Leah & Tati

Azért annak örlök, hogy sikerült kicsit enyhítenem barátnőm kínján, valami mosolyfélét is csalni az arcára. Ha már somolyog, ha már visszaszúrkál, akkor talán túléli a helyzetet nagy trauma nélkül. Persze talán lesznek kényelmetlen pillanatok, de amíg nevetni tudunk rajta, addig nincs katazstrófa.
- Hát nem is tudom. De azt hiszem, lányok többen vagyunk, mint fiúk - kacsintok rá vidáman, játékosan még szőke tincseibe is beleborzolok, és valahogy észre sem veszem, hogy azok nem a megszokott barnák. Igen, talán "tapasztalt" víziókeltőként már el tudok vonatkoztatni a szemem által közvetített képtől, hogy ne a külsőségekre, ne a látványra adjak hitelt, hanem az agyam tudatos képeire.
- Hát ha én tetszem neked - nevetek rá, és cseppet sem rettenek meg a lehetőségtől. Nem mintha a lányokra buknék, de a játékba simán benne vagyok, főképp, ha mindez most Leah segítségére van.
- Csak azt nem tudom, Gabriel mit fog szólni hozzá - vigyorodom még el, miközben felkelek a födlről. Ideje továbbmenni, tartva azt a leheletnyi előnyt a többiekkel szemben, kizárva őket lelkizős pillanatainkból. Meg kell lelnünk a csobogás forrását, mely talán avlóban egy forrás, iható vízzel.

//szintén köszönöm a játékot //

- Mindent meg tudunk oldani, csak akarni kell. mi pedig meg akarjuk majd oldani - mosolyodom el bátorítólag, ahogy nem ellenkezik azonnal, nem köti magát a meneküléshez, hanem elfogadhatóvá nyilvánítja ötletelésem. A megvalósítás már a jövő zenéje. Függ attól, a többiek mennyire kattannak rá a dologra és menynire érdekli majd őket. De ez igazán a jövő zenéje, először el kéne jutni odáig.
Azt persze megértem, hogy kényelmetlenül érzi most magát, és nem csak a többiek miatt. Bár nem tudom pontosan, hisz magam nem vagyok alakváltó, de gondolom olyan lehet ez, mint mikor az ember hónapokig visel egy farmert, már kényelmessé nyúzta, és akkor ráerőltetnek valami egészen más ruhát, ami itt is, ott is szorít. Hát, nem tiszta cukorhab.
A testhez párosuló érzésekre viszont előbb csak nagyokat pislogok, és azt se tudom, köpjek, nyeljek, piruljak vagy nevessek. Talán mind és egyik sem. Mert hát.. Kicsit furi, hogy egy hajótörés után ilyesmiken jár az agya. Bár.. mit beszélek én? nekünk elég Gabriellel néhány percnél tovább érinteni egymást, és tuti, hogy mindkettőnk fejében megfordulnak bizonyos gondolatok.
- Hát.. erre nem igazán tudom, mit mondjak - sóhajtom végül, a valóságnak megfelelően. Mert hát, mit is lehetne mondani?
- Talán a hirtelen történések, a megannyi adrenalinlöket hozza ki ezt belőled. Mert hát.. most aztán kaptunk belőle bőven - húzom mégis mosolyra ajkam, miközben megfogom a kezeit, mintha csak melengetni akarnám, pedig itt aztán nincs hideg, sőt, lassan fürödhetünk a saját levünkben.
- Próbáljuk elterelni a figyelmed róla. Ne agyalj azon, hogy most Shannon alakját viseled, inkább próbáljunk a túlélésre koncentrálni. Hogy mire lenne szükségünk - hadarom, kissé zavartan. Mert hát.. nos, zavarban vagyok. Igaz, nagyon közel kerültünk egymáshoz, azért addig még nem jutottunk, vagy inkább nem hozta úgy a helyzet, hogy efféléket tárgyaljunk ki. Leah is csak sejtheti, hogy mi Gabe-el.. nos.. szóval.. de egyértelműen mégnem beszélgettünk róla.
- De ígérem, ha a hőség elveszi az eszünk, vagy a vízhiány és rá akarsz ugrani valamelyik helyi honos majomfajra, visszatartalak. Vagy legalább a többieket elhurcolom a közelből - kacsintok rá egy mosoly kíséretében. Nem kigúnyolni akarom, távol álljon tőlem, csak megmosolyogtatni, hogy a humor segítségével próbáljon kicsit átlépnia felmerülő gondok felett.

Egyáltalán nem lepődöm meg, amikor elsírja magát és a nyakamba borul. Csak a helyzet fura kissé, hisz eddig én ölelhettem,magasságomból kifolyólag, Shannon teste viszont másabb, így az ölelés is az. Mindettől függetlenül nem berzenkedem, ugyanúgy ölelem derekát, mintha csak Leah lenne, és hagyom, hogy kisírja magát. Most azt hiszem, többet nem is tehetünk. Még ha az én képességem meg is lenne, akkor talán segíthetnék, de így.. Így patthelyzetben vagyunk, és ráadásul úgy, hogy abábukat sem mi mozgatjuk a táblán.
- Nem hazudtál - ingatom a fejem, ahogy feltörnek belőle a szavak, és próbálom egy gyenge mosoly mellett elmasaztolni arcán a könnycseppeket. De sok lehetőségem nincs, mert Leah kibontakozik és a földre csüccsen. Gondolkodás nélkül ülök mellé, hasonlómód húzva fel a lábam, ám karom nem a saját térdem öleli, hanem továbbra is vállát.
- Soha, senkinek nem mondtad, hogy Leah a valós alakod. Mindenki tudja, hogy alakváltó vagy, így bárkiben felmerülhetett a kérdés, vajon Leah is csak egy felvett alak - magyarázom, próbálva logikát lelni a saját szavaimba, olyat, ami számára is elfogadható.
- Senki nem fog csalónak mondani, legfeljebb kíváncsiak lesznek, már ha túléljük ezt a nyaralást és ha valakinek pont ez marad meg belőle - vigyorodom el vállvonva, bár elég kesernyésre sikerül. Mert semmi nem biztos, mert semmi nem garantálja, hogy valóban túléljük ezt az utat, vagy hogy mindannyian.
- Ha még is kérdezősködnének, annyit mondunk, Shannonként rossz emlékek gyötörnek. Ennyi. AKit több érdekel, az jöjjön hozzám, majd én mutatok neki érdekeset - nevetek rá, hsiz mindketten tudjuk, ilyen irányítással a kutya nem fog hozzám jönni.
- Ha el mersz menni a suliból, ha itt mersz hagyni, utánad megyek! - intem félig fenyegetőzve, félig kérlelve. Nem mintha senki mással nem tudnék barátkozni, eddig szinte mindenkivel kijövök. De Leah-val más, ő olyan, mint a testvérem. Márpedig a testvérét az ember enm hagyja csak úgy kószálni.
- Ne feledd, Gabriel-el bárhová eljutok...

Nem igazán foglalkozom azzal, ha hadakoznának a kettősünk odébbvonulása okán. Nekem a lényeg, hogy picit kettesben lehessek Leah-val, akár vízkutatás nyomán, akár női szünet okán. Mindegy, csak úgy tudjak vele beszélni, hogy mások zavaró fülei ne legyenek a közelünkbe, ne blokkolják az épp eléggé leblokkolt barátnőmet.
Kezét megfogva húzom el a társaságtól, míg úgy nem érzem, elég távol vagyunk. Persze azért arra is ügyelek ugyanakkor, hogy túl messzire se menjünk, nem szeretnék én lenni aza csontváz, aki a tavalyi bújócskát nyerte.
- Minden oké? - fordítom fejem Leah felé, barátságosan, még is kissé idegenül simítva ki arcából egy szőke tincset. Ez az arc, ez a külső, de még a hang is idegen. Őt valahogy még sem érzem idegennek, mintha nem a külsőt látnám, mintha nem is lenne más. Az a testvéri közelség, ami az elmúlt hetekben kialakult közöttünk, az nem változott attól, hogy a régi alakjába kényszerült. MErt úgy hiszem, ez az eredeti alakja, mit feledni óhajtott.
- Shannon, ugye? - kérdezek rá azért, csak hogy bizonyosságot nyerjen az amúgy is biztos.