Blazer Pub

-Üdítő dolog mégis olyan valakivel találkozni, aki előreviszi a dolgokat, nem a múltban él. Mint én. – Rántom meg a vállamat, ezen nem fog tudni senki változtatni, ilyen vagyok, őszintén meg tudok lepődni azokon, akik továbblépnek, urrá lesznek a problémáikon. Hamis illúzió ugyanis azt feltételezni, hogy gondjaim csak nekem vannak. Ellenben van benne valami, amit mond, az élet rövid. Talán én is ezért fogadtam meg Ethan tanácsát, hogy maradjak, legyek a közösség része. Majd meglátjuk mit hoz a jövő, de máris többet beszélgettem az elmúlt pár hétben, mint az az megelőző közel egy évben.
- A három perc több mint elég. Különben meg hírhedt vagy, Charles hugának lenni nem olyan dolog, amely csak úgy rejtve marad. – Felelem higgadtan, de veszem a lapot, hogy kötekedni mertem, nem maradhat következmények nélkül. Karbafont karomon túl a mosolyommal is szembesülhet. Határozottan sütkérezem abban hogy milyen életigenlő. Nem tudom, hogy mikor fogok magam mögött hagyni annyi halált, keserűséget, nehéz egyenlőre még cinizmus nélkül elfogadnom, ha valaki vidám, és laza. Mindemellett igyekszem nem bántó lenni, tökéletesen nem ezt érdemelné az, aki másokért szokott tenni, én legtöbbször magammal foglalkozom.
- Alig ismertük egymást, gyerekek voltunk. A szüleinknek szüksége volt egyikünkre, talán így is család maradhattunk, még ha két különböző család is. Később megtaláltuk egymást Ethan-nal. Nem volt igazi jótestvéri a kapcsolat, de legalább nem voltam egyedül. Mások vagyunk, ez nem rossz mégsem. Agyon tudnám vágni, máskor meg hülyén érzem magam, ha sokáig nem látom. – Hátradőlök, miközben átadom a szót, jó dolog közvetlenül tőle hallani mindazt, amit mások csupán repesgetnek. Raven bármennyire is általánosít magával kapcsolatban, a két másikon túl az egyik legkomolyabb mutáns, aki tett az ügyünkért. Engem mondjuk nem zavart sosem, ami vagyok, mert önmagamban nincsen látványos képességem, de igazán közösségbarát, amit tesz, ráadásul nem csak a szája nagy, még tanítja is a gyerekeket.
- Nem tudhatom, ez tény. Csakis a saját elképzelésem az, vagy ha olyantól hallom vissza, akiben megbízok. Nem vagyok inkvizítor, mindenkinek megadom az esélyt, főleg ha még kedves is velem, és nem kötekszik. – Ezúttal finoman elmosolyodom, valóban nyers vagyok, de ő is úgy tűnik, hogy az, nehezen nyílik meg, holott engem már a családomról kérdez. Legalább egy mosolyt látnék. Enyhítené a helyzetet.
- Igen, Magneto. Kemény fickó, a testvéreddel jobban megértettem magam. – És végre egy mosoly. Erictől nem félek, mellettem ő is egy átlagos ember, annak ellenére, hogy a professzor azzal a feltétellel fogadott be, hogy az fel sem merülhet, hogy az ő képességeik kerülnek blokkolás alá. Ám maga a tudat, hogy bármikor megtehetem, egyenlővé tesz velük. Mint ember. Felelősség tekintetében nagyon is tudom tisztelelni, amit tesznek, az én zavaros, káoszos életem nem bírna annyit el, hogy másokat kutassak fel, tanítsak ki. Nem tanár leszek, inkább katonaként tekintek magamra.
- Legyen így. A néhai szerelmem meggyilkolásával vádoltak meg. Tudom, hogy ki tette, de nem volt bizonyítékom. Közülünk való. Inkább leléptem, azóta is körőznek, magyarázkodni pedig nincsen kedvem. Kétlem, hogy bárki hitt volna nekem. Leszámítva néhányakat, mint mondjuk a professzor. Még a saját öcsém is kinézte belőlem. Csak mert motorok, és bandákkal barátkozom, egyértelműen gyilkos vagyok, egyértelmű, nem? – Ha nem zavarja, akkor rágyújtok a következő cigire, még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy ne érezzem hátrányát, pótcselekvésnek most ez kiváló. Máshogyan tudok beszélgetni vele, mint Rebecával, magam sem értem, hogy miért.
- Talán mert nehezen adod ki magad. Miért pont nekem tennéd, én aztán végképp nem ismerlek. Ha megadtad a lehetőséget, hogy kérdezzek, akkor a szüleidről kérdezek. Meghatározóak lehetnek az ember életében. Élnek még? Mi történt velük? – Kérdezem ezúttal kedvesen, bólintva neki, hogy ha túl mély dologról van szó, nem fontos válaszolnia.

Miután az én képességem önmagában semmire sem jó, így a problémám nem a lebukás veszélyéből eredt. El tudtam vegyülni az emberek között, mintha semmiben sem különböznék tőlük, csak másoknak lehetetett kellemetlen, ha nem tudták rólam, hogy mutáns vagyok, akkor kellemetlen meglepetésként érhette őket, amit a közelemben tapasztaltak. Vagyis amit nem. Egészen baráti hangvétellel higgad le, miután kiderül hogy nem valami kormányügynök vagyok, aki mutánsképességeket teszel.
- Egészséges önbizalom, tudod magasról szép pofára esni. – Felelem a bántás legkisebb szándéka nélkül a kacsintásra. Ő önérzetes, én pedig nyers vagyok. Ebből még csúnya hajtépések lesznek. Ki tudja...
- Abszolút jó úton vagy. – Ő a diákjairól beszél, ellenben mégis egy fiatal szőke lányról beszélünk, viszont annyir rossz történt velem mostanság, hogy egy kis ismerkedés rám férhet. Mi a legrosszab, ami történhet? Lekoptat. Na és? Évek óta menekülök, nem fog komolyan érinteni a dolog, megtanultam érzelemmentesen élni. Magamról elképzelésem sincsen, hogy milyen is lehet tanítani, Charles-ékkal csak annyit szögeztünk le, hogy túlélő technikákat fogok magyarázni, és a fizikai bevetéseken veszek részt, de ettől még igazi tanár nem leszek. Kedvem lenne megkérdezni, hogy Raven mi alapján tanít, de ahogy elnézem, a mutánsok teljesen különálló normarendszer alapján élnek. Nem kell diploma ahhoz, hogy átadjuk a tudásunkat, így fordulhat elő, hogy a fiatal akár az idősebbet is taníthatja.
- Korán elváltak a szüleink. Én az anyámmal maradtam, ő az apánkkal. Szétváltak az útjaink, ritkán azért, de tartottuk a kapcsolatot. – Tényleg alig hasonlítunk egymásra. Pont keresztbe, mert én én apámra nagyon, talán ezért is maradtam anyámmal, hogy emlékeztessem egy kicsit, Ethan pedig anyánk szőke haját örökölte. Valahol fura, hogy a sok veszekedés után mégis szétosztották a gyerekeket, hogy valami maradjon az egykori családból, de azt hiszem én is így tettem volna. Határozottan szimpatikus, hogy ennyit kérdez, különös módon nem érzem maggatózónak, elég könnyen meg tudok egyenlőre nyílni neki, pedig máskor mindig elhatárolódom, összezárok a múltammal kapcsolatban.
- Ha tudomásomra jut, hogy valaki miattam nem képes kiteljesedni, szoktam engedni azt, mint esetedben is, rajtam aztán ne múljon. Nagyszerű az alakváltás, de ha mondjuk rosszra fordítanád, máris nem lennék ilyen engedékeny. Abban maradtunk végül Xavier professzorral, és azzal a különös barátjával, hogy maradok, amíg jól esik, a birtok menedéket ad. Talán egy időre meg tudok pihenni, jó sokáig tartott a futás. – Felelem első körben kitérően, végülis Ethan példája is motiváló volt, hogy végre is társakra lelhetek, egyedül sem leszek, és akár még segíthetnek is. A csapatmunka sosem volt erősségem, de nem vagyok még ahhoz idős, hogy változassak.
- Még nem? – Csússzan fel a szemöldököm érdeklődően. Van nála egy szint, ahol már baltás gyilkosnak számítok, és nem akarna velem egy légteret szívni? Miután az előző italomat felhajtottam, és láthatóan ő is végzett a tequilával, rendelek még egy kört.
- Engem nyugodtan itathatsz, szívesen beszélgetek veled, csak halkan, nem akarom nagy dobra verni. Az egészet kár részletezni, elég, ha azt mondom, hogy nem én tettem, vagy ez kevés? Miért nem mesélsz inkább magadról? Téged sokan ismernek, biztosan rászolgáltál a hírnévre. – Könyökölök fel a bárpultra, és érdelődve figyelem. Határozottan csinosak a vonásai, és nem úgy vélem hogy ez is csak egy felvett alak. Ha jól sejtem, a kék mellett ez a másik maradandó alakja, amiből árad valamiféle báj.

- Fenét. Ha már engedélyeztem, akkor mellettem az lehetsz, aki akarsz, amíg vissza nem vonom. – Válaszolok én is pimaszul, pedig nem szándékoztam. Általában nyers vagyok, de jóindulatú, de amilyen cserfes a leányzó, most valami ilyesmit hoz ki belőlem... Rengeteg kötekedő alakkal volt már dolgom, de miután képességem nem támadó, halandóként szálltam velük szembe. Kit fizikailag, kit szimplán magabiztossággal szereltem le, de a szőkeség nagyon messze áll a nagydarab kockás inges kamiosoktól. Dehogy fáj nekem a bőrére a fogam, mit kezdenék egy garnitúra kék bőrrel? Különben is, örülök, hogy most itt talán nem kőröznek, szépen befogom a számat, elvegyülök, talán egy kicsit családias légkörben is részem lehet. A válaszán igen jót derülve nevetek fel.
- Gondolod? Most te vagy a tanár, nem? Engedékeny lennél? – Csóválom a fejemet, egyszerűen már tanárnak sem tudnám nagyon elképzelni, annyira a mai fiatalok sajátos stílusát képviseli, ami nem rossz, csak éppen hozzám hasonlóan nem az a komoly figura, akiről azt gondolnánk, hogy na majd ő fog valami érdekeset tanítani. A végén még beülök egyszer hátra, bár erősen kétlem, hogy Raven elméleti órákban jeleskedni. Sokkal inkább valami atrraktív, szimulált bevetés okítójaként lehet ügyes. Visszautasítja a cigit, sebaj, több marad nekem. A Harley Davidson mellé dukál a Marlboro-s kulcstartó. Az ital pedig szinte már kötelező kellék. Nora úgysem fog feltámadni, nincsen senki, aki sírna értem, így mit fogjam magam vissza?
- Az öcsém. Majd belejön a kispajtás. Nem érzem kellemetlenül, amikor valaki hozzám akar vágni egy kamiont, aztán összeesik alatta... – Kacagok fel most már tényleg vidáman. Amilyen cinikusan jöttem be a krimóba szegény Jane miatt, most egészen felvidultam. Kétlem, hogy az egyetlen bourbon-től lenne, Raven jó társaság így elsőre. Kissé kimért, na de én nem? Valóban más a nevünk Ethannal, amiből nem kéne asszociálnia, ezért segítem ki. Leülünk végre a pulthoz, én pedig már rendelem is a következő kört, egyértelművé téve a csaposnak, hogy én állom a lány előző italát is. Nem azért, mert gáláns vagyok, vagy romantikusan lovagias, egyszerűen együtt inni tudni kell.
- És még nekem van pocsék képességem? Az enyémet nem tudják kikapcsolni. – Felelek sötét mosollyal. Igaz, hogy nem tudom támadásra használni, de a meglepetés ereje az enyém, mert én arra készültem fel, hogy mondjuk egy vasdarabbal vágjak agyon valakit, ha úgy hozza a szükség, nem kell aktiválnom semmit. Azt hiszem még illik az, hogy lebecsülnek, de rájuk cáfolok. Erről szól az életem. Mellé ülök, tisztes távolba tőle, hogy még véletlenül se érezze tolakodónak a jelenlétem, mégiscsak ő volt itt előbb. Maradni vágyok, csak kérdés, hogy keserédes stílusom mennyire lombozza le azt az ösztönlényt, akinek gondolom a kisugárzása alapján.
- Hónapok óta a városban vagyok, az öcsémet látogattam meg, mentem volna tovább... De Charles... és Ethan is arról győzött meg, hogy itt talán nekem is lehet helyem. – A kérdésem morfondíroznom kell, bele is iszom már a második pohár piába, mielőtt válaszolnék. Oldalt pillantok, és kimondom a kegyetlen igazságot. – Gyilkosságért körőztek, de az Alapítvány befogadott. Ha le akarsz lépni, csak nyugodtan. Nem fogok megsértődni. – Rántom meg a vállamat, és szúrosan nézek. Pontosan tudom, hogy már megszokott dolog egyedül lennem, nem fog szívrohamként érni, ha itt be is szünteti a társalgást.

Valahogy rááll a szemem a furcsa, különleges villanásokra. Az elmúlt két évet meneküléssel töltöttem, mindenre figyelnem kellett, mint holmi vadállatnak, így csak csak éppenhogy a távolban látok meg valami oda nem illő dolgot, már akkor is fel tudok rá figyelni. A kocsma vendégei talán fel sem néztek nagyon, hiszen a visszaváltozás nem azonnal, hanem fokozatosan megy végbe, és még útközben is félig szőkeségnek nézett ki, aki pedig véletlenül látta, ezek szerint csak az italra fogta a látottakat. Én ma még csak egy sört ittam, és különben is, na, tudom, mit láttam. Odasasszézom és miközben cigire gyújtok, bekopogok. Nemsokára kellemesen csilingelő hang üti meg a fülemet.
- James. James Hurley vagyok. Nyugodtan jőjjön ki, már nincs vész. – Mormolom az ajtón át, hogy azért ne legyen nagyon publikus, hogy mit is csinálunk most mi. Nem fogom nagydobra verni, hogy mutáns vagyok. Az X-Birtokon jelenleg jól érzem magam, de sosem szűnik meg a félsz, hogy bármikor ismét a nyomomba eredhetnek, és tovább kell majd állnom. Bár már csapatban játszom, de évek rettegését nem lehet csak úgy kikapcsolni, mint a képességemet. A hangján nem érzek, remegést, vagy félelmet, szimplán ösztönös reakció lehetett, hogy kereket oldott. Kinyílik az ajtó, és kilép a fiatal nő, akiről eddig csak hallottam, meg talán valami fényképet is láttam már róla, de személyesen még nem volt szerencsénk. Legalább egy fejjel alacsonyabb nálam, barátságos tekintetem viszont talán félresöpri a bizalmatlanságot. A kérdésre pimasz mosoly jelenik meg az arcomon, most már tegeződünk is.
- Egy frászt. Mindig is utáltam tanulni. – Rántom meg a vállamat, és miután még a kezem ügyében van a doboz, felé nyújtom, hogy vegyen csak nyugodtan egy szálat. Megvárom, míg teljesen kilép, aztán megindulok vele vissza az ügyféltér felé.
- Ott fogok lakni, de a képességemet már teljesen uralom. Csak besegítek majd. Vagy mi. – Én magam sem tudnám megfoglalmazni, hogy mi lesz majd a dolgom, vélhetően a kicsiket elkísérni a bevetésekre, küldetésekre, felnőtt támogatást adni.
- Mondhatnám, hogy sajnálom, kényelmetlen helyzetbe hoztalak, de úgy láttam, ügyesen boldogulsz. – Ez afféle bocsánatkérés is egyben, viszont feltartani sem akarom. A pulthoz érve már ott találom a bourbont, amit egyből felhajtok, hozzászoktam már az erős italhoz. Nem tudom, hogy ő már kért e, de közelebb intem a csapost, és kurtán a lány felé biccentek, hogy vegye fel a rendelését.

Nehezen igazodok Jane-en, és minden igyekezetem ellenére nem fogok tudni tenni érte. Végtelenül magányos, szeretetre éhes, akárcsak én, erősen kétlem, hogy pont nekünk kéne egymásra hangolódni. Nagyon régen nem volt már senkim, és nem egy egymástól függővé tett kapcsolattal kéne kezdenem. Maradni fogok a szimpla barátságnál, talán abban is kiegyezik. Reggel magamra próbáltam az X-Men egyenruhát, mert túl sokáig vonakodtam, itt volt az ideje, hogy döntsek. Hármasban leültünk Charles és Eric kettősével, azt mondták, hogy láttak már nálam rosszabbat is, ne aggódjak, nem fogok kilógni a sorból. Aig ismerek még valakit a diákok, vagy tanárok közül.
Talán ez a nap az első, amikor nem törvényen kívülinek érzem magam. A városban immár biztonságban vagyok, még azt is el tudom képzelni, hogy a telepata visszavonatja a körőzést, amit a megszállott testrabló mutáns adatott ki rám Nora apja alakjában. Már annyira megszoktam a menekülést, a zaklatott életetet, hogy nem tudok az ágyban aludni, olyan, mintha vattában feküdnék, és a szöges borosta is a sajátom, a fáradt, kialvatlan tekintet szinte már az arcom része.
Végigsüvítek a Harley-val az aszfaltösvényen, hogy tiszteletemet tegyem abban a kiskocsmában, ahol elsőként az öcsémmel találkoztam. Talán akkor fordult meg először bennem, hogy érdemes lenne maradnom, ha ennyire jól beilleszkedett. Ethan kiválóan ért a női nem nyelvén, míg én a nyers, finomkodást mellőző stílusommal mindenkit eltaszítok. Benyitok az ajtón, bent már szinte vágni lehet a füstöt. Én magam is gyújtok rá, a fellobbanó láng fényén át valami kékséget vélek felfedezni a folyosó irányába. Keveseket ismerek ez tény, de Charles hugáról Ravenről még is hallottam, az egyik legnagyobb erejű mutáns. Talán ő lenne az, vagy csak a szemem káprázott volna? Éhes vagyok, na de ennyire? Inkább piával fogok alapozni. A motort kint támasztottam le, a napszemüveg még mindig rajtam, akár a bőrdzseki, nem csoda, hogy bizalmatlanságot sugárzok. Előlem menekült volna? Az aurám mindenkiről ledobja a tudást, de pont a vendéglátóim egyikét nem akarnám kellemetlen helyzetbe hozni. A pultot érintve rendelek egy bourbont, de nem várom meg, csak nagyot szippantva a Marlboro-ba követem a lányt. A feltételezett Ravent. A folyosón egymás mellett nyílik a női és férfi. Megtámaszkodok háttal valahol előttük a falnak, és bekopogtatok a nőin.
- Ms. Darkholme... Ön az? – Minimális koncentrációval engedélyezem az alakváltását, és egyéb, számomra nem ismert képességeit, már ha tényleg róla van szó. Ha bent van, érzékelheti majd ezt. Ha pedig mégis tévedtem, akkor jó eséllyel senki nem válaszol. Kicsit még elidőzöm itt.