Trafik

Vajon mi az, ami eddig itt tartott eme férfi társaságában? Hiszen eddig soha senkivel nem beszélgettem, vagy utána kitöröltem a lényeges információkat, most viszont itt ülök, és szuggerálom, hogy dobja le a szemüvegét, mert a szemét is akarom látni. Persze ilyen képességem nincsen, de mégis jól esik, mikor megszabadul tőle. Sokkal jobb látvány, amikor jeges kék tekintetemet az övébe fúrhatom, mintsem magamat bámuljam azokban a lencsékben. Persze van mit, de ez egy másik lapra tartozik. És nem az a lap... Egy pillanatig körbenézek, és kényelmesen elhelyezkedem, hogy jobb lábamat az asztal alatt átvethessem a bal felett, persze mindezt cseppet sem kihívóan, mégis jelezve, hogy nő vagyok. Persze a pincér figyelmét fel is kelti, hiszen nem is tudta volna nem észre venni, ha pár asztal odébb veszi fel a rendelést. Már akkor megnézett magának, mikor bejöttünk, bár nem nagyon foglalkoztam vele. Ez nem kölcsönös.
- Nekem meg azt mondták, hogy itt remek élni, hát ide jöttem, majd meglátom - Eresztek el egy lágy mosolyt, cseppet sem jövök zavarba, hogy nem kellene felelnem egy mondatra. Igazából nem is akartam elmondani, de végül is ezzel még nem követtem el megbocsájthatatlan bűnt azt hiszem. A következő szavaira csak elmosolyodom, majd a szemem sarkából látom, hogy elindul a pincérlány, aki felvette a rendelésünket, de visszafordul, mert valószínű ott hagyott valamit, de közben cseppet sem kerüli el a figyelmemet, hogy Eric ismét szóra nyitja ajkait, és szavai engem céloznak. Egy röpke pillanatig elgondolkozom, miközben csak egy rövid másodpercre veszem le róla a tekintetem, majd ismét őt nézem, s nem tudom nem észre venni a mosolyát. Hirtelen átfut az agyamon, hogy csőbe akart húzni, de ennél én okosabb vagyok. Vajon egy mesét vár tőlem? Mondhatnám azt is, hogy kavartam a fickóval, de az engem minősítene. Vagy játszhatnám az ártatlant, aki nem tudja miről beszél. De ezek nem jó stratégiák, sosem vezetnek jóra, sarokba szorítanak, én ideges leszek, és felelőtlenül használom az erőt, ami a birtokomban van. Ilyenkor akár olyan dolgok is eltűnhetnek, amit nem akarok, szóval megvárom, míg a pincérnő lerakja a kávékat, majd a cukrot a sajátomba teszem, amit adtak mellé, és kavargatni kezdem, majd visszanézek Eric-re. Ez a kis belső gondolkodás alig volt egy perc, mégis nekem óráknak tűnt.
- A tudás felelősség, mert hatalom, de egyben veszélyforrás is. A tudásért sokak haltak már meg, miért olyan kíváncsi? - Hajolok közelebb, mintha meg akarnám vele osztani a titkomat, holott közel sem. Mikor a szavaim végére érek, akkor csak egy incselkedő mosollyal zárom le ideiglenesen a szavaimat, mert még nem fejeztem be. - És miért önnek adnám ki a csábítási fortélyaimat? Hiszen nem is ismerem, bár ha akarja, és nagyon kíváncsi, minden megoldható - Pillantok le a kávémba, egy pillanatra kihagy a szívem, talán ez az élet a felelős érte a menekülés. Nem tudom, sokszor csodálom, hogy még nem állt le, és most sem izgulok, mikor a szavakat intézem a férfi felé, hanem kiveszem a kanalat a bögréből, majd kortyolok egyet, viszont most percekig nem nézek a férfi szemébe, de nem azért, mert félek, csak mert nem akarok.
- Ha tudni akarja, ismerjen meg, beszélgetni pedig egy ebéd mellett lehet, mondjuk nálam? Ha meggyőz, beavatom, ha nem, akkor megtartom magamnak. Nos? - Pillantok az utolsó szavaknál ismét a férfire. Eddig csak a kis lánykát mutattam meg, viszont most valami más jött elő. A nő? Megeshet, de még a tárgyalópartner is előjött. Bár mondjuk nem hiszem, hogy tud olyan érvet, ami miatt elmondanám a trükkömet, de ezt ő nem tudhatja. Engedem, hogy esélyt lásson, mert így akarom, mert így látom jónak... Egy hamis mosolyt küldök felé, pontosan olyat, amilyet tőle kaptam, majd hátradőlök a bögrémmel a kezemben.
 

Nem ismerem még egyenlőre a szőke nőt, hogy a fejébe lássak, nem egy ismerkedős fajta. Egyenlőre hozza a városban még viszonylag új, kalauz után vágyakozó túristát, pedig lehet, hogy már itt lakik egy ideje. Talán oda sem mentem volna, ha nem látom a furcsa jeleket. Egész életemben a mutánsok képességeit figyeltem, nem olyan egyszerű elrejteni a szemem elől, ha valaki ilyesmivel próbálkozik. Charles-szal már körbepásztáztunk, van róla fogalmunk, hogy nagyjából hány mutáns lehet a földön, a fiatalabbjával próbálkozunk, aki már túl idős, azt nem olyan egyszerű megnyerni az ügyünknek. Joana közel a határon van. Még diáknak jó lehet, de már kifejlett, érett személyiség, inkább tanárnak, vagy x-mennek tudnám elképzeni. Sokkal inkább egy fiatal nő, mintsem kamaszlány. Bólintok, amikor igent mond a kávéra, nem is tudom, hogy akkor most ki hív meg kit. Nem a pénzről van szó, inkább a kezdeményezésről. Meglátjuk, hogy mire jutunk, ha beszédbe elegyedtünk. Belépün a kávézóba, egy pillanatra eszembe jut Jane, hogy vajon mi tetszett benne, ennek a Joanának hasonló a külseje, de viselkedésre is látok azonosságokat. Talán egy bizonyos tipusú a gyengém? Nem, megfogadtam, hogy a fiatal lány után szóba sem jöhet megint valaki, akinél ekkora korkülönbségek vannak. Csakis szövetségesként.
- Közel három éve. Bevándorlóként. Mégis ez már az otthonom.   – Felelem, miközben leadom a rendelésemet, sima fekete kávét, tej és cukor nélkül, kell is a keserű íz, attól tudok csak felvillanyozódni. Leteszem a napszemüveget, bent nincsen rá szükségem, nem vagyok én Küklopsz. A pincérnő felveszi a rendelésünket, aztán távozik, én pedig immár Joanne szemébe tudok nézni. Kissé acélosan ugyan, de csak nem rettentem el, ha eddig nem tettem. Nem tudom eldönteni, hogy játsza a törékeny virágszálat, vagy pedig egy manipulatív bestia. Ez különös módon kiváncsivá tesz, érdemes rászánni legalább egy kávézásnyi időt. Egy pillanatra az ajkaira téved a tekintetem, aztán kelletlenül félrenézek, berögződés. A kérdésre ellenben válaszolnom kell.
- Nem vagyok olyan, mint mások.   – Vonom meg a vállamat, ez minden tekintetben igaz, még ha most nem is az udvariasságom vezérelt. Inkább belevágok a közelébe.
– Csak tudni akartam kislány, miért volt olyan előzékeny a tulaj, hogy a semmiből adjon vissza. – Válaszolom hamiskás mosollyal, majd karba font kézzel finoman bólintok, hogy mindent láttam, és már csak a válasza érdekel. Egyenesen mulattatna, ha valami mesét akarna beadni nekem.

Őszintén magam is meglepődöm, azon, hogy hajlandó vagyok szóba elegyedni ezzel a férfivel, de csak nem lehetek bunkó vele, ha már a segítségét is felajánlotta. Másrészről pedig a férfi nem csak külsőre az, de valamiért úgy érzem, mintha lenne benne valami különleges. Na persze nem olyan mint bennem, legalábbis nem hiszem, hogy rajtam kívül még egy különc létezik. Legalábbis Angela-n kívül. Valamiért elmondta nekem a titkát, persze én nem avattam be őt, mert így védtem. És nem is ismertem olyan hosszú ideje, talán pár hét volt... De visszatérve Eric-re, nem néz ki rosszul és ráadásul más, mint a többi pasas, akikkel eddig összeakadtam. Talán megéri a társasága. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem futok bele valami erőszakos bolondba, aki élvezi, ha fitogtathatja a hatalmát rajtam. Vagy bárki máson.
- Kávé? Tökéletes lesz, ma még egyet sem ittam... - Jelentem ki határozottan, majd amikor belépünk, egy pillanatra felmérem a terepet. Nyilván én fogom meghívni őt, ha már ezt szeretné hálaként, és nem fordítva, tehát az előbb megszerzett pénzem fogyatkozik majd meg, ami persze érdekel, mert egyre nehezebb hozzájutnom munka nélkül, ugyanis nem vagyok munkapárti. Főleg, mivel különc vagyok, és a lehető legjobb képességgel áldott vagy átkozott meg a sors. Szóval normális emberként kell viselkednem, ha nem akarom elijeszteni magam mellől ezt a pasit.
- Amennyire csak lehet. Ha nem tíz percre laknék, el is tévednék... Alig pár napja érkeztem, és Ön? - Kérdezem, miközben egy pillanatig a napszemüvege mögött rejlő szemeit próbálom felkutatni, mindezt persze észrevétlenül, de mivel nem óhajt megválni tőle, így a kiérkező pincérnő felé fordulok. - Egy tejeskávét kérek - Szólalok meg határozottan, majd amikor látja, hogy nem kérek mást, akkor kedvetlenül a férfi felé fordul. Jellemző, hogy még ő azt várja, hogy én majd a fél kávézót kiiszom? Azt várhatja. De remélem jó kávéjuk van, mert érzem, hogy reggel nem egy kávéval kezdtem a napot, hanem csak kisiettem a boltba vásárolni. Mert én főzni akartam. Most jelen helyzetben távolinak tűnik a reggeli gondolat, miszerint én magam készítek valami ételt, ami nem is biztos, hogy ehető lesz, de reménykedem, hiszen biztos, hogy össze tudok hozni valamit. Anya is jól főzött, talán örököltem tőle valamit.
Az ablakon figyeltem az utcán elhaladó embereket, miközben Eric leadja a rendelését, majd megvárom, míg a pincérnő kissé öregedő alakja elring a pult felé, hogy elkezdje a rendelésünket. Egy pillanatra kinyitom az ajkaimat, mintha szólni akarnék, de visszazárom őket, mert valahogy nem érzem még helyesnek ezt a kikívánkozó mondatot. Legalábbis most még nem. - És miért segített? A legtöbb ember csak kikerül és továbbmegy, de nem segítenek... - Teszek fel egy engem dokkal jobban foglalkoztató kérdést.Hiszen még az az idióta pultos sem volt hajlandó kinyitni az ajtót, ő pedig csak kikapta a kezemből. Felesleges hinnem, hogy nincs benne hátsó szándék, és gyanakvó is vagyok, de inkább csak félreteszem a gyanakvásom, és a pult felé tekintve figyelem a pincérnőt, aki még mindig a mi rendelésünket készíti...
 

Nem vagyok én rideg, csak éppen egy teljesen ismeretlennel szemben tartózkodó. Nem tett még semmit, ami arra sarkalna, hogy megbízzam bennem, vagy éppen kedves legyek. Már így is túlteljesítettem, ami elvárható, udvarisan kisegítettem őt, és még a csomagját is hozom, ez minden, ami most tőlem telik. Az pedig tovább ássa a gödröt, hogy furcsának tűnt a pénzcsere, talán ha nem így lett volna, eleve fel sem figyelek rá, és akkor szerencsétlenkedhetne a zöldségekkel teli zacskókkal. Egyenlőre tehát maradok, és a szőke hajfüggönyön át igyekszem elkapni a pillantását, hátha az elárul valamit, jelenleg csak a sietséget, hogy már menne tovább. Ezen ne múljon. Amikor már álló pozicióban vagyunk, akkor látom csak, hogy milyen magas, nyúlánk szépség, csak fél fejjel alacsonyabb nálam. Impozáns. Nem tudom még pontosan,  hogy a lány ember, vagy pedig beigazolódik a gyanum, és mutáns lehet, akár én magam. Ez utóbbinak jobban örülnék. Bár nem vagyok olyan nagy toborzó, mint Charles, de egy ilyen kis szőke akár még jól is jöhet a birtokon.
- Maradjunk. – Bólintok rá, és a mosolyán érdeklődő pillantással időzzöm el. Ha ő megnyerő, akkor én nagyon is kíváncsi. Nem a nőt látom benne, hanem egy lehetséges erőteljes szövetségest. Ha jól láttam, amit láttam, ki kéne őt próbálni gyakorlatban de hogyan vegyem rá, hogy felfedje magát előttem? Egyenlőre marad az ismerkedés. Beleegyezik, hogy kicsit szusszanjon velem, ez már jó kezdet. Hátha a beszélgetés közben megnyílik, az pedig eszembe sem jut, hogy nekem kéne lazítanom a merevségemen, én ilyen vagyok, fel sem tűnik, hogy másnak netán ez zavaró lehet.
- Hogy mivel? Mondjuk egy kávéval? – Kérdezek vissza, és most már halványan elmosolyodom a helyzet iróniáján. Természetesen nem dobom le a zacskót, hanem tartom neki az ajtót, amint belépünk a kávézóba. Ott keresünk valami eldugott, csöndes asztalt, aztán várom, hogy odajérjen egy pincérnő.
- Új itt? Még nem láttam errefelé. Bár korántsem ismerek mindenkit. – Fűzöm össze pókszerűen az ujjaimat, a napszemüveg még mindig fent van. Odaér a pincérnő, a lánynak biccentek, hogy kezdheti a rendelést.

Egy pillanatra megakad a szemem a férfi hűvös magatartásán, ami engem is hasonló viselkedésre sarkall. Szeretem visszaadni azt, amit kapok, legyen szó kedvességről, vagy ridegségről. Tudok hasonulni, ezért vagyok sokszínű egyéniség.  De legalább kettő... Minek is tagadjam? Az egész életem egy színjáték. Flörtöltem az idióta kasszással, mert máshogy nem tudtam volna megérinteni a kezét legalább, hogy kis emlékmódosítással enyém legyen a kívánt áru. Legalább beloptam magam a szívébe, milyen kedves. De tulajdonképp undorodom tőle, mert eléggé nem az esetem. Tipikus nyálas fazon lehet, aki mindig elmondja otthon az asszonynak, mennyire szereti, és ez valahogy nem az én világom. Persze a könyvek másak. Mindig is másak lesznek. Ahogy elgondolkodom, észre sem veszem, csak kapkodom az árut, miközben a férfitől is elveszem, amit összekapkod. Nem kerüli el a figyelmem az érintés, de minek tegyek olyat, ami visszafordíthatatlan? Van ebben a napszemüveg mögé rejtőző titokzatos alakban valami, ami miatt inkább megismerném a férfit, mintsem emléket módosítsak.
- Eric... Akkor maradjunk a megnyerőnél - Eresztek el egy mosolyt, miközben egy picit megmutatkozik az igazi énem egy része. Egy kis egoizmussal megfűszerezett magabiztosság, ami mindig is itt van, de ezt nem kell mindenkinek látnia. Sőt. Elég, ha kevesen látnak belőlem valamit, amit nem kéne, mert legalább békén hagyom az emlékeiket.
- Kávé? Tökéletes lenne - Bólintok, és kisvártatva el is indulok a kávézó felé határozottan, a kezemben lévő zacskóval együtt. - Mivel hálálhatom meg a segítőkészségét? -Kérdezem tőle, bár nem tudom, hogy ez a kérdés olyan kérdés volt-e, amit feltehetek ilyen hamar, hiszen ismerem kábé öt perce, én meg már hálálkodni akarok. De mindegy, maximum elküld a fenébe, és ledobja a zacskót, én pedig cipelhetem haza, bár szerencse, hogy nem lakom messze a központtól.
 

Megvárom, hogy kicsit szerencsétlenkedjen a zacskókkal a kezében, tántorog egy sort, én végül az ajtót is kinyitom, és az egyik terhét is kikapom a kezéből, jelezve, hogy ne foglalkozzon az eladóval. Nem teljes a siker még a segítségem ellenére sem. A kiguruló zöldségek láttán a Keresztapa egyik kulcsjelenete pörög végig a fejemben, de bízom benne, hogy nem les ránk valami merénylő az utca másik oldaláról. Különben még a golyókkal simán elbírok, úgyhogy jőjjenek csak. Egy pilanatra eszembe jut, hogy a mágneses mezőkkel kapjam el a zacskót, de akkor nagyon gyorsan leleplezném magam, úgyhogy tehetetlenséget mímelve szépen hagyom, hogy megtántorodjon, és szétszórjon mindent. Egy kézzel fogom a kezemben lévőt, a másikkal viszont őt segítem, lehajolva adogatom vissza a kezébe, amit csak utol tudok érni, közben színtelenül mérem végig, ez a káromkodás nem ilyen finom ábrázathoz illik. Egy pillanatra összeér a kezünk, ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, már kinőttem a romantikus álmokból. Sőt, nem is voltak soha. Egyszerűen csak azt érzem hogy hideg a keze, biztos a változékony időjárásnak tudható be. A zavart mosolyt nem viszonzom, csak kimérten biccentek, hogy nem történt gond. Követem tekintetemmel amerre indulni szándékozik, végülis elkísérhetem egy darabon.
- Eric. Eric Lensherr. - Homlokráncolva mérem végig, most azt várja, hogy ellentmondok neki? Az udvariasságom fizikálisan már megnyilvánult, a mások bíztatása nem az én asztalom.
- Ezt Önnek kell eldöntenie. - – Vonom meg a vállamat, a pírt nem reagálom le, előttem felesleges zavarba jönnie. Túlságosan csinos, hogy elhiggyem, hogy ennyire szerény. Aki a külsőségek rabja, láthatóan tudatosan teszi azt, nem azért, mert visszafogott lenne. Na nem mintha ez engem zavarna, mint férfit, csak nem érzem harmónikusnak azt, amit a külsejéhez képest mutat. Biztosan én ismerem félre, és csak hálás próbál lenni. A szarkazmusom sokszor túl nagy falat von körém, így nem tudom felismerni, ha valaki tényleg jó szándékkal közelít.
Követem a pillantását, talán úgy véli, hogy ráférne valami koffeinbomba? Nem érzem magam túlzottan kedveményezőnek, a bőrdzseki és a napszemüveg a saját magamnak tetszés kellékei, mintsem a csábításé, de miután én is azért jöttem a városba, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, legyen.
- Kávézna? - róla. Kérdezem talán egy kissé nyersen, és megvárom a válaszát, hogy érdemes-e arra fordulnunk. Ha igen, akkor módosítok az irányon, ha nemleges választ kapok, akkor cipelem tovább a zöldségeket az eredeti irányba, ha mutatja az utat.

Persze, hogy senki nem fog nekem segíteni egy üres boltban, hiszen az eladó is csak addig volt kedves, amíg vele foglalkoztam, de akkor is megoldom. Legalábbis remélem. Ahogy összeszedem a cuccaimat, egy pillanatra visszanézek a pasasra.
- Segítene kinyitni a... Mindegy - Fejezem be a mondatomat, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó, de még nem tudok arcot párosítani, mivel éppen azon ügyeskedek, hogy ne hasaljak el az út közepén, ezzel megszégyenülve a segítő idegen előtt. Az egyik zacskót kiveszi, de mégis elvesztem az egyensúlyom, amikor a táskám lecsúszik a vállamról, és beakad a kilincsbe. Az ajtó visszaránt, és minő szerencse, hogy csak azt az átkozott zacskót ejtem el, és a gyümölcsök, és a zöldségek nagy része kiszóródik.
- Az Istenit!  - Szitkozódom, majd a táskát elfelejtve szedem össze a szökni vágyó élelmiszereket vissza a zacskóba, ha segít az idegen, akkor hamarabb megy, ha épp nevetni támad kedve, azt is megérteném, én is azt tenném. Végre, mikor feltápászkodom, meg tudom nézni az arcot, amihez a felettébb megnyer hang is párosul. Egy halovány zavart mosollyal jelzem, hogy örülök a segítő kezeinek, majd a táskámat végre ismét magamhoz veszem, hogy elindulhassak a pár házzal arrébb lévő kertes kis házhoz, ahol most épp éldegélek pár napja.
- A nevem Joanne... Nemrég érkeztem, és remélem megnyerő volt a bemutatkozásom a szánalmas helyett?! - Magyarázok, miközben egy enyhe pír jelenik meg az arcomon, ami hamar tovaszáll. Elgondolkodva pillantok be a kávézóba és az étterembe, és azon morfondírozok, hogy egyszer be kéne ülni oda, olvasgatni, miközben órákon át iszok egy kávét... Közben lopva a férfira nézek. Hallottam a hátrahagyott motor hangját, de nem figyeltem, hogy ki száll le róla, talán az övé, talán nem, de egy pillanatra hagytam kitárulkozni, és most jövök csak rá, hogy egy olyan városban vagyok, amit nem ismerek, emberek között, akiket nem ismerek, és itt többen élnek. Nagyobb a rizikó. Nem akarom lebuktatni magam, mert különben valami cirkuszi bazári majommá lennék, vagy rosszabb, kísérleti nyúl. Egyik sem jobb, szóval majd ha elköszönök a jóképű és segítőkész férfiútól, azzal a lendülettel el kell vennem az emlékeit róla. Ha túl sok ember ismer meg, akkor nagyobb veszélyben vagyok. Nem ellene szól, hiszen nagyon is jól néz ki a bőrdzsekijével, meg a napszemüvegével, de egy pillanatra bizalmatlanség suhan át a lelkemen irányába.
 

Főzni fogok. Legalábbis ezzel a szándékkal keltem fel, annak ellenére, hogy igazából nem sok tudásom van e téren. De van egy szakácskönyvem, amit még talán Londonból szereztem, mikor a könyveket is. Talán ennek segítségével képes leszek végre főtt kaját készíteni. Belelapozva egy kicsit megrémít, de talán lesz valami egyszerűbb. Sült hús. Azt hiszem ez még menne is. Mellé főtt burgonya. Kezdetnek nem is rossz. Ezt talán még én is el tudom készíteni, hiszen ez az albérletnek nevezett valami rendelkezik a megfelelő eszközökkel, amik kellenek. Van tűzhely, meg edények, tökéletes lesz. A kádban órákig áztatom magam, mire rá tudom venni magam az indulásra, talán még egy kicsit el is aludtam, mert elég hűvös a víz. Egy röpke pillanatig elhiszem, hogy nyugtom lehet, és pihentetőbb volt így aludni, mint éjjel az ágyban vergődni. A ruhámat is hosszasan választom ki, bár elég szegényes a ruhatáram, majd valamelyik nap azt is fel kell frissítenem. De most első a normális étel. Kenyér, vagy bagett, vaj, felvágott, zöldségek és hús. Ha nem lenne ez a kis képességem, akkor már rég elvesztem volna. Vagy éhen haltam volna. Magamhoz veszem a táskám, majd leugrok a közeli boltba, ami szerencsére tartalmaz mindent, amire szükségem van. Egy nagyobb kosárba pakolok mindent, de még ráérősen sétálgatok, megvárom, míg a kasszánál senki sem lesz. Most még hárman állnak ott, meg azt hiszem egy vagy két ember van a sorok között, de nem akarok feltűnést. Csak el akarom vinni ezt a rengeteg cuccot, amiért egy fillért sem szándékozom adni. Talán húsz perc is eltelt már,mire a pultos, aki egy negyvenes férfi, egyedül marad.
- Elnézést, segítene bepakolni nekem? - Pillantok rá egy eléggé csábító mosollyal. A férfi tekintete mogorvából hirtelen vált át kedvessé, talán még végig is mért engem, elég látványosan. Kikapja a kezemből a kosarat, én pedig meglepettséget színlelve szólalok meg újra.
- Ön milyen erős - Ámuldozok a szám elé téve a kezemet, miközben ügyelnem kell arra, hogy fenn tudjam tartani az érdeklődését.
- Ugyan hölgyem. Csak nem flörtöl velem? - Kérdez vissza. Okosabb lenne, mint hittem? Pedig, mikor beléptem, meg mertem volna győződni, hogy nem sok esze van.
- Lebuktam. Tudja, szeretem az erős férfiakat, akik mindig a segítségemre vannak - Idézek elő egy zavart mosolyt arcomon, miközben észrevettem, hogy két papírzacskó lett tele a dolgaimmal. A kezeivel a pultra támaszkodik, majd mondaná az árat, de én szemérmetlenül érintem meg a kézfejét, melyre végre sikerül enyhén zavarba hoznom. Mégsem rántja el a kezét. Mély levegőt veszek, miközben szemmel láthatóan koncentrálok valamire. Akár meg is láthatnak, de kit érdekel? Erősen kell koncentrálnom, hogy átváltoztassam a nem túl távoli emlékeit olyanra, hogy fizettem már, ő pedig egy pillanatig meredten fürkészi a tekintetemet.
- Elfelejtett visszaadni - Jelentem ki, hiszen ha már lúd, legyen kövér. Néha fizetni is szoktam, így valahonnan kell a pénz. A fickó adja a pénzt, legalább annyit, amennyit az én összecsomagolt árum ér, és cseppet sem mozgat, hogy fog elszámolni a hiánnyal.
- Máskor is várjuk itt, viszont látásra - Köszön el, mikor látja, hogy eltettem a pénzt, én pedig nehezen kapom fel a két zacskót. Van súlya meg kell hagyni, és remélem nem borulok fel vele. Segélykérően nézek körbe amennyire tudok, hogy valaki kinyithatná nekem az ajtót...