Joe Bohrdrum park

Tűnődve szemlélem, amint körbetekint. Akárha tisztán látna mindent. Bár kötve hiszem, hogy hozzám hasonlóan tenné ezt. Oly kevés szóval sikerült felzaklatnom, megzavarnom. Mit tenne, ha oly mozgalmasnak, élőnek látná a világot, mint jómagam? Szívek lüktetését bordák csontbörtönében, vér zubogását erek csatornáit át, töltések szemet kápráztató versengését neuronhálók útvesztőjében. Lehetséges, hogy ez az az ok, amiért még nem egyetlen lüktető organizmus az egész planéta? Bizony, a szörnyeteg folyton rácsodálkozik a világra, mely körülveszi. Igen, biztosan ez az oka. Rettentően unatkoznék.
Figyelmesen végighallgatom a kicsi Joanne beszámolóját. Közben halovány mosolyom ott bújkál továbbra is érdeklődő pillantásom alatt, hiszen eszembe jut, hát hogy is ne jutna eszembe? Kedves fogadott unokahúgomnak még csak fel sem tűnt, hogy legutóbbi találkozásunkkor sem volt látszatom fiatalabb. Bár, ha igazat állít, emlékei koránt sem tiszták. Ez megindokolja, miért volt szerencsém egyel kevesebb kérdéshez faggatózása során.
- Tudja, Joanne, az esetleg újraéledő szerelmi élete kapcsán valamire érdemes odafigyelnie. Fokozott érzelmi állapotban előfordulhat, hogy tisztára mossa szeretője elméjét, akár egy ceruzával írt noteszt egy radírral és tekintélyes kitartással. Mindössze jóval rövidebb idő alatt.
Tény, hogy fenn áll a veszélye egy efféle balesetnek, azonban más sokkal inkább felkelti érdeklődésemet. Hallottam már felőle, még ha ezidáig kósza pletykának is hittem. Leginkább a titokzatos személy, aki valamiféle gyűjtő lehet, ha a mutánsokat afféle csecsebecséknek tekintjük. Bár szórakoztató, hogy mutáns erőként hívja őket ez naiv gyermek, akár ha valamiféle misztikus fantázia-kalandregényben volnánk. Hogy számomra mi az első gondolat, mely elmémben megszületik reakció gyanánt? Nos, vegyes érzések, sokféle hm.. ötlet. Lelki társ? Talán. Kellemes szórakozás? Inkább. Vacsora? Ó igen, ez is erősen ott bujkál emberi alakom fókuszpontjában. Hiányzó láncszem? Pontosan, ez lesz az. Rengeteget kutattam ezt az új fajta mutációt, kísérleteztem különböző emberekkel, testekkel. Bebizonyosodott, hogy leginkább a többi géntől függ, miképpen torzítja majd a generált változás. Így süllyesztettünk el egy tengeralattjárót a japán matrózzal, pedig mindössze ökölvívásnak indult a kockázatos játszma. Nem is értem, miért volt oly agresszív önállósult tükörképével szemben... Ami viszont tartósan hasznos tanulság volt: Jelen forma az, melynek mostani adottságaimat köszönhetem. Nem cserélhetem csak úgy le, amennyiben fontosak számomra. Egyelőre...
- Nos, ha ez a különös szervezet létezik, előbb-utóbb emberükre - avagy mutánsukra - akadnak. Addig is javasolnám, hogy rövidesen válasszon egy kellően mozgalmas és jól védett lakóhelyet. Akár szerény hajlékom lesz ez, akár teszem azt Xavier professzor titkos intézete, Utóbbi esetben arra kérném, ne említsen az ottaniaknak! Tudja, jobb szeretem a békességet, a fiatalokkal pedig nehezen értek szót. Félő, hogy csajos csemetéknek kellene fizikát tanítanom nyugdíjamig, vagy azon is túl - fűzöm hozzá, természetesen széles mosoly és erőteljesen tréfálkozó hangnem kíséretében - Az emlékei kapcsán pedig segíthetek, ha kívánja, de ezek már hosszasabb beszélgetések lesznek.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ez a gyermek nem élhet egyedül, ha kívánok neki még néhány hetet. Egy általa említett szervezet könnyedén megtalálja, és mégkönnyebben maga alá gyűri. Végül kiderülne, hogy apjának adott szavamat képtelen vagyok betartani, és tökéletesen feleslegesen tűrtem tizenéveseket megszégyenítő érzelmi kirohanásait.

Edward felkeltette az érdeklődésem, és egyre inkább szeretném tudni, mire is képes ő. Hiszen látja, vagy érzi, hogy hol van valami fura aktivitás a fejemen, meg a kezemen? Jézusom, meg sem lehet jegyezni azokat a szavakat, amiket mond, egyszerűen csak ráemelem kék szemeimet, ami így a félhomályban zöldesen hat. Tökéletesen látom az arcát, bár nekem fel sem tűnik, csak ahogy végignézek a parkban, elcsodálkozom, mennyire szép így éjjel is. Látok egy madarat felszállni a közelebbi fa ágairól, majd tovaszáll, én pedig visszaemelem zöldesen ható szemeimet a férfira.
- Nem tudom, a kezemen kívül mással nem próbáltam... Igazából örülnék, ha nem kéne érintést alkalmaznom, mert így is eléggé meg vagyok lőve - első mondatom egy rosszabb poén akart lenni, amit nem megnevettetésnek szántam, a második pedig. Nem tudom, ebbe még bele sem gondoltam, hogy ha érintés nem kell majd a képességemhez. akkor vajon bármikor bekapcsolhat, és bárki elméjét tisztára törlöm? Érdekes egy felvetés. Mindenesetre nem akarok belegondolni sem egyelőre. Ráérek majd akkor aggódni, ha eljutok addig a szintig.
- Mint például apám halálhíre. Anyám rossz helyen volt rossz időben, és kilenc évesen kitöröltem az összes emlékét rólam... Azóta keresem a megnyugvást, de elcsesztem - most mindent be akarok vallani neki? Nem. Csak annyit akarok, hogy több képet kaphasson rólam. Elvégre ezt akarta nem? Fogalmam sincs. - És nincs szerelmi életem, ami bezavarhatna - teszem hozzá még hirtelen, majd végig nézek Edward arcán.
- Olyan tizenöt lehettem, amikor úgy hittem, látok egy bántalmazást, és nekimentem a férfinek, aki akkor nagyon dühös volt rám, és üldözni kezdett vagy kilenc éven át, és féltem tőle, de nemrég kiderült, hogy a maga sajátos módján védeni akart, mert a másik férfi elkapott. Láttam, hogy az, aki védeni akart, lelőtte de ő feltámadt, és majdnem el is kapott. Azt hiszem ez valamiféle csoportosulás, amit egy olyan ember irányít, akinek az a képessége, hogy mások halála által nyeri ki belőlük a mutáns erőt. Ezt én magam sem értem, így nem tudom hogy is mondhatnám el úgy, hogy megértse. Akit utánam küldött, azt rendőrök, vagy valami különleges osztag elkapta - megrázom a fejem, és próbálom felidézni, miket is mondott nekem Demetrius, de elfedi valami más. Egy férfi, aki boldog. Majd egy másik emlék, de ebben kicsi vagyok. Nagy levegőt veszek, és ránézek a férfira.
- Vajon miért van az, hogy már nem látom a saját emlékeimet, másokétól? - kérdezem fel a kérdést, mely egy kicsit költőien hat. Nem terelés, csak egyszerűen nem tudom, mire kíváncsi még. Egy kissé idegessé tesz erről beszélni, hiszen még túl friss az üldözés fölém magasodó volta, és nem vagyok nyugodtabb, hiszen bárkit utánam küldhetnek. De miért pont én?

Rövidesen egészen idilli, családias hangulat ereszkedik társalgásunk köré, miközben már igen nyíltan osztja meg velem titkait az ifjú hölgy. Ez a módja eszmecserénknek jóval inkább kedvemre való, mint a korábbi. Külön üde színfolt számomra az, miként olvashatom le meglepetését arcáról, illetve érezhetem ki elméjéből ennek kapcsán felmerülő kérdéseit. Szerencsénkre kellő bátorságot érez hozzá, hogy szavak formájában is feltegye őket.
- Mint mondottam, kiemelkedő idegi aktivitást mutatott. Vélhetően bármely bőrfelület alkalmas volna e célra, azonban leginkább tán a kéz, az arc és a nemi szervek környéke gazdag efféle idegvégződésekben.
Korábban még felmerült volna bennem, esetleg visszautasítja anyagi támogatásom Avagy megpróbálja úgy intézni, mintha megküzdött volna érte. Különös fajta az ember, ő pedig különösen. Más esetben már jó ideje magára hagytam volna, esetleg ő maga döntött volna úgy, hogy társaságom terhes számára. Mikor megköszöni segítségemet, mindössze mosolyogva megcsóválom a fejem, amolyan nem tesz semmit jelzés gyanánt.
Az intézet kapcsán mindössze néhány kósza gondolatfoszlányt sikerül kiéreznem. Egyikük maga az intézmény, másik pedig tizenévesek valóságos hada. Egy átlagos hétvégi szülő láttukra már rég hanyatt-homlok menekülne, úgy sejtem.
- Nos, amennyiben sejtésem nem csal, fokozott érzelmi állapotban akár akaratlanul is aktiválódhat. Úgy hiszem, Joanne, nem lehet könnyű a szerelmi élete.
Nyilvánvaló, hogy a szexualitásról beszélek. Manapság ezzel számolni kell. Közel sem olyan rendezett a helyzet, mint néhány évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még legalább törekedtek a házasságközésre. Mostanra olyan sajátos kultúrális változás indult meg, melynek egyik érdekes színfoltja a pornográfia. Ténylegesen akadnak olyanok, akik azért fizetnek, hogy mások közösülését nézhessék végig. Ahelyett, hogy ez esetben inkább saját aktusra költenének. Különös fajta az ember.
- Tudja, Joanne, minden ember elpusztítható. De kérem, mesélne még támadójáról? Kik is kapták el pontosan?
Története számomra igen zavaros, mi több, hiányos. Több információra van szükségem, hogy bármiféle kellően hatékony tervet kovácsoljak belőlük.

A férfi iránti kezdetleges undorom elmúlt, és ismét érzem azt a szimpátiát, amit gyerekként irányába tanúsítottam. Ismét tudok úgy tekinteni rá, mint a nagybátyámra, bár tudjuk, hogy vér szerint semmi közünk egymáshoz. Mégis kicsiként álmodoztam róla. Megnyugszom, és az a sokkszerű állapot is elmúlt végre. Nem akarom bántani őt, és örülök, hogy még véletlenül sem tapasztalta meg azt, hogy milyen az én erőm, bár szerintem előbb hatástalanított volna, minthogy bármit is hagyjon nekem.
- A kezem? - elmosolyodom. De honnan is tudja ezt a férfi? Milyen erővel rendelkezik pontosan? Kezd érdekelni a foglalkozása, a tanulmányai, és minden egyéb, amivel apával foglalkoztak. - Jó a megállapítás, de mégis honnan? - merül fel bennem a kósza kérdés, majd csekket kapok ezer dollárról? És ezt mind úgy, hogy nem is kellett csinálnom semmit. Még csak az elméjében sem jártam, és egy lágy mosollyal fogadom el. Nem vagyok eleresztve és jól jön. Mikor viszont feltenném a kérdésem, ő már válaszol is rá. Bármit vehetek ezen a pénzen. És még be is fogadna, ami nem jön rosszul, hiszen nem szeretnék az intézetbe menni. Legalábbis engem taszít, hogy egy rakat tizenévessel éljek egy fedél alatt. Nem, nekem ez a megoldás jobban tetszik.
- Köszönöm - emelem meg a csekket, majd elteszem a táskámba. Rá kell gyújtanom, így egy cigit veszek elő, és rágyújtok. Nyugodtan fújom ki a füstöt, mintha nem hallottam volna a kérdést, de csak gondolkodom.
- Emlékeket manipulálok. Adok, elveszek, törlök... Néha akaratlanul is beindulnak, ha instabillá válok, és mostanában elég sokszor válok azzá... A kezeimmel érintek meg embereket bárhol, és látom az emlékeit, és az ezzel kapcsolatos érzések rám ragadnak, és sajnos az emlékek is itt vannak a fejemben, és már azt sem tudom, melyik a sajátom... - sóhajtok, és így a cigaretta füstje is a magasba száll. - Az üldözőim? az egyiket elkapták, de nem lehet elpusztítani, a szememmel láttam. De ő csak egy katona. Akihez el akart vinni, az úgy veszi el az erőm, hogy ahhoz meg kell halnom. Nem tudom, miért érdekli ennyire, hiszen nem egy nagy szám - vonom meg a vállamat, hiszen nem tartom olyan hipererősnek magam, főleg, hogy irányítani sem tudom...

Nem lepődöm meg, mikor újabb nosztalgikus gondolatainak ad hangot. Sőt, várható volt. Az viszont kifejezetten örömömre szolgál, hogy elmúlt az a negatív, kesernyés hangvétel. Mintha kezdene kooperatívvá válni, ami igen hasznos, amennyiben segíteni kívánok neki. Bár még magam sem tudom, pénzen és védelmen kívül mi mást adhatnék. Kedvem volna az egyszerűség kedvéért fejét vagy vérét venni üldözőjének. Esetleg mindkettőt. Valamelyikből megtudhatnám, honnan és miért jött Joanne után.
- Nem túl figyelemreméltó? Kegyed minden érzelmi hullámzásakor valósággal felvillanyozódik. Leginkább a homloklebenyben és a tapintó receptorok környékén figyelhető ez meg, különös tekintettel a kezére.
Az egyszerűség kedvéért mellé ülök, és előhalászok egy kisebb papírtömböt. Csekkfüzet. Kezembe akad hamarjában egy golyóstoll is. Újabb kedvemre való magyar találmány, azonban most nem kezdek hosszas merengésbe feltalálásának körülményeit illetően. Néhány jól irányzott tollvonással pillanatok alatt írok egy csekket ezer azaz egyezer dollárról, és ifjú védencem kezében adom.
- Sok születésnapját kihagyhattam, sajnálatos módon azonban a női ruhákat és csecsebecséket illetően nem túl kifinomult az ízlésem - főleg, ha a mai divatról van szó -, így önre bízom a választást. Illetve természetesen bármikor és bármeddig szívesen vendégül látom szerény hajlékomban. Most pedig kérem, meséljen bővebben erről a nem túl figyelemre méltó képességről és az üldözőiről!
Csekkfüzetem és tollam nyomtalanul tűnnek el belső zsebemben, majd Joanne felé fordulok ültömben. Egyik kezemmel megtámaszkodom a pad támláján, tekintetemet pedig az ifjú lány tekintetébe mélyesztem. Tartásom, pillantásom és elhaló gesztusaim egyértelműen jelzik, mennyire érdekel a válasza. Jelenleg mindennél jobban.

Sokkal többet tud apáról, mint én, és már csak azért sem akarom hagyni, hogy elmenjen mellettem az alkalom. És persze természetesen Edwardot is meg akarom ismerni, ha már ilyen kedvesen felajánlotta a segítségét. Most vagyok igazán bajban, hiszen ott vannak Charles-ék, viszont Edward ismert régen, ismerte apát és kezdek belebonyolódni ebbe az egész mizériába. Nem tudom, mi lenne a helyes. Jó lenne az az intézmény is, viszont mindkét helyen korlátoznák a szabadságomat, szóval szerintem egyedül maradok. Nem szeretem a kötöttségeket, és a női büszkeségem nem engedi, hogy folyton védelmezzenek. Ha el akarnak kapni, akkor el fognak.
- Apa mindig is állta a szavát. Kivéve aznap reggel. Megígérte, hogy hazajön, és nem tette... De szeretnék többet megtudni róla. Mindent, amit meg akar osztani velem, és ha erre várnom kell, hát legyen - bólintok. Azt akarom, hogy ne csak a hisztérikát lássa bennem, hanem az érett nőt, akire az apja büszke lenne, ha most láthatná. A nőt, aki abból a kíváncsi kislányból lett. És talán vágyom Edward figyelmére, mert ő összeköt a múltammal, ami sajnos az évek múlásával a sok emlék mögé szorult. Nem sokra emlékszem abból az időből, és ebben talán ő segíthet.
Felkapom a fejem a hangnemére, ahogy meg akar védeni, megmosolyogtat, és kedves számomra ez a felszólalás.
- Valami idióta, aki a megbízójához akar elvinni az erőm miatt. De ezt az embert elkapták. Viszont a megbízó még szabadon van, és nem tudom, ki az, aki meg akar ölni. Pedig az én képességem nem túl figyelemre méltó - jelentem ki határozottan, majd leülök a padra. Fogalmam sincs, ki és miért akar engem. Ez az, ami miatt megint fel akarom keresni Demet. Ő többet tud segíteni. Talán együtt elkaphatjuk majd őt...

Igyekszem megsejteni, tán meg is hallani, mire gondolhat az előttem álló, testileg egészen felnőtté cseperedett gyermek. Mintha nyugodtabb lenne, ennyit érzek mindösszesen. Nagyjából annyit, amit az idők során magamévá tett emberismeret segítségével egyébként is könnyedén kikövetkeztethettem volna. Igaz, más a hangulatok felismerése és komplex gondolatok kifürkészése. Utóbbi nagyobb hatalom lehet, különösen a mai, szofisztikáltan bürokratikus világban. Még az is előfordulhat, hogy tanulhatok valamit ezekből az ismét meg-megcsillanó szemekből. Belőlük, tőlük.
Mindenképpen megnyugtató, hogy látszólag kezd megbékélni az általam mondottakkal. Végső soron nem ígértem olyat Andrewnak, hogy boldoggá tenném a lányát. Mindössze annyit, hogy gondoskodom a családjáról, ha ő már nem tud. Úgy sejtem, kellemesebb ez ilyen formában, minthogy bezárjam valahová, ahol aztán akarata ellenére tudnám biztonságban.
- Drága Joanne, úgy hiszem, a becsület számára is igen fontos volt. Számtalanszor megtehette volna - valójában a próbálkozásig jutott volna el csupán, de ezt elég, ha én tudom -, hogy elárul, és kiárusítja tudományos eredményeimet. Sosem tette. Hiába próbálták megvesztegetni. Nagyra tartom a hűséget, és úgy tudom, ő is így volt vele. Ez az, amit biztosan sejtek. Nem ez az utolsó beszélgetésünk az édesapjáról, így lesz még alkalmunk kideríteni.
Úgy mérem fel, lassan tudatosul csak benne, miféle vagyonos személlyel akadt most dolga. Ez érthető. Édesapja biztosan nem híresztelte odahaza, legfeljebb feleségének említhette, jómagam pedig szintén nem verem nagy dobra. Amit viszont ez után mond, arra meglepetten felhúzom szemöldököm, és némileg kiütközik az arisztokrácia arckifejezésemen.
- Ki volna az a személy, aki fenyegetni merte életét? Kegyed mostantól védelmemet élvezi, így nyugodtan elárulhatja, ki ez az óvatlan galád.
Ezen tulajdonságomat legalább részben az emberektől örökölhettem. A birtoklás ösztönös vágya, a tulajdonhoz való ragaszkodás. Részben ez az, amiért ezek a pillanatnyi éltű lények hajlandóak akár életüket is áldozni azokért, kikhez gyengéd érzelmi szálak fűzik. Olykor nem csupán személyekért, tárgyakért vagy éppen eszmékért is. Nem állítom, hogy tudok olyan személyt avagy élettelen dolgot, miért létemet áldoznám. Pusztítani azonban hajlandó vagyok azért, hogy megvédjem, aki vagy ami hozzám tartozik. Joanne pedig igencsak úgy fest, hogy mostantól hozzám tartozik.

Néha gyerekes vagyok, és makacs, és akaratos. De nem tehetek róla. Talán így üt ki rajtam a gyerekkor hiánya, amit látszólag és tudatosan nem hiányolok, csak így csapódik le. Nem akarok senkit elijeszteni magam mellől, mégis ezt szoktam tenni, talán már megszoktam a nyolc év alatt, hogy ezt kell tennem, mert ha nem teszem, akkor másnak is baja esik. De valamiért úgy érzem, hogy ez az Edward sokkal erősebb, mint amilyennek kinéz. Most először van alkalmam végre megfigyelni, hogy a kisugárzása, amit érzek erősebb, szinte már természetfeletti, és ismét emlékszem arra a gyermeki rajongásra, amivel körül vettem. Emlékszem sokszor faggattam apát, hogy mikor jön át megint. Persze akkor még 'csak' apa munkatársa volt. Vagy Eddie bácsi. Ma már nem hívnám így, mert nem akarom ezzel is terhelni. Be kellene látnom, hogy tényleg kötelességének érzi az apámnak tett ígéretét.
- Megnyugodhat, nincs barátom, akit hívhatnék... És elárulja nekem, hogy kell viselkednem, hogy megfeleljek apámnak? - nem kötekedem. Pusztán élénk kíváncsisággal fordulok a férfi felé. Hangulatingadozásaim vannak, de ezt természetesnek érzem azok után, amiket az elmúlt órában közölt. Valamiért mégsem szeretném elijeszteni az egyetlen olyan embert, akinek még tudok is hinni a közös múltra hivatkozva. Hihetnék Charles-nak is, de most van egy olyan pont, hogy a mérleg valamiért Edward oldalára billent. - Van edzőterme? - fogom fel a mondandója első részét. Biztos vagyonos ember lehet, ha ez így van. Sőt egy pillanatra el is játszom a gondolattal, hogy egy edzőteremben töltsem le a felesleges feszültségemet. De persze cseppet sem feledhetem azt, amit nem is olyan rég Demtrius közölt velem.
- Akkor csak én vagyok ilyen szerencsétlen... Tudja engem azért üldöz valaki, hogy a halálommal megkaparinthassa az erőm, szóval rendben... Tudok várni, amíg úgy nem érzi, hogy megosztaná velem azt, amiért apa elhagyott minket. Sajnálom a koromhoz nem méltó viselkedésemet, de sosem tudtam elengedni apa emlékét... Ez tartott életben - elhatároztam, hogy nem akarom ezt a férfit elijeszteni. Nagy bennem a kíváncsiság, hogy mégis mit tudhatott apa, amit csak máshol és máskor tudhatok meg. De nem ronthatok neki akaratosan, mint egy óvodás. Várnom kell. Talán nem is baj, talán addig leülepszik mindaz, ami most itt kavarog bennem.

Időnként eszembe jut, mennyivel egyszerűbb lenne, ha csupán holni útszéli lány lenne. Akkor nem volna szükséges egyszerre elviselnem jelenlétét és szélsőséges, logikát igen gyakran erősen nélkülöző tizenéves szellemét. Mintha lételeme volna a lázadás. Lázadás minden ellen, legyen az személy, tárgy, eszme, vagy maga az ésszerűség. Egyfajta védekező reakció gyanánt úgy kezelem, miként viselkedik. Gyermekként. Hiszen a gyermekekkel mindig is szót értettem. Ezúttal sem lesz ez másként. Ráadásul eddig úgy tűnik, a módszer működőképes. És még a fájdalom eszközét sem volt szükséges alkalmaznom, pedig az az emberi szülőknek is szokása. Nem egyszer, nem kétszer. Sokkal inkább a siker állapotának elérkeztéig. Ostobák. Fegyelmező eszközre fanyalodva jómagam tisztában vagyok vele, hogy fájdalom helyett a fájdalom ígéretével vagy puszta, szürke félelemmel többre mennék.
- Nos szerencséje van, ugyanis szívesen meghallgatom a történeteiet, amennyiben hallgatóságra vágyna. Szeszélyes hangulatait pedig nyugodtan kiélheti a szobájában, a kertben, a közeli erdőben, vagy akár szerény hajlékom edzőtermében. Esetleg másutt, amihez kedve támad. Kérésem mindösszesen annyi, hogy vigyázzon saját épségére, illetve ha vendéget kíván bírtokomra hozni - legyen az akár emberi személy avagy háziállat -, erről előzetesen értesítsen! Az pedig csupán javaslat részemről, de mindenképpen támogatnám, ha megboldogult apjának tetszően cselekedne.
Ha így kívánja, hát közelebb hajolok. Nincs ellenemre a sugdolózás így, hogy emberi időben mérve régi ismeretségről van szó. Bár újabb szavai újabb mosolyt csalnak arcomra. Nem mondhatom, hogy elmélete teljes egészében alaptalan lenne, azonban az ok-okozati összefüggések erősen hibádzanak okfejtésében. Erre úgy vélem, óvatosan kell majd rávezetnem, nehogy véletlenül ismételten sértve érezze magát.
- Tudja, Joanne, maga az édesapjának köszönhetően mutáns, ha így tetszik. Azonban üldözői tudományos munkájáért, illetve sokkal inkább az általa birtokolt tudásért keresték. Ha kívánja, többet is mesélek a történtekről. De nem itt, és nem most. Addig kérem, legyen türelmes, és próbálja meg feldolgozni az eddig hallottakat. Cserébe igyekszem majd kielégíteni mohó kíváncsiságát.
Messzebb hajolok tőle, jelezvén, hogy megbeszélésünk úgymond titkos részének vége.

Hogy ő vigyázna rám? Eddig nem volt senkim, most meg hirtelen legyen? Hogy tudna elviselni egy olyan embert, mint én? És egyáltalán miért vállalkozik erre olyan szívesen? Vajon tényleg ennyire tisztelte apát? Nem értem, miért fontos ez neki, és nem tudom, hogyan tudnék megbirkózni azzal, hogy lenne egy ember, aki gondoskodna rólam. Egyáltalán mit jelent ez nála? Remélem nem csak kísérleti nyúlnak akar, vagy ilyesmi, nem szeretném, hogy csalódnom kelljen. Ez a férfi már elég fájdalmat okozott, és nem lepődnék meg, ha ismét megtenné. Valahogy bizalmatlanná váltam vele szemben, pedig nem akartam. Felmerül bennem egy kérdés, hogy ez a férfi tényleg nem ember. Ahogy én sem. És apa sem volt az. Hiszen, ha nem anya volt a mutáns, akkor apának kellett lennie.
- Kedves, hogy ezt mondja, de azóta túl sok mindenen mentem keresztül, és nem hinném, hogy el tudná viselni a szeszélyes hangulataimat, és az elfogadhatatlan magatartásomat... Egyáltalán miben is nyilvánul meg ez az ígéret pontosan? Talán örökbe akar fogadni, vagy beszervezni apám kísérletébe? - kíváncsi vagyok, igen, és tudni akarom, hogy mit is akar pontosan. Szerencsére elrántja a kezét, így nem történik semmi, és én is életben vagyok. Mintha sejtené, hogy mi történik velem, hogy mutáns vagyok, és hogy olyan képességem van, amihez érintés kell.
- Tudom én nagyon jól, milyen az az üldözés. A szó szerinti üldözés, amikor egy férfi azért üldöz, mert olyan dolgot birtokolok, amit csak a halálommal tud elvenni... Nem akarok tovább köntörfalazni. Tudom, hogy nagyobb titkok vannak apám halála mögött, mint, amiket elmond, így nem fogok kertelni, ha bolondnak néz, az a maga szíve joga, és itt is hagyom egyből, ha erre kér a kérdés után, de muszáj megkérdeznem... - közelebb lépek, még mindig nem ültünk le. Egy intéssel kérem meg, hogy hajoljon közelebb, mert ahhoz még sokan vannak a parkban, hogy ezt a kérdést a suttogásnál hangosabban feltegyem. Ha közelebb hajolt, akkor teszem csak fel a kérdést. - Az az elméletem, hogy apa mutáns volt, ahogy maga is, és ezért üldözték, nem igaz? - ha feltettem a kérdést, hátrálok két lépést tőle, és hagyom, hogy eméssze a hallottakat. Arcomon egy cseppnyi gúny jelenik meg, és egy olyan mosoly, ami kicsit emlékeztetheti apámra. Anyám kiskoromban mindig mondta, hogy apára hasonlítok, és nem rá. Persze, hogy ez mit változott, már nem tudom. Keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt, és várom Edward reakcióját...

Valahol irigylem, hiszen sosem nőtt fel igazán. Ez a naiv, gyermeki hozzáállás a világhoz nagyban leegyszerűsíti az ember képét a körülötte létező és zajló dolgokról. Amire vágyik, az legyen! Ha még nincs, hát jöjjön létre, és teremjen ott! Ami pedig nem kedves számára, nos az legyen máshol! Vagy akár csak szűnjön meg létezni! Tény, látszólag sok kérdés fel sem merül így. Sajnos azonban szinte semmit sem old meg az esetlegesen furcsa mód mégis felmerülő problémákból. Ez a világlátás olyanok számára ideális, akik helyett más kezeli a felmerülő akadályokat. Gyermekeknek, vagy kellő hatalommal rendelkező embereknek.
- Valamit meg kell értenie, kicsi Joanne! Egy úriember számára becsület szavának betartása sohasem nyűg, sokkal inkább kötelesség. Lévén egy igen kedves barátomnak tettem ezen ígéretem, ezért számomra különösen fontos és kedves kötelesség. Arról nem is szólva, hogy már egészen apró korában is kedveltem magát.
Hipotalamusza és homloklebenye ismét némi túlműködést mutat, így jobbnak látom, ha óvatosan kibújok fogásából. Talpra szökkenek, már a magam kimért, úrias módján. Finoman megköszörülöm a torkomat, mely cselekedetemnek sokkal inkább retorikai, mintsem más praktikus funkciója van. Bal kezem testem mellett, jobb ott, ahol az emberek szívüket tartják többnyire.
- Nézze, az nyilvánvaló, hogy ez egy nehéz gondolatmenet az ön számára. Érzései nem engedik tisztán gondolkodni. Megértem, nem hibáztatom. Eszemben sincs tovább magyarázni az ön számára, hogy ha valakire vadásznak, az miért lehet veszélyes a körülötte lévőkre. Nem szándékozom előadást tartani arról, mit is nevezünk zsarolásnak, avagy hogy miért nehezebb több embert elrejteni, mint egyet. Egyet azonban tehetek. Lovagi becsületszavamat adom, hogy az általam elmondottak az édesapja haláláról mind igazak.
Leeresztem kezemet, majd mindkettőt zsebeimbe helyezem. Amennyiben Joanne még nem került sokkos állapotba, úgy ítélem meg, nem valamiféle telepata. Avagy nem volt még alkalma megkísérelni, hogy belelásson a bolyba. Annyi már bizonyos, hogy nem esett messze a fájától, így saját érdekében jobb lesz fokozott figyelemmel viseltetnem irányában.

Nem mondhatnám nyugodtnak magam, de legalább próbálom magam annak mutatni. Több kevesebb sikerrel talán megy is, bár nem tudom, meddig vagyok képes itt lenni. Már nem sírok. Nem Edwarddal van problémám, hanem az információkkal, amiket közölt velem. Nem tudom, hogy hihetném el, hogy az az ember, akit szinte bálványoztam - mint minden kislány az apját -, képes ilyet tenni. De nem borulhatok ki, mint egy dedós, akinek éppen elvették a játékát. Már így is többet látott a valós érzelmeimből, mint szabadott volna, de a múlt emlékei rám törtek, és mégsem tudok annyira gyűlölködve erre a férfira nézni, ahogy szeretnék, vagyis ahogy kellene ilyen hír hallatán. Nem tudom helyre tenni magamban a dolgokat, és nem tudom, hogy hihetném el teljesen, hogy tényleg halott lenne, ha eddig nem volt az. Mi van, ha csak egy mese habbal, hogy többé ne is keressem? Mi van, ha csak egy kicsit belekukkantok az emlékeibe? Vajon látnék is valamit? Ha apa mutáns volt, akkor megeshet, hogy a mellettem ülő férfi is az, de szeretném elvetni ennek a minimális kockázatát is. Mégis ebben a városban még egy emberrel nem találkoztam. Meg vagyok győződve arról, hogy Tatjanával egy Gabrielről beszélgetünk, és ha így van, akkor tökéletesen ismerem mindkettejüket. Akkor ott van Charles és Dem is. Mind olyanok, mint én. Eric is. Talán ez lehet az epicentruma? Nem tudom, de őszintén lehet, hogy nem a legjobb helyre jöttem ezek után.
- Bizonyíték, amivel bizonyosságot nyer az állítása. Halotti bizonyítvány... Ja igen, az már lassan 15 éves lesz. Mert ez így nekem csak egy szépen felépített mese. A fegyver? Milyen fegyver éri meg, hogy eldobjon egy családot? Ez az egész olyan értelmetlen - nem vagyok sem ideges, még a hangomat sem emelem meg, csak keserű vagyok, és közben szívok egyet a cigimből, majd elnyomom. Egy pillanatra nem veszem észre, hogy még ő is itt van, bár nehéz lenne elfelejteni, hiszen felzaklatott. És elég magas férfi. Felnézek rá, kissé értetlenül, és nem értem, mit akar, hiszen ő volt előbb a padnál, miért kellene engedély a leülésre. Csak az jár a fejemben, hogy már többször említette az apámnak tett ígéretét. Halványan rémlik, mintha vigyáznia kellene rám? Vagy eltartani? Már nem emlékszem pontosan, akkor valahogy nem ez foglalkoztatott. Olyan távolinak tűnik a perc, mikor azok a szavak elhangzottak. Ismét rá pillantok, majd a kezére siklik a tekintetem, és ismét az arcára. A gondolataim ide-oda cikáznak, majd végül csak felállok. Őszintén csak zaklatott vagyok még mindig a nem olyan rég elhangzott események miatt, de ennek ellenére tudom, hogy mit akarok. Ha hagyja, megfogom a csuklóját, majd kettőnk közé emelem, és észre sem veszem, hogy a kisujjam hozzáér a bőréhez. Mély levegőt veszek, mire észre veszem, de nem figyelek rá egyenlőre.
- Tegye a szívére a kezét, és őszintén mondja meg nekem, hogy hiányzik magának egy olyan nyűg, mint én? Miért olyan fontos magának az apámnak tett ígérete? Talán titkol még valamit előlem? - kérdezem, miközben két kezem közé teszem a kezét, és még mindig megvan a bőr kontaktus, ugyanúgy, ahogy a szemkontaktus is, mégsem kutakodom, légvételem viszont egyre szaporább, mint mielőtt lenyugtatnám magam, hogy ne férkőzzek a másik ember elméjébe, de nem tudok mit tenni, megint úgy érzem, hogy elvesztem az uralmam. Nem tudom, mi sül ki belőle, de végül sikerül remélem, és a légvételem ismét egyenletes, mintha ismét én uralnám az erőm...

Bonyolult körülmények, nehéz halál, nehéz szituáció. Bonyolult érzelmi vonatkozások, komoly fejfájás. Harcos anyáknak könnyebb elmondani, hogy fiúk elhunyt. Láthatóan jóvalta könnyebb, mint leánynak elárulni, hogy az apja mégsem halt meg. De mégis. Illetve nem akkor halt meg, mikor hitte. Bármennyire is tehetségesek a nők a széptevésben, megtévesztésben - akárhogy is bálványozzák magukat a leggyakorlottabb szoknyapecérek, mérföldekkel elmaradnak mögöttük -, valahogy ők sem viselik könnyen, amennyiben hazugság célpontjává válnak. Különös, ugyanakkor érdekes fajta az ember. Bár a nők egy hajszálnyival érdekesebbek. Tán ezért választottam inkább a maszkulin vonásokat, hogy jobban megszemlélhessem a szebbik nemet.
Ölelését viszonzom, mivel úgy sejtem, ez a legjobb megoldás szélsőséges érzelmi hullámzásainak csillapítására. Hogy ezek után visszahúzódik addigi, látszólag rideg burkába, nos ezt jó jelnek tekintem. Már ha az önmarcangoló szentimentum múlását tekintjük.
- Tudja, Joanne, én is sajnálom az apja halálát. Ellenben ha ennél körülményesebben fogalmazok, még ennyire sem hinne nekem. És félreértés ne essék, eszemben sem volt, hogy ma itt önnel fogok találkozni. Hogy miféle bizonyítékot vár, azt pedig nem tudom.  Ha nem akar hinni nekem, nem kötelezhetem rá. Csupán annyit kérek, engedje meg, hogy betartsam az apjának tett ígéretem!
A nap már lemenőben. Lassanként távoznak az utolsó akaratos gyermekek is szüleikkel. Hiába próbálják húzni, halasztani az indulást, a végső döntést a felnőttek hozzák. Csakúgy, mint a kicsi Joanne esetében. Biztosan lett volna néhány ötlete, miként is lehetne elbújtatni egy egész családot örökre, azonban végül a véleményét sem kérte ki senki. Megpróbálták meghagyni a boldog tudatlanságban. Ez félig sikerült, máig nem tudta, mi is történt valójában. A boldogság része azonban egy cseppet el lett hibázva.
Megvizsgálom, melyik oldalán akad kellő hely a padon Joanne mellett, majd odalépek, és a fiatal hölgyre pillantok. Részben még összekapcsolom az akkori kisleánnyal, aki nagy, csillagó szemekkel pislogott rám.
- Szabad? - kérdezem, egyértelműen az ülőhelyre utalva.

Sokkos állapotban vagyok, ez egyértelmű. Nem érzem biztosnak a lábaim alatt a talajt, mégis felállok, és habár közel lépek hozzá, hogy felpofozzam, nem teszem. Félek, hogy nem tudom uralni az erőmet, és olyan dolgot látok meg az emlékei között, amit nem kellene. Nem akarok csak úgy kutakodni az emlékeiben, és érzem, ha most hozzá érnék, akaratlanul is bejutnék valameddig. Aztán az erőm vagy lemerít, és elájulok, vagy ha esetleg ő is olyan, mint én, akkor ő tesz velem valamit. Egy részem fél ettől a fickótól, de egy részem szeretné felidézni az emlékeket, amik bennem élnek. Érzések, melyeket ez iránt a férfi iránt éreztem kiskoromban. Akkor felnéztem rá is, hiszen jó munkatársa - vagy főnöke - volt apámnak, és örültem volna, ha ilyen rokonom lehetne. Sokszor képzeltem el, hogy felnövök, és Edwarddal akarok dolgozni, hiszen apának is jó volt. Mindig tisztelettel beszélt róla. Most viszont nem tudom, hogy mit gondoljak, csak állok itt, háttal neki, és nem tudom eldönteni, hogy ő jót akar, vagy csak szórakozik egyet egy huszonéves nő feldolgozatlan gyászán. Mert nem dolgoztam fel, sokszor elképzeltem, hogy él, csak nem lehet velem, de más elképzelni, mint megtudni, hogy nem volt képes megtenni azt, hogy a közelében lehessünk. El tudott volna rejteni, hiszen apánál erősebb jellemű emberrel még sosem találkoztam. Habár bennem is megvan ez az erő, legalábbis a megjelenésem mindig ezt sugallja, mégis most inkább érzem magam egy elveszett kis kölyöknek, mint egy érett és erős nőnek, aki megáll a saját lábán.
Nehéz elviselni azt, ami bennem most lezajlik. Szinte fizikai az a fájdalom, amit átélek most, és cseppet sem segít, ahogy megérint. Csak felkapom a fejem, és felé fordulok végre. Valamiért nem vágyom másra, csakhogy egy röpke pillanatra ismét érezzem azt a gyermeki álmot, hogy ő a nagybátyám, és csak megölelem. Egy pillanatra ismét az az esetlen kislány vagyok, akinek levették a két pótkerekét a biciklijéről, és mikor elesett és felhorzsolta a térdét, csak egy ölelés kellett neki, hogy jobban legyen. Nem tudom, hogy visszaölel-e, de senki előtt nem voltam még ennyire sebezhető. Ügyelek, hogy még véletlenül se érhessek szabad bőrfelülethez, amíg meg nem nyugszom, de nehéz.
- Nem vagyok haragtartó, és nem haragudtam, csak rettenetesen fáj ez az érzéketlenség. Máshogy emlékeztem, míg gyerek voltam - elhúzódom tőle, ha átkarolt, ha nem. A táskámhoz lépek a padhoz, hogy egy cigarettát bányásszak elő, és ismét magamhoz vegyem a gyújtót, melytől csak remegni kezd a gyomrom, és meggyújtom. - De miért pont most? Miért érzi úgy, hogy képes vagyok ezt az információt befogadni? Miért hiszi, hogy elhiszem bizonyítás nélkül?- kérdezem kissé ridegen, mert nem tudom hova tenni a dolgot. Még mindig nem tudom, mi tévő legyek, mit tegyek ezzel az információval. Nem tudom, hogy apa tudott-e a képességeimről, de már késő erre rákérdezni, hiszen tényleg halott. És nem hozhatja vissza senki és semmi...

Láthatóan átadtam a szükséges információkat. Tán még hasonlatra sincs már szükség, nem hogy gyakorlati demonstrációra. Lehetséges, hogy mindösszesen lassan, nehézkesen adja tudtomra érzéseit. Az a tény, hogy sírva fakad egyértelműen jelzi, már nem a harag vezérli. Különben vázizomzata aktívabb lenne, minimum egy pofont megkísérelne. Ez szokása a szentimentális embereknek, különösen a nőknek. Hát még ha ilyen fiatalok! Nem szólok egy szót sem, javítani nem tudnék a hangulatán nincs, mit mondhatnék felvidítására. Stimulálni pedig nem áll szándékomban. Ha manipuláció útján higgad le, jó eséllyel függője lesz az érzésnek, hogy csettintésre elmúljon a szomorúság érzete. Inkább egyszerűen várok még, meglátom, miként dolgozza fel a hallottakat. Nyilván nehezen, de ha eleddig életben maradt, a továbbiakban sem indokolt puszta akaratgyengeség okán nehézségekbe ütköznie.
Eszembe jut az az eshetőség is, hogy hagyományos módszerekkel próbálkozzam megnyugtatásával. Nem kizárt, hogy nagyobb sikert érhetek el, mint beszéddel. Mindig is akaratos volt, a vita leghaloványabb lehetősége is csak hergelné. Talán némi nonverbális kommunikáció, egyszerű közelség elég lehet. Végső soron, ha valóban telepata, mint az apja... Nos, akkor is legfeljebb elájul, amennyiben böngészni próbál a bolyban. Ha pedig veszélyben volna az élete, de nem üti ki magát kellő gyorsasággal, majd magam gondoskodom az időben bekövetkező ájulásáról.
Közelebb lépek, és egyik kezemmel végigsimítom a haját, majd fültövénél állapodok meg. Ez egy olyan intim terület megfigyeléseim alapján, melyet egyaránt szokás közelkerülés vagy megnyugtatás céljából érinteni. A továbbiakra is akad ötletem, hiszen nem olyan bonyolult ez, egyszerűen csak időben történő felismerés szükséges. Néhány szó tán mégiscsak segíthet, amennyiben az esendőséget tükröz. Hiszen az ember a saját magához hasonlót keresi, és egy keserű kedélyállapotban ez igen törékeny érzést hordoz magában. Nincs nehéz dolgom, csupán kimondanom, ami egyébként is nyilvánvaló. Ezek tények.
- Sajnálom, kicsi Joanne. Nem mondanám magam túlságosan megértő férfinak, még sosem volt szerencsém saját gyermeket nevelni. Meg tud bocsátani az érzéketlenségemért?
Nagyjából ennyi. Az ember nehezen tud haragudni olyasvalamiért, ami nyilvánvalóan a másik szándékán kívül áll. Még akkor is, ha korábban már megpróbálta gyűlölni érte. A tények makacs dolgok, az őszinteség pedig elrontja a beleélést a képzelt vádakba.

Hallom minden egyes szavát. Mind eljut a fülemig, bár mintha egy hártyán, vagy vízen keresztül érnének el hozzám. Nem akarom felfogni, amit mond, és zavart vagyok, azt hiszem kétségbeesett. És mintha jót mulatna az állapotomon. Mintha ez az egész neki semmit sem jelentene. Figyelem, ahogy eljátszik a pohárral, majd a borosüveggel, bár nem fordítom oda a fejem, és a tekintetét sem keresem, mint eddig, mégis tudom, hogy mit csinál, hiszen egy pillanatra mindig felpillantok. Ahogy elrejti a poharat maga mögé az üveggel, egy jól ismert érzés éled fel bennem, ami a harag. Hogy lehet valaki ilyen rideg, és közömbös? Hát nem látja, hogy teljesen padlóra küldött? Egyszer... évek óta egyszer sem éreztem magam ennyire összetörtnek, hiszen eddig mindig vissza tudtam magam rántani, de most nem megy. A könnyeim lassan folynak, és egyik részem dühös, neki tudnék menni, és addig ütni, amíg le nem fog, vagy amíg itt nem hagy. Nem tudom, hogy mennyire gondolta komolyan a szavait, hogy vigyázni akar rám, de nem tűnik úgy, mintha tényleg óvni akarna.
- Ez mind hülyeség! Látszott, hogy csak ímmel-ámmal dugta el az üveget. Ha valaki nagyon akar valamit, akkor azt úgy is teszi. Vagy jól lehet csinálni valamit, vagy nagyon rosszul, mint Ön előbb az üveggel és a pohárral, nekem nem adja be, hogy nem volt mit tenni. Csak erre rohadtul senki nem gondolt - makacs vagyok, és heves, talán apámtól örököltem, talán nem, de az, amit mond, nem győz meg. Hiszen minden csak akarat kérdése, minden csak annak a kérdése, mennyire szereti a családját valaki. A férfi szemébe nézek, de csak egy darabig.
- Magának fogalma sincs, mit tett most velem. Soha senki nem tett még ilyet velem, mégis mire jó? Értem, hogy ez az igazság, és hogy hirtelen maga itt termett, hogy elmondja, értem. De az, hogy még jól is szórakozik ezen, azt nem tudom megérteni - miközben beszélek,én is felállok, pontosan 30 centire tőle, hogy a hangomat halkabbra vehessem, de nem történik meg, csak felé köpöm szinte a szavakat. Haragszom rá. Ha nem találnék valakit, aki a célpontja lehet, felemésztene. Jól esne, ha tudnék valakit magam mellett, aki átölel, aki erőt ad, hogy folytassam, de nincs ilyen sajnos. Amíg beszélek, eléggé összeszedettnek érzem magam, de végül megadom magam, és elfordulok tőle, hogy arcomon ne lássa a könnyeim ismét előtörő árját, mintha ez megvédene ezektől az új információktól, amiket nem vagyok képes megemészteni.

Részben úgy sejtem, Joanne iménti kirohanása miatt, részben viszont vélhetően a kései óra okán a körülöttünk lévő emberek megfogyatkoznak. Immáron a tisztáson játszó gyerekek és szüleik a legközelebbi emberek, akik esetleg láthatnak minket. Megnyugtató, hogy bizalmasabbá tehető beszélgetésünk, lévén kevesebb fül lesi szavainkat. Felállok a padról, majd a poharat a földre helyezem.
- Elmagyarázom a szituációt úgy, hogy ebben az erősen instabillá váló lélekállapotban is könnyedén megérthesse. Ez a pohár itt az édesapja. Tegyük fel, hogy bizonyos elemek ártani kívánnak az édesapjának.
Kezeimet magam elé helyezem, ujjaimat összeérintem diplomatikus, várakozó tartásban. Kivárom, hogy jelezzen bármilyen módon, megértette a hallottakat. Bőven elég az is, ha nem tetszését fejezi ki irányukban, irányomban, vagy éppen az irányában, amit kiválasztott nem kívánatos elemnek a hallottakból.
- Tegyük fel, tudják, hogy az édesapja még életben van.
Lábamat a pohár elé helyezem éppen annyira, hogy kitakarja azt. Ismét Joannera pillantok.Megvárom, míg úgy tűnik, valamelyest lehiggadt. Ha kell, csak várok, és várok. Tisztában vagyok vele, hogy amíg nem adok számára újabb ingert, előbb-utóbb a tükörreflexnek köszönhetően kénytelen lesz ő maga is alább hagyni reakciókból. Eztán folytatom.
- Mi történik, ha elrejtőzik? Gondolom, sejti. Jó eséllyel nem találják meg. Azonban van az édesapjának egy családja is. Tekintsük példának okáért ezt az üveget! - fordítom fejem egy pilanatra a padon hagyott palack felé - Jelképezze ez a családjukat! Hiába rejtőzik az apa, ha gyermekei és asszonya sebezhetőek. Ezt nyilván nem akarhatja, igaz? Tán megpróbálhatjuk elrejteni a családot is.
Az üveget a földre helyezem a pohár mögé. Míg lábam nagyjából takarja a poharat Joanne felől, az üveg egészen látványosan kilóg onnan. Jómagam is megcsodálom, mintha meglepne, hogy nem sikerült elrejtenem azt cipőm mögé. Vizsgálgatom, vizsgálgatom. Arcom meglepetést tükröz, mintha egyszer csak megtalálnék valamit. El is veszem a lábam onnan.
- Ó, hát itt a család! Micsoda véletlen, itt van velük az apa is, akit kerestünk!
Néhány lépésnyire eltávolodom a padtól, majd lehajolok, és felveszek egy botot a földről. Egész jó kis husáng, biztosan sok kutya szíves örömest futkosna utána. Én csak egy könnyed mozdulattal magam elé emelem, mintha egy kard pengéjét vizslatnám. Valóban, jelen esetben fegyverrel ekvivalens demonstrációs eszközként tervezem alkalmazni.
- Tudjuk, mi lesz a vége.
Egy suhintással elcsapom a poharat és egyazon lendülettel az üveget is. Szilánkok pattannak szanaszét, miközben hangos csattanás jut a fülünkbe, tudtunkra adva az üvegtárgyak végezetét. Padunk mellé ejtem a botot, és leporolom a kezem. Zsebkendővel is megtörölgetem, miközben folytatom a kommentárt.
- Ha nem a pohár törik elsőként, akkor az üveg fog, vagy bevégzik egyszerre.
Nem ülök le a padra, inkább hátratűröm a zakóm, hogy kezeimet zsebembe csúsztathassam. Kényelmes tartás, mégsem olyan zárkózott, mint a karba font kéz.

Semmi mást nem akarok jobban, minthogy ez az egész ne legyen megtörtént esemény. Nem akarok erről tudni, nem akarom tudni, hogy az apám inkább magára hagyott ahelyett, hogy magával vitt volna. Olyan nehéz lett volna minket is elvinnie? 14 évig élt az állítólagos halála után, majd egy éve meghalt. Edward mondta. Vajon ez valami beteges tréfa? Vajon ő is el akar kapni, és ahhoz elő kell idéznie, hogy összeroppanjak? Már túl késő. A belső remegésem erősödik és a józan ész megőrzése már nem könnyű. Nem érzem át, hogy ez a férfi segíteni akar, és hirtelen mintha a parkban lévő emberek is megszűnnének létezni. Belül hergelem magam, és légvételem egyre szaporább. Már nem nézek a férfira, hiszen az információkat el kéne fogadnom és nem bekattanni. Nem megy. Nem vagyok képes elképzelni azt, hogy apa tényleg elhagyott. Hogy végig élt, és feleslegesen borultam ki, és használtam az erőm véletlenül anyán. Hiszen emiatt kellett elmennem, mert anya elfelejtett miattam. Nem, nem, nem... Észre sem veszem, hogy a könnyeim már percekkel ezelőtt megeredtek, és csak szüntelenül folynak le arcomon.
- Mégis hogy képzelte ezt? Nem lehet olyan fontos az az átkozott fegyver, hogy ezért elhagyja a családját! - emelem meg a hangom, és fel sem tűnik, hogy mennyire. Egyelőre még csak pár ember kapja fel a fejét, de szerintem csak a fegyver szó tűnt ki nekik. Könnyeim anélkül folynak tovább, hogy megerőltetném magam, és reflexszerűen törlöm le őket arcomról, így a férfi láthatja kezem enyhe remegését. Nem nézek rá, csak amíg ráförmedek, majd ismét a kezemben lévő gyújtóra meredek. Egy emlék, melyre nincs szükségem több. Csalódtam és nem bírom elviselni. Leteszem a padra a gyújtót, mintha égetne úgy engedem el.
- Mégsem szeretett minket eléggé, hiszen elhagyott. És ne mondja, hogy mert ez volt a helyes, mert nem hiszem el! Ha tényleg szeretett volna, akkor itt volna magával! - még mindig emelt hangon beszélek, amibe már egy cseppnyi hisztérikus él is került. Ezután csak az arcomat a kezeimbe temetem, mintha ez megvédene valamitől, ami odakinn ólálkodik. A semmiért törte össze a világom. Mégis mi fontosabb a családnál? A semmiért történt minden. A hiánya okozta düh tette kezelhetetlenné az erőm akkor, és ezért felejtett el anyám. Ezért kellett megszöknöm. Ha nem teszi, ha mindezt nem teszi, akkor minden más lenne. Akkor lenne otthonom, ahová hazamehetnék. Már nem figyelem a férfit, így az intését sem láthatom, légvételem egyre szaporább, és már tudom, hogy a szemeim a sírás miatt fájnak.
- A nagybátyám? És ön szerint akkor visszatér a férfi, aki elhagyott? Mégis milyen beteges játék ez? Mégis hogy tehette ezt? - mintha meg sem hallottam volna, amit mond, mintha csak részinformációkat ragadtam volna ki a mondandójából. Eddig bírtam. Tartani akartam magam, de az apám fájó pont az életemben, és eddig ment. Nem tovább. Csak zokogok az arcomat a tenyerembe hajtva, és előredőlve a térdemre támaszkodom. Valami ismét megtört bennem. Magam sem hittem, hogy még mindig sebezhető vagyok, de eddig senki nem jött rá. Edward viszont közös ismerős. Képes volt pár mondattal a padlóra küldeni, és én semmihez nem érzek elég erőt magamban. Csak a düh apró szikrája csillan fel valahol a lelkem mélyén, ami kitörni vágyik...