Aiden Hamilton

"Mielőtt bosszút állnál valakin két sírt áss!"

Userinfó: Titkos

Név: Aiden Hamilton
Mutáns név: Vertigó
Születési dátum: 1964. szeptember 14. Hartford, Connecticut, USA
Besorolás: Független
Képességek:

Elsődleges képesség: Vérmanipuláció
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 13 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes saját vagy mások vérét az irányítása alá vonni, szétválasztani, tökéletesen kiismerni és feltérképezni. Sok rétű lehetőségek rejlenek a képességében, jelenleg még persze korlátozottak a lehetőségei, a fejlődéssel ez is növekedni fog. Mérgeket, vérbe kerülő kábító szereket, alkoholt stb. nem igazán lehet rá alkalmazni, ugyanis könnyedén kiválasztja magából, később másoknál is képes lesz erre, persze most még lassabb folyamatról van szó, tehát ha egy méreg rendkívül gyors lefolyású, akkor végezhet vele, idővel ez már nem lehetséges. Képes saját vére hőmérsékletét szabályozni, így nem fagy meg, vagy érzi magát soha sem túlságosan felhevültnek, persze jelenleg még a túlzottan erős hideg, vagy hő ugyanúgy árthat neki, ha sokáig hatással van rá. Képes mások vérét irányítva, akár azt kiszívni a testükből, vagy annak segítségével a testüket is mozgatni, ez is idővel erősödik, nagyobb súlyt mozdíthat el csupán a vérre koncentrálva, gyorsabban fonnyaszthat el valakit.
Képesség távlatai: Lehetetlen lesz méreggel ártani neki, rendkívül nagy fagyot is túlélhet a saját vérének folyamatosan melegen tartásával és keringtetésével. Egyszerre több tucat embert is képes vér útján mozgatni, kiválasztani belőlük az éltető nedűt, de segíteni is tud rajtuk, kiválasztva a méreganyagokat a testükből, gyógyítani az olyan betegségeket, mint a leukémia, melyek a vérsejtek abnormális működéséből indulnak ki. Képes meghatároznia DNS alapján, hogy ki kicsoda, az alakváltók tehát számára nem jelentenek túl nagy kihívást, ha már találkozott velük, akkor később is be tudja őket azonosítani, ennek fényében az X-gént is felismeri a szervezetben.

Jellem: Nem vagyok kifejezetten közösségi alkat, főleg a saját dolgommal foglalkozom, még hozzá, hogy utána járjak annak mégis mi történt pontosan a családommal. Nem nyitok könnyen mások felé, annak ellenére, hogy ez régen azért másként volt. Nem voltam mindig ilyen zárkózott típus, senki sem születik megszállottnak természetesen, de manapság már nem érek rá azzal foglalkozni, hogy milyen voltam régen, vagy hogy milyen életet kellene élnie egy huszonéves srácnak, már csak az éltet, ami dolgom és képes vagyok mindenen... mindenkin átgázolni ahhoz, hogy kiderítsem mi történt, hogy megtaláljam a húgomat.

Külső: Középhosszú, fül körülég érő szőkés hajam van, ami leggyakrabban kissé zilált és többnyire hátrafésülve hordok, amivel persze a szél ritkán ért egyet, na épp ezért zilált gyakran. A szemem színe kék, mondhatnánk kissé szürkésnek is, egyébként az arcberendezésem nagyjából átlagos, az arcom kissé talán szögletesebb, de nincs más különösen kiemelkedő rajtam. Gyakori az arcomon a borosta, ritkán jutok oda, hogy igazán rendbe szedjem magam. Nem viszem túlzásba a divatos öltözködést sem, terepszínű ruhákat viselek, semmi feltűnően színeset, szimpla farmer, hozzá valami drapp, fakó színű felső, ami épp a kezem ügyébe akad. Amúgy sem rendelkezem túl sok holmival, hiszen nem vagyok túl gyakran egy helyben. A testfelépítésem nem kiemelkedő, átlagosnak mondható. Akadnak azért izmaim, az iskolai sportmúltnak köszönhetően, és mivel nem eszem túl gyakran zsírpárnákat se nagyon szedtem fel. 189 centi magas vagyok, és azért tudok erőset ütni, ha elkap az adrenalin, főleg ha még a képességemet is beleviszem egy ütésbe.

Előtörténet: Mondhatnám, hogy 20 éves koromig nagyjából unalmas életem volt, de ez nem igaz, szimplán csak átlagos és hétköznapinak nevezhető. Az apró bibit most nem számítjuk, hogy 13 éves koromban felfigyeltem a képességemre, ha gondolod ezt részletezhetem egy kicsit azért. Szóval elég nyugisan éltem Hartfordban sokáig. Elég jó anyagi hátterem volt, ugyanis apám egy nagyvállalat kutatói részlegén dolgozott, laborban, mindenféle tuti gyógyszerek kikísérletezésével teltek a napjai. Elég neves tudósnak számított azokban a körökben. Anyám ezért megtehette, hogy főként a társadalmi életnek hódol, kiállítások, bálok, társasági események, szóval afféle gazdag ficsúrnak számítottam én magam is, bár nem mondom, hogy valami nagyképű tahó lettem volna valaha is. Őszintén szólva sosem vonzott apám szakmája és az sem, amit nekem szántak, a nagy fennforgás... sokkal inkább a festészet felé tekintgettem és a cél is művészeti iskola volt, annak ellenére, hogy persze az apám erős nyomásának hála tagja voltam az iskola foci csapatának. Szerencsére eleget dolgozott ahhoz, hogy ne nagyon figyeljen oda, hogy e mellett mással is foglalkozom. De előre szaladtam. Tehát a gyerekévek jól teltek, született egy húgom is Hope. Imádtam, akármennyire is kis tolakodóan akadékoskodó volt mindig is, de mellette valahogy tényleg mindig magamat adhattam. Ő volt az egyetlen, aki tudott a képességemről, még a szüleim sem, hiszen nem illett volna bele egy efféle furcsaság a mi kis családunkba. Szerencsére mivel egyébként nem ért túl sok nagy negatívum a képességem sem uralkodott el rajtam sosem. Jó, volt rá példa, egy-egy alkalom, amikor balhéba keveredtem hála a túlzott ivászatnak és egy-egy ütés nagyobbra sikeredett, de ha a barátaid is kellően ittasak, akkor fel sem tűnik nekik.
Aztán jött a nagy változás. Hirtelen omlott össze minden, amikor az apám gyanúba keveredett. Először csak valami sikkasztásról beszéltek, aztán az újságok már arról írtak, hogy valamilyen vírus elszabadulása neki volt köszönhető, amivel a helyi általános iskola késő délutánra bent maradt diákjainak nagy részét szó szerint kivégezte. Az újságokban sem mutatták a képeket, csak a sorban letakart hullákat, de állítólag több rendőr is rosszul lett, még a komolyabb nagy öregek is, szóval gondolhatod... A legszebb az egészben, hogy mindezek előtt pár nappal eltűnt a húgom és nekem még csak nem is szóltak róla. Akkor már a bostoni művészeti akadémiára jártam, elég küzdelmes úton kiharcolva ezt a lehetőséget apámtól és anya képes volt csak akkor felhívni, amikor már minden lezajlott... szó szerint minden. A húgom eltűnt, apám kiengedte ezt a brutális vírust, amit végül sikerült megfékezni, aztán egyszerűen pisztolyt pakolt szépen a saját szájába és szétloccsantotta az agyát. Nem kellett sokáig gondolkodnom. Utaztam haza azonnal, a sulit pedig természetesen félbe hagytam.

Azóta másfél év telt el. Nyomoztam, bejártam az országot, képeztem magam, amiben csak lehetett, legyen az a képességem, vagy épp fegyverhasználat, hiszen nem mehetsz akármikor neki az embereknek csupán a képességeddel, feltűnő lenne. A húgomat még nem találtam meg, de... nem fogom feladni. Nem tűnhetett el csak úgy és biztos vagyok benne, hogy nem lépett le otthonról, hiába gondolja anya azt. Én ismertem, minden stiklije ellenére is... nem ment volna el csak úgy, hogy nekem nem szól, nem tűnt volt el csak úgy a szemem elől.