Találka egy régi ismerőssel

First topic message reminder :

How are you Jonathan?

Hazugság lenne azt mondani, hogy nem lepett meg a pár nappal ezelőtti hívás. Nagyon is. Nem igazán szokott régről senki sem keresni, most mégis megtörtént. Jonathan... őszintén szólva alig emlékszem már rá, hiszen nem voltam túl idős, amikor elkerültem az árvaházból. Talán az egyetlen volt, akivel valamelyest kijöttem a magam kissé hirtelen jelleme ellenére is, vagy e mellett mindegy. Akárhogy is, de nem sok gyerek volt, aki jól kezelte a különbözőségemet, egy japán lányt Amerikában, aki még a nyelvet sem beszéli tökéletesen, akinek mások a szokásai, aki egészen más környezetből származik és aki nem mellesleg külsőre is egészen eltérő tőlük. Ő viszont mindezek ellenére nem volt bántó, soha nem csúfolt, és kérdezgette, hogy mégis hogy látok ki a szemeimen. Egyszerűen csak nem az az undok kölyök volt, mint az árvaházban a többség. Nem csoda, hogy ő volt az egyetlen, akitől elbúcsúztam, az egyetlen, akinek azt mondtam, hogy remélem egyszer még látjuk egymást, de persze igazán nem gondoltam komolyan. Kicsi voltam és utána sok minden történt, hogy ez az apróság feledésbe merüljön. Nem gondoltam volna, hogy neki valaha eszébe jut még, eszébe jutok még egyáltalán. Őszintén szólva abban sem vagyok teljesen biztos, hogy megismerem, ha meglátom. Nem tudom... rég volt már ez, nagyon rég, és azóta mindketten változtunk, felnőttünk.
Mégis itt vagyok, New Yorkban egy hívás miatt, ami szinte a múltból érkezett. A motorral a címtől egy sarokra parkolok le. Nem is tudom, megszokás, soha sem szoktam pontosan ott megállni, ahova megyek, mert ha aztán le kell lépni, ha gyorsan kell távozni, akkor jobb, ha a járgány nincs útban, nem vihetik el előre előled, nem tudhatják, hogy nem gyalogosan vagy és meglepetés lehet, ha mégis motorra pattansz nem sokkal távolabb. Szóval leállítom a motort. Nem öltöztem ki, nem is szokásom, egy egyszerű fekete felső van rajtam csak, testhez álló, de nem túl kivágott, féloldalas, az egyik oldalon ujjatlan, a másik oldalon az sem. Hozzá egy szimpla farmer és egy kellemesen kényelmes lapos talpú cipő, tornacipő szerű, de azért annál egy fokkal kidolgozottabb és drágább darab, ami kíméli a lábat és hasznos... minden esetben. Magassarkúm még csak nem is nagyon van a szekrényemben, nem illik hozzám. Leszállok, a bukósisakot a helyére teszem, a gépet lezárom szépen, aztán az irányt a kis kávézó felé veszem, ahol megbeszéltük a találkozót. Az ajtóból már felmérem a terepet, meg szokás, mint mindig. Hányan vannak, milyen alakok, mennyire népes a hely, hol van a hátsókijárat és társai. Vannak dolgok, amiket nem lehet levetkőzni, akkor sem, ha épp civilben vagy. Körbetekintek, hogy itt van-e már, hogy egyáltalán felismerem-e. Ha netán igen, akkor őt célzom meg, ha pedig nem, akkor egyelőre csak keresek egy szabad asztalt, hogy leüljek. Általában időben érkezem, sőt az esetek nagy részében inkább kicsit előbb, bár nem mondhatom, hogy túl gyakoriak a találkáim, főleg nem régi ismerősökkel.

Game of death

Az újságíró is megrázza a lány kezét, aztán búcsút intve fizeti mindkettőjük italát, s eltűnik az utcán, Asaminak pedig lassan ideje indulni. Amikor kiér, és felül a motorra, az a furcsa, hogy az egyik sikátorban több motorost is lát, ám azok kisebb bandában ácsorognak a járgányon, de nem indulnak el. Mindenkin bukósisakok, így nem lehet látni az arcukat. Amikor a lány indít, akkor egyszerűen megfordítják a mocikat, és a nem követik, ezek szerint csak megfigyelők. Gyorsan elhúznak jelenteni vélhetően, Asami most zavartalanul kelhet át a város ezen részén, hogy elérjek a bemutató helyszínére, ahol már egy kisebb tömeg fogadja, paparazziktól kezdve, rajongók, de amint megérkezik, két jól megtermett vágott szemű testőr állja körbe, és kisérik be a versenyzők számára kijelölt területre. Miután átöltözött, megkapják a tatamit. Colt meghajol, és kicsit hátravonul bemelegíteni, fekvőzik, üt párat a levegőbe, kőrzi a nyakát, és a vállait. Ugrál párat helyben, hogy meglegyen a rugózás, néhány rúgást is indít. Készségesen megvárja, amíg a lány el nem készül, és miután ez csak bemutató, nincsen jelentősége, hogy különböző neműek, hiszen nem fognak egymáshoz érni. Ha elkezdik, Asami azt veheti észre, hogy az amerikai nagyon statikus, csak a precíz formagyakorlatokat követi, de korrekt, nincsenek nem várt, alattomos támadásai, csak az, ami ilyenkor lenni szokott. Egy-egy ütéssorozat végén hagyja magát levinni a földre, a következőben pedig ő dobja át a lányt, ám amikor mindketten felpattannak, akkor nem sokkal mellettük egy refektor zuhan le a földre, és szakad millió darabra. Ha a lány egy kicsit is közelebb van, akkor biztosan telibe kapja. A nézők soraiban Asami felfedezi a már említett négyest is, ám a megzavarodott tömegben el is tűnnek hirtelen, ugyanis a szervezők azonnal intézkednek, ketten is odarohannak a lányhoz, hogy jól van-e, és sűrű elnézést kérnek, hogy fogalmuk sincsen mi történhetetet, lehet, hogy rosszul lett egy világosító, de vonuljon vissza az öltözőjébe, hogy átöltözzön, gyorsan értesítik, hogy mi is történt.

And... fight!

Az a baj, hogy igaza van. Túlzás, hogy bárkinek is gondját viselem, de a kölykök nem tehetnek erről. Inkább csak megfigyelek, de azt tényleg nem akarom, hogy nekik legyen bajuk miattam. Tudom milyen az az élet, amit egyedül töltesz egy árvaházban, miután a szüleid meghaltak, még azzal is meg kell küzdened, hogy kiközösítenek és semmibe vesznek. Tökéletesen tisztában vagyok vele és nem kívánom ezt senkinek.
- Jól van Jonathan... igazad lehet, ennyi belefér. Pár napot maradhatok. - sóhajtok egyet egy apró biccentés kíséretében. Nem vagyok az a típus, aki semmilyen körülmények között sem hallgat valakire, főleg arra, aki jó tanácsot ad. Nem attól leszel bölcs, hogy minden tudsz, attól leszel az, hogy tudod, hogy mikor nincs igazad, hogy tudod mikor kell inkább másra hallgatni, mint önmagara. A bölcs ember képes beismerni, hogy téved és másik utat választani, ha rávilágít neki valaki, hogy jelenleg épp a rosszon jár. Egy nagyon okos ember tanította ezt nekem, akiben a mai napig sem kételkedem egy pillanatra sem.
- Értem és nem lep meg, amit mondasz, hiába sejtelmem sincs, mégis hogyan és miért csöppentem bele ebben az egészbe. - na ezért rossz az, ha híred van. Nem jó, ha tudnak rólad, de mindent nem kerülhettem el. A mesterem azért mégis csak sokat tett értem, és nem akartam visszautasítani őt, hogy nem megyek el vele azokra a bemutatókra, amiknek volt olyan része, amit ő szervezett. Lassan viszont felállok, ideje indulnom, és sajnálom, hogy ő nem jön velem, de érthető, hogy nem ér rá, és... talán jobb is, hogy nem keveredik bele még jobban ebbe az egészbe.
- Rendben, és tudod mindig bízom az ösztöneimben. Te is vigyázz magadra! Ha ez az egész... ennyire szerteágazó, bajod lehet abból is, hogy figyelmeztettél. - megrázom a kezét. Nem kell több, barátok vagyunk, régi barátok, gyerekkoriak, és semmi több. Figyelem, ahogy távozik, aztán fizetek és én is elindulok. Vissza a motoromhoz és aztán a cél a bemutató helye. Nem kell sok, hogy már a célállomás előtt parkoljak le. Természetesen hoztam magammal váltóruhát, bent van a csomagtartóban a többi cuccom között, ezért hamarosan már a helyemen is vagyok miután megejtettem egy röpke látogatást az öltözőben és persze bemelegítettem. Az azért alapszükséglet, akkor is, ha csupán egy bemutatóról van szó. Aztán el is helyezkedem szépen a küzdőszőnyeg mellett, és persze a meghajlás után jöhet is a harc. Elvileg csupán egy visszafogottabb verzió, bár azok után, amit Johnatan mondott...

Game of death

- Csak hiszed. Mindenkin lehet fogást találni. Pontosan tudják, hogy hol laksz, és gondját viseled hasonló gyerekeknek, mint amilyen te voltál. Ha nem is árvák, de segítségre szorulnak. Talán jobb is, ha egy ideig nem mész vissza oda. Szállj meg itt egy szállodában, legalább a világbajnokság végéig. – Feleli a férfi, és végre egy kicsit fel lehet lélegezni, mert a kinti limuzin eltűnt az utcáról. Ezzel az élet is kissé megélénkül, mintha rettegés ült volna a kávézón, amíg a doktor és az emberei bent voltak.
- Amerikaiak, de több helyen van érdekeltségük, mint mondjuk Macaoban, a kábítószer révén. Most éppen a szerencsejátékban, az öreg szeret maga mellé gyűjteni mindenféle különlegességet. Azt mondják gyűjtő, téged is a trófeájának akar. Mindazonáltal nélkülözhető porszem vagy a szemében, megszerez, vagy eltöröl. – Jonathan látja, hogy Asami készülődik lassan, és csak megrázza a fejét.
- Vissza kell mennem a szerkesztőségbe, megadom az ottani, és az otthoni számomat is, de majd én is kérdezősködöm utánad, hogy hol szálltál meg, tudunk még beszélni. Légy óvatos. Bízz az ösztöneidben, és ha úgy látod, ne engedj nekik. – Nyújt kezet mindenféle romantikázás nélkül, aztán távozik, a lány pedig át tud érni a bemuató helyszínére, amely egészen közel van, és bár a kínai negyedben, de egy tae-kwon-do harcos ellen, méghozzá fegyvertelenül kell majd kiállnia, kard nélkül, és nyilvánvalóan a mutációja szigorú titkolásával. A fickó jól megtermett, szőrös alak, Colt-nak hívják a gi-je alapján, feketeöves, ez egyértelmű. Most csak egy fehér nadrág van rajta, formálisan bemutatkozik, a közönség pedig várakozik, hogy a lány is készen álljon.

How are you Jonathan?

Csendben hallgatom, mi mást tehetnék? Persze közben a gondolatok pörögnek a fejemben, hiszen mégis csak olyasmit mondott, ami nem kicsit meglepő, talán mondhatni sokkoló. Eszembe nem jutott volna soha ilyesmi, még azzal se különösebben voltam tisztában, hogy ennyire ismert vagyok, pedig soha életemben nem törtem különösebben nagy babérokra. Most sem akarok, most sem szándékozom, pedig a szavai alapján nagyon úgy néz ki, hogy... más ezt szeretné. Azt pedig csak próbálom kizárni, ahogy figyelnek, ahogy a kutató tekintetek célkeresztjében vagyok, de talán lassan csökken az érdeklődés. A kinti fickó az, akit felismerek, láttam már, hiába nem követek annyira ilyen versenyeket, de róla még az is tud, aki nem teszi ezt. Elég nagy a híre, finoman szólva is.
- Nem hallottam még a nevét, de... rajtam akkor sem találhat fogást Johnatan. Nem túl igazán vannak sokan, akik köthetőek hozzám. - persze ez nem igaz így ebben a formában. Ott van a mesterem, nem venném jó néven, ha bármi baja esne, de az aki igazán felettem áll mondhatni sérthetetlen. Ellenben ott az iskola, itt van Jonathan, van néhány apró gyenge pont... hát pont e miatt nem szabad kötődni senkihez sem. Futólag pillantok csak fel az órára. Észre sem vettem, hogy iszogatás közben szinte már elfogyott a teám és azt sem, hogy mennyi az idő. Nem csak azért beszéltem meg mostanra a találkozót, mert ez volt a legjobb időpont, azért is, mert így köthettem össze az utat egy másik eseménnyel is. Tény és való, hogy nem volt időm és energiám lemondani ezt a kis bemutatót és annyira azért van bennem tisztelet a harc iránt, hogy ezek után ne tegyem meg, hogy csak úgy nem megyek el.
- Szerinted mit kéne tennem? Hamarosan... indulnom kell, gondoltam elkísérhetnél, lesz egy egyszerű kis bemutató, de ezek után... - nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne megjelenni ott, főleg a kutató tekinteteket látva kintről. Talán tényleg nem volt jó ötlet hallgatni Kodama mesterre és időnként vállalni azt a néhány kisebb versenyt, még ha többnyire azok is inkább csak bemutatók voltak, laza felhívások, inkább csak a fiatalok számára mutatták meg, hogy miért érdemes ezzel foglalkozni. Hogy a harcművészet nem csak egy sport, egy életstílus is egyben, amire ha rászoksz, már nem leszel képes nélküle élni.

Game of death

A férfi szeméből egyértelműen a régi barátság emléke sugárzik, tisztán, tiszteletteljesen beszél a lánnyal. Ahogyan régen is. Sosem merült fel köztük semmi egyéb a barátságon túl, de talán így volt jó, számíthattak egymásra anélkül, hogy az érzelmek bezavarhattal volna.
- Nem zavartalak volna, ha nem lenne ennyire fontos ez az ügy. Úgy gondolom, hogy lehetünk barátok attól, mert más más az életünk, de most úgy véltem, tudatnom kell, mire jöttem rá.
Meghozzák a teákat, lassan csitul is a heves érdeklődés, amely Asamit körülvette, amikor belépett, de még mindig sokan nézik, sustorognak róla. Mintha minimum valami filmsztár jött volna Hollywoodból, így kezelik, csoda, hogy autógrammért nem támadják le. Ellenben azok, akik őt most a kávézó elől nézik, igen sanda tekintetűek, négyen vannak, vezetőjük egy kopaszodó öregúr, kis bajusszal, a másik három egyikéről viszont Asaminak beugorhat, hogy Carl Miller az, a jelenlegi karate világbajnok, azt suttogják róla, hogy szintén különleges. Bár ezzel a kinézettel inkább pornósztárnak illene be, akkora bajsza van. A lényeg, hogy mind a négyen amerikaiak, mégis nagyon otthonosan mozognak itt.
- Egy bizonyos Dr. Land paktált le a japánokkal. Főleg kábítószer megy át a keze alatt, de amibe mostanság beleütötte az orrát, az a fogadások. Maga mellé állít harcosokat, megkeni, vagy megzsarolja őket, aztán hatalmas pénzeket kaszál az eredményeken. Pár nap múlva lesz a verseny, de nem is értem a dolgot, lassan már késő lenne benevezned, de nem csodálkoznék, ha még ezt is el tudná intézni. – Amikor Asami felpillant az egyik órára, akkor láthatja, hogy kissé elszaladt az idő, valamikor kapott egy megkeresést egy jótékony bemutatóra, amellyel nem igazán foglalkozott, de miután nem mondta le, kissé furán jönne ki ha nem jelenne meg. Szerencsére pont itt van New Yorkban a bemutató, amit talán pont a világbajnokság előtti felhozó meccsnek lehet tekinteni. Egy tét nélküli árnyékharc, ahol csak a mozdulatok a lényegesek, nem a valódi ütésváltás, vagy a győzelem.

How are you Jonathan?

Nem igazán tartom számon, hogy mennyire van hírem harcművész körökben, és nem is vagyok kifejezetten egy nagyravágyó alkat, ezért nem csoda, hogy kissé meglep, ami történik és még kevésbé tudom kezelni a dolgot. Nem egyszerű, ezért komolyan életmentő az ismerős szempár megjelenése, mert hát persze az arca is azért felismerhető, de azt mégis csak rég láttam és még gyerekként, de a szeme nem változott, az semmit. Ritkaság számba megy tőlem, de elmosolyodom, amikor kiment, mert ez most szó szerint mentőakció számomra.
- Szervusz Johnatan! Engem pedig megleptél vele, de... örülök, és persze kíváncsi vagyok, hogy ennyi idő után miért. - nem vagyok az a romantikus lelkületű alkat, aki egyből arra gondol, hogy a másik minden bizonnyal csak régi emlékeket akar megbeszélni, nosztalgiázni, ilyesmi. Ez nagyon távol áll tőlem, így hát elsősorban arra gondolok, hogy valami más miatt van. Persze lehet, hogy ez csak kósza gyanú és nincs igazam, eszébe jutottak a régi idők és szimplán beszélgetni akar. Az sem olyan nagy lehetetlenség, vagy mégis? Azt persze kiszúrom, amikor néhány alak hirtelen távozik. Figyelek, nálam ez alapvető, már-már olyan megszokás, amitől képtelenség lenne eltekinteni. Furcsállom a dolgot, ez nem kérdés, de egyelőre most a figyelmemet teljes egészében a régi ismerősre irányítom, annak ellenére is, hogy közben megérkezik a te, amit rövid ízesítés után kortyolok is. Forró, de attól még imádom, jól emlékezett, és nem tudom megállni, hogy pár kortyot ne tegyek a magamévá már az elején. A szavai hallatán összehúzom kicsit a szemöldököm. Nem szokásom versenyezni, nem az én stílusom, nem hivalkodom.
- De... még is kik ezek, akik szerinted felkereshetnek engem? De ne aggódj, nem olyan egyszerű sakkban tartani engem - halványan elmosolyodom, talán magabiztosan is. Olyan valaki áll mögöttem, akiről senki sem tud, így elég nehezen hiszem el, hogy bárki is képes lenne egyszerűen csak hatni rám, elérni, hogy rettegjek, vagy zsarolás miatt rá vegyenek valamire. Nincs mitől félnem és nem szokásom csak úgy megtörni. Elég erős akaratom van ma már ahhoz, hogy ez ne történhessen meg.

Game of death

A kínai negyedbe lett megbeszélve a találkozó, annak ellenére, hogy Asami japán. New York ezen kis szigete kiváló gyűjtőhelye a távolkeleti kulturáknak, és azoknak, akik rajonganak érte. A lány nem az a bombázó, de annyira jellegzetes arca van, ráadásul harcművészeti körökben annyira komoly híre van már, hogy a kávézóban is rengetegen felfigyelnek rá, mintha valami bálvány érkezett volna. Az is a maga nemében, pedig nem tudják róla, mutáns. A harcművészek között is bizonyára sokan vannak, de ő komolyan a világ élvonalába tartozik.
Egyből rohan elé a tulaj, hogy forró szakével köszöntse, külön asztalt adjon neki, felmerülhet a lányban az, hogy ha egy világváros távolkeleti részében jár, legalább valami álcát felvegyen, mert ezzel elég feltűnő. Szerencsére Jonathan megmenti a helyzetet, mert odasiet ő is, és a saját asztalához hívja oda a lányt. A férfi pár évvel idősebb nála, már vegyül a halántékába itt ott néhány őszes tincs, de nem látványos. Amerikai, de nagyon úgy tűnik, hogy tökéletesen elvegyül ebben a kulturában, és a magáénak mondja.
- Asami-san, köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat, igazán örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet kérlek. – Rendel teát, méghozzá pont olyan ízesítésben, amelyre jól emlékszik a lány múltjából. A lány közben észreveheti, hogy páran őket figyelik az egyik sarokból, de szinte azonnal távoznak. Kint az utcán beszállnak egy autóba, limuzin lehet, aztán távoznak is. Jonathan tekintete őszinte, teljesen kizárt, hogy csapdába hívta volna egykori árvaházi társát.
- Térjünk is rögtön a tárgyra. Veszélyben vagy. Évek óta dolgozom újságíróként, sok minden jut a fülembe, és amivel mostanság foglalkozom egy ideje, és ami megütötte a fülem, hogy itt a kínai negyedben mekkora a korrupció. Talán téged is meg fognak keresni, ugyanis a közelgő harcművészeti világbajnokság pár napon belül itt a nyakunkon, azt akarják majd, hogy nevezz be, az ő színeikbe, és úgy táncolj, ahogy ők fütyülnek. Ha nem, hát el tudod képzelni...

How are you Jonathan?

Hazugság lenne azt mondani, hogy nem lepett meg a pár nappal ezelőtti hívás. Nagyon is. Nem igazán szokott régről senki sem keresni, most mégis megtörtént. Jonathan... őszintén szólva alig emlékszem már rá, hiszen nem voltam túl idős, amikor elkerültem az árvaházból. Talán az egyetlen volt, akivel valamelyest kijöttem a magam kissé hirtelen jelleme ellenére is, vagy e mellett mindegy. Akárhogy is, de nem sok gyerek volt, aki jól kezelte a különbözőségemet, egy japán lányt Amerikában, aki még a nyelvet sem beszéli tökéletesen, akinek mások a szokásai, aki egészen más környezetből származik és aki nem mellesleg külsőre is egészen eltérő tőlük. Ő viszont mindezek ellenére nem volt bántó, soha nem csúfolt, és kérdezgette, hogy mégis hogy látok ki a szemeimen. Egyszerűen csak nem az az undok kölyök volt, mint az árvaházban a többség. Nem csoda, hogy ő volt az egyetlen, akitől elbúcsúztam, az egyetlen, akinek azt mondtam, hogy remélem egyszer még látjuk egymást, de persze igazán nem gondoltam komolyan. Kicsi voltam és utána sok minden történt, hogy ez az apróság feledésbe merüljön. Nem gondoltam volna, hogy neki valaha eszébe jut még, eszébe jutok még egyáltalán. Őszintén szólva abban sem vagyok teljesen biztos, hogy megismerem, ha meglátom. Nem tudom... rég volt már ez, nagyon rég, és azóta mindketten változtunk, felnőttünk.
Mégis itt vagyok, New Yorkban egy hívás miatt, ami szinte a múltból érkezett. A motorral a címtől egy sarokra parkolok le. Nem is tudom, megszokás, soha sem szoktam pontosan ott megállni, ahova megyek, mert ha aztán le kell lépni, ha gyorsan kell távozni, akkor jobb, ha a járgány nincs útban, nem vihetik el előre előled, nem tudhatják, hogy nem gyalogosan vagy és meglepetés lehet, ha mégis motorra pattansz nem sokkal távolabb. Szóval leállítom a motort. Nem öltöztem ki, nem is szokásom, egy egyszerű fekete felső van rajtam csak, testhez álló, de nem túl kivágott, féloldalas, az egyik oldalon ujjatlan, a másik oldalon az sem. Hozzá egy szimpla farmer és egy kellemesen kényelmes lapos talpú cipő, tornacipő szerű, de azért annál egy fokkal kidolgozottabb és drágább darab, ami kíméli a lábat és hasznos... minden esetben. Magassarkúm még csak nem is nagyon van a szekrényemben, nem illik hozzám. Leszállok, a bukósisakot a helyére teszem, a gépet lezárom szépen, aztán az irányt a kis kávézó felé veszem, ahol megbeszéltük a találkozót. Az ajtóból már felmérem a terepet, meg szokás, mint mindig. Hányan vannak, milyen alakok, mennyire népes a hely, hol van a hátsókijárat és társai. Vannak dolgok, amiket nem lehet levetkőzni, akkor sem, ha épp civilben vagy. Körbetekintek, hogy itt van-e már, hogy egyáltalán felismerem-e. Ha netán igen, akkor őt célzom meg, ha pedig nem, akkor egyelőre csak keresek egy szabad asztalt, hogy leüljek. Általában időben érkezem, sőt az esetek nagy részében inkább kicsit előbb, bár nem mondhatom, hogy túl gyakoriak a találkáim, főleg nem régi ismerősökkel.

Tárgy: Re: Találka egy régi ismerőssel

» Scarlett és Jonas- régi barátság
» Welsie és Crow - a második találka
» Arthur & Raven - nem mindennapi találka
» Axee & Charles - Koreai találka