Fogadószoba

- Mindegy, a szavak meg csak szavak. Azt sem mondhatom, hogy nyugodj már meg, értem én a reakciódat. Mind értjük. – Bólintok, igyekszem nem egyenproblémázóként kezelni őket. Pontosan tudom, hogy mi az, hogy ha kétségbeesünk. Akadtam már össze olyan sorozatgyilkossal, aki eltemetett élve, méghozzá azért, mert előtte elmondta, hogy amíg én haldoklom, gondoljak csak arra, hogy hány embert fog megölni. Talán pont az adott erőt, hogy végül ne ott végezzem, méterekkel a föld alatt, egy bezárt sírgödörben, amelyről senki nem tudta volna, hogy az én testemet rejti. Pontosan tudom már, hogy milyen az felelősséget vállalni másokért. Ami Liamékkel történt, nem az én saram, ám másra most nem mutogathatok, felvállaltam, hogy vált vállnak vetve egy csapatban küzdök majd az igazunkért. Rám most a békebíró szerepe jutott, ez sem lebecsülendő azt hiszem.
- Pontosan azt mondom. A képességeink sötét útra sodornak minket. Valaki a saját soraiban tudna, más elpusztína. Ilyen egyszerű. Ha tudják ki vagy, örökké a hátad mögé kell figyelned. – A túlzott objektivitásom engem is komor aurában mutat be, holott ebben az egyben biztos vagyok, hogy jól ki lettek tanítva, viszont aki egy kicsit otthon van a mutáns kérdésben, pontosan tudja, hogy miféle iskolát ápolunk itt a keleti-parton.
- A vitázás nem vezet sehova. – Felelem csendesen, nem fogok belemenni a játékaiba. – Arra neveltük őket, hogy folyamatosan veszélyben van az életük. Akár hiszed, akár nem, még a halál sem végállomás. – Vannak köztük regenerálók, akiknek a vérét még egy halottnak infúziózva is el lehet indítani a teljes keringést, agyi funkciókat is újra tudjuk indítani, ha nem túl régóta veszett oda az illető. Összeszűkítem a szemem, mintha a fiatal hölgy direkt pánikhangulatot akarna kicsikarni. Nem, nem fogjuk dekrétumban kiadni, hogy mekkorát hibáztunk. Van visszaút, ebben kell hinnünk.
- Nem faggattuk ki. Az egyik tanulóval a mai napon odavoltak, a parti őrség ide szólt hogy a vizen látta őket. Gondolom próbálkoztak. Jól tették, nem is szabad elkeseredni. Tőlük függetlenül a hivatalos keresés az első perctől elindult. – Átadom tehát az italt, és amíg iszok, addig az asztalra helyezett betárcsázós telefonnal elintézem, hogy kapjunk Liam szobájához egy pótkulcsot. Sokkal emberibb megoldás az, mintha az egész alapítványt fenyegetné, mint az előző apuka.
- Ebbe nem mennék bele, nincsen rálátásom a kapcsolatukra. Liam kemény gyerek, akkor is küzd, ha a barátai veszélyben vannak. Tudtad, hogy szeptembertől a veszélyes osztagba várjuk? Eleve küldetésekre fogjuk beosztani, ha valaki, ő van leginkább kevés veszélyben, érettebb, mint sok felnőtt. Bevallom, örülök, hogy ott van. – Kemény szavak, ahogyan így kimondom, de az őszinteség híve vagyok. Van ott rengeteg lány, kicsik is, egy férfi valóban komoly húzóerő lehet. Leül végül a hölgy a fotelbe, én pedig bólintok, és állva maradok.
- Mr. White? Igen, az egyik lány apja. Az utolsó időkben nagyon rossz volt a kapcsolatuk, de most, hogy megtudta, hogy talán elveszítette a lányát, őrjöngött. Szívsajdító. – Ismerem el, nincsen bennem cinizmus ezzel kapcsolatban, inkább az ablak felé fordulok, miközben kortyogatom az italomat, és várom a pótkulcsot, bámulok ki az ablakon.
- Ha nem élnék itt, akkor is azt mondanám; soha nem adom fel a reményt. A remény az ami éltet. Az, hogy a jó győzedelmeskedik mindig. Szenvednek, talán igen. Biztosan. De meglesznek, és ki fogják heverni. Mert a testvéreink. – Végigpillantok rajta, hogy hozott e poggyászt, ha már be akar költözni, akkor gondolom nem abban fog aludni, ami éppen rajta van. Kissé kényelmetlen lenne.

Nem igazán értem őt. Kardoskodott amelett, hogy hallja az igazságot, vagy hogy kevésbé legyek száraz. Gondolhatnám úgy, ha belelátnék a fejébe, így teljes mértékben azt hiszem, hogy jó úton járok, amíg meg nem látom a legyintést. Vele sem leszünk túl jóban, bár én aztán kivel vagyok. Aki maszk alatt dolgozik, és bűnözőket hajigál le a tetőről, az ne csodálkozzon, hogy ha a szocializációja szép lassan elindul a visszafejlődés útján. A nevét is azért közelítettem meg így, mert számomra az a logikus, ha valakit nem a középsőn hívok, az rendszerint a felmenők tiszteletére adott plusz.
- Sajnálatos, de így van. Ha valaki közülünk való, nem lehet csodálni, hogy ha felmerülnek néha... gondok. – Nem mosolyodom el, nem ide tartozik. Teljesen logikus, hogy a vérünk még nem igazán a publikum gyomrának való, meg kell vívni a mindennapok harcát, legyen szó a médiáról, a politikáról, de még a jogról is. Nem tartozunk a szó szoros értelemben vett emberek közé. Ahogyan a professzor szokta mondani, Kívülállók vagyunk.
- Ahogyan eddig is, továbbra is a fél világnak az útjában vagyunk. Nem könnyű, tudom, de nincs más választás, mint elfogadni. A nyílt ellenállás háborúhoz vezetne. Úgy neveljük a srácokat, hogy tudják magukat megvédeni, és elvegyülni. – Felelem továbbra is azon el alapján, amit itt az iskolában vallunk, jól lehet sokkal kevésbé feszélyezve. Más az, ha olyannak kell mondanom mindezt, aki a saját szemszögéből is meg tudja vizsgálni a kérdést.
- Felderítőink azonnal elkezdték a vizsgálatot. A tenger mélyén nincsenek, csupán a roncs, és néhány személyzeti tag holtteste. Egyértelmű, megtámadták őket, de senki, ismétlem senki nem veszett oda az iskolából. Három napja kellett volna partot érniük, amióta ez nem történt meg, azonnal megkezdtük a keresést. – Nem kérdezem meg, hogy elégedett-e, egyértelmű, hogy akkor lesz az, ha épségben visszakapja a fiút. Talán még akkor sem.
- Legyen a tiéd, amíg meg nem érkezik. A szobatársai nyári szüneten vannak, vedd birtokba nyugodtan, értesítem a vezetőinket a jöttödről. Az étkezőben ebédelj meg. – Egészen normális hangnemet üt meg az előző apukához képest, így örömmel veszem az egészet, tényleg felőttként kezeli a történteket. – Nem. Ms. Willow elméletileg az iskolában tartózkodik, éppen most jött meg, nincsen a legjobb kedvében, ami azt hiszem érthető. – A tanári kar sem hülye, láttunk, amit láttunk, nincsenek tiltva a kapcsolatok. A diákok nagy része felnőtt, Scarlett már közel huszonegy, nincsenek erre nagyon szigorú szabályaink. Átnyújtom az italt, mert nem láttam, hogy lenne affinitása ráfogni magától, a sajátomba beleiszom, éget mint az istennyila. Nagyot sóhajtva engedem ki a levegőt, amit az átmelengető érzés bent tartott.
- Felkészítettük őket. Amióta itt tanulnak, arról szól az életük, hogyan hozzuk ki belőlük a legtöbbet. Nem mind harcos, de összedolgoznak. Keményebbek, mint hinnéd. Lelkileg is.

Nem udvarisságból dicsértem meg a nevét, nem vagyok azért én úrifiú, tényleg olyan dallamosan hangzott, ahogy kiejtette, mint egy szépen megénekelt melódia. A nő nem tűnik veszélyes behatolónak, még csak arrogánsnak szem, igazán kedves teremtés, érdeklődik a barátja iránt, még azt is el tudom képzelni, hogy tényleg testvérként szeretik egymást. Miért is ne lehetne, nem kötelező egyből egymás ágyában aludni. Nem is tudom, érzek belőle valami finom vadságot, aminek azonban köze nincsen a pofátlansághoz, sokkal inkább arról szól az intuicióm, hogy karakán nő lehet a jelenlegi visszafogott stílus ellenére, bár lehet, hogy tévedek. A feletetén egy pillanatra az asztalon szétszórt papírokra téved a tekintetem, ezt a fogadószobát nem én szoktam használni, itt valamit nagyon széthagytak.
- Kíváncsian várom. – Dőlök előre érdeklődve, az asztalra könyökölök, szőkés tincseim az arcomba hullanak, ahogyan mint embert egészében mérem végig. Mint mondottam, nem kukkolok előre az idő folyamában, így váratlan meglepetésként ér a fura íz, amely a hányingerkeltőből igazán finommá változik. Belenyomakodik valami az orromba, amitől egyszer dugul el a légzőszervem, és tágul ki rendesen a nyomasztó igénybevételtől, igazán bámulatos, nem tudom kellemetlennek titulálni. Nem csapom össze a kezemet, nem kezdek dicséretekbe, a szikrázó tekintetemből láthatja, hogy le vagyok nyűgözve.
- Nos rendben, ne finomkodjunk. Kezdjük újra. Korban nem hiszem, hogy a nagyanyám akarnál lenni, úgyhogy üdv, szia. – Ez jóval barátságosabb stílus, remélem meg lesz elégedve. Nem célom, hogy teljesen eldobjam a jellemem, de ha itt az ér célt, hogy közvetlen stílust tudok tállalni, miért is ne tenném?
- Lássuk a tényeket Apple, ha hívhatlak így. Közel harminc fős küzülünk való diáksereg, és pár felnőtt utazott el, ám nem érkeztek meg a kirándulás helyszínére, és eltűntek a szemünk elől. Még a speciális gépünkkel sem tudtuk felfedezni őket. De senki, ismétlem senki nem gondolja itt az iskolában hogy halottak lennének. Foglyok. – Hallgatok el, és anélkül, hogy kért volna, vagy hogy megkínáltam volna én magam is felállok, és az egyik sarokasztalon elhelyezett brandysüveghez nyúlok, amelyből csak a kristálydugót kell kivenni, és már töltök is mindkettőnknek. Nem ünneplünk, de némi szíverősítő azt hiszem most ránk férhet.
- Megteszünk mindent, ami csak tőlünk telik, hogy meglegyenek a srácok. Nem mondom, hogy ne aggódj, mindenki azt teszi. Szívesen felajánlok egy vendégszobát, ha az megnyugtatóbb, hogy értesülj a kutatásról.

- Szép, hangzatos név Ms. James. – Trillázom bársonyosan, automatikusan hajadonnak bélyegezve, holott nincsen a homlokára írva, hogy nem rejteget férjeket. Így illendő, egy hős álcában is hős marad. Szívem szerint szívesebben lennék már a City utcáin, minthogy itt rostokoljak ülbe tett kézzel, hallgatva az ócsárlásokat. Ezúttal még nem tartunk ott, de ami késik... Hivatalos vagyok, ez a dolgom, más tekintetben nem vennének komolyan. Így se nagyon. Mit keres a piszkosszőke fiatal srác a tanári asztal mögött? Nos igen, sokak szerint legalább öt évet letagadhatnék.
Helyet foglalunk, udvariasan végigvárom a kérdéseit, ez így természetes, holott belül már feszít az ideg, rühellem az egész irodához kötött létet, az való nekem, hogy háztetőkön ugráljak, padlógázzal vezessek, és bármit mást, csak ne kelljen beszélgetni. Bármit!
- Nos... – Még mindig nem kaptam igazolványt, hogyan legyek így következetes. Inkább a másik végét fogom meg a dolognak. – Hölgyem, tisztázzuk, tudja egyátalán, hogy ez milyen iskola. Hogy mit tanul a kedves... öccse? Vegyük úgy, hogy a nővére, akár szemet is hunyhatok. De ha nem rendelkezik a kellő információkkal, nem én fogom felvilágosítani. Amennyiben igen... akkor beszélhetünk a dologról. – Dőlök hátra, mélykék szemeimet az övébe fúrva. Nem vagyok barátságtalan, cseppet sem, a hangom sem dölyfről árulkodik, de miért kéne az ifjú Mason érdekeit másoknak kiszolgáltatni, akikről még azt sem tudjuk, hogy kicsoda? Biztosan nem akar nekünk ártani, ez tény, hiszen akkor a professzor már messziről érezte volna a behatolást a birtokra. Az óvatosság nem árt, én vagyok a végső szűrő. Ellenben ha jobban megnéz, láthatja, hogy nem vagyok tanár alkat, sokkal inkább katona, akinek most éppen a hócipője is tele van az egész folyamattal, ami itt történik. Sajnálom azokat a kamaszokat, de nem én vállaltam értük felelősséget. Ezúttal tényleg nem. Mindennél jobban vágyom arra hogy beavassam titkainkba ezt a kishölgyet itt, de nem adott rá okot.

A kopogást hallva, kiszóllok, hogy szabad. Nem szaladok most előre az időben, vagyok annyira fair, hogy improvizálok, nem akarok tökéletes válaszokat adni, olykor az igen lekezelő tud lenni. Felelősséggel vállaltam, hogy kezelem a helyzetet, bármi legyen is. Az előző apuka rendőrséggel fenyegetőzött, majdnem rámborította az asztalt is. Belép a fiatal nő, nagyjából az én korosztályom, de még sosem láttam itt. Valakinek a nővére, vagy unokatestévre, ilyesmikre tudok gondolni. Felemelkedve sietek elé, és nyújtok kezet.
- Morgan Foster. Parancsoljon. – Mutatok a mélysötét műbőrrel bevont fotelek egyikére, amely az asztalommal áll szemben. Kicsit így megvan az a tárgyalás jellege a dolognak, de legalább hivatalos, nem olyan, mintha egymás térdét markolászva iszogatnak egy sötét zugban. Arra nekem ott van Amy, ha még most is úgy gondolja, hogy kellek neki. Miért is kezdek én diáklányokkal....A többszám valójában értelmetlen, a művem viszont aljas, mardosom is érte rendesem magamat. Ha nem tudnám, hogy Charles mindenki fejébe belelát, és szemet húny ezen, hogy a zafírszemű szépség kiskorú, akkor már régen odaálltam volna elé, hogy erre való tekintettel elhagyom az iskolát, ahogy már többször megkiséreltem, de valami mindig itt tartott. Most éppen a felelősség, amellyel a professzor olyan lágyan dobálózik. Miután elengedtem a hölgy kezét, és remélhetőleg helyet foglaltunk, figyelmesen pillantok rá, még jövőbelátás nélkül is tudom, hogy mi jön, az udvariasságot nem mellőzhetem. Beletúrok piszkosszőke hajamba, és bólintok. Igyekszem nem úgy közölni, mintha egy betanult sablonszöveg lenne, amit már elmondtam vagy harmincszor az elmúlt napokban.
- A kisasszony Liam családtagja? Félek, hogy jelenleg nem áll módomban informálni Önt, ha csak nem közeli hozzátartozó. A fiatalember jelenleg nem tartozik az iskolában, ám egyenlőre többet nem mondhatok. – Nem villantok formális mosolyt, az még idegesítőbb lenne, hiszen lehet, hogy előkap valami igazolványfélét. Lássuk!

Egy hétvégére vissza kell térnem a birtokra, a két alapító afféle bébiszittelést bízott rám, hiszen erőteljes nyomozásban vannak az eltűnt hajót illetően, az én két perces kis tulajdonságommal nem éppen az ilyen nagy volumenű dolgokban tudnék nekik segíteni. Ha szólnak, hogy kinek a torkára kell rálépni, megteszem, ennél sokkal egyszerűbb, más szemszögből problémásabb a jelenlegi munkakör. Figyelni a tanulókra, kezelni a panaszos szülőket, ilyesmi. Nem vagyok tanár, nem is akarnék az lenni, csak helyettesítek, amíg úgy vélik, nyomra akadtak. Felsóhatjva vettem tudomásul a kérést, pedig végleg hátat akartam fordítani az itteni létnek, csak egy a baj, Xavier pontosan tudja, hogy a felelősség kérdésével beveheti nálam az aduászt. Tisztában van vele, hogy mennyire a lelkemre tudom venni, ha azzal érvel, mások veszélybe kerülhetnek, ha nem cselekszünk. Azt hiszem ez az utolsó alkalom, hogy ezt a keresztet a vállamra veszem, jobban szeretem a magam útját járni. Azt az utat, ahol nincsenek gáncsoskodók, akik feltételeket szabnak, a lelkiismeretemre apellálnak, a magányos út sokkal inkább az enyém. Mint a harcművészek, akiknek saját valójukat kell megismerni a félelmeik legyőzéséhez. Nem véletlenül halálangyal a nevem, élet és halál ura vagyok, néhol a könyörületemtől függ, hogy ki élhet, s ki jusson pokolra, én mégsem tudnék ölni. A törvény keze majd dönt a sorsukról, ám stílusommal, fenyegetésemmel vezettem már sötétségbe azokat, akik vétettek. Nem ölöm meg azt, aki rászorulna, de egy baleset folytán sem mentem meg őket. Pusztuljanak. A lenti fogadószobák egyikét foglalom el, hűvös finomsággal magyarázom el az egyik asztalt verő apukának, hogy bizony rajta vagyunk az ügyön. Alig másfél órámba telt hallgatni szitokszavait. S most újabb kopogás. Kiszólok, hogy szabad.