshol közünk egymáshoz. Erre elmenne, kilépne, elhagyna. Engem. Nem, nem érdekel, hogy az iskolát. Önző vagyok, csak magammal foglalkozom és azzal, hogy megmentettem valakit, aki el akar menni, távozni kíván csak azért, mert gyengének tartja magát. Az is, ha már itt tartunk, de még mindig nem annyira, mint amilyen gyengét belőlem csinált. Belefulladok a saját érzelmeimbe, üvölteni tudnék.
Rámarkolok a szék támlájára, amin ültem, így fordítok hátat Davidnek. Mélyeket lélegzem, koncentrálok, hogy ne mondjak ki semmi olyat, ami nem tartozna sem Chrisre sem Lensherre. Arra próbálok koncentrálni, amit a főnököm mond nekünk, s közben az elmém leghátsó zugába szorult „túldramatizálod” feliratot is tökéletesen ignorálom. Személyes sértésnek vettem David szavait, fájnak, a lelkemet tépték. Pedig milyen röviden beszélt és a kicseszett, bérhajadon életbe: mennyire igaza van!
A nevemet hallom, a teljeset, a merevet és hivatalosat. Nevetnem kellene, hogyha nem lennék éppen oltárira bosszús. Hogy fér ez össze a tegezéssel? Nálam sehogy, de mindegy, ezek csak nevek, ha hallom őket, nem vágnak pofán. Nem úgy, mintha ki kell őket mondanom.
- A csaj nem nagykorú. – kezdem ezzel. - Megérdemelte volna, hogy felképeljem, ahogyan most én is megérdemelném, hogy lélektutujgatás helyett igazi vezetőként szólj hozzám! – fordulok Eric felé. Sebastianról nem ejtek szót, ő felnőtt a szónak annak az értelmében, ahogy Lensherr beszél róla. Elhagyom a magázást az uram mögül, nem kell, ez nem az a beszélgetés. Csalódott vagyok. Bizonyos dolgok hitelüket vesztették bennem.
- Hogy mit tetszik? Ki volt a közelben? - kerekednek el a szemeim. Megmarkolom a szék támláját, a szék hátsó lábai elemelkednek a földtől. Félő, hogy hajigálás lesz ebből, ha Lensherr fokozza még a dolgokat és borzolja a kedélyeimet.
- A Szőrmóknak is meg volt tiltva ugyanaz, ami nekünk. Hogyha tudtatok az akciókról, akkor miért nem segítettetek? Miért kellett ennek így zajlani? Még a végén az derül ki, hogy az egész balesetet ti rendeztétek meg, hogy tanuljanak belőle a diákok! Hát milyen elbaszott egy rendszer ez? Ez egy iskola? Egy csapat? Egy közösség? Hazugságok hálója, büdös, undorító! – kikelek magamból, nincs ezen mit szépíteni. Nem ezért jöttem, a hibámat akartam bevallani,d e arra nem számítottam, hogy más hibáival is nekem kell találkoznom. Kissé elszalad velem a ló, s bár a jelenlevők közül ez csak Davidnek tűnhet fel – ő ismer a legjobban – a visszafogott hangerejű beszédem sokkal nagyobb vihart jelöl, mintha kiabálnék.
- Ne mondd meg neki, hogy mit akarjon tenni! – köpöm Lensherr felé, majd visszacsapom a széklábakat a talajra, s Davehez fordulok. - Ha menni akarsz, akkor menj! Hajrá, fuss neki! Menekülj el, ahogy szoktad. De mondtam már neked David Armanaugh, hogy előlem nincs hová fuss. – teljes név. Lelkem lemeztelenített valója és némi csend. Már tudom, hogy mit fogok tenni. De nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy ezt közöljem is. Viszont ott rejtezik előbbi szavaim mögött.
Visszafordulok Erichez, s bár nem kérek elnézést – sosem szoktam – a kirohanásomért, mégis egy aprót bólintok, jelezve ezzel, hogy talán túlzásokba estem az imént. Még mindig azt gondolom, amit eddig, de nem akarom elvenni Chris kenyerét sem. A hadsereg az ő világa, mintha ez halványan rémlene, szóval hadd beszéljen. Én csak egy dolgot fűznék hozzá előbb, Lensherrnek címezve a szavakat.
- A döntéseitek meghatározzák az iskola arculatát. Ahogyan az enyémek is. Ennek fényében teszek javaslatot arra, hogy újragondold ezt a beszélgetést. A másik feled – utalok itt névkiejtés nélkül Charlesra - fejével is.
Nem akarok semmit kicsikarni belőle. Le tudom vonni a következtetéseket. De szeretném, hogyha tudná: nem én vagyok az, aki elvárja, hogy szemet hunyjanak viselt dolgai felett. Mindenekfelett kiállok azért, amit teszek. Ha eltűrik – most – akkor mindörökké meg kell tenniük. Nem finomodom. Soha. Majdnem-senkiért.

Tárgy: Re: Fogadószoba Pént. 12 Szept. - 20:39

A válaszra már felpillantok, de továbbra is csöndben. Érzem, hogy várnom szükséges.
Mivel a mentős csoportban nem vettem részt, érthető okokból, ezért továbbra is csak figyelemmel hallgatom a válaszokat. Sok mindenben nem értem a válaszokat, és igyekszem összerakni. Az éremnek sok oldala van és én ebben a történetben csak az egyik részét tapasztaltam meg. Az egyik szó megüti a fülemet. Háború. Ericre tekintek, elég meredt tekintettel, aztán ismét az ujjamat érintem meg ajkaimmal, gondolkodok. Nem csak a háború létezik. Sok más megoldás is van. Elfogadom, hogy Eric így vélekedik erről, egyet nem értek vele, ugyanakkor tiszteletben tartom. A felelősségre egy pillanatra feltekintek, éppen akkor, amikor látom és egyszerre érzem is, hogy többet szeretne hallani tőlem. Nem igazán tudok mit mondani. Majd a sakktáblára pillantok. Egy gyalog bábura.
-Egy csoport éppen annyira erős, mint a leggyengébb tagja. Akárhogy is nézem, ez éppen én vagyok. A csoport akkor jár jobban, ha egy erősebb leggyengébb láncszemre bízom a sor terelését, a jobb túlélés érdekében. – sem a képességem, sem az emberi tulajdonságaim nem járultak hozzá ahhoz, hogy túléljék, megmeneküljenek a szigetről, sőt éppenséggel komoly hátrányba kerültek, rám fordítva mindazt, amivel másokon segíteni lehetett volna.
Nem mondok többet, amit el szerettem volna mondani, elmondtam.

Tárgy: Re: Fogadószoba Pént. 12 Szept. - 10:26

Kátya, Dave, Chris & Eric

A metsző tekintet hidegen hagy, érzelemmentesen szoktam az ügyeimet kezelni. Valamiért most itt vannak, választ kapnak, aztán távoznak. A saját érdekük az, ami fontos, nekem a sajátom, s csak bízhatok abban, hogy van bennük átfedés. Járatom pillantásom Christopher és Jekatyenka között, mintha meg sem beszélték volna, hogy ki mit mondd. Ez nem zökkent ki, legalább őszinte vallomás, betanult szövegek helyett. Amíg Charles távol van, és az iskola ügyeit kezeli, egy személyben döntök. Bíró, és hóhér is vagyok. Furcsán koppannak ezek a szavak az elmémben, hiszen közvetlenül rosszat feltételeznek. Pedig mi lehet a rossz egy olyan közösségben, ahol egymásért vagyunk? Az ellenséget kívül kell keresnünk.
Nem fogok közbevágni, amíg láthatóan újabb levegőt vesz a nő, türelmesen bólintok, amíg be nem fejezi, majd jön az X-Men, végül a másik. Vele kezdem. Nem közölt részleteket, telepata pedig nem vagyok. A képességét ismerem, az eltűnése körülményeiről hallottam beszámolókat, így csak megpróbálhatom összerakni a képet, ami majd később kerül terítékre. Egyenlőre hozzá hasonlóan kurtán válaszolok.
- Maradj. - Nem sóhajtok fel, de azt hiszem hosszú lesz. Bármennyire is a rideg vezetőt látják bennem, belül olyan harcok dúlnak, amiket csak Charles ismerhet. Objektíven kéne fogalmaznom, döntenem, amire tudom, hogy sosem lennék képes. Pár pillanatig járatom a tekintetem köztük, becsülöm őket, hogy eljöttek, hogy válallják, és tőlem várnak... valami fenyítést, vagy éppen megváltást. Egyikkel sem fogok tudni szolgálni.
- Köszönöm a beszámolót. Jekatyenka. El kell mondanom, hogy olyanokat vettünk fel tanárnak, vagy akár X-Mennek, akiben láttuk azt az erőt, amely a sajátod. Tiltottuk a magánakciókat, így van. Megtetted, hát nincsen mit sajnálnod. Közénk tartozol, ezek után is, ha úgy kívánod. Nem dönthetünk mindenben Charles-szal. Egyek vagyunk mi mindannyian, és olyan közösséget képviselünk, aki kiáll a másikért. A tiltás a védelmetekre szólt, nem kirekesztésnek szántuk. Ha felvállaltad a kockázatot, az becsülendő.
– Hallgatok most ismét el kissé, azt kell megérteniük, hogy bár ez egy alapítvány, nem az alapján vadásszuk a tanári kart, hogy kinek milyen diplomája van, sokkal inkább az alapján, hogyan áll a mutáns kérdéshez, mennyire empatikus a gyerekekhez. Ez utóbbi tekintetében én is csúfosan megbuknék, igaz. Egy pillanatra most Christopher-re is átvándorol a tekintetem. – Katonák vagyunk. Mindannyian. A diákjaink is. Arra neveljük őket, hogy erősek legyenek. Erősek, mert a háború a nyakunkon van. Ha ehhez függelemsértést kell elkövetnetek, tegyétek. A háború olykor áldozatokat követel. Nem személyi áldozatokat. A parancsokat időnként felül is lehet írni, ha az előrevisz.
– Davidet továbbra sem említem, pedig nagyon is érdekel a sorsa, de majd a végére hagyom, annak ellenére, hogy vele kezdtem, ám most Jekatyenkáé a válasz joga.
- A tanára vagy, nem az anyjuk. Két felnőtt emberről van szó, nem kamaszokról. Az alapítvány a nagykorúságig felelős értük. A testi épségük mindazonáltal nem forgott veszélyben. Figyeltük őket, Hank és még páran a közelben voltak, ám meg kellett adni a lehetőséget, hogy úgy érezzék, tettek valamit. Ezt kell megértenetek. Ez nem diktatúra. Bárki tehet a többiért. – Kissé ingatom a fejemet, és hozzáfűzöm. – Ne csináljunk mártírt senkiből. Kifejezetten furcsának vélném, ha nem néznéd a saját érzéseidet is. Magunkra vállaltuk a mentést, így téged nem terhel felelősség, ha más utat jártál be végül. – Ez a válaszom. Nem, nem fogok senkit leszúrni, fenyíteni, megzsarolni, csak mert vannak érzései. Én magam puszta kézzel téptem volna ki Shaw-t a tengeralattjáróból, amikor rátaláltam a szüleim gyilkosára. És érdekelt közben bárki más? Fenét. Szervezettek vagyunk, de attól még emberek azon túl, hogy mutánsok. Mindaz, amit mondtam, Christophernek is szólt. Nem neheztelek rájuk, ahogyan Charles sem. Nagyjából végigkisérte az eseményeket a Cerebro segítségével, ismeri Kátyát, Christ, nem szokott azon fennakadni, ha valaki tenni akar, bárhogyan sikerül is.
David felé fordulok immár, kérdőn nézek rá, hogy szeretne e részletezni, beszámolni. Ha mégis úgy dönt, hogy sok volt számára mindez, vagy nem bírná a felelősséget, nem tartóztathatom.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szer. 10 Szept. - 21:54

A kéz finom érintése megnyugtat, enyhe mosoly jelenik meg az arcomon, ami kis híján nevetésbe fulladna, ha nem tudnám moderálni magam, amikor Kátya a fenék témás részre ér magában. Nem vagyok gondolatolvasó, ám annyira erős érzelmek vegyülnek ebbe, hogy előttem van a jelenet ismét. És egyben el is vörösödöm.
A hellyel kínálást elfogadom. Nem tudom tartani sokáig magam állva, de leülni és felállni is művészet, kínkeserves egyelőre. A botot, amely az elmúlt hónapok alatt szinte hozzám nőtt, a szék mellé döntöm.
Éreztem a vizslató tekintetet. Amitől tartok és egyben logikus következtetésnek is tartok, az az, hogy gyanús lehetek azzal, eltűntem, majd a semmiből felbukkantam. Vannak, akik életveszélyes sérülést is bevállalnak, hogy a gyanút levegyék magukról. Nálam nem ez a helyzet, de attól még mások így vélekedhetnek.
Megtámaszkodom a könyökömmel a karfán és az ajkamra teszem a muatóujjam, ahogy hallom őket beszélni. Már nem kapcsolom ki a képességem, korlátozom le, hogy másoknak megadjam a privát szféra érzetét. Én én vagyok, mint ahogy a képességem is, elhivatottságom is. Mindent átérzek, érzékelek, érzelmeken keresztül, hagyom, hogy elérjenek és hagyom, hogy átfolyva rajtam, elhagyjanak.
Elkomorodva tekintek magam elé. Nem ragozom túl, csak egy szóval összegzem mindazt, amit vélek az egészről, magammal kapcsolatban.
-Kilépek.
Nem tekintek fel. Feleslegesnek tartom.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szer. 10 Szept. - 20:23

Tudom, hogy hol a helyem jelen pillanatban és miként kezdjek neki. De a többi még homály. Éppen ezért és főleg azért, mert Kátyát szeretném, ha elmondaná azt, amiért ő maga idejött.
Az egyik széken helyet foglalok és figyelek, hallgatom Kátyát. Nem rezdül az arcomon semmi, mindez nem azért, mert bármit is titkolnék. Csupán csak figyelek. Várom a soromat, türelemmel. Az van, a kiképzés során a legelsők egyike, amit belénk vernek. Pontosabban a kivárást és a kussolást. Majd amikor én jövök, a kellő időben, kapkodás és tolakodás nélkül hozzáteszem a sajátomét.
-A riadóztatott személy én voltam, és azonnal a birtokra jöttem, késlekedés nélkül. – tömör, tényszerű, színtelen hangú mondatok, mint a jelentés. – A tájékoztatás után a saját döntésem okán, csatlakoztam, a nélkül, hogy megakadályoztam volna a tiltott magánakciót. Nem tettem az után sem óvintézkedést, másokat sem figyelmeztettem arra, hogy a közben az akcióból kiszálló két diák felügyelet alá kerüljön. Hagytam, hogy távozzanak, kíséret nélkül. Ezzel veszélyeztetve őket.
Nem pillantok Kátyára, senkire sem. Jelentek.
-Az adott koordináta valódi célja megismerése után sem változtattam az irányom. A mellett döntöttem, hogy segítséget nyújtok ebben a mentésben, arra a következtetésre jutva, hogy ez a helyes cselekvés. A gép elhagyása, majd visszaérkezés után jutott el hozzám az információ, hogy a hajótöröttek mentése már be is fejeződött. Ekkor adtam meg a helyzetjelentésünket is. – hátradőlök. – Nem akadályoztam meg egyik esetben sem a saját mentést, ezzel veszélybe sodorva több ember életét, épségét, biztonságát, vállalva annak következményeit.
Elvégre éppen ezért lettem X-men. Amit mindezzel szépen és simán kenterbe vágtam, vagyis a kukába. Elhallgatok, jelezve, hogy befejeztem.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szer. 10 Szept. - 19:49

Here I am...

...this is me

Csak egy pillanat az egész, míg Chris és Dave megérkezte után elindulok, hogy udvariasságot tettetve becsukjam magunk mögött az ajtót. Arra megy ki a játék, hogy utam közben szorosan haladjak el Dave mellett, s mintegy véletlenül kezemmel hozzásodródjak az övéhez, futólag megérintve így. Nem feltűnő a mozdulat, tökéletesen álcázom véletlennek, nem kapkodok, nem mosolygok, nem is nézek rá. De szükségem van erre, önzésem megint felvirágozódik, hát megcselekszem, mert így tartom jónak. Más véleménye pedig cseppet sem érdekel.
Visszafordulok Lensherrhez, közelebb lépkedem, élvezem cipősarkaim koppanásának dallamát.
A biccentéssel egybekötött engedélykapást meg sem várva nyúlok hátra, hogy elsimítsam szoknyámat, mielőtt leteszem formás fenekemet az egyik székre. Nem szeretném, hogyha összegyűrődne az anyag, s különben is, egy nő tudja, hogy hogy kell szoknyában leülni. Aki ennyit sem tud, az ne viseljen ilyen ruhadarabokat.
Jobb lábamat keresztbe teszem a balon, metsző, de őszinte tekintettel nézek az alapítóra. Nem érdekel engem, hogy mi az oka annak, hogy a másik nincsen itt, a véleményem megvan, de jelen esetben ez olyan, mint a fenék. Ahogy Davenek is mondtam már egyszer, „mindenkinek van” - már véleménye - „de senkit nem érdekel a másé”. Akkor ragoztam is, hogy mi a helyzet pl az ő fenekével, de most még arra sem ragadtatom magamat, hogy elmosolyodjam az emlék hatására. Nem azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat.
Chris belekezd, majd el is hallgat. Megforgatom a szemeimet. Könnyebb lett volna, hogyha csak reflektálnom kell, de nem, úgy tűnik, hogy én jöttem elsőre, hát enyém a dolog. Tény, hogy így a jogos, hisz miattam van az egész. Jelentenem kell, teszem is. A szemforgatásom viszont annak s szól, amit Lensherr mond. Sejtette. Persze, hogy sejtette! Hisz előre közöltem a jövetelem célját, amikor időpontot kértem erre a megbeszélésre. Igaz, hogy kettejüktől, de ebbe már bele sem megyek, megint olyasmin kéne akkor gondolkodjam, ami felpaprikáz.
- A határozott tiltás ellenére beleegyeztem, hogy segítséget nyújtok két diáknak a magánkezdeményezett mentőakciójuk kivitelezésében. Riadóztattam az egyik X-ment, amihez szintén nem lett volna jogom, s nem is szóltam neki arról, hogy ez nem hivatalos küldetés. – nézek ennél a pontnál Chrisre. Nem, nem fogom kimondani a nevét.
A szavaimnak semmi kényes magyarázkodási felhangja nincsen. Száraz tényeket közlök, meg nem állva, hisz ha már belekezdtem, akkor elejétől a végéig el is mondok mindent. Kezdjen Lensherr az információval azt, amit akar. Chris és Dave meg majd kiegészítik maximum. Ha a nyakamba keveredett a szószólás szerepe, akkor beszélek én, de csak a saját dolgaimat ecsetelem. Még mindig ilyen vagyok. Egohuszár. Mert más nem érdekel. Fenn kell tartani a látszatot.
- A képességemnek hála hozzávetőlegesen tudtam, hogy hol van a hely, ahol a hajóval történt valami, így arra óhajtottunk indulni, de a két diák közben nem kért a közreműködésünkből. Itt kell megjegyezzem, hogy kettesben elindultak, a megfelelő képzettség hiányában, veszélybe sodorba a testi épségüket, szóval ennek kapcsán is terhel felelősség, készséggel be is vállalom, hogy nem viselkedtem tanárhoz méltón. – ingerem van megvonni a vállamat, de leküzdöm. Nem vagyok kifejezetten tanári alkat, de ezt tudták, amikor felvettek ide. Sose mentegetőztem miatta. Most sem fogom elkezdeni.
- Meg se közelítettük a hajó balesetének helyszínét. Magántermészetű információkapás kapcsán olyan koordinátákat diktáltam a társamnak, melyek egészen máshová vittek, s csak az út vége felé mondtam meg, hogy hová is megyünk. Ellehetetlenítettem a mentőakciót, a közjó és a sérült diákok helyett más élvezett nálam prioritást. Nem kívánom részletezni az okokat, nem bánok semmit, de úgy éreztem, hogy kötelességem elmondani mindezt, hiszen bizonyosan lesznek következményei.
Nem érdekelnek. - tenném még hozzá, de nem teszem. Részemről ennyi, Lensherr jön. Ítéljen. Én tudom, amit tudok.

Tárgy: Re: Fogadószoba Szer. 10 Szept. - 9:31

Kátya, Dave, Chris & Eric

Bent vagyok már egy ideje, vendéget várok, legyen az egyes vagy többesszám. Elég komoly csörtén vagyok túl, ha az érkezők belépnek, láthatnak egy sakktáblát is az egyik asztalon, amely nem megkezdett, befejezett. Hihetetlenül kevés bábu maradt talpon, ami azt jelzi, hogy készek voltunk mindent feláldozni. Aki ismerhet minket egy kicsit is, tudja, hogy a legtöbb dolgot Charles-szal így szoktuk elintézni, sakk közben kitisztul az ember elméje, még az övé is, pedig telepata, sosem zavarosak a gondolatai, ám ilyenkor még én is rá tudom kényszeríteni az akaratomat. Az amerikai kiváló diplomata, ám stratégiában lemosom bármikor. Ezúttal sem finomkodtunk, a pályán és a vitában sem. Azt nem lehet tudni, hogy mire jutottunk, ám a táblán végül a világos került fölénybe, a fekete király eldőlve kever az egyik sarokban. Jekatyenka kért tőlem audenciát, vélhetően azért tőlem, mert Charles még inkább az iskola ügyeit rendezi, és nem fér bele az életébe még ez is. Afféle helyettes vagyok, bár ő az iskola hivatalos reklámarca, még ketten döntünk mindenben. Egészen addig, amíg be nem telik a pohár. Ezúttal le tudott róla beszélni, hogy feszegessük egymás határait, ám a hajóút kapcsán volt pár keresetlen szavam, nem is feltétlenül azzal kapcsolatban, hogy miért engedtük el diákjainkat valódi védelem nélkül. A támadás ténye döbbentett meg ennyire.
Német lévén továbbra is a precizitást képviselem, frissen vagyok borotválva, a hajam rövidre nyírt, katonás, holott a hadsereg említésére is vibrálni kezd a karomba vésett náci sorszám, amellyel a zsidókat sorszámozták fel. Mint valami ocsmány vonalkód, életre szóló emléke, hogy mi vagyok, honnan jöttem. Ez a támadás is ilyen volt, ezúttal nem én voltam a célpont. Ismét kezdődik az összegyűjtés, megfigyelés, és a végén... a likvidálás. Most már nem vagyok gyerek, és fogytán a türelmem. Ha Charles nem fog lépni, megteszem egyedül, ahogyan előtte is felléptem erővel. Ezúttal a kinézem az őszies ruházatomból áll, rétegesen öltözködöm, még ha itt az épületben kellemes is a hőfok, mindig fel vagyok rá készülve, hogy akármikor rajtunk üthetnek. Ezek után nincsenek kétségeim, célpontok lettünk. Pókszerűen összefont ujjaimat egymáson pihentetve a tölgyasztalon könyökölök, és felnézek a kopogásra.
- Szabad. – Szólok ki, ennyi udvariasság nem szorult belém, hogy felpattanjak és meg is nyissam. Amikor belépett, a nyomában ketten jönnek még. Eltolom magam az asztaltól, ennyivel megtisztelem őket. Több szék is található a szobában, kurtán biccentek, hogy üljenek csak le, majd én is helyet foglalok, hiszen Christopher már bele is kezd, mégis a nőre figyelmezek elsősorban, hiszen ő volt a szószóló. David-en végigfuttatom a tekintetemet, tudjuk, hogy eltűnt, és most mégis itt van. Kemény fából faragták, érzelmet mégsem tudnak leolvasni az arcomról a megszokott hűvös indulatokon túl. Hiába uramoznak le, én mindenkit tegezek, családként kezelem a kolóniát.
- Sejtettem. Mire jutottatok? – Kérdezem, sokkal inkább hadseregként kezelve magunkat, mint gyermeteg diákságnak. Ők is katonák, akik még fiatalok, minél hamarabb ráébrednek erre, annál jobb lesz. A hangom nem megrovó, sokkal inkább érdeklődő, sugallja az egyenlőséget.

Tárgy: Re: Fogadószoba Hétf. 8 Szept. - 21:42

A megszokott satufék és befarolás a parkolóba a mocival. Slunggal jöttem, úgy is állok meg. A szemüveget csak a fejemre tolom, úgy csatlakozom a többiekhez. A munkámba temetkeztem és azokba a tervekbe, amik előttem állnak. Levontam a következtetést magamra nézve azon, ami történt és Kátyát addig piszkáltam, míg végre, ahogy sejtettem, mert a nagy száj, nagy szívet takar, elárulta, hogy idejön.
Ahogy látom Davidet haladni, nem facsarodik össze a szívem. Él. Azok után, ami jó pár évvel ezelőtt történt velem, és nem menthettem meg azokat, akik fontosak nekem, jó érzés, hogy bár őt egyáltalán nem ismerem, mégis előkerült.
Csak intek nekik köszöntésképpen.
Viszont, ha egyáltalán bekerülünk, Ericnek kezet nyújtok.
-Üdv. – majd a kezem belemászik a zsebembe. Kátyára pillantok, valakinek el kell kezdeni.
-Akkor belevágok. A hajókirándulás miatt jöttünk.
Tovább nem folytatom. Nem akarom. És nem tudom. Kifutottak a gondolatok a fejemből, pedig összeraktam, mielőtt elindultam.

Tárgy: Re: Fogadószoba Hétf. 8 Szept. - 20:23

Először vagyok itt, mióta elmentünk a hajóútra. Nem tudtam eddig eljönni, de azt is tudtam, hogy ha tudnék, sem akarnék. Még nem. Mégis itt vagyok, mert érzem, hogy ez a helyes út, a lelkem ezt diktálja. És még valakiért szeretnék még ide eljönni. Vagyis… sok mindenkiért. Ha ők nincsenek, nem mentenek meg, akkor most nem támaszkodhatnék a botra és ha lassan is, de lépegetnék előre. Most kifejezetten örülök, hogy vannak olyan képességek, amelyek képesek gyógyítani. Nem tudom még, képes leszek-e újra teljesen járni.
Érzékelem a hangulatot, átélem és hagyom, hogy áthaladjon rajtam. Szeretném Kátya kezét megfogni, nyugalmat adni, akik mellett elhaladunk.
Más lettem. Az út, a baleset, de legfőképpen az, ami utána történt, megváltoztatott. Az a belső nyugalom, amit mindig nehezen tartottam fenn, már nem kell erőlködnöm érte semmivel és sehogyan. Sokan összekevernék a magabiztosságot a nyugalommal. Azzá lettem, amivé lennem kellett.
Öltönyt vettem fel, igényem volt rá. Nem kellett Kátyának mondani, hogy megy, megéreztem. Így döntöttem úgy, hogy vele tartok.
Ha beengednek minket, akkor utoljára lépek be, idő kell, mire bebicegek. Nem szedek fájdalomcsillapítót, akarom érezni a fájdalmat, de már nem azért, mert az ép eszemnél szeretnék maradni.
-Szép napot! – biccentek, ahogy lehetőség van erre, majd a háttérbe húzódom.

Tárgy: Re: Fogadószoba Vas. 7 Szept. - 22:41

Here I am...

...this is me

Teljesen mindegy, hogy milyen nap van, hogy melyik hónap, hányadika. Nm követem, mert nem foglalkoztat. Egy cél vezérel, hogy pontot tegyek egy olyan ügy végére, amely az elmúlt időszakban meghatározta a cselekedeteimet. Nem döntenék máshogy most sem, nem cselekednék semmi olyat, amit nem cselekedtem meg az elmúlt napokban, de ettől még tisztában vagyok azzal, hogy nem hoztam a leghelyesebb döntéseket.
Amint visszatértünk, első dolgom volt lecsekkolni, hogy Scarlett és Sebastian épségben megvannak-e. Akármilyennek is tartanak engem, nem vagyok az a típus, aki szívesen a lelkére venné azt, hogyha valakinek baja esik a hibájából, akkor sem, ha úgy érzem a mai napig, hogy indokolt volt minden, amit mondtam, ilyen vagyok. Ettől függetlenül persze lehettem volna szelídebb. Nem kértem elnézést továbbra sem, de tudom, hogy nincs bajuk és ez nekem elég.
Konszolidáltan igyekszem megjelenni, már amennyire tőlem telik. Púderszínű ruhát választottam, színeben hozzáillő cipővel, s fekete kiegészítőkkel. Igen, lehet mondani, hogy a lelkemmel azonos színbe öltöztem, de azért ez így nem egészen igaz. Apropó lélek. Púp a hátamra, s momentán nagyon örülök annak, hogy a professzor mégsem lesz jelen a találkozón. Nem kell azzal kezdenem, hogy eszébe ne jusson a fejembe mászni, mert elég nekem egy személy, aki ezt megteszi. Nyilván szép konfliktusforrás lett volna az elején ezzel nyitni. Nehezen tudnám kultúr-köntösbe csomagolni. Illetve, nyilván tudnám, s tenném is, csak közben megjelenne a fejemben a megszokott ördögöm.
Bánom. Sok dolgot bánok, de nem tartozik közéjük az, hogy a makacs fejem után mentem. Na jó, a szívem után. Nincs ezen mit szépíteni. Sajnálom, hogy mást is belerángattam ebbe, de a sajnálatnál erősebb az, hogy mégis örülök neki. Mert így legalább sikerrel jártunk, s nem potyára kell tartanom a hátamat.
Megállok a Fogadószoba ajtaja előtt, megigazítom a nyakéket nyakamban, hátrarázom egyenesere szárított, kiengedve hagyott tincseimet. Nincsenek elvárásaim, csak el kell mondanom dolgokat. Éppen ebből kifolyólag nyugodt is tudok lenni, nem mászkálok fel s alá, viszont nem is várakozom egyedül a folyosón. Kopogásra emelem kezemet, s ha bebocsátást nyerek, akkor nyitva hagyom magam után az ajtót, jelezve ezzel, hogy nem egyedül az én megjelenésemre lehet számítani. Udvariasan biccentek Lensherr felé.
- Uram! – esek túl a köszönésen ilyetén, nevek emlegetése nélkül. Eric számára sem lehet ez szokatlan, amióta csak itt vagyok az iskolában, még sosem mondtam ki a nevét, az övét sem szokásom. De legalább őt meg a professzort nem becézgetem szemtelenül. Elég ez az „uram”.
Arrébb lépek az ajtóból, hogy ne álljak olyan távolságtartón, beljebb kopogok magas sarkaimon. De az ajtó nyitva marad, s ha netán a férfi be akarná zárni, akkor rátérek arra, hogy várunk még valakiket. Tudom, hogy várunk. De kell erről előre beszélni? Majd úgyis kiderül. Én a történtek nevében kértem ezt a találkozót, nem nevesítettem személyeket.

Tárgy: Re: Fogadószoba