Kayley & Jeff - Te vagy az?

Kayley & Jeff

- Ha ennyit aggódsz a külsőd miatt, akkor magányosan fogod leélni az életed. Kockáztass, hátha bejön majd. – mosolygok rá. Ki hitte volna, hogy már jól kinézni is nehéz ebben a világban, igaz? Márpedig itt ez a helyzet, és nem azért mondom, mert rosszindulatú akarok lenni, csak.. vicces. Azt hinné az ember, hogy olyan baromi egyszerű jól kinézni, de valójában ez is tud hátráltató tényező lenni, ha az ember valami komolyabbra vágyik, mint a kétórás kapcsolatok. Nem hibáztatom én őt, megértem, hogy így gondolkodik, de ha ennyit aggodalmaskodik, akkor magányosan fogja feldobni a bakancsot. Kockáztasson, egyszer nyerni fog, ha meg nem… legalább megpróbálta, az is jobb, mint a tétlenkedés.
- Örömre szolgál jóérzést okozni neked. – én komolyan nem haragszom rá, nem nézem le azért, amit tett, és amilyen volt. Az a gimi, ott mindenki olyan, amilyennek mások akarják, még én is az voltam, hiszen nem változtattam, megmaradtam az iskola bokszzsákjának. Az egy dolog, hogy a változtatás nem is nagyon sikerült volna, de nem próbáltam meg, beletörődtem a sorsomba és kész, epekedve vártam a gimi végét, a nagybetűs életet, hogy magam mögött hagyhassam azokat, akik éveken keresztül csak megkeserítették az életemet. Aztán… nem éppen olyanra sikeredett ez a kilépés az életbe, mint amilyenre terveztem.
- Ugyan, talán még bátorságom sem lett volna elküldeni. – akármilyen hülyén is hangzik, örülök annak, hogy itt van. Eleinte haragudtam rá, azért amit tett velem, mert… mert hiába csak egy gimis sztori az egész, elég rosszul eset, ezzel konkrétan megkoronázta a gimis korszakom megalázásait. Viszont mi értelme lenne még mindig haragudni rá? Nem érnék el vele semmit, csak ok nélkül utálnám, én pedig nem vagyok olyan nagyon haragos ember, egyetlen ilyen évekkel ezelőtti dolog miatt nem fogom egy életen keresztül gyűlölni őt. Nem felejtem el a dolgot, mert… mert nehéz elfelejteni, ahogyan egy iskola röhög rajtad, de már nem neheztelek miatta.
- Nem hinném, szerintem csak még jobban megaláztam volna magamat vele. – már az is elég volt, amit ő csinált velem, hát még hogy az ablaka előtt kezdjek el gitározni… na azt hiszem azt a megaláztatást már nem nagyon tudtam volna elviselni. Ez nem egy film, ahol elég néhány jól eltalált szó, és már minden rendben lesz. Ez a való élet, itt nem így működnek a dolgok, ha valami tönkremegy, az valószínűleg úgy is marad, nem segít rajta semmi. Kegyetlen ez a világ, ezt én is tudom már, de lehet benne úgy élni, hogy elviselhetőbb legyen. Én ezt próbálgatom, viszonylag sikeresen.
- Öhmm… oké, persze, akkor majd…látlak még. – mondom mosolyogva, ahogyan felállok és a két puszi után csak nézek utána, akkor ülök le újra, mikor már elment. Erre mondják, hogy a múlt örökké kísért nem? Azért nekem ebben szerencsém van. Egyrészt mert a múltam nagyon jól néz ki, szerintem sokan szeretnék, ha őket is kísértené, másrészt pedig fura, de a múltam is megváltozott. Azt hittem, hogy valami buta liba lett,aki jön az izomagy pasijával és felvásárolja ezt a helyet, mert egy butikot akar belőle csinálni. Kellemes meglepetés, hogy nem így történt, hogy normális nő lett, az pedig már csak hab a tortán, hogy képes volt az önállósodásra, vagyis, hogy inkább ezt csinálja most. Anna persze nem néz rám valami szépen, de ez most a legkevésbé sem érdekel, inkább csak eltüntetem az utolsó falatokat, és ismét kezembe veszem a gitáromat. Már tudom is, hogy miről akarok írni. Köszönöm, Kayley Sparks.

//Köszi a játékot, király volt, de ezt amúgy is tudod, és akkor a következő menetben majd Very Happy

//

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Azt sejtettem, hogy pasizás terén nem vagy otthon. - nevetek fel röviden. Azért azt nem nézném ki belőle, hogy a másik térfélre játszik, azt meg végképp nem, hogy esetleg mindkettőre. - És ha megmutatom, de nem tudom, hogy másikat tényleg érdekli-e? Azért ez... nem valami egyszerű, mert a külső így is úgy is megmarad és tettetheti bárki, hogy érdeklik a gondolataim is csak a... külsőm miatt. - na igen, hiába gondolja azt, hogy olyan könnyű gazdagnak, vagy szépnek, népszerűnek lenni, azért ez nem így van. Tudom, hogy minden bizonnyal van ami sokkal rosszabb, de ez se tökéletes. Az ember sose tudhatja, hogy ki az, akit tényleg érdekel és főleg nem tudhatja, hogy mikor botlik mondjuk valami agresszív állatba, és azért ez előfordul néha akkor, ha nő vagy. Szerencsére esetemben még nem volt rá példa, de nem is tudom, hogy hogyan kezelnék egy ilyen helyzetet.
- Köszönöm Jeff, komolyan jól esnek a szavaid és tőled ez főként nagyon jó érzés. - mosolyodom el. Komolyan mondom, hogy nagyon kedves srác és most is ő az aki engem támogat, pedig megtehette volna, hogy inkább elküld a felébe. Totál jogos és érthető lett volna a dolog. De ő nem ezt tette, hanem beszél velem és még bátorít is, nem azt mondja, hogy rossz vagyok, hogy amiért egyszer hibáztam már nem is adhat nekem másik esélyt soha az életben. Pedig én mindenképpen szeretném, szeretnék vele akár jóban is lenni, mert róla legalább tényleg tudom, hogy őszinte és azért ez kevés emberről mondható el a mai világban. Teljesen érthető, hogy ez az Anna is oda van érte, pedig gondolom nem is ismeri még annyira mélyen, de mégis érdekli, és szeretné még jobban megismerni. Igazából szerintem sok lány lenne ezzel így, ha nem lenne ilyen zárkózott még mindig, mert valahogy ezt érzem felőle, bár lehetséges, hogy nincs igazam és van amikor egészen máshogy viselkedik.
- Én is örülök neki. Azért elég rossz lett volna, ha mondjuk elküldesz innen, ha azt mondod, hogy hagyjalak békén és még mindig utálsz. - erre is lett volna esély, de ő nem tett ilyet, pont azért, mert rendes srác és én ezért tényleg felettébb hálás vagyok neki. Így se egyszerű elfogadnom a tényt, hogy így viselkedtem vele, de azzal, hogy ő így kezeli a helyzetet és nem úgy néz rám, mint arra, aki véglegesen tönkre vágta az egész életét... nagyon sokat segít vele, és talán nincs is ezzel tisztában.
- Oké, e szerint fogom hallgatni és biztosan remek lett. Talán... jó lett volna, ha akkor megmutatod. - mert nem tette ugye? Talán lett volna értelme, talán felnyitja a szemem, talán rámutat, hogy nem kéne ilyennek lennem, felületesnek és átgondolatnak. Változtam, de nem olyan áron kellett volt, hogy közben neki rosszat teszek, ez... ez baromira nem volt szép tőlem. Végül az utolsó falatot is lenyelem, és kiiszom a poharamat. - Szerintem én... gondolom van még dolgod és az én napom is valami iszonyú hosszú volt és ha ezt a cipőt nem veszem vissza a lábamra, akkor azt hiszem... képtelen leszek rá pár perc múlva már. Nem lenne jó mezítláb hazamenni. Szóval... köszönöm az ebédet, és akkor mindenképpen beugrok hozzád jó? - mosolyodom el, csak akkor tűnik el kicsit, amikor belebújok a cipőmbe. Felszisszenek kissé, de ezt most ki kell bírni, csak nem mehetek mezítláb haza, bármennyivel is kellemesebb lenne. Ha esetleg feláll, akkor kap tőlem két puszit, de ha nem az se baj, akkor is lehajolok, hogy legalább egyet adjak neki köszönés előtt, no meg persze még előtte az asztalra teszem a részemet az ebédből, ehhez mindenképpen ragaszkodom.

//*-* Szupi volt, köszönöm a játékot! Jöhet a menet a köv. fejezettel. Very Happy

//

Tárgy: Re: Kayley & Jeff - Te vagy az? Kedd 7 Okt. - 16:33

Kayley & Jeff

- Hát … nem tudom, nem igazán vagyok otthon a csajozás terén, a pasizás terén pedig még kevésbé, de… de szerintem ez a kémián múlik. Mármint te tudod, hogy ki az, akinek megmutatod az igazi Kayley-t, és ki az aki, csak a külsőt láthatja és arra csorgatja majd a nyálát. Ezt neked kell tudnod, neked kell érezned azt, hogy megbízol-e a másikban. – nem volt valami sok csajom, igazából egy volt csak, de azt tudom, hogy nem megy ilyen könnyen ez. Mármint… nincsen tesztlap, amit kitöltethetsz a pasival,vagy csajjal, hogy kiderítsd mennyire illik hozzád. Ez szerintem csak kémia ,működnie kell a dolognak, legyen köztetek szikrázás, szóval… értitek. Nem fejben dől el, hogy ki dobogtatja meg a szívedet, az agyadat bármire betudod állítani, ha azt akarod, hogy ne egyél chipset, akkor nem is fogsz chipset enni, de ha meglátsz egy lányt, dumálsz vele, és úgy érzed, hogy igen, talán ő az, benne megbízhatok, megmutathatom neki az igazi énemet, akkor nem mondhatod azt, hogy én most nem találkozom vele, mert a szív nem így működik, az mindig eléri amit akar, és soha, de soha nem hagy semmit sem elveszni, csak ha már te sem hiszel benne, persze ettől még fájhat a csalódás, érhet csalódás, de… de ha nem próbálod meg, akkor sikert sem érhetsz el. Kockáztatni kell, hogy talán megsérülünk, de az élet erről szól, nem? Aki mer, az nyer.
- Egyáltalán nem vagy rossz ember, sőt, szerintem jobb vagy, mint a legtöbben. Mindenki szokott hibázni, és valaki mindig megsérül a hibáinkban, ez van, ez… elkerülhetetlen, a lényeg az, hogy mit csinálunk ez után, és te… te megváltoztál, éled az életed, eldobtál mindent, és… a saját lábaidon állsz. Jó ember vagy Kayley, és még bátor is. – eresztek meg felé egy bátorító mosolyt. A legtöbben a helyében biztos nem így tettek volna, inkább hagyták volna, hogy úgy éljenek tovább, ahogy eddig. Mindent megkapva, bajok és csalódások nélkül, de igazi célok nélkül is egyben. Ő nem, ő változtatott, és ez nagy dolog. Tudom, haragudhatnék rá, és haragudtam is régen, de most már… nem tudok. Nehéz haragudni valaki olyanra, akit régen talán szerettél, meg aki ennyire megváltozott, szóval… minden elismerésem, soha nem tartottam őt rossz embernek, legalábbis nem annyira rossznak, mint hiszi, és a szüleim is kedvelték volna azt hiszem. Persze, találkoztak már, és mondták is, hogy szép és kedves lány, de ha egy kicsit jobban megismerik, akkor még jobban megkedvelték volna őt, ebben biztos vagyok, könnyen betudja magát lopni az ember szívébe.
- Igen, lehet, tudod mikor leültél ide, kicsit meg voltam ijedve, de nem miattad, csak… csak ijesztő, hogy rád a talál a múlt, érted? De most már nem félek, sőt, örülök annak, hogy találkoztunk, komolyan. – nem gondoltam bele abba, hogy esetleg megváltozott, azt hittem, hogy leül, jön majd az izomagy pasija és kitúrnak engem innen, mert itt akarnak ülni és kész. Na meg aztán attól is féltem, hogy mi lesz, ha felismer és… és jön megint az, hogy itt van az, akiből majmot csináltak, akivel megnyerte azt a hülye fogadást, de aztán engem is elégé meglepett, hogy felismert.
- Oh, hát… izé, persze, semmi akadálya, csak… régen írtam tudod, mikor… szóval eszerint hallgasd majd, jó? – régen azt hittem bele voltam zúgva, talán így is volt, nem tudom, de ennek fényében is írtam azt a dalt, szóval… van benne néhány dolog, ami utal arra képzelt szerelemre, amit említettem is neki, de remélem megérti, mert nem kínos helyzetbe akarom őt hozni, vagy hasonló, csak… olyan voltam régen, amilyen, azt hittem valami hülye filmben vagyok, hogy majd írok egy számot és eléneklem neki, attól meg majd minden megoldódik. De sajnos ez a való élet, nem ilyen egyszerűek a dolgok, ami elromlik, azt nem igazán lehet már megjavítani, idő kell neki.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

Ott leszek, főleg mert segít nekem és nem vagyok olyan, hogy ha azt mondtam megyek, akkor aztán még se tegyem. Az igazán nem szép dolog, én pedig ennél sokkal korrektebb vagyok mindenkivel. Egyébként is... nekem is jót fog tenni egy kis zenélés. Ritkán veszem elő a gitárt, valahogy túl ritkán is, pedig lenne hozzá kedvem, csak hát... igazából nem is tudom pontosan, hogy miért szánom rá magam olyan kevésszer, hogy játsszak. Talán az is benne van, hogy szeretem csinálni, ellenben nem akarom, hogy túlságosan megszeressem, mert akkor nem tudok majd mással foglalkozni és nem vagyok benne biztos, hogy a zenélés az én utam. Szeretnék kipróbálni először más dolgokat, aztán majd még kiderül, hogy mi az, ami igazán közel áll hozzám. Végül is erről szól az élet, amíg az ember fiatal, szeret kipróbálni mindent, amikor még lehet, később már, ha sok minden lefixálódott, akkor úgyis sokkal kevesebb lesz rá a lehetőség.
Azt pedig tényleg nem lenne jó hallani, ha tudnám, hogy én voltam az a gimiben. Persze imponáló lenne, de én... nem igazán akarom még ezt a terhet is a vállamra venni, épp elég az, amit már eddig is tettem vele. Ezzel is nehéz időnként tükörbe néznem, nem hogy még egy újabb bűn, amit felvehetek a listára. A következő szavaira csak elmosolyodom. A ritka alkalmak egyike, amikor azt hiszem kissé... zavarban is vagyok. Nem kéne, mert mondtak már nekem szépeket, de az ő esetében ez más, mert tudom, hogy őszinte és tudom, hogy nem csak azért mondja, hogy elérjen valamit és így azért ez egészen más.
- Oh hát... ez kedves, köszönöm. Csak tudod elég nehéz kitalálni, hogy ki az, akit nem csak a külsőm is érdekel, hanem az is, hogy én milyen vagyok igazán, vagy hogy mit akarok az élettől. Nem nyithatok már az elején azzal, hogy nem is tudom... mélyen belemegyek a legbelsőbb gondolataimba, nem? - vagy talán mégis? Nem is tudom. Tudjátok azt szokták mondani, hogy az az igazán jó kapcsolat, ami barátságból alakul ki, amikor képes vagy a másikkal, akár átbeszélgetni egy éjszakát, miközben nem érdekel semmi más. Nem akarsz tőle akkor még többet, csak egyszerűen jól érzed magad vele, és úgy érzed beszélhetsz mindenről, mintha csak évek óta ismernétek már egymást. Szerintem is ez az igazi, csak sajnos nekem még sosem adatott meg. Azt hiszem a legtöbbet még így is Jeffel beszélgettem úgy igazán őszintén, néhányszor a gimiben is. Időnként egyszerűen a felszínre engedtem törni az igazi valómat, ami másnál nagyon nem ment.
- Ha a szüleidhez hasonlítasz, akkor talán tényleg nem vagyok annyira rossz ember. - halványan mosolyodom csak el, de azért nem olyan vészes a dolog. Nem gondolom komolyan, nem vagyok annyira rossz ember, egyszerűen csak hibáztam és kész, mindenkivel megesik nem igaz? Egyszer majd az én életemben is eljön valami normálisabb állapot, amikor már nem érzem ennyire pocsékul magam a múltban elkövetett hibák miatt. Idővel csak túl tudok majd lépni rajta... remélem legalábbis.
- Végül is ebben igazad van. Lehet, hogy ha tudod előre, hogy jövök, akkor inkább gyorsan lelépsz. - szélesedik ki legalább kicsit a mosolyom. Azt hiszem akkor tudod igazán feldolgozni a veled történt rossz dolgokat, vagy amiket rosszat tettél, ha képes vagy már nevetni, mosolyogni rajta. Nem megy még azért igazán, de legalább próbálkozom, azt hiszem az is valami. Egy viszont biztos Anna utál, bár lehet, hogy tényleg szimplán csak irigy rám, bár ettől még nem félek kevésbé, hogy a kajámba esetleg egy kis ciánt is csempészett mondjuk. - Komolyan? És... meghallgathatom mondjuk, amikor majd meglepetés szerűen betoppanok hozzád? - végül is így fair nem? Ha én vállalom, hogy megmutatom neki, hogyan zenélek, néhány saját dalt, akkor nem olyan nagy dolog, ha egy régi szerzeményét eljátssza nekem, főleg ha már így meg is említette önként.

Tárgy: Re: Kayley & Jeff - Te vagy az? Vas. 5 Okt. - 19:14

Kayley & Jeff

A szavaira csak halkan felnevetek. Fogalmam sincsen arról, hogy mennyire vagyok megkedvelhető, az ember szerintem nem is mondja ezt el magáról, ezt mások feladata megmondani, nem? Régen elégé visszahúzódó és semmilyen voltam, most se vagyok olyan nagyon más, megmaradtam annak a csendes srácnak, aki régen voltam, de azért közvetlenebb lettem, most már tudok dadogás nélkül beszélni egy lánnyal, és nem félek attól, hogy mi lesz, ha ezt elrontom. A gimiben féltem ettől, hiszen ott nap, mint nap találkoztam velük, és így igazán könnyen lettem közröhej tárgya, ha elrontottam valamit, de itt, az életben, ha valamit elrontok, akkor… akkor nem nevetnek már ki másnap. Ez pedig nagyon jó tudni.
- Rendben, tülkön ülve várlak már most. – mosolygok rá. Nem vagyok rosszindulatú, nem feltételezem róla, hogy ne jönne el, ha már megígérte, vagy mi a szösz, de normális, ha bekúszik az a gondolataim közé, hogy mi van, ha mondjuk… mégse jön el? Nem azért mert rosszindulatú lenne, hanem csak azért, mert nem szeretne velem maradni kettesben, vagy akármi más. Na nem, mintha olyan nagyon veszélyes baltás gyilkos lennék, és nem is vagyok az a fajta srác, aki csak úgy minden előzmény nélkül rámozdul egy csajra. Nem, nagyon messze állok ettől, úgyhogy… remélem eljön és kész.
Nem mondom neki, hogy ő volt az, akiért odáig voltam a gimiben, nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát, de gondolom amúgy is rájött már a dologra. Mi tagadás, tetszett nekem a gimiben, de hát kinek nem? Aztán jött, látott és győzött, de… de nem hiszem, hogy szerelmes lettem volna belé. Ez inkább az a lehetetlen szerelem féle dolog volt, ami inkább volt vágyálom, mint valóság. Már csak azért se lehettem igazán szerelmes belé, mert akkor még most is magam alatt lennék miatta, igaz? De nem vagyok, egész jól megy a sorom, nem panaszkodhatom, csak… csak vannak dolgok, amik hiányoznak.
- Kayley, én… tudom, hogy nem vagyok valami jó a pasik szószólójának, de valamit azért tudnod kell. Soha fogsz olyat találni, akit ne érdekelne a külsőd. Mármint… tökéletes vagy, érted? Minden pasi arról álmodozik, hogy majd egy olyan nő mellett kelhet, mint te. Ne olyat keres, akit nem érdekel a külsőd, hanem olyat, akit nem csak az érdekel. – nem hinném, hogy olyan nagyon nehéz lenne találni olyat, aki ne csorgatná órákon át a nyálát a látványára. Viszont az is igaz, hogy a legtöbb pasi nem gondol bele abba, hogy milyen lenne, ha mondjuk nemcsak egy alkalom erejéig ismernék meg egymást.
- Mintha a szüleimet hallanám! – képtelen vagyok nem vigyorogni. Mindig ők mondták ezt a ”mindegy, csak neked legyen jó” dolgot. Mondjuk, ez a dolguk, nem? A szülőnek azt kell néznie, ami a gyerekének a legjobb, éppen ezért voltak a szüleim rendkívül jók. Nem csak, mint szülők, hanem, mint emberek is. Önzetlenek voltak és kedvesek, ugyanakkor szigorúak is tudtak lenni, de megértettek engem, és örültek a sikereimnek. Fura módon jobban örültek annak, hogy meséltem nekik Kayley-ról, mint a matekversenyen megszerzett első helyemnek. Életre akartak nevelni, csak nem voltam valami jó benne, és elmondhatatlanul örültek annak, mikor nem a suliról beszéltem, hanem… hanem valami olyanról, ami tényleg az élethez tartozik.
- Én szeretem a meglepetéseket. Ez az egész… mármint a találkozásunk is kitudja milyen lett volna, ha tudjuk előre. – jó ez így, én szeretem az életemet, azt, hogy soha nem tudom mi lesz két perc múlva. Talán besétál a nagy szerelmem azon az ajtón, vagy talán már be is sétált, csak vak vagyok észrevenni. Az élet pont így jó, nem lehet csalni benne, akármilyen népszerű is voltál a gimiben… nem kivételez veled az élet, nem úgy, mint az emberek. – Igen… azt hiszem. – vagy inkább irigy, de végül is a kettő most egyre megy, igaz? Biztos fura lehet neki, hogy eddig ő volt az egyetlen lány, akivel beszélgettem itt, erre belibben Mrs. Tökély, és többet beszélek vele néhány perc alatt, mint vele évek óta. De mit tehetnék? Kayley az… Kayley. – Mondhatni, személyes tapasztalatok, érzések… képzeld, régen még rólad is írtam egyet. – mondom vidáman mosolyogva. Akkor ez vérciki volt, még akkor is, ha csak én tudtam a dologról, ma már… inkább csak vicces.

Tárgy: Re: Kayley & Jeff - Te vagy az? Vas. 5 Okt. - 11:06

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Köszönöm! Rendkívül figyelmes vagy! - mint régen is. Ezért mondom, hogy igenis simán kedvelhető volt akkor is, és most is, csak hát én voltam az, aki ezt rohadtul elszúrta, én voltam az, akinek nem kellett volna a büszkeségét, meg a népszerűséget előre helyezni. Igenis lehetettem volna kevésbé önző, mert amit tettem ellene az életem legcsúnyább húzása volt és valahogy tényleg szeretném jóvá tenni. Miatta és a saját lelki békém miatt is, mert jelenleg az nagyon nincs meg sajnos.
- Köszi! Pár nap múlva jelentkezni fogok akkor nálad, de nem mondok persze napot, csak... szóval majd betoppanok. - azért szerintem sejtheti, hogy eszem ágában sincs visszakozni. Tényleg szeretnék elmenni hozzá, és meg is fogom tenni. Persze jöhet közbe valami, vagy én is lehetek elfoglalt, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom majd oldani, hogy fogok rá időt szakítani, mert szeretnék és ha valamit nagyon akarsz, akkor azt meg teszed. Olyan nincs, hogy valami nem sikerül... ezt csak azok mondják, akikben nincs elég akaraterő ahhoz, hogy tényleg meg is lépjék azt, amire a céljaik eléréséhez szükség van. Mint ahogy én is vállaltam, hogy a nehezebb utat választom és eddig még sikerült nem feladni.
A következő szavaira viszont inkább csak nyelek egyet és nem tudom, hogy mit mondhatnék rá. Talán az a jobb, ha nem mondok semmit, talán mindenki úgy jár jobban, ha csendben maradok, hiszen... mégis csak értem én, amit mond, vagy legalábbis sejtem, hogy miről lehet szó... rólam. Mert hát ki volt a kamaszkorában más, ha nem én, aki elcsavartam a fejét. De nem hiszem... tényleg csak valami kamaszkori képzelgés volt, akkor aztán még rémesebben érezném magam, ha tényleg szerelmes volt, én meg összetörtem a szívét az álmaival, meg mindennel együtt. Rémes ember voltam! Rémes! A kérdése térít magamhoz, de meg is rázom a fejem a hallatán. - Nem igazán. Tudod a gimiben sok volt a felületes kapcsolat és a felületes ember... aztán most meg már egy ideje azzal vagyok elfoglalva, hogy az életemet egyengessem, meg egyébként is elég nehéz olyat találni, akit nem a külsőm érdekel. - finoman vonom meg a vállam. Na igen, volt pár csalódásom. A legtöbbeket nem pont az érdekelt, hogy én milyen vagyok, és ez azért elég kellemetlen tud lenni, de hát mégis mit vársz, ha egyszer te is volt, hogy így viselkedtél? Aztán a gimi... akármennyire is népszerű voltam, a legtöbb barátságom felületes volt, és azért nem kellemes élmény, amikor az évzáró bál azzal indul, hogy látod a pasidat a legjobb barátnőddel smárolni a kocsija hátsó ülésén és mindezek után muszáj vagy végig jó pofizni az egész estét, mert különben esélyed sincs arra, hogy te legyél a bálkirálynő. Mint mondtam a népszerűek élete sem olyan könnyű.
- Dehogy baj! Az a lényeg, hogy te jól érezd magad. - tőlem akár itt is beszélhet a levegőnek, bár tuti lenne, aki furán nézne rá, de szerintem az a fontos, hogy az ember fel tudja dolgozni a veszteséget, nem az a legfontosabb, hogy mindezt hogyan teszi. Amíg nem hiszi azt, hogy a szülei élnek, vagy nem hallja a fejében mondjuk a válaszukat, addig szerintem semmi gond nincs.
- Néha azért nem lenne rossz egy-két apróságot előre tudni. - mosolyodom el finoman. Na igen, jobb, ha fel tudsz készülni a nehézségekre, mintha csak úgy kérés nélkül az arcodba csapódnak. Az azért határozottan kellemetlen tud lenni, de hát nem szólhatok egy szót sem. Az élet már csak így működik, meglepetések sorozatából áll és mindig csak az a kérdés, hogy milyen nagy lesz az a bizonyos meglepetés, vagy hogy jó vagy rossz. - Eszméletlen módon utál. - nézek a távolodó lány után egy félmosollyal. Úgy trappol, hogy ha gyenge lenne a padló és lenne alattunk pince, akkor már simán beszakadt volna, de így egyelőre marad itt és hoz nekünk kaját. Igazából próbálok nem gondolni arra, hogy vajon mit művelhetett a kajával, vagy is jó eséllyel inkább az enyémmel, így jobb lesz mindkettőnknek. - És milyen dalokat írsz? Az élet nagy dolgairól? - valahogy ezt nézem ki belőle, hogy a szövegei olyan sokat mondóak és filozofikusak lehetnek. Biztosan tetszenének nekem.

Kayley & Jeff

- Rendben, akkor majd kimosom a zoknijaimat. – mosolyodom el szélesen. Igaz, ami igaz, a szüleim valóban nem úgy neveltek, hogy hagyjak szét mindent, rendre tanítottak meg, mindig is rendben tartottam a szobámat, bár takarítani én se szerettem, de például a képregény gyűjteményemet naponta tisztogattam meg. Mint minden béna és láthatatlan srác, én is imádtam a képregényeket, a mai napig ott vannak a polcon. Nem is tudom miért voltam annyira oda ezekért… talán mert néhány főszereplő benne pont ugyanolyan volt, mint én, legalábbis mielőtt szuperhőssé váltak volna. Azért örültem volna annak, ha én is szuper erőt kapok, de nem jött be a dolog, be kell érnem ezzel, egyszerű ember vagyok és kész.
- Király, várj egy pillanatot, mindjárt felírom… - mondom, ahogy gyorsan felvésem az egyik előttem lévő papírfecnire a címem majd felé nyújtom. – … és itt is van! – nem is igazán tudnék egynapos programokat szervezni, az a nagy igazság. Nincsenek barátaim és ismerőseim, akikkel elmehetnék mondjuk kirándulni, és a szüleimhez se mehetek el ebédre, szóval… igazából otthon vagyok egész nap, ha nem épp az utcán zenélek, de azt is csak a lakás környékén, szóval simán kiszúrna, ha éppen nem otthon lennék, hanem gitárral a kezemben az utcán. Még véletlenül sem akarom őt megváratni.
- Hát… nem tudom, talán egyszer, de az… inkább valami kamaszkori képzelgés volt. Úgy igazából még soha. – egyáltalán honnan tudhatod, hogy szerelmes vagy? Ehhez nincsen kézikönyv, csak érzed és kész, nem? Kamaszként egyszer azt hittem szerelmes vagyok, de… de nem is tudom, inkább csak az akartam lenni. Vagy… nem, tényleg fogalmam sincsen, de a szerelem egy jó dolog, igaz? Az a kamaszkori képzelgés pedig elég csúnya véget ért, úgyhogy… áh, mindegy is. Nem siettethetek semmit és senkit, ha megérdemlem, akkor úgyis befog következni, igaz? – Na és te? Nem fogott meg senki?– neki azért jóval több kapcsolata lehetett, mint nekem, talán volt már olyan is, aki képes volt őt megfogni, akivel… akivel hosszabb távra is tervezett.
- Nem, az még nem volt meg, de a sírjuknál szoktam beszélni, az… az nem baj, igaz? A filmekben is folyamatosan ezt csinálják. – ez csak egy érv, hogy nem bolondultam meg, ha még az is fura lenne. Nem tartom magamat őrültnek, én csak… szeretném őket közel tudni magamhoz, még akkor is, ha tudom, hogy már soha nem láthatom, vagy érinthetem egyiküket se meg. Hiányzik anyám főztje, hiányzik ahogyan apa kiselőadást tart a lányokról, mint régen, mikor először mondtam el nekik Kayley nevét. Hiányoznak, és én… túl korán vesztettem el őket.
- Az élet útjai kifürkészhetetlenek, igaz? – mosolygok rá. Mert a szavaiból ez jött le nekem. Való igaz, hogy nem tudni mi lesz a következő nap, vagy egy héttel később, mert az élet igazából nem más, mint meglepetések sorozata, a kérdés csak az, hogy miként reagálunk rájuk. Vannak kellemes és kellemetlen meglepetések, de… de semmi nem történik ok nélkül, ahogy mondani szokás. De ez szerintem nem így van. Én nem hiszek a sorsban, vagy Istenben. Egyszerűen csak… megtörténnek dolgok és kész, nem kell ebbe jobban belegondolni, felesleges, csak belefájdulna fejünk. Lesz, ami lesz, majd hozzászokunk és kész.
A kérdésére Anna felé nézek, aki viszont… elég furcsán néz vissza, talán mégsem olyan jó ötlet beleenni abba, amit ő hoz ki nekünk… - Majd mindjárt jön… - mire ezt kimondom, nagyjából akkor érkezik meg Anna, kezében két tányérral, ami zöldséggel van tele, meg valami hússal, amit meg nem mondok most, hogy milyen, de elég jól néz ki. – Kösz… - mondom halkan Annának, aki azonban ezt már nem hallhatja, mert úgy trappol el, mint annak a rendje.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

Ez már csak ilyen, akármit is csinál jó eséllyel rosszul fogom érezni magam, főleg hogy azért van egy-egy olyan megjegyzése, ami sajnos ezt eredményezi. Jó lenne, ha nem így lenne, jó lenne, ha... nem elmúlna, de sajnos nem tudok mit tenni vele, így érzem magam és kész. Nem volt szép tőlem, amit tettem, és utólag sajnos már vissza se csinálhatom, pedig tényleg nagyon-nagyon szeretném. Próbálom inkább valahogy helyre hozni, ha ez még egyáltalán lehetséges valahogy. Remélem, hogy azért igen, segítek neki dolgokban és mondjuk úgy, akkor én is jobban érzem majd magam és neki is jobb lesz, szóval mindenki jól jár. Könnyebb lesz reggel a tükörbe nézni és társai.
- Ha úgy érzed magad, akkor bátran, bár azért annak nem örülnék, ha koszos zoknira bukkannék a kanapé párnája mögött. - szélesen mosolyodom el, ebből látszik,hogy értettem én, hogy csak egyszerűen viccel, de na... azért nem kell totál összekapnia a lakását és két napig takarítani csak azért, mert betoppanok hozzá valamikor előre láthatóan. Nem szeretnék semmi durvába botlani, de nem nézem ki belőle, hogy olyan rendkívül rendetlen lenne és mindenféle koszos ruhákat szétszórva hagyna a lakásában. Ő valahogy... annál pedánsabbnak tűnik, meg szerintem a szülei is úgy nevelték, hogy azért az alap dolgokra igenis figyeljen oda.
- Végül is... nekem így is jó, akkor csak adj egy címet és betoppanok, amikor úgy van időm. - bólintok egy aprót. Azért nem akarom én semmiben se megzavarni, meg ha épp nincs otthon az is kellemetlen tud lenni, de maximum majd úgy készülök, hogy ha más nem, akkor megvárom az ajtó előtt pl. Viszek párnát a hátszóm alá, vagy valami. De gondolom azért, ha így beszéltük meg, akkor nem fog egész napos programot betervezni valamikorra, hogy csak azért se legyen otthon, ha megyek. A válasza viszont azért talán picit meglep? Nem is tudom, a legtöbben arra vágynak, hogy valami nagyot érjenek el, nem arra, hogy szerelmesek legyenek, az valahogy az élet alaptartozéka nem? - Még sose voltál szerelmes? - vagy csak épp aktuálisan a jövőre tekintve érti ezt. Nem tudom, de persze nem kötelező válaszolni, egyszerűen csak kicsúszott a kérdés. Én igazából nem is tudom, hogy voltam-e. Persze voltak a gimis kalandok, meg volt már pár pasim, de a fene tudja... azt hiszem az a nagy szenvedélyes, nem tudsz a másik nélkül létezni dolog valahogy kimaradt az életemből. Igazából gondolkodtam már rajta, hogy talán nem is vagyok erre alkalmas, az ilyen nagy szerelmek nem valók mindenkinek és én pont azok közé tartozom, akiknek nem, ennyi.
- Amíg nem kezdesz el beszélni az üres székekhez, tényleg nincs gond. - mosolyodom el. Gondolom... remélem, hogy ilyesmit még tényleg nem csinált. Nem tudhatom persze. Az azért más, ha valaki a szülei sírjához megy ki és ott beszél velük, elmeséli a napját, meg ilyesmi, de azért itt fura lenne, ha a levegővel társalognak, na akkor biztos, hogy sokan furán néznének rá. Így nem hiszem, egyszerűen csak kedves dolog, hogy ennyire kötődött hozzájuk, hogy most nem tud meglenni nélkülük és ragaszkodik a helyükhöz. Ez csak szimplán emberi. Én nem is tudom, hogy mit tennék, ha a szüleimnek valami baja esne... szerintem képtelen lennék kezelni.
- Talán majd más lesz és menni fog. Sose tudhatod, hogy mikor áll be változás az életedben. Látod én is próbálkozom, eddig még nem sok sikerrel, de... majd meglátjuk. - bátorítóan mosolyodom el, miközben a levesemet lassan kivégzem. Tényleg finom volt, nagyon is. És szerintem ő is érhet el sikereket az életében, ha igazán akarja, no meg akkor, ha egy kicsit jobban hisz benne. - Nos mi a második? - és akkor most jön majd újra a gyilkos tekintet Annától... a végén még megszokom.

Kayley & Jeff

- Aha… mondjuk ez végül is igaz. – mosolygok rá. Nem akarom én, hogy rosszul érezze magát, és ha a szavaim miatt így van, akkor be is fogom a számat. Én csak azt akartam mondani, hogy nem éppen úgy emlékszem a dolgokra, ahogyan ő. Aztán persze lehet, hogy én nem láttam jól a dolgokat, de… de én azt mondom, amit megéltem. Persze, kedvelt engem, és én is megkedveltem őt, sőt, azt hiszem még bele is zúgtam, de aztán jött a pofon, és hát az… észhez térített. Mármint a gimi nem egy gyerekmese, ahol majd a legkisebb, vagy esetemben legbénább kis srác elnyeri a királylány kezét.
- Az szuper lenne, kösz, tényleg. – kedves tőle ezt, én pedig értékelem a gesztust. Igazából… nem is tudom, hogy lennék azzal, hogy ő kísér el. Erősen kétlem, hogy bárki is azt hinné, hogy mi együtt vagyunk, viszont mivel Kayley nagyon segíteni akar… hát, nem is tudom, ha mondjuk távolabbról hallgatja a dolgot, akkor oké, de tényleg nem szeretném, ha miatta vennének fel bárhova is. Tudom, hogy sokak szerint kár ezen aggódnom, de sajnos a legtöbb férfitársamat nem éppen az agya vezérli, szóval ha meglát egy jó nőt, akkor mindent megfog tenni, hogy még többet lássa, a bátrabbak rá is mozdulnak.
- Szóval akkor dobáljak szét néhány cuccot, mielőtt jössz? – persze, csak viccelek, ezt láthatja is a mosolyomból. Nincsen azért nekem olyan hatalmas rend a lakásomban, bár igen kevés cuccom van, szóval nehéz őket széthagyni, de meglepően nagy rendetlenséget tudok magam után hagyni, ha hullafáradtan érek mondjuk haza. Azért nem mondom, hogy olyan nagyon kipucolnám a lakást a látogatása miatt, de azért rendbe szedem majd, ahol a vakolat lehullott, majd néhány poszterrel eltakarom, úgyis van egy csomó még kamaszkoromból, amit nem raktam fel soha. Nem éppen valami jó emlék a kamaszkorom, de csak a gimi miatt, azokat a posztereket, meg még a szüleimtől kaptam, szóval… ott a helyük, kirakom majd őket.
- Én reggeltől olyan kora estig ráérek, szóval… mit szólnál, ha mondjuk nem beszélnénk meg semmit? Így lehetne simán meglepetés is a dolog. – azokból most úgyis nagyon kevés van az életemben. Persze, ha ragaszkodik hozzá, akkor beszélhetünk valami időpontról, de mivel én az esték kivételévek bármikor ráérek, így igazából nekem se jelentene gondot alkalmazkodni hozzá, és az is benne van a dologban, hogy… hogy ha időpontot beszélünk meg, akkor az olyan, mintha kötelező lenne eljönnie, ellenben azzal, ha nincs megbeszélve semmi. Akkor jön, ha akar, és nem, ha nincs kedve hozzá.
- Hát… szerelmes akarok lenni, találni egy gyönyörű lányt. Tudom, szörnyen sablonos, de… de csak erre lenne szükségem. – na igen, valószínűleg minden második ember erre vágyik, de… de én tényleg ezt akarom. Egy gyönyörű, kedves, jó fej lány, aki egyszerre a szerelmem és a legjobb barátom. Mindig is valami ilyenre vágytam a gimiben, csak akkor ez egy vágyálom volt, most talán több esélyem van arra, hogy sikerüljön. Persze, tudom, nem lehet siettetni a dolgot, mert ha meg kell történnie, hát meg fog, de… de azért nem lenne rossz, ha minél hamarabb megtörténne. Nem kell pénz, vagy hírnév, én csak… nem akarok egyedül lenni.
- Örülök, hogy így látod, sokan kicsit furán néznek rám emiatt. – persze, elég idegesítő lehet, ha sehol nincs hely, erre egy teljesen üres asztalhoz nem ülhetnek le. Megtudom őket érteni, mert nem tudnak semmit sem, és sajnálom is a dolgot, de… szóval nekem ez fontos. Nincs urnám, el vannak temetve, nem akartam nekik hamvasztást, nem is tudom miért. Kiszoktam járni gyakran a temetőben, hogy rendben tartsam a sírjukat. Talán pont azért ezt választottam, mert így… beszélhetek velük. Tudom, hülyeség, de jó érzés odaállni a sírjuk elé és elmondani, hogy mi is a helyzet.
- Persze igazad van, csak… csak én nem igazán tudom a dolgokból a legtöbbet kihozni. Nem tudom, valahogy soha nem ment. – rántok egy aprót a vállaimon. Talán az önbizalomhiány miatt, talán valami más játszott szerepet benne… fogalmam sincs, de az biztos, hogy soha nem én voltam az, aki mindenből a maximumot hozta ki. Kezdve a sporttól a lányokig. Hamar feladtam a focizást, nem volt olyan alkatom, hogy élvezzem is, és ki szeret folyamatosan a földön fetrengeni, miközben mindenki rajta röhög? A csajok pedig… na az volt az a pont a gimiben, amire ha így visszagondolok, akkor furcsállom, hogy nem ástam el magamat ott helyben.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

Ez igaz, senki sem lehet tökéletes, de attól még nem kellemes érzés, hogy csak azért hiszik, hogy valakinek fenékig tejfel az élete, mert jobb körülmények közé született. Azért láttam már nem egyszer olyat, hogy egy átlagos családban szerető szülők között sokkal jobb élete volt valakinek, mint annak, aki mindent megkapott, csak épp a legfontosabbat a figyelmet és a szeretetet nem. Ott volt Maggie, az egyik barátnőm még a gimiben. Az apja ügyvéd, az anyja cukrász, mindketten elég sokat dolgoztak és én voltam az, aki láttam Maggie arcát, amikor a győztes úszóbajnokság után nem volt ott senki sem a lelátón, hogy gratuláljon neki. Szerintem simán elcserélte volna a népszerű életét cserébe azért, ha jobban odafigyeltek volna rá. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy ritkán kapod meg a tökéletes életet, vagy talán inkább sosem.
- Fiatalság... bolondság, tudod. - ez nem magyarázat, tisztában vagyok én is vele. Egyszerűen csak... nem tudom azt hiszem meggyőzni, hogy tényleg kedveltem, csak akkor és ott nem tudtam ezt igazán figyelembe venni. Az a baj igazából, hogy fontosabb volt nekem az addig kialakított életem és e miatt, képtelen voltam jó döntést hozni. Ha most lenne ugyanez a helyzet vállalnám gond nélkül a rossz következményeket is, de akkor... túl fiatal voltam hozzá és egyszerűen nem ment. Önző voltam, ez erre a legjobb szó, és utólag nem tudok már rajta változtatni.
- Oké, ha valamit megtudok, akkor mindenképpen beszólok, vagy ha netán itt is vagy, akkor kifejezetten itt szólok neked, jó?- nekem az sem gond, hogy jövök szépen és én adom meg neki a címet, meg a nevet, akit keresni kell. Mondanám, hogy akár el is kísérem, de nem hiszem, hogy okos ötlet lenne. Mert hát kétlem, hogy pont előttem akar felvételizni, arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal abból csak azt hinné, hogy befolyásolni akarom a végkimenetelt, pedig ez aztán végképp nem fordult meg a fejemben.
- Ha túl nagy a rend, akkor már olyan, mintha nem is lakna ott senki, mint egy múzeumban, az se jó. - mosolyodom el. Oh, nem várom én el tőle, hogy állati nagy rendet varázsoljon, csak azért mert elmegyek hozzá, amúgy is ő tesz nekem szívességet azzal, hogy meghallgat, aminek nagyon örülök. Az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy ezek után ne menjek el hozzá, hiszen segít nekem, akkor meg miért tenném, bár gondolom ezt is foghatjuk arra a már említett önbizalom hiányra. - És mikor lenne jó neked? Mármint nem akarok én hirtelen rád telepedni, csak ha nincs telefonod, jó előre egyeztetni. - én most még tudok alkalmazkodni, amíg nincs melóm, a sulim meg esti, szóval többnyire napközben ráérek, meg mondjuk hétvégén is, tudok hozzá simán alkalmazkodni.
- De valami csak van, amire vágysz nem? Mi az a kevés? - talán nem kéne faggatnom, de érdekel, tényleg. Azt pedig próbálom nem felvenni, amit a gimiről mond. Az a baj, hogy ha folyton csak ezeket a részeket hallom ki a szavai közül, annak rossz vége lesz, csak újra és újra rosszul érzem majd magam, ami azt hiszem egyikünknek se lenne jó, mert elvenné a lelkesedésemet, pedig örülök neki, hogy találkoztunk és hogy rendesen tudunk beszélni... ezek után is.
- Szerintem ez totál érthető, hogy ragaszkodsz ehhez a helyhez, mert hozzájuk kötöd és szép dolog is. - nem kell, hogy e miatt hülyén érezze magát. Mindenki máshogy kezeli a veszteséget és szerintem nincs azzal gond, hogy ő így. Nem hordja magával urnában a hamvaikat és ülteti le őket a székhez, hogy aztán beszéljen hozzájuk. Na az lenne a felettébb fura, amíg ilyesmit nem látok tőle, addig az, hogy az asztaluknál eszik... egyáltalán nem nagy dolog. - Akkor ezt csináld, de látod ezért kell megpróbálnod ebből kihozni egy kicsit többet. - értem én, hogy nem szívesen menne megint suliba, hiába, hogy most biztosan más lenne már a helyzet, de totál világos, miért érzi így. Viszont akkor abból kell kihozni a legjobbat, ami adott, a zenéből, és szerintem ha tényleg megpróbálja, akkor menni is fog. Kereshet többet, ha akar lehet híresebb, ha nem, akkor persze nem muszáj. Az a fontos, hogy azt csináld, amit szeretsz, de az sem jó, ha ebből nem tudod kifizetni a kaját, meg a lakbért. A kettőnek valahogy együtt kell meglennie, akkor van meg a tökéletes élet, meg az álommeló.

Kayley & Jeff

- Senki sem lehet tökéletes. – nem is mondtam soha, hogy az lennék, ezernyi hibám volt és van most is, annyi különbség van a kettő között, hogy most már nem dörgöli ezt mindenki az orrom alá. Értem én, hogy a népszerűség se egyszerű, de nem fog megszakadni a szívem a focicsapat kapitányáért, mert a szülei kevesebbet foglalkoztak mondjuk vele, mint az átlaggal. Oké, elég szomorú az, ha az ember szülei így állnak a gyerekükhöz, de ettől nekem még nem lesz jobb. Elég sok rosszat kaptam tőlük, nem tudom őket sajnálni, ez van. Szerencsére egyikükkel se találkoztam azóta, bár… bár jó eséllyel rám sem ismernének szerencsére.
- Na igen, ebben igazad van, az ember elégé… fura tud lenni. – nem akartam azt mondani, hogy kegyetlen, így marad inkább a fura. Persze, nem azt mutatja ki, amit érez, de… de attól még ugyanúgy rossz marad és kész. Ha azt mondja, hogy kedvelt, hát elhiszem neki, de nem tudom azt is elhinni neki, hogy olyan nagyon kedvelt volna. Értem, amit mond, de akkor sem bánsz így a másikkal, ha… ha kedveled. Legalábbis a normális emberek semmiként sem, én még azokkal sem bántam így, akiket legszívesebben egy lapáttal vertem volna agyon. Szóval, ha ezt nézzük, akkor… kedves, amit mond, csak nem éppen igaz.
- Rendben van, így… így köszönöm a segítséget! – mosolygok rá, majd a kérdésére kissé zavartan nyúlok a nyakamhoz. – Hát… nincs, telefonom az nincs, de ha szólsz Joey-nak, akkor biztos elmondja, itt vagyok minden reggel. – nem is tudom miért nincsen telefonom. Nem vagyok olyan fontos ember, hogy akárcsak egy valaki is keressen, szóval soha nem gondoltam arra, hogy kéne, arról nem is beszélve, hogy az is pénz, nekem meg csoda, ha hónap végére marad két dollárom, amiből vehetek…semmit. Szóval igen, elégé nagy szükségem lenne a pénzre, és egy ilyen lehetőséget nem fogok visszautasítani… feltéve, ha tényleg nem miatta vesznek fel, már ha felvesznek ugye.
- Nem olyan vészes amúgy, próbálok rendet tartani, meg minden, csak hát… szóval nem igazán szokott senki sem látogatóba jönni. – igazából van egy konyha meg fürdőszoba, és egy hálószobának nevezett nappali, szóval… nem éppen nagy, tetőtéri lakás is, bár én imádok oda kiülni az ablakba. Nem vagyok rendetlen, soha nem voltam, de azért nekem is vannak rosszabb napjaim, és olyankor hajlamos vagyok rendetlenséget hagyni magam után, de majd maximum még nagyobb rendet teszek, ha Kayley jön. Már ha jön, mert… mert akár az is lehet, hogy semmi kedve a dologhoz, csak nem akar megbántani.
- Oh, hát azért nem éppen. Fogalmam sincsen, hogy mit akarok az élettől úgy igazából, de beérem kevéssel is. A gimi meg… oké, hogy nem számít, de azért nem lett volna rossz, ha mondjuk nem szenvedésként kellett volna megélnem. – mosolygok rá. Erős túlzásnak érzem azt, hogy tudom mit akarok az élettől. Van munkám, bár nem valami nagy szám, viszont az élet… nos, gőzöm nincs mit akarok tőle. Először mondjuk nem ártana, ha végre találnék valami lányt, akivel mondjuk lehetne családom, szóval… szóval értitek, egyszerű dolgokra vágyom, még ha kicsit mesebeliek is. Nem én vagyok a csajozás nagymestere, szóval ez így egyelőre elégé reménytelen ügynek tűnik.
- Egy kicsit, igen. Joey jól ismerte őket, úgyhogy úgymond kibérelhettem ezt az asztalt. – tudom, hogy nem jönnek vissza a szüleim, és hogy hülyeség az, hogy ennél az asztalnál ülök minden reggel, de… de nekem ez fontos. Nem sok minden maradt rám a szüleimtől. A legtöbb cuccukat el kellett adnom, hogy fizethessem a tartozásokat, amik maradtak, azokat pedig segélyszolgálatoknak adtam oda, mert ez volt benne a végrendeletükben. Igazából semmin nincs tőlük néhány családi albumon kívül, úgyhogy… jó érzés ide leülni, tudni, hogy évekkel ezelőtt ők is itt ültek minden egyes reggel. – Nem, nem igazán. Nincs is rá pénzem, és… már nem is vágyom rá, tudod? Szeretek zenélni, nem akarok már épületeket tervezgetni.– eleinte nagyon rosszul éreztem magamat, mégiscsak az álmaim omlottak össze. Aztán ahogy telt az idő, úgy nyugodtam én is bele a dologba, és egy idő után már nem éreztem azt, hogy… rossz úton járok. Belenyugodtam a sorsomba, szeretek zenélni, szívesen csinálom ezt, egy asztal felett görnyedni pedig… nos, az a legkevésbé sem vonz már engem. Tudom, hogy sokaknak van diplomájuk, de szerintem nem ettől lesz valaki több, mint a másik. Régen azért is akartam ezt, mert… mert megakartam mutatni azoknak, akik kritizáltak, hogy én igenis jobb vagyok, mint ők. Gyerekes, tudom, de akkor is így volt. – Na meg aztán… egy életre elegem lett a suliból. – nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Akár gimi, akár nem, soha többet nem akarok iskolát látni.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Igen az előítélet elég rossz dolog. - biggyed le kissé a szám. Na jah igaza van, neki rosszabb volt ez nem kérdés, de a népszerű embereknek se mindig egyszerű. Nehéz nemet mondani és még nehezebb normálisan hozzáállni az élethez, és az se jó, ha az embernek mindene meg van, mert ha kikerül a való életbe, akkor hirtelen sok pofon éri, arról már nem is beszélve, hogy volt azért nekem olyan barátnőm, akiről én tudtam, hogy milyen családi háttere van. Népszerű volt és sokan szerették, csak azt nem vette senki észre, hogy a meccsein soha nem volt ott egy szülője sem, hogy egyedül vacsorázott, mert az apja késő estig melózott, az anyja meg szórakozott a barátnőivel és őt szinte a házvezetőnő nevelte fel. Azért ez se kifejezetten kellemes élet, nekem legalább normális szüleim vannak.
- Nem tudod Jeff, hogy mennyire kedveltelek... nem mindig ugyanaz, amit az ember kimutat, mint az, amit érez. - finoman vonom csak meg a vállamat, aztán ejtem vissza. Na igen, ez egyáltalán nem egyszerű, és akkor még finoman fogalmaztam. Tényleg megkedveltem, de sajnos képtelen voltam azt az utat választani, hogy elvágjam magam mindentől miatta. Talán, pár hét múlva már ment volna, de az sem biztos. Talán ez az egész nekem is kellett, hogy változni akarjak, hogy érezzem azt a fene nagy bűntudatot ahhoz, hogy mást próbáljak meg. Tudom, hogy nem lehet valami kellemes neki, hogy az kellett a változásomhoz, hogy neki rossz volt, de... e téren hálás lehetek neki, és nem csoda, ha szeretnék neki segíteni, duplán is ez a dolgom.
- Egy felvételit simán, és ígérem, nem fogok közben járni az érdekedben meg semmi jó? Van számod, ahol el tudlak érni, ha jutottam valamire? - gondolom az otthoni, mert olyan hordozható verzió még nekem sincs. A szüleimnek telne rá, de valahogy nem fogott meg. Minek magaddal hordozni állandóan egy telefont? Hol van akkor a személyes szféra? Teljesen jó nekem a vonalas, ami a lakásomban van, ott a rögzítő, ha valami fontos van, akkor vissza tudom hívni azt, aki keresett.
- Kis helyen is elférek. - mosolyodom el. - Egyébként az én lakásom se túl nagy, úgyhogy biztos jó lesz. - nem akarom, hogy kisebbségi komplexusa legyen. A jelenlegi lakásom egészen apró, de nem érdekel, mert az enyém, én fizetem egyedül a lakbért és ez valahogy nagyobbá teszi a szememben, többnek... meg minden. Van egy kis szobám, meg a pici nappali és konyha egyben, egy fürdő. Semmi se valami kiemelkedően méretes benne, de nekem pont elég ahhoz, hogy jó legyen, mert csak rajtam múlt, hogy fenn tudjam tartani és az én dolgom, hogy berendezzem és olyan igazán... Kayleys legyen. Nem hiszem, hogy az övével gond lenne. Figyelmes és pedáns srácnak ismertem meg, úgyhogy attól nem félek, hogy ne lenne rend és tisztaság, más pedig mi kéne még? Nem kell minden lakásban akkora hely, hogy keringőzni lehessen benne. - Nem muszáj becsuknod, de kedves tőled. - tényleg, mondtam én, hogy rendes, érthető, ha ez az Anna annyira érdeklődik felőle, de jól gondolja, nem lenne értelme, attól még ugyanúgy tudja, hogy nézek ki, de bízom benne, hogy nem az alapján mondana véleményt. És ha nem jó, akkor őszintén megmondja, hogy nem jó.
- Köszönöm Jeff! Ha belegondolsz te már most többet értél el, mint én. Van munkád, tudod, hogy nagyjából mit szeretnél az élettől... látod nem számít, hogy az embert ki volt a gimiben. - persze akkor és ott az ember azt hiszi, hogy csak a gimi számít, ha nem vagy népszerű, ha nem hagynak elég üzenetet az évkönyvedben, ha nem tudják a neved, akkor az egész életed semmit sem ér, de a suli csak egy apróság, egy kezdet. Élvezd ki, de azért gondolj rá, hogy az igazi dolgok még várnak rád a való életben, amikor már nem érdekel senkit, hogy ki a focicsapat kapitánya, vagy hogy ki volt a bálkirálynő, akkor már csak az a fontos, hogy mit teszel le az asztalra és mennyit gürizel érte, hogy elérj valamit. Jó persze vannak, akik mehetnek surranó pályán, de... azért ők vannak kevesebben.
- Megértem, otthonos hely és gondolom rájuk emlékeztet igaz? - mármint a szüleire. Azért akkor is rémes lehet, hogy meghaltak, mert rendes emberek voltak, nem ezt érdemelték. Ha tudnám, hogy mindez valahol miattam történt... azt hiszem végképp elsüllyednék szégyenemben. - És már nem is szeretnéd megpróbálni újra? Az egyetemet, munka mellett például. - nehéz lehetett neki, de szerintem az ember soha sem késő, hogy megpróbálja elérni az álmait. Én is csak nem rég kezdtem el és nem biztos, hogy sikerül, neki is van még ideje. Csomóan vannak, akik idősebb korukban kezdik el a sulit, mert akkor érnek meg rá, vagy csak egyszerűen akkor van rá pénzük. Ez szerintem egyáltalán nem gáz.

Kayley & Jeff

- Na jó, azért nem hinném, hogy olyan nagyon rossz a népszerű embereknek. Tudom, hogy nem szép dolog az előítélet, de… de ez van. – nem azt akartam ezzel mondani, hogy jaj szegény népszerű emberek, hogy oda ne rohanjak, amiért ilyen nehéz dolgotok van. Dehogy is, Isten ments, csak arra akartam ezzel célozni, hogy ki hitte volna, hogy van nekik is egy-két nehézség az életükben, de még véletlenül sem azt, hogy rémesen rossz dolguk lenne. Az a hozzám hasonlóaknak van, nekik maximum az lehet a szörnyű, ha a pólójuk nem passzol a gatyájukhoz mondjuk. Az előítélet nem szép dolog, de sajnos ezt úgymond belém nevelték, miközben folyamatosan meggatyáztak.
- Erről beszélek, hogy… nem akartad elvágni magad. Elhiszem, hogy kedveltél, de közel sem annyira, mint én hittem. De igazad van, hagyjuk, már elmúlt, ez van, ezt kell szeretni. – varázsolok az arcomra egy mosolyt. Nem neheztelek rá, már nem. Régen mérges voltam rá, nagyon kivoltam amiatt, amit tett. Nem egyszerűen átvert, de csúnyán meg is alázott, méghozzá a sulis híreknek gyorsan lába kél, szóval másnap már én voltam a nyomi, akit Kayley Sparks úgy megtáncoltatott, mint egy cirkuszi majmot. Hozzászoktam már a szekálásokhoz és sértésekhez, de ez még nekem is durva volt.
- Hát, ha tényleg eltudod intézni, és azért vennének fel, mert tetszik nekik, amit csinálok, akkor… akkor a hálám örökké üldözni fog. – ha eltudja ezt így intézni, akkor azt nagyon megköszönném neki, és hülye lennék nem élni ezzel a lehetőséggel. Nincsen diplomám, nem tettem le valami sok mindent az asztalra, mondhatni egy senki vagyok, de azért az fontos nekem, hogy a saját erőmből jussak feljebb az életben, és ne azért, mert Kayley Sparks egyszer cirkuszi majmot csinált belőlem, és most ezt szeretné jóvátenni. Ha nem szánalomból segít, és tényleg nem miatta vesznek oda fel, már ha ugye felvesznek, akkor bizony nagyon köszönöm neki a dolgot.
- Semmiség, csak ne számíts semmi extrára, elég egyszerű lakásom van és elég kicsi is, remélem elférünk benne ketten. – persze, elférünk, de attól még kicsi marad a lakás, nem igazán szoktam vendégeket fogadni, de szerintem vele igazán tehetek kivételt. Vicces belegondolni abba, hogy annak a sok izomagyúnak talán még csak elhívni sem sikerült Kayleyt magához, nekem pedig igen. Na nem mintha hátsó szándékaim lennének, dehogy is, én nem az a fajta pasi vagyok. Persze,nagyon jól néz ki meg minden, de… szóval én nem olyan vagyok, tényleg nem. – Esküszöm, hogy őszinte leszek, sőt, még a szememet is becsukom, oké? – persze, nem sokat ér, mert én már láttam őt, de ja arra vágyik, hogy még véletlenül se őt nézem a zenéje hallgatása helyett, hát akkor majd csukott szemmel végighallgatom őt, ezen ne múljon a dolog. Megértem őt, hogy nem a teste miatt akar valaki lenni, és ez tényleg dicséretre méltó, mert mások ha ilyen adottságokkal lennének megáldva, már rég elmentek volna mondjuk modellnek, vagy rengeteg pénzért vonaglanának a színpadon. Szóval ez tényleg nagyon jó dolog, hogy nem akar azért kitűnni a tömegből, mert többször állhatott sorban, mikor a szépséget osztogatták.
- Én drukkolok neked. – mosolyodom el bátorítóan. Én komolyan drukkolok neki, hogy sikerüljön a saját lábán megállnia, és a szülei pénze nélkül élnie, mert… mert ez szerintem fontos. Én mondjuk nem is maradhattam volna a szüleim nyakán, mert nem voltunk valami gazdagok, elég átlagosan kerestek a szüleim, de soha nem panaszkodtam, amit csak tudtak, azt megadták nekem, más kérdés, hogy ezt a gimiben általában elvették tőlem, vagy eltörték… emlékszem, hogy egyszer a sulis szekrényemben tartottam apa zsebóráját, amit neked adott még kiskoromban, de én féltem magamnál hordani, mert tuti elvették volna. Erre mi történik mikor kinyitom a szekrényajtót? Egy pillanattal később már az arcomba is robban a festékbomba, a cuccaim, a zsebórával együtt pedig tönkre is mentek.
- Aha, szerettek idejárni. – bólintok egyet a szavaira. Nem vagyok én betegesen rögeszmés, nem azért járok ide, mert megszállottan keresem őket, vagy valami. Egyszerűen csak… csak jólesik, hogy leülök az ”ő” asztalukhoz, meg hát amúgy is jó itt a kaja. Egy kicsit azért meglepődöm, mikor megérzem Kayley kezét az enyémen, hirtelen pillantok is fel, majd valami zavart mosolyfélét eresztek meg az irányába, de a kezemet otthagyom, ahol volt. – Az életcélom? Nem, az az volt, hogy építész leszek, tudod, híres egyetemen tanulni meg minden, de a haláluk után sok tartozást kellett fizetni, a banknak például, és végül nem maradt semmi pénzem az egyetemre, ezért vagyok most itt, és ezért is zenélek. – lehet félreértetem őt, de az életcélom semmiképpen sem az volt, hogy itt üldögéljek mindennap és dalokat írjak, vagy dolgozzak fel. Persze, most már megkedveltem ezt, nem vágyom az egyetemre. Úgymond… alkalmazkodtam az élethez.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Semminek sem könnyű lenni, csak aki a másik oldalon van mindig azt hiszei, hogy a másiknak jobb. - vonom meg finoman a vállam egy halvány mosollyal. Na igen, sose könnyű semmi, nem egyszerű kirekesztettnek lenni, de az sem, ha az emberre mindenki figyel. Nem hibázhatsz, nem ronthatsz, nem tévedhetsz, mert akkor mindenki tudni fogja, mindenki egytől-egyik és ez azért ugyanúgy nehéz. Nagy a nyomás rajtad, ha ismert vagy és nem teheted meg, hogy csak úgy a háttérbe húzódsz kicsit, mert épp ahhoz van kedved, vagy mert egyszerűen csak egy kicsit azt szeretnéd, hogy mindenki hagyjon békén. Az élet, ha egyszerű lenne, akkor talán tényleg unalmas is lenne és az se jó. Ilyen az ember, igazából sehogy se az igazi neki semmi, mint ahogyan nekem sem. Meg volt mindenem és mégis mást akarok, mások pedig pont arra vágynak, hogy meglegyen mindenük. Faramuci helyzet.
- Ez tudod bonyolultabb ennél. Én tényleg megkedveltelek, csak... önző voltam, mert nem akartam, hogy a suli vége előtt nem sokkal elvágjam magam. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy ez az egész... nem számít. A gimi nem az élet, semmi köze hozzá. - a való élet más. Vannak olyan volt osztálytársaim, menő srácok, akik nem értek el semmi, még annyit se mint Jeff. A gimiben valakik voltak és most senkik, dolgoznak egy könyvtárban potom pénzért leveleket hordva, vagy egy gyorsétteremben. Ehhez képest azért ő sokkal többet tett le szerintem az asztalra, szóval nem szégyenkezhet. A gimi... elmúlt és túlságosan hülye voltam ott én is, és nagyon sokan, csak nem mindenkinek nyílt fel később sem a szeme. De az enyém felnyílt és épp ezért akarok más lenni, gyökeresen más és szeretném, ha tényleg képes lennék magamnak is megbocsátani. Valahogy az nem elég, hogy ő azt mondja és egyelőre még nem tudom, hogy mitől lesz elég.
- Ugyanúgy felvételizned kéne, mint bárki másnak, és ha jó vagy, akkor vesznek fel és... csak úgy érzem, hogy ahol jobban odafigyelnek rád és ahol rendesen kijössz a pénzedből utána. - mert ő mondta, hogy most azért ez gond neki. Nem keres annyit, amennyit kellene, de én tényleg tudnék tenni érte, hogy jobb legyen neki, hogy többet vihessen haza, és talán még valaki fel is figyelne rá. Akkor nem én tennék érte, akkor nem rajtam múlna, hogy beprotezsálom valakihez, aztán persze még mindig eldöntheti, hogy mit akar. Ha nem szeretne népszerű lenni, ha nem akar másoknak zenélni... sztár lenni, akkor nem lesz, de azért mégis csak minden bizonnyal vágyik rá, hogy ne kelljen folyton számolgatnia a pénzt. Én is ezt teszem mostanában, de nekem van egy hátországom ha minden kötél szakad, neki viszont nincs semmi. Mármint ezt még ebben a pillanatban persze nem tudhatom, de sose voltak a szülei gazdagok, hogy megoldják helyette az életét.
- Oh, ez remek lenne, komolyan, köszi! De megígéred, hogy őszinte véleményt mondasz? Tényleg... teljesen őszintét? - az lenne a cél, hogy lehetőség szerint tényleg tudjam, hogy mit tudok. Ettől még persze nem biztos, hogy ezt akarom csinálni, hiszen akkor is benne van a pakliban, hogy a nevem előbbre való lesz mint a tudásom, vagy a külsőmet nézik majd. Nem akarok valami magát riszáló sztárocska lenni, akire csak azért figyelnek fel, mert eléggé hiányos a ruházata ahhoz, hogy a pasik csorgassák rá a nyálukat. Az olyan, mintha csak valami hús lennék a hentesnél és csak az számít, hogy a vevők a legszebbet vigyék el, mert az lesz a legfinomabb is.
- Néha nekem se egyszerű, de ki akarok tartani és eddig ment. - vonom meg a vállam. Aztán csak pár pillanatig a levesbe merülök, amikor kiderül ez az egész a szüleiről. Azért ez... nem tudtam, nem gondoltam és elég rosszul érzem magam miatta, hiszen mégis csak a szüleiről van szó, akiket tudom, hogy mennyire szeretett, láttam és azt is, hogy nekik is fontos volt nagyon a fiuk. Gondolom, hogy kiakadhattak, amikor kiderült, hogy én mit műveltem vele, miután voltam is náluk párszor.
- Tényleg sajnálom Jeff! Akkor ezért... vagy most itt? Mármint ez volt mindig is az életcélod? - egy pillanatra nyúlok csak előre, hogy megfogjam az asztal felett a szabad kezét, ami csak a tányér mellett pihen, de aztán vissza is húzom gyorsan, mert egyáltalán nem biztos, hogy szüksége van ilyesmire, és főleg tőlem nem. Arról már nem is beszélve, hogy ha Anna kiszúrja a végén még patkánymérget is kapok a második fogásba és őszintén szólva egyelőre még szeretnék élni egy jó ideig.

Kayley & Jeff

- Aha… ki hitte volna, hogy még népszerűnek is nehéz lenni. – na nem mintha olyan elképesztően népszerűnek tartanám magam, de ezek szerint ha normális vagy, és ezalatt azt értem, hogy nem űzöl gúnyt másokból, akkor még a népszerűség is nehéz lehet. Mindennap tanul valami újat az ember, igaz? Soha nem gondoltam bele, hogy mennyire lehet nehéz a népszerű embereknek, mert soha nem láttam rajtuk, hogy olyan nagyon ellenükre lenne a dolog, vagy rosszul éreznék magukat, miközben körülrajongják őket. Én azt hittem, hogy ezek az emberek feltűnési viszketettségben szenvednek, és ezt még most is hiszem, a gimiben mindegyik izomagyú ilyen volt.
- Hát… kösz, ezt…. ezt jólesik hallani, viszont… te nem kedveltél engem annyira, mint hiszed. Nem akarlak megbántani, vagy felróni ezt neked, csak… szóval kicsit olyan, mintha te máshogy emlékeznél a gimire. – én nem emlékszem arra, hogy bárki is mondott volna olyat, hogy nincs baj a külsőddel. Olyanra se igazán emlékszem, hogy bárki hozzám szólt volna egyáltalán. Nem, én voltam a láthatatlan srác, akit ő is csak azért ismert meg, mert fogadást kötött rá, amúgy meg a nevemet se tudta volna meg soha. Kedves, hogy ezt mondja, de ha komolyan megkedvelt volna, akkor… akkor mondjuk valahogy úgy intézte volna ezt a fogadás dolgot, hogy ne legyen annyira megalázó nekem.
- Már mindegy, ez van, nem lehet változtatni rajta. – fura azt hallani, hogy sajnálja a dolgot. Elhiszem neki, csak hát… én mindig úgy képzeltem el a hozzá hasonló népszerű embereket, hogy nincsenek érzéseik. Vagy ha vannak is, akkor az kimerül az önimádatban és kész, erre jön ő azzal, hogy sajnálja a dolgokat. Nem akarom megsérteni, látom rajta, hogy normális, csak hát… a gimiben inkább a külső dominál, nem véletlen volt ő olyan népszerű. Én pedig egyáltalán nem néztem ki jól, elég furán emlékszik, vagy csak próbál jó fej lenni.
- Ezt hogy érted? – azért most se olyan rossz nekem. Kapok pénzt, még ha nem is sokat, a kaja is ingyen van, este melózom csak, és nem dobál meg senki paradicsommal. Nem olyan rossz azért itt sem, bár tény, hogy jobb lenne, ha mondjuk kicsit több pénzt kapnék. Én hajlok a dologra, csak arra nem, hogy miatta kerüljek valami menőbb helyre. Amúgy se hallott még játszani, lehet, hogy botrányosan rossz vagyok, csak ahol most vagyok, ott senkinek nincsen füle. Igazából ez még tényleg lehet, hogy igaz is, mert nem igazán figyel rám senki, én csak a … hangulatot adom meg úgymond, de nem igazán figyelnek oda rám.
Egy zavartabb mosolyt eresztek meg felé, ahogy megköszöni a… bókom? Azt hiszem az volt, bár lehet, hogy nem és csak jó fej akar lenni, kitudja. Az a nagy baj, hogy én nem igazán vagyok jó bókolásban meg a többi dologban. A gimiben ez esélytelen volt, utána meg… voltak fontosabb dolgaim is, mint a csajozás, amúgy se vagyok az a típus, aki nap, mint nap más nők mellett ébred fel az ágyban. Viszont azt se tudom megmondani, hogy milyen fajta vagyok, mert normális kapcsolatom se igazán volt eddig, szóval… mondhatni elégé kezdő vagyok a csajok felszedése terén. – Akár fel is jöhetsz hozzám majd valamikor, tetőtéri lakásom van, igaz nem valami nagy, de senkit nem zavarok, ha játszom éjszaka, és ott nézőközönséged se lenne, csak én. – nem muszáj, én csak felajánlottam, felőlem aztán ott hallgatom meg, ahol csak akarja. Azért is kéne a pénz, mert ez egész jó lakás, már nem a méretét nézve, hanem azt, ahol van. A szomszédok jó fejek, és mivel egy emelettel lejjebb vannak, így a zenéért sem szoktak panaszkodni, úgymond szabadon csinálhatok, amit csak akarok, és ezzel gyakran élek is, néha ha nem tudok aludni, akkor úgymond álomba zenélem magamat.
- Persze, értem, és szerintem ez jó, a legtöbben a helyedben biztos a könnyebb utat választották volna. – mindene megvolt, a pénztől a lehetőségekig, minden, és ezt ő inkább eldobta, hogy csináljon valami olyat, ami… ami tényleg az övé, amit tényleg magának köszönhet. Ez tényleg nagyon jó, örülök neki, hogy nem valami felszínes csaj lett, aki a testéből él meg, meg abból, hogy a kamerák előtt pózolgat mindennap. A divathoz meg gondolom amúgy is jó érzéke van, látszik rajta, hogy tudja mit mihez kell felvenni, meg mit hogy kell kihangsúlyozni, szóval… ez a divat irány, ez tényleg jó, illik hozzá.
- Semmi baj, nem tudhattad.– eresztek meg felé egy mosolyt. Nem tudhatta, hogy már nem élnek, nem kell bocsánatot kérnie. Kicsit azért fura ez az egész… ismerték a szüleim Kayley-t, még apám szekált is azzal, hogy a fia elkezdett csajozni, aztán meg… miatta ültek autóba, vagyis nem, miattam, de hozzá akartak menni, hogy kisajtoljanak belőle valami bocsánatkérést, és hiába kértem őket, hogy ne tegyék, mert milyen az már, hogy a szüleim mennek oda, de nem tudtam őket megállítani. – Autóbalesetük volt, a gimi után egy-két héttel. – nem olyan nagy titok, már könnyebb róla beszélni, mint régen. Az idő minden sebet begyógyít, igaz?

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Tudod ez azzal jár, ha hiába nem hiszed de népszerű vagy, vagy lehetnél, ha akarnál. - emelem meg egy pillanat erejéig a vállam, de aztán vissza is ejtem. Csak egy félmosoly, csak próbálom a dolgot elviccelni kicsit, mert nem akarom, hogy lelkiismeretfurdalása legyen e miatt. Tudom én, hogy nem kellemes, ha valakit önkéntelenül bánt meg, de ez sajnos előfordul. Kedves srác és a tetejében még jól is néz ki, aztán ott a gitár a karjai között, ami azért a legtöbb lánynak nagyon tud imponálni. Nem csoda, ha ez a lány is így rákattant, de attól még sok mindent nem tud tenni az ügy érdekében, nem fogja tudni csak úgy jelzésekkel megváltoztatni az érdeklődését. Majd talán Anna idővel rájön, hogy nem biztos, hogy érdemes reménykednie és akkor majd keres valaki mást.
- Jó pasi vagy Jeff, régen is az lehettél volna, ha akarsz, csak... nem hiszed el magadról. Én is... Tudod simán megkedveltelek. Kedves vagy és vicces és egyáltalán nincs baj a külsőddel sem, csak... azt hiszed, hogy béna vagy, pedig nem így van. - szerintem egy kis önbizalommal sokkal jobb lehetett volna a gimis élete is. Nem azt mondom, hogy mindenki változzon olyanná, amilyen az átlag, de attól még ha neki is úgy lett volna jobb, akkor lehet hogy érdemes egy kicsit változtatni nem? Szerintem ő simán tartozhatott volna a menőbb arcok közé is akár, ha próbálkozott volna. Én amíg vele voltam, amíg megismertem ezt szűrtem le belőle. Lehet, hogy csak egy fogadás volt, de igenis megkedveltem közben és pont ezért volt olyan rossz, hogy ez lett a vége, ezért volt kellően nagy lelkiismeretfurdalásom után és van még most is.
Az újabb szavaira csak megint elhúzom a számat. Nem jó ezt hallani, tényleg rémes dolog, hogy így működik a suli. Nekem jó időszak volt, legalábbis amíg rá nem jöttem, hogy miket művelek, neki viszont az élete legrosszabb szakasza. Egyáltalán nem irigylem érte és nem hiszem, hogy ezt egy könnyen el lehet felejteni, vagy feldolgozni.
- Nem szabadott volna, hogy törvényszerű legyen. - sóhajtok egyet. Tudom, hogy nem múlik el semmi sem attól, hogy ezen jár az agyam és nem fog tőle megváltozni a múlt, de attól még nem tudom sajnos könnyebben kezelni a dolgot. Ez van és kész, rosszat tettem és szeretnék valahogy változtatni rajta, valahogy jóvá tenni. Az is valami tudom, hogy nem küldött el már alapból, csak hát na ahogy mondtam kedves srác és lehet hogy legbelül ki nem állhat, csak nem akarja nyíltan a szemembe mondani, én pedig most itt ücsörgök, amikor igazából arra vágyna, hogy tűnjek már el végre a képből, mert idegesíti a jelenlétem. Miért ne lehetne így?
- Attól, hogy én ajánllak még nem biztos, hogy meg is kapod az állást, de tudnék keresni olyan helyet, ahol szerintem neked is jobb lenne. - mosolyodom el. Ahol figyelnének is a zenéjére, mert hiába van ott mondjuk egy gyengébb helyen, jó eséllyel tényleg csak ő adja a háttér zenét és kész, míg ha tényleg rendes helyre kerülne, akkor oda is figyelnének rá, mert azok akiknek több a pénze nem rohannak annyira, mint mondjuk akik többet melóznak, mint pihennek. Szerintem simán beillene egy gazdagabb környezetbe, csak meg kellene próbálnia. És persze nem azért vennék fel, mert én azt mondom, ugyanúgy meg kellene mutatnia, hogy mire képes. Ez nem protekció, csak... lehetőség.
- Köszönöm! - igenis ez azért egy kedves bók volt szerintem mindenképpen. Jó nő vagyok, tudok róla és hát nem tehetek ellene, de attól még nem kellemes, hogy mások ez alapján ítélnek meg. Sehogy se jó a világ, van akit azért kezelnek negatívabban, mert csúnyább, van akit meg azért mert épp, hogy nem. És akkor próbálj megfelelni az elvárásoknak, esélytelen. - Akkor majd alkalomadtán sort kerítünk rá, maximum nem itt, mert... igazából annyira nem vagyok még oda a nézőközönségért. - még ha nem is kifejezetten direkt engem néznek, mert itt azért a többség esik. Fura lehet, de lámpalázas típus vagyok. Gyerekkoromban ez kevésbé volt meg, akkor még valahogy bátrabb voltam, de már nehezebben állok ki a színpadra. Azt hiszem azért is van, mert kevesebb az önbizalmam és nem igazán akarom, hogy valaki azért ismerjen el ahogy kinézek, vagy azért, mert a szüleim tényleg letettek már valami nagyot az asztalra. Megértem, hogy ő is hasonló okból nem akar protekcióval előrébb jutni, én is így vagyok ezzel és azt hiszem ő tényleg őszinte véleményt tudna mondani.
- De az pont azt mutatná, hogy csak azt használom ki, ahogy kinézek és... ez nem valami jó irány igazából. Szeretnék tudod letenni valamit az asztalra, mint a szüleim is, saját erőből. - nem biztos, hogy sikerül, de attól még megpróbálom, mert igenis jó lenne. Mindegy, hogy divat, vagy zene, vagy a cipők világa, akármi, csak szeretném, hogy valamiben kiemelkedő legyek és ne azért, amit kaptam a születésem miatt, hanem azért, mert eleget küzdök azért, hogy sikerem legyen. Akkor viszont konkrétan megáll a kezemben a kanál, amikor meghallom a válaszát. - Oh... hát én... sajnálom. Mikor, vagy hogy történt? Vagyis... gondolom erről nem szívesen beszélsz, szóval nem is kérem. - egészítem ki magam gyorsan, mielőtt még azt látnám az arcán, hogy nem tudja hogyan bújjon ki a kérdés alól. Nem hiszem, hogy szívesen beszél arról, hogyan haltak meg a szülei, de nem lehet könnyű, főleg az ő esetében, de ez sehogy se könnyű. Én nem is tudom, hogy mit tennék, ha meghalnának a szüleim.

Kayley & Jeff

- Vagy nem. Remélem azért sikerül neki, mert én nem akarok őt megvezetni, komolyan nem. – nem is tudom miért bizonygatom ezt neki ennyire. Már régen se én voltam az, aki a lányok érzéseivel játszott. Sőt, igazából nem játszottam én semmivel sem, otthon a gitáromon igen, de azzal nem mertem soha sem mutatkozni. Vannak emberek, akiknek jól áll, én pedig nem ilyen voltam, de most… most azért sok minden más, én is jobban nézek azért ki, mint régen, a gitár is jól áll, legalábbis ezt mondták, szóval hiszek nekik. Az életem azért könnyebb lett, a gimi kész szenvedés volt, örülök, hogy soha többet nem kell visszamennem.
- Csak mi? – oké, talán elég béna, hogy még mindig ezen lovagolok, de… de szeretném tudni, hogy mit akart mondani. Talán megértethetné velem ezt az egész legyél tele önbizalommal és az élet csodás lesz. Én nekem tényleg jó így, nem vágyok arra, hogy az emberek sztároljanak engem, de azért jó lenne tudni, hogy mégis mi olyan jó ebben. Márpedig Kayley egy olyan ember, aki erről elég sokat tud mesélni nekem, hiszen kettőnk közül ő volt a népszerű, ő ismeri ezeket az embereket, én pedig mindig is a másik véglet voltam. A nyüzüge, láthatatlan srác, aki az osztály leckéjét írta.
- Igen, tudom, négy éven keresztül gatyáztak meg folyamatosan ezek a kifacsart emberek. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Idegeskedhetnék is ezen, de… de mégis mi értelme lenne? A gimiben vannak… szabályok. Egyfajta tápláléklánc is van ott, aminek az alján én voltam, és ha akartam se tudtam volna feljebb kerülni. Én voltam a menő srácok bokszzsákja, nem mentem soha az igazgatóhoz, hogy megütöttek, vagy megint megaláztak, mert… mert értelmetlen lett volna. Egy másik suliban ugyanez várt volna rám, és nem akartam annak a sok fafejűnek sem megadni azt az örömöt, hogy lássák mennyire is utálom az egészet. Négy év, számoltam a napokat, és ünnepeltem volna, hogy vége a giminek, ha a szüleim … szóval értitek.
- Te mondtad, hogy a gimi kifacsarja az embereket, nem? Te csak… te voltál, én meg én, ennyire egyszerű. Te népszerű voltál, én nem, igazából szinte törvényszerű volt, hogy majd ez lesz a vége. – na igen, ez is egy amolyan gimis alapszabály. Ha te vagy az iskola legbénábbikja, akkor egy pillanatra se hidd el, hogy bárkit is őszintén érdekelsz. Mégis mi érdekeset találna benned, ha éveken át még csak a létezésedről sem tudott? Szóval tudom milyen a dörgés, legalábbis az olyanokkal, mint én.
- Szóval… mit tudnál tenni, ha esetleg azt mondanám, hogy igen? Nem akarok csak azért valami jobb helyen zenélni, mert te ajánlottál be. – nem megsérteni akarom őt ezzel, távol álljon tőlem, én csak… én csak szeretnék a saját erőmből feljebb jutni. És igen, jó lenne kicsit több pénzért zenélni, mert ha így folytatom, akkor elfogják venni a lakásomat, pedig így is csak bérlem azt, és heteket kések a pénzzel, már finoman szólva is kezd elege lenni belőlem a tulajnak. Arról nem is beszélve, hogy nehéz olyan helyet találni, ahol nem zavarja az embereket az, ha késő éjszaka is a gitárral szórakozol.
- Nem úgy értettem, jól nézel ki, nem kell rongyokba járnod, csak… szóval ez a jó nők sorsa. – azért kicsit ezt gyorsabban mondom, mint eddig, de próbálom valahogy azért egy mosollyal elfeledtetni ezt. Kayley jó csaj, ezt a vak is látja, és érthető az, ha ezért mások irigyek rá. Én is sokszor voltam irigy a gimi alatt, mikor megláttam, hogy a sok izomagyú, milyen csajokkal jár együtt. Vannak olyanok, akik többször álltak sorba, mikor a szépséget osztották, és vannak, akik lekésték a buszt odafele, így lemaradtak róla. Ilyen voltam én is, nem véletlen, hogy senkinek sem tűntem fel. Még csak a szalagavatóra se voltam képes párt találni.
- Mi? Nem, dehogy terhelsz meg ezzel, szívesen meghallgatom, ahogy játszol, szeretem a zenét, biztosan szeretni fogom a tiedet is! – villantok meg felé egy bátorító mosolyt. Az időm, mint a tenger, elvégre csak este dolgozom, reggel meg dalokat, vagy feldolgozásokat csinálok, szóval a délutánjaim szabadok, szinte már halálra unom magam, és miért ne tölthetném el azzal, hogy meghallgatom őt? Ez nekem nem terhelés, inkább ajándék, kicsit kiragad a szürke hétköznapokból. Szeretnék normális életet élni, de azért nem annyira normálist, hogy mindent csak megszokásból csináljak. Élvezetből és nem rutinból akarok élni, szerintem azért ez érthető.
- Fura, hogy keresed az utad. Nem úgy értem, hogy baj, vagy ciki, mert szerintem nem az, sőt, nagyon is jó, csak tudod én… én mindig azt hittem, hogy valami modell, vagy hasonló lesz belőled. – nyilvánvaló okokból kifolyólag ugye, de örülök annak, hogy nem egy felületes liba lett. Tudom, hogy nehéz az, ha egyedül kell boldogulnia az embernek a világban, megtudom őt érteni, és tényleg elismerésem azért, hogy ő ezt mindazok ellenére teszi, hogy mindene megvolt egyébként. – A szüleim? Hát… voltak már jobban is. Ők… meghaltak. – nem olyan könnyű azért ezt kimondani, azt hiszem még soha nem is tettem meg. Kimondani, hogy meghaltak… így még valóságosabb az egész.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Hát nem, de... sajnos nem tudsz vele mit kezdeni. Majd rájön talán magától is és túlteszi magát rajta. - legalább nem hülyíti, szóval igazából ennek az Annának egy szava sem lehet. Mint mondtam tudom én, hogy Jeff rendes srác és szerintem ez a lány is tisztában van vele, talán épp azért tetszik neki. Hát ki ne vágyna olyan valakire, aki helyes, jól is néz ki, gitározik és még csak nem is bánik a nőkkel úgy, mint valami kapcaronggyal? Na ugye, hogy kelendő pasi lenne, ha az akarna lenni, de láthatóan nincs ilyesmire igénye, meg hát gondolom attól, hogy sokan kapkodnak utánad még ugyanúgy szeretnél valamit te is érezni, szeretnél valamit többet. Totál megértem.
- Nem hiszem, hogy csak ez a két véglet létezik, és az a fontos, hogy neked hogy jó, szóval ha ilyen szeretsz lenni, akkor legyél ilyen, csak... Áh, mindegy, az a fő, ami neked jó. - legyintenék is, ha nem még mindig az asztal terítőjével lennék elfoglalva, így esélyes lenne, hogy lazán lerántanám, szóval csak marad egy apró fejrázás és kész. Nem az én dolgom beleugatni az életébe, vagy inkább úgy mondanám, hogy nekem aztán rohadtul nincs jogom ilyesmit tenné. Szép fogjam be és maradjak meg csendben meghúzva magam és csak szimplán örüljek neki, hogy nem hajtott el a fenébe, vagy nem azon jár az esze most is, hogy széttörje a fejemen a gitárt. Bár gondolom ebben az esetben a gitárt sajnálná jobban és jó eséllyel én is.
- Tudod... a gimi egy rémes hely, kifacsarja az embert. - és senki se gondolkodik normálisan. Persze azért is mert még kölykök voltunk és nem igazán sikerült elkapni a realitás fonalát, de lehetett volna másképp. Ha a tanárok figyelnének jobban, vagy a szülők, akkor ez nem történhetne meg. A gyerekeket is lehet kicsit terelgetni. Nem mondom, hogy a szüleim hibáztak, de nekik is volt épp elég dolguk, így tehettem, amit akartam. A sok turné, a hírnév, a népszerűség egy tizenévest baromira csábít, ami végül is érthető, de akkor sem így kéne lennie.
- Nem baj, minden jogod meg van rá, én is bántottalak, és azzal nem teszem jóvá, hogy szimplán csak sajnálom. - ezért szeretnék mást, ezért szeretnék valamit tenni érte. Ha azt kérné, hogy menjek el, mert neki úgy jobb, akkor azt is megtenném szemrebbenés nélkül. Persze nem lenne jó, mert attól még bennem is ugyanúgy megmarad a bűntudat, de meg kellene tennem érte, miatta, ennyi. De egyelőre ilyesmit nem mondott és pont ezért is mondom, hogy rendes srác. Érthető, hogy ez az Anna így oda van érte, pedig nem ismeri annyira, csak gondolom az alapján, hogy ide jár rég óta.
- De lehetnél Jeff! És nem csak végletek vannak. Biztosan szépen játszol és... nem értem miért ne játszhatnál egy ütősebb helyen, ahol jobban fizetnek. Ne hidd azt, hogy mindenki, aki a felsőbb körökbe tartozik felületes. - tudom, hogy sokan azok, de azért nem jó érzés, hogy így gondolkodik. Én is képes vagyok változni és a szüleim sem olyan rossz emberek, de ez alapján, amit mond mindenkit, aki egy kicsit is gazdagabb az átlagnál rossz emberek közé sorol, akik nem képesek értékelni semmit sem a saját jólétükön kívül, pedig nem így van. Ismerek én rendes embereket is, akiknek van pénzük, akik ahogy mondta menőknek számítanak, de attól még nem szálltak el teljesen maguktól.
- De én már nem akarok ilyen lenni... Jó, nem fogok e miatt direkt rongyokban járni, de... - elhúzom a számat, miközben megrezzen kicsit a vállam. Na igen, nem változtathatok mindenen csak úgy, mások hozzáállásán sem sajnos, de attól még nem akarom, hogy így gondolkodjon rólam bárki, aki meglát, hogy egyből ki ne állhasson csak mert ő is nőből van, vagy egy pasi már azonnal a megdönthető lehetőséget lássa bennem. Több vagyok ennél, nem csak az, aki mellett mások népszerűek lehetnek. Nem akarom, hogy így gondolkozzon rólam a világ csak azért, mert ezt a külsőt kaptam és még adok is magamra. Egyszerűen nem fair, hiszen igyekszem, tényleg próbálok változtatni.
- Igazából... fogalmam sincs. Van aki szerint igen, de tudod nem mérvadó, ha a szüleim mondják, vagy azok, akiknek ez áll érdekükben. Az valahogy nem igazi vélemény. Ha esetleg te... de nem akarlak ezzel terhelni. - rázom meg a fejem szinte azonnal visszakozva. Nem hiszem, hogy pont azzal akar szórakozni, hogy meghallgatja, ahogy játszom. Nem is várhatom el tőle, és talán ő se tudna nem elfogult lenni, maximum ő negatív irányban. - Azért akad, még nem találtam munkát, egyelőre csak keresek, úgyhogy majd ha már lesz, akkor lesz kevesebb, de a suli amúgy is esti és a hétvégéim majd többnyire szabadok lesznek. Legalábbis így tervezem. - mosolyodom el, mert hát nem tudhatom, hogy végül majd hogy alakul. Nem minden terv válik valóságossá, lehet hogy szabad hétvégéket szánok magamnak, aztán simán lehet, hogy akkor is dolgozni kell majd, hogy meg legyen a kellő pénz mennyiség. Úgyhogy nem tart fel, kicsit sem, nem lennék itt, ha így lenne. - Na és, a szüleid hogy vannak? - nem ismertem jól őket, de voltam anno náluk néhányszor, szóval volt alkalmam találkozni velük. Ők is rendes emberek, érthető, hogy a fiukat is így nevelték.

Kayley & Jeff

- Ez nem hangzik valami jól. – én véletlenül és direkt sem akarok megbántani senkit sem. Soha nem én voltam az a fickó, aki mások érzéseivel játszadozott, pont fordítva, én voltam az, akivel folyamatosan csak játszottak. Nemcsak Kayley, de tény, hogy az fájt a legjobban. Ha valamelyik izomagynak lecke kellett, akkor elég volt annyit mondani, hogy beengednek majd a bulijukba, vagy hozzám szólnak a folyosón, és én már meg is írtam nekik. Oké, elégé szánalmas, én is tudom, de ez volt, vágytam arra, hogy észrevegyenek, hogy köszönjenek nekem, és végre valaki tudja a nevemet. Csak későn jöttem rá arra, hogy ez… ez felesleges.
- Miért, mi abban a rossz, ha visszafogott vagyok és nem valami önelégült szoknyavadász? – lehet, hogy most kicsit szélsőségesebben fogalmazta, mint amire ő gondolt, de… de mi a baj abban, ha egy pasi visszafogott? Miért kell mindenkinek nagyhangúnak és nagyképűnek lennie? Én nem voltam az, és nem is leszek az. A szüleim nem úgy neveltek, és valahogy én sem úgy éltem, hogy szeressem a feltűnést. Én a tömegben szerettem mozogni, viszont szerettem volna, ha legalább egy ember ismer. Négy gyötrelmes év volt a gimi, barátok és csajok nélkül, Kayley volt az egyetlen, aki észrevett, de ő sem azért, mert látott valamit bennem. Egyszerűen csak fogadott és kész.
- Aha, az nem lett volna rossz. – ha mondjuk nem fogadás tárgyává tesznek, vagy… vagy egyáltalán kinyög egy bocsánatot és kész. Akkor nem kerültem volna abba a buliba, a szüleim sem ülnek autóba, és nem lettem volna a felnőtté válás küszöbén árva. Igen, jó lett volna, ha mondjuk nem viselkedik úgy, ahogy, de butaság lenne ezt rajta számon kérni. Ő népszerű volt, én nem, és mérlegelni a kettő között felesleges, mindenki a népszerűséget választotta. Ilyen a gimi, a legtöbben önzők. A jó csajok az izomagyúakkal jönnek össze, a hozzám hasonlóak pedig senkivel.
- De nem akarlak bántani. Hidd el nekem, ramaty egy érzés. – villantok meg felé egy mosolyt. Én alapvetően jó fej vagyok, és nem akarok senkinek sem rosszat. Tudom milyen rossz érzés az, mikor átvágnak, mikor kiderül, hogy csak egy játékszer voltál a polcon. Nem akarom, hogy ezt más is átélje, nem akarok bántani senkit sem, őt sem. Igen, van bennem azért nyoma a dolognak, nehezebben bízom meg másokban, gondolom ezért vagyok képtelen valami normális kapcsolatot kiépíteni egy nővel, de ezen kívül… én nem akarok rosszat, tényleg nem. Lehet, hogy csak naiv vagyok, vagy bolond, de én nem akarok az lenni, aki fájdalmat okoz. Akkor már inkább elviselem.
- Hát az ilyen menő helyekre menő embereket is keresnek, nem? És én nem vagyok valami menő. – igazából nem tudom, hogy mennek a dolgok az ilyen helyeken, de gondolom nem az olyan szerény, és csendes kölyköket keresik ott, mint amilyen én vagyok. Értékelem, hogy segíteni akar, de akkor kéne valami olyan, amit reálisnak érzek, mert nem vagyok olyan jó szerintem, hogy befussak, és nem vagyok az a tipikus rosszfiú sem, akiket úgy majmolnak mostanában az emberek. Én csak simán Jeff vagyok és kész, semmi extra.
- Végül is, jogos. Senki nem szereti, ha nem rúghat labdába a másik mellett. – márpedig Kayley mindig is ez a csaj volt. Nem az, aki nem rúgott labdába, hanem aki akaratlanul is elrúgott minden labdát. Emlékszem, hogy mennyire odavolt érte mindenki, többek közt én is, elvégre kiről álmodozhatna a suli láthatatlan diákja, ha nem az iskola legjobb csajáról? Szóval megtudom érteni ezt a féltékenység dolgot, valószínűleg mindenki így érezne. A pasiknál ez nem tudom, hogy megy, de én nem vagyok valami féltékeny alkat. Hozzászoktam, hogy nincs mit féltenem másoktól, így pedig azért könnyű elkerülni a féltékenységet, igaz? Nekem soha nem volt drága autóm, vagy márkás ruhám, se jó nőm, se… se senkim, nem volt miért irigykedni rám.
- Pedig te tehetséges is vagy, nem? – legalábbis én úgy emlékszem, hogy ő nagyon is jól zenél. – Divattervezés? Az mondjuk tényleg illik hozzád. – eresztek meg felé egy mosolyt. Na igen, Kayley azért elég dekoratív nő, meg se kéne lepődnöm azon, hogy ebben a szakmában szeretne elhelyezkedni. – Viszont akkor ezek szerint elég kevés szabadidőd van, nem? – suliba jár, mellette még a divattervezést is csinálja, így az embernek igazán kevés szabadideje lehet. Legalábbis szerintem, aztán lehet, hogy teljesen másként van minden. – Igen, naponta, mindig itt kajáltunk a szüleimmel, ez amolyan szent hely nekem. – rántom meg a vállamat, majd a kérdésére felpillantva mosoly kúszik az arcomra. – Feltartani? Nem, én csak este megyek majd zenélni, szóval… szóval inkább akkor már én tartalak fel téged. – kevés szabadidő, és talán már ki is futott a megengedettből, kitudja.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Nem is tudom Jeff, azt hiszem nem kerülheted el, hogy megbántódjon, de majd feldolgozza. - nem hiszem, hogy számít, ha nem mosolyog rá, meg egyébként is annak se lenne sok értelme, ha innentől hideg és távolság tartó lenne vele, akkor is ugyanúgy megbántódna szegény lány. Az az igazság, hogy a visszautasításnak soha sincs jó módja. Más az, ha a dolog közös megegyezéssel történik, de ha csak az egyik fél dönt így, akkor a másik mindenképpen sérül akármennyire óvatosan is próbálkozik az ember. Én csak tudom, volt már nem egyszer részem benne, hogy valakit le kellett vakarni magamról, mert azt hitte, hogy a barátság az több is lehet. Igazából nem is értettem sosem, hogy ez hogyan lehet. Az életnek normális úgy kéne működni, hogy ha meg van a szikra, akkor legyen meg mindkét félnél és ne csak az egyiknél, mert ez valahogy rohadt nagy kiszúrás azzal is, akit megbántanak és azzal is, aki a megbántó fél. Hiába próbálkozol, hogy netán engedsz hátha kialakul valami, olyankor már ennek elég kicsi az esélye, ha kezdetben sem volt meg semmi miatta.
- Butaság! Látod, hogy ez a lány is érdeklődik irántad és szerintem bőven lenne még, aki így van ezzel, szóval nincs okod rá, hogy olyan visszafogott légy... mint régen. - igazából akkor is lehetett volna népszerű, ha akar. Egyáltalán nem rossz pasi, csak hát a csendes stílussal igen nehéz valamire jutni, és ő sosem próbált igazán változtatni. Nem a külsejével volt gond, mert azt már akkor is bele lehetett látni, hogy jó pasi lesz, ha ad egy kicsivel többet magára. Egyszerűen csak tényleg lehetett volna valamivel nyitottabb mások felé, de talán felnőtt és változott ez. Végül is most is normálisan tudunk beszélgetni nem?
- Igen, jól nézel ki, csak hát... lehetett volna ez másképp is. - még akár az utolsó pillanatban is visszatáncolhattam volna, de nem ment, nem tudtam megtenni, pedig kellett volna. Nem szép dolog átverni valakit és én simán megtettem, amit tényleg mindennél jobban bánok. Megkedveltem a végére, csak nem volt merszem nemet mondani a többieknek. Azt hiszem abban reménykedtem, hogy majd túl lesz rajta, mert hát mindenkivel előfordul, hogy vannak nehezebb időszakai.
- Minden jogos meg van rá, hogy megbánts. - vonom meg kicsit a vállam. Éppen hogy csak egy alig látható mozdulatról van szó. Na igen, tényleg így gondolom. Nem róhatom fel neki, ha olyasmit mond, ami rosszul esik, mert én voltam az aki ártottam neki, nem pedig fordítva, szóval egy árva szavam sem lehet, ha felhánytorgatja, sőt igazából teljesen reális is a dolog, sőt talán ezt kell tennie igazából. Én pedig szépen el kell, hogy viseljem, ha neki ettől akár csak egy kicsivel is jobb lesz. Azért az egyértelmű, hogy felnőttesen gondolkodik, mégis csak egy béna kissé fancsali mosolyt tudok az arcorma varázsolni. Igen, nem lesz jobb, ha gyűlöl, csak épp én vagyok az, aki utálom magamat e miatt, úgyhogy ezek után már nem olyan nagy cucc, ha ő is így érez. Azért azt nem hiszem, hogy csak úgy simán túltette magát rajta, azok a szomorú kiskutya szemei még most is meg vannak, vagy csak már én látom bele?
- Miért ne illenél oda? De akkor hogy segíthetnék? Szeretnék... valami csak van, amit tehetek érted. - valaminek lennie kell. Ha nem jó, ha bejuttatom pár producerhez és az sem, hogy menőbb étteremben játszhat, akkor mégis mi? Oké, hogy vacsorázunk és ez kezdetnek meg teszi a helyett, hogy a torkomra fonódott ujjakkal fojtogatna mérgében, de attól még ez semmi, ugyanolyan ramatyul érzem magam. Azt pedig nem hiszem róla, hogy csak azért viselkedik így, hogy én rosszul érezzem magam és egy kicsit se könnyebbülhessek meg. Nem olyan srác, ennyit nem változhatott, ezt valahogy nem tudom elképzelni róla. - Hát igen ez esélyes. Nem is kéne meglepődnöm rajta igazából, a nők soha sem kedvelnek. - mosolyodom el bár kellően halványan. Most sincs egy barátnőm sem. A gimiben voltak, de azok inkább felületes barátságok. Valahogy sose jöttem ki a saját nememmel igazán jól. Minden bizonnyal tényleg ez a féltékenység dolog játszhatott közre, pedig nem szoktam én felszedni minden utamba eső pasit, sőt még soha életemben nem vettem el a másét, vagy mozdultam rá olyanra, akinek barátnője, felesége van. Az azért nem az én stílusom, eleve úgy gondolom, hogy ha nagyon akarok ki tudok fogni olyat, aki egyedül van, csak hát mostanában amúgy sincs ilyesmire időm. Keresem az utam ugye, és e mellé a pasizás annyira nem fér be.
- Most épp semmit. Próbálom kitalálni, hogy mi lenne jó nekem. Zenélhetnék, de... nem tudom, hogy menne-e, hogy kilépjek a szüleim árnyékából, azt meg nem akarom, hogy csak azért legyek valaki, mert ez a nevem. Valami melót keresek most a suli mellé. Nem tudom... a pincérkedés nem lehet olyan nehéz, és közben meg estin járok divattervezésre. Imádom a cipőket, szóval... - jó tudom sablonos dolog lehet, hogy pont ezzel akarok foglalkozni, de akkor is szeretem a cipőket, és ha az ember szeret valamit és még ért is hozzá, akkor miért ne abban próbálja kamatoztatni a tudását? - Egyébként tényleg isteni a kaja! Gyakran jársz ide... és most nem tartalak fel? - itt a gitár, mert írogatott is, lehet hogy baromira nem kéne zavarnom, én meg feltartom itt a fecsegéssel, meg hogy rá akarom erőltetni a segítségemet. Nem szép tőlem.

Kayley & Jeff

- Akkor ne mosolyogjak többet rá? Vagy hogyan csináljam? – ebben a témában én egyáltalán nem vagyok otthon. Életemben egyszer szakítottam egy nővel, bár az elég jól sikerült, már ha szabad ezt mondani egy szakításra. Ő is ezt akarta, én is ezt akartam, jót nevettünk a dolgon, és vége is volt a dalnak. Anna viszont tényleg jó fej, bírom is őt, de nem akarok vele semmiféle kapcsolatot, nem akarom őt áltatni, és becsapni sem, főleg úgy, hogy eddig nem is tudtam arról, hogy egy mosolyba képesek mindent belelátni egyesek. Mint például én régen, ugyanígy voltam ezzel, csak…. csak más, ha velem csináljak és csinálom mással. Mindkettő rossz, legalábbis én rosszul érzem magam miatta.
- Mondani könnyebb, mint csinálni. – eresztek meg egy mosolyt. Ő alapból így nőtt fel, volt pénzük, lehetőségek, és mindennek megkoronázásaként még jól is néz ki, szóval… szóval minden adva van ahhoz, hogy legyen bőven önbizalma, de én? Szegény család, kevés lehetőség és … és finoman szólva sem néztem jól ki régen. Nekem nem volt soha okom, hogy olyan nagy önbizalmam legyen, és könnyű azt mondani, hogy csináljam. Ez nem olyan, hogy egyik napról a másikra majd megjön és akkor én leszek a világ legmagabiztosabb fickója. Nem, még abban sem vagyok biztos, hogy sikerül-e egyáltalán egy kis önbizalmat szerezni.
- Annyira azért nem vészes, te is mondtad, hogy jól néznek ki, nem? – oké, most próbálom valami irtó béna módon elviccelni a dolgot, de azért értékelem azt, amit mond. Elég sok mindent vesztettem azzal a piálással. Szüleimet, lehetőségeket… pedig elég neves egyetemekre mehettem volna tovább tanulni, de végül a gatyám is ráment a tartozásokra, és végül semmim nem maradt. Itt maradtam egyedül, szemben a világgal, és… és most már nem is akarok többet, nem akarok elmenni egyetemre, már nem vágyom arra, hogy halálra tanuljam magamat. Én csak élni akarok, nyugodtan és jól. Semmi extrára nem vágyom.
- Nem megbántani akartalak ezzel, remélem ugye tudod? Én csak… próbálom nézni a dolgok jó oldalát. – na jó, ez így sem jobb, de…. de soha nem voltam jó magyarázkodásban. Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy a többi sorstársamat eggyel kevesebb lány akarja fogadás tárgyának megtenni, ami jó, mert… mert elég rossz tud lenni, ha így játszanak az emberrel. Megkedveltetik magukat vele, aztán a döntő pillanatban eldobják, mint valami elhasznált játékot. Nem kívánom senkinek sem. Oké, van, aki könnyebben túlteszi magát rajta, de én nem ilyen voltam. Engem senki nem vett észre soha, aztán nagyon megörültem annak, hogy végül nem is akárki vett észre, és… és elmondhatatlanul rossz volt az, mikor kiderült, hogy nem azért vett észre, mert… mert olyan érdekes lennék. Csak azért mert fogadtak.
- Nem lesz jobb attól, ha gyűlöllek, nem tudjuk már megváltoztatni azt, ami volt,nem? – nem mondom, hogy nincs bennem tüske a történtek miatt. De nem lesz attól jobb nekem, ha elküldöm a fenébe. A szüleim se kelnek fel a sírjukból, az egyetemi meghívó sem jön vissza, szóval…. szóval nem éri meg haragudni rá. Nem léptem túl teljesen, de megtanultam már együtt élni a tudattal, hogy egy fogadás alapja voltam.
- De a menőbb éttermekbe menőbb emberek is járnak, én pedig… nem igazán illenék oda. – se én, se a zeném. A legtöbb mostanában zenélő ember a semmiről énekel. Pénz, nők, szex… semmit mondó témák, semmit mondó emberektől, egy tetszetős hangzással díszítve. Én mindig szerettem arról zenélni, ami fontos, érzésekről, szerelemről, csalódásról, családról és a többi fontos dologról. A zeném kilógna onnan, és minden bizonnyal a magabiztos, menő embereket akarják ott, én pedig egyik se vagyok ezek közül. Én csak… én csak Jeff vagyok, és kész. Nem valami menő rocker, és ezt bárki belátná. Nem arról van szó, hogy rosszul érintene, ha többet keresnék. Egyszerűen csak… nem tudom magamat elképzelni máshol, de lehet velem van a gond. – Nem hinném, csak a szüleimnek mesélted rólad, ő… ő gondolom csak féltékeny rád. – nyilvánvaló okokból ugye. Kayley azért sokkal jobban néz ki, mint Anna, és a nők hajlamosak arra, hogy féltékenykedjenek, ugye? Bár lehet a pasik is, nem tudom, nem voltam még soha féltékeny ilyen szempontból. Azért már igen, hogy valakit a családjával láttam, de soha nem éreztem féltékenységet, ha megláttam Anna-t egy ismeretlen fickóval. Egyrészt mert nem akarok tőle semmit, másrészt meg… meg felesleges. Ha bízol valakiben, akkor minek féltékenykedni, nem? Az csak a bizalmatlanság jele, legalábbis gondolom én.
- Na és… te mit dolgozol? – oké, hülye, sablon kérdés, én is tudom, de most hirtelen nem tudok jobbat előhúzni, miközben a levesemet szürcsölöm.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

- Oh, hát tudod azért a lányok tudnak beleképzelni ezt-azt bizonyos helyzetekbe, olyasmit is, ami nincs ott. Egy kedves szó, vagy mosoly... néha az is elég. - nem teszem hozzá, hogy ezzel a fiúk is lehetek így, bár azért én ennél sokkal többet tettem vele igazából, nem csak ő vette le rosszul a jeleket, én adtam neki azokat, hogy azt higgye tényleg érdekel. Aztán érdekelni kezdett, hiszen a játék miatt sok időt töltöttem vele, és sokat beszélgettünk. Tényleg megkedveltem és tényleg érdekeseket mondott nekem, tényleg... rendes srác és e miatt éreztem rosszul magamat napról-napra egyre inkább. Rémes volt, tényleg nagyon rémes, de utólag nem tudok rajta változtatni, viszont ez az Anna tényleg oda van érte, ez egyértelmű, hiába nem hiszi el, vagy nem gondolja így, bár gondolom azzal se merne nyitni neki, hogy "Hello szia, nem jössz be, nem is reménykedj." Igazából tökéletesen megértem.
- Ne köszönd meg, csak gyűjts egy kis önbizalmat valahogy, vagy hidd el nekem, amit mondok. - mosolyodom el. Tényleg helyes pasi lett belőle, és igazából régen sem volt vele semmi gond, csak egyszerűen jó lett volna, ha már akkor is egy kicsit bátrabb. Simán felszedhetett volna akárkit, ha kicsit ad magára, ha egy kicsit bátrabb próbál lenni. A részegséget illető szavait viszont... értem, az a baj, hogy tényleg értem, vagy legalábbis sejtem, hogy mi a helyzet, hogy rólam volt szó, hogy miattam volt kiakadva ennyire és azért ivott annyit. Ettől persze csak még kellemetlenebbül érzem magam.
- Sajnálom Jeff. - biggyed le kissé a szám. Tényleg sajnálom, igazán és nagyon, még ha nem is azért mondta, hogy így érezzem. Egyszerűen csak rossz érzés, hogy nem elég amit tettem vele, nem elég hogy ártottam neki, hogy bántottam, a tetejében még le is itta magát és ilyen következményei lettek. Nem kicsit sikerült betennem neki, és erre gondolva amúgy is rémesen érzem magam, így pedig persze csak még jobban, ami egyértelműen látszik is rajtam. És aztán csak jön még egy kis fekete leves. Az, hogy nem akar keménynek tűnni, erre csak bólintok, aztán hogy akkor másokkal nem teszem, amit vele. Jogos, igazából akármit nyugodtan mondhatna nekem, nem lehetek mérges rá miatta, egyszerűen csak pocsékul érzem magam.
- Nem... másokkal nem teszek ilyet soha. - igen újfent rendkívül érdekesnek bizonyul a terítő mintázata, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Szép kockás és van rajta itt-ott néhány pecsét is, ami most igazán nem érdekel, pedig volt azért jócskán olyan finnyás időszakom, amikor eszem ágában se lett volna ilyen helyen enni, de most sokkal érdekesebbnek bizonyulnak a foltok, mint az, hogy felnézzek. Nem... senki mással nem teszek ilyet és vele se szabadott volna, és ha tehetném jóvá tenném valahogy, csak még egyelőre fogalmam sincs, hogyan. Segítenék én neki bármiben, ha hagyná, hátha attól valami jobb lesz, de helyette csak folyamatosan érzem a lelkiismeret-furdalást. El fog ez múlni egyáltalán valaha? És akkor még a szülei haláláról nem is tudok, ami lényegében szintén az én hibám.
- Oké... ha nem akarsz inkább elküldeni a fenébe, vagy... ilyesmi. - totál megérteném, de komolyan. Nem is tudom, hogy képes ezt ilyen nyugodtan kezelni, vagy csak én reagálom túl? Neki sikerült tovább lépni, pedig ő szenvedte el ezt az egészet, nekem meg persze nem. Elég hülye egy helyzet, de azért próbálom viszonozni a mosolyát, mert ha nem akarja, hogy eltűnjek a fenébe, akkor tényleg szívesen maradok vele megkóstolni azt a híresen remek kaját, amiről beszélt. Biztosan finom lehet, sőt igazából ha rossz, akkor is megenném, ha szerinte jó, csak hogy még véletlenül se csináljak semmit, ami bántó lehet.
- Nekem tényleg elég, ha csak jobb neked, szóval bármit szeretnél segítek. Ha maradnál a szimpla zenélésnél akkor is teheted mondjuk valami menőbb étteremben, ahol jobban keresnél. - vetem fel az ötletet. El tudnám intézni, vagy ha nem is én, akkor a szüleim. Biztosan meg lehetne oldani. Persze még azt sem tudom, hogyan játszik, de ez van, ha minden áron helyre akarsz hozni egy hibát, akkor jön az elvakultság és kész, nem sok mindent lehet sajnos tenni ellene. Azért amikor Anna megérkezik villantok rá egy mosolyt, de a kösz már a torkomra forr, amikor újfent kellően gyilkos pillantással mér végig. - Te... ő tudja, hogy ki vagyok? - hajolok kicsit közelebb a leves fölött, amikor már a leányzó lelépett és elég távol van ahhoz, hogy ne hallja. Komolyan gyanús, bár nem nézem ki Jeffből, hogy a gimis éveiről tartott hosszú meséket akárkinek is. Ez nem olyasmi, amiről az ember szívesen mesél. - Oké, ha te szereted, akkor biztos finom lesz. - mosolyodom el, és neki is esem, aztán hamar jönnek is azok a bizonyos nyami hangok, tényleg finom. Nem vagyok egy főző zseni, a zacskós levesig jutottam el kb. szóval amúgy se tudnám megtippelni, hogy mi van benne, de ezek szerint akkor se menne, ha értenék hozzá.

Kayley & Jeff

- Remélem, mert nem akarom őt áltatni, de… de egyáltalán ez annak számít? Mert nem mondtam neki semmi olyat, amiből azt hihetné, hogy ő meg én… szóval ez annak számít? – sajnos én egyáltalán nem vagyok otthon ebben a kérdésben. Soha nem voltam az a hatalmas nőcsábász, sőt, nő elég ritkán fordult meg az ágyamban, mert… mert ilyen vagyok, én nem vállalkozom egy éjszakás menetekre, nekem az nagyon nem fekszik. És remélem, hogy Anna sem hiszi azt, hogy én majd talán lépek, mert nem fogok. Egyrészt nem is nagyon mernék, másrészt pedig ő nem az, aki… aki kell nekem. Oké, ez így elég hülyén hangzik, ezt én is tudom, de mit tehetnék, ha egyszer, ilyen vagyok?
- Na igen, nem álltam a sorban, mikor az önbizalmat osztogatták. De azért kösz… azt hiszem. – most csak egy zavart mosolyra futja tőlem. Sajnos nem nagyon tudom a legegyszerűbb bókokat sem kezelni. Régen soha nem mondtak nekem ilyet, úgyhogy ott nem is kellett, max a szüleim mondták néha, hogy nem vagyok én olyan nyüzüge, mint amilyennek mindenki beállít. De ők a szüleim, kötelességük ezt mondani. Most pedig… tény, hogy többen vesznek észre és bókolnak, de sajnos nem vagyok hozzászokva, ahogy az önbizalmam se nagyon van, inkább azt mondanám, hogy épülget, aztán… aztán talán majd mire feldobom a bakancsot már lesz önbizalmam.
- Nem is voltam részeg azóta, amúgy előtte sem, csak hát… a dolgok összejöttek, én meg elég rossz módját választottam a… problémamegoldásnak. – na igen, de azért ezt nem nevezhetjük problémamegoldásnak . Kivoltam, csalódott voltam, a gimi alatt akkor bántottak és aláztak meg a legjobban, aztán kopogtattam az ajtón, és csak azért hívtak be a buliba, mert nem ismertek fel, szóval mondhatni összejöttek a dolgok, de azóta nem voltam részeg. Persze, néha legurítok egy-egy sört, de amúgy nem viszem túlzásba. Ha aznap nem iszok, a szüleim nem jönnek el a rendőrségre, nem akarnak elmenni bocsánatot kérni Kayley-hoz, és élnének most is. Szóval… nem vagyok én nagy piás, ez a lényeg.
- Igen? Kemény srácnak? Hát… remélem, hogy tévedsz, mert pont az nem akarok lenni. – mondom széles mosollyal. Persze, értem én, hogy ő ezt, hogy akarta mondani, nem is megbántani akarom őt ezzel. Egyszerűen csak… nem akarok úgy kinézni, mint valami kemény legény. Van tapasztalatom velük, és bátran állíthatom, hogy hatalmas taplók, én azért nem akarom ilyen lenni, bár tény, hogy ez jön le néhányaknak mikor meglátják a tetoválásokat. Előítélet, meg minden, ami érthető, de nem esik valami túl jól, kinek esne?
- Nézd… ha így gondolod, akkor megérte, mert legalább másokkal nem fogod azt csinálni, mint velem, igaz? – villantom meg a legkedvesebb mosolyomat. Fogalmam sincsen, hogy ő régen miként is gondolkodott, de azt hiszem, hogy nem igazán rázta őt meg a dolog, elvégre mégiscsak olyanok voltunk, mintha más univerzumból jöttünk volna. Én voltam a különc kis ufó, akit senki nem vett észre, akivel senki nem beszélt, aztán egyszer csak odajön hozzá a suli legjobb csaja. Egy igazi siker sztori lett volna, ha nem ez a vége, de sajnos mind tudjuk miként végződött. Viszont legalább más nem fog vele így járni, ez azért egy pozitív dolog, nem?
- Mit szólnál, ha első körben, együtt kajálnánk, hm? Aztán majd a többit kitaláljuk. – mosolygok, hogy a fenébe is nem mosolyognék, de azért elégé meglepett ezzel a nagy segíteni akarásával. Persze, ott van az is, hogy miért bízok meg benne, mikor egyszer már átejtett? Nos… a válasz elég szánalmas. Éppen azért, mint régen azt hiszem. Szokták mondani, túl szép, hogy igaz legyen. Na, van olyan dolog, ami még annál is szebb, és akkor már nem gondolkodsz azon, hogy vajon mi lesz, csak csinálni akarod. Ez is ilyen, sajnos nem tudtam ezt magamból kivetkőzni, de talán szerencsém lesz. Ha meg nem… akkor kitalálok valamit, már nem vagyok olyan esetlen, mint régen.
- Hát… igen, kicsit nehéz elhinni. Nem ellened szól ez, csak… csak emberismeret. – rántom meg a vállamat. Már megtanultam, hogy az emberek többsége nem az az önzetlen fajta, aki csak úgy segít, mert kedves. Nem, általában kérnek érte valamit, csakhogy hasznuk legyen a te bajodból. Elégé szánalmas és gonosz dolog, de sajnos így működik a világ. Viszont kivételek mindig vannak, igaz? – De, ha tényleg így gondolod, akkor jó, mert nem igazán van semmi olyanom, amit odatudnék adni. – se pénzem, se… igazából semmin nincsen. Gitár, egy elégé szűkös és kis lakás, egy elégé átlag meló, ami éppen csakhogy eleget fizet. Finoman szólva sem állok jól anyagilag. – Kösz Anna! – bólintok a lánynak, ahogyan kihozza a kaját, ami egyértelműen valami levesféle, de ilyet még soha nem ettem. – Figyelj csak, Joey egy zseni, imádni fogod a kaját, csak nem fogod tudni megmondani, hogy mégis mi van benne, úgyhogy ne lepődj majd meg! – legalábbis én mindig így vagyok vele, de… de mint mondtam már. Kivételek mindig vannak.

Jeff & Kayley

Az élet olyan, mint a szép zene: betölt bennünket, jólesik, de nem tart sokáig.

Na igen kamaszként az ember még keresi önmagát, de azért nem így kellene, nem kellett volna alkalmazkodnom másokhoz, nem kellett volna belemennem ebbe az egész ügybe, tényleg nem, mert nem volt fair vele szemben. Ő nem tett tényleg soha semmi rosszat, én pedig totál betettem az életének, vagy legalábbis... lehet hogy nem kellene túlzásba esnem? Az is lehet, hogy nem hatott ki rá annyira negatívan, hiszen végül is egész jó pasi lett belőle, bár persze attól még ugyanolyan rosszul érzem magam miatta. Nem szabadott volna áltatni, főleg hogy a végére megkedveltem. Megtehettem volna, hogy igenis vállalom, hogy... visszalépek és nem fejezem be. Megmondom neki őszintén, ami történt és bocsánatot kérek, de nem voltam képes rá, hogy vállaljam, hogy esetleg rossz véleménnyel lesznek rólam és most már nem forgathatom vissza az időt, hogy változtassak, de olyan nagy bűn, ha szeretnék... segíteni?
- Világos persze, és ezt... ő is tudja? - na nem piszkálódásból, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezzel tisztában van ez az Anna is, mert eléggé olyan szemeket mereszt rám, meg rá is, hogy ihaj. Tényleg megfojtana egy kanál vízben, ha lehetősége lenne rá, ez nem is kérdés. Persze nem akarom én azzal gyanúsítani, hogy eteti a kis csajt, nekem aztán egyáltalán nincs ehhez jogom és tényleg megértem, hogy nem lehet valaki elé odaállni, aki nem lépett semmit, hogy bocs, nem érdekelsz. Úgy látom a kis csaj inkább várja, hogy a jeleket leadva majd Jeff lépjen, aki meg nem fog. Kellemetlen egy helyzet. Mondjuk nem értem, hogy miért nem lép ő, ha úgy érzi, hogy van értelme, akkor legalább tisztázná a dolgot. Nincs kőbe vésve, hogy mindig csak a pasik kezdeményezhetnek. - Akkor sem voltál szerencsétlen Jeff, csak nem sok az önbizalmad, ahogy látom még most sem, de kedves srác vagy és nincs semmi gond a külsőddel is. Nem véletlenül érdeklődik irántad ez az Anna. - mosolyodom el. Egyáltalán nincs vele pedig baj, de ahogy látom ezt még mindig nem fogadta el. Egyszerűen csak kellene neki egy kicsivel több önbizalom és máris baromi jó pasi lehetne belőle, sőt! Már most is az igazából, csak egyelőre még ahogy látom nem fogta fel. Kedves, jó lelkű, gitározik, helyes... szerintem egy csomó csaj oda lenne érte, ha hagyná, nem csak ez az Anna, aki nem érdekli.
- Úgy tűnik, hogy nem, és jó eséllyel nem is érdemes túlságosan lerészegedni. - engedek meg magamnak egy óvatos mosolyt. Nem akarom feltételezni, hogy ez a dolog miattam történt, de... nem tudhatom, és épp ezért nem is merem úgy igazán elengedni magam, vagy csak úgy jót nevetni ezen a félresikerült eseten, mert ha az én hibámból történt... akkor egyáltalán nem vicces és nem tudnék rajta jókat szórakozni, azt hiszem azért ez talán valahol érthető. - Igazából tényleg jól is áll, olyan kemény srácnak tűnsz tőle. - teszem még hozzá, mert amúgy így van, szerintem egyáltalán nem rossz, kicsit sem. Jól állnak neki a tetoválások, határozottan... szexivé teszik. Komolyan nem értem, hogy ezzel a kiállással és külsővel miért itt ül és gitározik, amikor híres lehetne, nagy rajongói táborral. Pont az a típus, az vált belőle, akiért élnek-hajnak a csajok, plüssmacikat dobálnának fel neki a színpadra, meg még egyebeket is nem is keveset, ha hagyná, hogy segítsek neki.
- De akkor is azt akartam, hogy tudd, hogy... tényleg sajnálom, mert nem kellett volna úgy viselkednem. Nem... senki nem bánhat így mással. - megbocsátott, de az a baj, hogy én magamnak nem. És nem is megy ilyen könnyen. Úgy érzem, hogy helyre kéne hoznom, hogy tennem kéne valamit, amivel segítek neki, amivel kijavítom ezt a hibát, mert baromi nagy hibáról van szó, amit nem szabadott volna elkövetnem és bánom, hogy csak utólag jöttem rá. Valahogy nehéz elfogadni azt, hogy ő ellenben ilyen könnyedén kezeli ezt az egészet.
- Akkor abban segítek neked! Hogyan... mit tehetnék érted? Én szeretnék, komolyan valamit... bármit! - akár megismertetem másokkal, vagy segítek neki növelni valahogy az önbizalmát, esetleg lehetne valami komolyabb melója, amivel jobban keres, amivel nem kell néha nagyon kuporgatnia, ahogy mondta. - Én tényleg csak segíteni akarok neked... nem kérek érte semmit, becs' szó! Olyan nehéz ezt elhinni? - mégis mit kérnék cserébe? Nem is lenne jogom rá, hiszen én tartozom neki, amiért megkeserítettem a gimis éveit, miért ne tehetném meg, hogy változtatok ezen? Miért ne tehetném meg, hogy amit elrontottam most kijavítom és jobbá teszem? Ez annyira lehetetlenség lenne?

Kayley & Jeff

Persze, érthető az, ha az emberi keresi önmagát a kamaszkorban, ez mindenkivel így van… általában. Ezért nem is haragudhatok azokra, akik úgy gondolták, hogy ezt általam próbálják meg kitalálni, igaz? Elvégre ők csak keresték önmagukat, az átmenetet, hogy mennyire is legyenek bunkók… na jó, nem akarok ítélkezni, de én akkor sem tudok csak úgy minden gond nélkül elmenni emellett. Én nem kerestem, nem is kereshettem magamat, mert ahogy megpróbáltam, egy fogason lógva tértem magamhoz. Szóval én teljes mértékben megértem, hogy ő és a többi hozzá hasonló csak kereste önmagát. Megértem, de nekem attól még rossz volt, ez van. Megértem én őket, csak… szóval ez nem segít semmin.
-Hát… nem érzem azt a pluszt, amiért megérné, érted? Én meg nem vagyok valami nagy híve a tízperces kapcsolatoknak. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Mintha lett volna bármi komolyabb kapcsolatom… volt egy, ami talán tartott két hónapig, és aztán vége, ennyi, több nem volt. Nem is tudom miért lett annak vége. Nem illettünk össze, azt hiszem én akkor kerestem magamat, csak aztán sikerült rájönnöm, hogy ezzel egy csöppnyit elkéstem, úgyhogy véget is vetettem a dolognak. Ha nem érzek iránta semmi különöset, akkor mégis minek vezessem meg? Tudom milyen az, nem kell, hogy más is megtudja. Legalábbis ne általam tudja meg. – Honnan veszed, alig ismersz, jó pár éve annak, hogy utoljára láttál. – és akkor se igazán én voltam az, aki felkeltette a figyelmét, hanem a fogadás, igaz? Én komolyan nagyon értékelem azt, hogy próbál kedves lenni, de… de nem ismer. Oké, nem vagyok szerencsétlen, nem is hiszem magamat annak már, de hiába mondja, hogy ez nincs így jól. Ő se tett régen semmit ellene, akkor más miért tenne? Ez egy kétoldalú dolog, sajnos mindig lesznek elérhetetlen emberek, és szerencsétlen balekok. Az egyik nem akar változtatni, a másik pedig nem tud, és még fél is megpróbálni.
- Akkor ezek szerint nem sikerült kifognom valami tisztességes tetoválót kifognom. – mosolygok rá. Mondtam én, hogy mindig van egy szerencsétlen, igaz? Akinek az első piás estéjén a testét összetetoválják, hogy aztán pucéran ébredhessen fel egy szeméttelepen. Mi ez, ha nem szerencsétlenség? – Egy vagyonba kerülne, hogy leszedjék rólam, én pedig már megbarátkoztam vele, most már az lenne a fura, ha nem lennének. – emlékszem a szüleim arcára, hogy milyen döbbenet ült ki az arcukra, mikor megláttak engem. Dühösek voltak persze, de nem engem hibáztattak a dologért, ezért is akartak elmenni Kayley-hoz, de ugyebár soha nem értek oda. Pedig akár meg is békélhettek volna a dologgal, én mondtam nekik, hogy hagyják, úgyis vége a giminek, nem látom többet, de szerintük muszáj lett volna legalább egy bocsánatkérést hallanom. Nagyszerű szülők voltak, és emiatt is vesztettem el őket. Szerencsétlenség. – Kösz. – bólintok egyet mosolyogva. Ízlések és pofonok. Van akinek sok, másnak pont jó, szerintem meg mindegy, soha nem az a fajta srác voltam, aki külső alapján szeret bele valakibe. Oké, most kamuztam, de egyszer mindenki hibázhat, nem?
- Nem voltál hülye, csak népszerű, senki nem várta el tőled, hogy pátyolgass engem. Aranyos vagy, hogy bocsánatot kérsz emiatt, de már mindegy. Megbocsátottam rég, oké? – már vége a sulinak, a szüleim is egy temetőben vannak, szóval… szóval mindegy, hogy mit mond így utólag. Nem mintha nem értékelném, eltudom képzelni, hogy mekkora dolog neki egy bocsánatkérés. De nem hiheti azt, hogy erre vártam egész életemben, és majd most örömömben elkezdek ugrálni. Már beletörődtem a történtekbe, nem mintha bármit is tehettem volna ellenük. Az pedig csak hab a tortán, hogy igazságtalan lenne tőlem az, ha haragudnék rá. Persze, nem volt valami kedves, és sikerült neki úgy megaláznia, mint még soha senkinek, de ha jobban belegondolok, akkor rájövök arra, hogy… hogy mégis mit vártam? Majd csak úgy feladja a népszerűségét, hogy szegény srácon segítsen? Ugyan már, ez nem valami gyerekmese.
- Dalokat másoknak? Kayley ez… ez nem olyan, én nem tudnék másoknak dalokat írni. És népszerű sem szeretnék lenni, gazdag pedig végképp nem. Én csak szeretnék egy teljesen átlagos életet élni, amiben minden benne van. – szerelem, boldogság, csalódás, vesztesség, kaland és dögunalom. Ezeknek pedig a felét már meg is kaptam. Csalódtam, elvesztettem embereket, és gyakran halálra is untam magamat. Ezért keresem a többit, és a kalandot nem így képzelem el. Láttam azt, hogy mit tesz az emberekkel a hírnév és a pénz, én pedig nem akarok olyan lenni. Én csak megakarom fogni a gitáromat, és másoknak játszani néhány dollárért. Nekem ez a zenéről szól, és nem a pénzről, vagy a hírnévről. – Részben? Kayley, én látom, hogy változtál és igyekszel, de ne mondd már, hogy csak úgy önzetlenül segítenél nekem, és nem kérnél érte cserébe semmit. Ennyire azért senki nem szent. – villantok meg az irányába egy mosolyt. Én nagyon is értékelem azt, amit tenni szeretne értem, de nem kell megtennie. Nem kell a hírnév és a gazdagság. Csak egy normális, átlagos élet.

Tárgy: Re: Kayley & Jeff - Te vagy az?

» Jeff lakása - New York
» Kayley Sparks
» Dwayne & Kayley - Az eset után
» Új üzletfél vagy ellenség?
» Wade & Bethany - Ki vagy Te?