Charles <3 & Jean

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Kedd 17 Szept. - 11:59

Úgy gondolom, hogy ez az iskola azért is jött létre, hogy megértessük a fiatalokkal, hogy a világ nem olyan zord, mint amilyennek talán eddig tűnt számukra és persze nagyon fontos, hogy tudják kezelni azt, amire képesek. Így is akadnak olyanok, akik hatalomként értékelik a mutációt, akik ezzel többre értékelik magukat, mint mások és ez soha sem jó. Mások vagyunk, de nem vagyunk többek, mint az emberek, talán mint egy okosabb nagy testvér, de nem minden a tudás, néha az egyszerűség többet érhet, mint a túlzott bonyolultság. Lássuk be, sokszor egy gyerek könnyebben ráérez dolgokra, mint egy felnőtt, aki sokat töri a fejét mindenfélén. Nem szabad tehát lebecsülnünk senkit és még véletlenül sem gondolhatjuk, hogy jobbak lennénk másoknál csak azért, mert mutációval a génjeinkben születtünk. Elmosolyodom Jean szavai hallatán.
- Ez a lényeg Jean, a remény és a hit. E nélkül csupán elveszett lelkek lennénk. - persze nem gondolja ezt mindenki így, tudom jól, de talán idővel ők is meggyőzhetőek, és majd elhiszik, hogy mégis csak nekünk van igazunk, lehet egy egységes kerek világot alkotni, ahol mindenki megfér békében. Egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim, hiszen ismertem olyat, néhány olyan embert, akik nem ítéltek el minket csak azért, amik vagyunk, sőt látták a lehetőséget bennünk. De annak már vége, tudom hogy egyelőre óvatosnak kell lennünk és nem szabad csak úgy a világ nyakába zúdítani semmit.
- Igen, hát persze. Tudod mielőtt ez az iskola létrejött. Mindig vannak néhányan, akik képesek látni a szebb jövőt, és ezért hiszem, hogy mások is lesznek, akik így állnak majd hozzánk... idővel. - nem akarom neki részletezni, hiszen akárhogy is nézzük, de nagyon nehéz események voltak az, felettébb veszélyes és zavaros időszak. Remélem, hogy az itteni gyerekek nem fognak hasonlóba keveredni, szeretném, ha így lenne. Bőven elég volt akkor belekeverni a fiatalabb generációt, így is túl sokat tettünk kockára, hiszen az életükről volt szó!
- Persze, hogy vannak, és idővel majd a te szüleid is rájönnek, hogy attól még ugyanúgy a lányuk vagy és nem változott benned semmi. - mosolyodom el bátorítóan. Hiszen a jellem megmarad, attól hogy tárgyakat lebegtet az ember, vagy gondolatokban olvas, még ugyanaz marad. Bár persze megértem a szülei riadalmát, hiszen ők látták a benne rejlő Főnixet. Igaz, hogy csak kis részét és csak rövid ideig, de érthető, ha megrettentek tőle.
- Ne légy pesszimista ő is csak ugyanolyan, mint mi. Talán pont úgy tart attól, hogy senkinek sem kell, mint te, vagy bármelyikünk. Próbálj mindenkit hasonlóan látni, ne az alapján, amik, hanem akik. - nem szeretem ezt a fajta pesszimizmust, de értem az okát. Fiatal még, tinédzser, akinek nem elég a világgal megküzdeni, hanem még saját magán is túl kell lépni, elfogadni az élet nehézségeit, a zavaros gondolatokat. Tudom, hogy milyen ez, hiszen én is voltam ennyi idős, de szerencsére ott volt nekem Raven, vele minden sokkal könnyebb volt.
- Tudom Jean, és sikerülni is fog. Csak ugyanúgy mondd el neki, amit nekem. Légy vele őszinte, mindig ez a legfontosabb! - teszem még hozzá, amikor végül elengedem. Ha mondhatom ő olyan, mintha a második húgom lenne, olyan sok kétség bújik meg a fejében, egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj segítenem neki, hogy ezek a dolgok helyre álljanak. Bár azt hiszem mindenkivel így vagyok, bármelyik diákunk legyen az, és még az sem számít, hogy mennyi idős. Szeretem azt, ha béke nyugszik a lelkekben, nem pedig a tomboló vihar. Felállok mostmár én is és úgy pillantok le rá.
- Jól van, és hidd el, hogy nem lesz semmi baj, és akkor tényleg nem is lesz. Szép napot Jean! - pillantok még rá egy mosollyal. Megvárom míg elmegy, pár pillanatig követem a tekintetemmel, ahogy eltűnik az ajtó mögött. Úgysem tudom kizárni a fejemből, figyelni fogok, hogy ne történjen semmi baj körülötte. Aztán én is távozom végül, a szobám irányába, vár rám este még egy sakkparti Erickel, holnap pedig vár ránk egy hosszú repülőút Kanadába. Ígéretes leányzó vár ott ránk, az elméje nyitott és tiszta, kíváncsi vagyok rá, hogy mire képes.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Hétf. 16 Szept. - 11:15

Charles <3

Tény, hogy egyelőre még nem tudom, hogy mire vagyok képes, de valóban azt hiszem, hogy az idő múlásával kezdek majd rájönni, hogy mekkora erőm is van. Bár úgy vélem, hogy Charles elég erős és gyakorlott ahhoz, hogy ne engedje szabadjára a bennem rejlő Főnixet, így nem is fogom tudni kihasználni 100%-osan az erőmet. Ami persze mindenkinek jó lesz: nekem is és mindenki másnak is. Sejtem én, hogy Charles nem igazán érzi a rajongásomat, de valahogy nem is igazán fogom fel, hogy ez a közelség, ez a törődés nem nekem szól, hanem az erőmnek. Minden esetre ezt nem fogom fel, vagy nem akarok ebbe belegondolni, inkább hiú ábrándokba ringatom magam, hogy Charles a személyiségem és a bájosságom miatt van ennyit velem és azért, mert úgy véli, hogy meg tud tanítani olyan jól bánni az elmékkel, mint ahogy ő is teszi. Tény, hogy én még eléggé az elején tartok a dolognak, de remélem, hogy egyszer leszek olyan tehetséges, mint ő. Beszélgetésünk igen furcsa vizekre evez, és arról beszélünk, hogy vajon az emberek egyszer képesek lesznek-e minket elfogadni. Hogy képesek lesznek-e megszeretni, megkedvelni és elviselni minket. Persze szeretném azt hinni, hogy igen, hogy újra lehetnek nem-mutáns barátnőim is, hogy megint sima iskolába járhatok, egyetemre mondjuk, vagy ilyesmi, és hogy a szüleim sem fognak annyira viszolyogni tőlem, mint ahogy most teszik. Persze nem mutatják, de sejtem, hogy azért nem örülnek, hogy nem normális lányuk van. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhetnek és mit érezhettek akkor, amikor megtudták, hogy ... Mutáns vagyok. Még magamban sem szeretem kimondani ezt a szót, de Charles kedvéért igyekszem majd megszeretettni magammal ezt a furcsa, undorító szót. Hiszen végül is azok vagyunk: mutánsok. Charles lelkesedését látva furcsa, ábrándos mosoly kerül az arcomra, ahogy a férfit nézem.
- Annyira jó, hogy így gondolkodsz! Ezt kedvelem benned, hogy annyira hiszel mindenben, amiben szeretnél. - jelentem ki és talán kicsit felnőttesnek is hangozhat ez a dolog, de tény, hogy ezt kedvelem benne. Ezt is... És még sok ezer dolgot, de ezt persze nem fogom közzé tenni sem szóban, sem a fejemben.
- Rendben, Charles. Én bízom benned, így bízom abban is, amiben hiszel. - mosolygok a férfira és furcsa fény villan a szememben. Majd a második mondatára figyelek fel:
- Ismertél már olyan embert, aki elfogadta azt, hogy mutánsok vagyunk? - döbbenek meg, és kíváncsi pillantással nézek a férfire. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy kivel is találkozott a férfi. Valami furcsa érzés fut át Charles arcán, de nem tudom hova tenni és igazából nem is akarom. Most jobban izgat az a lelkesedés, hogy vajon kivel is találkozhatott?
- Biztos vannak olyan szülők, akik elfogadják, hogy a gyermeküknek különleges képessége van. Sajnos az én szüleim elég furán viselték ezt... - húzom el szomorkásan a számat. A furcsa angyali mutánsra nagyon rápörgök és Charles mosolyával teljesen levesz a lábamról. Elhaló hangom hümmögök csak és már majdnem kicsúszik a számon, hogy az én angyalom már itt van velem, de erőteljesen ráharapok a nyelvemre, amire csak egy torz fintor jelenik meg az arcomon a fájdalomtól.
- Hát... Nem hiszem, hogy egy olyan angyali srácnak én kellenék. - csóválom meg a fejemet. Le is zárom a témát és áttérünk Davisre, akivel - azt hiszem - lesz még egy kis megbeszélni valóm. Amihez mellesleg semmi kedvem, de hát... Hallgatom kell Charles-ra. Hallgatom a férfi szavait, és mikor lágyan megszorítja a vállamat, a szívem kétszeres ütemmel kezd el verni és el is pirulok. Még jó, hogy a férfinek nincs szuper hallása, mert akkor biztos hallaná, hogy a szívem majd kiugrik a bordáim mögül egyetlen érintésére. Oh, hát ilyen a szerelem! Ebben biztos vagyok. Mikor kicsit magához is ölel, én is átfogom a derekát és beszívom édes illatát, kicsit tovább nyomva a fejemet a mellkasába, mint illendő lenne. Majd végül mikor a szorítása enyhülni kezd, felmosolyogok rá.
- Köszönöm Charles! Igyekezni fogok, hogy ne bántsam meg Davis-t. - ígérem meg, és szeretetteljesen nézek a férfire. Lassan ellépek tőle, és zavartan a fülem mögé tűrök egy kósza tincset.
- Azt hiszem megyek, és beszélek vele. - döntöm el magamban, hangosan kimondva a szavakat.
- Köszönöm szépen! - nézek fel hálásan Charles-ra. Hogyha nem mennék túl a határon, akkor még egy puszit is adnék neki, de azt már nem merem megtenni.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Szomb. 14 Szept. - 20:55

Mindenkinek úgy jó, ha nincs tisztában az erejével, ha nem emlékszik arra, hogy milyen is volt előtte. Akkor lesznek majd igazán bajok, ha már tisztában lesz azzal, hogy mire képes, hiszen akkor már nem leszek képes elnyomni benne Főnixet. Az igazából meg sem fordult soha a fejemben, hogy Jean ezt többre értékeli. Azt hiszem ez a bennem rejlő naivság miatt is van egyben, valahogy nem feltételezem, hogy egy lány, aki fele annyi idős mint én, ilyen szinten rajonghat értem, hiszen felé soha sem sugároztam semmi erre utalót, mint ahogy tettem már másokkal. Talán kifejezetten ki is zárom magamból ezt a lehetőséget, azért is nem tűnt fel még, mondjuk úgy, hogy direkt.
- Persze, hogy hiszek benne Jean, hinnünk kell benne, hiszen mi vagyunk a jövő, az ő jövőjük. Ez olyan, mintha nem akarnád elhinni a tényt, hogy idővel fel fogsz nőni. Ezt egyszerűen nem tagadhatják örökre. - magyarázom neki a magam módján lelkesen. Azt hiszem ez a naiv remény mindig is meg fog maradni bennem, akárki akármit is mondd, hiába mondja Eric, hogy ez nem ilyen egyszerű, vagy félnek a fiatalabbak, hogy a vége üldöztetés lesz. A legrosszabb ebben az, hogy végeredményében idővel a mieink lesznek az erősebbek, és ha ezt az emberek nem fogadják el abból csak mérhetetlen vérontás lehet.
- El kell hinned, hogy nem így lesz, hiszen vannak kivételek... ismertem olyat, aki nem ilyen volt. - egy pillanatra felsejlik előttem az a kellemes mosoly, a szép barna haj... Moira, de már nem számít. Tudom, hogy nem volt más lehetőség, az ő érdekében kellett megtennem, elvenni az emlékeit arról, hol vagyunk, arról hogy találhatnak meg minket. Ez volt az érdeke a gyerekeknek, az iskolának, akármennyire is nehéz döntés volt. "Azt hiszed, mindenki olyan, mint Moira." A mai napig a fülemben csengenek Eric szavai. Igen, ezt akarom hinni, hisze idővel mindenki olyan lehet, mint ő, elfogadóak, és megértőek, akik nem félnek tőlünk, hanem lehetőséget látnak. Aztán csak elnevetem magam, amikor Jean az égre néz.
- Hát ha nem is most azonnal, de egyszer akár még ez is lehetséges, vagy mi találjuk meg őt. Talán azért is nem kell neked Davis, mert egy angyalra vársz. - mosolyodom el kicsit. Talán egy ilyen pár lenne jó Jean mellé, egy pozitív lény, és csak ki kell várni, hogy megérkezzen. Egyszer biztosan meg fog.
- Nem hiszem, neked sem kell erre gondolnod. Miért bántana? Épp azért nem tenné, mert minden bizonnyal kedvel. - nyugtatólag megszorítom kicsit a leányzó vállát. Tényleg úgy gondolom, hogy nem kell ilyesmitől tartania. Az a fiú is ugyanúgy csak megértésre és elfogadásra vágyik, mint mindenki más. És ha ezt nem kapja meg Jeantől, majd megkapja mástól, biztosan meg fogja érteni legalább idővel.
- Oh kedvesem, az a lényege ennek az iskolának, hogy ne eshessen bajod, azokra, akik veszélyesek lehetnek külön figyelünk és Davis nem ilyen, hidd el. - bátorítóan átkarolom a vállát, és egy kicsit magamhoz húzom megölelni. Csak, mint apa a lányát, hiszen végülis szinte úgy tekintek rá, mint egy mentor, mint egy őrző. Furcsa kettősség, hogy ebben az iskolában épp, hogy ő a legveszélyesebb, akire fokozottan kell figyelni, egyáltalán nem Davis az, akitől tartani kell.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Pént. 13 Szept. - 22:57

Charles <3

Én nem vagyok tisztában az erőmmel. Tényleg nem. Hiszen - habár voltak idők, amikor megérezhettem a bennem rejlő Főnixet - azokra az időkre nem emlékszem, amikor előtört belőlem és dühöt és érzelmet nem sajnálva mutatta meg magát. Örülök, hogy ezekre a dolgokra nem emlékszem. Örülök, hogy Charles - a tudtom kívül persze - segített nekem lerendezni ezt a veszélyes ügyet. Szerencsére tényleg nem tudok a Főnixemről semmit, így nem is tudhatom, hogy emiatt foglalkozik velem Charles ennyit. Azt hiszem, hogy a hasonló erőnk miatt, és ez nekem bőven elég. Szeretek a férfivel lenni, és remélem, bízom benne, hogy ő is szeret velem lenni. Hiszen foglalkozhatna a többi kitűnő tudású mutánssal is, akiknek ezerszer jobb, hasznosabb, vagy éppen ijesztőbb erejük van, mint nekem, aki egyszerűen csak képes olvasni mások gondolataiban és tárgyakat mozgatni az akaratával. Főleg, hogy előbbiből még kb. csakannyit érzékelek, hogy egy-egy erőteljesebb gondolatot el tudok kapni és néha megérzem az érzelmeket. Ezért is érzem, hogy Charles kötődik hozzám. Persze fogalmam sincs, hogy azért, hogy mindig szemmel tarthassa rosszabbik énemet odabent. Talán emiatt a furcsa kapcsolat miatt érzem jónak, szorosabbnak ezt a köteléket.
- Te tényleg hiszel ebben? - suttogom a szavakat és szomorkásan nézek a férfire. Én nem. Nem hiszek abban, hogy az emberek majd elfogadnak minket. Meghallgatom az érvelését, hogy majd ha elfogadnak minket, akkor tudunk segíteni, tudjuk jóra használni az erőnket.
- Szerintem mindig is félni fognak tőlünk. Vagy irigyek lesznek ránk. - vonom meg a vállam és reménytelenség és szomorúság árad belőlem. A szüleim is igen furcsán viselkedtek velem, és habár mindent megtettek értem, és ugyanúgy szeretnek, látom a félelemet és a viszolygást a szemükben. Szóba kerül a gyönyörű angyalszárnyakkal ellátott mutáns is, akit talán isteni jelnek vehetnének az emberek. Elképzelek egy erős férfit, szépen kidolgozott, formás izmokkal, tökéletes arccal - és megdöbbenek, amikor Charles arca rémlik fel előttem - és gyönyörű, hófehér, hatalmas szárnyakkal. Észre sem veszem, hogy egy kicsit elbambulok a szökőkútban, és el is pirulok.
- Beállít hozzánk? Ó, hát az csodálatos lenne! - kuncogok fel, és gyermetegen, ámuldozva nézek fel az égre, mintha azt várnám, hogy mindjárt felbukkan az égen és leszáll közénk. Annyira nem viszolygok a furcsa, nem emberszerű mutánsoktól, egyszerűen csak Raven idegesít. És tény, hogy mindig zavarban érzem magam az olyanok mellett, mint Hank, de sajnálom is őket. Természetesen eljutunk a beszélgetésünk elejéhez, hogy miért is vagyok olyan rossz kedvű és el is árulom a férfinek, hogy nekem már valaki más foglalta el a szívemet.
- Igen, lehet... - sütöm le a szememet és elhatározom, hogy adok Davisnek egy esélyt.
- De félek, hogy megint ki fog akadni és hogy... - itt tartok egy kis szünetet, és én magam sem hiszem el, de végül suttogva befejezem a mondatot:
- ... bánthat. Nem direkt! - teszem hozzá gyorsan és felnézek a férfi szemébe.
- Csak... Mert ideges lesz. És...- harapom el a mondatot. Davis-szel vigyázni kell, ezt eddig is tudtam, hiszen képes átvenni a többi ember érzelmét, és ezért elég labilisan tud bánni a sajátjaival is.
- Azt hiszem jobb lesz, ha inkább elkerülöm. Vagy... Nem is tudom! - temetek a tenyerembe az arcomat és tényleg kicsit félek és kétségbe vagyok esve. Főleg, hogy itt van A Férfi, és ő vigasztal, ő bátorít, hogy barátkozzak másokkal. De én nem akarok! Csak Vele akarok lenni. Örökké!

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Hétf. 9 Szept. - 20:41

Végülis igen mondhatjuk, hogy az az ok, hogy az erőnk hasonló, de az már egy másik téma, hogy az övé alapjáraton többszöröse az enyémnek és ha nem szorítanám vissza, akkor egyszerűen... azt hiszem az egész világot elpusztítaná, nem számítva semmilyen következménnyel, vagy logikával, hogy akkor ő is teljesen egyedül marad. Mindenkinek addig jó, amíg a benne rejlő Főnix ereje kordában van tartva, ami jelen esetben azt jelenti, hogy lényegében nagy részt le van zárva az elméjében, hogy ne férjen hozzá egyáltalán. Félek, hogy egyszer majd kiszabadul és akkor mindenki nagy bajban lesz, de reménykedem benne, hogy ez az idő egyelőre még nem sokáig nem jön el, és mi más is tartja életben az embert, mint a remény igaz?
- Egyelőre igen, de idővel majd minden rendeződni fog, ezt kell hinnünk nem igaz? Végülis nincs választásuk, mert ezt a folyamatos nem lehet megállítani. - fűzöm még kicsit tovább a szavakat, amikor megismétli a szót, amit mondtam. Úgy gondolom tényleg, hiszen a mutáció lényege épp az, hogy a mutánsok száma is növekedni fog, egyre többen kerülnek majd elő, és már nem lehet majd megállítani ezt az egészet, csak úgy, ahogy Eric mondta... de erre nem kerülhet sor! Az háborút szülne mutánsok és emberek között, ami túl nagy veszteségekkel járna mindkét oldalról.
- Inkább mondjuk úgy, hogy kivárunk. Várjuk azt a megfelelő alkalmat, amikor már nem lesz pánik, amikor könnyebben elfogadják, és olyanokkal mutathatjuk meg az egész hasznát, akik segíthetnek nekik. - gyógyítókkal, akik képesek a halálos betegségekre is megoldást találni, olyanokkal, akik mindenféle gépet irányíthatnak, ezzel akár pilóta nélküli repülőgépeket is könnyedén létrehozva. Megállíthatnánk a világméretű katasztrófákat, mint egy vulkánkitörés, vagy egy szökőár, csak olyan erejű mutáns kell hozzá, aki képes erre és segíteni is akar. Hát ezért kell ez az iskola, hogy pozitív irányba fordítsuk a gyerekek nézeteit már az elején, hogy elfogadják saját magukat, és ne féljenek az emberektől.
- Eddig még nem, de egyáltalán nem kizárt, hogy egyszer beállít majd hozzánk, vagy mi találunk rá majd. - mosolyodom el a lelkesedését látva. Tudom, hogy mennyire viszolyog Raventől, és mennyire nehezen viseli azokat, akiknek a külsején is megmutatkozik a változás, pedig Hank is rendkívül kedves és jó ember, és az én szememben ezen semmit sem változtat az, hogy a külseje inkább hajaz egy nagy kék farkasemberre, mint egy normál emberre. Jean újabb válasza hallatán csak egy aprót sóhajtok, hiszen valahol mélyen tisztában vagyok ezzel a gyermeki rajongással, amit ha jól tudom felém táplál, de ez csak egyszerű tévképzet, mert gyakran találkozunk, és bizalmat érez felém. Idővel majd el fog múlni.
- Talán mégis megkedvelnéd, hiszen fiatal vagy még Jean. Ebben a korban olyan gyorsan váltogatják egymást az érzések, hogy még elképzelni is nehéz. - én is voltam ennyi idős és tisztában vagyok vele, hogy ha arról volt szó, akkor hetente másik lányba habarodtam vele, és ez nem volt meglepő. De persze megértem a kétségeit, nem akarta megbántani azt a fiút és épp ezzel bántotta meg, pedig talán ha egyszerűen őszinte lett volna hozzá, akkor könnyebb lett volna.
- Szerintem te is tudod a választ. A legkönnyebb út mindig az egyenes, tehát egyszerűen csak légy vele őszinte. Mondd el neki, hogy nem akarod megbántani, és szívesen leszel a barátja, aztán pedig... még te sem tudhatod, hogy mi sül ki belőle. - mosolyodom el. Így van ez, hiszen az a fiú se feltétlenül szerelmes, lehetséges, hogy ténylegesen csak tetszik neki Jean és ennyi. Azzal viszont, ha egyszerűen csak összebarátkoznak, lehetséges hogy megkedvelik egymást, vagy épp mindketten rájönnek, hogy jobb ha ez tényleg baráti szinten marad. Akárhogy is nézzük, tényleg mindig az egyenes út a helyes.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Hétf. 9 Szept. - 10:59

Charles <3

És nagyon is örülök ennek a kötelességnek, hiszen habár én nem tudom, hogy miért is fordít rám ekkora figyelmet a férfi, valamilyen szinten örülök neki. Hát persze, hogy örülök! Hiszen velem van, velem foglalkozik és nem mondjuk Ororo-val, vagy éppen... - még magamban is vágok egy fintort - Raven-nel. Persze valahol mélyen érzem, hogy van valami komoly, erőteljes oka annak, hogy ennyire a szárnyai alá vett. Először megmagyaráztam magamnak, hogy vélhetőleg azért, mert hasonló erőnk van, és bizonyára kíváncsi, hogy én hogyan birkózom meg a dolgokkal, vagy éppen azért, mert neki nehéz volt, és nem akarja, hogy én is átéljem azokat a dolgokat, amikkel neki egyedül kellett megküzdenie. De valahol belül érzem, hogy ennek valami komolyabb, erőteljesebb oka is van, hogy ennyire foglalkozik velem. De nem is érdekel az ok, az a lényeg, hogy velem van, és ennek nagyon örülök. Sokat tanultam tőle, ez tény. No, meg az is, hogy a hozzá fűződő viszony, érzelem azért van, mert ilyen sok időt töltünk együtt. Na meg persze mert állati dögös!
- Egyelőre. - ismétlem meg a szót, mely ott lebeg fölöttünk. Minden mutáns fölött. Hiszen ez kell, hogy az emberek elfogadjanak minket. Hogy ne veszélyként tekintsenek ránk, hanem ajándékként. Persze sokan irigyek, ez legnagyobb részben ez szül félelmet is.
- Azért jó lenne, hogyha nem kellene... Bujkálnunk. Vagy nem is tudom, mit csinálunk most. De tény, hogy nem fedjük fel magunkat mindenkinek... - vonom meg a vállam és kérdőn nézek a férfire, hogy ő vajon ezt hogy gondolja. Tényleg bujkálunk? Vagy ő ezt valami másnak nevezné?
- Ismersz ilyen mutánst? - csillan fel a szemem a fehér "angyal"-szárnyak említésére. Tényleg angyalként tekintetnének ránk és ez tök jó lenne. Azért persze érződik, hogy én ebből az egészből csak annyit fogok fel, hogy milyen király lehet szárnnyal születni és habár nehéz elrejteni, repülhetsz, szállhatsz a levegőben, és hogy ez mennyire király. Gyerek vagyok még, na, ebből is látszik. És az is szeretnék maradni még egy ideig, bár tudom, hogy azzal, hogy MÁS vagyok, mint a többi ember, hamar a sarkamra kell állnom, hogyha azt akarom, hogy ne nézzenek ki és elfogadjanak emberként. Végül szóba kerül a problémám is, ami miatt dühös és csalódott voltam egyszerre. Elmesélem, hogy mi történt, Charles szavaira pedig elpirulok.
- Igen, lehet, hogy igazad van. De... Hát... Nekem más valaki tetszik. - sütöm le a szememet és vörösödök el, mint egy most főtt homár.
- És... Azt hiszem, hogy nem lett volna fair elmennem vele így, hogy tudom, hogy úgysem kedvelném meg. - vonom meg kissé félénken a vállamat. Valóban eléggé visszahúzódó vagyok, de az biztos, hogy ez sokat javult, mióta itt vagyok az iskolában, olyanokkal, mint amilyen én magam is vagyok. Persze sokan vagyunk sok különböző képességgel, de mégis valamilyen szinten hasonlítunk. Mások vagyunk. Mindannyian.
- Úgy gondolod, hogy... - harapom el a mondatot, majd felnézek Charles szép vágású, komoly arcára.
- ... bocsánatot kellene kérnem tőle? Vagy... Mit csináljak, hogy ne haragudjon ennyire rám? - nézek kérdőn a férfire, bár tudom, hogy vélhetőleg totál nem érdeklik az én tini problémáim.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Pént. 6 Szept. - 19:24

Lássuk be, kutya kötelességem figyelni Jeanre, így nem csoda, ha könnyebben ráhangolódok az érzéseire, mint bárki máséra. Lássuk be, ő akárhogy is nézzük, de a gátak nélkül elképzelhetetlen mértékű veszélyt jelent mindenkire, aki itt van, legyen az mutáns, vagy ember, vagy bárki. Én vállaltam, hogy figyelek rá, tehát meg is kell tennem ezt mindenki érdekében. Szándékosan én sem mászok bele mások fejében, azt tudom, hogy nem lenne fair, egyszerűen csak kiszűröm azt, ami igazán fontos lehet. De soha nem vájkálok mások fejében engedély nélkül, nem vizsgálom a mélyebb érzelmeket, vagy gondolatokat. Az az erővel való visszaélés lenne, amit egyértelműen elutasítok. Igen, talán egy kicsit tartok tőle, hogy esetleg más diákok félreértik azt, ahogy viszonyulok hozzá, de ezzel jelen esetben nem tudok mit kezdeni. Reménykedem abban, hogy tartanak annyira minket, hogy elfogadják a döntéseink okát. Nem véletlenek ugyanis. És ha ezt elfogadják, akkor már nem gondolnak semmi rosszra. Talán Jean félreérti ezeket a találkozásokat, de szükség van rájuk és majd túl lesz rajta. Tini még... a tinik pedig hajlamosak néha túlgondolni ezt azt.
- Semmi gond nincs vele pedig. A mutáció természetes folyamat, amivel a természet egyeseket ellenállóbbá tesz, hogy a veszélyesebb környezetet kibírják. Igazából maga az ember is egy sorozatos mutáció következménye, csak ezt valahogy képtelenek megérteni...egyelőre. - teszem még hozzá lassan, mert igenis hiszek benne, hogy idővel majd megértik és elfogadják. Nem lenn értelme máshogy élni nem? A remény, ami életben tud tartani, ha valakinek ez nincs meg, akkor csak úgy... létezik. Aztán megemlítem Ravent, aki neki eszébe sem jut, pedig teljesen egyértelmű, és hát vannak még mások. Biztosan fog majd találkozni olyanokkal, akik nem hagyományos emberi formával rendelkeznek.
- Gondolj bele, ha valakinek hatalmas fehér szárnyai vannak! Talán az ilyen mutációk jobb fényben tüntetnének fel minket, angyalnak látnák. - ez pedig pozitívum igaz? Aztán már csak arra figyelek, amit ő mesél. Ezek szerint egy fiú van a dologban. Sejtettem én, hogy ilyesmi lesz, valami tini gond, valami kis apróság, ami az ő korukban még nagy dolognak tűnik. Nem is tudom, nekem ezek a dolgok kimaradtak az életemből, talán pont azért, mert viszonylag hamar nyitottam a tudomány felé, és mélyedtem el az elme rejtelmeiben.
- És miért utasítottad el? Nem kedveled, vagy csak nem tetszik? Lehet, hogy csak nem hagytad neki, hogy igazán megismerd. Talán azért lett mérges, mert úgy érezte, hogy adhatnál neki egy lehetőséget. - nem akarom erőltetni, nem azért mondom ezeket. Csupán tudom, hogy Jean mennyire tart másoktól, magától, és talán túlságosan is visszahúzódó. Egy kicsit nyitnia kellene mások felé, talán beengedni őket a saját kis világába. Úgy sokkal könnyebb lenne mindenkinek. Davis... talán hirtelen haragú, de érthető, ha egy csinos fiatal lány elutasította. De attól még lehet, hogy kedves lenne vele és előzékeny, ezt ő sem tudhatja előre.
- De tudod őt is meg lehet érteni. Az elutasítást mindenki nehezen fogadja. - teszem még hozzá lassan. Egyszerűen csak kell neki egy kis idő, amíg lenyugszik és kész.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Pént. 6 Szept. - 13:52

Charles <3

Elég nagy érzelemhullám söpör végig a testemen és a fejemben. Ezt persze érzem magamon, ezért is jöttem ide a Belső kertben. De azt nem gondoltam volna, hogy antenna, vagy adóvevőként vonzom magamhoz a számomra oly' kedves személyt: Charles-t. Hát persze... hogy is gondolhatnék bele, hogy rajtam kívül van egy sokkal erősebb telepata, aki tudja is használni az erejét, és aki már messziről megérzi más gondolatait, vagy éppen az érzelmeit. El sem tudom képzelni, hogyan lehet ekkora erővel élni, hogyan lehet ekkora tehert elviselni. Vagy ajándékot? Nem is tudom, de azt hiszem, hogy Charles utóbbinak tartja. Persze, én is szeretném tudni, hogy ki mit gondol rólam, de nem szoktam senkinek sem belemászni a fejébe. Szerencsére nem vagyok egy kíváncsi teremtés, különben mindig mindenki fejében turkálnék - már akiében tudok. Szívesen megnézném Charles fejét is, hogy mit gondol rólam. Persze ezt még csak meg sem próbálom, és igyekszem nem is gondolni rá, hiszen vélhetőleg egy tizedmásodperc alatt rájönne, hogy mit is akarok, és még mielőtt gondolatindáimat az ő gondolatához fonnám, lefegyverezne és bezárná az elméjét. No, meg vélhetőleg baromi nagy tiszteletlenségnek is érezné, és megutálna. Márpedig semmit nem szeretnék kevésbé a világon, minthogy Charles utáljon. Imádom ezt a férfit, és tudom, hogy ő is kedvel. Hiszen akkor miért is foglalkozna velem ilyen sokat? Még mások is (akik nincsenek reménytelenül belezúgva) észreveszik, hogy nekem egy picit kitüntetettebb figyelmem van, mint a többieknek. Egy picit... Persze sejtem, hogy Charles igyekszik ezt nem mutatni, és nem reklámozni, mégis... Azok a heti egyszeri beszélgetések! Egyszerűen imádom őket és azt hiszem, hogy az a bensőséges csevej volt az, ami kiváltotta a vonzalmat a férfi iránt. Akkor mindketten annyira őszinték vagyunk egymáshoz, ott abban az egy órában. Most mégis itt vagyunk kettesben a belső kertben és a szívem hevesen dobog, a bőröm bizsereg, ahogy rám néz. A vízzel való játékra egy kellemes témába kezdünk, én pedig enyhe kíváncsisággal kérdezek rá a dologra, hogy Charles vajon látott-e már olyan mutáns, akinek nem annyi része volt víz, mint a normális embereknek. A válasza igencsak meghökkentő és kicsit el is pirulok. Hát persze, mennyire egyszerű a válasz. A kérdésére viszont enyhén, szégyenlősen elmosolyodom, egy pillanatra a szemébe nézek, majd le is sütöm a szememet.
- Nem szeretem ezt a szót. De... - érted még ezt is megkedvelném -fejezem be gondolatban a szót, majd ismét felnézek a férfire.
- ... azt hiszem, jobb lesz, ha megszokom, nemde? - nevetek fel halkan, hiszen mégis csak mutánsok vagyunk egytől egyik, akik itt vagyunk. Mikor kimondja Raven nevét, mintegy példának felhozva őt, felcsillan a szemem.
- Ó, hát persze. Nem is jutott eszembe, hogy így gondolod. - mosolyodom el ismét enyhén, és a szökőkútba nézek, hogy ne vegye észre a gúnyos, utálkozó pillantást, ami kiül az arcomra, mikor Raven nevét említi. A Csúf Kékség. Néhányan csak így hívják. Elhiszem, hogy rossz lehet neki, de hát végül is bárki lehet, aki szeretne. De nem is ezért utálom. Hanem azért, amilyen viszony Charles-hoz fűzi. Egész életükben együtt voltak, és sejtem, tudom, hogy Raven is táplál lágy érzelmeket Charles iránt. És ettől a hideg kiráz. Persze azért örülök, mert tudom, hogy Charles abszolút nem gondol nőként a lányra. Hál'isten. (No, nem mintha rám úgy gondolna... Sajnos.) A kérdése visszarepít a jelenbe, oda, ahol ő nincs, a diákok közé, az idióta tini fiúk közé és felsóhajtok, majd megcsóválom a fejemet.
- Davis bevallotta, hogy tetszem neki. - mondom kicsit halkabb hangon, nem nézve fel a férfira. Kíváncsi vagyok, hogy mit reagál erre, hogy mit is mond. Talán meglepődik? Vagy elmondja, hogy ezen nincs csodálkozni való, mert csinos vagyok? Oh, bárcsak azt mondaná! A nyakába ugranék, vagy... Vagy nem is tudom, mit tennék.
- Elhívott randira, de nemet mondtam neki. Burkolt nemet. - nézek fel Charles-ra mosolyogva az utolsó mondatnál és megvonom a vállamat.
- Aztán totál dühös lett, szinte idegrohamot kapott és rám vágta az ajtót. Nem értem, miért nem fogja fel, hogy nem erőszakkal kellene barátnőt szereznie. - csóválom meg a fejemet és ismét érzem, hogy elönt a düh és a harag, valamint a kétségbeesés.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Csüt. 5 Szept. - 14:03

Hát persze, hogy már messziről megérzem, hogy valami nincs rendben és az is teljesen világos, hogy kivel. Minden bizonnyal tiniproblémák, semmi több, hiszen azért hoztuk létre ezt a helyet, hogy ez így lehessen. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy Jean külön figyelmet igényel. Persze Eric szerint nem a legjobb ötlet, hogy itt van, de ez nem érdekel. Mindenkinek jár egy esély, így hát neki is, hogy teljes életet éljen. És ha ehhez az kell, hogy figyeljek rá, hogy heti rendszerességgel elbeszélgessünk, és tartsam a fejében a kis határvonalat, amit felhúztam, akkor így lesz. A tegezés nem zavar, bár talán majd idővel szükség lesz rá, hogy komolyabban vegyenek minket, és már most is akadnak diákok, aki maradnak a magázódásnál. De más a helyzet vele, akivel külön is foglalkozom, még akkor is, ha majdnem kétszer annyi idős vagyok, mert hát lássuk be, így van. Nem akarok nyíltan rákérdezni, hogy mi bántja, de természetesen akkor is tudnám, ha nem érezném a rezdüléseiből. És hogy tudom-e, amit érez. Nem kutatok mindenki fejében, az nem lenne fair, és nem szokásom visszaélni az erőmmel. Csak sajnos az ő esete más egy kicsit, hiszen a gátak időnkénti javítgatásakor önkéntelen is a tudtomra jut ez, az. Gyerek még, egy efféle tinirajongást könnyen ki lehet nőni, nem igaz?
- Még mindig ilyen nehéz kimondani? - mosolyodom el, amikor egy pillanatra habozik a mondat befejezésekor. Ennek az iskolának az is a célja, hogy képesek legyenek elfogadni magukat. Hogy tudják nincsenek egyedül és az, ami velük történt nem rossz dolog, nem egy hiba. A mutáció jó, előre viszi az életet, segít felkészülni a világ változásaira. Mégis félnek tőlünk az emberek és sok mutáns saját magától is. Meg kell idővel érteniük, hogy erre nincs szükség.
- Természetesen, te is találkoztál már olyannal, akinek más az alakja. Raven, csak hogy egy példát hozzak, de vannak nála különlegesebbek is. Sőt olyanok, akiknek jóval nehezebb az élet, mert nem tudják elrejteni a változást, ami végbe ment rajtuk. - ezzel finoman arra is célzok újra, hogy bármennyire is fél attól, ami, és szeretne egyszerű ember lenni, akadnak, akiknek még nehezebb az élet. Vannak mások, akik félig egy állatra hasonlítanak, vagy hatalmas szárnyaik vannak, amit nem tudnak csak úgy elrejteni, netán vérvörös bőrük van, villás farokkal, amit ha bárki emberfia meglát, menten pánikba esik. Nehéz dolog ez, hogy amit nem ismerünk az félelmetes, de az a cél, hogy idővel majd megismerjenek minket és el tudják fogadni azt, hogy a Föld mindőnkké.
- No és mi nyomja a lelked? Még, ha akartam se tudtam volna kizárni azt az érezhető csalódott dühöt, amit szétsugároztál az épületben. - kérdezek rá mostmár nyíltan. Ha nem akarja, hát majd nem mondja el, talán tényleg nem is fontos és majd szépen elmúlik, ahogyan ez lenni szokott. Érdeklődve pillantok rá, de nem hiszem, hogy túlságosan mutatnom kell, hogy tényleg szívesen meghallgatom, hiszen ezt nagyon jól tudja már régóta. Bárkit szívesen meghallgatok bármikor.

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Szer. 4 Szept. - 22:07

Charles <3

Elgondolkodva játszadozom a vízcseppekkel, melyek aprócska kis csoportot alkotva lebegnek a szemem előtt, egészen addig, amíg meg nem érzem Charles jelenlétét, ahogy közeledik felém. Végigfut a hideg a hátamon és érzem, hogyan kezd el lángolni az arcom, amikor megszólít és leül mellém. Felnézek rá, és szégyenlősen elmosolyodom, mire néhány csepp magától esik a vízbe, néhány pedig Charles hatására változik hallá és csobban a kristálytiszta vízben.
- Szia! Charles... - tegezem le a férfit, hiszen nem sokkal idősebbek, mint m, így nem s várják el, hogy magázzuk őket. Maximum Westmorland, vagy Logan kér, hogy magázzuk, de hát ők már elég idősek ahhoz. Charles és köztem kb. 10 év van. Ami szerintem nem olyan sok... Sokak szerint viszont igen. Kellemetlen. Gyakran álmodozom a férfiről, és nem s sejtem, hogy vélhetőleg azért vonzódom ennyire hozzá, majd hasonló a képességünk. Persze senkinek nem mondtam még el, hogy mit érzek Charles ránt. És biztos vagyok benne, hogy ha ő tudja s, nem tulajdonít neki jelentőséget. Nagy jelentőséget. De igyekszem nem gondolni rá az ő jelenlétében és elzárni előle ezt a titkomat. Maximum annyit érezhet, hogy van valami, amit nem lát a fejemben. Vagy nem akarom, hogy láson. Persze simán lehet, hogy már tudatában van annak, hogy... Hát hogy szerelmes vagyok belé. Ha másból nem s, a testbeszédből biztosan rájön. Kitáguló pupillákkal nézek rá, arcomon lágy pír jelenik meg, és az ajkam s enyhén szét nyílik, mely piros szájfénytől csillog.
- Kivétel? Találkoztál már olyan... - soha nem szerettem kimondani a mutáns szót. Egyszerűen borzongok tőle, hogy mutáns vagyok. Hiszen ha valaki azt mondja, hogy mutáns, akkor valami undorító, borzalmas és félelmetes dolog jut az eszembe. De tudom, hogy Charles hogyan s viszonyul ehhez a témához, és Eric meg Raven s mindig azt mondja, hogy "Mutáns, légy büszke!" Persze Ravennél ezt nem értem, én nem akarnék undorító kék pikkelyes cuccban élni, mint ő. Szerintem nagyon csúnya! Minden esetre hogy bevágódjak Charles-nál, magamra erőltetem az utált szót:
- ...mutánssal, akinek más volt az alakja? - nézek mélyen a férfi szemébe, és halovány, kissé szégyenlős mosoly jelenik meg kerekded arcomon, és kíváncsiság csillan gesztenyebarna szememben. Ahogy az arcára nézek, a mosoly még ott pihen az arcán, és a tekintetében s, habár szinte érzem, hogy a haragom vonzotta ide, ami egyből elpárolgott, mikor ideért. Elég kínos, hogy bizonyára ezt ő is észrevette, bár veheti annak is, hogy megzavart. Amiért nem haragszom rá. Sőt... Nagyon is örülök!

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean Szer. 4 Szept. - 20:44

Itt a szeptember. Mondhatnánk, hogy újabb év kezdődik, bár nálunk nem kifejezetten úgy alakulnak az évek, mint máshol, hiszen nem minden diák ugyanabban az időben nyer felvételt. Most nyáron is találtunk diákokat bőven, és hát lássuk be nem épp hagyományos a tanítási rendszer. Persze vannak átlagos tantárgyak, mert a fiatalabbaknak arra is szükségük van az alapműveltséghez, de mindemellett abban is segítünk nekik, hogy elmélyedjenek a képességükben és képesek legyenek irányítani azt, amiről egyesek még félnek is néha. Azt hiszem ez a második tett, ami mindennél fontosabb és hogy itt biztonságban érezhetik magukat. Vajon hogyan érhetnénk el, hogy mindenkit megtaláljunk, hogy mindenkit megmentsünk? Szeretném, ha egyszer elérnénk ezt. Ha nyugalom lenne, és ha idővel az emberek sem félnének tőlünk. Hiszem, hogy el lehet érni, hiszen mi sem vagyunk annyira mások, csak egy kicsit térünk el, épp csak néhány apró génnel és a segítségükre lehetnénk. Nem kellene tartaniuk tőlünk. Hiszen lássuk be, nekik is jó, ha nem mélytengeri búvárok életét kell kockáztatni, ha víz alatti tevékenységre van szükség, hanem olyan valaki segít, aki képtelen megfulladni. Vagy, ha egy épület romjai alatt rekedt ember nem órák, vagy napok alatt kell kimenteni, kockáztatni mások életét is, hanem segítene olyan, aki képes átmenni a falakon és egyszerűen kihozni onnan. Egyszer el fogjuk érni a békét... egyszer!
Viszont most más dolgom van, messziről megérzem a haragot, egyszerűen vonzz, talán pont azért, mert csillapítani akarom. És most egy cseppnyi adag, egy kis formája szinte hívogat a kertből. És nem lepődöm meg, amikor pont azt a vörös kislányt látom meg, aki az egyik legnehezebb eset itt. Nagy kockázat! Eric csak így nevezi őt, de én tudom, hogy nem így van, hogy kordában tudom tartani azt, ami. Hogy élhet normális életet is.
- Jean? Akármennyire is félnek az emberek, hogy mások vagyunk tőlük, mégis ugyanakkora részünket alkotja víz, mint nekik... persze akad néhány kivétel. - mosolyodom el a végén. Akadnak persze mutánsok, akikre ez nem él, de az alapfelépítésünk mégis csak egyezik velük. Látom rajta, hogy nyomja valami a lelkét, de nem kérdezek rá nyíltan. Fiatal még, és minden bizonnyal hétköznapi problémáról van szó, ami persze egyáltalán nem lebecsülendő. Leülök mellé és finoman intek a megemelkedett vízcseppek felé, amik sorra alakulnak formájukat tekintve apró halakká és ugranak vissza a vízbe, aminek a részei.

Tárgy: Charles <3 & Jean Szer. 4 Szept. - 20:03

Charles <3

A Belső kertben ücsörgök. Szeretem ezt a helyet, mert annyira nyugodt, csendes és gyönyörű, hogy egyszerűen megnyugtatja a lelket, akármennyire is feszült, és megnyugtatja a gondolatokat, akármennyire is kavarognak az ember fejében. A vacsora pocsékul telt. Az egyik srác, Davis bevallottam nekem, hogy tetszem neki és randevút kért. Persze magával a sráccal nincs semmi gondom, jó fej és aranyos, de... Azt hiszem, egy kicsit túlságosan s nyomul, és szinte dühös lett, mikor nemet mondtam a randevúra. Nem s volt konkrét nem, egyszerűen csak egy "inkább nem", avagy "később megbeszéljük" nem. Nem s értem, miért húzta fel magát ennyire. Tuti, hogy lement az edzőterembe kondizni, meg gyúrni egy kicsit, hogy kiizzadja magából a haragot. Én pedig a bűntudatommal és a haragommal de jöttem ki, mert tudom, hogy itt mindig lenyugszom, akármennyire is felhúznak. Bár soha nem szoktam dühös lenn nagyon. Mintha a dühöm egy része egyszerűen el lenne zárva egy aprócska ketrecbe a fejemben. Persze nyilván ez hülyeség, de azért valamilyen szinten örülök neki, hogy nem szoktam őrjöngő vadállattá válni... Mint pl. Davis. Nem is tudom, mi lesz a következő találkozással. Ahogy ezen gondolkozom, a szökőkút mellett állva, észre sem veszem, hogy szép lassan apró vízgömböket emelgetek ki a kezemmel a kútból és azokkal játszom. Látszik rajtam, hogy elkalandoztam, hiszen csak lebegnek egymás mellett, néha valamelyik úszni kezd, hosszúkássá válva. Egy fehér miniszoknya van rajtam, fekete topánka és egy sárga-fehér top. Szerencsére még elég meleg van ehhez a cucchoz, de gyanítom, hogy hamarosan elő kell vennem a hosszabb darabokat, mert az idő kezd lehűlni. Aminek nem örülök...

Tárgy: Re: Charles <3 & Jean

» Jean & Charles <3
» Cain & Charles
» Charles és Lara
» Charles & Sarah
» Charles & Scott