Angela and Blaise

Blaise mellkasának dőlve figyelem ahogy a naplemente aranysárgára festi az égboltot és annak tükörképe a vizet. Gyönyörű látvány, csodálkozom is, hogy eddig nem néztem. Bár azt hiszem Blaise mellett van csak értelme ennek is. Ütemes szívverését hallom és ez valamiért megnyugtat.
Nem történt semmi, ezt mondta, de vajon tényleg így van? Úgy örülnék neki, hogyha teljes mértékben boldognak látnám.
Aggodalmamat nem rejtem véka alá, féltem Őt és szeretném ha tudná, hogy aggódom érte hátha akkor jobban vigyáz magára. Nem vagyok olyan aki feltétlenül szeretné, ha a párja elmondana neki mindent hisz meg van a saját életünk is, de ha bajban van akkor azt szeretném tudni, mellette szeretnék állni és segíteni neki.
-Megpróbálok nem sokat aggódni ígérem, de te meg vigyázz magadra a kedvemért, jó? - Fordulok meg egy pillanatra, hogy lássam a szemeit. Nevetése egy jó pont volt, legalább nem szomorú és komor, ám azt, hogy aggódok teljesen komolyan gondoltam, ez nem egy olyan dolog amit az ember előteremthet. Így érzek és ezen nem tudok változtatni, túl fontos nekem.
A szép emlékekből is éppúgy találok párat ahogy a szomorúakból. De ha igazán akarom a szépek léphetnek előrébb. Csak tényleg akarnom kell.
Elmosolyodom mikor azt mondja, hogy erőt tud meríteni abból, hogy mellette vagyok. A puszira amit kapok elpirulok, de ezt Ő nem láthatja és ennek örülök.
-Szeretlek! - Suttogom és nézem ahogy a nagy korong szép lassan teljesen eltűnik az égről. Apró csillagok tűnnek fel a helyén melyek ugyanolyan szép látványt nyújtanak, mint a naplemente.
A piknikezésből nem lett semmi, de helyette beszélgettünk és ismerkedtünk ami jó dolog. Szerintem közelebb kerültünk egymáshoz, legalább is én így érzem.

Kezeim közé veszem ökölbe szorított kezét és próbálok melegséget árasztani belé. Látom rajta, hogy feszült, de míg nem mondja el miért nem tudok többet segíteni, bár lehet, hogy úgy is ha elmondja, szintén csak a támogatásomat tudom majd nyújtani neki. Bármennyire is aggódom és kíváncsi vagyok nem akarom ráerőltetni, hogy már pedig mondja el, ez nem így működik. Csak óvatosan felteszem a kérdést, de ha nem akar választ adni akkor nem erőltetem, idővel, ha úgy érzi majd megosztja velem.
-Tehát nem történt semmi, jó. - Halkan mondom és mellkasának dőlve hajtom a fejem az állához és beszívom az illatát.
-Már hogyne aggódnék. - Mosolygok. Nehéz lenne nem aggódnom mikor ennyire feszült. Ám amikor nevetni kezd muszáj nekem is. - Nagyon helyes, nem szeretném azt hallani, hogy bajod esett, világos? - Mosolygok majd adok egy puszit az arcára. Valamelyest oldódott a hangulat és bírtunk picit nevetni ami jó. A komor témák után jól esett picit nevetni és másra gondolni. Ám Blaise ismét megemlíti a testvérem, de ezúttal nem komorodom el ismét, nem akarom hagyni, hogy a szomorúság vegye át felettem az irányítást, főleg Blaise miatt, azt szeretném ha vidámnak látna engem.
-Megpróbálok mindent, hogy csak a szép emlékek maradjanak meg. A testvérem is biztosan így akarná. - Blaise mellett nem csak megnyugszom, de úgy is érzem, hogy bármi is ér nem árthat nekem és túl leszek rajta. Ő segít nekem és ha hagyja akkor én is neki.
-Itt vagy nekem te, éppen elég jó dolog, ebből erőt tudok meríteni. - Picit elpirulok, túlságosan is nyálasan hangzott, de ha ez az igazság akkor ez.

Meglepődöm, mikor ökölbe szorult kezemet kezei közé fogja. Érintése lágy, bár kissé hűvösnek érzem. Lehet az egyre inkább feltámadó szél miatt van ez? Nem érdekes. Kedves szavaira közelebb húzódom hozzá, amennyire csak lehet, és nagyot sóhajtok. A kérdésre nem szívesen válaszolnék! Értékelem, hogy aggódik értem, de ha őszintén felelnék rá, félek, bajba keverném. Így hát hosszú ideig mást sem teszek, minthogy némaságba burkolózom, a tavat figyelve. Próbálom összeszedni magamat, a gondolataimat, amelyek jelenleg össze-vissza kavarognak bennem.
- Nem történt semmi különös - adok választ végül. Részben igaz, valóban nem történt semmi különös, csak találtam néhány nyomot, ami segíthet az író megtalálójában, azonban ezt végképp nem árulhatom el. A végén Angela még segíteni akarna. Nem akarom belerángatni ebbe, és nem is fogom!
- Aggódsz miattam, igaz? - vigyorgok rá szélesen, ezután halk nevetés tör fel belőlem, amennyiben igen a válasza, mondja, vagy utaljon rá bárhogy - Nem kell féltened, rajtam semmi nem fog ki egykönnyen! Nem hagyom magam! - mondom magabiztosan, újra felnevetve. Ezúttal összeszedettebb vagyok, jobb a hangulatom is. Mindez csak azért, mert ő mellettem van.
- Ami meg a testvéredet illeti... - szólalok fel később, ismét a tavat fixírozva - ... Ha mégsem bírnád elfelejteni, akkor ne tedd! De sose hibáztasd magad amiatt, ami történt. Helyette gondolj arra, milyen jó dolgokat csináltatok együtt, no meg arra, hogy a lélek sosem hal meg igazán - teszem hozzá, kifejtve álláspontomat az üggyel kapcsolatban.
- Ha rosszra gondolsz, az csak szomorúsághoz vezet, ám ha jóra, akkor már azelőtt megkönnyebbülsz, hogy észbe kapnál.

Rengetegen mondták már nekem, hogy túl kellene lépnem a tragédián, de egyszerűen nem megy. Valahol úgy érzem hogyha túllépek rajta akkor olyan mintha elakarnám Őt felejteni, ha elárulnám. A szüleim nem beszélnek róla és minden rá emlékeztető dolgot elrejtettek a padláson, hogy emlékezniük se kelljen, de szerintem ez árulás és én nem akarok felejteni. Örülnék, ha Blaise nem látna ilyennek hisz nagyon fontos a számomra, de még mennyire, hogy fontos.
Elmosolyodom mikor azt mondja neki is szüksége van rám. Szorosabb ölelésére hozzá bújok és beszívom az illatát, sokkal megnyugtatóbb az ölelésében vigasztalódni, mint egyedül megküzdeni a problémáimmal. Érzem, hogy nem állhat közénk semmi, tudom, hogy Blaise félt engem és most már Ő is tudja, hogy én is féltem, bármit képes lennék kiállni csak azért, hogy megvédhessem.
A szemeibe nézek mikor kiejti azokat a szavakat a száján. Ökölbe szorult kezét két tenyerem közé fogom.
-Csak nem a levél és a küldője aggaszt ismét? Történt valami azóta? - Érdeklődve kérdem, de azért hangomban hallható, hogy még mindig aggódom emiatt. Ijesztő volt az a madár és az ahogy eljutott hozzánk az a fenyegető levél. Blaise nem értheti mit érzek, természetesen össze vagyok zavarodva, féltem, egy ilyen levél nem csak egyszerűen
megérkezik és kész, okkal küldik és sokkal rosszabb végkifejletet hozhat. Nagyon remélem, hogy nem akar elhallgatni előlem semmit, segíteni szeretnék neki, ott akarok lenni vele a legrosszabb helyzetekben is, hisz ezért vagyunk nem? Hogy támogassuk egymást és akkor is ott legyünk a másikkal amikor szüksége van rá és ne csak akkor amikor jól esik. Ahogyan elnézést kért ismét hallgatásba burkolózik és én sem folytatom a kérdezősködést. Csak odakucorodom hozzá és nyakig betakarózva figyelem tovább a tó felszínének fodrozódását. Az idő már nem olyan nyárias, mint eddig volt, a szél is kicsit erősebben fúj, de a pokróc alatt sem a szél, sem a hideg nem ér el.

Csak egyetértően bólintok. Sose szerettem sírni és valahogy mindig sikerült túllépnem a fájdalmon, egyedül a testvérem elvesztésén nem tud segíteni sem sírás sem idő. Ahogy Blaise elindul ki a partra én is utána úszok majd ahogy elérem a plédet le is ülök rá és várom, hogy Ő is csatlakozzon hozzám. Hamarosan ott is terem mellettem, de észre sem vettem mikor ült le, gondolataim túlságosan elkalandoztak. Végül belekezdek a mesélésbe és megtudhatja mitől voltam annyira kiborulva. Az emlék felidézése mély szomorúságot okoz és egyszerűen belesüllyedek a közepébe. Csak ülök és nézem ahogy a szél fodrozza a tavat. Fázom, de valahogy ezzel sem foglalkozom. Csak akkor eszmélek fel a kábulatból mikor Blaise hozzám bújik és magához ölel, a pléd betakar minket és így olyan, mintha mindentől védve lennénk, csak ketten. Odavackolom magam szorosan hozzá és mellkasára döntöm a fejemet egy pár pillanatra, szívdobbanásának hangját megnyugtató hallgatni. Olyan érzésem támad a közelében, hogy semmi rossz nem érhet, mert Ő vigyáz rám.
-Talán nem az én hibám mégse tudok szabadulni ettől az érzéstől. - Hangomban még mindig ott cseng a szomorúság, de érezhetően nyugodtabb vagyok. Arcát az arcomhoz nyomja én pedig a pléd alatt átölelem a derekánál és úgy bújok hozzá. Már nem fázom, az emlékek okozta bánat sem mar már annyira.
-Ne is halj meg, szükségem van rád. Szeretlek. - Suttogom és behunyom a szemem úgy ölelem tovább. Bárcsak minden ilyen módon oldódna meg. Blaise közelsége és az, hogy törődik velem sokat jelent nekem. Nem ismerjük még egymást mégis úgy érzem mintha megértene. Olyan vele lenni, mintha otthonra találtam volna. Nem tudom, hogy Ő hogyan is érez ezzel kapcsolatban bár nagyon szeretném azt hinni, hogy ugyanolyan jól érzi magát a társaságomban akárcsak én az Övében. Emlékszem még arra mikor megkapta azt a levelet, olyan bánatos volt és dühös is. Vajon megoldódott már a dolog vagy még mindig nincs eredménye? A pillanatot nem akarom elrontani így csak ott maradok az ölelésében, ez a kérdés ráér később is.

Persze hamar megnyugszom mikor mindent tisztázunk. Testvérem halála egy olyan múltbéli emlék amit nem szívesen idézek fel, viszont jobb ha Blaise tud erről, mert még a végén egy hisztis lánynak fog tartani.
-Én nem szoktam sírni, valahogy a sírást a gyenge pontomnak tartom. - Mondom picit félénken, remélve, hogy nem néz őrültnek érte. Tudom, hogy a sírás az érzelmek egyik megnyilvánulási formája, de valahogy én csak a gyengeségemnek, a sebezhetőségi pontomnak tartom és sose szerettem, ha sajnálnak.
Egyetértően bólintok és követem a partra. Mikor kezem homokos, kavicsos talajt ér, felállok és kisétálok a plédhez majd lecsüccsenek oda ahol nem rég ültem. Picit összehúzva kuporgom ott, egyrészt mert a szél igen hűvösen hat a vizes testemre másrészt mert az emlékek felidézése komoly fájdalmat okoz.
-Hat éves voltam mikor a szüleim levittek engem és az ikertestvéremet a nyaralónkba, hogy élvezzük családiasan a nyaralásunkat. Az öcsém és én a folyónál játszottunk, buta gyerek fejjel kitaláltam egy játékot, aki messzebbre mer menni a vízben az nyer. A testvérem nyert...belefulladt a folyóba, a holttestét két nappal később találták meg a folyó egy messzi partjánál, a nyaralónktól úgy 2-3 kilométerre. Megöltem az öcsémet, elragadta a folyó. Hát ezért féltem, ezért ijedtem meg, mert azt hittem téged is elvesztelek... - Hangom elcsuklik, de nem engedem, hogy előtörjenek a könnyeim, csak átkarolom a térdeimet és bámulom a tavat.

Nagyon megijedtem, hogy Blaise eltűnt, rám tört a félelem, hogy esetleg Ő is arra a sorsra jutott amilyenre a drága kisöcsém. Mikor megéreztem a szorítást a lábamon természetesen nagyon megijedtem, de hozzá sem lehetett ahhoz hasonlítani amit azzal szemben érzek, hogy Blaise meghalhatott.
Megérzem testének melegét a hátamon és mikor kezeit is hasamra kulcsolja már valahol mélyen megkönnyebbülök. Életben van és ez a fontos. Eszem ágában sincs veszekedést szítani. Ő csak tréfált és nem tehet róla, hogy engem ez megriasztott, nem tudja, hogy mit éltem át régen. Persze könnyeimnek így se tudok megálljt parancsolni. Ők maguktól peregnek végig az arcomon sós ízt hagyva maguk után.
Megfogom Blaise kezeit amik hasamon pihennek majd fejemet és mellkasához billentem. Könnyeim közepette próbálom elmondani neki, hogy miért van ez, miért vagyok ilyen állapotban, de egyszerűen a szavak bent míg a könnyek kint.
Hangja megnyugtatóan cseng, de hiába mondja nem tudom abbahagyni a sírást. A megkönnyebbülés, hogy életben van és, hogy mennyire féltem, aggódtam érte is ily módon jön elő belőlem.
Meglepődök mikor magával szembe fordít, fogalmam sincs mire készül. Hajamat kisimítja az arcomból és aztán megérzem ajkait az enyémen. csókja gyengéd és megnyugtató. Visszacsókolok és érzem ahogy sokkal nyugodtabb leszek, a félelem hamar elpárolog, olyan érzésem támad, hogy Blaise soha nem fog elhagyni, hogy nem fog bántódása esni, mindig itt lesz velem.
A csók után ismét ölelésében pihenek és szavait hallgatom.
-Ha nem untat téged elmesélem mitől akadtam így ki, jó? És nem sírok ígérem, ne haragudj érte. - Fordultam felé és adtam egy puszit a szájára. Nagyon szeretném, ha nem nézne egy hisztis lánynak. Nem vagyok olyan, csak ez az egy dolog olyan amit egyszerűen nem tudok kezelni.

Ötletemet félve vetem fel, de mikor beleegyezik elmosolyodom. Nem akarok nyomulósnak tűnni, viszont vágyom arra, hogy magához öleljen. Egyszerűen érezni akarom a közelséget, ez baj?
Levetkőzik és mikor végez nagyot csobbanva merül el a vízben. Ahogy vízbe ér nem kevés kerül rám is belőle. Elnevetem magam és ruhástól ugrom be hozzá majd odaúszva bújok hozzá. Puszijai melegséggel öntenek el. Derekát ölelve bújok hozzá még közelebb. Pár perc után azonban megtörik a varász azzal, hogy Blaise  lemerül a víz alá, de nem bukkan fel. Megrémülök és bár félek víz alá merülni akkor is megteszem, mi van, ha baja esett odalent? Riadtan úszok le a tó aljáig majd ahogy elfogy a levegőm újra felbukkanok a felszínen, ismét körülnézek hátha azóta már feljött, de nem látom sehol. Könnyeim lassan kezdik áztatni az arcom, szívem hevesen ver félelmemben. Félek attól, hogy elveszíthetem noha még csak most kaptam meg. Hangtalan sírásom végül egy rövidebb sikításba tör ki ahogy valami a bokámra szorul. De még mielőtt komolyabban megijedhetnék el is enged és megérzem Blaise mellkasát ahogy hátulról úszik hozzám, kezei a hasamra kulcsolódnak, majd kapok egy lágy puszit az arcomra. Talán kiabálnom kellene vele, veszekedni, hogy rám ijesztett, hogy elhitette velem, hogy baja eshetett...de nem teszem, egyszerűen csak némán nézem a tó felszínét, erőt gyűjtve ahhoz, hogy a sírás mellett megtudjak szólalni.
-Blaise...ne csinál többet ilyet, jó? - Szólok hozzá elég halkan miközben egyik kezemmel letörlöm a záporozó könnyeimet.
-Azt hittem..azt hittem... - Sírom el magam, ezúttal hallhatóan, a levegőt is szaporán veszem, kezeire amik a hasamon pihennek, teszem a sajátomat és fejemet oldalra billentve érintem az övéhez.

Az előző kapcsolatom hozzá sem fogható a mostanihoz. Kétszer is meggondoltam akkor mit teszek és hogyan, folyamatosan megakartam felelni, elfelejtettem közben szeretni. Sose voltam elég jó a volt barátomnak és nem vettem észre, hogy kihasznál és a saját képmására formál.
Blaise annyira más...figyelmes, aranyos és szeret engem. Remélem ez nem csupán egy álom, de ha az, akkor nem szeretnék felébredni belőle. Bár szívesen bújnék hozzá és egész nap az ölelésében feküdnék, de látszólag Ő nem akar semmit elsietni így én sem. Miután megszabadul a ruháitól - és kigyönyörködtem magam - beleugrik a tóba ezzel vagy két liter vizet rám zúdítva. Hangosan felnevetek ahogy rám tapad a ruha, gondoltam majd leveszem, hogy megkíméljem a víztől, de felesleges most már, így beleugrom.
Talán egy percnyi hezitálás után bújok hozzá. Pár pillanatig bennem van az a nyomasztó érzés, hogy ellök majd magától, de végül megérzem karjait ahogy magához ölel. Elmosolyodva vackolom be magam az ölelésébe. Kapok pár édes puszit a fejem búbjára amit viszonozok és a vállára majd a nyakára adom vissza. Csak épphogy hozzáérintem ajkaimat a nyakához. Még egy darabig az ölelésében pihenek majd ezt a kellemes pillanatot feloldja az, hogy elenged majd lebukik a víz alá. A víz tükör mozdulatlan és mivel picit félek a víz alá merülni az öcsémmel történt tragédia után így egy helyben forgolódom.
-Blaise, hol vagy? - Kezd zavarni a nagy csend, mi van ha baja esett a víz alatt? Nagy levegőt vettem és lebuktam én is. Kinyitottam a szemem a víz alatt, először csupán zöldes árnyalatú semmit láttam majd felderengett a tó aljának csodás világa. Tekintetemmel Blaise-t kerestem, számításaim szerint nem lehet messze, de mégse látom, kiabálni szerettem volna, de a víz megakadályozott ebben.

Csak mosolygom, mindig olyan aranyos mikor ilyen arcot vág. Ilyenkor szeretem a legjobban. Pedig hát ha még nem is tudja, de nagyon szeretem, tudom, hogy ez fura, de magam is fura vagyok, ez még belefér.
Mikor megérkezünk a piknikkosárhoz és a plédhez nem csak meglepődöm, de nagyon boldog is vagyok.
Nem sokáig habozom és magammal húzva ülök le a plédre. Nem lettem sokkal bátrabb, csupán érzem, hogy nem maradhatunk azon a szinten mikor csak egymást nézzük és azon gondolkozunk közben, hogy szeretjük a másikat. Tenni is kell valamit, mert különben hamar véget ér ez a kapcsolat annak ellenére, hogy mind a ketten szeretünk.
Érzem, hogy nem akar egyelőre többet a mostani állapotnál és valahol hálás vagyok érte, de valahol meg szeretnék hozzábújni, a biztonságot nyújtó karjai közé, pont mint mikor a padnál ölelt magához. Kicsit el is szontyolodom, de remélhetőleg nem vette észre.
Nagy nehezen előhozakodom tervemmel, de közben pirulok is rendesen. Azonban beleegyezik és nagyon örülök neki.
Akaratlanul is utánanézek mikor odébb húzódik. Megszabadul a kabátjától majd a pólójától is. Nem lennék nőből, ha nem tetszene a látvány.
Ahogy levetkőzött már bele is ugrott a tóba. A nagy csobbanás miatt a víz engem is lefröcskölt. Tiszta víz lettem, erre muszáj volt nevetnem. Felálltam a plédről és beleugrottam én is a vízbe.
-Most már én is kééész vagyok! - Odaúsztam hozzá, majd egy pillanatig gondolkodtam, de utána átöltem és hozzábújtam, reméltem nem fog ellökni magától, mert annyira jól esett hozzábújni. A nap sütötte a vállam a víz azonban kellemesen hűvös volt. A vállára hajtottam a fejem és mosolyogtam. Szerettem volna mondani neki valamit, de az tönkre tette volna a pillanatot.

Tetetett durcás arcom hamar eltűnik ahogy hátrafordul. Azok a kék szemek lenyűgözően szépek... Elmosolyodom mikor megszólal, Hát ennyit erről, mellette aligha leszek durcás vagy szomorú, esélyt sem ad rá.
-De igen is ér! - Nyújtom ki rá a nyelvem játékosan, de hamar elnevetem magam. Aztán ledöbbenek mikor odaérünk a meglepetéshez. Le se tudnám tagadni az örömömet. Kérdésére kérdéssel válaszolok, de egyértelmű, mi a meglepetés. Piknikezni fogunk. Mindig is szerettem a csendet mikor anyáékkal piknikeztünk, csak a természet és mi voltunk, most pedig a természet és mi ketten.
Megragadom a kezét és odavezetem a plédhez majd leülök és Ő mellém helyezkedik. Kezét az enyémre kulcsolom, remélem ez Őt nem zavarja, szeretem, mikor a keze az enyémhez ér, erről nem tehetek. Észreveszem, hogy engem néz, de úgy teszek, mintha ez nem tűnne fel nekem. A tavat nézem ahol a Nap szép színeket varázsol. A víztükör akárcsak valami kristálylap amin megtörik a fény, gyönyörű. A nádasban felfedezek egy vadkacsát és három pici kiskacsát mellette. Ez a tó maga az élet. Ha belenézel a vízbe olyan, mintha tükröt tartana előtted. Én ha megnézem a vízben a tükörképem, nem magamat látom, hanem egy lányt aki reménykedik, álmodik. Egy élettel teli lányt, nem olyat amilyen most vagyok. Ha a tó vize zavarossá válik és a tükörképem eltorzul, akkor érzem úgy, hogy önmagam vagyok. Rossz ez így, de igaz. Viszont Blaise is olyan nekem, mint egy tükör, ha ránézek akkor boldog vagyok, a tekintetében magamat látom viszont és olyankor teljesen más vagyok, se nem az álmodozó lány, se nem az elkeseredett. Egy teljesen új, boldog lány.
Teljes szívemből szeretem Blaise-t, elég merész kijelentés ez, de hogyan is mondhatnék mást, ha így érzek? Azt mondják az igazi érzések váratlanul törnek rá az emberre, hát rám váratlanul tört és örülök neki, nagyon.
Kijelentésére picit elpirulok, de közben mosolygok. Nem is tagadhatnám, hogy bókja nagyon is jól esett. Mikor hátra fordul ismét a tóra esik pillantásom. Támad egy ötletem, de nem tudom előhozakodjak-e vele. Igen merész ötlet és hát..gyáva vagyok én ehhez.
-Köszi, most még nem. - Mosolygok rá. Remélem az egész nap a miénk.
-Blaise...nincs kedved úszni? - Mondom ki végül min járt már vagy 5 perce az agyam. Remélem nem néz totál hülyének meg hasonlók. Csak egy ötlet...egy ártatlan ötletecske...

Sokkal nyugodtabb vagyok, hogy sikerült tisztáznunk mindent és végül jól sült el. Nem merek kijelenteni olyat, hogy mi lennénk az álompár, de boldoggá tesz amire már rég nem volt képes senki. Nem ismerjük még egymást, hisz alig beszéltünk, magunkról szinte szó sem esett eddig, de mire való a kapcsolat, ha nem arra, hogy megismerjük a másikat?
Vidámsága és ahogy próbál megnevettetni sikerrel jár. Elmosolyodom, nagyon szeretem benne ezt a pozitív kisugárzást és, hogy szinte mindig mosolyog. Az meg külön tetszik ahogy rám tud nézni, valahogy mindig elpirulok tőle. Ő más, határozottan más, mint akivel eddig dolgom volt. Őt szeretem.
Mikor megragadja a karom és elindulunk, elfog a kíváncsiság. Persze, hogy megkérdem hová tartunk, szeretem a meglepetéseket, de a kíváncsiságom sokkal nagyobb szokott lenni, mint a türelmem.
Szinte látom rajta az elégedettséget mikor nem hajlandó megmondani hová megyünk. Tettetek egy durcás ábrázatot, de hagyom had vezessen tovább.
Elérünk a tóparthoz és meglátom a plédet rajta a piknik kosárral, elmosolyodom.
-Hmmm, talán egy piknik a meglepetés? - Még mindig mosolygok. Azért ez nálam már hatalmas teljesítmény. Talán Blaise képes lesz arra, hogy vidámságot csempésszen az életembe, mert pusztán azzal, hogy itt van velem, örömet okoz és boldog vagyok tőle.
-Rendben foglaljunk helyet. - Ezúttal én fogom meg a kezét és vezetem a plédig majd lecsüccsenek a kosár mellé, de a kezét nem engedem el.
-Milyen szép a tó. - Csúszik ki a számon. Túl keveset jöttem le ide a tópartra, de ezután biztos gyakrabban fogok, ez a látvány mese szép.

Azért szerintem senki sem gondolta volna, hogy egy hatalmas megaláztatás után és egy esés következtében találok egy olyan embert akit képtelen vagyok kiverni a fejemből. Az, hogy segített és, hogy beszélgettünk még nem adott rá okot, hogy így érezzek. Konkrétan arra számítottam, hogy majd pár szó után mindenki megy a maga útjára, de szerencsére nem így lett. Élveztem a társaságát és Ő is az enyémet. De hogy mikor vált mind ez ismeretségből valami erősebbé talán mikor a levél után beszélgettünk. Én támogattam Ő pedig hagyta, hogy ezt tegyem, nálam akkor változott meg valami. Éreztem, hogy többet jelent egy idegennél. Bántott, hogy valaki bántani akarta, szomorú voltam, mert Ő is az volt. Ez már akkor más volt mint egyszerű ismeretség.
Remélem tényleg elhiszi, hogy őszintén mondtam minden egyes szavamat. Szeretném ha vele lehetnék mikor szüksége van rám, hogyha szomorú ott lehessek mellette. Őszintén szeretem. Bár belepusztulnék ha azt mondaná Ő nem akarja, de elfogadnám a döntését.
De végül megkönnyebbülök, Ő is szeretné. Persze már most igazán elgyengültem így hát természetes, hogy sírva fakadok, de nem azért, mert megbántódtam vagy félek, hanem mert annyira megkönnyebbültem, hogy kellek neki, hogy komolyan gondolta minden egyes szavát.
A nézése és mikor olyan aranyosan szól hozzám elfeledteti velem, hogy mennyire izgultam ezidáig. Letörli a könnyeimet majd kapok tőle egy puszit is. Elmosolyodom. Kezemet fogva elindul én pedig kíváncsian várom merre is megyünk. Bárhol is legyen az, vele csak jó lehet. Azért nem gondoltam volna, hogy ennyi bonyodalom után végül ilyen egyszerűen vallunk be mindent.
-Hová megyünk?

Nem tudom Angela hogy van vele, ám én alig tudok lépést tartani a történésekkel. Igazából már az is meglepett, milyen hirtelen botlottunk egymásba, viszont arra mindenképp számítottam, hogy viszonylag sokáig beszélgetünk majd. Arra viszont én sem, mennyire lesz elmélyült, és mennyire az emlékezetembe vésődik majd az a pillanat, ami után ahogy elváltunk, mintha egy űr keletkezett volna bennem. Valahogy üresnek éreztem magam, ez nagyon meglepett. Senkinél sem éreztem még így, pedig sok lánnyal beszélgettem. Nagyon soknál reméltem, hogy a barátnőm lesz, később feladtam és csak annyira léptem velük kapcsolatba, hogy segítsek nekik, ahogy a többieknek.
- Uhum - biccentek erőtlen válaszára. Ebből biztosan tudom, hogy fél a válaszomtól, de ha megtudja, hogy ezt okvetlenül teszi, akkor az érzés szerte fog oszlani benne, megkönnyebbülhet. Persze nem csak ezt szeretném elérni, hanem azt is hogy tudja, komolyan gondolom a hamarosan kimondott véleményemet is. Ekkor kezd el újból sírni, viszont a tekintete nem a félelemről árulkodik. Magamban egy diadalmas vigyorral nyugtázom: elértem, amit szerettem volna, emellett szereztem egy kis pluszt. Megremeg a szívem, ábrázatát látva. Nem szeretem, ha egy nő sír, azt főleg nem, ha ő ez a bizonyos illető.
- Nyaaa, ne sírj! - pislogok le rá, bociszemekkel, majd előhúzok a zsebemből egy hófehér zsebkendőt, és felszárítom könnyeit. Ezután egy puszit nyomok az arcára, és finoman megragadom a jobb csuklóját. Húzni kezdem, de nem mondom meg, hova megyünk. Úgy hallom, mintha útközben megkordulna a gyomra, pont, ahogy sejtettem. Ennek örülök, ugyanis egy aranyos dologra gondoltam, amit bár eredetileg egyedül terveztem véghez vinni, párban mégis csak szebb.

Fel se tudom fogni ami most velem történik. Szerelmes vagyok ami hihetetlen, azt hittem sosem leszek már az, de az vagyok. Mégis rettegek, félek attól, hogy elutasít vagy éppen ellenkezőleg, tartok attól, hogy végül velem szeretne lenni és nem sokkal később talál egy másik lányt aki sokkal szebb, akiért itt fog hagyni. Megpróbálom ezt a rémképet kiüldözni a fejemből. Hisz bárki lehet szerelmes, de olyan hamar el is múlhat ahogyan jött, márpedig nekünk gyorsan jött, nagyon gyorsan. Annyiban vagyok biztos csupán, hogy ha velem akar lenni nem én leszek az aki elfogja hagyni valaki másért.
-Igazán. - Mondom ki egy kicsit erőtlenül. Még mindig nem mondott semmit és félek, hogy nem is fog olyan választ adni amitől megnyugodhatnék. Lehet nem szenvednék ennyire, ha tényleg kinevetett volna és hagyta volna, hogy kisétáljak az életéből. De itt vagyok, vagyunk. Lehet sokkal jobban félek attól, hogy nemet mond, de az igen se tölt el teljes nyugalommal. Még mindig a fejemben motoszkál az, hogy bármikor elhagyhat egy sokkal szuperebb lányért. A csalódásom teljesen beárnyékolja a boldogságom. Vajon fogok valaha úgy érezni, hogy tényleg fontos vagyok valakinek? Kétlem, csupán annyiban leszek biztos, hogy én szeretem és nekem fontos, a fordítottját nem tudom elhinni teljes mértékben.
Mikor kimondja, hogy én félek a válaszától teljesen beletrafál. Nagyon félek, hosszú idő óta Ő a legfontosabb a számomra és tudni, hogy elveszíthetem belülről kínoz. Egy jelentéktelen lány álmodni se merne egy ilyen fiú után mint Ő. Vicces, kedves, komoly ha kell, és tud őszintén szeretni. Mondhatni a lottó ötös. Persze, hogy félek, Ő nem tudja, hogy a teljes életemet megváltoztatná azzal, ha szeretne velem lenni. Többé nem lennék egyedül. Odalép hozzám és a szemembe néz, érintésétől libabőrös leszek. És kimondja amire annyira vágytam, szeretne velem lenni. határtalan boldogság önt el és most legyőzi a sok aggodalmat ezzel kapcsolatban. Hogy ez meddig fog tartani nem tudom, de most boldog vagyok. A szemem sarkából egy aprócska könnycsepp hull alá, de ezúttal nem a bánattól. Hirtelen nem tudom mit kell tennem ilyen helyzetben, csak állok ott és nézem Őt, a látványával sose tudnék betelni. Tényleg engem választott...visszhangzik a fejemben. Szeretném ha utunk sose válna ketté, mert egy ilyen álomból nem szeretnék felébredni.
Végül bátortalanul lépek közelebb, hogy megcsókoljam. Hozzá kell még szoknom, hogy a világ legtökéletesebb fiúja az enyém.