Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
-Akkor szólíts is így. – egy kicsit bepöccenek, hogy talán nem veszi a lapot, de én és a becézések utoljára a seregben volt, mazsola és újonc néven futott. Azóta nem igazán kedvelem, ha nem a nevemen szólítanak. -Hogy csak félig van tele? – vigyorgok. Elismerően vonom fel a szemöldököm. – Jó slungod van. Elkomolyodva és érdeklődve tekintek rá. -Mire lennél kíváncsi, pontosabban? – nem azért nincs túlzottan kedvem erről beszélni, mert feldühít, hanem azért, mert feldühít a helyzet milyensége. Komolyan hallgatom végig. Döbbenet az nuku, viszont csendben maradok egy ideig. -Most nagyon örülök, hogy nem maradtam ott. De nem esett senkinek baja? – mostanában valahogy a képességem elindul a maga útján. Ha ott maradok, egy kráter is kevés lett volna a suli helyén, annyira paprikamérges lettem volna. De most már lenyugodtam annyira, hogy ne foglalkozzak ezzel. Más terveim vannak, amelyek azóta csak még jobban körvonalazódtak. -Hmpf. Nem tudom, milyen tanárnak. A többi meg nem érdekel. Északi? – döbbenek le. – Máris új taggal bővült a csapat? Bíztam benne, aztán meg pofára estem. Nem igazán fogok így bízni másokban. Már nem is akarok. ~Teszem, amit akarok, a többiek meg nem érdekelnek. ~ De nagyon jól ismerem már magam. Nem véletlen teszem azt, amit most fogok tenni. -Totális hülyeség és ámítás a köbön. Nem akarok róla beszélni. Szar az egész, úgy ahogy van. – de csak egy pillanatig maradok csendben. – Hazudtak, elhallgatták, hogy van már egy csapat, akit ráállítottak az ügyre, persze, a csókos bandát. Nekünk meg tilos volt külön menteni. Hát, naná, hogy megyek, ha úgy tartja kedvem. De ezzel a Kátyával vigyázz. Úgy csavarja a szavakat vagy hallgat, ahogy neki jólesik. De… szerelmes. – rántok vállat. – Azt a nyámnyilát mentette meg inkább. De legalább őt megmentettük. Hálleluja! – keserűek a szavaim, meg nem is. Minden élet fontos nekem. A körítéstől vagyok rosszul. -A tiedéből is vegyem ki? – nézek a poharába. – De abba nincs is. – ez a reakcióm a nem érre, mivel a jégre értem. A válaszára muszáj felnevetnem. Elég keserűre sikeredett. -Azt nehezen hiszem. – sóhajtok fel. – Nem mindig voltam ilyen nyugodt. Szóval… csak egy kicsit vagyok sötét? – enyhül a keserű él a hangomban. Szomorú és egyben vidám a mosolyom. Bellsie még sok mindent nem tud rólam. Minden vagyok, csak kedves nem. Értékes meg végképp nem. -Csak meg ne bánd. – felelem csendesen. -Akkor majd jössz gép… héé… - hőkölök hátra és érintem meg a két vállát, úgy nézek rá, de aztán hagyom, hogy átkaroljon. A látványt annyira nem látom, mások talán annál inkább. Nekem ebbe akkor vörösödik bele a fejem, amikor törökülésbe leül és a gravitáció visszahelyezi almáit eredeti helyzetükbe. -Nem tudom. Nem hinném. Ott is nagyon jó. Unalmas? Neked? Nélkülem? – még mindig nem hiszem, elvégre elég zajos teremtés ahhoz, hogy unatkozzon. -Igen. – rövid, tömör és egyszerű válasz. Mert úgy vélem, hogy aki szóba áll velem a nélkül, hogy elküldene a fenébe öt perc múlva, azt nem rémíti meg a személyem. A csilingelésre már csak mosolygok. Kezdem megszokni a boldogság csilingelését. Mivel a hajamat békén hagyja, a morcos kifejezés is múlik az arcomról. -Mit és? – értetlenül tekintek rá. Rátekintek, hiszen már mondtam neki, hogy a bajtársaimat és a lila köd az még rajtam van. A következő kérdésére sem tudok válaszolni, mert a pohár omlásával egy időben mást is érzékelek. -Mi? Tudod kiét fonod be! – oda tekintenék, ahol előbb volt, de nem találom. A kabátom zsebe elég nagy, és ahogy látom a ruhákat, megijedek. -Micsináltam?! – suttogom. A következő mondatra azonban teljesen megkönnyebbülök. Hirtelen akart velem felborulni a világ, teljesen kétségbeestem, hogy pont Bellsiet szedtem szét. Még mindig nem vagyok tisztában a képességemmel teljesen. Gyorsan úgy veszem a kabátom, hogy el tudjon benne Bellsie rejtőzni. A ruháját pedig a motorom csomagtartómba tüntetem. -Ömm.. fizetek! – emelem fel gyorsan a karom, fapofával, remélve, hogy addigra már a ruha és Bellsie is el tud tűnni, bújni. Tiszta ideg leszek, mert tudom, hogy elcsesztem a dolgot. -Hozom-hozom. – rángatom elő a zöldhasúakat és az asztalra teszem. Jattal együtt. Szinte remeg a kezem, amíg a motorhoz érünk, a slotba még bele tudom csúsztatni és elforgatni, de közben óvatosan felveszem a kabátot, hogy védve legyen Bellsie. -Van a közelben egy kis tisztás. Ott jó lesz? Úgy mozgok, mint egy fabábú, és totál ideg vagyok, nehogy összenyomjam. Még sosem voltam ilyen helyzetben és nem tudom kezelni. -Megvagy? – kérdezem még mindig suttogva, végig néma voltam, annyira figyeltem. – Nincs itt senki, a ruháid is megvannak, kiveszem. A tisztás egyik szélén állok le, ahol még van bokor és zöld, el lehet tűnni egy időre. A macit is kiveszem. -Nem akartam, ne haragudj. – arra fel sem figyelek, hogy közben jó pár, vakondtúrásnál jóval nagyobb földhalmok keletkeznek a tisztáson. -Mit beszélünk meg itt? Minden oké? Jól vagy? Minden rendben? – az aggodalom az a kupachalmokkal együtt nő.
Nekem semmi bajom a tonikkal, szeretem, mert amellett, hogy keserű, finom is, szóval nem ezért lepődtem meg. De a válasza annyira egyértelmű, olyan kérdéselseprő, hogy még csak egy meghökkent szájhúzás sem jár neki. Elfogadom. Én már csak így működöm, mindent elfogadok, ha éppen úgy hozza tündéri kedvem. - Emlékszem a nevedre. Nyugtatom meg teljes átéléssel. Nekem akkor is mackó, ha Chris. Fel sem merül, hogy a nevének megmondása burkolt célzás volt arra, hogy ne szólítsam plüssmacinak. Szerintem nincs ebben semmi rossz így nem gondolom, hogy szerinte lehetne. - Egyszer is elég elmondani, hogy a felével. A végén még a szavaidtól kilöttyen a másik fele is! Feddem meg rosszallón összevont szemöldökkel, majd inkább magamba döntöm azt az emlegetett piafelet, nehogy tényleg a levegőbe kerüljön. Üt. De azért nem annyira, hogy ne tudjak magamról. Épp csak lángba borul az arcom pár pillanatra. Bika egy ital ez, ezért is szeretem. - Is-is. Egyikről se beszéltem még veled. Huppanok le a székbe Chrisszel szemben. Azon van a hangsúly, hogy vele nem beszéltem róla. Mert másokkal folyamatosan erről beszélek, ami azt illeti. Hajóút, mentés, tanári kar átalakulása, egyebek. Elég fárasztó, mert ahhoz is jó képet kell vágjak, amihez amúgy nem szívesen. - Nos, akkor mondom miről maradtál le. Eric közölte a tanárnővel, hogy takarodjon, amíg még megteheti. Persze azt elszámította, hogy az orosz nő makacs, mint egy öszvér, szóval az nem akart menni sehová, hanem még szájat. Aztán valami történhetett velük, mert nagyon furcsákat kezdtek el beszélni és mintha lett volna némi sírós él is a hangjukban. Elgondolkodva billentem oldalra a fejemet. Az, aki annyi mindenkit hall és lát sírni, mint én, egy idő után ki lesz hegyezve ezen dolgokra. - Szóval jött az a tojás, ami felemelkedett az égbe, hogy aztán ott szétnyíljon. Elég frankó volt, azon álltak az orosz meg a német. Nemzetek találkája. Megvonom a vállamat. - Nem sír mindenki a tanárnő után, pedig szerintem elég elhivatott volt. Vannak nála rosszabbak is. Az idegesítő zizzent és az öntelt északi fajtából.. Mi volt ezzel a mentéssel? Térek vissza egy kanyarral odébb. A sisakot nyugtázom egy lelkes bólogatással. Jó-jó, felveszek én akármit, csak motorozhassak végre! - De ez nem ér! Kötöm az ebet a karóhoz, de inkább csak sírós-pityogósan könyörgő a hangom, semmint határozott. Benne van a gyerekes nemakarom hiszti is, melyet nem eresztek ki magamból, de nem is rejtek el. Mert nem akarom, hogy igaz legyen. Hülyeségnek tartom, nem is kicsit. És fel se tűnik, hogy a jégkockákra kaptam a reflexiót és nem arra, hogy elment a suliból. Előrébb járok egy hangyányit annál, mint ahol kéne tartanunk. Mert tudom, amit tudok és utálom tudni. Jobb lenne csak sejteni. Vagy még azt sem. - Biztos mondtak, csak most nagyon rossz a kedved és nem emlékszel rá és próbálod nagyon sötéten látni a világot ahelyett, hogy világosban lennél. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nagyon sötét vagy, bár ha az lennél, akkor is kedvelnélek. Darálom el egy szuszra. A sírós él oda, most mosolygok, szinte bátorítón. Elképesztő mértékben vagyok képes váltogatni a hangulataimat. - Miért nem tudtad? Tessék. Az előbb mosoly, most megrökönyödés. Pislogok rá, mint aki most látja először. - Értékes ember vagy, hogyne lennél fontos? Mindenki szereti az értékeket, ez nem sekélyes. Imádom azt a hülye fejedet! Nos, hogy ezt mennyire veszi dicséretnek, azt nem tudom. Mindenesetre én annak szánom, mosolygok is hozzá, s még puszit is köldök a levegőben neki. Magam vagyok a bűbáj, még ha ennek most nem is leledzem tudatában. - Nem tudok olyan messzire és olyan magasan! Nevetek fel. Ennyi, nem kell több, már pattanok is fel az asztalra, hogy nemes egyszerűséggel rátérdelve keveredjek közelebb Chrishez, s öleljem át a nyakát. Értelmes nő iylet nem csinál, főképp, mivel a keblei ilyenkor elég érdekes közelségbe kerülnek a megölelt fél arcával a magasságkülönbség miatt. De ki mondta, hogy én itt értelmes nő vagyok? Törökülésbe helyezkedem eztán az asztalon, mit sem zavartatva magam annak okán, hogy néz-e valaki. - Szívesen mennék, de nem lehet, hogy te is csak nyaralsz ott és itt laksz közel? Olyan uncsi lesz nélküled! Nyafogok, megint. De ő is felvidámodik attól, hogy én is és ez az ördögi kör kivételesen kellemes. Szívecskék kezdenek táncolni a szemeim helyén. - Úgy érted, hogy én a barátod vagyok? Ha olyan alakváltó lennék, aki halmazállapotot tud váltani, akkor örömömben most változnék tócsává, de így csak tapsikolni kezdek, csilingelve mellé, mint valami boldog eszelős. Hawaiira csak bólintok. El fogok menni, ez teljesen biztos. - Jó, és? Nem értem, hogy a katonaság hogy jön ide, de lehuppanok az asztalról, s Chris mellé telepszem hajat bizgerálni. Tudom, hogy nem szereti. Ám nem nagyon érdekel, legalább kizökken egy kicsit. Szemtelenül vigyorgok rá, majd elkomolyodom. Leeresztem kezemet, még rá is ülök kézfejeimre, jelezve zzel, hogy abbahagyom a hajazást, becsület szavamra mondom én! - Kit vesztettél el? Nem teszem hozzá, hogy akkor, vagy most. A felmérgesedésétől hátrébb hőkölök a székben, nekilapulok a támlának. Wow, a plüssmaci grizzly lett. Decukiiiiezis! - Ki csinált veled ilyen szemétséget? Szalad ki belőlem a kérdés, majd a pohárrobbanás nem várt hatással lesz rám. Ijedtemben alakot váltok, mint akkor odahaza, amikor a bátyám megijesztett a vacsoraasztalnál. Rémültem pillázok körbe, s már sederek is, hogy keressek magamnak Chrisen valami elrejrőznivalót. Egy ingzseb, mellényzseb, kabátzseb? Bármi megteszi, csak rejtsen el. A ruháimmal, amik a váltásom következtében a széken maradnak üresen, nem is gondolok. - Hogyapicsába! Ne ijesztegess legközelebb, mert befonom a hajadat! Közlöm teljesen komolyan, ha sikerült elbújjak, ha nem. - Hozd a macimat és beszéljünk máshol! Adom parancsba, de ez inkább könyörgés. Ciki lenne itt visszaváltoznom, eleget tapadtak már rám, nem kívánok pucérkodni. - Ne idegeskedj, majd odakint tombolunk. Cuppantok azért a levegőbe. A hangját hallja, ha nem látja ajkaim mozgását, akkor is. Nem tudok én sokáig haragudni rá. Rá sem, ami azt illeti.
-Igen. – teljesen egyértelműen és magától értetődően válaszolok a tonikra. Sokan az íze miatt utálják, én meg pont ezért döntöm magamba rendszerint. Újabb meghökkenés, ahogy elolvad ettől a ténytől. A nagymackóra azonban megköszörülöm a torkom. -Chris. – a mosoly enyhít az esetleges rövid mondaton. – És igen. – a katonalétet az építész kockafejűsége váltotta fel. Cseberből vederbe effekt. A kilöttyintésre felnevetek. -Ebből még egy lesz, a felével meglocsoltad a felével a levegőt. A fémtojásra tágra nyílik a szemem, majd pedig arra, hogy Eric lelépett, arra már a szám is. -Ezeknél a részeknél hiányoztam. Akkor már nem voltam ott. Mármint, hogy érted, hogy hová mentünk és miért? – hogy tőlem szeretné hallani, ami bármi is legyen, mert ezt a kérdését nem értettem annyira, jól esik. – Úgy érted, hogy a mentőakció vagy a hangosbemondós eset? Másnál lehet, hogy a combomra csaptam volna és méltatlankodtam volna, hogy beszélhetek, ha oda sem figyel. Így csak pislogok kettőt. -Körre? Milyen k…? Ja, hogy a motor? – leesik. – Van pót bukósisakom. – egy van, de ma nem vettem fel. Nem akartam. Még a levegővételben is megállok, ahogy elkezd kikerekedni a szeme. Nem értem. Számomra nyilvánvaló csak, hogy megbuktam? Azonnal a poharam után kapok, ahogy a macit az asztalra csapja. A csapos is odafordul felénk, egy balhé elég volt egy napra. -Hogy? – nézek le a poharamba, elfeledkezve az előző kérdésről. A felismerést követően a jégkockák átszublimálnak, vissza a jégkocka hegyre. – De igen. Teljesen megdöbbenve pislogok rá csendben, sokáig. Én is kedvelem, a sok dilisége ellenére is, de hogy ennyire szeretne velem barátkozni és velem lenni. Mióta először találkoztam vele, azóta van, hogy nagyon hiányzik. Még nem éreztem ilyet. A majdnem síráson tanácstalanul tekintek rá, meg sem tudok szólalni. Mit tegyek? Simogassam meg a kezét, veregessem vállon, hogy fel a fejjel, vagy csak kacsintsak? -Nekem… ilyen kedveset még sosem mondtak… - eléggé érdekfeszítőnek találom a tonikot, immár jég nélkül, hogy azt bámuljam. Teljes zavarban vagyok. – Nem.. nem tudtam, hogy ennyire fontos vagyok neked. – ezt… ki is mondtam? Én, aki majd 8 éve majdnem a földdel tett egyenlővé fél várost? Elgondolkodva tekintek Bellsiere. Először a plüssmacira meredek, majd rá. Miért maciz le folyton? Egy ötlet merül fel bennem. -És mi lenne, ha a szünetekben Hawaiira jönnél? Azon kívül, amikor kedved van? Meghívlak. Repjeggyel együtt. Bár neked repjegy sem kell. – utalok a repülési képességére és zavaromban felhajtom a háromnegyed tonikot, jó szénsavasan, marha keserűen, el is fintorodom egy rövid időre. Nem így szoktam meginni. Nem tudom, ki az a Zach vagy ki az Merci, de most jelen pillanatban nem is foglalkozom ezzel. A hangulatváltására azonban megnyugszom. -Gyere el, és döntsd el magad. – felkönyökölök az asztalra, hagyom, hogy ezúttal a jókedve rám is hasson. – A barátaimért bármit megtennék. Csak tudjam is megtenni. És örülök, hogy megtehettem. – elmosolyodom. -Katona voltam. A mit is? – hallottam ám, a képemre van írva, utólag visszarakta a fejem az információt, amit hallottam, de nem ért el az agyamig. Talán azért is szólt akkorát az a balhorog. -Na, mondom, hogy a hajam hagyd békén! – legyezgetem el a fejemről. – Ha abbahagyod, elmondom. Rámeredek aztán. -Mondd, hogy viccelsz. – még a végén tényleg az lesz, hogy duplán hülye voltam? Veszek egy mély levegőt. -Amikor idejöttem, úgy jöttem ide, hogy a feladatom a védelem lesz. Ex-katonaként nagyon is érthető, mért. Nem volt, nem tudtam őket még megmenteni sem. Zavaros nekem az egész, de hasonló helyzet miatt már veszítettem el számomra fontos bajtársakat és … még egyszer megtörtént velem. – mégis felmegy bennem a pumpa. – Nem tűröm, ha palira vesznek. A pohár nem szétrobban, hanem összeomlik, ahogy megadja magát a képességemnek, amit a dühöm szabadjára engedett, pontosabban önkéntelenül fókuszált. Szerencse, hogy ital már nem sok volt benne. -Fenébe. – visszarakom az italt az ismét összeállított pohárba. Nem érdekel, hogy ha meglátják is. Már nagyon sok minden nem érdekel. -Inkább elviszlek arra a körre. Kettőre is. – muszáj lehiggadnom, pedig azt hittem már, hogy jobb lesz. A kabátom után nyúlok. Talán jobb is, ha elmegyünk innen most. Kiveszem a csomagtartóból a bukósisakot és átadom Bellsienek, ha kimentünk. -Nem vicc, tessék felvenni. Nem csigatempó, amit hajtok. Nem szeretném, ha bajod esne. Ha felpattan mögém, farolás nélkül ezúttal, rávágom magunkat az útra és sebességet adok neki, isteneset.
Nem tudom, hogy ki mit szokott, én sosem úgy működtem, mint mások. Vetődöm, ölelek és puszilkodom, mert ez esik jól, mert megmentett engem, mert kedvelem őt és mert ilyen vagyok. Nem várok viszonzást, nem fáj, hogy nem cselekszik viszont. Elég nekem, hogy nem lökdösött le magáról, s nem állt félre, hadd repüljek füstbe ment tervként tovább. - Tonikot? Kerekednek el a szemeim. Úgy nézek Chrisre, mint aki szellemet látott. Aztán elönt a decukiii érzés és a macit magamhoz ölelve pillogok rá, teljes elolvadással. - Nagymackó szabálykövető, ez édes! Nem ironizálok, teljesen le vagyok nyűgözve, a dicséretem őszinte és valószínűleg émelyítően, idegesítően cuki. Megrázom a fejem a csapos felé nézve. - Még ezt sem ittam meg, köszönöm, nem kérek újat! Emelem meg abszintos poharamat. Ezzel a lendülettel ki is locsolom belőle a piát, de sebaj, ezen is tudok nevetni, belőlem így jön ki a feszültség. Pedig még nem ittam egy kortyot sem. - Basztikulacs! Kuncogok, s a biztonság kedvéért fel is hörpintem egyben a maradékot. Most jut eszembe a rendelés. Már jöhetne a másik, de ha nem kapcsol a csapos, akkor mindegy. Figyelmem Chrisé, felé fordulok leülve, ölembe vonom a mackót, a fülér büngyürgetem, miközben beszélgetünk. - Mindent. És hallottam, igen, de ez nem azt jelenti, hogy nem tőled szeretném hallani. Hová mentetek és főleg miért, s hogy lett ennek a következménye az, hogy egy nagy fémtojás repkedett a birtokudvaron, majd Eric Lensherr lelépett szó nélkül? Kérdezek, mint akinek muszáj. A hangosbemondóból nem derültek ki a dolgok világosan, főképpen mivel attól kezdve szólt a szövegelés, hogy elkezdődött a dráma, de az előzményeket nem tudom. A diákok sem hülyék, sokan kérdezgetnek erről azóta és nem tudok nekik mit mondani. De akarok. Ezért is jó, hogy itt van Chris és kérdezhetek tőle. Remélem válaszokat is kapok. Ekkor kattan le. Motorozik? Elkerekednek a szemeim. - Elviszel egy körre? Sóvárgok kifelé az ablakon, a motort és azt vizualizálva, hogy száguldunk vele. Nem is tűnik fel, hogy milyen furcsán szövegeztem meg a kérdésemet. - Hogy mi van? Fordulok vissza, mint akit megcsípett valami. Dinnyényi méretűre tágulnak szemeim. Reméltem, hogy ez az egész elmenetel csak egy rossz vicc. - Mi a büdös hóhér kufferját csináltál? Miért? A macit az asztalra csapom, méltatlankodásomban majdnem kiöntöm vele Chris tonikját. - Nem jég nélkül kérted? Kérdezem, amikor feltűnik, hogy valami hegyecskék úsznak a nedűben, s mintha úgy hallottam volna, hogy a rendelés nem így szólt. Elég szórt a figyelmem, csapongok. Nem lehet mondani, hogy nem így szoktam, de ez az eddigieknél is durvábban jön elő belőlem. Kissé kiakadt a mutató, kezd mára sok lenni az információ. - Persze, hogy arra! Biggyednek le szomorúan ajkaim. Remegő szájszéllel nézek Chrisre, majd inkább a macit kezdem szuggerálni. Eléggé olyan jeleket adok, mint aki menten sírni fog. A hangom is vékonyabbá válik, nyafogóssá. - De ez így nem jó! Nyüszítek fel, a kérdését teljesen figyelmen kívül hagyva egyelőre. - Én nem Hawaiin akarlak, mert az messze van és úgy nem lehetünk barátok és nem mehetek az idegeidre és nem ismerhetlek meg jobban és te sem ismerhetsz meg engem és különben is, utálni fogom az iskolát és az alagsort nélküled! Szorítom össze dacosan a számat. Igen, ilyen, hogyha kedvelek valakit. Maximális pióca lesz belőlem, s olyan hangulatingadozásokat produkálok, mint azt épeszű ember soha. De legalább nem sírok, ugyanis a kérdés eljut a tudatomig, s a kimondani kívánt reakcióm elveszi nyavalygó-kedvemet. - Inni akartam bánatomban. Vallom be az igazat. Chris felé tartom a plüssmacit. - Mert tudtam, hogy nem fogsz visszajönni, ezért vettem ezt a macit, mert olyan, mint te és ha már kimozdultam akkor gondoltam, hogy iszom is, mert az abszint finom és különben is. Meg hát hogyne. Egyedül néha jó. Mercit nem hozhatom mindig, mert kiskorú, Zach meg dudvabeszerző-körúton van, vagy min. Vonogatom a vállamat, majd váltok hangulatot megint. Lelkesen csilingelővé válik a hangom. - Hawaii szép? Egyébként meg köszi, amit a fickóval tettél, hogy megvédtél meg minden. Jó erős vagy ám! Ugye.. ugye nem hallottad azt, amit mondtam neki? Egyértelmű, hogy melyik mondatomra célzok. Elég ciki lenne, ha Chrisnek leesne a titkom. Bár, talán kevésbé lenne gáz, mint az, hogy a kirohanásom után esélyesen azt is hiheti, hogy ő tetszik nekem. - De milyen feladatot nem? Látom rajta, hogy zavarja a dolog. Felpattanok vele szemből, s mellé telepszem, megborzolom a haját. Csak azért is. Hátha ettől majd puffogni fog, de nem lesz rosszkedvű. Esküszöm, mint az oviban, körülbelül úgy viselkedem, de mégis teljesen természetes nekem ez az egész.
A sprintre, majd a nyakba ugrásra megrökönyödök. Nem ilyenkor szoktak sarokba vonulni és jégkrémet enni és a pokolba kívánni minden társamat, velem együtt? Mégis elkapom és hagyom, hogy lábával átfonja a derekam. Átölelem, azt hiszem, hogy akkor ezek szerint erre most szüksége is van. A puszit nem viszonzom, szavam sem akad, és ez nagy szó nálam. Az is. Le vagyok döbbenve és még az adrenalin is ott van ám rendesen. -M… - nem értem, de még visszakérdezni sem tudom, csak úgy dől Bellsieből a rengeteg mondat, szó, kérdés. -N… - ha így haladok, talán estére meg is lesz az ábécé összes betűje. A hirtelen váltásra megint megnémulok. ~Mivan?!!~ Állok, mint egy bálvány és úgy bámulok rá, mint hal a partra. -Egy tonikot citrommal, jég nélkül. – a csapos érdeklődve néz vissza rám, mint ha azt üzenné, hogy amúgy anyukám jól van-e. Vállrántok. Vezetek. Akkor meg nem iszok. Alkoholt. -És egy olyat a hölgynek, amit kért az előbb. A kabátot felmarkolom és magam mellé dobom, ahova leülök, és leteszem a kimért italokat. -Akkor haladjunk sorban. Motorozok. – mutatok ki az ablakon. – Mindent? De hiszen hallottad. – ellentétben velem. Addigra már nem voltam a birtokon. Jobb is. Rákönyökölök az államra és a jeget szuggerálom a tonikban. Valahol folyton azon kattog az agyam, hogy az előbb még macerálták Bellsiet és most meg úgy tesz, mint akivel nem történt semmi. Talán.. csak így akarja takargatni az érzelmeit. Így aztán hagyom. -Már… nem mehetek oda vissza. Ha lehetne, sem tenném. Kiléptem. De. – tárom szét a kezem. –Az itteni irodámat nem zárom be. Van még egy New Yorkban is, át fogom őket csoportosítani oda, de a lakásom megmarad itt. ~Én marha!~ Csak most értem meg, miért kérdezi. Rámeredek. -Ha ezzel arra akarsz kilyukadni, hogy találkozni szeretnél még velem. Én is szeretnék. A tenyeremet csikizheted, de a hajamat békén hagyni. – hát persze. Úgyis tudom, hogy azt fogja birizgálni folyton. Felhúzom az ital felét. -És te mit keresel itt? – nem fogok arra rákérdezni, hogy ki volt az, akit kidobtam. Nehéz bevallanom, de Bellsie zizis jelleme jól esett akkor és ott és jó újra látni. Nem igazán tudok a viselkedésével mit kezdeni, de számomra így olyan, mint egy teljesen új ház terve, vagy egy anyag, ami hirtelen új jellemmel gazdagodik. És jól esik, hogy ha valóban úgy veszem, akkor marasztalna. -Elmegyek. Hawaiira. Ha szeretnél kiruccanni oda, csak keress meg. Az ajtóm itt is és bárhol, nyitva áll. A folytonos költözésben az a legjobb, hogy mindig van barátom, akárhová megyek. De mindig rossz arra gondolni, hogy egy ideig nem látja az után, hogy elutazik. És Bellsievel csak nem rég ismerkedtem meg. Hiányozni fog, hogy nem töri rám az ajtót esetleg, amikor nem is számítok rá. -Nem tudtam azt a feladatot teljesíteni, amit vállaltam azzal, hogy az intézménybe kerültem. Így azt választottam, amit. – hátradőlök. Nem vagyok elégedett, nagyon nem.
Szorongatom a macit, leginkább annyira, hogyha szivacs lenne, akkor már minden vizet kinyomtam volna belőle. Szégyenkezem, de nem pirulok bele, biztos vagyok benne, hogy már az egész kocsma hallotta, amit mondtam, főleg, hogy ez a vadbarom úgy ordítja szajkót játszva, mint akinek muszáj. - Bekaphatod, te farok! Morgok rá, mert nem akarom, hogy azt higgye, meg tud ijeszteni. Tulajdonképpen nem is tud, el tudnék menekülni, hogyha akarnék, de ilyenkor mindig a múlt tör elő belőlem és teljesen belekövülök a pillanatba. Hallom én az ismerős hangot, de a kikerekedett szemű pislogáson kívül másra nem futja. A nagydarab kopasz hamar kívülre penderül, én pedig egy szempillantás alatt olvadok fel és mit sem törődve semmivel, nemes egyszerűséggel Chris nyakába vetem magam. Megint. A macit a háta mögött szorítom össze, hozzányomva Chris hátához így. Mivel már megmutattam, hogy elég nagyot tudok ugrani, nem érheti meglepetés, de ha mégis, akkor maximum elborulunk. Ha már a nyakában vannak a karjaim, akkor dereka köré igyekszem kulcsolni a lábaimat is, így helyezve kényelembe annyi időre magam, amíg úgy nem érzem, hogy elég hosszú volt már az ölelés ahhoz, hogy kifejezzem a hálámat. Nem vagyok nehéz, felteszem elbír. Vagy leráz magáról. Vagy elesünk. Nem érdekel. A lényeg, hogy itt van. Már nem is olyan fontos az a plüssmaci, amikor van helyette hús-vér. Tündérpuszi helyett most emberi alakos puszit kap, majd vagy így, vagy úgy, de levakarom – vagy levakaródom – magam róla, s megállok vele szemben, a medvémet lógatva magam mellé eresztett karral lefelé. - Hogy kerülsz te ide? Hová mentél? Mi volt ez az egész? Nem vagyok süket, mindent hallottam! Mindent tudni akarok! Nem kérdezek, hanem már-már utasítok. Nagyon is világos lehet, hogy miről beszélek. Nem volt olyan rég az a hangosbemondós eset. - Ugye nem az van, hogy soha többé nem látlak az iskolában és nem jössz velem le abba a szobába és nem hagyod magad kirakatni onnan velem és nem keveredünk többé vissza a sulilépcsőre, hogy jól megcsikizhessem a tenyeredet? Magyarul: ugye nem mész sehová? De persze ezt Bellsiesen sikerült megint megfogalmaznom. A pult felé tekintek, majd vissza Chrisre. - Iszol velem? Olyasmit még úgyse csináltunk soha. Abszint? Annak illik hozzám a színe, nem? Vidámodom fel. Hiába, emberként mondjuk két érzés is elfér bennem, de egynek van igazi intenzitása. Az előbbi öröm után aggodalom, utána lecsesző stílus, most meg megint lelkesedés. Még mindig nem lehet könnyebb követnie engem, de pont nem érdekel, hogy a bár törzsközönsége hogy vélekedik a műsorról, amit leadtam, leadtunk az imént.
Nem vagyok dühös vagy mérges, mégis többet járok a konditerembe. Tisztára mossa a fejem és józan gondolkodásra sarkall. Na és ott van a motorozás is. Ma nem volt tárgyalás, megbeszélés, és a másik vonalon történt katasztrófa nem lehet kihatással a másik életemre. Így nyugodtan motorozok az után, hogy tökig leizzasztottam magam a konditeremben. Mondhatnám, hogy a felnőttek dolga nem az enyém, de… felnőtt vagyok, saját döntéssekkel, saját felelősséggel. Megszoktam, hogy utazok, költöztetem a központi élethelyemet. Így ez a váltás nem lesz a számomra megrázkódtató. Vagyis remélem. Mivel sokat utazok, így igazából sosem vagyok sehol sokáig távol és sehol sem vagyok túl sokáig. Kóla és hot-dog. Ez kell. A gyomrom is jelzi, miután az egyik elég unalmas útszakaszon vagyok. A szokásos satufék elmarad. -Jó napot! – a fekete ujjatlan pólóra dobott bőrkabát lekerül rólam, a napszemüveggel együtt. Farmer és csizma a másik részemen. Nagyon éhes vagyok. Beszűkült látásterem nem is figyel arra, mi is zajlik a környezetemben, a cuncimókus azonban megüti a fülem, hogy aztán elsikkadjon, végül a durungra már odafigyelek. Ledobom a kabátot a szék karfájára és odafordulok. Összevonom a szemöldököm és már lépek is oda a kettőshöz. Az ipse csak annyit érezhet, hogy a vállát megragadják és az arcába kap egy jobbos öklöt. -Saját súlycsoportoddal szórakozz, öregem. A másik megtántorodik, de még mindig nem adja fel, visszalép és visszakapom, amit ad, nem tudok időben hárítani. Baromira sajog a vállam, odáig tudtam csak elvezetni. ~Kijöttem a formából? A picsába.~ De máris mozdul tovább a kezem és nemes egyszerűséggel ismét képen bokszolom. Ez már erősebb, főleg, hogy a bal horgom pedig elég végzetes. Nem szólok semmit, a kezem és a tekintetem beszél helyettem a férfi helyett. Testi erőfölényt akar? Megkapja. Sosem szerettem, ha ilyet látok. Hathatott rá, mert bár féltérdre esik, feláll és az ajtó felé veszi az irányt, természetesen jár a szája és cifra szavak közepette fenyeget. Én még mindig ott állok, a kezem ökölben az oldalamon, ütésre készen. Csak akkor engedem le, ha már kint van az ajtón. Ekkor fordulok vissza, de még mielőtt kérdezhetnék, pislogok kettőt, majd rábökök messziről Bellsire, de nem tudok megszólalni. Az adrenalin még dolgozik bennem.
Kérve kérni, összenézni, Vesztes volnék, jól tudom.
Inni kell, néha kell. Amióta nagykorú vagyok még legálisan is teszem, szóval nincs ebben semmi kacifántos. Az egy picit necces volt, amikor legutóbb Mercit vittem magammal, de őt sem ma szülte az anyja, egy kis részegség nem ártott meg neki. Legalább vicces napot töltöttünk együtt és nem gondolt a barátnőjére meg a vele kapcsolatos gondokra. Az, hogy én egy kicsit belehaltam, az egy másik dolog. Régen volt, mint ahogyan az meg nem volt régen, ami az iskolában történt. Forog a gyomrom, hogy őszinte legyek, pedig én lojális darab vagyok, nem szólok bele a dolgokba. De mégis, úgy éreztem, hogy futnom kell, szaladnom, amíg a lábam bírja, bevetni magamat Zach virágoskertjébe és ott ücsörögni egy bokor tövében tündéralakban, amíg helyre nem áll a lelki békém. Tanácsadó vagyok, de vajon nekem mikor és ki ad tanácsokat arra vonatkozólag, hogy hogy ne szakadjak ketté? Mercinél is azt éreztem, hogy az egyik felem tombolna, a másik vigasztalná és mellette állna, s most ugyanez van az iskolavezetést illetőn is.
Végül nem keveredtem a virágok közé, inkább egy játékboltba vettem be magam. Most meg itt ülök a Hump Bar pultjánál, előttem egy plüssmackó és egy pohár zöld lötty. Ütős, de bírom. A színe miatt választottam, ha már zöld tündér vagyok, hát igyam is, amit rólam neveztek el. Egy pohárnyiba még senki nem halt bele. Nem nyúlok a pohárhoz, csak játszom a tetején ujjaimmal. Révetegségemből az ráz fel, hogy hozzám szól valaki. - Baj van, cicus? - hallom a hangot, melytől azonnal szemforgatási ingerenciám támad. - Te vagy a baj! Hárítom el a nagydarab kopasz közeledését. Most pont nincs kedvem agyatlan tahókkal bájcsevegni, mindannak ellenére nem, hogy a „van elég bajom” erős túlzás lenne, hisz nekem nem kéne, hogy bajom legyen, elvégre engem senki sem bántott. De méltatlannak tartok bizonyos bánásmódot, azt kell mondjam. A kopasz mozdul felém, én meg előle el, egészen addig a pontig, amíg a macihoz nem nyúl a mocskos, bagószagú mancsával. Akkor szakad el bennem valami, lehuppanok a bárszékről és mivel az nincs a talajhoz rögzítve, nemes egyszerűen felkapom és oldalba küldöm vele a barmot. Nem vagyok egy kolosszus, így több ebben a mozdulatban a méreg, mint az erő, de legalább meglepettségében elejti a plüssömet, szóval utánakaphatok. Kár megtennem, mert amint lehajolok, már nyúl is a hajam után, hogy aztán nagyjából itt fagyjunk bele a pillanatba. Ölelem a macit és hagyom, hogy megrángasson. Sok minden jut eszembe a múltamból, megmerevedek, kikapcsol az agyam és védekezőfunkcióra állok. Nem akarok tudomást venni arról, ami körülöttem zajlik. Érzem, ahogy a pultnak vág és látom, ahogy elém tornyosul, mellém támaszkodva nagy mancsaival. Nézem őt, a veséjébe látok, de nem mutatom, hogy félnék tőle. Szégyenítettek már meg, ez sem különb. - Még mindig én vagyok a baj, cuncimókus? - kérdez én pedig köpök. Egyenesen a szeme közé. Hogy ebből mi lesz? A jó ég tudja, de momentán nem is érdekel. Ez egy szar nap volt eddig is, s csak azt sajnálom, hogyha kiborogatjuk az abszintomat. Rohadék drága volt! - Nem vagy az esetem, túl kevés a hajad és zavar a durung a lábad között! Jegyzem meg, nem gondolom át. A röhögésétől felforr a vérem. Kár volt megszólaljak, azt hiszem. De már késő meghúzni magam. Emeli a kezét, tudom, hogy hová akar nyúlni. Szorosan lehunyom szemeimet. Nem akarom tudni. Nem akarom látni. Fényes nappal van az istenért! Nem akarom. Nem. Nem hagyom!
"Ha olyat akarsz tenni ma éjjel, amit holnap reggel megbánnál, aludj délig."
Nem vagyok se nyugodt, se higgadt, se megfontolt, se kedves. Legalábbis kevesen tartják ezeket a jelzőket optimálisnak rám. Meg se lepne, ha hallanám a fickó gondolatait, nem ő az egyetlen, aki hidegrázást kap tőlem. Mondjuk nem tudom, hogy miért nem sepreget a saját portáján, amikor őt sem ma szülte a jó szándék és a kedvesség angyala. Szerintem megérdemeljük egymást, a sors fricskája az, hogy éppen együtt sikerült belekeveredjünk ebbe a dologba. - Ahogy érzed! – hagyom rá, s tárom szét megadón karjaimat. Ha elbír vele, hát bírjon el, de én aztán soha többet nem ajánlom fel, hogy segítsek neki bármiben. Egohuszár. Nem tudom, hogy a férfiak miért ilyenek, hogyha a járművekről van szó. Liam is halálosan érzékeny volt arra, hogyha nem hagytam vezetni. Mondjuk tény, hogyha megsérült volna akkor nem hogy nem vezetnénk most itt, de talán én nem is élnék, mert úgy ugrottam volna neki a fegyvereseknek mérgemben, mint egy eszelős. Bekapcsolom az övemet, mert mégsem szeretnék kiszállni a szélvédőn, hogyha zsarum netalán a kormányra bukna ájultában, amit a vérveszteség okoz neki. Persze nem tudhatom, hogy milyen mély az a sérülés, orvos nem vagyok, s esélyem sem lenne megnézni. Na meg nem is az én dolgom. Elvagyok hát azzal, hogy készenlétben állok, hátha el kell kapjam a kormányt annak érdekében, hogy ne burdáljunk megint az árokba bele. Egyszer elég volt az ilyesmi egy este folyamán. - Mikor ittunk pertut? – borul ki a bili nálam. Nem elég, hogy leszúr, de még le is tegez. Hát a pofám leszakad! Csak tudnám, hogy miért jár egy ilyen modorú fickónak ilyen jóképű fej. A természet elpocsékolta a művészeti érzékét vele. - Akkor tedd meg! – tegezem vissza. Őszintén szólva nem nagyon emlékszem, hogy a karambol és a lövöldözés hevében eddig hogy beszéltem hozzá. Az is lehet, hogy letegeztem én is már korábban, na mindegy, most már leszóltam, maradjon is így, hadd érezze a törődést. Nem veszem magamra a kihangsúlyozott „én”-t. Ő megteheti, persze, de én is megtettem, s ki is fogom fizetni a büntetést, szóval csak ne pampogjon ennyit, mert a sok beszédtől kihűl a gyomra még véletlenül! - Tekintve, hogy bezuhantam a kocsimmal egy árokba, szerintem a kórház nekem is megfelel! – forgatom meg rá a szememet, s még a szemöldökömet is összeráncolom rosszallóan, amivel csak azt érem el, hogy megint belesajdulok a felrepedt bőr okozta fájdalomba. Nem tudom, hogy hogy nézhet ki a fejem, de ha össze kell varrni, az biztos isten, hogy nagyon mérges leszek. Nem mehetek tárgyalásra úgy, mint egy egész vert had! Hogyha eljutunk a kórházig, köszönöm szépen, de nem kérek többet a rendőröm közreműködéséből. Hagyom, hogy ellássák a szemöldökömet – nem kell varrni, csak kapok rá két jóképű sebösszehúzó tapaszt, ez egy fokkal jobban mutat, mondjuk frufrum az nincs, amivel eltakarhatnám – majd angolosan távozom. A pia már rég kiment belőlem, szóval a szédülésem valószínűleg egy enyhe agyrázkódásnak tudható be. Idejét érzem annak, hogy taxit fogjak, s elhúzzak haza. Micsoda nap! Rémület.
Komolyan kiborít ez a nő, mintha csak mindenre lenne valami hülye és persze rémesen idegesítő megjegyzése. Komolyan közel vagyok ahhoz, hogy amikor végre bekerülök a kocsiba, akkor ne rúgjam ki onnan a francba ugyanazzal a mozdulattal. Csak azért nem teszem meg, mert zsaru vagyok és mert ő nő és szorult belém ennyi jó érzés, meg az anyám mégis csak arra tanított - próbált tanítani -, hogy a nőket tisztelni kell, de... őt nem egyszerű. Egyáltalán nem mondható egyszerű esetnek. Úgy káromkodik, mint egy kocsi és persze semmire sem hallgat. Megszoktam már, hogy az engem körülvevő nők nagy része, főleg azok, akiket hosszabb távon ismerek - a nővérem és az anyám - nem így viselkednek. Ők nyugodtan, átgondoltak és egy kicsit sem alpári a stílusok, ez a perszóna viszont... szöges ellentétük. Újabb csúnya nézést kap, amikor még a kormányt is elorozná tőlem. Fáj a vállam persze, rohadtul, de attól még tudok vezetni és a lábam is teljesen ép, szóval nem kell itt túlzásba vinni a nagy segítő szentet és amúgy se hiszem, hogy azért ajánlotta fel, mert olyan nagyon aggódott értem. Amilyen sebességgel ment, amikor elkaptam, ha jól sejtem nem az a típus, aki fél egy kis autókázástól. - Ne aggódjon szívi, el tudok még bánni egy kocsival. - vetem oda, aztán persze bele is taposok a gázba. Nem azért, mert azt hiszem bárki is utánunk jön... repül, inkább csak jól esik. Meglőttek, a kocsim ripityára tört, hogy csesznék meg, hát persze hogy baromi pipa vagyok! És akkor még ezt a csajt is el kell viselnem, pedig őszintén szólva itt helyben megállnék, miután a büntetőcéduláját a kezébe nyomtam, hogy szálljon ki aztán szépen stoppoljon magának valami jómadarat. Ha kicsit kivillantja a combját, meg lejjebb húzza azt a felsőt biztos lesz, aki megáll neki... minden értelemben. De mondjuk, ha ma jó fiú vagyok és fogjuk rá, hogy még türelmes is. - Komolyan attól vagy boldog, hogy minden szarba beleugatsz? Ha gyorsan akarok menni, gyorsan megyek világos? Én... megtehetem! - kicsit megnyomom azt az ént, hogy érezze, hogy ő nem teheti meg, akkor sem, ha egyébként mindenféle kellemetlen ízeket tud a másik szájába idézni... vagy mi a francot csinál. - Hol tegyelek ki? Mert én elsősorban elhúznék egy... kórházba. - tartom én magam, csak időnként pislogok pár nagyobbat. Azért minden ellenére kicsit lassítok, tényleg nem kell nagyon teperni, meg az nem lenne hasznos, ha kétszázzal hasítunk és mondjuk közben ájulok el itt a kormányra. Futólag nézek csak oldalra, elég szépen vérzik, nem is olyan kis karcolásról van szó, ha jól sejtem, de pasi vagyok... úgy teszek, mintha semmiség lenne.
"Mi lehet a kedvesség fokmérője? Mitől függ, hogy ki kap többet, és ki kevesebbet? Nos, a kedvesség fokának "szabályozója" nem benned van. Hanem a másikban. A kedvesség foka a másikon múlik. Tőle leszel igazán kedves."
„Nézzenek oda! Még a végén nekem kéne rosszul éreznem magam amiatt, mert megcsillogtattam a képességemet és ezzel leszereltem egyet a támadóink közül? Abból ugyan nem eszel édesapa!” - jutok el idáig gondolkodásban, amikor megint lövés dördül. Ezúttal jó közel vagyok a tűzhöz, így még jobban megmássza dobhártyámat. - Apicsába! – szökik ki fogaim kerítésén a nem túl úrinős megjegyzés, melyet egyrészt a lövés hangja csal életre, másrészt pedig az, hogy a mellettem emberkedő rendőr válla megvonaglik, mintha ugyan azt találták volna el. Ha foglalkozik a lövéssel, ha nem, a teste ösztönös reakciókat ad, olyanokat, melyeket nem tudok nem figyelembe venni. Az kéne még, hogy harcképtelenné váljon nekem, vagy ne adj isten elpatkoljon! A végén még a nyakamba varrják, hogy miattam megmakkant egy FBI-os. Nem hiányozna a hírnevemnek, enyhén szólva tönkretenné a renomémat és a munkámat is. - A keze járjon, ne a szája! – morgok, mint a bolhás kutya, de ezúttal csak azért, mert aggodalom üli meg lelkemet és nem akarom, hogy erről ő is tudjon. Tök hülye dolog egyébként is aggódni egy olyan férfiért, akihez nem hogy semmi közöm, de még meg is büntetett, szóval a pénztárcám is bánja a jelenlétét. Bepattanok az anyósülésre, mert igen, azzal már én is képes vagyok megküzdeni, hogy kinyissam az ajtót, benyúlva a betört ablakon. Ha sikerül gyorsabbnak lennem rendőrömnél, akkor belülről kinyitom neki a vezetőfülke oldalán levő ajtót is, kissé áthajolva az ülésen. A kellemetlen íz és szag közben már semmissé vált, elengedem az érzékeiket, nem szórakozom velük tovább. Ha eljutunk oda, hogy beszállt, előkapom magamból minden kedvességemet, s megkérdezem a következőt. - Jól van, vagy vezessek én? Ha ismerne, akkor tudná, hogy szerintem a férfiak híresen nem tudnak olyan jól vezetni, mint a nők, s például a legjobb barátom a megmondhatója annak, hogy micsoda száguldásmánia szorult belém. Liamet sem sodortam soha veszélybe, amikor együtt autóztunk vagy motoroztunk, de mondta párszor, hogy úgy vezetek, mintha egy autós üldözésben vennék részt folyamatosan. Nesze neked predesztináció. Itt az én autósüldözésem, csak győzd meghallgatni majd, kis hülyém! A kérdésemnek úgy tűnik, hogy nem sok foganatja van, maradok hát az anyósülésen és egy időre befogom a számat. Hasogat a fejem, úgyhogy a belső kalapálástól csend ugyan nem lesz a fejemben, de legalább nem megyek például Evan idegeire. Azért nem telik bele sok idő, s mégis meg kell szólaljak. Főleg, mivel hátranézve úgy látom, hogy senki sem jön utánunk. Mivel is jönnének? Elvittük a kocsijukat. - Hacsak nem akarunk Japánig autózni romantikus kettesben, akkor szerintem már lejjebb vehet az agaraiból. Lószar sincs a seggünkben! – bújik ki belőlem megint az úrinő. Szép és bájos beszéd, Lari, csodálatos! Igazán nem tudom, hogy egyesek miért csodálkoznak azon, hogy nincs pasim. Talán ez a frenetikus modorom lehet az oka?
De most komolyan miért nem lehetett a nyüves kocsi mögött maradni, amikor határozottan felszólítottam rá, hogy ne szambázzon már az út közepén, amikor bármikor golyók repkedhetnek szana-széjjel? Nők, tuti hogy egyszer ők visznek majd a sírba a baromi nagy önállóságokkal, főleg hogy úgy fest még miatta is vagyok ilyen baromi rosszul és akkor még finoman fogalmaztam. Az a mázli, hogy eddig még nem köszönt vissza a vacsorám, bár amikor a nem repkedő pasas elengedi a kis rókát én is még közelebb kerülök ehhez. Talán a távolság miatt sikerül még egy kicsit tartani magam, no meg nem hiszem, hogy jól jönnénk ki belőle, ha én is elkezdenék itt a beton felett görnyedezni, miután a másik pasas még úgy tűnik, hogy nagyon próbál leszedni minket. - Hú, de érzékenyek lettünk... - szökik fel a szemöldököm kissé. Hát most épp az érdekel a legkevésbé, hogy a csaj nincs jó kedvében, szóval úgy szólítom, ahogy akarom, meg amúgy is ez a hivatalos megnevezés nem? Mutáns a szentségit is! Egyébként is, ha jól sejtem akkor az a kellemetlen vér így is miatta volt nem rég még a számban, most meg ez a másik pocsék szag-íz kombó, tehát ne nyávogjon itt nekem, hogy lemutánsozom, amikor az, mert az, ha valaki ilyesmit művel a másikkal rohadtul nem normális dolog. Oké-oké nem vagyok egy vadállat, akit azt mondja zárjuk őket karanténba, amúgy se hiszem, hogy a nővérem értékelné az efféle gondolatokat, de miután ilyesmiket tapasztalok, meg pár hete még egy kis csaj akart farkas alakban darabokat kiharapni a lábamból, azért őszintén szólva nem érzem biztonságban magam a világban. Kissé lépéshátrányban vagyok a nagy különleges képességekhez képes nem? Az viszont már tuti, hogy a nő azon kívül, hogy a szája nagy nem sok mindenre alkalmas, miután még egy ajtóval se tud mit kezdeni. - Amíg nem köszönt vissza a vacsorám megússza a csúnyább nézést és most van elég bajunk ezen kívül is. - morranok oda, mert egyrészt baromi szarul vagyok, másrészt még nekem kéne megoldani a kocsi kérdést is, aztán a repkedő alak is időnként megpróbálja ellőni az épp hogy kilógó hajamat a magasból, szóval nem vagyok jó passzban, rohadtul nem! És akkor most még nem is gondolok mélyebben bele, hogy a kocsim milyen szörnyhalált halt. A repkedő pasi végül a földön landol, én pedig csak az égető fájdalmat érzem a vállamban, amit az utolsó félresikerült lövésének köszönhetek. Nem foglalkozom vele, tuti, hogy csak valami karcolás és egyébként is erős pasi vagyok, most az a fontos, hogy ne járjak én is úgy, mint az a kettő. Feltápászkodom és jobb híján a pisztolytussal vágok oda egyet a hátsó ablaknak, hogy az üvegek ne az anyósülésen kössenek ki, mert hát oda gondolom a csaj ül. Kattan a zár és azért remélem, hogy a kinyitást már önállóan is meg tudja majd oldani, szóval ezzel nem szöszmötölök, inkább körbemegyek szépen, fedezékben persze, és bevágom magam a kormány mögé. Zsaru vagyok, de azért tudok ám egy-két trükköt, úgyhogy egy kis kábelmacerálás után már a gázra is lépek és tolatok el a két fickó közeléből, hogy aztán egy gyors fordulattal irányba álljunk. Remek nap, igazán!
Mondta, persze, hogy mondta! Csak nem érdekelt egy percig sem. Amikor repülő barátunk megmutatta mit is tud, akkor azonnal úgy voltam vele, hogy a rendőröm nem tudja mit is beszél. Bizonyosan a fejfájás csináltat velem hülye dolgokat, mert ahogy ott állok nyílt célt biztosítva, egy pillanat alatt realizálom, hogy a repkedőnél még mindig ott van a fegyver. A társa elkerekedett szemekkel néz rá, szóval esélyesen az nem mutáns, így azért legalább tőle nem kell aggódjunk. Bár, amikor elhányja magát, akkor azért elhúzom a számat. Az erős ízekre és szagokra annyira kell koncentráljak, hogy nem tudom kizárni magamból a taccskidobás szagát. Utálatos. Még szerencse, hogy elég erős a gyomrom, főleg, mivel a képességem hajnalán sajnos becsúszott olyan is, hogy magamnak idéztem olyasmi ízt vagy szagot, amit nem akartam. - Ha nem ebben a helyzetben lennénk, akkor a megnevezést hallva megpróbálnám kiverni a fogait. Mutáns a nénikéje vasporos térkalácsa! – morgok oda, mint valami kutya. A trükköm bejönni látszik, mert a repülő férfi elég zavartnak tűnik és ereszkedik is, szóval elég lenne még egyet belelőni és nyert ügyünk van. Szerintem. Nem, mintha értenék hozzá, én csak szájalni szoktam, nem cselekedni. - Ő le, mi be! – tépem fel a kocsi hátsó ajtaját. Vagyis tépném, hogyha nyitva lenne. Nem gondoltam volna, hogy lyukra futok, így némiképp tanácstalanul guggolok be a fedezékbe Evan mellé. - Bocsi az ízért és a szagért, én csak ennyire vagyok képes! – vallok töredelmesen, ha már úgyis rájött, hogy mutáns vagyok, akkor most mit titkoljam? Én nem tudok repülni, nem lövök villámot a szemeimmel, szóval eléggé meg vagyok lőve. Nem jött be, ugyanis, amit terveztem. - Visszaadnám a terepet.. engedelmével! – suttogom kissé megsemmisülten, s részemről átadom magamat a fejfájásnak. Jó lenne mondjuk legalább betörni a kocsi ablakát és elhúzni vele, vagy valami. Tompa puffanásra kapom fel a fejemet. A repkedő mutánsunk úgy tűnik szintén feladta, s az öklendezés erősebbnek bizonyult a képességénél. Még sose örültem ennyire a rókák hangjának. Evanre tekintek várakozón, s tekintetemben ott villódzik az ígéret: „Eskü betartom, amit kérsz, csak húzzunk már el innen!”. Ki persze nem mondanám. Talán a nyelvem is leszáradna ennyi engedelmességtől. Égő lenne, azt hiszem.
Lehet, hogy bennem van a hiba, hogy nem szórakozom ilyen jól a helyzetünkön, de most nyírták ki a kocsimat nem vagyok épp rózsás kedvemben, nem tudnék azon nevetgélni, hogy a szemem fénye roncs állapotba került. Túlságosan megrázó számomra ez a nem várt esemény, inkább szeretném azoknak a fickóknak úgy istenesen ellátni a baját, az talán egy kis elégtételt jelentene. Ezért is idegesít a csaj jó kedve. A helyett, hogy szó nélkül tenné, amit kérek inkább jártatja a száját. Nincs telefonunk, nincs kocsink, meg kéne oldani inkább a helyzet, nem pedig vidorkodni, bár nem azt mondom, hogy jobban élvezném, ha valami hisztérikus sírást nyomna itt le nekem. Tudom... semminek se tudok örülni. A lényeg, hogy végül csak ráveszi magát, hogy elinduljon, amit kifejezetten tudok értékelni. A szavai nagyon nem érdekelnek, akármennyire is húzza a száját. Én megyek, hogy vásárra tegyem a bőröm basszus, nem pedig ő, szóval nehogy neki álljon már feljebb! A dolog egész jól alakul talán az elején, hiszen nem tudom miért, de eléggé távol tartják magukat a kocsitól, bár az nem lesz frankó, ha kilyuggatják, mert épp ezzel szeretnénk elmenni valami emberibb környékre, ahol se nem lőnek, se nem kell néznem a roncs autómat. Viszont az már jobban meglep, hogy a lábon lőtt fickó a levegőbe emelkedik. Egy elég cifra káromkodás hagyja el az ajkaimat, bár inkább csak valamiféle tompa mormogás hallatszik ebből és csak akkor erősödik fel kissé, amikor megérzem a gyomorforgató szagot, és épp azért kopogtat a vacsorám, hogy visszaköszönjön egy kicsit. Én azért értékelném, ha lent maradna, nagyon. Ezért nem veszem észre, hogy a csaj közeledik, és nem tudok neki még időben szólni, hogy húzzon már vissza oda, ahol szóltam, hogy maradjon. Csak akkor szökik fel a szemöldököm, amikor mellém érkezik, és persze közben is aktívan igyekszem visszafogni az öklendezést, ami minden áron a hatalmába igyekszik keríteni. - Mondtam, hogy maradjon a kocsi mögött... igaz? - összeszorítom a szemem és próbálom kizárni a kellemetlen ízt, szagot, de nem megy könnyen, viszont úgy fest, hogy a repülő pasas is hasonlóan jól lehet, mert ahogy látom időnként kissé visszahullik a magasból, aztán megint le, az viszont már kissé meglepőbb, amikor a másik konkrétan időnként teljesen áttetszővé válik, mintha csak nem sikerülne neki kordában tartani a képességét. Annyi a mázlim, hogy találkoztam már furcsa dolgokkal, hogy pont mutánsok után nyomozok, így nem fagyok le a látványtól. A megjegyzésre végképp értetlenül szökik fel a szemöldököm a csajt nézve, csak akkor térek magamhoz, amikor pár centire tőlem talál be egy golyó, amit a még mindig repkedéssel próbálkozó krapek eresztett meg ránk. - Fasza... ezek szerint maga is valami mutánsféle mi? - marha jó, ha ilyesmibe keveredsz a kellemes alvásod helyett. De kezdek morcos lenni most már igazán. Az se lepne lepne meg, ha ez a pocsék érzés miatta lenne, mert a másik két pasas is ezzel szenved úgy érzem. De tényleg unom, úgyhogy a repkedő egy jól irányzott lövéssel kap egy újabb golyót a vállába. - Ha nem akarod, hogy én szedjelek le onnan, akkor szállj le szépen haver! - közben látom, hogy a másik pasas a földre ejti a pisztolyt és kiadja magából a vacsoráját. Guszta és nem segít sokat az én rosszullétemen. Akármennyire is nem férfias, de elfordítom a fejem, mielőtt én is megmutatom mit fogyasztottam pár órája. Úgy fest, hogy hármunk közül ő volt a leggyengébb láncszem és nem bírta a kiképzést.
Már miért ne szórakoznék jól? Elvégre milyen poén már, hogyha az ember elindul egy kellemes vacsorára, melynek az lesz a vége, hogy kupán csapja az élet egy szeneslapáttal, vagy ganézó vasvillával, majd erre rá még egy lapáttal megbünteti egy FBI-os, lesodorja az útról egy kamion és utána még egy téglafon antennájának a meghegesztését is elvárnák tőle. Képletesen értve. Tovább nevetgélek, nem is kommentálva az örömét. Örülök, hogy örül, barátságosan meg is veregetem a vállát azzal a szabad kezemmel, mellyel épp nem a zsepit szorongatom homlokomhoz. Szivi? Na erre felszalad szemöldököm, majd fel is szisszenek a felrepedt darabba hasító fájdalomtól és így a vidor kedvem is elmegy. Legszívesebben odavágnám, hogy „Hát anyád!”, de nem ezt ítélem a legmegfelelőbb időnek arra, hogy kiakadjak. Majd akkor, hogyha elhajtottunk innen, s kegyeskedett megmenteni a seggemet.. na akkor talán majd odakorbácsolok neki szavakkal ezért a szíviért, hogy csak úgy porzik. - Leszek szíves, Bűbájdönci! – húzom el a számat, s rögtön azután a belemet is a fickó közeléből. Okos, engedelmes kislány is szoktam lenni néha, de ha ilyenkor látnának azok, akik ismernek, könnyesre röhögnék magukat. Eléggé idegen tőlem a szitu, ahogy haladok felfelé a dombra, s igyekszem kizárni elmémből az undok szavakat. Elugrál a golyók elől.. Ha tudnád, öcsém, hogy milyen sokan képesek ezt megtenni! - puffogok gondolatban. Persze én nem az a mutáns vagyok, akinek ilyen szuper szkillje van, de azért nagy vigyorral fogadom a tényt, hogy a fickók eltakarodnak a kocsijuk mellől. Lám, az én képességem is jó valamire. Épp csak a francos lövési mániájukat nem fékezi meg. Viszont, hogyha lőnek, akkor nem mutánsok, ez azért jó, nem? Feljebb kúszok a dombon, hogy jobban lássak. Bár ne tenném! A lábon lőtt ürge felreppenését valahogy nem szerettem volna végignézni. Kimeredt szemekkel pislogok Evan meg a másik felé. Látom én, ahogy az be próbál ereszkedni a fedezék-autó mögé, rendőröm mellé. Ennyit arról, hogy ezek nem mutánsok. Úgy érzem, hogy tennem kell valamit. A levegőben manőverező férfi úgy érezheti, hogy maró sav égeti a torkát, hólyagosítja fel a nyelvét, üli meg nyelőcsövét. Orrában érezheti a legbüdösebb, leghányingerkeltőbb szagot, amit csak valaha érzett. Sajnos annyira erős ízek és szagok ezek, hogy nem tudom kizárni a többi jelenlevő érzékszerveit sem belőlük, így Evan is ugyanannyit kap ebből, mint a többiek. Felpattanok, mit sem törődve a szédüléssel és jobb híján nekiiramodom a férfiak felé. Nem, mintha valamikor is hős akartam volna lenni, de elönt a védelmezőösztön. Evant embernek vélem – miért is ne vélném annak, amikor én még mindig nem tartom átlagosnak, hogy mindenfelé mutánsok rohangáljanak – és az emberekkel mindig úgy voltam, hogy meg kell óvni őket attól, hogy a gonoszabb vérből származó mutánsok ellenük használják a képességüket. Itt vagyok én, hogyha valakivel ki kell állni. Nincs valami hatékony támadóerőm, de azért csak megyek azzal is valamire, amim van. Ha legalább repülés közben meglepődne, s elvesztené a kontrollt saját képessége felett.. szép lenne. Futásba kapcsolok, s nem sokkal később már a bensőmben banditának titulált fickók autója mögött állok, a fedezékben rejtőző Evan mellett. Nem mondom, hogy nem lep meg, amikor meghallom a saját hangomat. - A te súlycsoportoddal szórakozz, paraszt! – jegyzem meg dühös fújtatással. A dolog akkor lesz különösen kínos, ha kiderül, hogy Evan is egy közülünk. Mindegy, még nem tartok ott, hogy megtanuljam: ne légy Lari mitugrász, öregapád nem cukrász!
Oh hát nem vagyok én se orvos, se ápoló, hogy kezelgessem itt gyengéden a sérülését, de még a pasija sem, hogy csupa szív és kedves legyek. Kihúztam a robbanni készülő kocsija roncsából, azt hiszem ez is már nagy dolog, mikor legszívesebben úgy sírnék, mint egy öt éves, miután ripityára törték a kocsimat. Elmosolyodom és megrántom a vállam, amikor már magát rendezgeti a zsepivel, és csak aztán kerül elő a telefon, ami finoman szólva sincs jó állapotban. - Örülök, hogy ilyen jól szórakozik! - szökik fel kissé a szemöldököm a hisztérikus nevetést hallva. Az antennának annyi, a kocsimnak annyi, rohadtul nem vagyok jó kedvemben és erre csak rá tesz egy lapáttal, hogy még fenyegetnek is a háttérből valami barmok, akik úgy gondolják, hogy le tudnak nyomni. Túlságosan pipa vagyok most ahhoz, hogy erre bármi esély is legyen. Arról már nem is beszélek, hogy baromi kevés esélyem van egy normális alvásra, mert ha a két pasast elkaptam, akkor még lesz bőven dolgom. A csajt be kéne vinni a kórházba, ha nincs szerencsém, takarítóbrigádot hívni, akik rendbe teszik az itteni roncsokat, sittre vágni a két jó madarat és fogalmam sincs, hogy ebből mikor lesz majd alvás. Félek tőle, hogy majd jó esetben is csak holnap, ha akkorra egyáltalán oda jutok. Remek! - Bocs szívi, nálam van a pisztoly és kétlem, hogy a mostani lelki állapotának kedveznek egy lövöldözés, netán egy golyó valahova abba a csinos kis testébe. Szóval... húzzon el a kocsim mögé... legyen szíves. - tudok ám én baromi figyelmes és tisztelettudó tenni, azért is teszem hozzá azt a kis kérést a végén, bár persze a hangom úgy csöpög a cinizmustól, mint az állat és igazából az utolsó szavaknál már annyira nem is foglalkozom vele. Arra is csak kissé felszökik a szemöldököm, hogy vannak módszerei. - Bizonyára remekül meg tudja védeni magát, elugrál a golyók elől, és kézzel kapja el a repkedő késeket is... - nem bírom ki megjegyzés nélkül, pedig igazán igyekszem, de ne legyen már olyan baromi felvágós. Inkább azt nézem ki belőle, hogy visítva menekülne, ha valaki csúnyán nézne rá, mint hogy tudom is én... lekaratéjozná itt hirtelen. Mindegy is, én teszem a dolgom, egyelőre csak szimplán indulok el a pasasok felé, mint valami eltévedt turista. Hátha nem voltak annyira szemfülesek, hogy a kocsim roncsain kiszúrják a szirénát, ami szintén tökéletesen döglött. Jó, azért kicsit meglep, miután felkaptattam a dombra, hogy épp pánikszerűen távolodnak a saját kocsijuktól és velem alig foglalkoznak. Át fut a fejemen egy "Mi a franc?" jellegű értelmetlen kérdés, de aztán megrántom a vállam. - Akkor ezt kölcsön venném... - mármint a kocsit persze, és úgy fest annyira nincs is ellenükre elsőre, bár aztán a minden bizonnyal kemény csávó rájön, hogy mi a szitu, de mire előkerül a pisztolya már az enyém is a kezemben pihen. - Srácok... szerintem úgy is megoldhatnánk ezt, hogy mondjuk én elviszem a kocsit, ti meg leléceltek, akkor lehet hogy nem viszlek be titeket a helyi erőknek. - nem az én dolgom, hogy ilyen kis piti marhákra vadásszak, szóval... béka és nyugalom, futhatnak, ha akarnak. Persze, hogy nem akarnak, úgyhogy az első lövés eldörrenése után már a kocsi mögött húzom meg magam. Remek, hogy ezzel akarnánk elhúzni a csíkot, nem kéne kilyuggatni! Szerencsére végül csak sikerül legalább lábon lőni az egyiket, de nem úgy fest, mintha most azonnal fel is akarnák adni, maximum még mindig nem mernek közelebb jönni, ez azért előny.
Bájos teremtés, igazán lenyűgöző gyengédséggel passzírozza a sebemre azt a zsebkendőt. Egy szavam nem lehet, legalább eszébe jutott. Hasonló bájtengerrel átitatva meg is köszönöm neki. - Áucs, baszki! Kösz, jó arc vagy! – engedek meg magamnak én is egy mosolyt, s próbálom a kapott zsebkendő által megakadályoztatott vérfolyásom örömére letörölgetni szememeből a lassan odaszáradó vért. Nem sokat fogok látni ragacsos szempilláktól, szóval jó lenne nem hagyni odaalvadni minden vörösvértestemet. - Nos.. – vihogok fel kínomban a kérdés hallatán. Az antenna romjai és az egész helyzet annyira groteszk, hogy nem tudok mást, csak röhögni. Mit sem foglalkozva azzal, hogy mennyire szánalmasnak és hisztérikusnak tűnhet ez az egész. - ..baromira semmi esély nincs rá! – mondom ki az egyértelműt s még a könnyeim is kicsordulnak, úgy nevetek. Semmit sem ront kedvemen az, hogy valaki a vérünkre szomjazik. Talán tényleg sokkot kaphattam, mert ennyire eszelős még sose voltam. És szédülök is, meg a fejem is rohadtul fáj. De hogy ez a pasi milyen jóképű tahó! Vajon az agyrázkódás beszél belőlem? Fogalmam sincs. Úgy érzem, hogy a föld felett lebegek és kívülről nézem magunkat. Állati szánalmasan fest a helyzetünk. - Mindig nagyon tiszteltem az önteltséget, mely a férfiakba tudott szorulni! – veregetem meg Evan vállát csak úgy barátilag. Ellenkeznék én vele, de csak úgy zsigerből, nem azért, mert annyira akarok két eszelőssel foglalkozni. - Abszolút kivitelezhető. Azért ne hagyja magát megmakkanni, kérhet segítséget, nem vagyok elveszett picsa a betondzsungelből. Vannak módszereim.. – nem mondom tovább, mert momentán azt sem tudom, hogy mi a nevem, nem hogy milyen módszereim is vannak. Azt mondjuk nem értem, hogy miért kell elmásszak az ő kocsijának a romjai mögé, amikor nekem is van saját roncsom, de legyen neki igaza, ma nagyon jó kislány leszek, s nem kekeckedem a rend őrével. A végén még a gatyát is lecsekkelteti rólam.. vagy lefizetteti.. milyen szó már a lecsekkelteti? Banyek! Álljon már meg a forgásban ez a világ! Felkászálódom a földről, s mint egy igazi nő, leporolom a ruhámat. Nem, mintha nem lenne mindegy az anyagnak, olyan mocskos, hogy szerintem tíz mosás se venné ki belőle ezt a retket. Azért sajnálom, mert szép kis vörös miniruha volt, éppen az elcseszett randimhoz való. Mint az új cipő, amit vettem hozzá.. Apropó cipő. Lebiggyedt ajkakkal, csalódottan veszem tudomásul, hogy valószínűleg az is szénné égett a kocsimmal együtt. S ha már égés, eljut a tudatomig miért nem bújhatok a saját kocsironcsommögé. Olyan lennék, mint az a bibliai marha az égő csipkebokorral. Ezen megint röhöghetnékem támad, de csak fuldokló kuncogás lesz belőle. Nem akarok zajt csapni. Elvégre osonnom kell a mögé a roncs mögé és nem csörtetnem, mint egy vaddisznónak. Felkaptatok a partoldalban, mit sem törődve azzal, hogy vajon belátni-e alulról a bugyimig a szoknya alá. FBI-os bírátom úgyis banditát hajkurászik, nem kell netten libegnem előtte. Nem jutok el a kocsiig, úgy döntök, hogy elég nekem megpihenni ott, ahol majdnem felértem már az út szintjére. Hasravágom magam a saras fűben, s csak úgy szórakozásból benzinszagot küldök a két „díszpinty” orrába. Ha a kocsijuk mellett vannak, akkor masszívan megriadhatnak attól, ahogy a benzinszag a nem sokkal azután érkező füstszaggal keveredik. Bármelyik hülye rájönne ebből, hogy esélyesen ki fog gyulladni a kocsija. Hiszen az nem gyakori, hogy egy mutáns szórakozzon velük..
Nem épp így terveztem a mai estét. Arról volt szó, hogy alszom egy jót, vagy legalábbis... alszom, másnap reggel megpróbálom kiropogtatni az elgémberedett nyakamat, ami persze úgyse sikerül, aztán tovább megyek intézni a dolgaimat. De jelenleg úgy fest, hogy örülhetek, hogy a nyakam nem tört el, mert ha a kocsimban maradok akkor ennek lett volna nagyobb esélye, és hogy most sikerült félreugranom és csak pár horzsolásból csepeg egy kevéske ér az aszfaltra és hogy a kabátomnak nem lett jó vége, bár mindez cseppet sem érdekel, hiszen a kocsim... a kocsim totálkáros! A kocsim konkrétan hallott, ki van szinte lapítva és ez sokkal fájdalmasabb, mint bármi más, ami történhetett velem. Igen, még az esetleges nyaktörési lehetőségeknél is sokkal durvább! Csak azért nem gyászolom hosszan szegény járgányt, mert tuti, hogy a gyér fizetésem nagy részét arra fogom költeni a következő hónapokban, hogy életet leheljen belé valami elvetemült szerelő, vagy inkább felépítse a mostani gép tökéletes ikertestvérét, no meg közben a nőt is meg kéne menteni, mert ha nincs szerencsém még ott ég a kocsiban, és akkor aztán lehet jó hosszú jegyzőkönyvet felvenni, amihez meg végképp semmi kedvem. Meg amúgy is igazi hős típus vagyok... francokat, ne ámítsunk senkit, maximum egy kicsit. - Nem tesz semmit, védjük a törvényt, meg betartatjuk az emberéletet, vagy valami hasonló. - mosolyodom el, és nyomok a homlokára egy kissé nyeszlett zsebkendőt, de legalább tiszta, és így nem fog a szemébe folyni még több vér, de az már az ő dolga, hogy oda is szorítsa. Azért szeretetszolgálat nem vagyok, meg ápolónak se készültem, hogy óvatosan bánjak vele, mint valami hímes tojással. Megmentettem a tűzhaláltól, most az a fontosabb, hogy megnézzem életképes-e a rádiótelefonom. - Baszki... - sikerül végül előkotorni a telefont hátulról, de persze az esésnek hála az antennája valahol távol lehet a jelenlegi helyszíntől, ami tartok tőle, hogy kissé akadályozni fogja a használatát. - Ugye nem sok esély van rá, hogy technikai zseni és van önnél egy komplett forrasztószett? - mondjuk az antenna is kéne és nem akarnék most itt végigkúszni a betonon, hogy megkeressem. Nagyjából itt üti meg a fülem a kérdés, meg a beszéd fentről. A kérdésre bólintok. Ez az a fickó, igen, elég esélyes, aztán csak felszökik a szemöldököm. Ki akarnak nyírni és el akartak menni, detto... van kocsijuk. - Nos... hölgyem... - érezni, hogy ez a szó még mindig baromi nehezen jön a nyelvemre. - ... szívem, az lesz, hogy magácska, ha már lábra tud állni, akkor szépen elhúz a kocsim roncsai mögé, én pedig lerendezem ezt a két pasast, aztán visszajövök egy remélhetőleg ép kocsival. Menni fog? - nem vagyok én lekezelő, csak kicsit... na jó nagyon, de szétverték a kocsimat, amúgy is van mit megbosszulnom. A pisztolyom legalább ép, amit egyelőre nem veszek elő. Nem nyitunk azzal, hogy "Állj FBI!" az a filmekben se jön be soha. Higgyék csak, hogy valami kis nyeszlett túlélője vagyok egy országúti balesetnek.
Minden titokzatos eset, amely életünkben bekövetkezik: üzenet.
Valaki engem bizonyosan rohadtul utálhat odafent, mert azért nem természetes dolog, hogy az embernek egy szemét pasi elcseszi az estéjét, majd jön egy zsaru, az lemeszeli és a végén még le is lökik járművestül az útról idióta egyedek, akik lopott kamionnal furikáznak. Nem, mintha momentán lenne bármi tudomásom arról, hogy mi miatt hasogat a fejem. A sötétségen csak nagyon lassan hatol át a fájdalom, de amikor megérkezik, akkor elemi erővel nyitja ki a szememet. Bármennyire is szégyellem, első dolog, ami megjelenik tekintetemben az a rettegés, s csak utána jön a harag. - Bassza meg! – szalad ki a számon minden úriasság nélkül a szidalom. Odakapok a fájdalom forrásához, s bár nem életem legjobb ötlete a tekintélyes mértékű repedést nyomkorászni a homlokomon, azért mégis csak meg tudom így állapítani, hogy a koponyacsontom legalább egyben van, főleg mivel ha nem lenne, akkor én sem ébredeznék itt ilyen virgoncul. A vérmennyiségtől nem ijedek meg, mert egy fejseb az rohadtul tud ám vérezni. Ám az mondjuk ad némi szorongásra okot, hogy sehogy nem tudom kirángatni a biztonsági övet. Éppen bószen próbálkozom az üggyel, amikor megjelenik hős lovagom és kisegít szorult helyzetemből. Mivel nem vagyok egy taknyos kölyök, aki megsértődik a csúnya bácsira, mert amaz megbüntette, hát gond nélkül hagyom neki, hogy segítsen, ahol tudok, ott ráerősítek a mozdulataira, ketten együtt talán könnyebben el tudunk jutni A-ból B-be. Még a robbanás.. - Az isten verje meg! - ..előtt. Nem vagyok az a nő, aki szerelmes a saját kocsijába, de azért nem kívántam volna szegény pára tűzhalálát. Főleg, mert így nincsen mivel elmennem innen. - Kösz! – villantok a rendőrre egy mosolyfélét, bár elég vérszegény – vagy pont inkább vérbő, mert miután már nem állok a fejem tetején, a vérem nagyjából a fél szememre megvakít és a szám szélére is jut belőle. Mondjuk ha be is nyelnék belőle, nem nagyon érdekelne, mert az ízeket legalább el tudom tüntetni. Éppen ott tartok, hogy nem törődve szédülésemmel és a helyzet groteszkségével, kipréseljek magamból egy bemutatkozásfélét, pertuba keveredve MacTaggert – vagy hogy hívták – ügynökkel, amikor az út szélén az emelkedő tetején meglátok egy férfit. Kiáltanék, hogy segítsen, de van valami gyanús abban, ahogyan ott ácsorog. Nem tűnik éppen ziláltságmentesnek a külleme, olyan, mintha egy összezúzott autóból szállt volna ki. Apropó autó.. - Ez ütött el? – mutatok fel az említettre, s teszem fel a nagy kérdést rendőrömnek. Nem, mintha tudnia kellene, de engedtessék már meg nekem az illogikus gondolkodás akkor, amikor éppen sikerült megússzam a szénné égést. - Gyere már el onnan, te barom! – hallik egy kedvesnek nem nevezhető hang is a fejünk fölül, majd az eddig békésen ácsorgót hirtelen elrángatják a képből. - Megláttak, te idióta! Most ki kell nyírjuk mindkettőt, vagy a főnök minket intéz el! - Biztatóan hangzott.. – forgatom meg a szemeimet. Biztos vagyok benne, hogy rendőr barátom is hallotta a szavakat, lévén ezek ketten úgy ordítoztak, mintha félnének. Kérdőn nézek Evanre, ha még mindig kotorászik valami után, ha nem. - S mos mi legyen, biztos úr?
Fittyet hányok az orra alatt elmormogott megjegyzésére. Tönkre vágta az alvásomat, úgyhogy eszem ágában sincs foglalkozni azzal, hogy neki most mi a rossz, arról már nem is beszélve, hogy csak úgy tovább engedjem. Nem, akkor már neki is legyen csak kellemetlen estéje, ha én kénytelen vagyok itt lenni alvás helyett, nem játszunk olyat, hogy csak úgy tovább illan, mintha mi se történt volna, pár hét múlva meg kap valami csekket, amit aztán vagy befizet, vagy nem. Eléggé úgy tűnik már első ránézésre is a nő, mint aki finoman szólva is oda meg vissza van magától. Nem azt mondom, hogy nem néz ki jól, mert még így a kocsiban ülve is látszik, hogy dögös, de túlságosan morcos vagyok ahhoz, hogy most ezen merengjek, a kellemetlen ízről a számban már nem is beszélve. Tehát már épp szállna ki, amikor az események egy röpke pillanat alatt olyan irányt vesznek, amire nagyon nem számítottam. Felpörög minden, alig eszmélek fel, ahogy meghallom a kamion csikorgását és még ugyan próbálnék a nő után nyúlni, de már esélyem sincs, hogy kirántsam a kocsiból, mert az úgy száll el előttem, mint annak a rendje, és csak éppen kis híja, hogy el tudok ugrani a sajátom elől, ami enyhén szólva is roncs állapotban próbál meg elkaszálni. Így viszont csak éppen hogy a lábamat kapja el, és az ugrásnak hála a következő esésben horzsolom le a karomat és szakad ki vele a dzseki is. Ez a második rossz pont a kamionsofőrnek. A kocsim az egyik legfontosabb dolog az életemben és most olyan állapotban van, hogy legszívesebben zokogva siratnám, csak épp erre most nincs idő, ugyanis a nő valahol az árokban fejjel lefelé, a kamion sofőrje meg mintha épp a roncsolódott ajtót próbálná kiütni a helyéről, hogy lelépjen. Mindez idő alatt válogatott káromkodásözön hagyja el az ajkaimat, ami nem igazán tűrne nyomdafestéket. Kissé zilált állapotban, de nagyjából mozgásképesen tápászkodom fel, és kénytelen vagyok eldönteni, hogy a pasas után vetem magam, vagy a nőt nézem meg. - Francba... - morgok kicsit az orrom alatt még, amíg a távozó után nézek és végül futólépésben mászom le az árokba a nő után. Abba egyelőre bele sem gondolok, hogy ha ez a kamion úgy kap telibe, hogy épp békésen szunyókálok a kocsimban... Nem így történt, ez a lényeg. - Hölgyem... - kis pofozgatás, miután úgy fest, hogy pulzusa van, hátha magához tér, bár láthatóan eléggé ki van ütve, de mivel a kocsi fejjel lefelé, legalább a vér nem az arcára csorog a szemöldökön lévő vágásból. Mindennek van jó oldala nem igaz? Mindenesetre ha magánál van, ha nem, megküzdök a biztonsági övvel, hogy kiszedjem a kocsiból. A filmekben is ilyenkor szoktak a járművel felrobbanni, azt nem kéne megvárni. Szóval nagy nehezen kicsatolom és kiszedem a nőt, és nagyjából akkor robban az egész, amikor már pár méterre legalább elhúztam, ha ájult, vagy elirányítottam, ha magánál van, de kába. A legszebb, hogy kocsik nincs, de legalább remélem, hogy a méretes rádiótelefonom nem adta meg magát az előbbi ugrásnak hála. Szóval most azért próbálok tapogatózni, kivéve persze, ha a közben magához térő nőt kell megnyugtatni, mert úgy nehézkesebb.
Folyton cikizzük a mozit, mondván: ilyesmi se történhet a való életben, ám ha mégis bekövetkezik, akkor vállat rántunk: na, ez is csak a filmekben lehetséges!
Én jól szórakozom, eljátszogatok vele és az érzékeivel. Elég nekem a fintora ahhoz, hogy tudjam, célba találtam a dologgal. Nevetni nem kezdek, mert azonnal lebuktatnám magam, bár azért magamban megengedek egy gondolati síkon elejtett vihogásfélét. - Milyen szerencse, hogy egy kis kihágással még a postásoknak is adtam munkát és nem hal éhen a világ dolgos népessége! – morgok az orrom alatt. Azt hittem, hogy az iratok átadásával megúszom, de természetesen ma éjjel semmi nem megy olyan egyszerűen. Kiszállásra szólít fel és én bár kelletlenül, de odanyúlok az ajtónyitóhoz, hogy kivágjam a kocsiajtót, hátha el tudom csapni vele őrendőruraságát. A lendület még meg is lenne, de nagyjából akkor üti meg fülemet egy fémes, hatalmas csattanás, amikor készülök a mozdulatra. Időm sincsen odanézni, már megindul alattam az autó és a lendülettől megpördül, hogy aztán az út széléről lesodródva a meredek árokoldalban görögjek le és érkezzem egy fején álló autóban a végcélhoz. Mivel még nem csatoltam ki az övemet, így nem zúz halálra az esés, de elsötétül előttem a világ. Lógok a biztonságiöv szorításában, felrepedt szemöldökömből ömlik a vér, mintha az istenek ezzel akarnának rajtam bosszút állni az előző játékomért. Amit én nem tudok, az a következő. Rendőri ellenőrzés közben a kanyarban feltűnt egy kamion. A vezetője is igen siethetett valahová, főleg mivel lopott teherautóval furikázni nem a csigák kiváltsága. Életében valószínűleg először vezethetett ekkora járművet, mert nem vette be rendesen a kanyart és megtolta hátulról a rendőröm autóját, amit finoman neki is csapott az én kocsim hátuljának. Ettől indult meg járgányom a lejtőn, kivételesen szó szerint. Én tehát eszméletemet vesztve heverek az árok alján, a kamionsofőr palacsintát csinált a rendőr autójából, s közvetve az enyémből is, a kamiont is használhatatlanná zúzta elölről, majd ha még ez mind nem lett volna elég, akkor kis kamillázás után az eset fölött kipattant a vezetőfülkéből és menekülőre fogta, gyalogosan. Ennyit arról, hogy egy rossz este nem lehet még rosszabb. Innentől kezdve a dolgok folyásába nem sok beleszólásom van, főképpen mert még mindig a nagy, fekete semmiben lebegek. Hogy mi lehet a rendőrömmel? Nem tudom. De vajon ha eszméletemnél lennék, érdekelne-e egyáltalán?
Nem nagyon hatna meg az utánzás sem, mert finoman szólva is gyerekes lépésnek gondolnám, úgyhogy jobb is, hogy nem művel ilyet. Felnőtt nőnek tűnik, de persze ki tudja, hogy igazából mi rejlik benne. Egy biztos a megengedettnél bőven gyorsabban ment, és nekem meg valaki kell, akin levezetem abbéli frusztrációmat, hogy nem volt sikeres ez a nap és nem elég hogy a kocsimban kellett aludni, még azt se hagyta egy száguldozó perszóna, mert... Franc se tudja, lehet hogy épp fel van pörögve mindenféle női bajok miatt, aztán nem bírt magával. Ilyen külsővel őszintén szólva egyáltalán nem lepne meg, ha valami pasi gondja lenne, bár az sem, ha az a pasi tök jogosan nem bírta elviselni. Nekem is kissé böki a csőrömet ez a széles mosoly, meg csábos tekintet. Jó bőr, nem mondom, hogy nem így van, de ennyi, ennél több jót nem tudnék leszűrni róla főleg nem ezek után. Inkább villantom a jelvényemet, mert úgy fest a nélkül nem fogom tudni semmire sem ösztönözni, pedig igazán szívesen húznék már el innen szépen. Végül csak megkapom azokat a várt iratokat. Nincs más dolgom, mint szépen felírni minden adatot első körben, mert hát nem valami unalmas kis járőr vagyok, nem hordok magamnál büntető cédulát, meg csekket sem, amit oda lehet adni a gyorshajtóknak. Amúgy se szoktam foglalkozni velük, csak épp most fel sikerült ébreszteni, amit nem veszek épp jó néven. Szóval épp javában írom fel az adatokat, amikor megérzem a kellemetlen változást. Nem rémlik, hogy ráharaptam volna a számra, és az ínyemmel sem volt mostanában semmi gond, de egyértelműen érzem a vér ízét a számban. Párszor már sikerült megtapasztalnom, hogy milyen ez. Néhány kellemes bunyó és nem tűnik ez már annyira rémesnek, vagy gyomorforgatónak. Csak egy apró rezdülés, egy fintor az, ami megjelenik az arcomon, miután visszaadtam neki a papírjait. Túlságosan nyugodt és túlságosan idegesít vele, és egy kis bírság nem olyasmi, ami olyan nagy dolog lenne jelen esetben. Nagyot nyelek, hátha tényleg csak ráharaptam a számra, hogy észre sem vettem és eltűnik a kellemetlen íz. Kár, hogy nem születtem vámpírnak, akkor még élvezném is. - Rendben, a legközelebbi őrsön leadom az adatait és postán kapja meg a csekket. Megtenné, hogy kiszáll, csak... rutin ellenőrzés. - ha már nekem elcseszte itt az estémet, akkor az övé se legyen már sokkal jobb. Talán sietett valahova, akkor pedig még inkább indokolt, hogy feltartsam kicsit. Amíg kikászálódik, féloldalasan elfordulva azért csak megtörlöm a számat, hátha... hát a fene tudja már oldalt vér csorog ki, mert elég tömény az érzés odabent, de érezhetően semmi ilyesmiről nincs szó és hiába tapogatom végig belülről a nyelvemmel a számat, még csak egy fog se hiányzik. Érdekes...
A bosszú nem alszik el soha szívemben. A bosszút úgy kell nevelni, mint a rab oroszlánt, mindennap véres hússal kell etetni, az emlékek véres cafataival, hogy el ne veszítse vérszomjas hajlamait.
Legszívesebben nyenyerészve utánoznám a „mutató majdnem kiakadt” megjegyzését. Nem, nem tűnt fel, lévén nem száguldoztam ezerötszázzal, éppen csak egészséges mértékben léptem át a sebbesség-korlátozást, amit amúgy is egy nagy baromságnak tartok. Aki nem tud vezetni, az menjen gyök kettővel, de akinek biztos az útfogása, az hadd közlekedjen már úgy, ahogy neki jólesik! Pff, ostoba törvények. Bár itt az anyaföldön még egész jól elvan a rendszer, más országokban ezt sokkal szigorúbban veszik. Vegyük például az alkoholfogyasztást. Itt nálunk nincs életben a zéró tolerancia, de Európában erőteljesen odakoppintanak az ember orrára, ha iszik és vezet nem pedig vagy iszik, vagy vezet. Úgy döntök, hogy nagyvonalúan nem veszek tudomást a kérdéséről, költőinek tekintem. Vagyok annyira udvarias, hogy ne álljak le kapásból-fordulásból vitatkozni egy rendőrrel, még akkor sem, hogyha az nyilvánvalóan pokrócot vacsorázott, s próbál belőle sztaniolpapírba csomagolt ajándékot böfögni. Hölgyem. Pont annyi kedvességgel mondta, mintha házisertésnek nevezett volna. Én nyugton ülök ő pedig a fara felé matat, s nem sokkal később az orrom alá is tolja az FBI-os igazolványát. Meglepődöm nem is kicsit, de igazából nem annyira a „sima zsaru”-tól való messzeségén, hanem a nevén. Mintha valahonnan nagyon ismerős lenne, egy vacsora alkalmából többször is előjött már, de most nem tudnám összekötni senkivel. Végül megvonom a vállamat, diszkréten kiseprem látóteremből a kezét, mellyel az orrom alá tolta azt a jelvényt, majd átnyúlok az anyósülésre a táskám után. Nincsenek hamis irataim. A felvett neveimet csak az üzleti életben ismerik, szóval a jogosítványomon születési nevemmel találkozhat a kedves rendünk őre. Apple Lara Jamest hirdeti a felirat, mely kilenc éves lesz lassan, lévén amint elértem a megfelelő korhatárt, azon nyomban elmentem és letettem a vizsgát vezetésből. Nem, mintha lett volna kocsink akkoriban, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy villoghattam a niagara fallsi kölykök előtt, hogy nekem igenis van jogsim, nekik meg nincs. Kitolom az ablakon a kezemet, benne a jogosítvánnyal, majd amint elvette tőlem, úgy sorra veszem a forgalmi megkeresését is. Sosem hagyom a kocsiban, így nem a kesztyűtartóból kerül elő, hanem az is a táskámból. - Fogyassza egészséggel, kedves uram! – dőlök hátra az ülésben és míg várakozom, unalmamban vérízűvé színezem a nyálat a szájában. Hadd érezze a törődést. Persze nyilván nem hiszem, hogy azonnal leesne neki, hogy én szórakozom vele. Elvégre teljesen ártalmatlannak tűnök, semmi mozdulatot nem kell tennem ahhoz, hogy használjam a képességemet. Elég csak rágondolnom, s máris érezheti, ahogy sós vér tolong a nyelvén nyál helyett. Persze, hogyha köpne egyet, csak nyál jönne a szájából. De élménynek azért el fog menni a feje, amit esetlegesen vág az ízváltozás nyomán.
Milyen egyszerű is lenne, ha gyorsan le lehetne rendezni ezt az egészet. Aludtam kb. egy órát, talán... másfelet, és baromira szeretnék visszakerülni fekvő helyzetbe, de talán a legjobb az lenne, ha ezek után elhúznék tényleg a legközelebbi motelbe, amúgy is innentől el fog tartani egy ideig, mire képes leszek visszaaludni, akkor már tegyem kényelmesen nem? De majd meglátjuk, egyelőre le kellene rendeznem a csajt és éppenséggel nem tűnik segítőkésznek. - Gyorshajtáskor. Nem tűnt fel, hogy az a mutató majdnem kiakadt... hölgyem? - hallani a hangomon, hogy mennyire utálom az efféle formalitásokat, de néha sajnos muszáj alkalmazni, mint pl. most is. Így sem tűnök annyira hivatalosan rendőrnek, de legalább próbáljuk meg fenn tartani a látszatot, főleg hogy továbbra sem hajlandó előszedni az iratait. Halkan sóhajtok egyet, amikor továbbra is mozdulatlan marad, és nem nyúlkál se a kesztyűtartó felé, se sehova, inkább úgy mér végig, mintha minimum lehetőséget adtam volna rá, hogy a fene mód jól kidolgozott izmaimmal foglalatoskodjon. Jó nem azt mondom, hogy nagyra vagyok magammal, de azzal azért mégis csak tisztában vagyok, hogy el tudom érni a nőknél, amit akarok, az esetek nagy részében. Végül csak sikerül a farzsebből előkapni a jelvényt, és szépen az orra elé tolni. - Jó tudom, egy sima zsarura számított, de mivel nekem is ugyanúgy be kell tartatnom a törvényeket, hát... peche van. - mindenesetre így már láthatja ki vagyok, a nevem is ott pihen a jelvény alatt, no meg könnyedén leszűrhető az a három kis betű is, amit mindenki olyan jól ismer már, csak sokan inkább a filmekből, és mindig öltönyös pasasokat társítanak hozzá. Én aztán tuti, hogy nem veszek fel valami fekete, kényelmetlen szart, ez biztos. - Még mindig ott tartunk, hogy kellene az a jogosítvány, meg a forgalmi, és mind a ketten hamarabb mehetünk a dolgunkra, ha ez meg van igaz? - kötöm az ebet ahhoz a bizonyos karóhoz, pedig már én is szívesebben keresnék magamnak egy kényelmes ágyat végre, nem tudom, hogy ő hogy van ezzel.