Charles Xavier szobája/irodája

Cash & Charles

Meg kell értenie, hogy a képessége odakint igenis veszélyes. Lehet, hogy úgy gondolja, hogy vissza tudja fogni, hogy nem kell aggódnia, hogy árt valakinek, de mi van, ha nem? Ha meggyújt egy függönyt, akkor meggyújthat egy embert is, ha eléggé haragos, vagy ki tudja még mit. Főleg ha a képessége fejlődik. Fiatal még és az idő előre haladtával óhatatlanul is egyre többre lesz képes. most még csak a karja gyullad ki, ha akarja, vagy ha bepöccen, de lehetséges, hogy később akár fáklyává is válhat, olyan hőt sugároz majd magából, ami másokat károsíthat.
- Természetes, hogy lehet erősebb. A képességeink fejlődnek és ha nem foglalkozol azzal, hogy edzd magad, akkor irányíthatatlanná is válhat. - épp e miatt kell gyakorolnia és bejárni rendesen az órákra és odafigyelnie, mert ha nem teszi, abból komoly bajok lehetnek és nem csak egy függöny felgyújtása, vagy netán egy épületé. Itt sem hiszem, hogy el akarna érni olyat, hogy dühében lángba borítja a egész kúriát, miközben netán mások alszanak.
- Dehogy nem tudod Cash, pontosan tudod, hogy miért baj ez. - megértően elmosolyodom. Persze ellenkezik alapból, de tudjuk jól mindketten, hogy ez butaság és értelmetlen is. Akár a szeretteinek is árthat, miközben épp meg akarja védeni őket teszem azt. Mi van, ha felhúzzák miközben épp a családjával van? Aztán nem tudja visszafogni az erejét és valami olyan történik, amit aztán nem lehet visszacsinálni? Meg kell tanulnia az érzéseit kezelni, elkülöníteni a képességétől, hogy a kettő ne legyen hatással egymásra. Sokkal többet is kihozhat abból, amire képes, ha rendesen tudja irányítani, ha képes megnyugodni, mint ahogyan Eric, amikor évekkel ezelőtt tanítottam őt. Ez is olyan, mint bármilyen más tudás, sakkozni sem lehet idegesen, mert akkor nem figyelsz oda rendesen a játékra.
- Majd meglátjuk. Tudod, ha meg sem próbáljuk nem lesz eredménye, és ha igyekezni fogsz, akkor előre léphetsz, de neked is akarnod kell. - ezt azért még kicsit nyomatékosítva teszem hozzá, hiszen egyelőre túlságosan sokat ellenkezik és idővel meg kell majd értenie, hogy a dac és a mindennel szembemenés nem mozdítja előre az embert. Néha muszáj bízni, néha muszáj alapozni másokra, mert ha soha sem teszi, akkor végül nagyon egyedül marad. Az ember pedig egyedül elveszett és csak még több aggodalom, kétség és harag halmozódik fel benne, ami nem hoz semmi jót.
- Beszélek Jeannel, hogy keressen fel pár napon belül, addig is költözz át az új szobádba. Ha nincs kérdésed, elmehetsz, ez nem valami kínzószoba. - pedig látom, hogy annak értelmezi, de nem erről van szó. A mosolyom is azt mutatja, ami végig megnyugtatólag igyekezett hatni rá, amíg beszéltünk. Nem kiszúrás miatt van itt, hanem hogy megértse a képessége veszélyes és ha nem kontrollálja, ha nem figyel oda rá, annak komoly következményei lehetnek rá, vagy bárki másra nézve.

♫ City of angels ♫ ϟ Problémamegoldás ϟ ©

Charles & Cassius

Öhm. Mond valamit.
Igazából talán tényleg nem volt minden sértés, de addigra már annyira felfújtam magam, hogy igazából már nem is érdekelt. Ne kérjen nekem bocsánatot, hanem ne is szólogasson be. Aztán meg csodálkozik az ember, ha már azon is felhúzom magam, ha azt mondja, hogy esik az eső.
Nem is mondok erre semmit, csak a karfának szentelem figyelmemet, és mélyen hallgatok. Úgyis tudja a válaszom, de nem adom meg azt az örömet, hogy ki is mondjam neki. Jó, oké... talán tényleg nem kellett volna ennyire felhúznom magam... de most komolyan... hagyjanak, már békén!
Aztán mégis csak jön a fejmosás, egy kis sztori körítéssel. Tényleg, van aki börtönbe vonul emiatt? És ha az emberek megtudják, hogy mi? Vagy ez csak egy Xavierféle ferdítés, hogy érezzem, lehet súlya a tetteimnek? Nem hiszem, hogy ezért kitalálta volna ezt. De azért elég furcsa.
Felpillantok a professzorra.
- Maga szerint lehet ennél erősebb? - kérdezem.
Tudom, hogy nem éppen témába vágó, ha azt vesszük, most épp azért vagyok itt, mert használtam, és megkapom érte a büntetésem... de akkor is érdekel a dolog. Ennél is erősebb? Hogyan? Atombombává változnék, vagy mi?
Közben azért megrázom a fejem, amikor eljut a tudatomig, hogy árthatnék másoknak. Nem tudom, hogy viselném. Ha az anyámnak, vagy a húgomnak... az biztos, hogy elég sz*rul.
Nem akarom.
- És tudom kontrollálni! - próbálok aztán visszakozni még. - Ki-be kapcsolom, amikor akarom! Csak... ha felhúznak... más emberek is felcsattannak, nem tudom, miért baj ez...
Jó, oké... nem vagyok hülye. Tudom, hogy miért baj. Mások csak kiabálnak maximum, én meg fáklya leszek. De akkor is... erős túlzásnak vélem, hogy nem tudom kontrollálni. Négy éve még a pólóm is lángra lobbant, és leégett rólam. Ma meg már semmi baja egy ruhámnak sem, ami közben éppen rajtam van. Meg tudom szabályozni, hogy csak a kézfejem, vagy az egész karom lángoljon... össze tudom gyűjteni a tüzet labdákká meg ilyesmi... szerintem dicséretre méltóan rohadt jól csinálom, nem értem mit várnak még el tőlem.
Ja igen... hogy ne gyújtogassak... végül is... jogos.
Hallgatom a szöveget, hogy mennyire szívesen foglalkozna ő velem... na persze. Velem az anyámon és húgomon kívül soha senki nem törődött és nem is akart foglalkozni. Ott volt az a csaj, Jessie. Ő még talán.
Lehetett volna komolyabb is. De én szörnyeteg otthagytam a sulit, és melózni kezdtem, hogy ne dögöljünk éhen, ő meg nagymenő egyetemistának készült... rontottam volna az imidzsét. Minden nő egyforma... volt idő, amikor egész menő cuccokban jártam.
Aztán úgy döntöttem, teszek az egészre. Aki megakar ismerni, az így is megfog, hogy ilyen szerelés van rajtam, és tüskés vagyok, mint egy kaktusz. Az majd magamért szeret. És nem a látszatért. Aki nem töri magát azért, hogy engem ismerjen, az már alapból nem is érdekel.
Elvagyok magam.
- Jean Grey? - kérdezek aztán felvont szemöldökkel.
Még egy csaj? Komolyan? Remek. Épp most filozofálgattam arról, hogy mennyire nincs kedvem hozzájuk. Most vajon beleolvasott a prof a fejembe? Hm... ha éppen olvasgat Xavier professzor, üzenem, hogy elég gáz poénjai vannak!
- Jól van... ha maga mondja... - adom be aztán a derekam. Nem ellenkezek. Miért is tenném?
Legyen. Majd megismerem ezt a Jeant, és kiderül, hogy menni fog e vagy sem.
Jakere azért húzom egy kicsit még a számat. Nem tetszik ez a vizes ötlet, nagyon nem.
- Oké, professzor, hiszek magának. - morgolódok még egy kicsit.
- De szerintem nem jó ötlet... én szóltam előre... - figyelmeztetem azért. Persze ez nem fenyegetés, hogy mindenképp csinálni akarok valamit. De elég könnyen előfordulhat, hogy valami történni fog. Mintha macska-egér játékot akarna velünk űzetni.
Mindezek ellenére benne vagyok. Legyen akkor. Nem vagyok én annyira borzalmas, hogy mindennel csak ellenkezzek. Aztán ha igazam lesz, végső soron az is elég jó kis elégtétel.
- Elmehetek? - teszem fel a kérdést reménykedve.
Persze van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nem ért véget a dolog, de azért - mint minden fogságba esett vadállat - én is szabadulnék már a fejmosásból.

♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Cash & Charles

Ismerem azért azt a típust, mint amilyen Cash is. Tényleg bármivel fel lehet bosszantani, és pont ez nehezíti meg azt, hogy ki lehessen jönni vele, hiszen ha valaki nem úgy néz, ahogy kellene, olyat mond, amit netán félreért... Nem véletlenül vonult be Alex önként a börtönbe, mert nem akart ártani másoknak, de nem tudta visszafogni a képességét, amit az érzései váltanak ki belőle. Ez az, amit meg kell érteni a fiúnak is, hogy nem csak neki nehéz, de más is megbirkózott már ezzel, tehát neki is menni fog.
- Egészen biztos, hogy mind szándékos sértés volt és nem te értetted annak? Vagy az indulat szülte őket? - ha összekapsz valakivel, akkor ennek könnyen lehet ilyen eredménye sajnos, ez nem meglepő. Ki tudja hogy indult ez az egész és hogy miért lett végül az a vége, ami. Persze nem voltam ott és nem fogok a gondolataiba se belemászni, hogy megnézzem pontosan szóról szóra mi történt.
- Ha nem tudsz együtt élni és alkalmazkodni máshoz, akkor magaddal se békülsz ki soha és a képességedet sem fogod tudni uralni. Ismertem régen egy fiatalembert, mostanra rengeteget elért, de volt idő, amikor szándékosan jutott börtönbe, mert nem akart másoknak ártani. Gondoltál rá mi lesz ha erősebb lesz a képességed és ártasz másoknak komolyabban? - azt vajon a lelkiismerete elbírná, ha embert ölne ne adj isten? Más valakit megperzselni, vagy megijeszteni, de ha ténylegesen felgyújt valakit, vagy valakinek a lakhelyét, amit aztán nem lehet megakadályozni, vagy visszafordítani? Igenis meg kell tanulnia együtt élni másokkal, ahogyan meg kell tanulnia azt is, hogyan tudja kordában tartani önmagát, az érzéseit, amik a képességét irányítják.
- De pont, hogy ha tehetném én akarnék veled foglalkozni, de sajnos nem tehetem, nincs ennyi időm, de ha rajtam múlna megtenném. - csak hogy ne érezze úgy lepasszolom másnak, mert én nem akarok időt szánni. Szó sincs róla, ha tudnék megtenném, ahogyan az elején meg is tettem. Külön foglalkoztam mindenkivel, de sok diákunk van mára már, plusz a kutatások, a többi probléma. Ha tudnék több felé szakadni gondolkodás nélkül megtenném és szánnék rá időt én magam.
- Először vele kell beszélnem, hogy úgy érzi tudja-e vállalni a feladatot. Jean Grey a lány neve, jó ideje már a birtokon él, ő pontosan tudja milyen megtanulni, hogy uralja a képességét, neked is segíthet. - és ez Jean önbizalmát is növelné egyben, tehát mindenképpen hasznos párosítás lehet. Mindkettejüknek lenne haszna belőle. Persze szükség van rá, hogy meglegyen az elhatározás Cash részéről is és elfogadja, hogy ez nem megy gyorsan. A kérdésére csak bólintok egyet. Jól sejti, hogy kiről van szó, és azt is megértem, hogy miért nem tetszik neki ez a párosítás, de mégis csak kisebb az esélye, hogy így árt valakinek.
- Jake nem fog felbosszantani, nem olyan fiú, de majd én is beszélek vele. Képes lesz kezelni és így nem kell majd félned attól, hogy nyakon önt. - mert sejtem én még gondolatolvasás nélkül is, hogy ez a fő gondja. Persze nem kellemes, ha a képességedet lényegében kioltja a másik, de esetében erre van szükség. Legalább nem gyújtja fel véletlenül a birtokot azért, mert épp nem figyel rá senki sem és Jakeről tényleg semmi panasz nem érkezett még eddig, hogy bármelyik szobatársának bármi gondja lenne vele.

♫ City of angels ♫ ϟ Problémamegoldás ϟ ©

Xavier professzor

Szóval az érdekli, hogy mivel bosszantottak fel?
Hát elég sok mindennel. De mit magyarázzak? Inkább egy ideig csak hallgatok. Tudom, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát, de annyira gyerekesnek és értelmetlennek tartom arról beszélni, hogy mennyi zoknigombóc halmozódik fel nap mint nap a szoba közepén...
- Mindennel. - válaszolok végül. Ez egy egészen rövid és tömör tökéletes összegzése a problémáimnak. Én legalábbis így érzem. De Xavier ettől még nem lett okosabb. Kelletlenül hát, de leveszem tekintetem a karfát kocogtató ujjamról, és a férfira pillantva folytatom a magyarázatot.
- Rendetlenség... és állandóan be nem áll a szája... mégis, mi a franc köze van ahhoz, hogy mi történt az apámmal? - bukik ki belőlem a felháborodás. Nem is próbálom leplezni. - Meg, hogy én vagyok anyuci pici fia.. ch... azért mert nekem nem folynak ki a családom orrán a húsz dolláros bankjegyek...
Hosszan sorolhatnám.
Persze nem azt mondom, hogy mindegyik beszólás volt, amit mondott. Talán fogalma sem volt a srácnak, hogy sok dologgal megbántott, vagy felhúzott, aztán meg csodálkozott, hogy kigyulladtam, ő meg hirtelen be.
De azért elég érzékeny pontokon sikerült megütnie, az én tűrőképességem pedig határos. Most is csak morcosan bámulok magam elé. A lényeget így is úgy is érti a prof. Nem vagyok képes másokkal együtt lakni. Még a saját családommal sem volt sokkal könnyebb.
- Tudom... - adom be a derekam, ami a képességemet illeti. Talán több időt is ráfordíthattam volna a gyakorlásra. Csak ingerült vagyok, és ha ingerült vagyok, akkor minden sötétebbnek tűnik a kelleténél. Mint egy napszemüvegben. Bár erre jobb szó volna a szemellenző.
- Nem megy az együttélés, professzor... még emberként is furcsa vagyok, maga is beláthatja. Nem, hogy... így.- mondom végül némiképp lemondóan. És ez valóban úgy hangzik, mintha feladnám, már most, az elején. De persze ez nem így van. Csak az imént említett sötét oldal hozza ki belőlem mindezt. Inkább halok meg, mint, hogy feladjak valamit és elbukjak. Ehhez azért elég makacs vagyok.
- Nem akarok új szobatársat. - jelentem ki aztán.- Semmilyen szobatársat.
Persze tudom, hogy ez lehetetlen... de próba szerencse.
- És külön óra... kivel volna? Gondolom nem maga akar velem vesződni. - mondom kicsit nyersen. Aztán meghallom a leendő áldozatom nevét. Összeszalad a szemöldököm.
- Froster? Az a nagydarab, széles vállú, barna hajú srác? - kérdezem meglepetten. Őt még én is ismerem látásból, pedig nem vagyok itt régóta.
- Azt akarja, hogy nyakon öntsön, ha felbosszant, és még meg sem tudom pörkölni, ha beszól? - kérdezem leplezetlenül felháborodva immáron. Persze a srácot nem ismerem igazán, és egészen normálisnak tűnt, amit láttam belőle. De ez a tűz-víz dolog számomra elég rémisztően hangzik. Hiszen olyan ez, mintha egy főnixet - már ha létezne olyan - elküldenének úszni tanulni. Már most rettegek tőle, hiszen a képességem én vagyok, és ez olyan érzés, mintha merényletet tennének ellenem. Persze lehet, hogy sokkal jobb lenne, mint az akivel most vagyok... de az a vizes dolog... brrr... nem vagyok biztos benne, hogy használható ötlet volna.

♪ ·•·Hurt·•· ♫

Cash & Charles

Valószínűleg nem, vagy csak egy torokköszörüléssel jelezném neki, hogy talán nem illendő felpakolni a lábait, de erre végül nem kerül sor. Azért van itt, hogy megbeszéljük, hogy pontosan mi is történt és hogy miért, hiszen nem tudok segíteni neki, ha ő sem próbál meg tenni érte. Azt kellene megértenie, hogy itt jót akarunk neki. Nem az a cél, hogy kellemetlenül érezze magát, hanem hogy képes legyen kezelni a képességét. Ez természetesen egy lassú folyamat, nem fog egyik napról a másikra menni, de ha folyton itt köt ki az sajnos azt mutatja, hogy nem is nagyon próbálkozik, hogy jobb legyen a helyzet. A legjobb az lenne, ha mint a kezdeti időkben rá is külön időt fordíthatnék, de ez sajnos nem lehetséges. Az iskola sokaknak az otthont, a birtok sokaknak menedék és új lehetőség, csak olyanokra tudok külön időt fordítani, akikre feltétlenül szükséges. Cash kezelhető, csak nehezen, épp e miatt gondolkodom más lehetőségekben, ami a tanítását illeti. Idővel majd jobb lesz a helyzet, kérdés, hogy lesz-e türelme kivárni.
- Sajnos nem adhatunk mindenkinek külön szobát Cash és engem az érdekel, hogy mivel bosszantottak fel. Talán olyan csak úgy kell keresnünk számodra megfelelő szobatársat, hogy ne okozzon semmiféle gondot. - láthatóan el is gondolkodom, bár már van ötletem. Már akkor is volt, amikor belépett ide. Az a dolgom, hogy megoldjam a nehézségeket és az első akadály az, hogy olyat kapjon maga mellé, aki jobban tudja kezelni, vagy olyat, aki... le tudja hűteni. - És ahogyan mondtam neked a képességed kontrollálása nem gyors folyamat. Időt, sok energiát követel meg és gyakorlást. - nem kérem számon, hogy vajon mikor próbálkozott egyáltalán vele, vagy mikor ment le gyakorolni, netán próbálta visszafogni magát, amikor felidegesítették. Igazán nagy sikereket úgyis csak akkor érhet el, ha tényleg akarja és egyelőre ebben nem vagyok még száz százalékig biztos. Cash kelletlenül van itt, mintha nem lenne más választása, pedig csak még nem fogja fel, milyen következményei lehetnek, ha a képessége kitudódik miközben egyedül van odakint.
- Te is tudod, hogy ennek semmi értelme. Akkor nem sokára, talán pár nap múlva megint találkozunk. Más ötletem van. Esetleg egy új szobatárs és pár külön óra, bár nem velem. Olyannal, aki már megtanulta, hogyan tartson kontrollt. - igen, ez megoldás lehet, csak hogy lássa más is van, akinek nehéz, még ha nem is mindenkinél olyan látványos ez, mint nála. Kis szünetet tartok, hagyom, hogy ha akar, akkor beleszólhasson, habár az esetleges ellenkezés nem különösebben fog zavarni, akkor is egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez így lesz megfelelő. - Az egyik diákunk Jake Froster nyugodt, fegyelmezett és képes uralni a vizet, ő megfelelő lehet, úgy tudom van üresedés a szobájában. - oh hát nem csak úgy tudom, biztos vagyok benne, hiszen én mindenről tudok. A többit még nem mondom tovább, újfent hagyok neki lehetőséget, hogy ellenkezzen. Bizonyára megpróbál majd meggyőzni róla, hogy miét nem akar szobatársat és hogy miért lenne jobb, ha nem kerülne mellé senki sem, mint hogy bárki akit én úgy vélek alkalmas lenne zavarja a köreit. Nem mintha meg tudna győzni arról, hogy a döntésem nem megfelelő és hát mint említettem nem adhatunk mindenkinek külön szobát. Még az X-meneink között is akadnak olyanok, akik nem rendelkeznek feltétlenül saját hálóval, pedig ők már nem csak szimpla diákok.

♫ City of angels ♫ ϟ Problémamegoldás ϟ ©

Xavier professzor

"Fáradj be Cash!"
Fáradjak? Hát jó.
Sóhajtva nyomom le a kilincset, és lépek be a professzor rezidenciájára.
Az első gondolatom pedig rögtön az, hogy az egész szoba valahogy rettentően Xavieres. Nem mintha olyan jól ismerném már ilyen rövid idő alatt a profot, és az is furcsa, hogy mennyire fiatal, mégis magáznom kell... de mégis, olyan tökéletesen illik bele a pasas ebbe a szobába, mintha ide született volna.
Megvan a hely kínálás. Remek. Bár tudom, mi az illem, akkor is leülnék, ha nem mutatná. Gondolom nem két perc lesz az idő, amit itt töltök. Nem szeretnék itt ácsorogni, mint egy fa szent.
Kattan a zár, becsukódik az ajtó, én pedig szinte levetődöm az egyik fotelba. Kedvem támadna keresztbe tenni a lábaimat a karfákon, és elfetrengeni, annyira kényelmes. Meg is tehetném. Lehetnék olyan bunkó. Szívesen megnézném a képét a fószernak. De mázlijára annak ellenére, amilyen dacos vagyok, egészen jó arcnak tartom Charlest. Minek húzzam feleslegesen az agyát?
Essünk túl amin túl kell esni. Segít a családomon. Anyám szerint nekem is jót akar... hát... történjen aminek történnie kell. Igazából nincs vele semmi bajom. A problémáim egészen másból gyökereznek.
- Üdv, Xavier prof. - köszönök, amikor elhelyezkedek végre. Aztán rájövök, hogy talán nem a leg illedelmesebb köszönés volt. De most már tök mindegy. Visszaszívni nem tudom, javítgatni meg nem fogom magam.
Úgyhogy csak ülök és hallgatok. Úgyis megtudom mindjárt, hogy mi a pálya. Aztán jön egy kérdés. És egészen halványan felsiklik a szemöldököm. Aztán megköszörülöm a torkom.
Most meséljem el? De hát biztosan tudja. Minek kérdezgeti itt? Vagy játssza a jó arcot, hogy mondjam el én? Tök feleslegesen tépném a számat. Én vagyok a tüzes lázadó. Mindig mindenki csak a felszínt kapirgálja, és lesz*rják, hogy mi van velem igazából. Jártatni meg nem fogom a számat a falnak.
Tekintetem a férfiról az egyik karfán nyugvó kezemre vándorol. Megkocogtatom azt mutató ujjammal, és rettentően nagy figyelmet tanúsítok a mozdulatnak.
- Baleset volt. - vonom meg a vállam. - De minek mondjam el, úgyis tudja mi történt... felbosszantottak... tudja, hogy mi van, ha felbosszantanak... azt mondta, lehet kezelni... hát úgy tűnik engem nem. Mondtam, hogy nem akarok lakótársakat...
... mert rendetlenek, hangosak, büdösek, és nem tudják befogni a szájukat. Nem akarok más srácokat... nem akarok csajokat sem, nem akarok senkit... otthon be tudtam zárkózni a szobámba, le tudtam higgadni... értem én, hogy kel a szociális élet, de nem akkor, amikor az ember szeretne kizárni mindent a fejéből, hogy ne kapjon lángra az épület, amiben lakik. Így is jó esély van rá... a mi nap is a folyosón nagy poént tolt az egyik srác... neki legalábbis az volt... Xaviernek gőze sincs róla, mekkora erőfeszítésbe telt nem szanaszéjjel dobálni azt a kis... mindegy. Visszapillantok a férfira.
- Essünk túl rajta professzor. Én szégyellem magam, maga kiadja a büntetésem, én pedig megcsinálom.
És remélhetőleg egyedül leszek közben.
Talán kissé szemtelen vagyok. Hm. Lehet vissza kéne fognom magam. De inkább legyek behízelgő és hazug? Nem a nyelvem hossza miatt kerültem ide.

♪ ·•·Hurt·•· ♫

Cash & Charles

Eszem ágában sincs fejmosással nyitni megint. Egyébként sem vagyok az a típus. Kezeltem már nehéz eseteket itt a birtokon, nem fogadom el azt sem, hogy esetleg Cash nem kezelhető. Csak meg kell találni a módot, ahogyan kezdeni lehet vele valamit, és persze ebben neki is segítenie kell. Az érzelmei azok, amik befolyásolják túlzottan is, ahogyan nagyon sok mutánst, de ez kezelhető, csak meg kell tanulnia. Önmaga mondhatni blokkolása a cél. Olyan ő, mint egy nehezen kezelhető kamasz, csak a kamaszok ilyenkor szimplán csak verekednek, vagy törnek-zúznak. Viszont a mutánsok, főleg veszélyes képességekkel sokkal nagyobb károkat okozhatnak és pont e miatt sokkal nehezebb is kontrollálniuk magukat. Nagyobb az erejük, nagyobb is bennük a feszültség, de sokan voltak már itt, akik megtanulták ezt. Alex is kifejezetten nehéz eset volt az elején, de mára már gond nélkül kontrollálja a plazacsóvákat és nem csak a Hank által készített szerkezetnek hála képes uralni.
Várok tehát, hiszen tudom, hogy nem sokára érkezik. Nem is maga a kopogtatás jelzi, hogy érkezik, hanem már az a feszültség is, ami most is árad belőle már csak azért is, mert itt kell lennie. Önfegyelemre lesz szüksége, és ha nem én tanítom meg neki... lenne ötletem, hogy ki lenne alkalmas erre, bár ő sem mindig jeleskedik e téren, de egy próbát mindenképpen megérne a dolog. Talán mindkettejüknek hasznos lecke lehet, vagy választhat is, hogy kit adok mellé. Esetleg még egy másik ötletem is van. Ericnek is megtanítottam, hogyan használja jól a képességét, hogyan legyen erősebb, higgadtabb, de már nem én foglalkozom személyesen mindenkivel, így is vannak nehéz esetek, akikkel muszáj, mert más nem feltétlenül alkalmas rá elég nagy mértékben.
- Fáradj be Cash! - megtehetném, hogy szándékosan a rendes nevén szólítom, amiért nincs oda, de nem az a cél, hogy tovább gerjesszem a feszültséget, hanem az, hogy segíteni próbáljak neki, ehhez pedig alkalmazkodnom kell a szabályaihoz, legalábbis amennyire tudok. Megvárom, amíg az ajtó nyílik és helyet mutatok neki a szemben lévő fotelek egyikében, már ha le akar ülni. Valószínűleg azért sejtheti, hogy nem csak egy gyors fejmosásról lesz majd szó, annak nem látom értelmét. Ilyesmit eljátszhatunk heti rendszerességgel, de nem lesz semmiféle eredménye.
- Elmesélnéd nekem, hogy pontosan mi történt... és miért? - csak hogy érezze nem vagyok az a típus, aki elítél bárkit, vagy bármiféle döntést hoz az alapján, amit hallott, vagy mások mondtak neki. Meghagyom a lehetőséget arra, hogy indokokat adjon, hogy elmagyarázza, hogy mi miért történt és mondhatni megvédje magát. Talán tényleg jó ötlet lenne adni neki egy saját szobát, de sajnos sok diákunk van és nincs olyannyira nagy kapacitásunk, amibe ez beleférhet. Vagy... akár kerülhetnek Jake mellé is. Tűz és víz... segíthetnének egymásnak is akár, főleg mert Jake jóval céltudatosabb, határozottabb fiú, lehetséges, hogy Cash akár még tanulhatna is tőle. Jó alternatíva lehet, de előbb halljuk a válaszokat és a magyarázatot.

♫ City of angels ♫ ϟ Problémamegoldás ϟ ©

Xavier professzor

Nem mondanám, hogy szívem leghőbb vágya volt, hogy ide jöjjek.
Nem is tudtam sem az intézetről, sem arról, hogy "mutáns" lennék. Egyszer csak megjelent nálam ez a képesség, anyám pedig elfogadta. Nekem ennyi elég volt. A húgom szerint még menő is vagyok... másoknak pedig nem kell sem az elismerése, sem a kedvessége. Barátság pedig végképp nem.
Nem álmodoztam arról, hogy szuperhős leszek, még csak arról sem, hogy lediplomázom valaha. Érdekelnek dolgok, persze... de fontosabb volt, hogy fenntartsam a családom. Dolgoztam, aludtam, dolgoztam, aludtam... és haza vittem a pénzt. Azt a kevést, ami volt.
Aztán egyszerre belecsöppent ez az idegesítő muksó az életembe... cöh. Sajnálom, hogy anyám otthon volt, amikor előadta a kis műsorát... persze, hogy rábeszélt, hogy jöjjek el... igaz, tényleg nem jártam rosszul vele... eddig.
Na de a lakótársak... hogy a francba várhatja el bárki is tőlem, hogy együtt éljek olyan emberekkel, akik az íróasztalon tartják a zoknikat, és a szoba közepén az összegyűrt papírhalmot? Fiúk, fiúk... na és? Rohadtul teszek rá, én is azt hordom a lábaim között, amit ők, mégsem néz ki úgy az ágyam, mint egy atomvillanás. Aztán szólok, ők meg pattognak... és csodálkoznak, ha egy icipicit kigyullad a függöny? Most meg én szívom meg...
Itt dekkolok az ajtóban, és várom, hogy nagyságos Xavier prof beengedjen, és elkezdje a fejmosást. Mert a múltkor is volt már hasonló... most, hogy magyarázzam el? Tudja, hogy nem tartom könnyen magamban a képességeimet, amikor először találkoztunk megmutattam, hogy miért tűzbiztos már a fél lakás.
Azt legalább már nem gyújthatom fel véletlenül sem... annyira. Nem mintha itt szándékosan gyújtottam volna fel a függönyt a múltkor... na jó... a takarót szándékosan gyújtottam fel, arról nem tehetek, hogy a függöny is közel volt... de rühellem, ha Cassiusnak hívnak, és mellé még becsmérelnek is.
Igaz, most már nem nagyon mernek hozzám szólni. Hah. Idióta barom mind.
Leengedem karba font, bőrdzsekis kezeimet - nem, nem azért van rajtam az épületben is, mert eszméletlenül menő vagyok, hanem azért, mert amikor a prof behívott, épp készültem elhúzni a csíkot a szabadba - és lassan kopogok az ajtón.
- Cash Drake. - mondok csak ennyit kissé rekedten, hogy nyomatékosítsam, én érkeztem meg.
Csak engedjenek már be, és jöhet az a dorgálás. Felőlem, nyomják tele a fejem mindenféle marhasággal nevelő célzattal... én tudom, hogy milyen vagyok. Innentől kezdve mindenki azt mond, amit csak akar.

Charles & Moira

Nem is tudom, hogy a becézése engesztelésként lett indítva, hiszen aligha táplálhat gyengéd érzelmeket irányomban így öt év távlatából. Eredetileg is komoly voltam, s a melőzöttség, no meg a doktorátus ezen csak emelt, nem vagyok éppen olyan kedvemben, aki tudná most értékelni az ilyesmit. Most már tökéletesen emlékszem, hogy Charles hogyan próbált felszedni, amikor még nem tudta, hogy engem inkább a kutatásai érdekelnek. Igaz, aztán az együtt töltött hónapok alatt ráébredhettem, hogy mennyire elhivatott vezetője a mutánskérdésnek. Köztünk ellenben a kezdeti flört, majd a zárócsók között nem volt semmi, csupán szövetség, barátság, és most megint kezdi... Nem értem, tényleg nem. Az ajkaimat megkeményítve szorítom össze, s tartva a távolságot, aprót ingatok a fejemen, remélve, hogy nem néz bele többet ismét.
- Nem teszek szemrehányást Charles. Meghoztad a döntésedet, s azóta mindketten éljük az életünket. – Innentől kezdve nem tudom, hogy mire számíthatok majd tőle az elkövetkezendő pár nap alatt. Talán annak lenne a legtöbb értelme, ha felismerném, miben tudok nekik segíteni, és nekem is elmúlna ez a fájdalmas fejzúgás, amit a régi emlékek előhívása okoz. Émelyítő, még szédülök is kissé, legalább a pisztolyt le kéne csatolnom, nehogy megsebesítsem magam, mivel mindig ki van biztosítva, ha elő kell kapnom, hogy azonnal tüzeljek. Nem tűnik úgy, hogy odakapna, hogy segítsen, amikor szédülök, úgy viselkedik velem ezzel, mintha engem is a diákjának tartana. A drága tehát valóban leereszkedés, nem pedig flört.
- És ha legyőzitek, Eric őt is megöli? – Kérdezek rá a nyilvánvaló gyilkosságra. Végülis Charles egy gyilkossal osztja meg a birtokát, aki begőzöl, akkor ki tudja, hogy mire lesz képes. Hallottunk tőle nem egy szónoklatot, amivel akár az egész emberiség ellen fel tudná tüzelni az erősebb mutánsokat. Szükség van erre? Nem az lenne a cél, hogy elkerüljük a háborúkat? Pont ezzel a viselkedéssel válnak igazán célpontokká még a CIA szemében is. Egyedül nem tudtam őket megvédeni a gyanusítgatásoktól, és le is tiltottak az ügyről, Eric pedig továbbra is serdülő mutánsok közelében van. Most, hogy emlékszem rá, lehet, hogy jelentenem kéne az egészet. De vajon kinek, ha eleve nem bíznak bennem? Maradjak inkább itt egy időre, hogy figyelemmel kísérjem az eseményeket? A gondolataimba mélyedve hallgatom a szavait, akkor maradok most itt, és figyelni. Itt talán biztonságban vagyok, remélve, hogy a birtokra azért nem lehet csak úgy behatolni, hiszen már kész erődítménynek tűnik, ráadásul az a protokoll, amivel fogadtak, komoly strukturáról árulkodik. Egy halvány mosolyt intézek azért még hozzá búcsúzóul. – Mindent egybevetve... köszönöm. Alszom egy nagyot. – Ugyan még csak délelőtt van, de koraestére talán jobban leszek, talán még edzőterem is van itt, ha ki akarják képezni a diákokat fizikailag. Majd teszek ott egy látogatást, nem puhulhatok el. Evannak sem biztos, hogy árt, ha telefonálok, hogy pár napra dolgom van. Nem tartjuk azért sűrűn a kapcsolatot, de mégiscsak a testvérem. Bólintással köszönök el, majd elindulok keresni magamnak egy szobát, Charles úgyis megtalál, ha akar.

//Köszönöm, na csak végigjátszottuk, remélem jó voltam Very Happy

//

Made by

Leleplezések ideje

Dacos és erős jellem, mindig is az volt és mindig is az lesz, ezen cseppet sem kell meglepődni és én most sem teszem. Nathan távozásával kettesben maradunk a kérdéseivel és biztos vagyok benne, hogy lesznek még, hiszen nem is ő lenne, ha nem akarna a végére járni az okoknak, hiába, hogy tisztában van vele. Az ember ilyen, szeret olyasmikben gondolkodni, mint a mi lett volna, ha... pedig közben tudjuk jól, hogy nincs értelme ilyesmin törni a fejünket, hiszen úgy sem változtathatunk már utólag azon, ami megtörtént. Még a legokosabbak is hajlamosak néha erre, azok is, akik tényleg tisztában vannak vele, hogy teljesen értelmetlen és felesleges. Nem is akarom meggyőzni róla, hogy még csak ne is gondolkodjon, hiszen mi értelme lenne? Majd rájön magától idővel, hogy az efféle kérdések teljesen hasztalanok és feleslegesek.
- Úgy véled, ha ez lehetséges lett volna, akkor nem teszem meg drága Moira? - kedvesen mosolyodom el. Cseppet sem akarok vele leereszkedően beszélni, nem annak szánom, a mosolyom egyszerűen csak a megnyugtatását szolgálja. Meg kell értenie, hogy ezek a dolgok nem olyan egyszerűen. Lehetséges, hogy nem jutottam be a kísérője fejébe, de nem tudni, hogy miért és lássuk be nem is próbálkoztam túlságosan vehemensen. Ha igazán akartam volna, akkor talán képes vagyok áthatolni a védelmét, de az fájdalommal járt volna valószínűleg mindkettőnk számára. Moira elméjét úgy tudtam igazán védeni, ha nem hagyok ott semmit sem, amit elő lehet hívni. Lényegében így is elszigeteltem az emlékeket, hiszen nem távolítottam el őket teljesen, akkor vissza se adhattam volna.
- Talán kezdetben Shaw is annak tűnt egyesek számára. Azért mégis csak jó, ha óvatosak vagyunk vele, nem tudjuk kicsoda és hogy mit akar. - akármennyire is tudós, hallottunk már olyanokat, akik nagyon ügyesen manipulálnak másokat, épp ezért fel kell készülnünk arra, hogy rossz dolgok is következhetnek ebből. Ez a férfi, ez az ismeretlen valami okból erre az útra vezette Moirát és bár Eric azt hiszi még mindig naiv vagyok és mindenkiben bízom, de azért ez már nem így van. Gondolok a motivációkra az okokra is és nem veszem minden esetben úgy, hogy minden evidens és egyértelmű, hiszen nem minden segítő szándékkal történik. Kiderítjük, hogy ki ez a férfi és mit akar pontosan.
- Óvatosság, én sem igen tudok más megoldást. Sokat változott a világ azóta, ami évekkel ezelőtt történt, a birtok már így is nagyobb veszélynek van kitéve, mint eddig, ezen így se úgy se változtathatunk. - nem tudom megvédeni az elméjét, ilyesmire nem vagyok képes. Akkor tehetném meg, ha mindig a közelében lennék, de nem hinném, hogy a munkáját hagyná veszni, annál mindig is dacosabb és öntudatosabb volt. - Le kellene pihenned, hogy rendezd a gondolataidat és majd holnap megbeszéljük, hogyan tovább. Az egyik vendégszoba a rendelkezésedre áll. - nem elküldeni akarom, de nekem is van mit átgondolnom és persze szónom kell Ericnek is arról, hogy itt van, tájékoztatni Hanket a helyzetről és persze a nyomkövetőre is oda kell figyelnünk, ami Nathan kocsijára került, habár nem jelent ez olyan sokat, hiszen Moira is tudja hol él az a férfi, nem rejti, hogy kicsoda, nem titkolózik, tehát nem is tart tőlünk, e miatt pedig még óvatosabbnak kell lennünk.

♫ Get ready for it ♫ ϟ Válaszok után kutatva. ϟ ©

Charles & Moira

Pihenni ráérek még később is, ellenben abban igaza van, hogy nem kéne elrohannom, a zavaros gondolataimmal ügyeket intézni. Most az is megfelelő lehet, ha az ismerős környezetre hagyatkozom. Most, hogy azok között vagyok, akikkel annak idején kölcsönösen segítettük egymásnak, valóban megnyugodva gondolhatom át a továbbiakat. Az elmúlt években sem hagyott a tudat, hogy valami nagyobbnak lehetek a részese. Annyira nem feledtem Charles-t, hogy engem is megindítson az, ami a mutánsokkal történik, ezért is ástam bele magamat a géntudományba. Mindig volt eszem az elmélethez, ez viszont nem azt jelenti, hogy terepen nem állnám meg a helyemen, akárcsak Evan. Én ellenben tényleg komolyan veszem a munkámat, nem pedig ahogy esik úgy puffan. Ahogyan az ablakhoz lépek, megérzem magamon Charles tekintetét, mintha még mindig aggódna értem. Nem érzem magamat annyira törékenynek, a CIA-nél kemény bevetéseken vagyok már túl, most mégis úgy kezel, mintha mindent tudna rólam. Tekintve a képességét, ez így is van, nem maradhat előtte semmi sem rejtve. Ez azért kissé zavaró. Hiszen az egy dolog, hogy akkor is tud szólni, ha messze vagyok tőle, ám hogy az összes emlékem, gondolatom nyitott könyv előtte... mi történik, ha mostantól többször eszembe jut az a csók, amivel búcsúzott. Ha foglalkoztat, de nem kéne, hogy tudjon róla, akkor ezzel fegyvert adok a kezébe. Nem hiszem, hogy ezzel visszaélne, de mégis. Elhiszem én, hogy sokat komolyodott az elmúlt öt évben, már nem csak egy cím számára, hogy professzor, nagyon is van mögötte munka, befektetés, áldozat. Csupán zavaró. Női szempontokból, hiszen azok is vannak.
- Nem. Mert... lehet, hogy ezzel engem védtél, arra viszont nem gondoltál, hogy ezzel teljesen elszigetelsz. Nem lehetett volna... valami pajzsot rám tenni, hogy más ne olvasshasson bennem? – Erre nem képes? Hiszen a fizikai támadások ellen meg tudom védeni magamat, ha annak idején segít, akkor dolgozhattunk volna együtt. Lehet, hogy nem jutott eszébe, vagy annyira nem voltam fontos, egyszerűbb volt azt a megoldást eszközölni, hogy kiradíroz minket. Már csak az a kérdés, hogy ő hogyan tudott együttélni mindezzel? Barátok lettünk, az is lehet, hogy több, úgy védett, hogy kizárt az életéből? Ez azért nem könnyen emészthető dolog. Nem csoda, ha az emlékek ellenére kissé kimérten fonom össze a karjaimat a mellem előtt.
- Én ott voltam. Hozzátok hasonlóakat mutatott be. Úgy tűnt, azt akarja, hogy dolgozzam vele. Barátságos...nak tűnik. – Bólintok kissé megborzongva, nem sok mindenkitől szokásom tartani, ellenben a doktor igen hátborzongató figura. Nathan pedig az ő embere, a bólintásból ez derül ki. Azon már meg sem lepődöm, hogy az ő elméjét valaki megvédte, Charles ellenben ezt nem tette meg értem. Nem csoda, hogy ha így összeszaladnak a szálak, magamra veszem a dolgot, beharapom az ajkamat, és szótlanságba burkolózom. Nem várom el, hogy sajnálja. Ő így döntött. Azt, hogy most itt vagyok, az emlékeim miatt tettem. Csak azt nem értem, hogy miért volt érdeke a doktornak, hogy eljussak Charles-hoz, és ismét emlékezzek.
- Azt hiszem így most még inkább sebezhető lettem. Így, hogy megvannak az emlékeim, a hozzád hasonlóak elvehetik tőlem. Erre találj ki valami megoldást, kérlek... – A hangszínem megmarad szigorúnak, ha már barátok nem vagyunk, a régi idők emlékére talán ennyi szívességet kérhetek tőle. Azon tűnődöm, hogy vissza kéne vonulnom az egyik vendégszobába, átgondolni a történteket. Nem ártana némi egyedüllét.

Made by

Leleplezések ideje

Tudom, hogy nem lehet most a legjobban, épp ezért javasoltam, hogy pihenjen le, de persze nagyjából biztos voltam benne, hogy esze ágában sem lesz. Majd rájön, ha már nagyon hasogat a feje, hogy ha nem pihen le, akkor ez csak egyre rosszabb lesz. Az agy bonyolult szerkezet és ha nem ad neki időt, hogy összeszedje magát, akkor nem tud rendbe jönni, most pedig az kellene. Az emlékei alvás közben szépen rendeződni tudnak és reggelre nagyjából már kipihentebben és jobb állapotban beszélgethetnénk. Időt kell adnom neki, hogy ezt elfogadja és én adok is. Most még zavaros minden, úgy sem tudnék neki mindent elmagyarázni és nem is lenne értelme még több információval leterhelni az elméjét, hogy újabb nehézséget okozzon, hogy azokat is befogadja. Remélem, hogy ideérkezése előtt nem több kávéval kezdte az eseményeket, mert úgy még nehezebb lesz majd elaludnia és az most semmiképp sem tenne jót neki. Minél előbb pihenésre lesz majd szüksége, az az elsődleges.
- Tisztában vagyok vele Moira, de már te is tudod az okokat. Így volt biztonságos az iskolának, a diákoknak és neked is. Te... nem tudod megvédeni magamat bárki ellen. - hiszen most is itt van, ehhez pedig valaki manipulálta az életét és beleszólt a dolgokba. Mondhatni én is ezt tettem, de én okkal, mert ezt kellett tennem, hogy mindenki védve legyen. Mi lett volna, ha bárki más a gondolataiba szól bele. Emma veszélyes és tudjuk mindketten, hogy képes arra, amire én. Ha nem zárom el az emlékeit azzal túl sok információt adtunk volna ki akár akaratlanul is. Nem tudna ellenállni egy telepatának akármit is tesz, ez sajnos így működik. Szimpla ember, ami nem rossz dolog, de attól még hozzánk képest mindenképpen hátránnyal indul.
- Appleton... hallottam már róla. Hónapokkal ezelőtt kaptam tőle egy meghívót egy bankettre, de nem volt érkezésem elmenni. Fogalmam sincs, hogy miért küldött ide és mit tud rólunk, a birtokról. Ezek szerint a kísérőd is hozzá tartozik? Ő is olyan, mint mi, nem láttam a fejébe, bár nem próbáltam erősen. - elgondolkodtató, nem csoda, hogy a homlokomra felszalad néhány ránc is. Azért ez még sem általános dolog, hogy valaki beleavatkozik ilyen ügyekbe és honnan tudta volna, hogy nekem van közöm Moira emlékeihez, vagy akár hozzá? Az biztos, hogy ennek utána kell járni, küldeni fogok akár csak érdeklődő csapatot, hogy beszéljenek vele, vagy felmérjék a terepet. Valami oka van ennek és tudnunk kell, hogy mi, hogy ez a férfi vajon veszélyt jelent vagy sem. Úgy tudom, hogy azon a banketten olyanok is ott voltak, mint pl. maga Emma, mintha ez az Appleton valamiféle köztes úton elhelyezkedő független figura lenne, aki... na ez a kérdés, hogy mit is akar pontosan.

♫ Get ready for it ♫ ϟ Válaszok után kutatva. ϟ ©

Charles & Moira

Pontosan tudom, hogy Nathannek nem kéne kártya, mégis odaadom, így tisztább. Az egész szervezet, amit Appleton tart kézben bámulatosan olajozottan működik, minden kis alkatrésznek megvan a maga helye. Pár napja én is úgy érzem, hogy ebbe a munkafolyamatba kerültem bele, és a doktornak velem is megvannak a maga tervei. Bólintva búcsúzom el a férfitől, aki talán már este visszatér a holmimmal, addig nincsen gond azzal a ruházattal sem, amiben most vagyok. Voltam már több napos kiküldetésen is a CIA megbízásából, amikor sokkal kényelmetlenebb körülményekkel kellett megküzdenem. S ahogyan a Professzor mondja, ez itt egy bentlakásos intézmény, nem hinném, hogy akár egy percig is hiányt szenvendék valamiből. Hank annak idején olyan jól megtervezte azt a mások számára furcsa egyenruhákat, szerintem viszont határozottan jól néztek ki, a végén még én is kérnék tőle valami divatos páncélruhát, amiben nem fog mondjuk a golyó. Szeretek megmaradni nőiesnek, a védelem ellenben mégiscsak fontosabb. A fejem még mindig zúg a visszakapott emlékektől, aligha hiszem, hogy mindez pár perc alatt normalizálódik. Még a Nathan távozásából adódó ajtózáródás is úgy hasít a fejembe, mint egy jégvágó. A halántékomra szorítom az ujjaimat, ahogyan Charles szokta, csupán én a fájdalom miatt teszem azt. Mivel az előbb felálltam a férfi távozására, most megroggyan a térdem, s a fotel karjájába kapaszkodok bele, hogy ne tántorodjak meg még jobban. Innen lépek a párkányhoz, hogy kinézzek az udvarra, ahol valóban sokan szorgoskodnak. Tényleg egy brit iskola hatását kelti, ami nem csoda, hiszen Charles mindig is úriember volt, valószinű, hogy a szülei Angliából vándoroltak az államokba. Így aztán nem lehet kétség affelől, hogy aki itt tanul, az felnőttként is meg fogja majd állni a helyét. Látok néhány tanárt is, akik éppen az újakat vezetik körbe, szépen szervezetten, olajozottan működik már minden, sok mindent kihagytam. Amíg én magamat képeztem, addig Charles-ék intézményé nőtték ki magunkat.
- Igen. Én csak azt sajnálom, hogy nem tehettem többet értetek. Elhiszem, hogy okkal tetted, amit tettél velem, viszont így ki is rekesztettél. Ez nem szemrehányás. – Enyhítem a dolgot egy halvány mosollyal, miközben karbafonom a kezemet. A fejzúgás nem múlik, a szédülés talán most nem kerülget annyira. Eric is itt van tehát, benne azért komoly veszélyességi potenciált látok, nem is tudom, hogy Charles hogyan kéne kordában tartani.
- Talán tudat alatt mégis hatottál rám, szintén a génkutatással kezdtem el foglalkozni. Pár hónapja doktoráltam. Egy másik orvossal dolgoztam együtt az elmúlt hetekben, bizonyos Victor Edward Appleton-nal. Ő javasolta, hogy téged kéne felkeresnem, ha érdekel az ilyesmi. Még mindig nem tudom, hogy mi volt a célja, hogy rávegyelek téged, add vissza, amit elvettél. – Döntöm oldalra a fejemet, barna tekintetemben kétség bújkál. Semmilyen ellenérzésem nincsen már Charles-szal szemben, úgy gondolom kifejezetten jó barátok lettünk, talán még több is, nagyon tudtunk egymásra támaszkodni. S kinek állna érdekében minket „összeboronálni”? Ez a jó kérdés. Ha belegondolok, a doktorról alig tudok valamit, csak hogy különleges képességűekkel veszi magát körbe, akárcsak Charles. Ahogyan annak idején Shaw...

Made by

Leleplezések ideje

Nem szándékozom modortalannak lenni Nathannel, de nincs már itt helye és jobb, ha ezzel tisztában is van. Moirával szeretnék beszélni, az érdekel, hogy ő hogy van és hogy vajon mennyire lesz nehéz feldolgoznia azt, ami történt vele. Úgy sejtem úgy sem fog engedni a tanácsomnak, pedig az lenne a legjobb, ha pihenne egy nagyot és most nem a gondolatokkal, vagy az emlékekkel foglalkozna, pedig úgyis ezt fogja tenni. A gondolatainak jó lenne először letisztulni, hiszen sok emléket kapott most hirtelen, amiket ha nem rendszerez csak teljesen összekuszálódnak és akkor még sokkal nehezebb dolga lesz, hogy kiigazodjon köztük. Az emlékek elszigetelése nehéz feladat, ezért is kell óvatosan visszahozni őket. Ez ugyanolyan, mint kinyitni egy duzzasztógátat. Ha ez egész leomlik, akkor víz irányíthatatlanul mos el mindent, de ha szépen fokozatosan engedjük át az erős folyamot, akkor mi kontrollálhatjuk az erejét. A gondolatokkal is így van ez, ezért kellene még egy kicsit türelmesnek lennie.
Csendben maradok, amíg letisztázzák egymást között, hogy mi is legyen. A névjegy talán okkal mondhatom, de nem különösebben tetszik. Nem tudom, hogy ki az, aki miatt Moira most itt van, de az biztos, hogy utána kell járnunk. Gondolatban már meg is küldöm a megfelelő üzenetet, hogy legyen aki követi őt. A fickó képezett ennyi biztos, de attól még mindenre nem alkalmas. Hank már akkor elhelyezett egy érzékelőt a kocsira, amivel érkeztek, amikor beléptek ide. Ezzel nem lesz gond, tudni fogjuk, hogy merre jár, és én magam is megfigyeltem ahhoz eléggé, hogy a Cerebro segítségével lekövethessem az útját. Érdekel, hogy ki az a személy, aki mögötte áll és akit Moira mögé is akar állítani. Végül csak biccentek neki, nem akarom erőszakosan kitessékelni, még mindig udvarias vagyok, hiszen így tanítottak, de szívesebben váltanék már négyszemközt szót a vendégemmel. Finoman figyelve követem a nő lépteit, ahogyan az ablakhoz sétál, majd én is mellé lépdelek. Hátul összekulcsolom az ujjaimat, ahogyan kitekintek az ablakon. Önkéntelenül is jóleső melegség tölt el, ahogyan a fiatalokat nézem odakint.
- Köszönöm, sokat tettünk érte, hogy ez a hely biztonságos legyen, ezért is kell olyan nagyon óvnunk, de nem csak az én érdemem Moira. Sokan tettünk érte, olyanok is, akiket te is ismertél. Hank is itt van, sokat dolgozik, hogy minden jól működjön és... Eric is teszi a dolgot. - tudom, hogy mi a véleménye róla, régen sem kedvelte igazán, de én bízom benne, mégis csak hasonlítunk sok mindenben és én hinni akarom, hogy Eric sem fog olyan útra lépni, ahová nem tudjuk követni őt. Persze nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, ezt még én sem, de reménykedhetek, hogy nem lesz baj, semmi komoly baj.
- Elmeséled hogyan találtál ide és ki az, aki segített? - ő még mindig többet tud, mint amit Nathan bármikor is elmondott volna és én még mindig kíváncsi vagyok. A kérdésem egyben arra is utal, hogy bízom benne, nem nézek a fejébe, azt mond el, amit akar, azt mond el, amiről úgy gondolja, hogy rám tartozik és amit szívesen a tudtomra adna. Nem haragszom meg, ha még nem bízik bennem tökéletesen, ezt láthatja minden gesztusomból, ám remélem, hogy ha már megkapta az emlékeit, azok elegek arra, hogy elhiggye nem akarok rosszat neki, eddig is csak azért tettem, amit, mert meg akartam védeni ezt a helyet.

♫ Get ready for it ♫ ϟ Válaszok után kutatva. ϟ ©

Fantom protokoll

Na igen, jelenlétem egyre feleslegesebbé válik. Nagyon úgy tűnik, a nő olyasmiket tudott meg, mik bizalmat szavaztak Xavier-nek. Ők tudják, ennyi hátránya azért van, hogy magam nem vagyok képes a gondolatokban olvasni. Nme mintha akrnék. Bőven elég a saját fejemet tisztán tartani olykor, nem kívánom mások zavaraival megsokszorozni a gondjaim. Arról nem is beszélve, hogy láttam, Jean-nek is mennyire megterhelő ez olykor. Szóval köszönöm szépen, megvagyok nélküle is.
- Talán túlélem, Ms. MacTaggert - biccentek a nő felé barátságosan, miközben elveszem a kártyát. Igazából nagy szükség n em lenne rá, bejutok enélkül is, ha akarok. Ahogy arra sincs szükség, hogy megmondja a szálló nevét. Ezek olyan aprócska információk, miknek azóta a birtokában vagyok, hogy Appleton-ban felmerült ez a feladat. Így működik ez nálunk.
És ahogy elveszem a beléptő, egy ezüstös név jegykártyát adok át. Egyetlen telefonszám, semmi több. Se név, se cím, se magyarázat.
- Ezen elér, ha úgy érzi.
Érti, gondolom. Annyira nem hülye, még ha most zavartnak is látszik. A főnök valamiért fontosnak tartja. Vagy azért a tudásért, mait most megszerzett, vagy valamilyen kapocsnak, esetleg közvetítőnek szánja. Tehát ez az egész kísérgetős nem merült ki abban, hogy idehoztuk.
- Köszönöm, kitalálok egyedül is - biccentek immár a megszokott hűvösséggel Xavier nem épp kedves, még is finom kitessékelése hallatán.
- Ms. MacTaggert - biccentek újfent, aztán sarkon fordulok. Épp elég időt töltöttünk már itt, látszólag feleslegesen. Persze a jobb félni alapelv mindig érvényben lesz. És most sem kellett ijedezni. Összeszedem a kíséretet és visszatérünk a kocsihoz, majd irány a főnök birtoka. Mert gondolom, beszámolót kér. Aztán majd rendezem a nő kérését is.

Charles & Moira

Zsong a fejem a sok újjonan kapott információtól. Nehéz úgy kezelnem, hogy az ötéves időszak után utólagosan jelenik meg minden, holott én akartam mindent, így egy szavam sem lehet. A pupillám most kitágul, nem nehéz rajtam észrevenni, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. A könyökömre könyökölök, majd ismét felegyenesedem, láthatóan nem tudok most mit kezdeni magammal. Tekintetem a múltba vész, s ebből csak az engem támogató két férfi hangja zökkent ki. Nos igen, Nathan, és Appleton. Utóbbi esetén most kezdek csak ráébredni, hogy mit is vár tőlem a szívességért, miszerint ideküldött, és bátorított, hogy tegyem meg, vegyem rá Charles-t, hogy adja vissza, amit elvett. Már kezdem átérezni, hogy akkor okkal tette. Hogy magukat védje. Nem feltétlenül tőlem. Esetlegesen a kormánytól, akik más telepatákkal is dolgoznak, akik képesek lehet behatolni a fejembe. Nem értem a dolgot, hiszen most, hogy évek óta foglalkozom a mutációval, a génmanipulációval, úgy vélem, megoldhatta volna, hogy olyan védőpajzsot hoz létre az emlékeim körül, amit más nem tud átlépni. Késő bánat, egy fél évtized csak úgy elszaladt, most kell mérlegelnem mindazt, amely visszatért. Appletonhoz nem megyek ezúttal, belül szinte nyomaszt, hogy az ő oldalára kellett állnom, holott most, hogy itt vagyok a birtokon, egyértelmű, hogy ide tartozom. Mintha ezzel két tűz közé kerülnék, holott tudom, hogy Charles sosem ártana nekem. Ez azonban nem mondható el Ericről. Még itt van egyáltalán?
- A szobát megköszönöm, ellenben Nathan, legyen kedves pár napra való ruházatot idehozni. Remélem nem gond, hogy kifutófiúnak használom. – Kedves mosolyt vetek a testőrre, aki készségesnek bizonyul. Valóban elfogadhatnám Charles felajánlását, vagy elküldethetném Hanket is, hogy hozza el a holmimat a salemi szállodából. Ezzel viszont elképzelhető, hogy összetipornám a törékeny bizalmat, amely Appletonnal fel lett építve. Nathan most a szeme és füle, azzal járok a legjobban, ha kapcsolatban maradunk. Nem mintha félnék, a hidakat viszont nem fogom felégetni magam mögött. A kosztümöm belső zsebéből odaadom a mágneskártyát, hogy lehetőség szerint még ma este térjen vissza a csomaggal, ha nem túl nagy fáradtság. Kicsit talán intim kérés, hogy a fehérneműim között turkáljon, ám azok csak ruhák, nem látok bele semmi perverzet. Visszafordulok Charles felé, immár úgy vélem, hogy a testőrrel mindent letisztáztunk, nem kíván több magyarázatot.
Amikor Nathan távozott, megfordul a fejemben, hogy kérdőre vonom őt, hogyan is tehette, hogy ilyen alávaló módon vonta el a figyelmemet annak idején, amikor ennél sokkal tisztességesebbnek hittem. Megoldhattuk volna. Aztán beugrik, hogy most is, ahogyan mindig, a fejembe mászott, tisztában van a kétségeimmel vele kapcsolatban. Jó ember, de néha a saját dilemmái rabja, és görcsösen ragaszkodik a legkedvezőbb megoldáshoz. Komolyságban nagyon is meg tudom érteni, ám abban, hogy bizonyos tekintetben tennünk kell azért, hogy előrelépjünk... ebben még van mit tanulnia. Habár eltelt öt év, s ahogyan én változtam, biztosan sokat érett ő is. Felállok, és az ablakhoz lépve tekintek ki, ahol a jó időben számtalan diák van az udvaron, a zöldben.
- Szép lett ez az egész... igazán büszke lehetsz rá. – Kezdek bele. Nyilvánvalóan egyesszámot használok, merőben kétlem, hogy Eric is részt vett volna az építésben. Többségében szónokolni és rombolni tud. Karbafont kézzel nézek vissza a vállam felett. A CIA-hoz nem kell visszasietnem, a saját szakállamra nyomozok, elég ha időnként jelentést teszek, és az eredmények függvényében adják ki az újabb parancsot.

Made by

Leleplezések ideje

Nem szokásom bizalmatlannak lenni, de akkor, amikor a másik fél határozottan titkokat rejt, akkor én magam sem lehetek olyan nyílt, mint általában. Azért vannak helyzetek, amikor igenis jobb óvatosnak és átgondoltnak lenni, még nekem is. Egyébként is utólag megfeddnének érte, hiszen bőven akadnak itt olyanok, akik nálam sokkal kevésbé bíznak bárkiben is, főleg ismeretlenekben és jelenleg Nathan ide tartozik. Az, hogy már máskor járt a birtokon nem ide tartozik. Most sem azt mondom, hogy menjen el, nem erről van szó, csupán azok a belső dolgok, emlékek, információk, amiket most Moira megkapott nem tartoznak rá, sem pedig a megbízójára, akinek nem ismerjük a kilétét. Talán, ha ő nem úgy érkezik, hogy védi az elméjét, tehát bizalmatlanul, akkor én sem így állnék hozzá, de a kölcsönös bizalom és együttműködés lehetősége már abban a pillanatban elveszett, amikor belépett azon az ajtón és levédte a gondolatait és egyben azt sem árulta el, hogy kinek a megbízásából van itt. Számomra elsősorban Moira a fontos, az hogy ő rendben legyen, de azt meg kell várnom, amíg eldönti, hogy végül marad, vagy távozna. Reméltem, hogy mondhatni engem választ majd, hiszen az emlékei alapján ismer, talán ennek fényében bennem jobban bízik, mint a mellette álló fickóban, még ha nem is tudom, hogy pontosan milyen kapcsolat is fűzi hozzá. Ezt persze megtudhatnám, az ő elméje nem védett és mivel friss emlékekről van szó, nem lenne nehéz őket kikeresni, de még sem teszem. Egyszerűbb lesz majd megkérdezni őt.
- Jó döntés, a pihenés fontos, hogy rendezhesd a gondolataidat, és ha kérdésed van, akkor segíteni is tudok, ha itt maradsz. - bátorítóan mosolyodom el. Burkoltan reagált és kicsit talán nyilvánvaló is, hogy füllentett, de ezt ha jól sejtem Nathan is tudja. Jelen esetben nem igazán számít, hiszen maradni akar, és tapintatosabb így megoldani, mintha nyíltan küldené el a kísérőjét. Még akkor is, ha Nathan nem egyedül jött, ő is tisztában van vele, hogy nem lenne értelme annak, hogy ebből problémát csináljon, mert mi bőven többen vagyunk és remélhetőleg nem ellenségeket akar szerezni, vagy hát a főnöke sem, mert az biztos, hogy valaki áll felette.
- Ennek örülök, ez esetben addig maradsz, ameddig szeretnél, váltóruhát, alváshoz szükséges kellékeket és szobát is tudunk biztosítani. - ez nem okoz gondot, de ha még valami kellene a saját lakásából, az sem jelent gondot. Ismerek olyat, aki egy szemvillanás alatt el tud jutni akár New Yorkba is megadott címre, hogy elhozza azt, amire szükség lehet, de persze itt is tudunk számára alapvető dolgokat biztosítani, ágyat, fogkefét, törölközőt és persze akár pizsamát is. Fogadtunk már be olyan diákokat, akiknek nem volt senkije sem, ezért az efféle felszereltség nálunk minden esetben alapvető.
- Esetleg szükségesnek ítéli, hogy kikísérjük? - pillantok még egyszer Nathanre. Nem sürgetni akarom, bár talán valamelyest ez is benne van. Én magam is szívesen beszélnék Moirával négyszemközt.

Fantom protokoll

Már-már vigyorba kúszik a szám, ahogy apránként elérnek hozzám az irányomban éledő ellenérzések. Nem kell ahhoz telepatának lenni, hogy egy tapasztalt emberismerő megérezze a bizalmatlanságot. Főképp, ha ennek még hangot is adnak, első körben burkoltan, aztán szinte már bántón. Már ha foglalkoznék vele. Csak a munkámat végzem, a főnököm kirótt rám egy feladatot és azt teljesítem, ennyi az egész. Semmi szívesség, semmi szívbéli jóság. Csak meló.
- Érdekes, hogy a civil látogatókkal ennyire nem bizalmatlan - vigyorodom el még is beszédesen, noha Serena-t nem akarom bajba keverni. Bár igazság szerint nem hinném, hogy bajba lehetne azzal, hogy látogatót fogadott, főleg, hogy az is mutáns. És mert nem csináltunk semmi rosszat, semmilyen értelemben. De azért mulatságos, hogy egy védőt kinéznek, egy idegen meg, ha ügyesen fonja a szálakat, gond nélkül besétálhat. Hát ennyit a biztonságról.
- Az a feladatom, hogy megvédjem Önt az esetleges problémás helyzetekben. Ugyanakkor úgy látom, Ön most sokkal inkább érzi biztonságosnak Xavier társaságát, mint elsőre hitte. Az utasítások szerint tiszteletben kell tartanom az Ön döntését, tehát ha úgy kívánja, elhagyjuk a birtokot. Ön nélkül, természetesen, hisz nem fogom akarata ellenére elhurcolni - fordulok Moira felé. Bár a főnök egyértelműen nem fejezte ki, hogy a nőt v issza is kell vinnünk, de úgy érzem, hatalmas botrány keveredne most abból, ha ezzel próbálkoznánk. És nem bajt okozni jöttünk.

to: Charles & Nathan

Charles-ról el sem tudnám hinni, hogy beteges játékot űzött volna velem, és csak emiatt vette elvolna tőlem a memóriám egy részét. Mégpedig azon részletét, amikor őt is megismertem, és az iskolát, és mindent, ami jelenleg újra előjött az elmém sötét rejtekéből ő általa. Tudni akartam, és megtudtam a titkot. Megvédett engem. S újra megtenné. Én fizikailag megtudom magam védeni, viszont az olyanoktól, mint amilyen Charles is, nem tudom magam megvédeni. Ebben nagyon is igaza van.
Én senkiben nem bízom. Az emlékektől megfosztva mindig úgy éreztem, hogy tudom, mennyire fontos dolgokat tudhattam meg. A CIA sem könnyű játék, és még bennük sem igazán bízom meg. S ebben a Nathan nevűben sem bízom meg, valahogy távolságot tartok tőle, pont úgy, ahogyan azt Charles is kifejtette, hogy ő sem bízik meg benne.
Amikor mellém szegődött, akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy mit rejteget belül a memóriám, és amint tisztázódott az egész, már rögtön azon járt az agyam, hogy ezekről pontosan elég kettőnknek tudni, nem kell hozzá senki más, még a testőri feladatot ellátó sasszem sem. Nathan egy idegen, akit mellém adtak amolyan kis társként, de már az első perctől fogva nem bízom benne, és még abban sem, hogy diszkrét lenne.
- Azt hiszem, tényleg jólesne egy pici pihenés, egyedül szeretnék lenni, mert másképp nem megy. Nem tudom, mennyire bírnék elviselni most bármit, vagy egyáltalán tudnék -e talpon maradni - mondtam ki néhány füllentéssel és burkoltan, hogy úgy sem fogok aludni, mert még mindig őrülten sok az adat, amit fel kell dolgoznom, és mindez úgy elég nehézkes, hogy hárman is itt vagyunk, egyikünk pedig jobb, ha semmit nem tud erről. És aligha kell kimondanom azt a szót, hogy szeretném, ha kettesben maradhatnék Charles társaságával. Elgondolkodtam azon, vajon mit fognak ahhoz szólni egyesek, hogy egy kívülálló, egy szimpla ember lesz itt... Remélem ezt az aggódást megérti Charles, hiszen tudom, hogy nem mindenki szeretne itt látni engem. - Nincs szükségem semmire sem, minden itt van most már - egy apró mosolyt csaltam ki arcomra, és rámutattam a jobb kezem mutatóujjával a fejemre, hogy ez épp elég, meg az is, hogy ő is.

Leleplezések ideje

Megértem, hogy aggódik és azt is, hogy talán nem bízik teljesen ebben a számomra is ismeretlen férfiben. Nem tudom, hogy kicsoda pontosan és persze azt sem árulja el magától, hogy ki miatt van itt, hogy ki küldte. Nem szabad ezen meglepődnöm, de ettől még én nem fogok teljes bizalommal fordulni felé. Moira most sok mindent tudott meg, amiknek a nagy részét természetesen Nathan nem, így nem adhatja csak úgy mindenki tudtára, hogy mi történt itt, de így is kapott részleteket, amiket ha jól sejtem, akkor továbbad majd a főnökének, aki ide küldte. Csendben hallgatok, amíg kettejük párbeszéde lezajlik. Nem gondolnám, hogy van ebbe beleszólásom. Moirának kell eldöntene, hogy ez a férfi itt maradhat-e, és ha úgy érzi, hogy nem, akkor gondoskodunk róla, hogy elmenjen. Addig viszont nem teszek semmit, amíg az illető okot nem ad rá, hogy kitegyük a szűrét. Az viszont biztos, hogy Moirának pihenésre lenne most elsősorban szüksége, hogy jobban legyen. Túl sok mindent kapott meg egyszerre, nem tudja az elméje mindez feldolgozni. Egy kiadós alvás segít, hogy megtalálja a rendszer és persze az egyensúlyt a rengeteg információ között. Még sem ajánlom fel azonnal, hogy maradjon itt és pihenjen le, de ha jól sejtem, akkor tisztában van azzal, hogy nem szívesen engedném el most labilis gondolatokkal és főképp ilyenekkel, amiket megkapott.
- Tudom kedves Moira, jó ember vagy, mindig is az voltál, épp e miatt akartalak megvédeni. - hiszen sokan vannak kint, akikkel kapcsolatba kerülhet, akik megpróbálhatnak fontos dolgokat kiszedni a fejéből, csak mert tudja őket és nem tud ellene védekezni sem, hiszen - bár ez nem baj - de egyszerű ember, akinek az elméje védtelen a támadások ellen. Én is könnyen el tudtam tüntetni mindent, amit kellett. A kiskaput, a foszlányokat pedig talán csak azért hagytam, mert mégis képtelen voltam rá, hogy még csak esélyt se adjak, hogy idővel visszakapja. Akkor, ha már... úgyis mindegy. Nem jött még el ez az idő, sürgette, így viszont át kell gondolni, hogy mi a következő lépés, hogyan védhetjük meg őt és az emlékeit is. A szavaira mégis halkan sóhajtok egyet. Megoldás kell, de azt nem egyszerű megtalálni, főleg ebben az esetben, de én sem akarom, hogy újra ezt kelljen tenni vele, mert talán nem tudnánk már visszahozni az emlékeit újra. Nem oldható meg ez újra és újra, nem olyan, mint egy könyv, amiről radírozol és újraírod, ha túl sokat radírozol a könyv lapjai is sérülnek.
- Úgy gondolom, hogy ehhez egy ideig itt kellene maradnod. Csak neked. - itt természetesen Nathanre pillantok. Benne nem bízom, nem ismerem, tehát nem is akarok neki többet mondani, vagy mutatni az iskolából. Ezt szerintem azért megérthetik mindketten. - Pihenned kell először, hogy rendszerezd a gondolataidat, ha szeretnéd, hogy valamit elhozzunk a lakásodból... nem jelent gondot, de így nem szívesen engednélek ki, de azt sem szeretném, ha a testőröd itt maradna veled. Nem ismerjük. - most már erőteljesebben is rávilágítok, hogy nem bízom a férfiben. Érthető, semmit sem tudok róla, az elméje is védelem alatt áll. Ha akarnám tudnék kipréselni belőle információkat, de nem gondolom, hogy erre szükség van. Moirában bízom, majd ő elmeséli, hogyan került kapcsolatba Nathannel és hogyan került ide. Kétlem, hogy eltitkolná előlem, hiszen ahogyan mondta neki is fontos az iskola, a gyerekek. Jó ember, ezt mindig is tudtam és ezúttal is ki fogok állni mellette, még ha tudom is, hogy Eric most sem fogja támogatni majd a jelenlétét.

Fantom protokoll

- A halálos ágya mellett nem állnék őrt. Ott már nem lenne rám szüksége - felelem, és bár nem szándékozom a poénkodás szintjére merülni, főleg nem melóban, úgy tűnik, Moira-nak most szüksége van némi enyhülésre. Ugyanakkor következő szavaira már kissé értetlenkedőn vonom fel a szemöldököm.
Tennünk? Nekem ugyan mi közöm ahhoz, miként oldják meg azt a problémát, hogy egy ember birtokában jutott ennek a helynek az ismerete? Azt hiszem, ez innentől kezdve teljes mértékben az ő gondjuk.
Na persze az egyértelmű, hogy én nem fogom fűnek-fának mesélni ezt a helyet, több okból sem. Végül is, magam is mutáns vagyok, szóval ez egy öngól lenne. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy Serena is eme birtok otthonosságát élvezi, és nem szándékozom bajt hozni a fejére. Azt persze nem bánom, hogy befelé jövet nem futottam össze vele. Külön kell választani a munkát és az egyebet.
- Talán Xavier-nek igaza van, Ms. MacTaggert. Egy kis pihenő, hogy minden összeálljon, hogy az agya ne legyen olyan kusza. Akkor talán tisztábban átlátja majd, mit tehet az ügy érdekében. Most, b ármennyire is tagadja, túlontúl az érzelmei uralják.
Nem akarom kioktatni, még csak a fejére se olvasni a dolgot. De akaratlan szavai, a tegeződés és a többi piciny jel mind arra utal, hogy kettejük között több volt, mint munkakapcsolat. És emellé még párosul az oly régóta keresett emlékek tömkelege. Nem csodálom, ha összezavarodott és nem tud józanul gondolkodni.

to: Charles & Nathan

A bizalom nálam mindig is fő kérdés volt. Nem vagyok naiv, sosem voltam az. Gyermekként sem voltam. Mindig erősek voltak a megérzéseim az emberekkel kapcsolatban, tudtam, kiben bízhatok meg. Én nem bízom senkiben sem, csak követem a nyomokat, amelyek idevezettek engem. Nekem meg kellett bizonyosodnom erről. Erről a... a felfoghatatlan dologról.
- Tudom, hogy diszkrét, és kérem, ne nézzen úgy rám, mint aki halálos ágyán fekszik, mert tudom, hogy nem vagyok most túl jó állapotban - próbáltam viccelődni, de a fejemhez kaptam, mert még mindig kicsit szédültem. - Valamit tennünk kell, nem szabad hagynunk, hogy ez kitudódjon. Meg akarom védeni azt, amit visszakaptam - az első mondatomat Nathan felé nézve mondtam, viszont utána már csak tovább folytattam, nem szeretném, hogy ez bárki tudomására jutna, mégis tudom, hogy ezt nagyon nehéz elkerülni.
Kétségbeesetten pillantok felváltva a két férfire, mintha csak tudnának segíteni ebben. Pedig jól tudom, semmi esély rá.
Még mindig szörnyen vagyok, csak úgy ezerrel forognak bennem az emlékek. Mikről maradtam le. Azaz nem maradtam le, hanem útközben elveszítettem őket. S nem véletlenül, baleset során bekövetkezett emlékezetkiesés miatt. Hanem szándékosan követték el ellenem. Lehet másra már rátámadtam volna, de Charles volt az. A kezem is remegni kezdene.
A szavait magamba szippantottam. Tudom, hogy ezt kellett tennie. Tudom, hogy fontos számára ez a hely, a gyerekek.
- Sajnálom az előbbit... - próbálj már egyenesen ülni, Moira, hogy ne lássák rajtad, hogy még mindig nagyon rosszul vagy, és nem múlt el még az émelygésed sem. - Charles, tudom, hogy miért tetted. Tudom azt is, hogy meg kellett tenned. Tudom, hogy fontosak számodra az itt lévő gyerekek. Az ő védelmükért én is bármit megtennék, mert ismerhetsz annyira engem, hogy milyen vagyok - a kezeimmel a szék karját szorítottam, hogy ne látszódjon a reszketésem.
Kezd összeállni a fejemben minden szépen lassan. Eddig azért nem tudtam rendesen aludni, mert nem tudtam az igazságot, most pedig azért sem fogok lenyugodni, mert tudom, mi is történt. Visszakaptam végre, amit annyira vártam, mégis úgy érzem, ennél több kell. Nem vagyok gyenge, muszáj valamit tennem. Nem szeretném elveszíteni az emlékeimet újra. Nem szeretnék semmit elveszteni. Charles-t sem.
- Hadd segítsek, nem akarom újból átélni. Nem akarom, hogy ismét megtörténjen ez velem. Nem tudnám elviselni, én... - különös érzés fogott el, ahogyan ezeket kimondtam, bejött a kép, amikor a csók csattant el köztünk, túl sok érzelmi hatás ért el most engem. - Találjunk ki valamit- már megint előlépett bennem a nyomozóösztön. Igazából nem tudom, mit akartam mondani ezzel Nathan-nek és Charles-nak, de azt tudtam, hogy itt akarok maradni egyelőre, és talán, talán jólesne némi pihenés, s gondolom, Charles is ezt gondolja, valahogy érzem ezt, szerintem tisztában van vele, hogy ha elkezd pörögni az agyam, akkor nincs megállj nálam. Tudja, látja bennem mindezt.

Leleplezések ideje

Szinte biztos voltam benne, hogy a testőr nem fog többet mondani arról a valakiről, aki Moirát jelenleg segíti, hiszen nem egyedül jött ide és nem egyedül jutott a nyomok végére, egyedül nem is lett volna képes rá jó szerivel, arról azért gondoskodtam. Még sem megyek mélyebben Nathan fejébe, hogy kikutassam a válaszok. Vannak sejtéseim is, hiszen régen, még hónapokkal ezelőtt kaptam meghívót arra a bálra, amire nem mentem el és az is a dolgom, hogy figyeljek az engem körülvevő világra és eseményekre, még ha nem is tudok mindenről, azért sok mindenről van fogalmam. Moirát viszont nem szeretném most megzavarni azzal, hogy erővel préselek ki bármit is Nathan agyából, ezért végül csak bólintok neki és annyiban hagyom a dolgot. A nőre fókuszálok, hiszen nem kellene itt lennie és tudom, hogy kérdései lesznek, nem is kevés, amikre ezek után választ vár majd.
Amíg rendszerezi magában az információkat és igyekszik rendbe tenni azt, amit most megtudott töltök neki egy pohár vizet. Szüksége van rá, sok mindent kapott most vissza rövid idő alatt, nem meglepő, hogy nem tudja azonnal lekezelni a sok információt. Igazság szerint egy kiadós alvásra lenne most szüksége, de kétlem, hogy itt maradna, hogy kipihenje magát. Megérteném bőven, ha nem lenne most elég bizodalma felém, vagy egyáltalán bárki felé. Az is meglep, hogy ilyen könnyen elhitte, hogy ismeretlenek segítenek neki és hogy nincs hátsó szándékuk. Jó eséllyel akad pedig. Hamarosan meg is érkezik a kérdés pillanatokkal az első kortyol elfogyasztása és az én helyet foglalásom után.
- Mert úgy volt biztonságos neked és itt mindenkinek. Gyerekek vannak a birtokon Moira, sok gyerek, aki ha ez a hely nem lenne, nem tudnának hová menni, nem találnák a helyüket, nem értenék, hogy mi történik velük. Ha tudsz róla veszélyben vagy és ők is. Nem csak én vagyok képes rá, hogy kutakodjak mások gondolatai között. - itt egy pillanatra Nathanre siklik a tekintetem, hiszen azt hiszem ezzel ő is tisztában van. A világ nem ilyen egyszerű, régen nem. Más is képes gondolatokat olvasni, elvenni, újakat beültetni, nem csak én, épp e miatt nem engedhettük el Moirát úgy, hogy sok mindent tud, mert nem tett volna jót se neki, se az ittenieknek. - Nem volt egyszerű meghoznom a döntést hidd el kérlek, de... nem tehettem mást. Az iskolát védem... akkor is, ha annak ára van. - nem mondom azt, hogy bármi áron, ez inkább Eric szájából lenne hiteles, de én is úgy vélem, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy ez a hely tényleg egy biztonságos bástya legyen és a mieinkért legyen, ehhez pedig meg kellett lépnem azt is, amit nem szívesen tettem meg én magam sem, remélem, hogy megérti és remélem, hogy Nathan is érti a talán visszafogott célzást arra, hogy attól is megvédjük a birtokot, aki őt küldte ide, akárki is legyen az.
- Túl sok az információ elsőre, idő kell, amíg feldolgozod és egyáltalán rendszerezni tudod odabent. - egyértelműen az elméjére célzok. Egy kiadós alvás sokat segít majd, akkor jobban átlátja, hogy miket élt meg, miket veszített el és miket kapott most vissza. Nem megy azonnal, most még sok minden lehet kusza és sok hír érkezett hirtelen, amiket az elméjének is átlátni és rendszerezni kell, ami soha sem könnyű.

Fantom protokoll

Fogalmam sincs, milyen lehet most Moira-nak. A józan emberi ész kapacitását figyelembe véve, nekem megvan minden emlékem, szép és keserű egyaránt. Nem tudom, miként viselkednék, ha valaki elvenné tőlem, és hiányuk miatt csupán részletei lennének az életemnek. Ahogy azt sem tudom, miként viselném a fehér foltok hirtelen megszínesítését. Szóval egyáltalán nem irigylem a nőt, de értem a mozgatórugóit.
- Tudomására fog jutni a dolog, és amennyiben kölcsönösnek érzi a vágyat a kapcsolatfelvételre, úgy hiszem, mindenképp lépéseket tesz majd annak érdekében - felelem igencsak diplomatikusan, kikerülve a főnök megnevezését és talán némi ködbe is burkolva őt. Pedig ez csupán a színtiszta valóság. Appleton ha akarja, majd felkeresi Xavier-t.
- A diszkrécióm továbbra is teljesen az Ön igényei szerint tart - biccentek az időközben magára lelő nő szavaira. Munkakörömben nem szerepel az árulkodás, mely amúgy is gyermeki reakció az én szememben. Ezenfelül, ha a főnök valamit meg akar tudni, megtudja. Ezt pedig tapasztalatból állíthatom.

to: Charles & Nathan

Az emlékképek csak úgy pörögnek bennem. Vannak, amelyek még most sem tiszták a fejemben, azonban van pár bevillanás, amely értelmet nyert. A mozaikként visszakapott emlékeim, és minden, ami lepörgött néhány pillanat alatt, nagyon letaglózott.
Az információ özönként árasztott el engem. Láttam mindent végre. S Charles-t is. Őt láttam magam mellett, a közelemben. Foszlányok, amik meg nem értettek voltak. Eddig. Most viszont összeálltak értelemmé.
A szám kiszáradt, olyan volt, mintha kezdene kicserepesedni, és nagyon gyorsan vert a szívem. Elsőre nem volt semmi reakcióm, csak a hideg futott végig a gerincemen, mintha csak egy éles kés életlen szélével gitározna valaki a hátamon. Csak a padló felé tekintettem. Még mindig nem tértem magamhoz. Figyeltem fél szemmel, ahogyan Charles távolodik, majd pedig miután némileg sikerült egy nagyon alacsony szintű helyrerázódást véghez vinnem, Nathan-t is végigmértem, majd pedig Charles-t is. Biztosan észrevehetővé vált, hogy még mindig nem vagyok teljesen magamnál.
A professzor ekkor megszólalt, és kérdésére szinte azonnal válaszoltam.
- Meg... megköszönném - mondtam ki erőltetés nélkül, és utána nehezen, de visszaültem a székre úgy, ahogyan azt szokás.
A fejemet ráztam meg enyhén, közben a két férfi beszélgetésére is figyeltem, mert én mindenre figyelek, még akkor is, ha ilyen szarul vagyok, és döcögősen megy minden. Amint Xavier a kezembe adta a vízzel teli poharat, egyet kortyoltam, megízlelés után szinte húzóra kiittam a vizet.
- Miért kellett elfelejtenem mindezt? Miért kellett... miért kellett téged elfelejtenem? - bukott ki belőlem ez a kérdés, és kicsit a hangom is elcsuklott beszéd közben, pedig nem ezt akartam, másról akartam csevegni, de ezek jutottak eszembe. Olyan mintha valamiféle hallucinogén anyag lenne szervezetemben. - Nem tudom, mi ütött belém - egy villámcsapás remélem rosszabb ennél. A fejem sajog a sok infótól, kissé meg is szédültem. Igyekszem összeszedni magamat, és nem ájulásba kergetni. - Ami itt történik, arról egy szót sem - halkan mondtam ki Nathan-re nézve, mert szeretnék megbízni mindkettő férfiban.

Tárgy: Re: Charles Xavier szobája/irodája

» Emma Frost irodája
» Tyler Westmorland irodája
» Mo szobája
» Dorothy szobája
» Serena szobája