Kislány a Central parkban

- De jó, szeretem a meséket - lelkendeztem azon ábrándozva, hogy majd mennyi minden izgalmas dolgot fognak olvasni nekem, és talán egy napon végre nekem is fog az menni segítség nélkül. Az még milyen döfi lenne!
Persze volt még sok más kérdés is, mint például, hol is van ez az iskola, hogy fogok én oda beiratkozni, hiszen nincsenek meg a szüleim, ahogy iratokkal sem rendelkeztem, és így tovább. De nem aggódtam, mert itt volt Zane, aki annyira biztosan mondogatta, hogy majd oda járhatok iskolába, hogy nem is igazán aggódtam ezek miatt, épp csak felötlöttek bennem. Ha ugyanis ő azt mondja valamiről, hogy az úgy van, akkor ahhoz kétség sem férhet, hogy tényleg úgy van-e. Mert hát persze! És ő azt mondta, hogy beiratkozhatok. Aztán én leszek a világ legnagyobb vattacukor árusa! Jó, ezt már nem mondta, de attól még így van.
- Ha segítesz, akkor biztos sikerülni fog - lóbáltam meg hálásan a kezét menet közben, mikor felajánlotta, hogy kitanít engem az üzletpolipról. - Cserébe majd annyi vattacukrot ehetsz nálam, amennyit csak... Ja, te azt nem szereted! Akkor majd nem adok neked belőle, és ha túl közel kerülnének hozzád, megenném előled mind - vállaltam hősiesen, miközben alig vártam, hogy Zane túl közel kerüljön pár vattacukorhoz.
Valahogy nem tűnt olyan mosolygós bácsinak, de őszintén, nagyon murisnak tűnt azzal a morcos ábrázatával, főleg, mivel már biztosra vehettem, hogy valójából vajból volt a szíve. Olyan kis dulifuli volt, hogy legszívesebben álló nap ölelgettem volna, pláne, hogy valószínűleg azért is csak morgott volna.
- Jól van na - nevettem fel bocsánatkérően. - Ha nem szereted a táncot, akkor majd előtted nem csinálom. Csak izgatott vagyok. De majd csendben leszek izgatott - váltottam suttogásra, hogy még a mutatóujjamat is a számra tetem, hogy jelezem: éppen suttogok.
Eddigre egyébként is megérkeztünk, úgyhogy már mással kellett foglalkoznom. Végre megláthatom, milyen egy doktor bácsi otthona. Nagyon nehéz volt nem táncikálni, de igyekeztem jó kislány lenni. Zane is biztos az volt régen, azért lett mostanra olyan nagy. Majd akkor én is!

A beiskolázás iránti lelkesedés meglepi Zanet. De csak pár másodpercre. Érthető az érzelmi megnyilvánulás, hiszen kisgyermekekre jellemző az azonnali lelkesedés, majd a gyors lelombozódás, érdektelenné válás. Jó példa erre egy menő új játék megvétele iránti siránkozás, amit megkapva két napnyi játék után már nem érdekes, mehet a kukába. Így felettébb különösnek vélné ha a kislány őszintén szeretne iskolába járni.
- Elemózsia lesz bőséggel. A többit majd meglátod. Sok könyv van, különféle mesékkel, hogy miből is áll ez a világ. – még hogy állatsimogatás! Fúj!
- Ha több marad neked a vattacukorból, akkor nem lesz pénzed és szegény maradsz. Mert a pénzed a vattacukorgyártásra költötted. És ha elfogy az étel, akkor újra éhenkórász leszel. Jobb üzletpolitikát kell tudnod folytatni. Majd megtanítlak rá. – Jaj! Hogy ő tanítson? El sem hiszi, hogy kiejtette a szót. Már a doktorálásakor rühellett professzora helyet bevonulni az órákra. Erre most meg egy kislányt akar gazdagságtanra tanítani… Ostoba!
- Te meg minek örülsz? – förmed rá a tapsikolós csöppségre. Rá kell döbbennie, hogy újfent tovább szaladt fantáziája.
- Igen, saját magad királynője vagy és megparancsolhatod magadnak, hogy csinálj vattacukorbált. Aztán meg ne ártson. – csóválja meg fejét. Lesz ebből a kislányból valaha valaki? És még ez a szökdécselő táncikálás is…
- Ezt most hagyd abba! – pirít rá Molliera.
- Itt idétlenkedsz kint az utcán, a járókelők meg jól megnéznek! Pont erre van szükségem: közönségre! Ha produkálni akarod magadat, akkor lépj fel színházba! De ha iskolába akarsz járni, akkor légy illemtudóbb. – megszaporázza lépteit, hogy mihamarabb hazaérjenek. Már látszik is az emeletes ház ahol lakik.

- Húúúúúú, tényleg? - vidultam fel. - És mitől jobb ez az iskola? Nagyobb a játszótere, mint a többinek? Vagy nagyobb adagokat adnak enni? És még repetázni is lehet? Van sok mesekönyvük, meg kifestőjük? Vannak kisállatok, amiket meg lehet simogatni?
Az persze furcsa volt, hogy egy ilyen klassz iskolában nem szoktak pecá... mármint horgászni, de hát végül is azt mondta jobb, nem azt, hogy tökéletes. Pláne, hogy az még furcsább volt, hogy önként mond le a vattacukorról, mert állítólag íztelen. Íztelen! A vattacukor! Én ugyan csak egyszer kóstoltam, amikor láttam, hogy valami kisgyerek vagy hatot kirimánkodott az anyjától, de persze nem bírt velük, és az utolsó fele a kukában landolt. Onnan pedig hozzám került. Egész pontosan a hasamba. És meg kell, hogy mondjam, soha az életben nem ettem még annál finomabbat. De hát ő tudja. Legalább nem veszünk össze rajta, ha esetleg találunk egyet út közben valamelyik kukában.
- Nem baj, ha nem veszik sokan, legalább több marad nekem - feleltem vidáman, hiszen egyre szebbnek képzeltem el az életet a vattacukros pult mögött. - De nem akarom rákényszeríteni az akaratosságomat másokra. Bizti nem. Nem is tudom, hogy kell azt. De Mary azt mondta mindig, hogy nem szabad akaratosnak lenni, mert a jó gyerekek olyat nem csinálnak. Úgyhogy végképp nem csinálnék olyat, de nem ám. Jó gyerek akarok lenni, és akkor a Télapó talán idén is hoz majd nekem szép kifestős rajzokat, amiken még egész sok fehér rész van.
Ahogy felkiáltott először eléggé megilletődtem, de aztán elvigyorodtam, és víg tapsikolásba kezdtem. Doktor bácsi létére nagyon is jól tudott katonásat játszani.
- Én ülök a trónszékben? - nevettem fel. - Akkor én vagyok a királynő, magamban mindenkinek én parancsolok! És én vattacukros bált akarok.
Elképzelve, hogy hatalmas habos-babos ruhában vagyok körbe-körbe kezdtem táncikálni Zane körül halkan dudorászva egyik kezemmel a ruhámat csippentve össze, másikat pedig a táncpartnerem, a képzeletbeli királyfi kezében pihentettem.
- Jupíííííííííííííííí! - visítottam fel boldogan, és az eddig kecsesre tervezett táncból rögtön szökdécselés lett. - Messze laksz innen? Mikor érünk oda? Menjünk, menjünk, menjünk máááááááááár!

Nagyot sóhajt.
- Az speciális. S-sel, mint süti. És azt jelenti, hogy jobb mint az átlagos. – legalábbis ebben a kontextusban.
- Nem, nem horgásziskola. És azt is helyesen horgászásnak és nem pecázásnak mondjuk amire gondolsz. – lassan be kellene szerezni valamilyen barna hajfestéket, mert nagyon szőke ez a lány. Még gyerek létére is.
- Mary téved. Ebbe az iskolába ingyen is be lehet kerülni. Már ha nagyon jó vagy valamiben. És ismersz valakit, aki ismeri ezt az iskolát. Utóbbi én vagyok. Az iskola a városban van, majd elviszlek oda is. És nem, én nem oda jártam. – egyenlőre ennyi tájékoztatót elégségesnek talált. Nehogy a túl sok új információ megterhelje fejecskéjét.
- Azért nem szeretem a vattacukrot, mert nincs semmi íze. Olyan mint a levegő. Íztelen. – nem, nem harap bele a levegőbe, hogy prezentálja állítását. Ezt meghagyja a kislánynak.
- Lehet, hogy sokat elakarsz majd adni a vattacukorból, de az embereknek nem fog kelleni. Egy idő után ráunnak. Aztán ott fog megrohadni a vattacukor. – homályosítja fel a kislányt a modern kapitalista világ működéséről.
- Hacsak nem leszel képes rákényszeríteni az akaratodat másokra, hogy mindig vattacukrot egyenek. No, akkor meggazdagodhatsz belőle. – álomszerű okfejtés, burkolt mutánsképességre való utalással.
Homlokon csapja magát szabad kezével a kislány újabb bődületes marhaságát hallván.
- Igen, uralkodik benned valaki: te magad! – emeli meg nem kicsit, hanem nagyon hangját. Remélhetőleg ezzel mindent megmagyaráz.
- Lakásomba megyünk. Ott szépen felkészítelek, hogy tiszta légy és mehessünk papa-keresőbe. – már rá is átragadt a kislány szókészlete. Kénytelen lesz a saját nyelvén beszélni vele. Azt talán meg is érti.

- Mi az a 'peciális? - néztem rá értetlenül, mert ezt a szót sem ismertem, mint annyi másikat, amiket használt. - Olyan iskola, ahol sokat horgásznak? Az nagyon jó lenne. De előbb nagyon gazdagnak kell lennem, mert Mary mindig azt mondta, hogy pénz nélkül sosem járhatok iskolába. De hol van ez? Te is oda jártál? Segítesz majd megcsinálni a leckémet?
Nem mertem nagyon beleélni magam a gondolatba, de nem tehettem róla, máris azt tervezgettem, hogy majd mennyi mindent fogok tanulni, hogy aztán a cukorka iskolát is elvégezhessem. Abban biztos voltam, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy jó tanuló legyek, mert úgy annál is hamarabb kerülhetek végre a vattacukrok közé.
- Komolyan? - hökkentem meg, amikor megtudtam, hogy ő bizony nem is szereti a vattacukrot. - Olyat is lehet? De... - Tanácstalanul ráztam meg a fejem. Ennek egyszerűen nem láttam semmi értelmét. - De azt hogyan? Hogy nem lehet azt szeretni?
A mustár-majonéz bakira csak megvontam a vállamat. Végül is mindegy. Ugyanúgy kezdődnek, ugyanúgy sárgás színűek, és kicsi az esélye, hogy a közeljövőben bármelyikkel is fogok még találkozni.
- De én nagyon sokat fogok eladni belőle - jelentettem ki, mert úgy láttam, nem érti, hogy is működik ez. - Eladok rengeteget, és akár ezer-tízszázmillió dollárt is megkereshetek.
Vígan lóbáltam Zane kezét, miközben megint furcsa szót próbált nekem elmagyarázni. Önuralom.
- Valaki uralkodik bennem? Mint egy király? Trónnal, meg koronával, meg palásttal? Hol van? - néztem végig magamon. - A fejemben? A hasamban? Van neki ősz szakálla? A haja is fehér? Vagy neki is csak olyan kevés van, mint neked, és nem is látszik? És hova megyünk? Messze van még a papa-kereső?

Szöget ütött fejében eme combos kérdés. Hogy egyes alacsonyabb szinten élők mennyire csak alacsonyabb rendű szükségleteikre tudnak gondolni… És ő még ráadásul mutáns is.
- Nem, ennyiféle combot nem ettem. – vág közbe, megelégelve a mérhetetlen szóáradatot.
- De idővel, ha közreműködöl, mindegyiket megkóstolhatod. – a legprimitívebb vágyakat lehet a legkönnyebben kielégíteni. Ez olyan emberi. De ez betudható annak, hogy a lány is emberek között nevelkedett, így nem tapasztalhatta meg azt a nagyságot, amely mutáns erejében rejtezik. Még ha az egyenlőre egy mihaszna kismacskává való átváltozást is jelent. Idővel veszélyes ragadozó is lehet belőle.
- Meglátjuk. Ismerek egy speciális iskolát. Igaz, nem sokan járnak oda, de hozzád hasonlóan különlegesek. Talán befogadnának. Aztán még azt is elintézhessük, hogy hamar okos és nagy legyél. Még ha nem is akarsz doktor néni lenni. – nem is nézi ki belőle, s amilyen álomszakmáról ábrándozik ez koránt sem annyira meglepő. De nem baj, ha minden jól megy, úgyis az lesz belőle, amivé neveli.
- Nem szeretem a vattacukrot. – jegyzi meg epésen.
- És ketchup! A másik meg majonéz volt, nem mustár. – sóhajt fel. Ha még eme két új szavat sem képes megjegyezni, hogy fog majd tanulni?
- Vatta cukor árulásból még senki sem gazdagodott meg. Ahhoz másfajta szakmát kell űznöd. – újabb nagy igazság az élettől.
Na, most nagyot nézet a lány beköpésén. Arcát egy pillanatra el is öntötte a vörösség. De hamar lehiggad.
- Hozzád képest idősebb vagyok, ez igaz. De koránt sem vagyok öreg vagy lassú. És semmim se fáj. Pusztán beosztom az energiáimat. – a lány nem is sejtheti, hogy ezt a kifejezést mennyire szó szerint kell érteni.
- Ezt hívják önuralomnak. Amikor egyszerre egy dolgot csinálok és bárki vagy bármi zavar is meg benne, nem tántorít a cél teljesítésétől. – újabb magvas bölcsesség a kicsi szöszinek. Ennek tudható be, hogy uralma alá hajtván a lány mozgását végre a lakása felé tudja terelni.

- Hú, mindenféle combot? Én csak a csirkéét. Te milyet ettél még? Papagáj? Víziló? Teve? Boci? Párduc? Paci? Krokodil? Gorilla? Hörcsög? Szarvas? Pocok? Elefánt? Tigris? Kiskacsa? Orrszarvú? Maci? Pingvin? Galamb? Párduc? Zebra? Zsiráf? Egér? Vakond? Oroszlán? Őzike? Nyuszi?... Ja, nem nyuszit, azt biztos nem, egy nyuszit nem lehet megenni. Akkor... ööö... Párduc? Süni? Kecske? Kakas? Bari?...
Addig folytattam a találgatást, amíg le nem állított, és minden állatot be is mutattam nagy lelkesen (az elefánt ormányát a karommal helyettesítettem, a pingvinhez összeszorított, kifordított sarkakkal totyogtam körbe, a macinál széttárt karokkal, lábujjhegyen pipiskedve próbáltam minél nagyobb lenni, és így tovább).
- Egyszer majd én is fogok iskolába járni, és akkor olyan okos és nagy leszek, mint te - közöltem vele a terveimet. - De én nem akarok doktor néni lenni. Tudod, mi akarok lenni, ha nagy leszek? Vattacukor-csináló! - rikkantottam boldogan. - Akkor annyi vattacukrot ehetek, amennyit csak akarok, és egész nap vattacukrok között lehetek, és olyan finom illat lesz körülöttem. És akkor majd mindig meglátogathatsz, és én adok neked annyit, amennyit csak akarsz, és akkor te leszel az én vendégem, és ha akarsz tehetsz rá kecs... kecso... kecsö... paradicsom-trutyit, meg a... melyik volt a másik? A sárga? Ja, mustárt! Már alig várom. Ha nagy leszek, lesz sok pénzem, és akkor gazdag leszek, és akkor tudok majd a cukorka iskolába járni, és akkor én is okos leszek!
Lelkesedésemet csak még jobban feltüzelte, hogy tudna nekem segíteni megkeresni a papát, noha ő nem tűnt annyira türelmetlennek, mint én. Igyekeztem hát az ő tempójához igazítani az enyémet.
- Azért nem tudsz sietni, mert öreg vagy, és fáj mindened? - kérdeztem egyszerűen, mert az elég ésszerűnek tűnt.
Menet közben azért tovább mosakodtam, de persze csak fél kézzel, mivel a másikkal az ő kezét fogtam. Ha jól vettem ki a szavaiból, ott, ahova visz, majd szépen végig takaríthatom magam, de ha a papa tényleg ennyire szégyenkezne a maszatfoltok miatt, akkor nem kockáztatnám, hogy pont most fussak vele össze. Még a végén meglát, és visszaküld, mert ilyen kis koszmó nem kell neki.

Nem, most nem fogja tovább folytatni a kislány felvilágosítását. Legyen elég ennyi. Láthatólag ezt is sikerült megértenie. Maryről szóló újabb információkat hallva tovább erősödik benne a kép, hogy egy utcára kidobott mutáns kölyökkel futott össze. Tökéletes! Minél kevesebb az akadékoskodó rokon, annál jobb.
- Igen, ettem már csirkecombot. Sőt, másféle combot is. – válaszol hűvösen.
- És ha jó leszel ehetsz majd még olyat. Amit nem kell elcsórni, hanem szépen az asztalnál ülve. – kis tolvaj, szép dolog. Talán pont nyávogó cica képében csórta a finomságokat.
-Igen, okos vagyok. Igen, jártam iskolába. És igen, doktor bácsi vagyok. És tökéletesen megfelel ha így hívsz, nem kell megjegyeznek a nevemet, ha már olyan hosszú. – jobb is egyenlőre ha ennyit jegyez meg. Első az inkognitó.
A papa megkeresés ötlete is tökéletesen bevált. Rögvest ugrott a témára a lány, szinte már rohanva is. Szeleburdi egy kiskölyök, kétségtelen, ahogy ott húzza magával.
- Hé, hé, hé! Ne ilyen hevesen! Így nem fogod megtalálni! – húzza vissza a kislány nagy lendületét.
- Meg különben is, azt akarod, hogy ilyen piszkosan lásson meg apukád? Nagyon fog akkor szégyenkezni. Előbb szépen rendbe teszlek, azután elmegyünk egy helyre, ahol sok-sok könyv van. Az egyikben benne lesz apukád is. És akkor elmehetünk hozzá. – a legjobb hazugság a féligazság. Tény, hogy nagy adatbázissal bír az AIM, de kétséges, hogy ott találni fognak bármiféle hasonlóságot. Nem is kell, mert nem ez lesz a cél.
Közben a kislányt otthona felé próbálja terelgetni.

Figyelmesen hallgattam végig az előadást a kebelről, majd megvilágosodva bólintottam.
- Jaaaaaaaa, hogy a kebel, az a cici! De miért szeretik a fiúk a nagyobbakat? Irigykednek, amiért nekik nem lehet akkora? - kuncogtam fel.
Abból viszont, amit a bacilusokról mesélt, egy szót sem értettem. Annyi nagy szót használt, hogy képtelenség volt követni, de gondoltam egy napra elég is lesz a ,,kebel", mint új szó, erről meg bőven megteszi, ha annyit jegyzek meg, hogy csúnya dögök, akik miatt betegek vagyunk. Talán jobb is, hogy olyan kicsik, legalább nem látom őket, ki tudja, milyen rémisztően néznek ki. Így viszont, hogy kicsik, nem tartottam őket különösebben ijesztőnek. Sőt, semennyire sem tartottam őket annak. Elvégre a hidegtől is betegek lehetünk, de a hideg sem néz ki ijesztően.
- Köfi - vigyorogtam rá dudorodó pofazacskókkal, ahogy a hot dog utolsó maradványait is a számba tömködtem, figyelmen kívül hagyva, hogy eléggé helyszűkében voltam már így is.
Miközben bandzsítva néztem az orrom hegyét, amin még volt némi piros trutyi, és épp azt próbáltam lenyalogatni (csekély eredménnyel), megráztam a fejem.
- Már egy éve nem láttam, mióta elküldött - magyaráztam, miután inkább az ujjammal szedtem össze a maradékot. - De azelőtt sem főzött, hát nem lett volna hol, meg mivel. De megmutatta, hol vannak az olyan éttermek, amiknek nyáron van kiülős része, és onnan néha sikerült elcsórni egy kis maradékot, ha ott hagyták az asztalon. Az volt, hogy még egy kicsit langyos volt. Képzeld, egyszer volt olyan csirkecomb, aminek majdnem az egész fele megvolt. Hú, az nagyon finom volt! Ettél már olyat?
Álmélkodva hallgattam, ahogy kifejtette nekem a trutyik mibenlétét. Elkerekedett szemekkel bámultam rá.
- Te milyen okos bácsi vagy, hogy még ezt is tudod! - jelentettem ki álmélkodva. - Hol tanultál meg ennyi mindent? Jártál iskolába?
A neve pedig nagyon hosszú. Egészen elbizonytalanodtam, mert máris kezdtem elfelejteni.
- Szóval te doktor bácsi vagy? Azért tudsz annyit a betegséges szörnyekről? De nagyon sok neved van. Melyik a kedvenced? Melyiket használjam?
A papát persze nem ismerte. Nem mondom, ez eléggé lehangolt, de már hozzászoktam. Valahányszor felmerül a lehetősége, hogy esetleg valaki tudja, hol van, rögtön kiábrándítanak, hogy fogalmuk sincs. Most azonban volt valami, amivel rögtön megvigasztalódhattam.
- Igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen! - visítottam fel boldogan, és örömteli táncot lejtve szökdécseltem körbe a dokit. - Igen, igen, igen, menjünk!
Megragadtam a kezét, és húzni kezdtem magam után, nem is gondolva arra, hogy valójában fogalmam sincs, merre kel mennünk, úgyhogy lehet, hogy pont az ellenkező irányba vonszolom.
- Menjünk, menjünk már! Keressük meg a papát! Gyere, siess, nehogy lemaradjunk róla!

Tehát ez a Mary nevű némber lehetett a gyerekcsősz. Az anyját meg valamiféle álomkór kínozhatja. Az gyógyítható. Már ha megéri az üzlet. De, hogy a kislányt gonosznak tartja mert mutáns… ez tipikus emberi hozzáállás az ismeretlennel szemben, amit rögvest veszélyesnek tart és fél tőle. Meglehet valami babonás csoroszlya ez a Mary, valamely baptista gyülekezetből. Azok ilyen gonoszságmániásak. Mindezekről azonban mit se szól a kislánynak, csak a kérdésére válaszol.
- Nem, a kebel az nem akvárium. – vág bele olyan doktor bácsisan.
- A kebel egy emberi testrész, melyről a nőket lehet a legkönnyebben felismerni. Feladata az újszülöttek táplálásában van. Ha majd eléred a kamasz kort, neked is megnő a kebled. És a fiúk is nagyon szeretni fognak. Főleg ha minél nagyobb. – szenvtelen hangú felvilágosító kiselőadása után jön a következő egészségügyi téma. Még szerencse, hogy erről is kellett tanulnia az egyetemen.
- A bacilus, pontosan mondva: baktérium, egy nagyon apró, szemmel nem látható élőlény. Mivel olyan kicsik, sokan vannak és gyorsan is szaporodnak. És mivel élőlények, élni akarnak. Csak sajnos ezt más élőlények testében akarják megtenni, elvonva a táplálékot tőle. Ezért hívjuk kórokozóknak őket. És a táplálékelvonás következménye a betegség. És jelen állás szerint nem lehet kommunikálni a baktériumokkal. – Minden esetre egy ilyen mutánsképesség felettébb hasznos lehetne.
- Igen, az egész a tied. Ez egyenlőre elég, hogy oltsa az étvágyadat. – és megszületett a cukros bácsi utóda: a hot-dog doktor.
- A tied. És a vendégem voltál. – azt persze nem sejtheti, hogy miféle van gondolatok cikáznak a doki fejében a kislány képessége kapcsán. Szoborrá dermedve szenvtelenül nézi végig amit a kislány elpusztítja reggelijét. Nagyot sóhajt az aszfaltról van evés kapcsán, de inkább nem szól semmit. Meg hát úgyis az öt másodperces szabály, ama ősi és titkos evolúciós egyezség ember és baktérium között, hogy ennyi ideig nem támadják meg az ételt.
- Ez a Mary nem főz rád? – faggatja Mollie-t, ha már furcsállja a meleg ételt.
- A piros trutyit ketchupnak hívjuk. De ha nem tudod kiejteni, akkor mond paradicsomszósznak. Mert a paradicsom levéből készítik, cukor és más fűszerek hozzáadásával. A sárga trutyi pedig majonéz volt, azt tojássárgából, növényi olajból és különféle fűszerek összevegyítéséből készítik. Egyébként mindkettőt lehet venni bármelyik boltban. – kellőképpen tudatlan, ámde igen kíváncsi kislány. Utóbbi tulajdonsága tetszik Zane-nek. Talán kezdené megkedvelni Mollie-t, s nem csak a képessége miatt?
Még így kislányként is olyan macskaszerű gesztusokat tesz. Érdekes genetikai kombináció…
- Szívesen. – hangja továbbra is érzéketlen, de az udvarias bemutatkozást azért nem mulasztja el.
- Doktor Zane Timothy Helmsman vagyok. – mit titkolja kilétét egy utcagyerek előtt? Úgy sem fogja tudni megjegyezni, ahogy sokan mások sem tudják. Ennek fejébe egy újabb csavaros történetet kell végighallgatnia, most Mary kilétéről. Aki szintén az utcán él, valami hontalan koldus lehet, aki kidobta. Halvány, afféle gonosz mosoly ül ki arcára. Ez az apuka keresés pedig…
- Nem, nem láttam apukádat. – jut szóhoz ő is. Bár az apa leírását hallva a kislánynak vajmi kevés fogalma lehet apja kilétéről. Egy mesebeli figura… De ez jó. Apátlan, anyátlan mutáns utcakölyök… Jobb első alanyt nem is találhatott volna.
- Figyelj, Mollie! – próbál kissé barátságosabb ábrázatot és hanglejtést használni.
- Ugyan nem ismerem apukádat, de tudok egy nagyon jó módszert, hogy megkereshessük. Már persze ha velem tartasz… - nincs is jobb, mint ördögöt játszani. Kecsegtető ígéret, várhatóan semmi haszon fejébe. Már ami az alanyt illeti. Mert a Belső Kör haszna annál nagyobb lesz…

- Mary nem volt gonosz - ráztam a fejemet, nehogy a bácsi félreértse a helyzetet. - Ő gondoskodott rólam, miután kiderült, hogy a mamának sokat kell aludnia, és már nem vigyázhat rám. Csak azt hitte, én vagyok a gonosz, mert át tudok változni. Nem hittem, hogy fél a macskáktól. Mondjuk így csak még furcsább, hogy egyre csak azt mondogatta, hogy kígyót melengetett a keblén, ha egyszer nem kígyó, hanem macska... Tényleg! Te nem tudod, véletlenül, mi az a kebel? Valami akvárium kígyóknak?
Az alma a lehető legjobbkor jött, mert a tej ugyan nagyon finom volt, de emberként nagyobb ám a bendőm, mint cicaként, így aztán átalakulás után megint rám tört az éhség. Pláne, hogy néha azért nem ártott valami olyasmit is felfalni, amit rágni is kell. Ezen azonban gyorsan változtatott a váratlan újság, hogy milyen beteg is lehetek tőle, csak azért, mert a kukában volt. Ijedten dobtam el, mintha bomba lett volna, ami bármikor robbanhat.
- Mi az a bacilus? - pislogtam rá nagy szemekkel. - Miért akarják, hogy beteg legyek? Nem lehet szólni nekik, hogy én azt nem akarom?
A kérdezősködésem, bármilyen hosszúra is nyúlt, azonnal megszakadt, amikor megkaptam a hot dogot.
- Az enyém? - meredtem a kezembe nyomott, még meleg, illatozó ennivalóra. - Tényleg az enyém? Az egész igazán az enyém?
Bátortalanul szagolgattam meg közelebbről. Valami szívfájdítóan isteni illata volt.
- Nincs... nekem... nekem nincs pénzem - motyogtam nehézkesen visszanyújtva felé. - Nem tudom kifizetni.
Picit remegett a kezem, mert farkaséhesen kaját visszautasítani iszonyat kihívás. Mindazonáltal, ha azért megtarthattam, pillanatok alatt pusztítottam el, még a morzsáknak sem kegyelmeztem, ami meg mégis lepotyogott a földre, azt gyorsan összekapkodtam, hogy azt is a számba tömjem.
- De finom! - nyalogattam a kezem, nem kimondottan az ujjbegyekre korlátozva, hanem rendesen, mintha macska lennék, az egész kézfejemet. - Nem igazán szoktam friss kaját enni, ami még meleg is, csak néha, amikor osztogatás van valahol. De ez sokkal finomabb volt. Mi volt rajta az a piros trutyi? És a sárga trutyi?
Mikor kellőképpen tisztának éreztem magam, hatalmasat nyújtóztam, majd elégedett sóhajjal dörzsöltem meg a degeszre tömött pocakomat. Előző este nem is számítottam rá, hogy ilyen jól fog alakulni ez a mai napom.
- Köszönöm szépen - mosolyogtam rá hálásan, és felé nyújtottam a kezem. - Nagyon kedves bácsi vagy. Hogy hívnak? Engem Mollie - nak.
Kérdésére vállat vontam.
- Mary mindenhol lakik. Ő is az utcán él, mint én, úgyhogy bárhol lehet. De hozzá nem mehetek vissza, mert azt mondta, nem akar többet látni, és ha ott lennék, akkor muszáj lenne látnia. Legalábbis nem hiszem, hogy csukott szemmel akar élni. Én most apukámat keresem. Nem láttad véletlenül? - néztem körbe gyorsan, nehogy itt lapuljon valahol a közelben, én meg pont elszalasszam, de nem láttam senkit, akiről el tudtam volna képzelni, hogy  lenne az, úgyhogy visszafordultam kifejteni, pontosan kit is kell felismerni. - Ő nagyon magas, meg ő a legerősebb ember a világon, palástja van, ami susog járkálás közben, és kardja az oldalán, amivel mindig lecsapkodja a sárkányok fejét, ha lát egyet, és nem fél a szörnyektől meg a szellemektől, hanem mindig elüldözi őket, és... és... és van nála mindig csoki, amit nekem adna, mert ő azt nem szereti, de nagyon nem, és... és van neki egy szarvas pacija, ami repülni is, tud, és majd lovagolhatok rajta én is, és... és... és... és... és tud egy csomó esti mesét meg altatódalt, és... ő nagyon szép ám, az én apukám a legszebb apuka az egész mindenhol. Nem láttad?

Mindig is rühellte az állatokat. Csak zabálnak és semmi intellektuális dolgot sem tudnak tenni. Csak arra valók, hogy finom húsként az étlapon szerepeljenek. S noha még a kínai konyha kutya és macska specialitásait nem fogyasztotta, ezek ellenére sem igen rajong eme állatokért. Az ember többet ér náluk. De egy mutáns meg az embernél ér többet, még akkor is ha macskává tud változni. Ironikus, ám az X-gén útjai kifürkészhetetlenek.
Ezek után érthető, hogy mennyire kellemetlen számára eme kis szőrös pamacs hordozása, ami még ráadásul mocorog és akármikor belé eresztheti karmait, ami annyira nem fájdalmas, de kellemetlen és ösztönösen szabadulni kíván tőle az ember. Ám ahogy annak idején is sokat kellett éjszakáznia a vizsgák előtt, úgy most is felvállalja a szenvedést azért, hogy szert tegyen egy különleges mutánsra. Hogy valóban az hamarosan meg is győződhetett. Az apró macska pár másodperc alatt a parkban talált kislánnyá változott, Zane legnagyobb csodálatára és megelégedettségére. Még azt az emberi gyengédségre utaló mozzanatot is elnézte, hogy a kislány átölelte nyakát. Bizonyára ő sem érzett semmit, ahogy Zane se.
- Hát mi másnak lehet nevezni ezt, mint varázslatnak? - elmélkedik Zane a vigyorgó pofit nézve.
- Mary jól mondta, hogy ne verd nagy dobra. Valóban vannak gonoszak, de azok az emberek. Ők nem szeretik a mutánsokat. Szerencsédre én nem vagyok olyan. - a kedves bácsi jelző nem hatja meg különösebben. Annál sokkalta szőrös szívűbb. A kislányt minden esetre elengedi. Kellemetlen számára egy kifejletlen lány ilyen szintű közelsége. Mondaná, hogy majd pár év múlva... De lehet akkor sem.
A kislány éhes. Jelek szerint macska formában történő táplálékbevétel nem elégséges az emberi alak táplálására. Ez érdekes észrevétel. Mielőtt felocsúdhatna a kicsi lány kaja után veti magát a környék egyik legelőkelőbb éttermébe a kukába, ahol a napi menü az almacsutka. Zane fintorgó arcáról jól leolvasható, hogy nem kér ebből az invitálásból.
- Ez a Mary nem mondta neked, hogy a kukában lévő ételek teli vannak bacilussal, azok meg súlyos betegségeket hordoznak? - oktatja ki a csöppséget. Ugyan fogalma sincs ki ez a Mary, egy élő személy vagy egy fantáziabéli repülő lila elefánt, de a lány számára fontos valaki, akinek szavára hallgat. Jobb hát ha nevével példálózik.
- Van ennél sokkal táplálóbb étel is a világon. - kiüti kezéből a csutkán, majd karon ragadva elrángatja a közeli hot-dog árushoz, ahol egy jól elkészített adagot vesz a kislánynak.
- Ezt egyed. Ebben nincs bacilus és az éhséget is elveszi. - magának is vesz egyet, mert reggeli kocogás után jól esik az étel.
- És mond csak, merre lakik ez a Mary? Biztos hiányzol már neki... - jobb jó előre megtudni, hogy csak elszöktt otthornól vagy pedig igazi csavargó utcakölyök.

Szerencsére nem kellett sokáig tűrnöm, hogy olyan kényelmetlenül tartanak fogva, mert a nő szorítása hirtelen megszűnt, én pedig a földre tottyantam. Persze talpra estem, mint mindig, de azért egy kicsit kellemetlen volt a landolás, hiszen mégiscsak jókora magasságból estem le a kőkemény aszfaltra. A lánya azonnal megindult felém, de én hangosan fújva kaptam felé kiengedett karmú mancsommal, hogy emlékeztessem rá, mire számítson, ha túl közel merészkedik hozzám. Ez ugyan újabb hiszti és toporzékolás rohamot indított el nála, de az anyja szerencsére mostanra megunta ezt a közjátékot, és sértődötten felszegve a fejét vonult be a boltba maga után vonszolva a gyerekét.
Ami engem illet, engem eddigre két, sokkal szívesebben látott kéz emelt a magasba. Még egyszer a két alkalmatlankodó felé fújtam, de aztán már ők is eltűntek, mi is elindultunk, úgyhogy inkább érdeklődve figyeltem, merre is megyünk. Egész kényelmes volt így utazni, ilyen magasságból meg kimondottan mókás, de azért óvatosan lapultam hozzá, hogy még véletlenül se essek le. Így nézve olyan volt, mintha a járda elfolyt volna alattunk, mint valami feketén hömpölygő folyó. Egészen beleszédültem a látványba.
- Miú? - néztem rá kérdőn, mert hirtelen nem tudtam, milyen varázslatra gondolhatott.
Aztán leesett a tantusz.
- Miú! - egyeztem bele vidáman.
Milyen aranyos ez a bácsi, hogy nem csak tényleg megvéd, de még ennyire tetszik is neki a képességem.
Szembefordulva vele azonnal teljesítettem is a kérését. Átváltozás közben egyre nyújtottam fel a karomat, így mikor megint emberi alakom lett, némiképp pózt váltottunk, ő már a hónom alatt tartott (hacsak nem tett le), én pedig a nyakába kapaszkodtam a levegőben lógó lábaimat lógázva.
- Még senki sem nevezte varázslatnak azt, hogy mutáns vagyok - mondtam neki szélesen vigyorogva. -Nem szoktam nagy dobra verni, mert Mary azt mondta, a mutánsok gonoszok, és akik eddig látták egyetértettek vele. De te kedves bácsi vagy. Te nem hiszed azt, ugye?
Ha eddig nem voltam a földön, most letornáztam magam. Körbenézve csalódottan biggyesztettem le a számat.
- Kár, hogy a tejet nem hoztuk magunkkal - jegyeztem meg, amikor a gyomrom hangosan korogni kezdett. - Na, mindegy.
A közelünkben lévő kukához lépve jó mélyen belehajoltam, mert a hajnali szemétszállítás után alig volt benne valami az alján. Mindig a reggeli megszerzése volt a legbajosabb.
- Kajaaaa! - kiáltottam fel örömmel, majd az új barátom felé kacsintottam. - És most következik a varázslat, tessék figyelni a kezemet! Tratatatataaaaa...
Hatalmas karmozdulattal rántottam elő az almacsutkát, mintha nyuszit húztam volna ki a cilinderből. Boldogan estem neki, miután lesöprögettem róla a ráragadt papírfecniket, meg a kis hernyószerű cigicsikket. Már eléggé megbarnult a külseje, de egész sok gyümölcshús maradt rajta, és a harapásaim nyomán úgyis megint fehér lett.
- Kérsz belőle?

Fene egy idegesítő ez a kis vakarcs, össze-vissza ugrál meg nyávog, mint egy igazi macska. Nem lehet, hogy ez igazából macska, aki kislánnyá tud átváltozni? Az se rossz. Annál inkább az a körülmény amely várt rá a bolt előtt. Egy síró-picsogó kisgyerek meg rohanó életvitelű anyja. És még ha ők lennének a fő probléma, de ez a rohadt dög még jól meg is karmolja a kicsit! Mennyi baj van vele...
- Hölgyem, van egy jobb ajánlatom. - legyint karjával a nő macskafogó kacsója felé, miközben apró szikrákat vet, ami megrázza a nőt és ösztönösen elejti a macskát. Remélhetőleg az a talpára esik.
- Nem messze van az AIM-nek egy orvosi rendelője. Ott szépen ellátják a kislányát, meg maga is kap egy-két kiló nyugtatót. Itt van ez a kártya. - nyúl oldaltáskájába és vesz elő egy névjegykártyát.
- Adja át a nővérkének, ingyen ellátják magukat. Kap tetanusz injekciót is. Macskát meg vegyenek máshol. Ez nem eladó. - kapja fel most ő a kis dögöt, ha még nem inalt el.
- Ja és itt a tej. Fogyasszák egészséggel! Jót tesz a növésben lévő szervezetnek. - nyomja még a nő kezébe a dobozt. A tányért is ott hagyva indul meg a legközelebbi utcasarok felé, remélhetőleg a macskalánnyal együtt.
- Megmentettelek kicsi! Most mutasd a varázstrükköt! - morogja félhangosan, nehogy valaki is megneszelhesse mi készül itt.

Őszintén egy picit meglepődtem, hogy még a boltba is el kell menni tejért. Valamiért azt hittem, hogy ott rejtegeti a teli tálkát az ujjai között, vagy egyszerűen előhúzza a fülem mögül. Mennyivel mókásabb lett volna! De hát végül is rossz szavam nem lehetett, hiszen épp most hívtak meg finom reggelire. Ettől persze csak még türelmetlenebb lettem, hiszen amint bizonyossá vált, hogy nemsokára lesz mivel megtömnöm a bendőmet, máris sokkal éhesebbnek éreztem magam, mint addig. Éppen ezért egész úton hangosan nyivákolással sürgettem a gyorsabb tempót, miközben hol engedelmesen trappoltam mellette, hol türelmetlenül ugráltam a lábai között, bár így néha nem sokon múlt, hogy nem lépett rám.
A bolt előtt sem mondhatni, hogy felvettem a jól nevelt kutyusok szokását, aki mindig csak ülnek és szép csendben várják a gazdit, amíg az végez odabent. Én csak még hangosabban nyávogtam, mellső mancsaimmal az üvegajtón tapicskolva, ami előbb csukódott be az orrom előtt, mint hogy be tudtam volna surranni, és hiába próbáltam belökni, túl nagy volt nekem. Gondoltam rá, hogy emberként már talán sikerülne, de hajléktalanként már hozzászoktam, hogy ilyen helyeken nem látnak szívesen (mint a legtöbb helyen). Így viszont többen meg is álltak, persze főként gyerekek és nők, hogy gügyörészve mutogassanak rám, vagy meg is simogassanak. Még akkor is éreztem a bundámon néhány cirógató ujjat, amikor végre megérkezett a reggeli, én pedig azonnal is a tálkába dugtam az arcomat, még mielőtt a a kemény járdának ütődött volna a talpa. Elégedetten lefetyeltem a finom tejet, olyan mohón, hogy a fél arcomról az csöpögött, miután felemelve a fejemet repetáért kezdtem nyávogni. Még a mancsomat is a tálba nyomtam, hogy egyértelművé tegyem, mit szerettem volna. Ha kaptam még, akkor bizony addig pusztítottam a tejet, végül már két lábbal benne támaszkodva, amíg úgy nem éreztem, hogy menten kipukkadok.
- Anyuuuuuuu - visított fel egy nálam valamivel idősebb lány, egyre csak rám mutogatva. - Anyu, vedd meg nekem ezt a cicát!
- Nem, kicsim, nem veszünk cicát, csak lisztet meg felvágottat.
- De én akarooooooom! - hisztizett toporzékolva, amitől hitetlenkedve döntöttem oldalra a fejemet.
- Egek! - forgatta a szemét az anyuka, majd előhalászta a pénztárcáját, és a barátomhoz lépett. - Elnézést, de így sosem fogunk végezni. Tessék öt dollár. Kicsim, hozd azt a dögöt, de a házba nem jöhet be!
Hiába fújtam, borzoltam a bundámat, a kölyköt nem érdekelte, már hajolt is felém, hogy megragadjon, úgyhogy védelmet keresve bújtam be a mozdony-játékos barátom lába mögé, hátha ott majd békén hagy, de még oda is jött utánam. Ekkor kieresztettem a karmaimat, amik ugyan még alig voltak láthatóak, és a karmolásom nyomán még a vér sem serkent ki, mégis azonnal visszavonulót fújt, és fülsértő hangon bömbölni kezdett.
- Anyuuuuuuu! Megkarmolt! Megkarmolt, nézd! Nagyon fáj, meg fogok halni!!! Vigyél kórházba! Anyuuuuuuu!
- Sicc, büdös dög! - morrant rám az anyja, de rá is csak fújtam. - Látod, kicsim, ezért nem jó kóbor állatokat hazahordani!
- De nekem akkor is kell! - sipákolt a kislány könnyes arccal, ,,sebesült" kezét szorongatva.
Ha Zane eddig nem állt kötélnek, az anyuka most felsóhajtott, és megint a tárcájába nyúlt.
- Jól van, adok érte tíz dollárt, de egy centtel sem többet - és váratlan fürgeséggel hajolt le, hogy a kezébe kapjon. Hiába kapálóztam, túl erősen szorított, ráadásul megkarmolni vagy megharapni sem tudtam, mert a bundát csípte össze a nyakamon, és úgy lóbált, mint egy kézitáskát. Csak abban reménykedtem, hogy a teje bácsi nem hagyja, hogy elvigyen a boszi.

Csöppnyi gyermeki elme mit sem tud a valóságról. Mi több fantáziája révén átformálja. Mint amilyen a sárkányvonat. Ha épp humoros mutáns lenne most jót röhögne Zane ezen a sok agyalmányon, amit a kislány kitalált. Legalább jól lefoglalta és a fák védelmezőjévé tette. Talán éppen most született meg az első fához láncoló erdővédő. Mégis a kismacskává változás az ami igazán leköti. De, hogy miért épp macska... Nem szereti őket. Tegnap éjjel is a nagy esőben egy elvetemült kandúr ugrott ki kocsija elé az útra. Ösztönösen nyomta a féket, de hiába, a bal első kereke elkapta az állatot. Szerencsére a kocsinak semmi baja sem lett. Lehet, hogy az apukáját ütötte el?
- Jó, jó, kiscica. Lesz tej, csak elkel menni érte a boltba. - elégeli meg az idegesítő nyávogást és a bokába csimpaszkodást.
- Csak gyere szépen utánam. - próbál megindulni lehetőleg úgy, hogy minél kevésbé rúgjon bele a cicalányba. Útja kivezet a parkból, a legközelebbi üzlethez.
- Várj meg itt kint! - mondja a cicalánynak. Sietősen fordul egyet a boltban, s rövid idő alatt meg is hozza a doboz tejet, meg egy tányért, amire rá tudja önteni. Ha a cicát még ott találja, úgy leteszi a tányért és önt bele a dobozból.

- De létezik! - szájaltam vissza kissé sértődötten, még a nyelvemet is kiöltöttem rá. - Csak te nem látod őket, mert már öreg vagy.
Sérelmemet természetesen hamar elfelejtettem, hiszen játékidő volt, nem számított, milyen butaságokat tudnak néha mondani a felnőttek. Meg igazából nem is számított, hiszen ott voltam, hogy kijavítsam.
- A vonatok fákat esznek? - kerekedett el a szemem, majd a már egyébként is csúnyán bántalmazott fára tekintve elszántan kihúztam magam. - Azt én nem hagyom. Majd én megvédem őket.
Felkaptam egy gallyat, és kardként felemelve kezdtem körbekémlelni, hátha erre téved egy kósza nemzetközi gyors.
- A bácsi nézzen balra - mutattam jobbra -, én meg majd jobbra - intettem a fejemmel balra. - Tudtam én, hogy a vonatok olyanok, mint a sárkányok! Még a hangjuk is olyan, és ugyanúgy füstöl az orruk. Maga szerint tüzet is tudnak okádni? Akkor aztán tényleg nagy szerencse, hogy csak egy fejük van.
Sokáig azonban nem lehettem favédelmező lovag, mert a bácsi csak nem akart ilyet sem játszani. Egyre csak morgott. De végre rájöttem, mi az, ami felvidítja. Ha nem is a fogócska, de a vadászós már tetszett neki. Még meg is hintáztatott a lábával, amikor már elkaptam. Vidám nevetéssel kapaszkodtam a cipőjébe, ami macskaként természetesen inkább nyivákolás volt. Kérésére persze először csak azért is jobban szorongattam a zsákmányomat, de a tejci ígéretére máris kezesebb lettem. Lefarolva a lábfejéről leültem elé a fűbe, türelmetlen pillantásomat rászegeztem, miközben lelkesen csóváltam a farkincámat. És természetesen be nem állt a szám. Folyamatos nyávogással követeltem a beígért finomságot, ha nem volt elég gyors, még vissza is baktattam hozzá, hogy két hátsó lábamra állva, két mellső mancsommal a bokáján tapodjak, jelezvén, hogy még mindig nagyon szeretnék beleinni abba a tejbe. De hát miért nem mondta már az elején, hogy ő vadászósat szeret játszani?

Jaj, ne! Már csak egy síró-picsogó hiányzik Zane idegeinek. Ehelyett egy olyan őszinte választ kap a kislánytól, amit csak a gyermeki lélekkel bírók tudnak mondani.
- Hadd homályosítsalak fel aranybogárkám: télapó és húsvéti nyuszi NEM LÉTEZIK! - újabb ordítás, a fáról ijedten reppennek tova a madarak. És még ők jártak jól. Mert a kislány most meg mozdonyvezetőnek képzeli magát.
- Hogy mit? - nézz Zane zavartan, felfogni sincs ideje, hogy mi történik, úgy pattog a csöppség, mint gumilabda a pályán. Zane persze nem áll be a játékba.
- Végállomás, kiszállás. - dörmögi sajgó kézzel, ami a fasimogatás következménye.
- A fának nem fáj az ütés. Különben meg a vonatok is ilyen fákat esznek, ha nem tudnád, butuska. - világosítja fel a kislányt a világ valóságáról. Az motyog ott valamit, hogy ő lesz a macska. Csak nem értette meg, hogy ez a felnőtt nem szeret fogócskázni. Mielőtt azonban bármit is tehetne a kislány tényleg macska lesz. Zane ledöbben, minden érzés elpárolog belőle, szinte ömlik a füst füleiből.
- He? - köpés-nyelés helyet pedig - Szisz! - hiába apró az a cica, a karmai könnyedén áthatolnak a sportcipőn, enyhén megkarmolva lábfejét.
- Hogy az a... - ösztönösen meglendíti lábát, hogy ha kell a fának rúgva rázza le ragaszkodó új ismerősét, de még időben sikerült megállítania a mozdulatot. Egy cicává átváltozni tudó kislány bizonyosan mutáns. Már pedig ő éppen mutánsokat keres sötét üzelmeihez.
- Hé. cicamica! Légy szíves húzd vissza a karmaidat. Cserébe kapsz egy kis tejet a bácsitól! - jó modorát elővéve veszi hízelgőbbre a társalgást. Kicsit rosszul is érzi magát korábbi kitörése miatt, hogy most amiatt ne hallgasson rá a mutáns lányka.

Kicsit lekonyult a mosolyom, ahogy rám förmedt. Szó se róla, attól már eléggé megszeppentem. Úgy elszorult a torkom, hogy egy hang sem jött ki rajta, így nem tudtam elmagyarázni neki, hogy nem vagyok iskolakerülő, egyszerűen azért nem járok iskolába, mert senki sem íratott be. Megremegő szájjal néztem rá, könnybe lábadt szemekkel, de a szomorúságom nem tartott sokáig, mert hamar felkeltette az érdeklődésemet a nagyon nem odaillő öltözék, amit kimondottan mókásnak véltem. Hamar megfeledkeztem hát a bánatomról, hogy az új barátom nem akart velem barátkozni.
- De morgós bácsinak tetszik lenni - csóváltam a fejemet épp úgy, ahogy régen Mary tette, amikor sokat nyűgösködtem. - Ha sokat lesz ilyen szurka-piszka, akkor nem fog kapni semmit sem a Télapótól, sem a húsvéti nyuszitól.
Fogócskázni meg úgy tűnt, nem volt kedve, de sebaj, mert hamar kitalált egy talán még annál is jobbat.
- Ez aaaaaaaaz! - tapsikoltam lelkesen, fel-le ugrálva a padon. - Játszunk vonatosat! Én megyek elől.
Leugrottam a fűbe, majd enyhén előregörnyedve, két behajlított karommal körözve utánoztam a guruló kerekeket.
- Tü-tű! - visítottam vidáman. - Tü-tű! Sihuhuhu-sihuhuhu-sihuhuhu! Tü-tűűűűűű!
A második vagon azonban csak nem jött utánam. Suhogó, kattogó vonatzajok helyett pedig csak tompa puffanást hallottam magam mögött.
- Tü-tű? - fordultam hátra értetlenül.
Épp akkor húzta vissza a kezét a fa törzséről, úgyhogy nem volt nehéz kitalálnom, mi történt. Azonnal odafutottam, aggódással teli, hiszen ez nagyon fájhatott, és nem is értettem, miért csinálta.
- Ne tessék bántani szegény fát - simogattam meg lábujjhegyre állva az áldozatot ott, ahol az ütés érte. - Ez nem jó játék, nem szeretem. És a vonat is elment! De ha tényleg nem szeret macska lenni, majd én leszek az - ajánlkoztam megint felderülő arccal. - Majd én leszek a macska, és jól elkapom. Oké? Vigyázz... kész... RAJT!
Alakot váltva már a lábfejénél is kisebb lettem, és alig látszottam ki a fűcsomók közül, de ez csak kedvezett nekem, hiszen így nehezebben láthatta, honnan jön a támadás. Kidugott fenekemet jobbra-balra billegtettem, mellső mancsaimmal egy helyben topogtam, majd felkészülve az ugrásra ellöktem magam, és kitárt mancsokkal a cipőjére szökkentem. Diadalittas nyávogással néztem fel rá, hogy jelezzem, én győztem, méghozzá ilyen nagyon gyorsan. Nagyon büszke voltam a teljesítményemre.

Ijesztéshez képest elég gyengén sikerült. Miért is nem vette fel a bohóc jelmezét? Akkor talán nyüszítve futott volna el a csöppség a szomszéd parkba, s nem kacarászva, mint jókedvében csikizné ujjával. Ő meg nyugodtan lebonyolíthatná az üzletet. Micsoda pech! És ez még csak hagyján, de a kislány igen komótosan kászálódik fel. Zane csípőre tett kézzel, egyre vörösödő arccal szemléli az ébredés művészetét.
- Áhá! Kis iskolakerülő! - förmed rá a kislányra, de mérgét megakasztja csontos térdének csipkodása. Akkorát nézz, mint már nagyon régen.
- Hogy merészelsz hozzám nyúlni, te vakarék?! Kis erdei pondró! Anyád-apád nem tanított meg arra, hogy nem fogdossuk mások térdét, hanem illemtudóan köszönünk nekik? - rögtönzött illemtanórája persze félbe szakad, lévén a kislány a szavába vág, ami újabb illetlenség, s feje már olyan vörös, mint a ráké.
- Még, hogy fogócskázni!? Fusson utánad a gőzmozdony! Hát macska vagyok én, hogy kergesselek, mint egy egeret? Ha fogócskázni akarsz, akkor eredj iskolába! Ott van elég kölyök, azokkal játsszál, ne az idegeimmel! - hangereje egyre csak nőt, a közeli susnyás zörgése pedig jelezte, hogy ügyfele továbbállt. Túlságosan felhívta magára a figyelmet, a közelben futó emberek ösztönösen a kiabálás irányába tekingetnek.
- A francba! Még ez is... - rándul ökölbe keze, tudván, hogy ma már többet nem fog keresni. Mérge kínozza, le kéne vezetni. Ott a kislány, azt üsse meg? Célpontnak kiváló és ő tehet a helyzetről. Erkölcsileg viszont nem volna helyes, főleg ennyi szemtanú előtt. Nincs más megoldás, mint a közeli fa törzse. Az szenvedi el az ütés, melyben csak izmai erejét viszi bele, semmi mást.

Szerettem ezt a nagy-nagy parkot. Itt csak ki kellett várni, amíg a sok ijesztő alak, meg a puszilkodós nénik-bácsik végre eltűntek, aztán nyugodtan kereshettem magamnak egy kényelmes sarkot, ahova bekuckózhattam magam. A kora délelőtti órákig úgyis csak azok szoktak erre jönni, akik össze-vissza futkároztak, pedig nem is siettek sehova, de őket sosem érdekeltem, mert azt már régen megtanultam, hogy utálták, ha menet közben meg kell állniuk, szóval önszántukból biztos nem tesznek ilyet. Ezért aztán még csak alakot sem kellett váltanom ahhoz, hogy békén hagyjanak. Bántani mondjuk elég kevesen szoktak, inkább megpróbálnak elvinni az árvaházba, ahova bezárnának, és nem tudnám tovább keresni a papát, csak ehetném a spenótot, amíg a fülemen folyna ki.
Ezért is ért váratlanul az ébresztés. Nem mintha még sosem fordult volna elő, hogy idegenek keltettek kedvesen vagy kifejezetten ijesztően, de az esetek többségében azért sikerült elkerülnöm őket. De nem rémültem meg tőle, még csak nem is voltam morcos, amiért idő előtt felvertek, helyette halk kuncogás fészkelődtem, majd hangosan fel is nevettem. Nem tehetek róla, csikizett a bökdösése.
- Ne már, na! - kacagtam az idegen kezét csapkodva, majd a hátamra fordultam. - Visszacsikizem ám, ha dög lesz!
Nagy nyújtózkodás után egy még nagyobb ásítás következett, majd felülve, még kissé laposakat pislogva néztem a még sosem látott férfira. Mókásan festett ebben az öltözékben, hiszen egyáltalán nem volt olyan jó erőben, és szépen lebarnulva, mint a többi futó.
- És nem kell iskolába mennem, mert nem is járok iskolába - magyaráztam érdeklődve csipkedve csontos térdét, majd vidáman csillogó szemekkel néztem fel rá a magasba. - Gyorsan tudsz futni? Akarsz velem fogócskázni?

A város legzöldebb területe. Míly csodálatos! Főleg így hajnalban, mikor a részegek és drogosok nyugovóra térnek és a rablók is álomra hunják szemüket 9rvendezve zsákmányuknak. A terep most a kocogókért és más a test kultuszáért rajongó lényeké. Mert van aki csak azért kel korán és botorkál le a parkba, hogy gyönyörködjék az egyre izmosabbá formálódó nők és férfiak látványában. Vagy mindkét ok miatt, azaz a kellemest összehozzák a hasznossal. Dr. Zane is közéjük tartozhat, hiszen most érkezik a parkba, s ráadásul szokásos ruházata helyet valamiféle edzőruha van rajta. Kikandikáló hosszú, vékony lábai inkább tyúklábszárra mintsem bikáéra hasonlítanak, jelezve: nem túl gyakori vendég a környéken. És ez igaz is, nem a sportok szerelmese, hacsak nem a sakkról van szó. De kiváló álca ahhoz, hogy parki ügyfeleit meglátogassa. Mert oldaltáskájához erősített apró palackban lévő átlátszó folyadék nem víz, hanem egy speciális kábítószer. Egy csepp a szembe és máris elszáll tőle az ember. Nem csoda, hogy annyira keresett. Viszonteladóit jött hát ellátni, útját kocogással leplezve. Hiszen a tudósokra nem jellemző a sportolás, csak ha tv-sorozatokban játsszák el őket fehérnemű modellek.
Kocogás közben sűrűn tart pihenőt, hol egy szélesebb fánál, sűrűbb bokornál, vagy szikla rejtekében, mindig óvatosan körülnézve. Három folyamatos köhögés és a díler már elő is bukkan apró üvegcséjével. Zane tölt, oldaltáskája pedig zöldbe borul. Az összeg nem eget rengető, mintegy csak kiegészíti Zane rendes fizetését és befektetéseit. Mondhatni, hogy ma már csak hobbiból űzi. Lelkes támogatója az emberi fájdalom és szenvedés kezelésének.
Ahogy útja vége felé tart az egyik padon felfigyel egy ott szundikáló kicsiny lánykára.
"Eh, egy kis csavargó! És pont az utolsó átadóhelyemnél alszik. Nem hagyhatom, hogy ez a kölyök is megtudja mit is csinálok itt." - mérgelődik magában, miközben lihegést színlelve áll meg a padnál. Zöld szemeivel párat pislant a csöppségre, majd párszor gyorsan megbökdösi a kislány oldalát.
- Ébresztő picinyem! Iskolába kell menni! - kiált a lány fülébe, szándékosan ráijesztve, hátha egyből el is szalad és nyugodtan lefolytathatja az árucserét.