Tati & Gabriel

- Engem ugyan nem. De te vajon hogy viselnéd mások érdeklődő pillantását? - kérdem, bár inkább csak szónokian, hisz sejtem a választ. Szerencsére Gabe nem az az őrülten féltékeny típus, legalább is eddig nem adta rá példáját. Viszont ahogy kiderült, a Sagiban is készült hasonlóra, így gondolom itt se értékelné túlzottan.
- Azt hiszem, nekem ez a két variáció pont megfelel - nevetek rá az ő öltözetét tekintve, bár azért tovább tudnám fűzni, ha akarnám. Végül is, viselhet ő is fűszoknyát, ha a szükség úgy hozza. Vagy keresünk valami nagylevelő növényt, és tarzan-ruházatot ölt. A gondolatra halkan felkuncogok, hisz mintha ez a téma már felmerült volna valamikor. Vagy mégsem?
- Két hét? Nem adsz nekik túl sok időt? - kérdezek vissza, bár nem olyan kétségbeesetten, mint várható lenne. Két hét.. lábán kihordott betegség. És talán elég is ahhoz, hogy ha tényleg úgy hozza a szükség, eszkábáljunk valami tutajfélét. Biztos van néhány ügyeskezű is közöttünk.
A bíztatás és vigasz most jól jön, az én humorom már kezdett apadni, de gabe szavai, közelsége átlendít a pillanatnyi holtponton. Felemelem a fejem, hogy elsőként ő tápászkodhasson fel, majd megfogom a kezét és óvatosan felhúzódzkodom magam is. Érzem, ahogy újra belenyilall oldalamba, de azt hiszem, ezt már túléltem. Túléltem egy zombivárost, egy hajótörést. Nehogy már egy kis fájdalom tegyen be nekem...
- Minden rendben - bólintok a kérdésre, bár kissé sziszegek mellé hatásrontás érdekében. De akkor se maradok, inkább ujjaira kulcsolom a sajátom, és talán picit nekidőlök, de nincs maradásom, beszélnem kell Leah-val.
- Egy kis séta még jót is fog tenni. És a víz sem ártana, főképp, mielőtt besötétedne. Nem szívesen mászkálok kukksötétben egy erdőben, képességek nélkül...
//Én is köszönöm, a megszokott nagyon jó volt //

Hajjajj, Tati jobban aggódik ez a dolog miatt, mint gondoltam volna. Mondjuk, nekem is eléggé furcsa ez...de kit érdekel? Mondjuk, nem fontos, előbb utóbb csak történik valami, mondjuk Scott összejön Jean-el, és akkor megint nem leszünk érdekesek.
-Hát, ha ennyire zavar, hogy más is megláthatja... - mondom, ártatlanul pislogva, de aztán elképzelem benne, és megnyalom a szám szélét.  - Felajánlanám, hogy én is kerítek valamit de...egészen ez a fürdőnadrágom van, amin max annyit tudok variálni, hogy vagy rajtam van, vagy nem.
Közben viszont látom rajta, hogy valami miatt nagyon el van keseredne, és most a szokásos intuíció nélkül is könnyű lenne kitalálni, hogy a bazi nagy sziget aggasztja, amin ragadtunk. Még közelebb húzom magamhoz, már amennyire ez lehetséges, és kap egy vigasztaló puszit a homlokára.
-Van két hetük, hogy ránk találjanak. Ha addig nem jön össze, építünk egy saját hajót, hazavitorlázunk, és seggbe rúgjuk őket, amiért ennyit totojáztak, rendben? - Kérdem halkan, és tovább cirógatom az arcát.
-Amúgy, csak a szigettől kell elúsznunk, és akkor elvileg kikerülünk a hatótávjából annak, ami blokkol minket. Utána már sima ügy hazajutni.
Aztán bólintok, óvatosan feltápászkodom, és neki is segítek felkelni a homokból.
-Biztos rendben vagy? Ha nem, tőlem fekhetünk még itt pár órát - ajánlom fel, de tudom, hogy úgysem bír nyugton maradni, amíg nem beszélt a barátnőjével. Talán jobb is, szegény lány nagyon ki lehet.
-Gyere, kapkodjuk össze közben a többieket. Ideje találnunk vizet, mielőtt kiszáradunk...

//Köszi a játékot @-}}-- //

Persze, tudom, melyik az "A Pár". Minden suliban, ahova jártam volt egy ilyen pár. AKiről mindenki tudott, aki mondhatni az iskola szappanoperája volt. Némelynél a vezsekedés tartotta fenn az irántuk táplált érdeklődést, némelyüknél az igazi nagy szerelem, mely azt sugallta, ezek aztán még őszen, fogtlan is egymás kezét szorongatják majd. De hogy itt mi lennénk ez a pár? Á, nem hinném. Persze tény, hogy nem rejtjük véka alá, hogy együtt vagyunk, és Gabriel eddigi szavaiból úgy veszem ki, az is elég egyértelműen lejön, mennyire vonzódun kegymáshoz. De azért.. Erről meg kell kérdeznem Leaht. Persze.. persze csak ha túlleszünk ezen az egészen, hisz most kisebb baja is nagyobb annál, mint hogy mi mennyire vagyunk felkapottak a birtokon.
- Egyéni viselet? Otthonka? Csak neked? - emelgetem kihívón a szemöldökeim, de nehezen tudom elfojtani a mellé párosuló vigyorom. Persze simán el tudnám képzelni, hogy Gabe értékelné ezt a fajta divatbemutatót. És azt hiszem.. simán meg is csinálnám a kedvéért.
Az érkező téma és a hozott megnyugtatás azért kissé felkavar. Persze tudom, hogy csak szeretne vidítani, elterelni a figyelmem a hlyzetről, de akaratlan fészkeli be magát a fejembe a gondolat: Vajon ránktalálnak valaha? És ha igen, akkor is meddig kell itt maradnunk? Tényleg barlang után kell néznünk? Berendezkedni a nomád életmódra?
- Igazad van, nem hiszem, hogy bármelyikünk is szívesen vállaná ezt a munkakört - sóhajtok fel, játszi kétségbeeséssel, mintha valóbna ez lenne a legnagyobb problémánk. Az újabb mentőötletre viszont már elmosolyodom, szeretetteljesen simítva végig kezemmel Gabe karját.
- Elfoglaltságnak nem rossz. Banán meg talán tényleg dögivel van, vagy egyéb gyümölcs - teszem még hozzá. Igen, talán akad étel, és ha szükséges, még vadászni is megtanul az ember. Végül is, az őseink is túlélték valahogy bolt nélkül.
A kérdésre viszont kényszeredetten térek vissza a valóságba, és újfent fordítva a fejem körbelesek a parton.
- Igen, talán jobb lenne összecsődülni, felmérni a helyzetet. és szeretnék Leah-hoz menni - teszem még hozzá, hisz alig egy-egy röpke pillanatra tudtam csak megfeledkezni barátnőm kétségbeejtő helyzetéről.

-Van bizony. Nem is tudtad? Mi vagyunk az a bizonyos idegesítő szerelmespár a suliban - mondom lelkesen, és közben olyan szeretetteljesen nézek az ölemben fekvő lányra, hogy abszolút megérdemeljük ezt a címet mind a ketten.
-De ne aggódj, ez csak azért van, mert még újak vagyunk.
Furcsa belegondolni, hogy sokan engem is újnak hisznek, pedig ide járok már mióta, csak épp...eddig nem voltam a figyelem középpontjában különösebben, és csak kevesen tudták, kit kellett szidni, ha az iskola egy eldugott szegletében megtalálták az origami csillagjaimat, vagy a papírrepülőimet felakadva valahol. Aztán megjelent Tatjana, és most már vele mászkálok a suliban, nem pedig csak olvasgatok valami eldugott helyen,a hova kevesen tudnának felmászni.
-Na jó, akkor majd csak a barlangunkban, rendben? - Kérdem, és a nevetésem még tovább fokozódik, ahogy a gyerekek hallatán még a homok is kiesik a kezéből, úgy ledöbben.
-Ne aggódj, nem úgy gondoltam, hogy azonnal, csak éppen nincs kedvem kétszer költözni, szóval ha már barlangunk lesz, gondoljunk a jövőre is.
Aztán én is belegondolok valamibe és...basszus! A csomagom a hajón maradt! Na jó, van itt valaki, aki tud levegőt venni a tenger mélyén? Elvileg az óvszer csomagolása vízálló de....banyek, én itt viccelődök, de ha sokáig itt ragadunk, ki tudja...lehet előbb jön az a gyerek, mint gondoltam.
-És kit szeretnél felvenni bejárónőnek? Kétlem, hogy sok osztálytársad vállalná, pláne, hogy max banánnal tudunk fizetni...mondjuk betaníthatnánk egy majmot. Mindig szerettem volna egyet.
Elgondolkodva tekintek a tenger felé, és megvakargatom a fejem. A francért nem raktam zsebre párat. Na, mindegy, valahogy majd csak megoldjuk. Egyenlőre elég arra koncentrálni, hogy itt fekszünk, Tati hozzám bújik, mint egy kiscica, én pedig cirógatom a fejét, és szinte hallom, ahogy dorombol.
-Lehet rá kéne nézni a többiekre.

- Van ilyen reflex? Tényleg? - kapom fel meglepetten a pillantásom, és igazából enm tudom eldönteni, hogy ez most komoly vagy csak viccel. Persze azért észrevettem én is, hogy ha mondjuk Leah is velünk van, mintt az esti szalonnasütésnél, oylkor előrébb megy, vagy elfordul. De hoyg ez mindenkire érvényes lenne a suliból? Na neeeem...
- Hát azért szerintem egy fűszoknya és kókuszdió felső elég szokatlan és kirívó ahhoz, hogy felkeltse mindenki, vagy legalább is a többség figyelmét. A bikinit már megszoktuk - mosolyodom el, markomba véve egy adag homokot, hogy aztán lassan kicsorgassam az ujjaim között. Mintha csak az időt mérném, noha nem vagyok egy képzett homokóra.
- Gyereknek? - köhögök fel félrenyelés okán, és bár próbálom helyrehozni légzésem, elég nehéz. Ebbe bele sem gondoltam. No, nem mintha már de azonnal szaladnánk a legközelebbi bokorba, de hát.. itt némiképp korlátozva vannaka lehetőségeink és Gabe se tud csak úgy elugrani egy boltba sem.
- Azért annyi ideig nem szeretnék maradni - teszem még hozzá, immár normális légvétellel, bár kissé reszelős hangon. Jól rám tudja hozni a frászt, az kétségtelen.
- De konyha kell, legafeljebb felveszünk egy bejárónőt. Mit szólsz hozzá?

-Tudod mit? Inkább elhiszem! - Mondom nevetve, és megpuszilom az ökölbe szorított kezét. Édes amikor ilyen kis harcias.
-Aki olyan állapotban van, jobban jár a szigettel - jelentem ki határozottan - te pedig a képességed miatt akkor is rajta lennél a listámon, ha nem járnánk. Így pedig esélyed sincs lekerülni róla.
Adok még egy gyors puszit a szájára, és valamivel lágyabban hozzáteszem:
-Nem akarok itt hagyni senkit, és nem is fogok, ha nem feltétlenül muszáj. Viszont, nélküled nem teleportálok innen. Kár erről beszélni, úgysem győzöl meg.
Miután ejtjük ezt a témát, szerencsére valami kevésbé világrengetőre térünk rá, és jól esik látni, ahogy újra elpirul, ahogy rádöbben, mire is céloztam. Imádom azt az édesen méltatlankodó hangját.
-Biztos vagy benne, hogy más is látná? - Kérdem vidáman - A birtokon már a többségben kialakult az önvédelmi reflex, hogy másfelé nézzenek, ha egymás felé közelítünk. Szerintem itt is menni fog. És amúgy sem lesz sokkal kirívóbb, mint a bikinid volt a hajón.
Aztán amíg elhelyezkedik az ölemben a part felé nézek, behunyom a szemem és....nem történik semmi...még mindig. Franc.
-Ne aggódj, az a minimum, hogy lesz kábel TV és légkondi. Meg persze vendégszoba, és még egy a gyereknek, ha megérkezik. Konyha legyen, vagy inkább csak rendeljünk majd mindig?

- Azt nem mondtad, hogy ájulásig verem. Csak fenyegetésképp. Hozd ide és szemléltetek - mosolygok Gabrielre, miközben fáradtan lehunyom a szemem egy pillanatra. Azért elég mozgalmas nap van mögöttünk már eddig is, és hol van még a vége?
Csak akkor nyitom fel, mikor az ominózus téma kerül előtérbe. Komoran vonom össze a szemöldököm, egy leheletnyit még a szám is megrándul, mintha csak bosszúságom akarná kifejezni.
- Az első, akinek sürgős segítségre van szüksége. Egy-két embert pedig szerintem gond nélkül visszaviszel a birtokra. Én bízom benned - simítom kezem a kezére, mintegy kihasználva a legerősebb ütőkártyát: a csodálatot. Majd megengedek egy bágyadt mosolyt a végső szavakra.
- Igen, majd ráérünk ezen vitatkozni, ha aktuálsi lesz - egyezek bele, bár már most tudom, akármennyire is akaródzik a szigetről való elmenésem, ha máson segíthetek, hát nem én fogom fogni Gabriel kezét.
És ennyibe is hagyjuk azt hiszem a témát egyenlőre. Sose szerettem olyan dolgon ugrálni, ami már vagy elmúlt és ezért megváltozhattalan, vagy nincs is, és pont ezért nincs is értelme rajta rágódni. Inkább tereljük a dolgot, talán mindkettőnk számára könynebbé téve a helyzetet. Muszáj meglátni a viccet a dologba, a játékot, különben félő, előbb-utóbb kiborul valaki, és attól tartok, kettőnk közül nekem van rá nagyobb esélyem.
- Elég nagyot? - visszhangzom elsőre értetlen, majd arcom erős bíborszínt ölt, még a halvány barnaságon is átüt, mit a napokban szereztem a jóidő megérkeztével.
- Hogy neked mik nem jutnak az eszedbe - sóhajtok fel, immár nevetve, kezem kezéért nyújtva, hogy összekulcsolhassuk ujjaink. Mert megszoktam, hogy ha vele vagyok hozzábújok, fogom a kezét. Máskor ez inkább csak szokás, közelségének igénylése, de most talán az erő, amiből bátorságot merítek,a tudat, hogy itt van velem.
- Remélem azt is tudod, hogy ha elkezdek itt ebben az öltözetben mászkálni, azt nem csak te látod - jegyzem meg, mintegy visszatántorító erő nélkül. Nem mintha utastársaink közül bárki is érdekelne olyan szinten, hogy neki illegessem magam bennszülött öltözetben. Vagyis hát.. úgy értem Gabe-n kívül.
- A meleg miatt.. természetesen - ingatom a fejem, de igazából nevetésem leplezem így, miközben megpróbálok újra felülni, de csak is annyira, hogy a fejem az ölébe hajtsam inkább a homokos talaj helyett.
- De a kiadó barlangok közül olyat keress, ami legalább kétszobás. Csak hogy legyen vendégszoba is - kacsintok rá vidáman.

-És akkor ki fogja vezetni a kétéltű buszt hmmm? - Kérdem, csak, hogy kötekedhessek egy kicsit, aztán előre hajolok, és kap egy eszkimó puszit. Simogatásaimmal közben sikerült feltérképeznem, hol fáj neki. Az oldalát nagyon beüthette, de máshol úgy tűnik minden rendben van. Nem vagyok orvos, de azt hiszem, nem tört el semmije. Apró örömök az életben...
-Nem hagynálak itt - jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrve. Tudom, hogy rendes lány, és nem akarja elvenni senki helyét, meg hasonlók, de nem. Ha én kijutok innen, jön ő is, és kész.
-A sérülteket amúgy sem jó ötlet magammal rángatni egy bizonytalan ugrásra. 5-6 ember a rekordom, de már akkor is csak azt tudom garantálni, hogy bárhol is bukkanunk fel, az messze lesz innen. Eltarthat egy jó darabig, amíg ráakadunk valami civilizációra.
Újra az arcát simogatom, és mosolyogva húzódom el tőle.
-Egyébként is, nincs pénzünk, szükségem lesz az illúzióidra, ha segítőkészségre akarjuk sarkallni az embereket...és persze eltűnni, ha egy tömött tér közepén jelenünk meg. De mindegy, ez úgyis csak végső eset, egyenlőre hagyjuk.
Az én fejemben elég ijesztőnek hatottak a párduc lovasok, de Tati hangsúlyával már más a helyzet, és én is nevetni kezdek a gondolaton. Nem kétlem, hogy ha működne a képessége, meg is jelenne előttem egy, plüsstigrisen lovagolva, alsógatyával a fején, vagy valami ilyesmi, és gülü szemeit rám szegezve, nagyon szeretne megenni.
-Gondolom a fűszoknyát nem kell magyaráznom...a kókuszgolyót meg melltartónak használhatnád....ha találnánk elég nagyot hozzá ezen a szigeten.
Kihívón megvonogatom a szemöldököm, aztán a többiekre sandítok. Ha senki sem figyel ránk, azért megint halkabbra veszem a beszédet.
-Tudod...ha sokáig maradunk itt, lehet találnunk kéne magunknak egy barlangot, vagy ilyesmit...a nagy meleg miatt....

- Amilyen kedvemben vagyok még meg is verem, ha nem enged felszállni - mosolyodom el, bár igazság szerint.. Ha tényleg lenne ilyen busz és csak annyi lenne az ellenőr baja, hogy nincs jegyem. Hát tuti agyonverném és még képesség sem kellene hozzá.
És közben közös egyezőre is jutunk Gabe-el. Igen, ez valami különös hely lehet, ahol a képességeink lefedődnek. Vagy van itt valami, ami hat ránk, vagy valaki, aki ilyen erős. Nem is tudom, melyik lenne a jobb.
A következő, csók után elsuttogott vallomásra viszont csak ingatom a fejem, miközben jobbom felemelve simogatom meg az arcát.
- Egyértelmű lenne. Hazavinnéd a sérülteket, aztán a professzorékkal keresőútra indulnátok és megtalálnátok minket - szögezem le, mintha azonnal indulhatna. És ugyanakkor jelzem, magamat nem sorolom a sérültek közé. Nem tudnám elvenni senki "helyét", akinek jobban szüksége van most a hazatérésre, csak mert együtt járok a teleportálóval. Már az is félsiker, ha tudnák, hogy nagyjából hol vagyunk. És ha úgy nézzük, tudniuk is kell. A hajónak gondolom bizonyos időközönként le kellett adni jelzéseket és akkor nagyjából be tudnák mérni a süllyedés helyét. Igen, talán még sincs teljesen veszve a helyzet.
- Hát azon legalább első blikkre jót röhögnénk. Aztán meg futhatnánk - nevetem el magam a vázolt képre. Ha meglene a képességem, talán még meg is mutatnám neki, hogy mire gondolt. Eh.. talán majd otthon.
De egyébként meg jobb, ha nem gondolunk ilyesmire. Anyám nem egyszer mondta, mikor már tisztában voltunk a képességemmel, hogy ha az ember sokat gondol valamire, az előbb-utóbb megjelenik. Legalább is a józan ész keretein belül. SZóval inkább hagyjuk.
- Fűszoknyás, kókuszdiós? - nevetem el magam, hálásan, hogy terelni próbálja a fantáziám, jó eredménnyel.
- Nem, eddig nem meséltél. És milyennek képzeléed? Ha sokáig maradunk, és részletesen leírod, talán még meg is valósulhat - kacsintok rá vidáman. Játék, de előfordulhat. A poggyászom már a halak válogatják. Mázlisták.

-Volt valaha? - Kérdem nevetve, hisz valamiért sokan annak ellenére is tudtak rólunk, hogy szerintem nem ismerték egyikünket sem...és ez még a mozis eset előtt volt! Sosem voltam jó színész na...
Felkelni természetesen továbbra sem engedem, sőt, már előre készülök rá, hogy szelíden a földön tartsam óvatos, de határozott simogatásokkal, a vállán, és a karjain, mielőtt képes lenne megint felpattanni. Hogy is ne.
-Ó, na ne mond. Remélem nagyon szépen mosolyogsz majd a kallerre, mert a kimosott bérlettel mindig szívózni szoktak.
A következő szavaira elhallgatok aztán, és a mosolygást is felfüggesztem.
-Valójában de, csak feltartott a vih... - kezdenék magyarázkodni, de aztán meghallom a lényeget, és bólintok. - Igen. Mintha bekerültünk volna egy mutáns Bermuda háromszögbe, vagy nem tudom.
Aztán közelebb hajolok, mintha csak egy csókkal akarnám vigasztalni, és ami azt illeti, ha már ott vagyok, meg is kapja végól, de valójában azért hajolok közel, hogy a többiek ne hallhassák még véletlenül se a következő szavaim.
-Ha vissza is térne a képességem, sem vallanám be. Nem találnék vissza ide, egy kanyarral pedig nem tudnék mindenkit haza vinni.
Aztán eltávolodom tőle, és megsimogatom az arcát. Mondjuk, túl messzire nem kerülünk egymástól persze, ha elérem, és a zombik említése után nem is lenne jó ötlet. Inkább óvatosan átkarolom, és és tovább simogatom az arcát.
-Meglehet....sőt, az is lehet, hogy végül párduc háton lovagló jégzombik jönnek majd, hogy az életünkre törjenek, de legalább itt vagy velem. Mostantól egy pillanatra sem veszed le rólam a szemem. De ha jobban belegondolok, azok a zombik is valami mutáns miatt másztak elő, szóval ha itt nincsenek képességek, velük nem lehet bajunk.
Újra körbenézek, de nem látom már sehol Nique-t. Ezek szerint a másik csapattal van már. Helyes.
-Beszéljünk inkább valami másról...meséltem már neked a fantáziámról a fűszoknyás, kókuszdió melltartós...rólad?

- Szerintem van még értelme titkolni? - kérdezek vissza vigyorogva. Nem, azt hiszem, legfeljebb az újonnan érkezők előtt lehet titok, hogy együtt járunk. De azt hiszem, eddig egész jól viselkedtünk, még nem kaptak rajta, hogy egymáshoz lopózunk, legalább is nem szóltak. Charles-ék pedig gondolom szintén tudnak róla, és ha eddig nem ellenezték, akkor nem lehet akkora bűn egy diák és egy x-men kapcsolata. Szóval.. nincs mit titkolni.
Leah és a többiek állapotát hallva örülök is és rohannék is. Örülök, hogy nagyjából mindenki jól van, megvan, ugyanakkor rohannék is barátnőmhöz, hogy megvigasztaljam, hogy ölelésemmel "elrejtsem" őt a többiek elől. De akármennyire rohannék, a testem ellenkezik, elég hevesen, így kénytelen vagyok eleget tenni a "parancsnak" és visszafekszem.
- Hova sietek? Szeretném elérni a hazafelé menő buszt - sóhajtom immár egy keserűbb mosoly mellett. Nem, nem akarok itt lenni. Oké, hogy szép az ég, homokos a part és kék a víz. Viszont mindezt úgy tudnám ighazán értékelni, ha a hajó itt horgonyozna nem messze, nem a tengerfenéken búvárkodna.
A vigaszszavakra viszont elkezd lassan kattogni az agyam, összerakva azokat az információ- és tapasztalatmorzsákat, maik eddig itt voltak a szemem előtt, csak erm és időm nem volt velük foglalkozni.
- Nem jöttél értem - jegyzem meg, inkább tényként, mintsem felróvva Gabrielnek a dolgot.
- Leah pedig szőke, és nem tud visszaváltani. Nem működnek a képességeink mi? Valami vagy valaki blokkol - jelentem ki, egyre keserűbb szájízzel. Én ezt már tapasztaltam, és hát valljuk be, nem élveztem azt az utat sem. Így hát egyre inkább megerősítést nyer a korábbi kijelentésem, utálom a kirándulásokat.
- Ne igyál előre a medve bőrére. Elsőre a sivatagi város is kihaltnak és nyugisnak tűnt. A zombik csak később jöttek - intem figyelmeztetőleg, és egy inkább fel szeretnék kelni a földről. Nincs valami jó előérzetem.

-Azt hiszem, senki sem fog rád szólni, ha napozol még egy kicsit - jegyzem meg halkan, és újra megsimogatom kócos fejét. Valójában, ha jobban belegondolok, inkább tovább simogatom. Azt hiszem jobban aggódtam érte, mint amennyire akár csak magamnak is be merném vallani. Bele sem merek gondolni, mit csináltam volna, ha nem találom itt.
-Szerinted van még olyan, aki előtt nem "buktunk le"? - Biccentek Nique felé, de aztán megvonom a vállaim. A kérdésre, hogy Leah jól van-e kissé nehéz felelni. Másfelől, ha haboznék az csak még rosszabb lenne ilyenkor, szóval inkább mondom ami eszembe jut:
-Nem sérült meg súlyosabban...sőt, igazi kis életmentő lett, amikor Liam beütötte a fejét. Amúgy rajta kívül mindenki jól van...kivéve Dave-et, akinek megsérült a lába...
~És Scott-ot, akit meg fogok fojtani, ha a kezeim közé kerül. Úgy csörtetett a mentőcsónakba, hogy majdnem a vízbe lökött vagy három diákot. Ehh...jól van...semmi gond...bepánikolt...megesik...attól még jó srác...gondolom...~
Felnevetek az utolsó morgolódásán, ami eléggé hasonlít az enyémre még a hajón, aztán pedig kezeimmel finoman próbálom lenn tartani, hogy ne próbálhasson megint feltápászkodni.
-Hé, hé! Sietsz valahova, vagy mi? Lehet jobb lenne, ha egyáltalán nem mozdulnál, amíg Nique nem tudott megnézni.
Azt már inkább nem mondom, hogy még az is lehet, eltört valamije. Nincs kedvem fölöslegesen ezzel idegesíteni.
-Én is utálom őket...Egyezzünk meg, ha legközelebb ilyesmi lesz, mi megvárjuk őket a célnál rendben? Vaaaagy...megkeressük a földgömbön azt a pontot, ami nem is lehetne messzebb attól, ahova mennek, és mi ott leszünk.
Felsóhajtok, és körbenézek a szigeten, ahol partra mosott minket a víz, és ahol egyenlőre itt ragadtunk, gondolom.
-Azért...ez legalább kellemesebb hely, mint a múltkor. Itt legalább nem próbált eddig megenni egy párduc sem.

Kíváncsian várom, vajon én milyen vagyok, de úgy tűnik, a szemforgatás megakasztotta Gabrielben a szót. Egy bágyadt mosolyt azért kap jutalmull, mi kiszélesedik, ahogy mégis hangjára lel. Már megszokhatnám a gyakori bókolást, de tőle minden alkalommal jól esik. Most meg főképp, mikor kiterülve heverek sárosan, vizesen. Azért jó tudni, hogy így is tetszem neki.
- Akkor már inkább hableány, akit kivetett a tenger. Mert lábra állni még nem nagyon tudok - vigyorodom el, leheletnyit emelve csak a fejem, hogy mihamarabb megkaphassam azt a puszit, ám hamar meg is bánom tettem, ahogy oldalamba hasít a fájdalom. Egy grimaszt vetve dőlük vissza, mikor megérintik a vállam. Meglepetten fordítom arra fejem és bólintok Nique szavaira.
- Persze, jó kezekben vagyok. Csak szerintem ne menjetek messzire, nehogy még jobban elszakadozzunk - javallom, majd már csak azt lesem, miképp szedi össze a többieket.
Aztán újfent Gabriel vonja magára figyelmem szavaival. Zavartan ráncolom össze a szemöldököm, ahogy Leah új alakjáról beszél. Ő lehet Shannon. El tudom képzelni, drága barátnőm mennyire össze van most zavarodva és mennyire ki lehet akadva. De legalább él, és a jelenlegi helyzetben ez is nagy szó.
- De amúgy jól van, nem sérültetek meg? - kérdem, miközben alkarjaimra támaszkodva próbálok felemelkedni, legalább a hátamat emelve első körben, de félúton megakadok és egy fájó szisszenés kíséretében "esek" vissza.
- Utálom a kirándulásokat...

A fájdalom, és a sztrájkoló izmaim ellenére mosolyogva forgatom meg a szemeim, és cirógatom tovább Tati kezét. Megnyugtató, hogy a személyisége nem szenvedett kárt.
-Kössz, te pedig...
Sajnos epés replikám félúton a torkomon akad. Sóhajtok egyet, és másik kezemmel megsimogatom enyhén kócos, és csurom vizes fürtjeit.
-Úgy nézel ki, mintha most másztál volna ki a parton egy kagylóból...Ezek szerint tényleg ennyire dögös vagy.
A hátam ellenkezik, de azért lehajolok hozzá, és adok neki egy puszit, közben pedig arra gondolok, hogy el sem tudom képzelni, hogyan is lehetnék ennél szerencsésebb. Aztán egy gyors pillantás a többi hajótöröttre, meg a partra mosott roncsokra, és hirtelen mégis el tudnám képzelni, hol erőltethette volna meg magát Fortuna legalább egy picit...
-Huhh? - Pislogok, amikor a kedves arcú szőke lány a közelünkbe ér. Hogy is hívják? Nagyon beüthettema fejem...de valami Niki, csak D-vel...Dominique! - Ne aggódj, jó kezekben van. Amúgy ha kell valamiben segítség, szólj nyugodtan, itt vagyok....csak összeszedem még magam egy kicsit...
Mondjuk ez eltarthat egy darabig. A lábaimat nem verem át még egyszer, tudják, hogy egyenlőre elmúlt a vészhelyzet, és hacsak nem gyújt valaki lángra, kizárt, hogy hajlandóak megmozdulni.
-Jut eszembe... - szólok Tati-hoz suttogva - Talán jobb, ha előre tudod, Leah kissé szőkébb a megszokottnál...és az arca is teljesen más...fel sem ismertem. Úgy tűnik visszaváltozott az igazi alakjába.
Közben azért figyelem, mit művel Nique. Kicsit bűntudatom van, amiért nem segítek, de van egy érzésem, hogy egyenlőre úgyis csak útban lennék. Családom ősi gyógymódja, a "Légy férfi, és ne foglalkozz vele, majd elmúlik" kétlem, hogy sokat használna itt, ha meg mégis kellenék, majd szólnak. Egyenlőre viszont egész ügyesen a kezében tartja a dolgokat a szőkeség.

Bár többnyire figyelek az ilyenre, adott helyzetben nagyban tojok arra, hogy a ruhám tiszta víz, és így fekszema homokos parton, remek sárréteget csinálva magam köré. Sárpakolás, azt mondják, mások vagyont fizetnek érte. Nesze nektek...
Ugyanakkor így belegondolta még jó, hogy lementem a kabinomba felöltözni, hisz most van ruha, ami merő víz, de majd lassan rámszárítja a nap, hogy aztán újra belemásszak a vízbe, lemosva, kimosva belőle a homokot.
És arra is remek volt, hogy különváljak Gabe-től és Leah-tól, és hogy most egyen a frász, hogy mi van velük. Bár ha jól láttam, már amennyire a vízzel küszködve látni lehetett, a hajó azon részénél mintha mentőcsónak evickélt volna. Talán nekik könnyebb helyzetük volt, talán gond nélkül szálltak bele és most valahol a part valamely részén épp kiladikoznak, áldva a mázlijuk. Bár mi se panaszkodhatunk, némi fájdalmat eltekintve legalább lélegzünk.
Ujjaimmal turkálom a homokot, mintegy terápiaként, mely célja, hogy elhiggyem, vége, már nem kell többé fulladoznom, és hogy minden szép és jó. Egy frászt!
Nagy sóhajjal tekerem jobbom fájó oldalamra, mikor némi felkavart por és sár nyomán Gabriel érkezik mellém. Zihálva, sebesen, vérzőn, és csurom vizesen. De ezen miért lepődök meg?
Kezem, mi eddig a földet dagasztotta most ujjaira mar, mintha nem hihetném, hogy létezik, mintha csak a képzeletem játszana. És bár legszívesebben ölelném, csak a fejem fordítom felé, hajamba is dörzsölgetve egy adag homokot.
- Szarul nézel ki - szólalok meg elsőként én egy féloldalas gyenge vigyor kíséretében. Ha ő kijutott, talán kijutott mindenki, talán nincs is akkora baj, mint azt az első percekben hittük.

Lássuk csak, autóbaleset? Megvolt. Repülőgép szerencsétlenség? Kész. Hajótörés? Pipa. Már csak egy vonatkisiklás kéne, és egész szép katasztrófafilm sorozat készülhetne életem történetéből. Lábaim még mindig remegnek, amikor felegyenesedem, és vetek egy utolsó pillantást a kis csapatra. A mentőmellényt lassan húzom le magamról, és most végre feltűnik, hogy bizony én is megsebesültem. Mondjuk, csak egy vágás a karomon, meg a homlokom is vérzik valamitől. Említésre sem méltó amellett, amit egyeseknek ki kellett állnia, és nincs is időm most foglalkozni vele. A mellényt a homokra dobom, és úgy indulok meg, a lehetőségekhez mérten teljes sebességgel a part mentén, hogy ráakadjak a másik csapatra. Érzem, ahogy a kezdő Heavy Metal dobos újra gyakorolni kezd a fülemben, és a lábaim is próbálják kreatívan a tudtomra adni, hogy rohadjak meg, vagy legalább dőljek le egy kicsit, ám engem nem izgat, csak arra tudok gondolni, hogy vajon mi történt a másik felén a hajónak. A szőrszálhasogatásban jártasak itt megjegyezhetnék, hogy valójában csak egyvalaki testi épsége érdekel valójában, és ebben lehetne is valami, hisz amikor meglátom az ismerős barna fürtök gazdáját a parton feküdni, megkönnyebbülten sóhajtok fel, majd lefutom az utolsó pár métert, és Tatjana előtt térdelek le, kezem pedig a homokot markolászó kezére teszem.
Legszívesebben most tennék valami elmebeteg megjegyzést, mondjuk azt, hogy bár eredetileg azért egyeztem csak bele, hogy megtanítson úszni, most sejtettem, hogy bikiniben lesz közben, végül mégis nagyon hasznos lett, de...Csak térdelek ott előtte zihálva, ujjaim hegyével a kezét cirógatom, és közben őt figyelem. Egy percig sem gondoltam, hogy baja eshet. Nem neki, az én Tati-m túl vagány ahhoz, hogy elbánjon vele egy ilyen tájfunka, de azért kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy újra látom.