Scott & Jean - Viszontlátás

FOLYTATÁS: ITT

Jean&Scott

- Hát nem egy leányálom, gondolhatod. – Felelem savanyú képpel, nem hiszem ugyanis, hogy attól lennék férfi, hogy fogösszeszorítva tűrnék minden fájdalmat. Talán igaza volt a szőkének, bele kellett volna törnöm, így a kirántott tüske tovább rombolta a húst, a hajón már össze kellett varni, és szakavatott gyógyítók vették kezelésbe, továbbra is hasogat. Nem lenne ezzel semmi gond, csak éppen a Csodalány odapattan, és jól magához szorít. Eleve zavarbaejtő, amit tesz, nem szoktam hozzá, hogy valaki kedveljen. Megesik, hogy egy csajjal egymásra találunk az ágyban, annak semmi köze nincsen a szimpátiához, vagy a szeretetről, amelytől most keményen az ajkamba harapnék, a seb viszont miatt enyhe szisszenés szakad ki belőlem.
- Csapda volt. Ki az a faszkalap, aki a saját bázisán állít fel ilyesmit? – Rántanám meg a vállamat, ha éppen nem hasítana bele a fájdalom ismét. Így megelégszem egy mordulással, már az is kellemes érzés, hogy érdeklődik. A kedvem cseppet sem rózsás, nem fogom fel épp ésszel, mi tartott ilyen sokáig a professzornak, hogy csak most küldték a csapatot. Természetesen nem faggattam ki Liamet, hogy ő tett valamit, amitől láthatóvá váltunk. Megvan a véleményem, amit arra építek, amit a saját szememmel tapasztaltam. Apropó, szemem, most ismét viselem a szemüveget, ám eszembe jut az álom, amikor a csokibarna szemekbe a sajátommal pillanthattam bele.
- Felmegyek, veszek egy zuhanyt. Csak pár perc. Gyere. – Bontakozom ki az öleléséből, egy fokkal enyhült a fájdalom, ám talán némi önzésből, hogy ha már kijött elém, nem töröm meg tejesen az érintést, a kezére markolok rá, olykor a barátok is fogják egymásét, ő pedig valami olyasmi. Megindulunk felfelé, ha csak nem más tervei vannak, vagy ha elrántaná a kezét, akkor más irányt vehet a történet. Már rám fog férni, hogy úgy igazán leszedjem a borostát, és a hajamnak is értelmesebb állaga legyen, mert úgy ölelgetett itt, mintha valami úrifiú kinézetem lenne. Felérünk a szobámba, amely egyenlőre társaimtól mentes. Nem fogok előtte öltözködni, mert ahogyan eddig is, van egy olyan fura összezáró érzésem vele szemben, hogy nem akarom zavarba hozni.
- Ugye valóban ott voltál velem...? Álomnak hiszem, de olyan valóságos voltál. – Egyenlőre ennyi a kérdésem, aztán bevonulok a fürdőbe, és csak ott kezdem el lehámozni magamról a pólót, meg a többit. Hamarosan megkezdem a zuhanyzást, és tisztálkodást, de ha elég hangosan kiabál, tudunk így is kommunikálni. Az álmot illetően tudnom kell, hogy csak a tudatalattim szórakozott velem, vagy tényleg neki vagyok annyira fontos, hogy rámtaláljon ilyen módon. Mindkét eset további válaszokat követel.

Scott & Jean

Persze, hogy aggódtam, mindenkiért, és Alex is elég sokat mondta nekem, hogy mennyire félti az öccsét, meg hát... azért ez az egész mindenkit megviselt, főleg hogy semmit nem lehetett tudni és senki sem mondta, hogyan segíthetnénk. Még mindig úgy gondolom, hogy ha a professzor engedi... tudom, hogy túlságosan labilis a képességem, hogy használjam a Cerebrot, de attól még megpróbálhattuk volna együtt, hátha úgy megtaláljuk őket, de persze esze ágában sem volt engedni, így pedig tényleg csak a feszült várakozás maradt és az aggodalom. Másfél hónap pedig egyáltalán nem rövid idő, hogy az ember ezt könnyen kezelje, még ha nem is teljesen ember, hanem igazából mutáns. Mindegy is, túléltük, ők is és már jönnek haza, én pedig nem tudom megállni, hogy ne öleljem meg Scottot. Tudom, hogy nem állunk mi olyan közel egymáshoz, de hát... mégis csak kedvelem igazság szerint, meg hát Alex öccse, arról nem is beszélve, még álmodtam is vele, amit még mindig nem értek, hogy történt, főleg azt, hogy akkor is egy szigeten volt és mint kiderült ez tényleg így történt. Bár minden bizonnyal csak a képzeletem gondolta oda, hiszen logikus, hogy ha hajótörést szenvednek, akkor valami sziget lesz belőle, mert sokáig a tengeren hánykolódva nem lehet túlélni. Így sem tudom, hogy voltak rá képesek, de gondolom mindenkit hajtott valamit. Önkéntelenül elmosolyodom, amikor meglátok olyanokat is, akik sírva üdvözlik egymást, ahogy egy pár hosszú csókba burkolózik, mintha nem is lenne körülöttük senki más, és ezért esik csak le utólag, hogy Scott felszisszen.
- Sajnálom... nagyon fáj? Hallottam, hogy megsérültél, de mi történt? - sokan sérültek, és mindenkin látszik, hogy eléggé leamortizálódott. Van, akin már kész szakállt látni, az idősebbeken pl. és hát az is látható, hogy nem volt rendes fürdés, maximum gondolom a tenger, bár az is több, mint a semmi. - Persze, megértem, mindenkinek jót fog tenni, ha végre rendbe szedheti magát. - bólintok egy aprót, miközben kicsit hátrébb is lépek. Nem akarok én belemászni az intim szférájába és ahogy ismerem nem hiszem, hogy annyira örül neki, ha túlzásba viszem, még ha számomra ez könnyebb is, mint neki. Mindig is viszonylag nyitott voltam, jó vannak nálam nyitottabbak is, de... azért nekem is megy elég jól.
- Beszélnünk? - kissé értetlenül ráncolom a homlokomat. Igazából nem is tudom, hogy miről kellene beszélnünk. Számomra az az eset még mindig csak egy szimpla álom, a tudatalattim valamiféle kivetülése és kész, akkor mégis miről akar beszélni. De azért elindulok vele. - De persze, beszélhetünk. - legyen, majd kiderül, hogy mit szeretne. Talán van valami fontos, amit látott ott, vagy amire rájött és el akarja mondani, csak nem itt a többiek előtt, ne hogy valaki mondjuk megijedjen az információk miatt, ki tudja.

♫ Welcome home ♫ • Ruha

Jean & Scott

A vállam még mindig hasogat, ami nem csoda, alig pár óra alatt visszaértünk azon fura hajón, amit Bestia rakott össze. Sikerült annyira bebódulnom a kapott fájdalomcsillapítóktól, hogy szinte végig szunyáltam, de most, hogy elmúlt a hatás, fáj rohadtul. Igaza volt a szőkének, nem kellett volna kitépném, de hát az indulat hevében mikor sikerült gondolkoznom? Slyvie barátnőjével azt hiszem sosem lesz jó a viszonyom, hiszen bocsánatot nem fogok kérni, és ha én meglátom, akkor erőlteljes lesz majd az inger, hogy felrúgjam. Azaz csak a megszokott kapcsolataimat erősíti tovább az a szál is. Bosszantó volt, hogy a szigeten nem éreztem magamat erőm teljében, még ha jobban is tudtam szellőztetni a szemem, és fizikailag meg tudtam mutatni, hogy mire vagyok képes. Kölcsönösnek bizonyult az a dolog, hogy nem csupán én felejtettem rajta a pillantásom Slyvie-n, ő is megtette, még ha az esetek nagy részében le akarnánk tépni egymás fejét. Szinte szó szerint. Fura lány, de hát én mit mondjak? A többiek többségében jól megvannak, mindenki szerzett kisebb-nagyobb sérüléseket, de a vidám hangzavarból itélve, amely a buszt megtölti, az derül ki, hogy örülnek, hogy végre itthon vagyunk, bár elég sokan vannak, akik nehezen tudják megemészteni azt, hogy gyakorlatilag életveszélyben voltunk. Nekem erről szól az életem, nem fogok összetörni lelkileg. Még mindig abban a szarrá nyűtt ujjatlan pólóban vagyok, mint az első nap, halászgatya, strandpapucs, lassan már ideje is lesz átvedlenem. Semmilyen más szerelés nincsen nálam, a nadrágomban megbújtatott drogot odaadtam a fekete hajú lánynak, aki most egészen tiszta tekintettel beszélget az egyik sráccal, úgy tűnik, mégsem kellett neki. Befékez a busz a kanyar után, és feltűnik az épület. Nagyon át kell gondolnom, hogy van-e itt maradásom. A motorom már biztosan készen van, amióta Jill learmotizálta, akkor is ezen tűnődtem, de Jean sok mindenről győzködött, még nem döntöttem el véglegesen, és hát a problémák máshol is megtalálnak. Talán a professzorral is beszélnem kéne minderről, végülis annak idején ő vett fel, ő győzködött, hogy van még bennem valami, amit lát, ne akarjam elnyomni az igazi énemet. Mintha annyira tudná, hogy mennyire nehéz mindez. Valahol középtájon szállok le, a szüleim sehol, Alex pedig a saját barátait üdvözli, csak odabólintok neki, majd később úgyis beszélünk, láthatja, hogy egyben vagyok, ellenben a kis barna a nyakamba veti magát. Felszisszenek, hát persze, hogy pont a vállamhoz ér hozzá. Mégsem engedem el, egyszerűen kell most ez a fizikai kontaktus, még ha furcsán is forgatom a szemem, amit ugye nem láthat, de mindenki más, aki néz minket, biztosan.
- Hiányzott a ruhatáram. Egy kicsit te is... Most azonnal kell egy zuhany. – Dörzsölöm meg a vállamat, lassan azt sem ártana átkötni. A szemüvegem már ismét a helyén van, a hajóúton a víz felett kipróbáltam, tökéletesen működik, a susmus szerint Carrie-Ann kapcsolta ki nekünk. Hát lesz még hozzá pár keresetlen szavam... Jean-nel beszélni akarok az álomról, de nem itt. Talán velem tart a szobámba.
- Ugye te is tudod, hogy beszélnünk kell? – Teszem fel neki a kérdést, és már a reakcióiból is leszűrhetem, hogy ő is tisztában van-e az álom mibenlétével, vagy tényleg csak az volt, és megőrültem. Megvárom még a válaszát, ha igenlő választ kapok, akkor meg tudunk indulni az épület felé, hogy felsétáljunk a lépcsőkön. Nem tudom, hogy a szobámban akar megvárni, vagy valami társalgót választ. Nekem oly mindegy.

Tárgy: Scott & Jean - Viszontlátás Kedd 2 Szept. - 17:43

Scott & Jean

Jönnek végre! Eljutottunk ide is. Még mindig kissé zokon veszem azt, hogy én nem segíthettem, pedig szerettem volna. Talán ha az erőmet összekötöm a professzorral, vagy valahogy együtt próbálkozunk... de nem engedte, bár ez nem lep meg. Nem vagyok elég erős és ahogy mondani szokta túlságosan ingatag az erőm ahhoz, hogy ilyesmiben részt vegyek. Remélem, hogy egyszer azért lesz esélyem arra, hogy eljussak egy olyan szintre, mint amin ő van, de gondolom ahhoz még sokat kell fejlődnöm és addig még sok idő el fog telni, no meg az sem utolsó, hogy gyakoroljak is eleget, hogy menjen a dolog, de meg teszem, ahogy eddig is tettem. Valahogy a telekinézis mindig is jobban bent, de a telepátia... bonyolultabb nekem. Irigylem a professzort, hogy neki olyan egyszerűen megy, bár ha jól tudom ő jóval fiatalabban kezdte el gyakorolni, mint én, no meg én eleve egy ballépéssel kezdtem, meg azzal a kómával. De most nem is ez számít, végre jönnek. Már csak ki kell várni, hogy ide érjenek. Meg sem lep persze, hogy nem kaptunk előre valami részletesebb infot arról, hogy mikor érik el pontosan a sulit, vagy hogy nem mehettünk mi eléjük, tudom... bonyolultabb, meg nem mehetett mindenki, csak így nehéz a várakozás, de tudom én, hogy mást nem nagyon tehetünk.
Egy a lényeg, hogy jól vannak, legalábbis nem mondták, hogy bármi durva történt volna szerencsére, remélem, hogy nem csak arról van szó, hogy féltek, hogy esetleg nagyon kiborulnánk és nem akartak előre pánikot kelteni. A kapuban ácsorogva figyelek, amikor már elég közel vannak, hogy érezzem a busz közeledését és persze halljam is a hangját, előtte még elücsörögtem a padon, na persze az annyira nem volt egyszerű, csak úgy nyugodtan várni nehézkes. És végre meglátom a kanyarban a buszt, így ellököm magam a kaputól, aztán csak figyelem, ahogy szép sorban száll le mindenki. Nem akarom én betámadni Scottot, de mégis csak aggódtam érte. Tudom, hogy nem vagyunk mi még annyira jóban, de Alex öccse és... azt hiszem érthető ha e miatt mégis csak jobban féltettem, tudom, hogy Alex is kiborult volna istenesen, ha valami baja esik, de úgy látom épségben kászálódik le, tehát jól van! Az arcomon először csak egy mosoly jelenik meg, miközben elindulok felé, de nem tudom megállni, hogy amikor odaérek, akkor ne öleljem meg. Nem hosszan, nem félreérthetően hosszan, csak olyan viszontlátásképpen, mégiscsak másfél hónapja eltűntek.
- Szia! Örülök, hogy meg vagy és... jól vagy? Nem sokat mondtak nekünk. - amikor már tudtuk, hogy meg vannak, akkor sem, és hát miért ne lennék kíváncsi. Egyáltalán mi történt, miért voltak ott és miért nem tudtak eljönni és miért nem találta meg őket a Cerebro, amikor az a gép mindenkit képes megtalálni?

♫ Welcome home ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Scott & Jean - Viszontlátás

» Jean & Scott - Ciklon nyomában
» Scott & Jean - Álmomban már láttalak
» Michael és Imogen - Keserű viszontlátás
» Charles <3 & Jean
» Lisa & Jean