10-es szoba

Beljebb sétálva a szobában, enyhén félre tolva a lányt meg is látom a betolakodót: a kutyát, aki a szoba közepén ücsörög, nyalogatja az orrát és lelkesen csóválja a farkát. Jogos tehát a bíráskodásom, hiszen ez itt tényleg egy kutya, egy állat, amit nem szabadna idebent tartani. Várakozóan nézek hát Léa-ra, aki hamarosan magyarázni kezd. Elég abszurd és furcsa magyarázattal áll elő, miszerint Atlasz nem is kutya, hanem Ali, egy ember. Felvonom az egyik szemöldökömet és úgy hallgatom a lányt, majd figyelem, ahogy a kutyus odasétál hozzám és a mancsát nyújtja. Eléggé megdöbbenek ezen, hiszen ilyet azért a legokosabb kutyák sem biztos, hogy csinálnak, hiszen nem nagyon fogják fel, hogy ez mire is való és miért is kell ezt tenniük. Megindul valami furcsa gondolatmenet az agyamba, majd lassan leguggolok a kutyával szemben és megrázom a mancsát.
- Szervusz Atlasz... Ali? - pislogok fel a lányra kérdőn. Látom az elszántságot rajta, hogy egy tapodtat sem fog mozdulni a kutya nélkül. Sóhajtok egyet és megcsóválom a fejemet, miközben a kutya szemébe nézek. Igen értelmes tekintettel találkozik a sajátom és elgondolkozom azon, amit a lány mondott. Hát, láttunk már néhány érdekes dolgot, nemde? Nem ő lenne az egyetlen, aki alakot tud váltani, bár tény, hogy általában az emberi alak a dominánsabb.
- Oké, tegyük fel, hogy hiszek neked... Nektek - nézek a kutyára is, majd lazán leülök az egyik székre, kezeimet az ölembe ejtem, összefűzöm az ujjaimat és úgy nézek a lányra, mintha felelnie kellene.
- Hallgatom a történetet, Miss Nado! - intek a kezemmel, hogy esetleg ő is üljön le, vetek egy oldalsó pillantást a kutyára, majd várakozóan ismét a lányra nézek. Hajlandó vagyok meghallgatni a történetet, hiszen valljuk be: ebben a kúriában nem olyan hihetetlen az, amit a lány mond.

Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen láttam a szőrös négylábút és azt is, hogy Océane szobájába ment be. Ez elég kellemetlen, és mivel kicsit idegesek vagyunk, azt hiszem, hogy muszáj lesz kicsit megdorgálnom a lányt és személyesen kísérni ki őt, hogy engedje el a kutyát. Biztosan meg lehetne oldani azt, hogy itt tarthassa őt, főleg, hogyha kóbor kutya, mert hát bizonyára nem az övé. De ezzel nem akarok foglalkozni sem most, sem később, Charles és Eric meg biztos, hogy nem fog ezzel szöszölni. Ezekkel a gondolatokkal sétálok el a 10es szobáig, hogy ott határozottan kopogtassak. Mintha apró vakkantást is hallanék odabentről. Felvont szemöldökkel fonom össze a karomat a mellkasom előtt és úgy várakozom, hogy kinyissák az ajtót. Lépteket hallok, majd a kilincs lenyomódik és egy picit kinyílik az ajtó. Meglátom a hölgyemény csinos arcát és habár már megszoktam, mindig kicsit meglepődök, hogy szinte egy magasságba vagyunk. A szemébe nézek, majd mellette be a szobába.
- Üdvözlöm Miss Nado! A helyzet az, hogy úgy hallottam, vendége van - jelentem ki határozottan, és mielőtt a lány bármit is tenne, egyszerűen félretolom és besétálok a szobába, hogy ott körbenézzek és fel is fedezzem a kutyust.
- Tiltott vendége. Miss Nado, tisztában van vele, hogy nem lehet állatot tartani az iskolában? - a hangom határozottan cseng, mélyen belenézek a lány zöld szemébe és szinte haragosan, megszégyenítően szigorúan várom a válaszát. Nem szoktam szigorú lenni és megszégyeníteni sem szeretek senkit, de a helyzet az, hogy nekem is kicsit frusztrált az életem mostanában. Ezért nem leszek lágy, hogyha szabályszegést látok. Már pedig a szabályszegés ott fekszik a padlón és úgy figyel minket. Várakozóan nézek a lányra, és remélem, hogy ad valami kellemesen hihető magyarázatot, hogy aztán kikísérjem, hogy engedje el a kutyát.

A folyosón sétálgatva figyelem a diákokat, akik éppen vagy órára, vagy valahova máshova igyekeznek. Nekem jelenleg nincs semmi dolgom, majd a jövő hétre kell kitalálnom egy jó kis gyakorlati feladatot - megint. Nagyon élvezem ezt az egész tanítási dolgot, habár mióta megtudtuk, hogy egy hajónyi diák eltűnt, mindenki nagyon feszült - köztük persze én is. Vannak külön kis kedvenceim is a hajón és nagyon nem szeretném, hogyha valamelyiküknek is baja esne. Bár úgy érzem, hogy ezzel már kicsit elkéstem, hiszen úgy tűnik, hogy eltűntek valahol az éterben a hajóval együtt. Mindenki kicsit feszültebb, és ez a diákokon is meglátszik, hiszen tudják, hogy valami történt, elmondtuk nekik.
Kikerülök két lányt, akik csendesen beszélgetnek, de nem hallgatózom, nem érdekel. Sokat javultam érzelmileg és lelkileg, mióta itt vagyok, de azért még nem vagyok önmagam. Minden esetre egészen jól érzem magam... Azt hiszem. Befordulva az egyik sarkon a lépcsőn meglátom Océane-t, a francia leányzót, valamint egy... Egy ebet. Hogy mi? Összevonom a szemöldökömet és kicsit jobban szedem a lábamat, hogy aztán a folyosón érjem utol a párost. Látom, hogy a 10-es szoba ajtaja becsukódik, majd odabentről beszédet hallok. Vajon a lány tudja, hogy nem lehet állatot behozni ide? Kész állatkert lenne, hogyha mindenki behozná a kiskedvencét. Mivel kicsit feszültebb vagyok az elmúlt hetekben, így talán erélyesebben is ragaszkodom a szabályokhoz. Így hát nem totojázok sokat, határozottan kopog az ajtón. Nem akarok benyitni, annyira azért nem vagyok pofátlan és tiszteletlen. Meghagyom a lánynak a lehetőséget, hogy eldugja a kutyát...