Szerelemhajókázás

The member 'Dr. Zane Timothy Helmsman' has done the following action : Dices roll

'Hat oldalú dobókocka' :

Le sem tagadhatom, hogy egymás jobb megismerésének ötlete nem bizonyult a legjobbnak. Noha, számítani próbáltam arra, hogy lehet benne egy-két durva dolog, még akár gyilkosság is. Ám ennél sokkalta hétköznapig cselekvéseket tapasztalhattam meg, az emberi jellem gyengeségének hibáit. És ebben vagyunk mi mutánsok különbek. Az emberek gyengék, mert nincs erejük, ezért buknak el. Nekünk van erőnk, sosem vagyunk gyengék, éppen ezért nem bukunk el! Talán erre még nem jött rá Emma.
Még hallom szavait a fejemben. Igen, szerelem szavait megkapta, de a tetteit nem. Legalábbis akkor nem, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Bajban ismerszik meg a barát illetőleg a szerető. Talán keverjem bajba, hogy hős lovagként megmentve bizonyítsam szerelmemet és édes csókommal pecsételjem meg azt? Szőr Helmsman, a szőkék oltalmazója. Végül is egy királynőnek illő a lovagi hódoló. Ám ez nem az én stílusom, ezért vagyok inkább futó: gyors, ravasz, trükkös. Csak most nem tudom mit kell tenni. Talán majd az idő megmutatja.
A kikötést követően zavartan várom a folytatást. Nem rohan le egyből a hajóról, azért van annyira úrinő, hogy illedelmesen küldjön a fenébe. Vagy legalábbis mond köszönetet, mintha csak a hajó- és repülőoktatója lennék.
- Szívesen. – felelem nagy nehezen préselve ki a levegőt torkomból. Mereven állok a pallónál. Nem tudom merjek-e bármilyen fizikai kontaktust kezdeményezni a történtek után. Emma is elég hűvös, talán még ennyire sosem volt rideg és hideg mióta ismerem. Értem már miért pont gyémántforma alakult ki nála és nem mondjuk fémbőr.
- Rendben. Akkor hétfőn. – nyugtázom szavait. Nem sok jóra számítok a történtek után, már ami a válaszának pozitív jelentését illeti. Talán jobb is, hogy most derült ki a dolog, még mielőtt tényleg komolyabbá nem vált a történet. Tényleg ennyire hülye vagyok, hogy ilyet gondolok? Hisz szeretem…
Pillantása nem ígér sokat, zöld tekintetemmel végig követem ruganyos mozgását. Az a hülye gondolat ötlik elmémbe, hogy ha most hirtelen elrabolnák, megmenthetném. Tényleg nagy ostobaság és remélem nem hallotta. Még a végén megijed tőlem.
Majd egy percig nézem távolodó kocsiját. Aztán mintha ágyúgolyóból lőnének ki úgy repülök fel a magasba rakétasebességgel, egészen a már jól ismert ezer méteres magasságig:
- EMMA!!! – üvöltöm el magamat, így adván ki haragomat mit önnön ostobaságomnak köszönhetek. Pár percet még ott lebegek a levegőben, kifolyatva szemeimből a fölösleges könnyeket. Aztán visszatérek hajómra, elrendezek mindent és hazahajtok. Otthon egy üveg whisky társaságában ütöm el az időt az ágyban, gyakran emelve tekintetemet a fáraómaszkra, mely mintha arra csábítana, hogy vegyem fel. Hülyén is néznék ki benne. Végül eljött a hétfő…

Mi a tökéletesség? Abszolút fogalom egy ideára, melyet az emberiség el akar érni. Egy lehetetlen küldetés. Mi nekem a tökéletesség? Egy tévedhetetlen, elpusztíthatatlan, nagy hatalom birtoklása. Milyen számomra a tökéletes nő? Aki hozzám hasonlóan nagy hatalommal bír, közösek a céljaink az élet minden területén. És akit szerethetek, mint téged Emma. Akaratlanul alakult ki ez az érzés, pedig semmilyen vegyi anyagot sem vettem magamhoz, mi megbolygatta volna kémiai háztartásomat és generálta volna ezt az érzést. Egyébként is mi tudósok tudjuk csak az igazat. Ki lehet váltani vegyi anyagokkal érzelmi reakciókat, hiszen a pszichikai betegségek gyógyításának módja is erre alapul és növekvő piac révén igencsak jó befektetés. De ezzel csak vagyonunkat, hatalmunkat kívánjuk megnövelni, nem igazi gyógyírt nyújtani. Mert tudjuk, hogy azok a kémiai reakciók csak jelzik a bennünk tomboló érzelmi változást, a gondolatok folyását. Mindez immáron mérhető, mégsem akarjuk feltárni a nagyvilágnak az igazságot, mert az nem használná érdekünket. Ezért tudom, amit tudok.
Szavaid olyanok nekem, mintha citromba haraptam volna. Fancsali ábrázat ül k arcomra. Nem azzal foglalkozom amivel kellene, hanem azon a jelentéktelen dolgon. Kezdek elbizonytalanodni.
- Rendben. Utánajárok az ügynek. Hányszor erősítsem még meg szavamat, hogy higgy nekem és elhidd azt is, komolyan mondom? – szavaim halkak, szenvtelenek. Máskor talán csöpögnének a sértettségtől, de jelen érzelmi állapotomban nem vagyok képes bármi ilyesmit kifejezni.
- Össze akartam kötni a kellemest a hasznossal. A házasságot a kampánnyal. – rebegem magyarázkodva, mint kisdiák a tanítónőnek, mikor elfelejtette megcsinálni a házi feladatát.
Szavaid újra megsebeznek. Még hogy vélt érzések… Nagyon is ismerem magamat és azt hogyan viszonyulok a nőkhöz. Már pedig ilyen mély érzelmekkel még talán édesanyám irányában sem voltam, esetleg naiv kisgyermek koromban. Kezed érintése apró mosolyt csal arcomra, elsőre. Aztán látva az emlékképeket… visszatérni igyekvő szomorúságom győzedelmeskedik.
Apját látom, ki jó atyaként öleli keblére kicsi lányát. Nagylányát viszont már nem szereti. A vagyont többre tartja. Szomorú, hogy a pénz mennyire tönkre tudja tenni a családokat. De vajon ezzel azt akarod mondani, hogy többre tartanám a pénzt, mint téged?
Újabb kép, ismerős emlék. Az éppen csak kamaszodó Emma és tanárja, igencsak félreérthetetlen testhelyzetben. Akaratlanul is elfog a harag, megindul az adrenalin termelés, felszökik a vérnyomás. Forr a vérem látva, hogy Emma egy másik férfié. Pedig ez már emlék, múltjának része, nem a jelen. Mégis személyiségem egy részét bántja. Nem véletlenül. Nagy megnyugvást kelt látnom a szakító levelet. Édesapja lépet közbe. Okkal, mégis durván.
Újabb villanás. Megrezzenek tőle. Talán nem a legegészségesebb egyszerre ennyi emlékképet megnézni és ilyen hirtelen váltogatni azokat. Agyam még alig fogta fel, máris jön a következő. Észre sem veszem amint orromból elkezd folyni a vér. Talán az előbbi adrenalinlöket utóhatása, mi csak pár másodperc erejéig csökkent, újfent látva Emmát egy másik sráccal ismételten növekedésnek indult. De ez az Emma egyáltalán nem olyan mint az eddig látottak, vagy a ma megismert. Egy szakadt, csóró verzió. Mi történhetett? Nem vesztették el vagyonukat, ezt biztosra tudom. Mégis, pont olyan szegénynek és ápolatlannak hat mint sokan a mi környékünkön. Részint mi is, bár édesanyánk mindig ügyelt arra, hogy tisztek legyünk és illedelmesen öltözködjünk. Fennakadtam egy témánál, pedig a folytatás sem mellékes. A fiút laposra verik. Megint azaz elégedett halvány mosoly rajzolata arcomon. De hallva a váltságdíjat… már sejtem mi a vége, egy korábbi emlékéből. Az, hogy most él mégis azt bizonyítja, hogy valahogy megmenekült.
Amit keze lehanyatlik rólam újra visszatér a régi kép, teli hajókkal, csónakokkal. Gyorsan szedem a levegőt, a sok adrenalin rendesen felpörgette vérkeringésemet.
A sok kép után jól esik hallanom hangját is. Hiába személyesebb egy telepatikus kapcsolata, valahogy hiányolja fülem lágy hangját. Mégsem kedves, mit hallanom kell. Okkal mutatta meg ezen emlékeit. Hogy elmondjon vele valamit, amire egész végig nem figyeltem fel. Talán ezért is öntötte szavakba.
- Azt mondod, hogy eddig senki sem szeretet és mindenki elárult téged? Hogy előbb-utóbb én is elárullak? – felelek kérdésekkel a kérdésekre, még ha csak futtában is hallhatja. Agya úgy is venni fogja gondolataimat. Hallom lépteit, amint lemegy a kajütbe. Magamra hagy gondolataimmal, szívet facsaró érzéseimmel. Ami neki az árulás, az nekem a magány. Elég gyors az agyam ahhoz, hogy feldolgozza a látottakat, tovább nem szoktam filózni rajtuk, mert az csak ártalmas. Most mégis egy ilyen szituációba kerültem, de csak egy-két percig. A hajó elérte a partot, így fel kellett készítenem a kikötésre. A munkára figyeltem, hogy minden jól menjen. Sosem egyszerű egy partot érés. De sikerült, s a fapalló máris vetődik ki a part kövére.

Meg kell tanulnom bánni veled. Te mindent látsz bennem, nekem ez a képesség nem adatott meg. Csak ha beszélsz, ha arcon rezzen, kezed simul, lábad mozog, hajad lebben. Látom ajkaidba harapva próbálsz nem mondani valami csúnyát visszakontrázva nekem. Pedig jobb volna. Nem jó magadba folytatni a szót, még ha tudom is mi jönne ki szádon. Elmész, itt hagysz a tenger habjai közé veted magadat. Dúl-fúlsz talán? Megértem. Nekem is kell most pár perc míg észhez térek, míg lecsillapodom, rendezem gondolataimat. Ússzál, úszd ki magadból megbántottságodat.
A hajót kormányozva várok rád. Szomorú vagyok, mi kiül az arcomra. A percek most hosszú óráknak tűnnek, míg várlak, hogy vissza gyere. Ennyire nem bánhattalak meg? Vagy ha mégis… bocsánat…
Hallom amint jön fel valaki. Tekintetem arra vetem és örömmel látom meg alakodat. Nedves vagy, ez nem csoda. Legszívesebben odarohannék, hogy testemmel töröljem le rólad a tengert és csókommal feledtessem bánatod. De nem teszem, mert az nem oldja meg a problémát csak átmenetileg feledteti az érzést. Már pedig dűlőre kell jutnunk, hogy a továbbiakban miképpen is alakuljanak dolgaink.
Arcom elfordítva, látszólag a kormányzásra figyelve próbálom magam elrejteni. Fülemnek mégis jól esik hallani hangodat. Még ha amit mondasz koránt sem kellemes.
- Az üzlet csak a hasznosság érve. Mert tudom neked az is számít. De nem ez az első. Igen, szeretném ha nevem fennmaradna, dicsőn és hatalmasan. Sőt, ha nevünk fennmaradna, dicsőn és hatalmasan. Nem akarok mást választani, csak téged. Nem akarok más porontyát dédelgetni, csak a miénket, és őt akarom úgy hívni, hogy gyermekem. – karommal törlöm meg majdnem elcsöppenő orromat. Érzelmeim immáron cseppek formájában jelennek meg szemeim alatt.
- Egy nő sem lehet olyan tökéletes, mint te! És ha te nem lennél rá kíváncsi, utána sem néznék. Sem az esetleges porontyra. Még ha képességgel bíró is… mindennek csekély a valószínűsége. – bármennyire is szeretnék most rád nézni, visszafogom magamat. Nem akarom, hogy lássa könnyeimet. Helyette az utat figyelem. Már elég sűrűn járnak a hajó, bárkák, csónakok. Ügyelnem kell arra nehogy bármelyikhez is túlságosan közel kerüljön a hajó és baj legyen. Teljesen uralom a helyzetet, nincs már gond a kormányzással. Sőt, még egy kis idő és révbe érünk. Azután kiderül ki merre megy tovább életében.
- Én viszont nem véletlenül kértem meg a kezedet. És ezen sem a látottak, sem a történtek nem változtatnak. Továbbra is úgy érzek mint eddig. „Szeretlek téged.” - teszem hozzá gondolatban, mert nem tudom mennyire esne jól neked ha füleddel is hallanád.

Bizonytalanságban kavargó bensőm kezd magához térni az átélt sokk hatása alól. Gondolataim mindinkább rendeződnek, elmém kezd megnyugodni. Végül is miért is akadtam ki? Lazábban kellett volna fogadnom a történteket, hisz nem a kormányzóválasztást vesztettem el, csak felderült egy eshetőség, mi nem is bizonyos. Talán nem is kellene foglalkoznom vele, hisz mit változtatna meg az életemen? De az előbb megígértem, hogy utána fogok nézni. Már pedig Emmának jelentettem ezt ki, tehát szavatartónak kell lennem. És az is leszek, amennyire időm engedi.
Emma sokatmondó szavai terelik gondolataimat más vágányra. Meglepődve tekintek rá, arcomon zavarodottság, lelkemben feltámadó harag. Ő sem túlzottan kedves ábrázatát mutatja felém. Vége a mézes óráknak.
- Lám, ilyen az élet egy telepatával… - tör ki ajkaim kerítése mögül egy nem túl kedves jelző, s hiába is mondom halkan, a távolság nem túl nagy köztünk, hallható. Meg aztán ha még mindig az agyamhoz vagy kapcsolódva… Nem tölt el jól érzéssel a tudat, ennek adtam hangot, tudván, hogy bizonnyal megbántalak vele, mert képességed negatív oldalát hangsúlyozom ki. De egyszerűen nem tudok ellene tenni. Az a rossz érzés, mi feltámadt bennem hallva szavaidból, hogy előbbi gondolataimat akaratlanul is olvastad, bennem kifejezhetetlenül zavaró érzéseket generált. Mint nemrégiben, mikor Jean olvasott bennem akaratlanul. A közös e két esetben, hogy nem akartam publikussá tenni gondolataimat, minek folytán magyarázkodnom kellett, és most is kell. Szavai csak még inkább bizonytalanná tesznek. Egy rossz gondolat miatt dobnál? Igazán lehetnél elnézőbb, hisz tudhatnád az ember gyakran elgondolkozik azon miképpen is értelmezze a másikat és hogyan reagáljon tetteire. Végül úgy is az fog megvalósulni amit mindezek után cselekszik. És nem annak kellene számítania? Tekintetem a kormánykerékre téved, amit átvettél tőlem Még mindig nem tért vissza nyugalmam, de már nem az esetleges poronty kapcsán, hanem a történtek miatt. Hogy egy gyermeteg vád fogalmazódott meg bennem. Rezignáltam nézem végig amint ledobod ruháid majd csobbansz a vízben. Nem nézek utánad, most nagyon kavarognak bennem szavaid.
Odalépek a kormánykerékhez, hogy visszavegyem az irányítást, legalább a hajó felett. Túlságosan gyanakvó vagyok mostanság, mióta belevágtam a kampányba. Csak veled szemben nem kellett volna annak lennem. Nem is lettem volna, ha nem egyből azzal jössz, hogy akkor nincs szükség tökéletes egyedre. Láttam már akkor rajtad mikor megemlítettem neki, hogy mennyire ellenszenves számodra még csak a gondolata is. Ennek nem örültem és logikusnak tűnt, hogy talán ilyen módon kívánsz eme felelősség alól megszabadulni. Innen gyanakvásom forrása. Mert ha olvasol bennem, akkor azt is láthattad, hogy mennyire kevésre értékelem azt az egyedet, aki esetleg megszülethetett. A lány nem volt olyan tökéletes, mint te vagy. Gondolod nem akarnék inkább tőled utódot nemzeni? Ezzel az erővel azt is gondolhattad volna, hogy visszamegyek a lányhoz és őt veszem el, törvényessé téved gyermekemet. Fiktív elképzelések egy valószerűtlen lehetőségre. Várd meg míg kiderül az igazság! Akkor mondj ítéletet, ne előbb.
Lejjebb veszem a hajó sebességét, nehogy túlságosan eltávolodjunk egymástól. Nem hinném, hogy a partig akarnál úszva menni. Igaz, csak pár kilométer, de akkor is, fárasztó lenne.

Drogokkal élni… már régi és befejezett történet. Mikor rá is kaptam hamar meglett a következménye. Akkor bántott, hogy elhagyott, észhez tértem, ivási szokásaimat is kontrolláltam, a kedvéért. Meg mert nem árt a mértékletesség. Meglehet, hogy hatalmas a hatalmam, de májzsugor ellen nem jó. Azt más gyógyszerrel kell kúráltatnom, avagy átültettetnem más delikvensekből, akár akaratuk ellenére is. A saját életem érdeke előbbre való másokénál.
Nem igazán vettem eddig komolyan múltam ezen szegletét mostanáig, mert nem is volt rá okom miért is így tenni. Sose gondoltam ilyesmire, fel se vetődött bennem, pedig tisztában voltam már akkor is a biológiai folyamatok működésével. De arra, hogy teherbe ejtettem volna, soha fel nem vetődött bennem. Csoda hát, hogy lebénít még a gondolata is ennek az eshetőségnek? Emma szavai hoznak vissza a jelenbe.
- De ez abszurd! Lehetetlen… - dünnyögöm magam elé felfogva szavait, de el nem fogadva mondandóját.
- Nem! Az lehetetlen! - elhomályosult tekintetem végre kezd kitisztulni. Észlelem amint átvette tőlem a hajó kormányzását. A korlátnak nekitámaszkodva nyerek stabil testhelyzetet.
- Utánajárok… Ezt biztosra veheted. És nem csak a kampány miatt… - komorodom el hallva Emma szavaiban is a szomorú szájízt. Eme váratlan felismerés mit sem változtat terveimen. Továbbra is folytatni akarom a harcot a kormányzói székét, elvenni Emmát, létrehozni közös gyermekünket… Mert ki tudja miféle korcs született meg, ha ugyan megszületett, amit erősen kétlek. De Emmát sajnos ezzel jól összezavartam. Vagy talán ő zavart össze engem? Kreált egy hamis emléket kifogás gyanánt, hogy ezzel térhessen ki a számára kellemetlennek ható gyermekcsinálás elől? Ki tudnám nézni belőle. Mindegy, eljátszom a magam szerepét, ha már így alakultak a dolgok.

Elnevetem magamat.
- Hát persze! Erre nem is gondoltam. Ahogy mi fiúk is hajlamosak vagyunk a lány kedvében járva olyasmit csinálni amit mi nem, sőt rühellünk, úgy ez fordítva is igaz. ”A kis szentem.” – teszem hozzá már magamba, tudván, Emmám nem szereti az effajta cuki jelzőket. De kikívánkozott belőlem. Azt persze csak most veszem észre, hogy Ian szerelmének tárgya a tanára volt. Különös egy diákszerelem, nem néztem volna ki belőle. De akkor nagyon más volt, mint most. Még nem vezették hatalomittas tervek. Csak élni akart, mint egy ember. Talán megjelenő képessége változtatta meg. Ahogy engem is.
Érzéseim persze voltak a lány irányában. A szenvedély tüze akkor lángolt fel először bennem. Még ha hamar csillapodni volt kénytelen.
- Ez egy jó kérdés. – próbálok visszaemlékezni.
- Mai felnőtt eszemmel rögvest azt mondanám, hogy az anyag miatt. De akkor nem így láttam. Főleg, hogy nem ő volt az egyetlen nőnemű egyén aki tőlem vásárolt. És ők is gyakorta pénzszűkében voltak. Mégsem lógtak velem, sőt kifejezetten kerültek, mintha titkolni akarták volna szégyenletes tettüket. De ő nem ilyen volt. Ám az igazat nem tudom megmondani, nem láttam a fejébe, ma sem látok, ha még él egyáltalán. Kimondani egyikünk se mondta a másiknak. Egyszerűen csak megtettük. Néha józanul is. – nem igazán értem miért kíváncsi ennyire a részletekre. Talán féltékenység támadt fel benne? Abszurd állításnak gondolom, hiszen majd húsz éve volt és még virágában elhervadt. Sokkalta inkább kellene aggódnia későbbi nőim miatt, különösen egy miatt, ki majdnem eltérített igaz utamról. Még épp idejében jelent meg Emma életemben.
- Tudtam én már akkor is. Középiskolában is már azt csináltam, az egyetemen pedig gyógyszerészetet tanultam. Kimondottan a pszichoaktív anyagokkal foglalkoztam tanulmányaim során is, nem véletlenül. De a készítőnek is ki kell olykor próbálnia termékét, hogy ellenőrizze megfelelő minőségű-e. Mindig is adtam a jó híremre és bár sovány vigasz lehet számodra, de senki nem került kórházba miattam. – húzom ki magamat büszkén.
- Mindazonáltal magányosan szert tesztelni unalmas, hát így került mellém a lány, és én meg miatta már nem csak tesztelő voltam. Amíg együtt voltunk. – sóhajtok fel. Persze arra nem térek ki, hogy dilerkedésemmel csak nemrégiben hagytam fel. Anyagi bázisom egy része ebből származik, nemcsak fizetésemből. Ám mindez igen csekély maradt volna, ha nincsenek azok a jó és biztos tippek, melyek révén több vállalat részvényesévé nem váltam.
Elsőre kissé meglep Emma durvasága. Talán gyengül telepatikus koncentráló képessége? De mikor szemeim elé vetíti azt, amit ő látott, kezdem már kapiskálni mit is akar. Nem csekély döbbenet és meglepettség érződik belőlem és ül ki arcomra.
- Hogy mi? – pislognak zavartan zöld szemeim. Emma felvetése sokkol abszurditása okán. Ám látva a dolgokat…
- Teherbe esett volna? De akkor miért… - akad el szavam, mert a kérdés amit megformálna válaszra nem találtatik most. Talán csak később, ha partot értünk. Már ha érdekel a folytatás. Per pillanat megbénultam. Kezeim közül a kormánykerék is kicsúszik, a hajó így eltér az egyenes irányból és egy tengerjáró felé veszi meg az irányt. Nem látom a világot, nem fogok fel most belőle semmit. Csak a látottak peregnek szemeim előtt.
- Lenne egy gyerekem…

Nem véletlenül emlegetem fel mindig az egy ellen iskola felállításának tervét. Részint, legyen konkurenciája Xaviernek, részint pedig mert nekem is sikerült már annyi kamasz mutánssal összefutnom, hogy tudom, volna kereslet rá. Nem beszélve arról, hogy így meglenne oldva az utánpótlás kérdése a mi részünkről.
- Elnézésedet kérem. Nem tudtam, hogy nem kedveled az a fajta jelzőt. De egyszerűen feltört belőlem. – néha elgondolkoztat, hogy vajon Emma miért miért mond egyfélét és aztán egy teljesen ellentétes testi reakciót fűz hozzá. Így leplezné igazi megbántottságát? Vagy nem őszinte velem? Fogalmam sincs, lévén nem tudok belelátni a fejébe, vagy az érzéseibe. De elgondolkoztat, hogy vajon ő mennyire titkolózhat előttem.
- Ó, egy irodalomtanár! Nem is tudtam, hogy ennyire vonz a költészet. Talán nekem is faragnom kellene egy szép versikét. – jegyzem meg elgondolkozva, vajon az változtathat-e bármit is kapcsolatunkon. Hiszen kinőttünk már a gyermekkorból, a naivitásból, felnőtté lettünk. Mégis jól esik látni Emmámat ilyen formában. Mutatja, hogy valamikor még nem volt ennyire fagyos.
Persze ezek után számomra logikusnak tűnt, hogy feltárjam előtte az én első szerelmemet is. Kamaszkoromat nem jellemezte ilyesmi, akkor mással voltam elfoglalva, nem a lányok kergetésével. Meg persze tudták rólam, hogy csóró vagyok, aki meg hozzám hasonlóan szegény társadalmi osztályba tartozott, azt meg nem vonzották az okos tojások. Hiszen annak tűntem a suliban, egy strébernek. Azt pedig szigorúan titokban kellett tartanom, hogy szabadidőmben mivel is foglalkozom. Így még ezzel sem vághattam fel, pedig megtehettem volna. Az egyetem már más volt. Oda azért jobbára olyanok jártak, akik tanulni is akartak, értelmileg pallérozódni. Ugyanakkor nem volt akkora nagy titok a füvezés sem. Így hamar megtaláltam a magam társaságát, hisz szükségem volt egy kis mellékesre ösztöndíjam mellé. Így találtam rá arra a lányra, kit első szerelmemnek tekintek. Innen személye, s azok közül is az egyik legkellemesebb emlék, az első szerelmeskedésünk. Nem szégyenlem feltárni mindezt Emma előtt, hiszem már látott engem mezítelenül. Persze én is rákaptam az anyagra, ez is ahhoz a lányhoz kötődik, s ha nem is váltam azonnal függővé, életem későbbi szakaszaiban még visszatért egy másik nő kapcsán. De ez már egy másik történet, amit egyenlőre nem kívánok megosztani Emmámmal.
- A lánnyal, természetesen. Bár beszipóztunk. Nem emlékszem mindenre pontosan. De talán te jobban látod mi minden is történt. – adok némi magyarázatot szeretett telepatámnak. Kicsit hasonló az esett a mi első találkozásunkhoz, azzal az eltéréssel, hogy itt nem fog el fejfájás ha vissza próbálok emlékezni. Csak valami mámorító jó érzés.
- Ő kezdet ki velem. Mert tőlem kapta az anyagot. Persze belezúgtam és együtt szívtunk. Akkor nem kellett fizetnie értem. – ecsetelem le akkori helyzetemet. Fel se tűnt, hogy a lány valamelyest hasonlít Emmára, persze csak külsőségekben. Mert egyébként eléggé érzelmes típus volt. Ezzel tudott kimozdítani zárkózottságomból. Sokat köszönhetek neki. Közkedvelt lettem, szociális lény, aki másokkal való interakcióiból is igyekszik kamatoztatni a maga javára. Enyhe hála érzése tölt el.
- Mi lett volna? Együtt aludtunk másnap reggelig. És persze, hogy észrevettem később is. Még egy-két hónapig együtt jártunk. Igen sűrűn dugtunk úgy, mint először. Aztán eltűnt. A szobatársaitól tudtam meg, hogy szülei érte jöttek és hazavitték. Ott hagyta az egyetemet. Nem tudtam. hogy érhetném el és mivel többé nem jött vissza nem tudom mi lett vele. Sem azt, miért vitték el a szülei ilyen hirtelen. Szobatársnői se tudták. Csak azt, hogy sírva köszönt el tőlük. Nem mondta el mi a baja, nekem sem üzent semmit. Ma sem értem, de nem érdekel. Még jó pár hétig szomorú voltam, de a vizsgaidőszak eljöttével sikerült figyelmemet arra összpontosítanom, amire kellett. – fejezem be szavaimmal a történetet.

Egy tudóssal sosem tanácsos vitatkozni, mert többnyire igaza van, általában nem is kicsit. Ez most is igaz, hisz szakterületéről esik szó, nem holmi kibernetikai kamudumáról mint amit napokban hallott.
- Bizony, bizony, gyakorta ilyen gondolatok járnak az ember fejében mikor felfedezi képességét, és azt hiszi valami nincs rendbe vele. Az ijedség érthető, a reakciók változatosak. A maiak szerencséjére már itt vagyunk mi, felnőttek, akik utat mutathatunk korunk ifjú mutánsainak. Meglehet nem túl eredeti ötlet, de mi is nyithatunk iskolát, ilyen módszerekkel. De nem akarlak újfent untatni ezzel. – hallgatok el élvezve válla érintését. Én se értettem eleinte mi történik velem, de hamar rájöttem, hogy mire tudnám felhasználni, megtanultam kezelni, igaz ez eltartott egy darabig, sok balul sült kísérlet után sikert értem el.
- Ó, tehát már az voltál! Bizonyára nem figyeltem jól. – nevetése cseng fülemben. Kezének érintésére ellazulok, de nem viszem túlzásba. Felkészítem magamat az újabb emlékképre. Talán most nem fognak magukkal ragadni az érzések mint korábban.
A látvány magával ragadt. A táj, a dallam, annyira valósághű mintha tényleg ott lettem volna. A hely tetszik neki. Az egyenruhás diákok látványa mosolyt fakaszt arcára. Elitiskola, ahol csak a tehetősek tanulhattak. Ellenszenv támad bennem, hogy nem tanulhattam ilyen helyen, akkor talán már most kormányzó lehetnék. De nem ragadok le kicsinyességemben, figyelem tovább Emmám múltján. Hamarosan meg is láthatom őt.
- Milyen cuki! – tőr föl belőlem a csodálat, látva az aranyos, éppen csak kamaszodó Emmát. Szépsége már meglátszódik, noha gyermeki. És a szemei… valahogy nem olyan rideg és hideg mint manapság. Hiába, a felnőtt kor meghozza a maga fásultságát, s visszaemlékezve a golyólövős jelenetre el is hiszi miért fakultak meg zafírjai. Ám nem csak ez fogja meg figyelmemet, hanem egy másik szereplő. Nem véletlenül emelte ki a tanár urat Az első szerelme. Enyhe irigység támad bennem a jóképű férfi láttán.
- Kis romantikus! Verseltél? – húzódik huncut mosoly arcomra. Sajnos az én életemben ilyesfajta esemény nem történt. Nem voltam azaz érzelgős fajta. Talán csak mikor be voltam lőve.

Hétköznapi kollégiumi szoba képe tűnik fel. Zane fiatalabb, dúsabb hajú és kifejezetten vékony alakja tűnik fel. Úgy húsz körül lehetet. Nincs egyedül. Vele szembe egy hasonlókorú fiatal, kék szemű, hosszú szőke hajú lány ül, bágyadt mosollyal arcán. Az ablakából az egyetem havas parkjának vonalai rajzolódtak ki, imitt-amott feldíszített fenyőfával. Zane és a lány hangosan nevetgéltek és valami fehér, porcukorszerűséget szippantanak fel. A nevetés csak fokozódik tőle, Zaneben pedig gyengéd érzések támadnak. A lány arcán is kajánság ül. Nyelve hegye kicsusszan ajkai szélére, lassan nyalva meg kicserepesedését. Zanere veti magát, hevesen csókolva egymást. Zane magához szorítja a lányt, lassan gombolva ki nadrágja gombjait. S ami ezután jött, arról elég csak Emmának tudnia…

Általában igen választékosan és udvariasan fogalmazok, mégis most megesett, hogy kissé póriasnak bizonyultam. Mert túlságosan is belelkesültem a különös és újszerű élmény mámorától, miben Emma részesít. Talán még a szextől is jobb. Vagy csak azért, mert azt már megszoktam, még ha jó is volt vele. Ám amiképpen jómagam is megtanultam ügyesen használni a képességemet, úgy Emmának is sikerült. És ez jó, jelzi, sok munka van már a háta mögött. Az átélt emlék hitelessége, élessége pedig szinte valósághű, mintha ott lettem volna, Emma bőrébe bújva, átélve szíve heves dobbanásait, szapora lélegzetét, a félelmet és a rettegést. Ezért bizonyult nehéznek tudatosítanom magamban a látottak emlék mivoltát. Nem valóságos, mégis valaha az volt neki, amibe most, mint valami fényképalbumba belelapozhattam.
Logikám helytállónak bizonyult a látottak alapján kikövetkeztetett képességaktiválás kapcsán.
- A gén nem egy önálló élőlény, pusztán csak fehérjemolekula. Az ösztön benned van, az aktiválta és teremtette meg második bőrödet. – fordulok féloldalt hátra és simítom végig kezem lágy karján. Szokatlan még számomra ama rideg és kemény gyémántalakjára visszaemlékeznem. Hatékony és előnyös, mégsem nőies. Nem zavar, hogy meg tudja védeni magát, csak elfedi igazi szépségét. Remélhetőleg nem fogja előlem is elrejteni.
- Biztos! – vágom rá azonnal, ellentmondást nem tűrve. Emma, ha véletlenül is, de megtalálta azt a módot, amivel igazán magához láncolhat. Teljesen az emléklátás hatása alá kerültem, mint mikor valaki először lövi be magát: talán erőteljesek hatásai, de ráérez az ízére.
Egy párkapcsolat fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy a felek minél jobban megismerjék egymást, és nem csak szexuális értelemben, hanem a személyiségüket is és azokat az eseményeket, melyek révén azzá váltak, akik. Számunkra megadatott, hogy ezt igen különleges módon tegyük meg, szinte a másik bőrébe bújva élhetjük át múltját. Milyen érdekes elgondolás! Mintha testet cserélnénk. Érdekes lenne egy ilyen kísérletet lefolytatni.
Megakartam mutatni neki, hogy nálam hogyan kezdődött. Nem emlékeztem rá ilyen részletesen arra a napra, ez Emma képességének is köszönhető. Csak arra a sok áramütésre, ami ért akkor. Egy bizsergető érzésre, mit mindig érzek, mikor elektromosság járja át testemet. Azért vagyok biztos abban, hogy akkor történt meg velem először képességem aktiválása. Szinte akaratlanul fejlődött bennem, míg el nem ért egy olyan szintet, mikor már nem lehetett elrejteni. Ahogy a víz is melegszik a lábosban. Hiába figyeli az ember, nem tudhatja mikor éri el a forráspontot és kezd el intenzíven bugyborékolni. A felszínen nem látszódik semmi, a változás mélyen bent a dihidrogén-monoxid molekulák között rejtezik.
Megjegyzésére aprót bólintok:
- Egy gyermek számára valóban az. De gondolom neked sem lehetett egyszerű. Hirtelen hallani idegen gondolatokat, amik nem tőled származnak. – érzem, amint puha kezei végigszántanak lassan borostásodó barázdáimon. Testét, amint hátamhoz simul. Keblének lágyságát, kellemes hangja cseng fülemben. Inkább ölelném most őt, mint a kormánykereket. De a part egyre közeledik, így adnom kell a látszatra.
- Szeretnélek látni nagylányként. Amikor megjelent telepatikus képességed. Hogy akkor hogyan néztél ki. Arra kíváncsi lennék. – vettem fel a számomra érdeklő emlék témáját, arra gondolván, hogy szépsége eredeti vagy, mint a rút kiskacsánál csak felnőve derült ki, hogy igazából hattyú. Hogy vajon ha fiatalabb énjeink találkoztak volna, akkor tetszettek volna-e egymásnak, kedvelték-e volna a másikat? Egy újabb érdekes gondolatkísérlet. S ha találhatnának egy időmanipuláló mutáns, még akár ki is próbálhatnák.

- Jó tudni, hogy ha bajom esne, számíthatok rád. – mosolygok vissza. Elvben erről szólna a házasság is. Az is egyfajta szövetség, életszövetség, ahol vér a vérré, test a testté válik.
Legyintek.
- Egy kormányzóhoz nem illik egy kalózhajó. Persze a nagy ötszázas jubileumra lehet, hogy megépítetek egy karavellát. Az már majdnem kalózhajó. – felelem egykedvűn. Megtanultam már, hogy másképpen gondolkozik egy gyermek és egy felnőtt. Sok dolgot magam után hagytam, még családomat is. Első itteni barátnőmön kívül másnak sosem beszéltem róluk. Talán mert még vele régi énem járt. Akkor és miatta változtam meg. Persze ez nem olyan emlék, amit szívesen megosztanék Emmámal.
- Valóban valósághűbb. Ha nem azt csinálnád amit, akár filmvetítősnek is elmehetnél. Ezért az élményért sokat fizetnének. – nevetem el magam fantáziadús ötletemen.
- De a múltunk, bármennyire is feledjük, ránk nyomja bélyegét, hatással van ránk, jelenünkre. Hisz akkor formálódtunk azzá, akik most vagyunk. És most alakulunk azzá a személlyé. akik majd leszünk a jövőben. – ecsetelem hasonlóan filozofikus eszmefuttatásomat.
Nem ismerem a telepátia működésének mikéntjét, hogy az agyhullámok kifejtik hatásukat más elméjében. Ám megtapasztalva e jelenséget talán közelebb kerülök a megértéshez. És Emmáméhoz is.
- Meglehetősen igazad van a pénz értékét illetően. Sokkal fontosabb és hatékonyabb azaz erő, mely bennünk van. A képességünk. Azt már érdemes fejlesztenünk. – felelem sóhajára. Gondolom emlékképem hatására mondotta ezeket. Aki nem élte át a hiányt, nem tudhatja milyen fontos érték is az a papírdarab, vagy az érme. Ám én megtanultam ügyesen forgatni, jól befektetni.
Nem vagyok empata, így mit sem tapasztalok meg abból, amit Emma érez, hisz hátam mögött állva arcát sem láthatom. Egyedül suttogó lehelete az, mi eljut füleimbe, és a kézmozdulat, mely jelzi, hogy indul a vetítés. Most érzem Emma érzéseit, még ha azok nem is aktuálisak. Félelmét, rémületét. Annyira ismerős helyzet. Mi is féltünk, hogy apát elviszi a maffia. Láthatólag ez királynőmmel megtörtént. A rászögeződő pisztoly láttán önkéntelenül is megrezzenek. Agyammal igyekszem felfogni, hogy ez csak egy emlék, nem most történik, mégis nehéz uralnom magamat. Szívem hevesebben ver, vérnyomásom emelkedik. Mintha velem történne meg. S mikor a pisztoly eldörren…
- Ááááááááááááááá! – ordítok fel elrántva a kormányt. Hiába az akarat, az érzelmek most erősebbnek bizonyultak. Szerencsére baj nem történt a hajóval, ahhoz még eléggé gyér a forgalom a környéken. És pihegve bár, de én is hamar magamhoz térek.
- Ez nagyon valósághű… - veszem kézbe a kormányt és irányítom vissza a helyen útvonalra.
- Meg volt már akkor gyémántalakod? – kérdem, hisz tudom, hogy él, tehát a golyó nem végzett vele. Logikusnak tűnik, hogy lepattant róla.
- Folytassuk! – szólok rá ismét. Nem tántorított el az előbbi kilengés. Sajnos önuralmam bizonyult tökéletlennek.
Homályos gyermekkori emlékemre koncentrálok. Talán Emma jobban előtudja hozni. Négyévesforma kisgyerek szaladgál az udvaron. Félhomály van, felhős az ég, lassan elered az eső. A fiúcska beszalad a házba. Szikrák pattognak ki a fali konnektorból, megrázzák. Sír. Anyukája törülközővel szárazra törli.
A fiú nővérével játszik. A csillárból aprócska villám csapódik bele. Sír. Így megy ez napokig.

Megértő mosoly csúszik arcomra.
- Rendben. Csak jó tudnom ezt is rólad. Hogyha valami baj történne a hajóval, ne kelljen izgulnom, hogy hogyan fogsz boldogulni. – pillantok hátra Emmára. Olyan szép így, hogy a szél lobogtatja szőke tincseit, mint valami zászlót. Még ha jégkék szemeibe is fújja haját. Ez azon dolgok egyike, amit sosem szeretnék elfelejteni. Jelen állás szerint.
- Szóval jacht… Hát, az egy kicsit másmilyen felépítésű jármű. Elegánsabb. Igazából egy pár száz éves kalózhajónak tudnék örülni. Ami fából van. Vannak rajta ágyúk, meg minden. De elég költséges egy ilyen reprodukció megépítése, így egyenlőre beértem ezzel a kis vitorlással. – mesélem el egyik gyerekkori vágyamat. Nyilván ostoba ábránd volt, amiből még sem sikerült kinőnöm.
Visszafordulok a kormány felé, nehogy egy kósza jéghegynek menjünk. Azt nem biztos, hogy meg tudnám állítani. Jól haladunk, már kezdenek látszódni a szárazföld körvonalai. Meghallom amint Emma felkel és felém közeledik. Figyelmeztetését elsőre nem értem, de jó szorosan megfogom a kormányt. A tenger előnye, hogy javarészt nincs akadály az úton, így egy kis félrekormányozás még nem a világ vége. Nem is értem mit akar ujjaival halántékomon. Valami speciális masszázsmozdulat? Ám mikor felkapcsolja elmém tv-jét és életének egy kis részletét vetíti le számomra, tátva marad a szám a csodálkozástól. Látva a kis Emmát a jachton… Olyan szokatlan, mégis csodálatos. És milyen aranyos! Még Kayla is, ki belép a képbe, eltakarva a főszereplőt. Rossz érzések vetődnek fel bennem irányába kellemetlenül záródó találkozón nyomán.
- Ez, ez, ez, hihetetlen! – rebegem nagy nehezen a vetítés végén.
- Nem igazán ismertem gyerekkorodat. Sosem beszéltünk róla. Meg másról sem. Rólam sem. Nézz belém! – koncentrálok egy emlékemre, hogy Emma könnyebben láthassa.

Szürke falak, egy ütött-kopott konyhaasztal, ahol két gyermek ül: egy fiú és egy lány. A lány barna loknijai két szép copfba van fonva, a fiú haja kócos. Iskolai füzetjük fölé vannak görnyedve, éppen házijukat csinálják.
- Timmy! Segíts már a matekháziban! – nyaggatja a lány öccsét. Az felsóhajt.
- Elmondom, hogy kell megcsinálni, de nem oldom meg helyetted! – feleli morcosan. Nem tehet róla, hogy nővérkéje nem elég okos a számtanhoz.
A háttérben kötényes középkorú nő, göndör barna hajjal tevékenykedik, éppen a vacsorát főzi.
Kivágódik az ajtó. Marcona ábrázatú középkorú férfi lép be rajta. Vonásai Zaneéhez hasonlók, de sokkal erőteljesebb, sokkal markánsabb megjelenésű.
- Szia drágám! – köszönti az anyuka. A két gyerek is bátran hagyja ott a házi és szalad apjukhoz. Az megöleli őket, mindenkinek a fejére nyom egy puszit.
- Kirúgtak a gyárból. – szólal meg a vén Helmsman dörmögő basszusa.
- Ez tudjátok mit jelent? – tekint családjára. A gyerekek szomorúak, anyjuk próbálja tartani magát.
- Majd találsz másik munkát. Vagy elmehetnék én is dolgozni. A szövődébe keresnek ügyes asszonyokat.
- Nem! – hajítja kabátját a padlóra. A két gyerek megrezzen. A lány öccséhez bújik. A kicsi Zane nővérével szépen eloson, miközben szüleik hangosan kiabálnak egymással.

- Értem. Találok majd egy ilyen szigetet. – zárom le a témát. Hirtelenjében egy megfelelő lakatlan luxussziget neve. Hiába, ő sem mindentudó.
A csend beszél. Legalábbis a hajó fedélzetén. Néha nem kell több egy párnak. Egy kézsimítás és királynőm máris eltűnik hátam mögött. Megfordulhatnék, hisz a hajó már irányba van, de egyenlőre élvezem, hogy kezeim között van a kormánykerék.
- Ó! Miért nem említetted már korábban? Akkor engedtelek volna téged is tevékenykedni a fedélzeten. – bánkódom. Látszik, hogy még nem ismerem elég jól Emma múltját, családját, noha a nővéréhez már volt szerencsém. Nem tudom, hogy beszéltek-e rólam, ám abban biztos vagyok, hogy nem javulna a reputációm. És az én családom? Nos, szüleim közel a nyugdíjas korhoz. Lehet még meg is hívnám őket az esküvőre. Hadd legyen egy utolsó örömük ebben az életben. Többi rokonom… Nos, nővérem már nem él. Öcsém valahol itt dolgozik a városban. Ha megtalálom és éppen jó kedvemben leszek, meghívom. Talán visszautasítja. Az volna a legjobb. Annál kényesebb ügy a munkahelyi és politikai barátok meghívása. Abból aztán sok lesz! De kell is a lekenyerezés. Elvégre ajándékként jól jöhet támogatásuk kampányomhoz. És így legálisan oszthatok lakosságot megnyerő ajándékokat pl. cukorkát. Az egyszeri népet könnyű meggyőzni. S a média is a maga teljességében közvetíthet. Ennyi hátszéllel már tán csak sikerül győznöm!