Beyaert Farm

To: Ali

Ezek után, ha még egyszer meglátok egy kutyát, sikítva elfutok a másik irányba. Szerintem tök ijesztő, hogy elvileg egy mutáns, egy emberi lény, aztán itt ugat nekem, mint egy holdkóros idióta. Ráadásul hülye képeket mutogat nekem, nem hajlandó békén hagyni és hála neki, még a pajtát is felrobbantottam.
Aztán ez a furcsa szerzet megint csak a fejét rázta itt nekem, hogy ő nem fog békén hagyni. Ennyire nem vagyok jó társaság, már bocs. Ráadásul bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt. Még egy híd alatt is szívesebben ücsörögnék magamban. Oké, e nem teljesen igaz, de nekem már olyan mindegy. meg akartam találni a testvéremet és anyámat, de már egyre inkább kezdek elbizonytalanodni.
Viszont valami hirtelen megváltozott, így már nem tudtam tovább azon agyalni, hogy milyen szar nekem és én vagyok a világ selejtje meg ilyeneket, mert hirtelen egy mosoly ült ki az arcomra és fogadni mertem volna rá, hogy ez a kutya áll a hátterében a dolgoknak. Megsimogattam a fejét és még mindig a mosollyal az arcomon közöltem vele, hogy jobb, ha befejezi, mielőtt kinyírom, de őt nem zavarta. Nem akarom megölni őt is, mint ahogy sok élőlényt eddig, így csak remélni mertem, hogy a képességem nem az ellenséget fogja benne látni emiatt.
Fel is keltem gyorsan, de meg kellett támasztanom magamat a karámban, mert még mindig nagyon fájt a fejem, forgott velem a világ és minden bajom volt, ami arra utal, hogy agyrázkódást kaptam. Miután behunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt, sokkal jobban lettem, a z agyamban a lüktetés alábbhagyott és egészen jól éreztem magamat. Volt egy olyan érzésem, hogy ez is az újdonsült ismerősömnek köszönhető, így egyenesen belenéztem a barna szemeibe a magam világos árnyalatú, kékeszöld szemeimmel és küldtem felé egy tényleg őszinte mosolyt.
-Na… hazaviszlek… azt hiszem, a gazdád keres már. –milyen furcsa kimondani, ogy a gazdája. Nekem se szüleim nem voltak és igazából szerintem én még annak is örültem volna, ha valaki legalább befogadott volna, hogy nála lakjak.

To: Ali

Oké, a mai napomat nagyon nem így terveztem. Alapból nem megyek senki és semmi közelébe, mert annak mindig katasztrófa a vége és ez most sincs másképpen. A pajtát is felrobbantottam és csak a szerencsén múlt, hogy most nem egy élőlény esett nekem áldozatul. Nem csak tüzet tudok gyújtani, hanem fel tudok robbantani akárkit vagy akármit, meg tudom görbíteni a valóságot, ezáltal a dolgok egyszerűen lebegnek körülöttem és tönkremennek. Sok embert és állatot öltem meg már így, pedig nem vagyok egy gyilkos alkat. Mármint.. alapjáraton nem lennék az, de már annyira elcseszettnek látom magamat, hogy már nem érdekel, ki mit gondol rólam. A testvérem és anyám még csak tudomást sem akar rólam szerezni, ez a nagy igazság.
A tekintetemet aztán ismét erre a furcsa mutánsra emeltem és csak figyeltem, ahogy megrázza a fejét. Nem igazán rajongok érte és ezt egy grimasz kíséretében neki is kifejtem.
-Nem hagynál békén végre? –néztem rá összevont szemöldökkel, majd a lovak irányába terelte a figyelmemet, de aztán valami megváltozott.
Ha csak halványan is, de egy mosoly kúszott az arcomra és kezdtem egy kicsit jobban érezni magamat. Annyira valóságosnak tűnik ez a boldogság, de az eszem valamiért nem akarja elhinni ezt a dolgot. De hát ezt az arcomnak is megmondhatná, mert azon továbbra is ott ült  halvány mosoly, majd kicsit elfordítottam oldalra a fejemet és egyik kezemmel az ismeretlen ismerős felé nyúltam.
-Nem szabad mások érzéseivel játszani. és jobban jársz, ha befejezed, mielőtt pirítóst csinálok belőled. –simítottam végig a fején még mindig a mosollyal az arcomon. Így annyira nem lett fenyegető a dolog, de mégis ijesztőbben hatott, mintha halál komoly fejjel mondtam volna. A belső nem változik, a viselkedés állandó.
Gyorsan felkeltem a földről és megtámaszkodtam a karámban, mert még mindig zúgott a fejem és alig bírtam nyitva tartani a szememet.

To: Ali

z ugatást egyáltalán nem értettem és nem is baj. Gyűlölöm a kutyákat, az embereket, a mutánsokat és tulajdonképpen mindent és mindenkit, ami, és aki mozog és él. Gyűlölöm az anyámat, a családomat még a soha nem ismert apámat is. Nem értem, miért kellet kidobni engem, mint valami selejtet. De már egyre inkább kezdem érteni, amiért még inkább utálom magamat. Én persze nem tudok elfutni vagy megszabadulni a saját valómtól, de igyekszem. Én próbáltam jó lenni, de mióta kint vagyok, több baromság történt velem, mint az intézetben. Egyik percről a másikra változott meg körülöttem a világ és ez nem volt rám jó hatással.
A tűz, amit okoztam, csak addig tartott, míg ez a kutya el nem oltotta azt, aztán meg a földre rogyott és úgy nézett ki, mint aki legalább egy egész sereg vadat kergetett. Hát én egy szóval nem mondtam neki, hogy legyen jófej és oltsa el azt a vacak tüzet. Örültem volna, ha elégek, aztán kész. Sokszor neveztek már boszorkánynak, így a mágia általi halál igazán stílusos lenne a számomra.
Letérdeltem mellé és úgy néztem rá, majd mikor megláttam, hogy elkezdte csóválni a farkát, ismét visszaültem az előbbi helyzetembe és a ruhám ujjával kezdtem el vacakolni.
-Mit csináljak veled? –kérdeztem meg halkan, miközben szétnéztem, de a környéken egy ember sem volt, aki segíthetne nekem, illetve neki, hisz én akkor eltűntem volna.

To: Ali

Most még jobban kezdtem utálni a világot, mint alapból. Mármint… nem a világot utálom, hanem magamat. Mindenkinek jobb lenne, ha én nem is léteznék. Eltűnnék, elrabolnának, valaki megölne, akármi. De ez így nem élet. Mindig mindenki elkerül, vagy megsérül, illetve meghal a közelemben. Oké, nem szándékosan ugyan, de öltem már embert és ezzel nem lehet együtt élni. Legalábbis nekem nem megy. Akármennyire is keménynek tűnök kívülről, aki sosem mosolyog, nem sír, nem mutat ki semmit, legalább annyira sebezhető vagyok, aki mindig, mindent magára vesz. Utálom, hogy igazából közel sem vagyok olyan erős, mint tűnik. Elég annyi, ha valaki felemlegeti a családomat, meg azt, hogy még a saját anyámnak sem kellettem. Rossz érzés selejtesnek lenni, pedig én mindent megtettem, de egyszerűen képtelen vagyok parancsolni ezeknek az érzelmeknek és cselekedeteknek.
Aztán csak hülye fejjel bámultam rá, amikor elkezdett ugatni itt nekem. Én nem vagyok kutya, fogalmam sincs, hogy mit akar meg mit nem. Én ehhez nem értek, sajnálom. Én csak elpusztítani tudok másokat, nem tudom őket megérteni és végképp nem tudok irántuk sajnálatot érezni.
Az erőm aztán megint önállósította magát, ahogy egyre inkább dühös lettem magamra, erre a fura szerzetre és a világra. Hatalmas tűzcsóvák lobbantak fel körülöttem, én pedig összehúztam magamat és úgy ültem ott, mint aki azt várja, hogy elégjen, de egyszer csak a tűz kialudt, én pedig az előttem fekvő kutyára néztem kissé talán kétségbeesve, de még mindig nem igazán érdekelt a sorsa. Oké, szemét vagyok, de nem igazán hat meg mások nyűgje és igazán nem mondta neki senki sem, hogy csináljon valamit a tűzzel.
-Öhm… -nyögtem ki csak ennyit, ami igazán nem is mondható beszédnek, majd letérdeltem mellé és úgy kezdtem el vizsgálgatni. Csak kimerült, nincs komolyabb baja.

To: Ali

Gyűlölöm a kutyákat, és szerintem ezek után már az embereket is és a mutánsokat is. Mondjuk, alapból nem vagyok oda igazából egyik élőlényért sem, néha még magamat is utálom. és amikor ilyen történik, még inkább kedvem támad meghalni és elvonulni a világ elől. Bár, ha egyszer meglátom anyámat, vagy Pietro-t, akkor tutira kinyírok valakit, de remélem, nem őket. Hiába gyűlölöm őket, nem kívánom a halálukat. Viszont azt akarom, hogy szenvedjenek, legalább annyira, mint én tettem. Eldobtak, nem kellettem nekik és még csak arra sem vették a fáradságot, hogy megtaláljanak. Pedig magamból kiindulva, biztosra veszem, hogy a drága fivéremnek is vannak trükkjei, csak ő nyilván nem zavarta annyira drága anyukánkat, mint én. Hát ez van, már megszoktam, hogy sosem kellettem senkinek sem.
Mikor a pajta kigyulladt, akkor én a földre zuhantam, de szerencsére nem lett komolyabb bajom, csak kicsit szédülök, de ezen könnyen segítettem, amikor letelepedtem a kerítés tövében. Állni sem bírok, nem hogy elmenni innen.
Csak figyeltem a reakcióit a szavaimra, de nem igazán hatott meg. Én szarabbul érzem magamat, szerintem. De aztán ismét elfogott az a különös érzés, mint az előbb. oké, nem azt mondom, hogy alapjáraton vidám vagyok, de most valahogy még csalódottabb és szomorúbb voltam, de amikor meghallottam ismét azt a hangot a fejemben, már tudtam, hogy ismét ez a kutya szórakozik velem.
-Fejezd be! Azt akarod, hogy megint felgyújtsak valamit!? –néztem rá összevont szemöldökkel és totál idegbeteg fejjel, mire körülöttem ismét minden tűzbe borult, én meg csak felhúztam a térdeimet és az arcomat a kezeimbe temettem, amiket meg a lábamra helyeztem. És igazából pont nem érdekelt, hogy ki lát és ki nem, én már nem tudok úgy tenni, mintha hidegen hagyna az egész helyzet.

To: Ali

Nem is értettem ezt az egészet. Nem vagyok normális, hogy egy kutyával akartam dumálni. Oké, igazából nem kutya, legalábbis nagyban rázogatta itt nekem a fejét, hogy ő nem igazi kutya, csak nem tud ember lenni, vagy mi. Nekem ez már magas. Szerintem tuti becsavarodtam a sok éves magánytól és kirekesztettségtől. Hát ez beteg.
Furcsa, hogy ennyire ragaszkodik a társaságomhoz annak ellenére, hogy nagyon sokszor megpróbáltam a tudtára adni, hogy nem igazán tartok igényt rá és a hülye társaságára. Viszont ez lett a vesztünk, vagy ha az övé nem is, az enyém biztosan.
Olyan képeket mutatott nekem, amelyek teljesen hatásuk alá vontak, így elvesztettem az egyensúlyomat és lezuhantam a karámon kívülre, majd csak nagyon lassan és óvatosan nyitottam ki a szememet, miután meghallottam a robbanást. Biztos voltam benne, hogy én követtem el ezt a dolgot, s mikor megláttam a lángoló pajtát, azonnal biztos lettem a dologban.
Mikor kinyitottam a szememet és megláttam a mellettem fekvő kutyát, nagy nehezen felkeltem, de meg kellett kapaszkodnom a karámban, mert nagyon szédültem. Nyilván becsaptam a fejemet, amikor leestem. Csak nehogy agyrázkódásom legyen még a végén, mert akkor rosszul is leszek. Oké, akkor alapból rosszul van az ember, de én meg még inkább. Sok nekem ez az egész. Leültem a kerítés tövébe és a szemeimet kezdtem el törölgetni. Utálok gyenge lenni és ezt kimutatni, de most csak ez a „nem kutya” kutya van itt, szóval annyira nem vészes.
-Most nézd meg, mit csináltál! Mondtam, hogy hagyj békén! –néztem rá összevont szemöldökkel.

To: Ali

Ez már nevetséges. Egy kutya, aki nem is kutya, itt parádézik nekem, ahelyett, hogy békén hagyna. Hát ez nagyon… öhm… gáz. Ez már szánalmas. nem tudok és nem is akarok barátkozni senkivel sem, pláne nem olyannal, aki valószínűleg nem komplett. Ez nagyon durva!
Ezzel az… állattal is közöltem, hogy nem normális, vagy talán én nem vagyok az, mire csak a fejét tekergette. Örülök neki, hogy szerinte nem vagyok teljesen lökött, de ha bárki mást megkérdez, boszorkának fog nevezni, vagy hülye, hálátlan kis… szóval na. A lényeg az, hogy a kutyalét miatt már nem tudja megkülönböztetni a jó és a rossz dolgokat, szerintem.
Csak figyeltem, ahogy lekuporodik elém, majd furcsán, összehúzott szemekkel néztem rá.
-Te mo… -kezdtem el a mondandómba, de nem tudtam végigmondani, mert a képek, amiket láttam, a bombák, a sok sebesült és halott, a tankok és a lövések, amiknek a hangját is hallottam, teljesen eluralkodtak rajtam. Behunytam a szememet, majd a kezeimet a füleimre raktam, de így viszont kibillentem az egyensúlyomból és a földre zuhantam, de ezzel egy időben a pajta, ami nem messze állt, kigyulladt és durva hanghatás kíséretében felrobbant, amitől meg a lovak ijedtek meg és ki akartak törni a karámból.
Csak lassan mertem kinyitni a szemeimet és a pusztítás fogadott, amit én csináltam. Én tényleg nem vagyok jó semmire, már kezdem érteni, miért dobott el a családom.

To: Ali

Hát ez kész, tuti nem vagyok normális. Egy kutyával dumálok. De azt legalább már tudom, hogy nem igazi kutya. Most már csak az idegesít, hogy nem tudok vele rendesen kommunikálni, ő meg íagy elég nehezen fejezi ki magát.
-Na jó, nekem erre nincs időm. Egy flúgos mutáns, aki kutyának képzeli magát. De lehet, én vagyok a flúgos, hogy azt hiszem, hogy nem igazi kutya vagy. –fogtam meg a fejemet és inkább a lovakat bámultam.
Megnyalta a kezemet, mire elhúzódtam tőle, mert nem szeretem a kutyákat, ez meg pláne undorító, hogy egy ember nyalogat, pedig ez nem szokás. Inkább közöltem vele, hogy menjen a haverjaihoz, akikkel az előbb hülyült, ha már ő is állatnak hiszi magát, de nem akart ennek eleget tenni, inkáb közelebb jött, de én gyorsan a földet kezdtem el bámulni, mire elmászott mellőlem és rögtön elém került.
-Na jó, ez már tényleg röhejes. Mit akarsz te tőlem? Én nem fogom megtanítani neked, hogy legyél ember. Először is, ne nyalogass másokat, pláne nem olyanokat, akik erre nem vevők! –húztam össze a szemeimet idegesen.
-Nem vagyok vidám természet, így bocs, de szerintem rossz helyen kopogtatsz egy kis szeretethiány esetén! –jegyeztem meg nem törődőm, és talán kissé gonosz stílusban ezt a dolgot.

To: Ali

Oké, nem vagyok a világ legédesebb kiscsaja, de minden vagyok, csak kiscsaj nem. Ja, meg utálom az állatokat, de ezt már annyiszor kigondoltam magamban, hogy kezdem tőle valami elcseszett, goromba vénlánynak érezni magamat. Hát, pedig közel sem vagyok az. Tudok én nagyon kedves is lenni, de az csak akkor megy, ha valaki vagy valami meg is érdemli és főleg a harag az, ami mozgat, így nem tudom, hogy jó ötlet-e egyáltalán megkeresnem a testvéremet, mert lehet, hogy alaposan megpirítanám a nagy találkozás hevében, vagy ilyesmi.
-Szóval tényleg nem vagy igazi kutya… akkor miért nem úgy beszélsz velem, mint egy normális ember? –néztem rá kérdőn, bár hülyén érzem magam, hogy egy kutyával társalgom.
Megnéztem a nyakörvét, de ő kihasználta az alkalmat és megnyalta a kezemet, mire elhúztam onnan és kicsit arrébb csúsztam, majd összevont szemöldökkel néztem rá. Na, soha nem leszek jófej senkivel se többet.
-Nem megyek sehová, hagyj békén! Foglalkozz a haverjaiddal, ha annyira akarsz. –vontam meg a vállamat, majd inkább a földet kezdtem el bámulni.

To: Ali

Ez a kutya komolyan kiakasztó. Oké, nem hiszem, hogy egy kutya tudatosan tudná pofán ásítani az embereket, de neki valahogy sikerült kifejeznie a nemtetszését. Azért jöttem ide, mert itt tuti, hogy nem zavar senki és bocs, ha megbántottam egy kutya érzéseit, de az enyémek is eléggé a padlón vannak. Nem akarok én egy döggel vitázni, de az a nagy helyzet, hogy ez a kutya kezd elég fura lenni.
Figyeltem, ahogy feltornássza magát mellém, mire én csak szorosan megkapaszkodtam a kerítésen, hogy ne essek le a nagy mutatványa miatt. Egy halvány mosoly kíséretében néztem a mellettem lévő ebre, majd ismét a lovakra. Nem idevaló ez a kutya, az már tuti.
-Mit bámulsz?! Nem én kértem, hogy ugorj ide. Igazi kutya vagy te egyáltalán? Mert nem úgy tűnik, mintha valóban egy vad, kóbor kutya lennél… -néztem rá, de igazából nem is értem, mit várok egy állattól, még csak megszólalni sem tud vagy ilyesmi.
A kezemet óvatosan a nyakörvéhez vezettem, amin egy „x” volt. Ez meg mi a franc?
-Akkor van gazdád. De… csak úgy hagyott meglógni. Micsoda alak… -jegyeztem meg halkan. Egész aranyos egy állat, de még mindig nem annyira, hogy hajlandó legyek megsimogatni vagy ilyesmi. Nem szeretem az állatokat és ez nem egy ilyen gúnyolódó eb miatt fog megváltozni, aki még nyelvet is öltött rám, még akkor is, ha tuti, hogy nem tudatos mozdulat volt.

To: Ali

Gyűlölöm a lovakat, a kutyákat, a térdig érő, undorító füvet, amiben a szúnyogok halálra csipkednek és minden ilyesmit. Inkább elvagyok egy ablakban ücsörögve, bámulva a várost és magamban gondolkodva. Most viszont a jó kis nyugalom helyett megkaptam a füvet, a lovakat, de még a kutyát is, ami tuti, hogy nem a farm része, mert akkor nem a semmiből került volna elő. Figyeltem, ahogy lehasal a fűbe, majd felkel és közelebb jön. Hát, ez annyira nyálasan undorító jelent, hogy mindjárt színeset ásítok. Nem kedvelem az ilyen izéket, ráadásul olyan fura érzésem van, mintha ez a kutya nem is igazán állat lenne. Bár mondják, hogy megérzik az ember nyugtalanságát és hasonlók, de azt nem hiszem, hogy egy vad idegenhez ennyire nyugodtan odamenne akármelyik is.
-Mit bámulsz? Ha arra vársz, hogy lemászok és megsimogatlak, akkor máshová menj, szőrgombóc. –néztem rá összevont szemöldökkel. Én meg egy kutyának beszélek. Tényleg reménytelen eset vagyok. És hülye is. Király. Lehet, tényleg nem szabad emberek közé menne. És bakker, akkora és olyan barna szemei vannak, mint Pietro-nak. Oké, ez megint gáz hasonlat, mert a tesóm nem egy kutya, de az tény, hogy szürreálisan nagyok a szemei és ilyen tök sötétbarnák. Én miért nem olyan vagyok? Talán apámra hasonlítok inkább, nem tudom.

To: Ali

Nem vagyok egy végtelenül boldog típus és soha nem is leszek. minek örüljek? Annak, hogy kék az ég és süt a nap?! Kösz, nem. Ezt a fajta ábrándozást meghagyom a kedves, gyermeteg lelkű kislányoknak. Én minden vagyok, csak gyermeteg lelkű és kislány nem. Nem vagyok oda a világos, napfényes helyekért, ahogy azért sem, hogy a,lovak bűzét és nyihogását hallgassam, de a lényeg nem is ez, hanem az, hogy végre szabad vagyok, egy kis szabadság már kellett. Csak Damon és Samantha hiányzik egy kicsit, velük el tudtam dumálni. Bár, az a csaj tiszta zakkant, Damon meg… róla inkább nem nyilatkoznék, még csak magamban sem. Jó volt vele lógni, megértett engem, azt hiszem.
Inkább élveztem azt, hogy most nem vagyok falak között, hanem nyugodtan mászkálhatok a csendes természetben. Ja, marha csendes. Igazából fogalmam sincs, honnan tűnt fel hirtelen, de valami kutya kezdett el futkározni a lovak között. A karámra támaszkodva figyeltem ezeket az idióta állatokat. Nem tehetek róla, nem rajongok sem a lovakért, sem a kutyákért, de nézni jó őket. Nekik legalább semmi bajuk nincs.
Nagy nehezen felmásztam a fakerítésre és helyet is foglaltam a tetején, hogy onnan szemlélhessem tovább a dolgokat.