Joe Bohrdrum park

Ismét hagyok némi időt, hogy Joanne feldolgozza az imént elhangzottakat. Az emberek érzelmileg erősen befolyásolhatók, ráadásul pillanatnyi stabil döntőshozó képességük is bármikor meginoghat. Ilyenkor az a leghatásosabb megoldás - már azok közül, amiket magabiztosan alkalmazok -, ha minél kevesebb új inger éri. Igaz, akad itt másik megoldás is, azonban egyelőre bizonytalan vagyok alkalmazásának hatékonysága kapcsán.
Mikor már kérdései támadnak, egészen úgy tűnik, hogy valamelyest ura lesz önmagának. Mintha már nem tekintene ellenségének. Ez határozottan kellemes meglepetés. Tartottam tőle, hogy a végén még komolyabb összetűzésbe is keveredünk, ami egyáltalán nem volt kívánatos számomra. Sokkal inkább vártam, hogy hozzám fordul segítségért. Lassanként kezdi is érteni, hogy ez lenne a célravezető.
- Ez nagyon egyszerű, kedves Joanne. A fegyver sosem lesz olyan értékes, mint a fegyverkészítő. Különösen akkor nem, ha nem érted, miként működik a fegyver, amit alkotott.
Eddigi sejtésem lassanként kezd bizonyossággá válni: Tettlegességre lesz szükségem, hogy megóvjam majdnem unokahúgom az idegösszeomlástól. Hiszen gyermek még, a többi emberhez képest is. Alig-alig érti, mégkevésbé tűri a változást, melyet szavaim hoznak eleddig dédelgetett világképébe. Előbb próbálom szavakkal, tetteimet későbbre, könnyedebb felvezetés utánra tartogatom.
- Az apja szerette magukat, ezt biztosan tudom. Azért távozott a családi körből, hogy megóvja magukat.
Kitöltöm a maradék bort, alig egy korty jut a pohárba. Rápillantok, majd le is csúsztatom egy könnyed mozdulattal. Megbizonyosodva róla, hogy mind az üveg, mind a pohár üres, a pad mellé helyezem őket. Magamhoz intem Joannet, de egyelőre nem fűzök mozdulatomhoz különösebb kommentárt. Inkább reagálok további mondandójára.
- Ahogy mondta, nem sikerült betartanom, amit ígértem. Azt hiszem, végül mégiscsak nagybátyja leszek mostantól.
Ha engedi, felajánlok számára egy ölelést. Gyakran láttam már, hogy az elgyengült, összeomlani készülő emberek ebbe a jelképes biztonságot nyújtó állapotba menekülnek érzelmeik elől. Neki szüksége van valakire, akibe kapaszkodhat, nekem pedig tartanom kell úri becsületszavamat.

Kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy az a bizonyos idegösszeomlás nincs messze tőlem. Mintha itt keringene a fejem felett, és csak arra vár, hogy lecsapjon, és magával rántson valami sötét süllyesztőbe, ahonnan nem tudok kimászni. Apám volt a példaképem, mindig olyan erős akartam lenni, mint ő, és azt hittem, hogy egyszer engem is annyira szeretni fog mindenki, mint ő. Most pedig kiderül, hogy ellenségei voltak. Hogy nem is halt meg. Mégis milyen jogon cáfolhatnám meg e férfi szavait? Mit tudok felhozni? Csak egy temetést, ami valószínűleg csak egy üres koporsó volt. Nem akarom elhinni azt, amit mond, nem akarok hinni ebben az egészben. A gyomrom is görcsbe rándul, ahogy Edward ismét megszólal, és a belső remegésem ismét erősödik.
- Türelemre, hogyne... Kétlem, hogy nagyon menne ilyen hír hallatán - mordulok fel, de nem ellenségesen, csak hogy tudassam vele, hogy jelen helyzetben képtelen vagyok a türelemre, vagy a nyugodtságra, főleg mert apáról van szó. És nem tudom garantálni azt sem, hogy nem borulok ki, hiszen elég zaklatott vagyok. Még magam sem tudom a mértékét. Egyszerre akarom hallani az információt és nem, viszont megőrjít a tudatlanság. Instabilabbá tesz, mint gondoltam.
- Az apámat háborús célokra? - ragadom ki az egyik különös információt. Miért az apámat? Miért nem csak a kísérleteit, vagy amivel éppen dolgozott. - És miért nem vitt minket magával? Min dolgozott? Milyen tudományos kísérletek? - sokkal több kérdés merül fel bennem, mint amit most felteszek, és igyekszem a legfontosabbakat feltenni, amire remélem megkapom a választ. Légvételem szapora, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni a hallottakat. Értem minden egyes szavát, csak nem akarom elfogadni, hogy apánk eldobott minket magától, a családját, akiket elvileg szeretett, és inkább elrejtőzött még előlünk is, ahelyett, hogy minket is vitt volna magával. Egy éve halt meg? Mennyi mindentől megkímélt volna. Demetrius elől sem menekültem volna, ha mellettem van, ha rávezet arra, mit hogyan tegyek.
- Elszöktem, mert nem volt más választásom. Tudja... Akkor megszegte az adott szavát, mert az én költségeimet senki nem fizette - jelentem ki, és látszólag megnyugodtam, holott közel sem. Zaklatott vagyok, és elveszve érzem magam. Becsaptak, és már kezd derengeni, miért volt anya olyan nyugodt apa halála után. Sosem sírt, és mindig úgy tett, mintha apa bármelyik nap hazajönne. Talán ő tudta?

Újból és újból meg kell bizonyosodnom arról, hogy nehezen értetem meg magam a fiatalokkal. Az egészen apró gyermekeket leszámítva hosszas küzdelmek árán vagyok csak képes átadni számukra olyan információkat, melyekhez komolyabb érzelmük is kötődik. Talán már nem elég egyszerű de még nem is elég kifinomult a gondolkodásuk. Még szerencse, hogy időm, az akad bőven.
- Drága Joanne, kérem először is nyugodjon meg! Önnek nem az információ egyenességével, hanem a részletességével akad problémája. Kifejtem bővebben, amire kíváncsi, de a megértéséhez türelemre és figyelemre lesz szüksége.
Szemeim előtt szinte forr, izzik a lány neuronhálója. Homloklebenye úgy ragyog, mint az égő magnézium. Csakúgy, mint az agyából karjáig vezető minden idegpálya. Vére telve adrenalinnal, izmai gyakran megfeszülnek. Mint annak, aki ugrásra készül, majd meggondolja magát.
- Először is szeretném tisztázni, hogy ha az elme ösvényeivel kapcsolatos a hm, hogy is fogalmazzam meg diszkréten... nos, tehetsége, akkor a saját érdekében javaslom, ne rajtam tesztelje! - Hangom nyugodt, kimért marad. Semmi fenyegetés, csupán tények közlése. - Édesapjának is azért kellett megtanulnia az ön által tapasztalt mértékű önfegyelmet, mivel akárhányszor magával ragadta a düh vagy a félelem, igen kellemetlen dolgok történtek.
Bár nem tudhatja, én egészen biztos vagyok benne, hogy nem akar belelátni az én fejembe. Olyan és annyi érzet és érzés van ott, ember számára képtelenség lenne felfogni. Jobb esetben is komoly testi és lelki traumát okozhatna számára. Ilyet pedig nem kívánok neki.
- Ha végre megnyugodott, és figyeli szavam, megpróbálom összefoglalni az ön előtt ismeretlen történéseket édesapja kapcsán. Régóta ismerem Andrewt, segítettem neki egy nehéz időszakán átesni. Ez régen volt, de később esetleg érdekelheti önt. Közös munkánk elsősorban tudományos jellegű volt, különböző kutatásokat végeztünk. A probléma ott kezdődött, hogy kutatásaink egy részét és az édesapját is egyesek háborús célokra kívánták felhasználni. Miután az apja - tekintve, hogy amint ön is említette, igencsak békeszerető ember volt - nemet mondott nekik, komoly fenyegetéseket eszközöltek. Hogy családját biztonságban tudja, elrejtőzött. Az önökhöz vezető nyomokat eltüntettük a lehető legkevesebb feltűnés mellett. A puszta rejtőzés azonban nem lett volna elég, mivel hozzátartozóival akarták megzsarolni, ezért el kellett játszania a halálát. Ő pedig ezek szerint azon a véleményen volt, biztonságosabb az egész család számára, ha önök is halottnak hiszik. Így aztán senkinek nem fűződött érdeke ahhoz, hogy önöknek ártson. Sajnos tavaly végül utolérte a végzete. Azóta is próbálom kideríteni, pontosan mi történt vele.
Egy ilyen monológ után, már ha valóban megnyugszik, feltűnhet Joannenak, hogy másokhoz képest jóval kevesebb levegőre volt szükségem hozzá. Persze ez alapján akár egyszerűen gyakorlott szónok vagy erős tüdejű ember is lehetnék.
Iszom néhány kortyot, míg elkezdi feldolgozni az új információkat. Ennél részletesebben egyelőre nem kívánom kifejteni a történteket. Majd kérdez, ha érdekli valami. Nem számítok komoly, összetett kérdésekre egy darabig. Előbb érzelmileg kell majd feldolgoznia, amivel ezidáig is komolyan viaskodott.
- A utolsó kérdésem pedig azért különösen fontos, ugyanis szavamat adtam az apjának, hogy gondoskodom önről. Ezidáig abban a hitben éltem, hogy kellő segítség, ha minden kiadásukat fedezem. Arról nem tudtam, hogy ön elszökött otthonról. Úriembernek tartom magam, betartom az adott szavam.
Jelenleg nincs komoly becslésem Joanne a továbbiakban várható megnyilvánulásaira. Vannak olyan területei az emberi léleknek, ahová fegyver nélkül nem érdemes betérni, olyan kaotikus, kiszámíthatatlan kuszaság várja az arra tévedőt. Jobb híján tehát várom, mit felel.

Igyekszem minél jobban összeszedni magam, de ez az előző információ fényében eléggé nehézkes, főleg úgy, hogy semmi magyarázatot nem kapok. Csak lóg a levegőben egy feltevés, ami nincs bizonyítva, hogy hihetnék neki? Miért volt jó neki felzaklatni, majd hagyni, hogy vívódok önnön magammal és a fájdalmammal, amit sosem engedtem el. Nem engedhettem, hiszen ez az egy tart még életben. Egy emlék egy emberről, akit tiszteltem, akire felnéztem, és most itt egy másik férfi, akivel együtt dolgozott, aki állít valamit. Nem akarok neki hinni, sőt legszívesebben nekimennék, és... De nem teszem, mert nem lenne helyes fényes nappal ezt tenni. Sőt nem illene hozzám. A cigarettát elnyomom, és nemtörődöm módon dobom a kukába, majd a vörösbort iszogató férfira réved a tekintetem.
- Nekem ne akarja megmondani, mit érzek. Tisztában vagyok vele, hogy mit érzek anélkül, hogy bármit ki kellene fejeznem szavakkal - szalad fel az egyik szemöldököm a magasba, majd ismét keresztbe fonom a karom. Annyira szeretném a fejéhez vágni, milyen kegyetlen, és morbid azzal, amit állít. És kezdek egyre idegesebb lenni, hogy csak úgy hagyja a levegőben lógni a témát, holott egyáltalán nem az a téma, amit csak úgy tovább lehet görgetni és elfelejteni. Legalábbis nekem nem. Én szerettem apámat, és még most is kételyek közé kerültem pusztán pár jól megfogalmazott mondat után. Tényleg ennyire labilis lennék? Honnan is tudhatnám, sajnos nem látok tisztán. És Edward ahelyett, hogy felvilágosítana, vagy megmagyarázná a szavait, csak terel, és ez az ami felidegesít.
- Ellenségek? Miről beszél? Apámat mindenki szerette, hogy lehet valaki ellensége egy embernek, aki senki ellen nem vétett soha? - kérdezem, mert nem hiszem hogy apámnak bárki ártani akart volna. A szomszédok is szerették, és sokszor volt nálunk sütögetés, és mindig apa sütött. Sosem láttam, hogy veszekedett volna valakivel, és ha volt valami vita, mindig ő volt az, aki megpróbált kibékíteni mindenkit. És igen szép sikerrel, hiszen valahogy mindig elérte, hogy megnyugodjanak. Amennyire emlékszem, túlzott nyugodtság vette körül, valami megfoghatatlan béke, és szerettem vele lenni. Olyankor úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Képtelenség, hogy valaki utálna egy ilyen embert, mint ő.
- Jelenleg egy... tulajdonképpen hogy is függ össze az, amit állított azzal, hogy miből és hogyan élek? Miért nem támasztja alá az állítását? Miért játssza ezt az idegesítő játékot velem? Amíg Ön sem ad egyenes választ, nekem sem kötelező, nem igaz? - teszek fel megint több kérdést egyszerre, melyek összefüggenek egymással. Hangom nyugodttá vált, mint aki elhatározott valamit, mint aki már döntött. Nem hagyhatom, hogy ismét padlóra tegyen...

Más esetben még szórakoztatna is ez az ellenállás, most azonban inkább némi szánalmat érzek szegény ifjú hölgy iránt. Egészen fiatal volt, mikor kiszakadt megszokott közegéből, anélkül, hogy bárki alkalmassá tette volna az egyedül való túlélésre. Szomorú. Nem avatkozok bele harcias gyászába. Amennyiben sokáig viaskodik még saját magával, fontolóra veszem, hogy könnyítsek terhein. Addig tiszteletben tartom az elvárt távolságot, illetve hogy éppen kedve támadt engem hibáztatni mások cselekedeteiért.
- Ha megengedi, igyekezni fogok, hogy minden fontosabb részlet megvilágosodjon az ön számára is. Először is téved abban, hogy élvezetemet lelném mások fájdalmában. Ez egy olyasfajta perverzió, amit sosem tudtam igazán megérteni. Amit érez, az a kétségbeesés, mikor az eleddig sziklaszilárdan stabilnak gondolt világképe felborul.
Tisztában vagyok vele, hogy nem erre a válaszra számított, még kevésbé valószínű, hogy ezt a választ várta volna el tőlem. Mindazonáltal szükségszerűnek tartom, hogy miután leteremtettem a magam módján, hagyjak számára egy rövid szünetet, míg átgondolhatja a hallottakat. Nagyban megkönnyítené társalgásunkat, ha odafigyelne saját reakcióira, még ha ez nehezen is várható el. Főként egy magányos nőtől. Főként az ő korában.
Míg időt hagyok neki, alibi gyanánt és persze szórakozásból is iszom néhány kortyot. Mégsem hagyhatom kárba veszi ezen remek nedűt.
- Szándékomban áll, hogy tisztába tegyem az ön számára is, édesapja szerette a családját. Nincs szó hűtlenségről, éppen ellenkezőleg. Az önök biztonsága érdekében hagyta el magukat. Akadtak ellenségei, akiktől önöket jobban féltette, mint amennyire ő maga tartott tőlük.
Nem sokkal ezelőtt jeleztem számára, hogy akad némi adósságom felé. Mostanra valószínűleg elsiklott ezen kijelentésem felett, jómagam azonban szeretem szavaimat nem pusztán a levegőbe szórni, de tettekkel is követni.
- Hadd kérdezzek én is valamit, kedves Joanne! Jelenleg hol és miből él? Tudom, ez mondhatni személyes jellegű kérdés, de bizton állíthatom, az általam elmondott információk is igen bizalmasak. Számomra pedig fontos az ön hogyléte.
Már rég elfedtem korábbi mosolyomat. Inkább amolyan úrias fennköltség és némi aggódás az, ami a mimikámat jellemzi.

Képtelen vagyok elfogadni azt, amit ez a férfi állít. Pont az a férfi, aki egykor kedves volt számomra gyermekként. De lám felnőttem, és ez az ember, és az őt körülvevő csodálatom egy szemvillanás alatt tűnik tova. Nem ezt akartam, és sosem hittem, hogy a világ ennél nagyobbat fordulhat velem. Hogy az én apám, akire felnéztem, és akit mindennél jobban szerettem, annyi éven át nem volt halott, csak eljátszotta? Eldobta volna az életét jelentő családot? Vagy talán mégsem szeretett minket? Talán egy teljes gyermekkori képzelt világ dőlt össze bennem, s talán egy meg nem magyarázott kijelentéssel egy illúzió foszlik semmivé. Az apám emléke mindig is szent volt, és úgy képzeltem, hogy fentről figyel minket, hogy vigyáz ránk. Azt gondoltam ő lett az én őrangyalom a hosszú menekülésem során, és nem tudom elfogadni azt, amit a férfi állít. Képtelenség, ahogy az is, hogy szívem heves verése nem akar csökkenni, ahogy kezem remegése sem hagy alább, és ahogy egy gombóc nő a torkomban, de a könnyek, melyek máskor oly könnyedén megerednek, már nincsenek. Ismételten idegesen túrok a hajamba, miközben újabb füstgomolyag hagyja el a tüdőmet. Hallom a férfi szavait, hallom mit mond, és egy sóhaj hagyja el az ajkam. Van neki egyáltalán szíve?
- Tudja, sok minden van a tarsolyomban, és rengeteg mindent vágnék a fejéhez jelen pillanatban, de ehelyett arra kérem, magyarázza meg, miért állítja ezt? Miért leli élvezetét más fájdalmában? - Nem bírom elviselni a higgadtságát, és azt a félmosolyt, ami ismét kiül az arcára. Mintha ez csak egy nagy tréfa lenne. Lehet, hogy ez a férfi nem is Edward? Nem tudom elképzelni, hogy az a férfi, aki egykor oly kedves volt számomra, ilyet tegyen velem annyi évvel később. Nem teheti ezt, ő nem lehetett ilyen. Vagy mégis? Csak akkor még gyerek voltam, és kedves volt velem. Ezt is el tudom képzelni, és különösebbnél különösebb gondolatok jutnak most eszembe, de egy olyan sem, aminek ésszerű magyarázata lenne. Nem mondhat valaki csak úgy valamit, aminek ilyen következményei lehetnek. Ráadásul úgy érzem, ezzel bemocskolja apám emlékét, és egyelőre ezt sem vágom a fejéhez, pedig legszívesebben tombolnék. Igyekszem elvonni tőle a figyelmem, és a park tavaszi szépségében megtalálni azt az áhított megnyugodást, de csak felidegesítenek a családok, akik boldogan játszadoznak, így a kezemben füstölgő cigarettámat kezdem fixírozni, miután lassan szívok belőle egyet.

Míg ez a zaklatott, törékeny teremtés összeszedi gondolatait, én újratöltöm poharam. Nem számítottam rá, hogy maradéktalanul elhisz mindent, amit mondok. Sokkal valószínűbbnek tartottam egy olyan kimenetet, mikor hazugnak nevez, esetleg ellenem is fordul. Úgy tűnik, egy egészséges középutat talált, ami talán ideális lehet későbbi jó ismeretségünk megalapozásához. Gondtalanul kortyolgatom a vérszín nedűt, miközben a parkban sétáló párokat figyelem, akik között időnként egy-egy szaladgáló kisgyermek is feltűnik. Micsoda idill folyik a háttérben, miközben itt egyesek komoly drámákat élnek meg pillanatok alatt!
Kiürítem poharamat, és magam mellé helyezem a padra az összegyűrt selyemzsebkendőre. Fejemet lassan fordítom ismét Joanne felé, enyhén flegmatikus, inkább türelmes arckifejezéssel.
- Befejezte a becsmérlésemet, vagy akad még egy-két kedves jelző a tarsolyában?
Innentől nincs több hozzáfűznivalóm, egyszerűen csak várok. Előbb-utóbb megnyugszik, az apja is folyton ezt mondta, ha túlságosan akaratos volt a kislány. Nem egy apukától vagy férjtől hallottam már ugyanezt, hasonló szituációkban. Az emberi szentimentalizmusnak szépsége és a kreativitást inspiráló hatása mellett bizony negatívumai is akadnak. Egyik legrosszabb ide kapcsolható jelenség, mikor egy az egyén számára esemény következtében az illető szélsőséges érzelmi állapotba kerül, és ezen állapota okán válik képtelenné a szituáció megoldására.
Egyelőre tán nem ilyen szomorú a helyzet, így a szokásos mosolyom egy haloványabb változata lassan visszakúszik arcomra. Vannak nekem is érzéseim - , vagy legalábbis hasonló jelenségeim, ezt már többször is volt alkalmam ellenőrizni -, nem fogok egy éppen depresszív állapotban lévő nő arcába vigyorogni.

Rengeteg emlék szabadul fel, ahogy ez a férfi csak beszél. Régen tényleg örültem volna egy ilyen családtagnak, mint ő, most viszont... Magammal sem vagyok tisztába, hogy én ki is vagyok valójában, nem hogy azt tudjam, mit is akarok, és mit nem. Az egész eddigi életem fenekestől fordult fel az utóbbi pár napban, és több olyannal találkoztam itt, North Salemben, amilyen én vagyok, mint egész életem során. Meg sem lepődnék, ha ez a férfi is valami hasonlóval állna elő hirtelen.
- Információ? Mégis mire akar... - kérdezném hirtelen, de ehelyett abbahagyom a szavaimat, mert közelebb int magához. Én pedig, mivel kíváncsi vagyok, eleget is teszek a néma kérésnek, és közelebb ülök hozzá. Érdekesen hathat kívülről a mi kis párosunk, hiszen ő azért egy felnőtt, középkorú férfi, aki merev, sőt szinte rideg arckifejezéssel méreget, én pedig egy fiatal nő vagyok, tele kíváncsisággal, ám tartva attól, mit is akar mondani. Össze is ráncolom a szemöldököm, hiszen az információ lényegtelen, csak megerősített abban, amit én eddig is tudtam.
- Igen, pont ezt mondtam az imént - jegyzem meg, és ha arcomról nem is, tekintetemből kiolvasható a hiánya. Azóta sem tudtam teljesen feldolgozni, hogy a férfi, akire felnéztem, és jobban szerettem bárminél, már nincs köztünk. És öcsém nem is emlékszik rá, mert kitöröltem onnan apánkat. Most is egy diliházban van, és anyám pedig rám nem emlékszik. Remek családi idill.
- Hogy mi? - fagy meg bennem minden csepp vér, ami fellelhető a szervezetemben, legalábbis képletesen. Egy pillanatig szóhoz sem tudok jutni, majd érzem, ahogy szívverésem gyorsabbá válik, és elönti valamiféle köd az elmémet. - Tudja ez nagyon rossz vicc! Nem teheti ezt velem, hogy idejön és állít valamit! Apám nem volt ilyen, sosem tett volna ilyen, hazudik! - nem tehetek róla, de a feldolgozatlan gyász feltört bennem, és érzem, ahogy remegni kezdek. Idegesen túrok a hajamba, miközben próbálok nem összeomlani idegileg. Ez egy rossz tréfa lenne, amit ez a férfi állít, nem tehetett ilyet apám. Tudnia kellett, hogy van egy erőm, ami nélküle nem megbízható, nem hagyhatott így cserben. Próbálom magam lenyugtatni, de legszívesebben fizikálisan esnék neki ennek a férfinek itt fényes nappal a parkban, és nem érdekelne, hogy elvisznek. Kezem remegése nem hagy alább, de mégis sikerül egy újabb szál cigarettát elő vennem, ám a gyújtóval elbíbelődöm egy darabig, majd mélyre szívom az ártalmas nikotint, hogy lassabban fújjam ki, mint máskor. Szabad kezem a hajamba túr, és nem akarok a férfira nézni, mégis megteszem. - Apám szeretett minket, nem tenné ezt, nem hagyta volna cserben a családját! - nézek rá értetlenül, hangom többször is megremeg, majd ismét szívok a cigarettából. Egyszerűbb lenne, ha látnám az emlékeit, hiszen azok sosem hazudnak. Csak az emlékek azok, amik maradandók, és igazak. De hogy érinthetném meg? Nem. Kizárt. Nem akarom, hogy az, amit állít bebizonyosodjon..

Megismer, ebben már egészen biztos vagyok. Abban már kevésbé, hogy a régihez hasonló lelkesedéssel viseltetne irántam. Ha sejtéseimnek nagyobbik része igaz, akkor a napnál is világosabb ennek oka. Mára tökéletesen megváltozott a világ az egykor oly csillogó szemű kicsi Joanne számára. Erre tekintettel kell lennem, ha nem akarom elrontani újjászülető ismeretségünket.
- Rendben. Nos, Joanne, azt hiszem, néhány dolgot a helyére kell tennünk! Először is abban tökéletesen igaza van, miszerint egyszerű munkatársnál jobban ismertem Andrewt. Azonban akad itt olyan információ, mely - vélhetően apja szándékának megfelelően - nem teljesen felel meg a valóságnak.
Újból oldalvást fordulok, előre nézvén, egyik lábamat a másikon pihentetve. Közelebbik kezemmel finom mozdulattal jelzem a lány számára, hogy jöjjön közelebb. Arcomon nem látható különösebb érzelem, mintha csak kémregények eltévedt hősei lennénk, akik a világ megváltásának titkait osztják meg egymással. Ennyire azért nem súlyos a helyzet, nekünk nem szükséges megjátszani magunkat, így talán a végeredmény is jobbra sikeredik.
- Az a helyzet, hogy édesapja valóban meghalt. Pontosabban a klinikai halál állapotába került. Ennek tudományos hátterébe egyelőre inkább nem mennék bele, a lényeg, hogy jelenleg nincs már közöttünk.
Érezhető hangsúlyomból, hogy nem fejeztem be a mondandómat. Borommal finoman megnedvesítem a torkom, mielőtt folytatnám. Hanghordozásom valamelyest megváltozik, kissé talán bizalmaskodóvá válik. Joanne sejtheti, hogy most nem az ebédet beszéljük meg, itt sokkal szigorúbban őrzött tudásról van szó.
- Amiben viszont komolyan téved, az a halál beálltának időpontja. Mikor ön kilenc éves volt, Joanne, az apjának távoznia kellett a családi körből. Ő döntött úgy, hogy megjátsza a saját halálát. Én úgy hittem, beavatja önöket vagy legalább a kislányát az ügy hátterébe. Ezek szerint azt gondolhatta, így nagyobb biztonságban lesznek. Nekem pedig az az érzésem, komoly adósságom maradt ön felé.
Lassan fordítom ismét felé fejem, tekintetem pedig az övét keresi. Némi sajnálkozás fedezhető fel arcomon, éppen csak annyi, ami még az úrias gesztusokkal harmóniában tud maradni. Mimikám továbbra is visszafogott, udvarias marad.

Elgondolkodom ezen a megszólítás dolgon, hiszen azért sok idő eltelt. Az emlékeim megkoptak erről a férfiról, de a mosolya még mindig ugyanolyan, mint akkor volt. S pontosan emlékszem arra az érzésre, hogy szerettem volna, ha ilyen nagybátyám van, mint ez az Edward, de persze a gyermeki álom nem olyan, mai egy kis koncentrálással elő ne lenne hozható.
- Szerintem maradjunk az Edwardnál - engedek meg magamnak ismét egy mosolyt, miközben tekintetem egy pillanatra elhomályosul az emlékek miatt. Apám sosem szűnt meg a szememben, a halála csak egy állapot, és remélem, hogy egyszer majd tényleg újra láthatom. Hiszek annyira ebben a lélek dologban, és abban is, hogy van egy hely, ahol a lelkek békére lelnek. - Tökéletes lesz a Joanne, nem haragszom érte, engem is elraboltak kssé az emlékeim - belemegyek a játékba. Kedves vagyok a férfival, mert egykor apám is ezt mondta, hogy Edwarddal - vagy ahogy régen hívtam, Eddie bácsival -, kedvesnek kell lenni, mert ő is kedves velem. Sosem felejtem el a tanítását, habár elég fiatal voltam én akkor még. Már akkor is megvolt az erőm, de nem mertem elmondani neki. Vajon apa hogy nézett volna rám, ha elmondom? Ő maga küldött volna el? Ezek a kérdések megválaszolatlanok. Lehet, hogy nem is apa volt mutáns, hanem anya. Vagy lehet, hogy ő sem volt az? Csak kaptam ezt a számomra átoknak minősülő erőt?
- Mert nyolc éves voltam, mikor hazafelé baleset érte. Aztán történt egy s más, ami miatt el kellett mennem... - és persze menekülnöm is kellett. Ja és amúgy különleges képességem van, amivel magamra haragítottam egy fickót, aki állítólag nem is akar bántani, mégis nyolc évig üldözött... Elég hülyén hangzana így kimondva, így el is harapom a mondandóm azon felét, ami nem publikus. Hiszen ha csak egy átlagos ember, jó eséllyel rohanna egy telefonhoz, hogy elvitessen az elmeintézetbe, vagy egy kísérleti nyúl lennék.
- Sajnos, mint ember, nem sok emlékem van, ezért reméltem, hogy megragadhatom az alkalmat. Tudja reménykedtem, hogy ismerte a munkán kívül is - vallom be őszintén, miközben egy pillanatra megszakítom a szemkontaktust, és csak akkor nézek rá újra, ha megszólal.

Már annak idején is határozott, már-már akaratos kislány volt, mostanra sem változott ezen a téren. Még ha finoman pedzegeti is az udvarias társalgás és a baráti beszélgetés határait, ezt nem róvom fel hibaként. Úgy tűnik, ismerősnek talál, és ez így bőven elég is. Azt nem igazán vettem eddig számításba, hogy esetleg rokonának szeretett volna tudni. Annak ellenére, hogy megfigyeltem már efféle jelenséget. Valahogy hajlamos vagyok eltekinteni attól, hogy az emberek bizony velem is úgy viselkednek, mint a többi emberrel. Annak ellenére, hogy ez igen régóta célom is ez az állapot.
- Megteszi a Mr Appleton éppúgy, mint az Edward vagy amennyiben úgy kívánja, az Eddie bácsiért sem fogok neheztelni - teszem hozzá egy mosoly kíséretében - Az imént a keresztnevén szólítottam. Megengedi, hogy továbbra is így tegyek, vagy esetleg preferálna egy másfajta megszólítást? Elnézését kérem, hogy nem kérdeztem meg előbb, csupán nosztalgikus gondolatok fogtak el, mikor önre ismertem.
Szemem sarkából figyelem, ahogy végez az újabb cigarettával is. Különös szokás, sosem értettem a hasznát. ELtekintve attól, hogy a nikotin stimulánsként hat. Ezt a hatást azonban nyugodtan pótolhatnák más szerekkel is, amik hosszú távon kevésbé roncsolják a szervezetet. Eddig arra jutottam, hogy az emberek egyszerűen nem mindig képesek tisztán és logikusan gondolkodni. Szerencsére vannak annyira érdekesek, hogy ez még megbocsátható hibának számítson.
A következő információ hallatán szemöldököm felszökik, meglepett arckifejezéssel fordulok Joannehoz. Furcsálom, amit mond.
- Ne haragudjon kérem, ez számomra kissé zavaros, nem értem pontosan. Ha kilenc éves kora óta nem kommunikál a családjával, honnan tudta meg, hogy édesapja elhunyt?
Közben természetesen világossá válik számomra, mi lehet a háttérben. Ez jellemző is lett volna Andrewra. Bár... Meglátjuk még, hogy is zajlott le ez az egész történet a család szemszögéből.
- Akárhogy is, édesapja amennyire én tudom, becsületes ember volt. A munkáját mindig pontosan, lelkiismeretesen végezte.
Megerősítésként még a távolba tekintve biccentek is, majd kortyolok egyet poharamból.

Jobban belegondolva ismerős volt a férfi arca, de nem tulajdonítottam neki nagyobb szerepet. Hiszen annyi emberrel találkozom, akiknek később felrémlik az arca, majd ismét elfelejtem, de végül csak meghallom a nevét, ami szintén ismerősen cseng. Mintha egy gyerekkori emléket akarnék előhozni, de ahogy kimondja, hogy hívtam régen, ha nem is élesen, de halványan biztosan emlékszem rá.
- Talán gyermekként azt kívántam, hogy az legyen, erre még nem gondolt? Lehet azért hívtam így, de azóta eltelt több év is. Most hogy szólíthatom? - kérdezem udvariasan, egy halovány mosollyal az arcomon, ami lassan tűnik csak el. Persze érzem az emlékek fájdalmas előtolakodását, de nem vagyok már kislány, hogy ki is mutassak mindent, amit érzek. Nem feszegettem soha apám halálát, ahogy az életem rossz irányát sem, csak megyek, amerre kell. Talán olyasmi lehet, mint a mókuskerék. Egy pillanatra elfelejtem az égő cigarettát, majd feleszmélve szívok még egy utolsót belőle, és a csikket ugyanott nyomom el, ahol az előzőt is.
- A családom? Sajnálom, de semmi jót nem tudok mondani... Kilenc éves korom óta nem láttam őket.. Amióta... - mély lélegzetet veszek, hogy ki tudjam mondani a fájdalmas tényt. - ...amióta édesapám meghalt. Arról pedig végképp nem tudok semmit, hogy életjáradékot kapnak-e... - jelentem ki határozottan, majd egy pillanatra lehajtom a fejem, és elgondolkodom. Akkor még kicsi voltam, hogy tudjak erről, most pedig már lassan 15 éve színét sem láttam anyámnak és az öcsémnek, szóval fogalmam sincs, hogy mit kapnak, de még azt sem tudom, hol élnek.
- Mit tud édesapámról? Milyen ember volt? - terelni próbálom a szót, nem akarom kiadni a képességem titkát, hiszen nem tudhatom, hogy ez a férfi csak egy ember, vagy mutáns is egyben, így jobb a békesség.

Miután sikerült felkeltenem az érdeklődését, türelmesen végighallgatom a szavait. Nincs rá észlelhető reakcióm, mintha csak passzióból érdeklődnék mondandója iránt. Időnként megjön a kedvem ehhez a játékhoz, és olyankor hosszú ideig elszórakoztatom magam vele. Most még nem tudom, mennyire lesz tartós a lelkesedésem. Leginkább a nő reakciójától függ.
Felé fordulok, támaszkodó kezemet mellkasomra helyezem, és enyhe biccentéssel üdvözlöm. Felállni nem terveztem, de az illendőség úgy kívánja, az köszönés szertartását ne vegyem semmibe.
- Edward Victor Appleton, szolgálatára. Vagy ahogy annak idején hívott, Eddie bácsi. Bár mint azt már kisgyermek korában is jeleztem, valójában nem vagyok a nagybátyja.
Visszatérek a boromhoz, amíg kutakodik emlékei között. Ha az emberi idegrendszerről és az emlékezetről szerzett ismereteim helyesek, akkor ennyi kapcsolódó információnak elégnek kell lennie ahhoz, hogy felidézze a velem kapcsolatban tapasztalt észleléseit. Úgy gondolom, néhány perc elég lehet erre, ezért nem húzom túl soká az időt. Felteszem hát saját kérdésemet is.
- Joanne, kérem árulja el, minden rendben a családjával? Időre meg szokott érkezni az édesapja után kapott életjáradék?
Közben valamelyest jobban szemügyre veszem, mennyit is változott. Hamar megállapítom, hogy úgy nagyjából rengeteget. Felnőtt, ivarérett, szemrevaló egyeddé cseperedett. A szemei változtak a legkevesebbet. Ugyanazok a kíváncsi, fürkésző szemek.

Figyelmen kívül kívül hagyom azt, amit kérdez. Le is tagadhatnám, de ehelyett csak előveszek még egy cigarettát, amelyet egy pillanatig csak a két ujjam közé veszek, majd lassú mozdulattal emelem ajkaim felé, miközben hallgatom azt, amit ő mond. Amikor ajkaim közé veszem a cigarettát, addigra fejezi be a szavait, mit csak egy gúnyos mosollyal nyugtázok egyenlőre. Kattan a szikra, és a benzines madzag ismét lángra kap, én pedig egy mélyet szívok a cigarettámból.
- Nem tudom, honnan tudja a nevem, de akkor illő lenne önnek is előbújni a névtelenség homályából nem igaz? - mintha nem a témába vágna, és valahol mégis. Nem szeretem, ha ostobának neveznek, és tekintetem idegesebb villanása erre utal. Nem tudom, ki ez a fickó, és honnan ismeri az apámat, de nem sokáig fogom elviselni, hogy kerülgessük azt a bizonyos kását.
- Honnan ismeri az apámat? Egyáltalán mit tud maga róla? - vonom fel a szemöldököm, hiszen érdekel, kíváncsi vagyok, és már csak emiatt nem megyek sehová. Egy pillanatra ismét a pár csepp borra téved a tekintetem, és elcsodálkozom a színén, mintha soha nem láttam volna még, de igazából egy pillanat csupán. Majd a férfi felé fordítom a felső testem, és lassan szívok még egyet a mérgező nikotinrudacskából, és a füstöt úgy fújom ki, hogy még véletlenül se a férfira szállhasson. Emlékeimben feléled a kislány, aki ragaszkodott az apjához, és akinek el kellett vesztenie őt. Ez a seb sosem gyógyul be, főleg ha folyton piszkálom.

Kétkedve billegetem a fejem, mikor a gravírozások gyakoriságáról ejt szót, de csak némi hatásszünet után felelek felvetésére.
- Vajon hányan gravíroztatnak az öngyújtó belsejébe ahelyett, hogy kívülre tennék?
Továbbra is kimérten, kényelmesen gazdálkodom az idővel. Kimért mozdulatokkal iszom meg azt a maradék pár korty bort, mielőtt újratöltenék. Ismét megcsodálom italom színét a nap fényében, majd újabb kóstoló következik. Sóhajtok egyet, és oldalra fordulva szinte ejtem fejem, ahogy újból a nőre tekintek.
- Úgy látom, kettőnk közül én vagyok, aki fiatalabbnak, ön pedig, aki ostobábbnak mutatja magát, mint amilyen. Nem igaz, kicsi Joanne? Régen sem tudott hazudni, és ez nem sokat változott. Most is elárulja, mikor hirtelen emelkedik a mellkasa, vagy szemei hirtelen megállnak mozgásukban. Főleg, mikor ezeket megpróbálja visszájukra fordítani megtévesztés címén.
Úgy érzem, egyelőre ennél többet nem hogy nem kell, de felesleges is mondanom. Annyira, hogy tán még ártana is. Ha annak az embernek a lánya, akié az öngyújtó volt, akkor kíváncsi fajta. Különösen, ha az apjáról van szó. Ha pedig idegen, akkor vagy nem érdekli a dolog, vagy úgy is kiderül a csalás. De utóbbi esetben még mindig kiváló kísérleti alany lehet belőle. Különösen, ha kellő makacssággal és önérzettel áldotta meg a balsors. Az olyanoknak mindig nagyobbak a túlélési esélyeik, vagyis inkább később adják fel. Komoly áttöréshez komoly kockázatot kell vállalni, a tudomány nem babazsúr.
Most viszont remek alkalmam nyílhat rá, hogy kiderítsem, örökölt-e valami érdekeset Andrew lánya. Nem kéne veszni hagyni egy tehetséget, meg aztán az ifjú Mr Shadows - igen, számomra mindenki ifjú, miért is ne? - kiváló munkaerő volt, és nagyon szerette a családját. Tekinthetjük egy speciális kiegészítésnek az egészségbiztosításában - amit amúgy is én fizettem neki -, hogy nem hagyom veszni utódját. Vagy legalább fontolóra veszem, hogy a segítségére legyek. Ó, büszkeség és balítélet...

Sosem gondoltam volna, hogy valakivel valamikor egy parkban apám gyújtójáról fogok beszélgetni egy férfival, aki ismerősnek véli. A legfurcsább téma, amit valaha hallottam. És sok helyen jártam már, hogy ezt megállapíthassam. A férfi is furcsa, és az érdeklődése egy gyújtó után még különösebb, de már nem lepődhetek meg semmit. Főleg azok után, hogy egy srác a semmiből tűnt elém, majd egy fickó valami bolond állást ajánlott, én odamentem, és kiderült, hogy amíg nem uralom a képességemet, addig csak diák lehetek, majd találkoztam az üldözőmmel, aki túl jóképű ahhoz, hogy gonosz legyen, mégsem bízom benne, most pedig ez a férfi, akit feltüzel egy gyújtó, akár egy gyermeket egy új játék. Amikor apám nevét hallom, felvonom a szemöldökömet, kételkedve kutatom a tekintetét, hogy felvehessem vele a szemkontaktust.
- Vajon hány Andrew nevű férfi gravíroztatja bele a monogramját egy sárkányos öngyújtóba? - kérdezek vissza még mindig felvont szemöldökkel, persze meglep amit mond, de nem hagyom, hogy kiüljön az arcomra, amit gondolok. Bizalmatlan vagyok egy kissé ezzel a férfival, habár a kíváncsiságom itt tart. Mi van akkor ha egy emberről beszélünk éppen? Ha ismerte az apám, akkor mindent tudnia kell róla. Kivéve talán a halálát, hiszen anya sosem kürtölte világgá, legalábbis a temetésen alig voltak. Csak a szűk családi kör. - Tudja, van egy olyan érzésem, hogy egyazon emberről beszélünk, de vajon ön kire gondolhat? - szegezem neki a következő kérdésemet. A gyújtó még mindig a kezemben van, és ez az ember nem kérte el, sőt azt sem mondta, hogy tudja-e a monogram helyét. Vagy igazam van, vagy nem. Ha az apámról beszél, lehet, hogy el kellene mondanom neki, hogy meghalt, de egyelőre még nem fárasztom ezzel magam. Lehet, hogy az ellensége volt? Bár mondta, hogy barátok voltak, de messziről jött ember azt mond amit akar, szóval nem vagyok köteles elhinni, amit mond. Másrészről megérinthetném, és az emlékeibe pillantva bebizonyosodhatna, tényleg barátja volt-e apámnak, vagy a rosszakarója, de érdekesen venné le magát, ha egyből letaperolnék egy apámmal egyidős, vagy nála talán idősebb férfit. Ráadásul feltűnést sem akarok kelteni, így elvetem az ötletet. Csak a férfi arcát fürkészem érdeklődőn, miközben egy apró gyermeki kíváncsiság csillan meg lélektükreim mélyén. Talán tud olyat, amit én eddig nem tudhattam apámról? Talán neki is volt különleges ereje? De ezeket a kérdéseket nem tehetem fel egy ismeretlennek. Lehet, hogy csak egy ember, aki nem tud semmit... Okosabbnak kell lennem...

Úgy teszek, mintha meglepne, hogy mégiscsak sárkány díszíti a gyújtót. Alaposan rácsodálkozom, ahogy illik. Persze még közel sem vagyok meggyőzve - látszólag -, hiszen bárkinek lehet efféle díszítés az öngyújtóján.
- Ó, hogy ezen is van? Akkor talán... - reménykedő arcot vágok, közben kissé oldalra döntöm a fejem, mintha ettől jobban belelátnék a gyújtóba. Végül lemondóan megcsóválom a fejem, és ismét előre tekintek. - Áh, valószínűtlen, hogy még egy monogram is bele legyen gravírozva. Hát még hogy pont Andrew monogramja...
Utóbbit láthatóan inkább csak magamnak mondom, de azért hallhatóan és érthetően. Kortyolgatok még a boromból, mintha mi se történt volna. Ezt a módszert gyakran láttam nőktől, politikusoktól, és a megtévesztéshez hasonlóan jól értő emberektől. Elhúzzák a mézes madzagot a másik orra előtt, majd saját érdektelenségüket lobogtatják meg valamilyen mondvacsinált indokkal. Érdekes módon többnyire beválik, és a másik fél érdeklődését minden addiginál jobban felkelti. Meglátjuk.
~ Meg is vizsgálhatnám, valóban a lánya-e, de úgy oda lenne a játék izgalma.
Az emberek többnyire bátrak, vagy még inkább vakmerőek. Nem azért, mert ostobák lennének. Sokkal inkább azért, mert ritkán találkoznak valódi fenyegetéssel, ami azonnal az életükbe kerülhet. Mégis, néha akadnak olyan kifinomult ösztönökkel rendelkező egyének, akik képesek félni. Nem tudatosan, inkább belülről valamiféle megérzés formájában. Ez csakis annyit jelent, hogy sejtik, nem ők a tápléléklánc csúcsa.
Rápillantok az italomra, és iszom még egy keveset. Közben szám széle feljebb szökik, hogy mosolyt formáljon. Látszólag a bort kedvelem ennyire, de valójában a becserkészés érzetének heve fokozza hangulatomat. Még akkor is, ha jelenleg nem táplálékként gondolok prédámra.

Egy röpke pillanatra a frászt hozza rám ez a férfi. Van valami a személyiségében, ami nem a megszokott, kicsit talán különc, és nem tudom megmondani mi az, ami valójában megijesztett benne, hiszen nem is ismerem. Egyszerűen egy pillanatra átsuhan a gondolat az elmémen, hogy talán most kellene tovább állnom, amíg meg nem szólal. De megtörtént, és az, amit mond, az érdekel, és inkább bír maradásra, mint a távozásra. Vajon apámra gondol? Ráemelem jeges kék tekintetem, majd még jobban végigmérem, persze nem feltűnően, csak amennyire az nem sérti a másikat.
- Erre gondol? - mutatom felé a sárkányos felét a gyújtónak, de még mindig úgy érzem, hogy ez az ismertető jegy nem túl különleges. A monogram, ami apám neve volt, ott rejlik, ha kinyitom a gyújtót, és ez mindig emlékeztet valamire, ami erőssé tesz. Andrew volt az apám, aki minden bizonnyal olyan lehetett, mint én. Hiszen anya sosem mutatta jelét annak, hogy lett volna ereje, de sajnos apámról sem tudok sokan. Emlékeimből csak az maradt meg róla, hogy mindig pozitív volt, és kedves, sokat foglalkozott velem és az öcsémmel. Amikor meghalt, olyan űrt hagyott bennem, amit semmi nem pótolhat. Vajon ez a férfi itt mellettem az apámra gondol, vagy összekever valakivel? Gondolataimba merülve pattogtatom a gyújtót, s ez is egy szokás, amit nem tudhatom, honnan vettem. Lassan szívom a cigarettám, miközben egy percre a férfi kezében pihenő borospohárra téved tekintetem.
- Miért érdekli ennyire egy közönséges gyújtó? Már ha nem vagyok túl tolakodó - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még magamra haragítanám, vagy ilyesmi. Van elég ellenségem, ahogy az kiderült, nem szeretnék még egyet szerezni az így is hosszabb listát tudhatok magaménak a felelőtlenségem miatt. Látom rajta, hogy a gondolatai magukkal ragadták, így ismét a kezemben forgatott gyújtót nézegetem, majd elnyomom a csikket a földön és a pad mellett elhelyezett szemetesbe dobom.

Úgy tűnik, van stílusa, ez tetszik. Abban viszont igaza van, hogy amennyit láthattam belőle, az alapján bárkié lehetne a gyújtó. Azzal viszont, hogy azt mondja, az apjáé volt... Nos, akkor ezzel megmagyarázott néhány dolgot. Alaposabban megnézem azt a gyújtót, persze csak messzebbről, és kizárólag a látszat kedvéért.
- Egy barátomnak volt ilyen öngyújtója, és megtévesztően hasonló mozdulatokkal használta. Bár azon a gyújtón volt egy sárkány minta is.
Utóbbit úgy teszem hozzá, mintha annak hiányában már nem is az a gyújtó lenne. Újból előre fordulok, nézegetem poharamat egy rövid ideig, majd újból belekortyolok. Ha a mellettem ülő nő az, akinek gondolom, nem hagyja szó nélkül. Addig pedig kellemesen elnosztalgiázok az úriemberről.
Így belegondolva igen sok munkatársam volt már, akit aztán utolért az emberi átok, a halandóság. Bezzeg ha tanultak volna tőlünk vagy a többi hasonlóan értelmes élőlénytől, akkor tovább adnák a tudásukat, és lenne értelme az életüknek.
Andrew is ilyen ember volt. Hátrahagyta a tudást, amit felhalmozott. Lehet, hogy elő kellene vennem a régi, közös munkáinkat. Úgyis rengeteg energiám van, de egyelőre nincs, amit meghajthatnék vele. Jelenlegi energiaigényeimet egy egyszerű reaktor is kielégítené, annak viszont hatalmas a helyigénye. Úgyhogy marad a túltermelés.
Iszom egy kortyot, és rájövök, hogy alaposan elkalandoztam. Hosszas pillanatok telhettek el közben, így visszapillantok a hölgy felé, hátha szólni kíván.

Furcsa férfi, és talán ijesztően is hat, mégsem rettenek vissza attól, hogy mellé üljek. Talán ez vonzott oda. Kívülállónak tűnik, és valahogy mindig is szerettem az olyan embereket, akik nem követik a csordát, nem veszik körül sokan, hanem csak egyedül ücsörögnek. Az sem zavar, hogy nappal borozik, hiszen az ő dolga, és legalább őt sem zavarja, hogy rágyújtok, amit hamar meg is tennék, s már ég a láng, mikor meghallom a mondanivalója folytatását. Egy pillanatra megáll a mozdulat és annyiban is marad. Visszapattintom a fém gyújtó tetejét, majd felé mutatom.
- Hogy ez? Tucatgyártmány, az édesapámé volt, én pedig magamhoz vettem, így már az enyém - nem mondok vele hazugságot, hiszen végül is rengeteg ilyet gyártottak, de a másik oldalán egy sárkány domborodik ki, melyet nem mutattam a férfinak, és a kihajtható teteje belsejében régi fajta cirádás monogram díszeleg. "A.S." Az apám nevének rövidítése, szerette ezt a gyújtót. Habár kopott, és néha nehezen gyullad, újra lehet töltetni, és akkor mint az új, úgy működik. Ismét meggyújtom a gyújtót, és a benzines kanóc lángra kap, majd a cigarettám végéhez tartom, hogy a parázs feléledhessen, és a nikotin lejuthasson a tüdőmbe.
- De miért érdekli Önt egy régi gyújtó? - kérdezem, és talán feltűnt neki, hogy a sima oldalát mutattam. Talán nem. Nem tudhatom, de lehet, hogy ismerte apámat. Persze ez a gyújtó elárulhatja, de nem kérte, hogy mutassam meg tüzetesen, csak azt, hogy mondjam el kié volt. Talán amikor leültem megláthatta a sárkányt, ki tudja, de addig nem szólok, csak mélyen letüdőzöm a füstöt, és lassan fújom ki azt.

Úgy tűnik, akadt némi társaságom. Ráadásul egészen szemrevaló. Persze szó sincs arról, hogy szoknyák vagy nadrágok után kajtatnék. Annyira nem erős gyűjteményemben az emberi génállomány. Ahhoz viszont igen, hogy tudjam értékelni az egészséges, szabályos formákkal rendelkező példányokat. Hogy önpusztító szokása van, az különösebben nem foglalkoztat, joga van rombolnia a saját testét. Vagy valahogy így mondják a szabadságjogi aktivisták.
Miután néhány pillanatot a közelemben töltött, történik valami, amire nem számítottam. Ráadásul meg is szólít. Hamarabb, mint reagálhatnék a közelségére.
- Jó napot önnek is, hölgyem! - Rövid ideig úgy teszek, mintha fontolgatnám a kérdésre adandó választ. - Nem zavar, amennyiben elárulja, kié az az öngyújtó. Talán csak véletlen hasonlóság, de ismerős számomra.
Az a kevés hő és hozzájuk képest nagy mennyiségű szénhidrogén elég ahhoz, hogy kémeim felébredjenek hibernációjukból a közelségemre, és jelezzenek a bolynak. Pontosan ezzel a céllal kerültek oda, ahol vannak. Már csak ki kell derítenem, honnan szerezte meg az ifjú hölgy az öngyújtót. Lehetségesnek tartom, hogy válasza alapján kénytelen leszek megvizsgálni, igazát ellenőrizendő. Majd.
Ha sokáig nem kapok választ, újból előre tekintek, és újabbakat kortyolok a borból. Előbb-utóbb úgyis választ kapok, avagy faképnél hagy. Eddig nem úgy tűnt számomra, hogy itt akarna hagyni. Már a tekintetéből ítélve.

Még mindig nem döntöttem azzal kapcsolatban, hogy megyek-e a fura csapatba, vagy sem. Inkább csak ki akarom szellőztetni a fejem, sok volt az az információ, amit ott kaptam, ráadásnak még Demetrius is a nyomomban van, sőt utol is ért. Nem tudok mit kezdeni vele, és nem tudom, hogy mit hihetek el abból amit mondott, de még mindig rémisztő alaknak tűnik. Mégis néha felrémlik az ajka, ahogy az enyémhez ér, és valamiért lágy mosolyt csal az arcomra, de a következő pillanatban elhessegetem az emléket, és inkább az előttem lévő útra próbálok figyelni. Ismét valami parkba tévedtem, ami lenyűgöz. Szeretek a fák között lenni, legalábbis olyan helyen, ami azt az illúziót kelti, hogy szabad vagyok. Hinni szeretnék benne, ahogy abban is, hogy egyszer nyugodtan élhetek.
Kutatok a táskám mélyéről, majd megtalálom apám elveszettnek hitt gyújtóját, és elindulok szabad padot keresvén, miközben el nem ereszteném azt a gyújtót. Egy férfit látok meg egyedül borozgatni, talán mellette van elég hely, hogy ott elszívjak egy cigarettát, majd tovább állhassak céltalan utamon. Szótlanul ülök a pad végébe, s remélem nem zavarja, hiszen ez egy köztér, majd végre megtalálom a rejtőzködő cigarettámat, és egy szálat előhalászva a szám felé irányítom, majd félúton megáll a mozdulat.
- Ugye nem zavarja, ha rágyújtok? - kérdezem, miközben jég kék tekintetemet szelíden emelem rá. Persze ez mind csak a látszat, de az, hogy milyen lehetek, neki nem kell tudnia. Csak egy lány vagyok, aki leült a padra. Persze ha zavarja a füst, akkor arrébb ülök, vagy nem tudom, nem terveztem még el...

Gyönyörű napra virradt. Ahogy egy ismerősöm mondaná: Jó nap ez a tudományra! Nem mondanám, hogy sok értelme lenne annak, amit mondott. Miért? Egyszerű. Minden nap jó a tudományra. Az éjszakákról már nem is beszélve. Olyankor még hagyományos laborokban is jó dolgozni, mikor nem vesznek körbe kotnyeles kis tudóspalánták. Azok a legrosszabbak, akik még el is hiszik, hogy néhány évtized alatt kiismerhetnek egy egész tudományágat. A tudományhoz idő kell, türelem és zseniális elme.
~ Még szerencse, hogy csak ennyi kell hozzá.
Elégedetten szemlélem, ahogy a nap fénye színt vált a bor mámoros vörösén át. Mintha már odafönt is lemenőben volna. Lassan forgatom magam előtt a kristálypoharat, és figyelem az isteni nedűben úszó apró szemcséket. Egy részük a szőlő része, más részük még gyümölcskorában rákerült kosz. Most mégis egy olyan valaminek a részei, ami amellett hogy szépnek találom, még finom is.
Úgy döntök, elég a hosszas előjátékból. Jobb kezemet, mely a poharat tartja, közelebb húzom magamhoz. Egyet kortyolok mindössze, mielőtt újból a vizuális élvezeteknek adnám át magam. Finoman ízlelgetem a vérszínű nedűt, mely a másik hozzá hasonló folyadékhoz egészen hasonlóan kellemes ízű.
Bal kezem a pad támláján támaszkodik, jobb lábam lábszáram alja tájékán támaszkodik bal térdemen. Amíg lecsúszik az ital, csendben szemlélem a nyüzsgő embereket. Szeretem a tavaszt. A tavaszi hétvégéket pedig különösen. Olyan mozgalmas, sajátos a városok élővilága! Különösen ilyenkor a parkokban.