Arthur & Angela

Kissé magam is felugrok az ijedtségtől, ahogy nekem vetemedik. Szegénykém alig érte el a nyakamat, így önkéntesen nyújtózkodtam le neki, majd kissé el is pirultam ,ahogy ajkai az arcomhoz értek. Ilyen gesztust öt éves korom óta nem tapasztaltam... így hát gyönyörű és melengető érzés volt. Kissé pityeregni is kezdtem, ahogy olyan közel volt hozzám, ott éppen, karnyújtásnyira, és én átölelhettem. Selymes bőrét és ruháját, végigsimíthattam hosszú barna haját... olyan érett lett... kettőnk közül mindig én voltam a nagyratörőbb, a bátyus, a magas, mosolygós bácsi, akit meg lehetett ölelni. És részben most is az vagyok, de... már inkább a félelemtől rejtőzök az ölelésbe... és nem vagyok bölcsebb, okosabb akárkinél.... kivéve.... persze... az inkompetens embereket! Ó, hát azok mily buták, igaz? Mindegyik ostobáb nálam.... senki sem tud többet nálam... senki...
- Nos... akkor... - fogok neki nehézkesen, megpróbálván elűzni gondolataimat, és a szemeibe nézek, egy mosolyt varázsolva arcomra - Hol kell aláírnom? - nevetek fel, és arcon csókolom őt, kezemet újra és újra végigsimítván haján és hátán.

Bármennyire is tudom, hogy most nem szabadna magammal foglalkozom, de egyszerűen képtelen vagyok nem arra gondolni folyton, hogy jó lenne ha velem maradna. Tudom, hogy ártottam neki, hogy elvettem a szüleitől, hogy a nagyvilágba került és nem volt aki szeresse, mert ha lett volna akkor most nem ez lenne a helyez. Bűntudatom van amiatt is, hogy látom mennyire szeret és, hogy egész életében engem keresett, engem aki a poklok poklát adta csak neki. Ohh, bárcsak jóvá tudnám tenni, annyira szeretném, ha legalább negyed annyira tudnám kárpótolni.
Annyira szeretem, tudom, hogy soha nem tudtam volna elfelejteni Őt, a bűntudatom mindig is nagy volt, de most, hogy látom nem haragszik, sőt, örül nekem, egyszerűen felemészt. Hogy képes még most is szeretni ezek után? Szemeibe nézek és a zavar mellett megkönnyebbülést is látok.
Mikor odalép Blaise-hez és kezet fog vele majd kicsattanok az örömtől. Talán jóban lesznek, tudom, hogy Blaise mindent elfog követni, hogy barátok legyenek, de Arthur elég gyanakvó és úgy érzem mintha nem szeretné, hogy Blaise mellettem legyen...Pedig ez ellen nem tehet semmit, mert elválasztani nem tud tőle. Nem vagyunk olyan rég együtt, több, mint fél éve, de még nem egész egy éve. Ez még nem mond semmi komolyat, de egyre jobban szeretem és Blaise-nek talán nincsenek olyan tervei, mint nekem, de tudom, hogy szeret, ezt számtalanszor bebizonyította. Arthur ezt nem érti, de majd megpróbálom megértetni vele.
-Tényleg maradsz? - Széles mosollyal ugrottam a nyakába, hogy átöleljem és puszit adjak az arcára, bár elég nehézkesen értem fel addig, a bátyuskám picit megnőtt.
-Annyira hiányoztál...- Suttogom még neki mosolyogva.

Rámosolygok Angelára. Elmém el is taszította már azt a gondolatot, hogy minek is neveztem őt. Semmit sem változott azóta, ugyanaz a kedves, ártatlanka lány maradt, a gyönyörű hófehér szempárjával, hosszú barna hajával... míg én egy lezűlött, magába fordult földönfutóvá váltam. És ő mégis... mégis vissza akar engem fogadni... mégis azt akarja, hogy maradjak... de hát miért...? Mit tehetnék én őérte? Megvédhetném, persze, talán, de ha ő ebben a "mutáns" iskolába jár, akkor nyilván neki is lehetnek képességei. És én fölösleges vagyok. Egy elmeháborodott, aki nem képes kontrollálni képességeit. És miben is vagyok né tehetséges? A pókerbe... na persze, ez nagy adottság... de hallom őt... hallom a gondolatait, és azt is hallom, hogy ő akarja, hogy itt maradjak... hogy miért akarná, azt én ugyan nem tudom, de vágyakozik azért, álmodozik arról, hogy vele maradok. És én valóban mást sem akarnék, mint vele maradni, de ha terhére leszek... nem. Egyszerű. Akkor nem leszek a terhére. Megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy az ő terhére ne legyek... már ha képes vagyok rá. Mostanában veszőben votl az önbizalmam.
Végül a férfi felé fordultam. Blaise Richter, az ember, aki a hugocskámhoz nyúlkál. Szerelem... az első könyvek, amiket eldobtam magamtól a könyvtárakban, ahol sokszor aludtam, mindig is a romantikus regények voltak. Értelmetlen egy másik nő után vágyni, amikor neked az ikertestvéredre van szükséged. Minden tekintetben. Fölösleges akadály.
Megindultam felé, és a markába csptam, a kezét nem túl erősen, de azért férfiasan megszorítottam, és rámosolyogtam.
Nem tetszel nekem... - csengett gondolatom a fejében - ...és nem is bízok benned... de ő bízik, így... reménykedek benned... - mosolyomat el nem változtatva fordultam el tőle, majd visszalépdeltem Angihoz.
- Én... itt szeretnék maradni... - kezdtem bele nehézkes dadogással, majd magamat megnyugtatva felnevettem, és széles mosolyt vetettem rá. - Hát végülis nem ezért jöttem?

Nem csak Arthur zavarodik össze hanem én is. Nem tudom mi van vele, hogy mitől ilyen és kezdek komolyan aggódni, érzem, hogy ehhez túlságosan kevés vagyok. Csak annyit tehetek, hogy magamhoz ölelem és próbálom csitítgatni. Tudom, hogy ez nem elég, de most többre nem vagyok képes, néhány perc alatt nem tudom meg nem történté tenni a múltat, de lehet erre soha nem is leszek képes. A könnyeim megint csak peregni kezdenek és lassan unni kezdem már, hogy ennyire gyenge vagyok holott nekem kellene most erősnek lennem és vigasztalnom, nyugtatgatnom a testvérem. Végül mintha áttörést érnék el, megnyugszik.
Pillanatnyi mosolya boldogsággal tölt el, fáj szomorúnak és zavartnak látnom.
Feláll én pedig elengedem, a fegyver darabokban hullik a földre ami megnyugtat, de attól még jobban kezdem érezni magam mikor végre bemutatkoznak egymásnak és nincs köztük negatív energia. Nekem borzalmasan fontos, hogy kedveljék egymást, nem akarok abba a helyzetbe kerülni, hogy választanom kelljen a szerelem vagy a testvérem iránti szeretetem között és hol ide szakadozzak hol oda, az nem jó.
-Te nem ártottál senkinek Arthur. - Mondom szinte suttogva és elmosolyodom. Fogom a bal kezét és hozzábújok. Mennyire hiányzott már, hogy a bátyám átkaroljon. Tulajdonképpen egész eddigi életemben védtelennek éreztem magam, nem fizikailag, nem, úgy Blaise mindig megvédett és vigyázott rám amennyire tőle tellett, inkább lelkileg voltam védtelen, hiányzott egy fontos darabja a lelkemnek ami most újra ép, hogy az ikertestvérem életben van és újra magamhoz ölelhetem, bár tényleg érdekesen festünk, azon kívül, hogy nagyon hasonlítunk Ő akár egy torony én pedig egy kerti törpe.
Blaise-re rámosolygom, ebbe a mosolyba beleadom minden iránta érzett szeretetem és a köszönetem amiért ennyire aranyos Arthur-hoz. Tudja, hogy ez fontos nekem ezért próbál barátságot kötni a testvéremmel, bárcsak sikerülne, az annyira jó lenne.
Boldog vagyok most és felszabadult. Szeretném ha ez így is maradna és azt is szeretném, ha most már Blaise számára is azt nyújthatnám amit eddig kellett volna, boldogságot és örömet.

Gyakran megesik ez. Sőt, agyam egyes részei szinte állandóan elzáródnak, és magamon kívül senkit sem kívánnak beengedni titkos szegleteikbe. És ezzel együtt engem is be akarnak börtönözni. Mindig ez történik, ha túl sok mniden történik hirtelen körülöttem, túl sok hangulatváltozáson megyek át. Megtaláltam a hugomat, ő sírt, én is, ölelkeztünk, megjelent ez a vadidegen, aki elvileg a "szerelme" - ezen szavak egyszerűen csak túl üresek számomra - vele is beszélt, puszilkoztak is... megint elfogott, már csak attól is, hogy felsoroltam mindezt, ismét őrült elektromos hullámokat kezdett el küldeni az elmém, megrázva az egész testemet. Dideregtem, de megpróbáltam kizárni mindent körülöttem. Éppen ezért választottam ki egy olyan tárgyat, amit teljesen megértek, és mégis egyszerűen körül írhatok.
A földön hevert az a 9mm-es pisztoly. Egy 9x19-es parabellum pisztoly volt, Beretta M9-es, leginkább az Amerikai Egyesült Államok seregeiben terjedt el, az 1970-es években, szénszálas, tárában tizenöt golyó foglalt helyet. Lassan megérintettem, és habár ujjam a fegyver csövén volt, annak markolata fölött a biztosító kezdett el fel-le kattogni, ahogy egy láthatatlan erő mozgatni kezdte. Ez volt a második képességem, ezzel még csak két éve ismerkedtem meg, mégis jobban értettem. Fel-le, fel-le addig mozgolódott magától, s végül oly emberfeletti sebességre kapcsolt, hogy végén letört. A fegyver már nagyjából használhatatlan volt. Szinte észre se vettem, hogy Angi mellém lépett, és megsimogatta hajamat, ám végül ölelését már megéreztem, és kissé kábultan, zavartalan elmeállapotomból kitörve tekintettem fel rá. Gondolatai visszacsengtek elmémben. Kezemet végigsimítottam arcán. ő volt az én ártatlan hugocskám.
- Nem... most már nincs semmi baj... - suttogtam, és elmosolyodtam, majd arcon csókoltam, és lassan felálltam. A pisztoly a lábam alatt lassan remegni kezdett, a tár kicsúszott belőle, csövének felső része levállt markolatáról és alapjáról, és halk csikorgással végighúzódva ugyancsak a földre pattant.
Nem akartam ártani... - gondoltam, s gondolatolvasásomat direkt kiterjesztettem mindkettejükre, hogy halljanak engem. Aztán feltekintettem a férfira.
- Igen, a nevem Arthur. Arthur Whitmore. És Angela az ikertestvérem.

Boldog vagyok ahogy Blaise is feltűnik, annyira szeretném ha jóban lennének. Ők a két legfontosabb ember az életemben, nagyon bántana, hogyha nem kedvelnék egymást. Mikor a bátyám fegyvert emel Blaise-re odasietek hozzá és próbálom mind a kettejük számára érthetővé tenni a helyzetet. Blaise közelsége most különösen megnyugtat, a puszi amit kapok megmosolyogtat hát még az amikor kicsit a szokottnál is hangosabban mondja, hogy szeret. Na igen, a kettejük ismerkedése furán indul.
-A neve Arthur. - Mondom vidáman és örülök, hogy Blaise is épp oly érdeklődő, mint én, szeretném ha jól viszonyulna a helyzethez. Elindulnék vissza a testvéremhez mikor rám szegezi a fegyvert, nem értem, mi történt? Megtorpanok mikor a gondolatokat meghallom a fejemben, mitől változott meg ennyire a véleménye? A fegyvertől nem riadok meg, mint mondtam ezzel már nem tudnak rám ijeszteni, ha lőni szeretne hát tessék, itt vagyok. De leejti a fegyvert majd a földre rogyva kezdi tanulmányozni.
Nem tudom milyen élete volt, de úgy érzem össze van zavarodva, segíteni akarok neki és fogok is, remélem elfogadja a segítséget. Lassan odalépkedem majd leguggolok mellé, és simogatni kezdem a haját. Majd ha picit úgy érzem már nyugodtabb le is térdelek mellé és magamhoz ölelem, annyira remélem, hogy nem tépi ki magát az ölelésemből.
-Mi történt, mi a baj bátyus? - Kérdezem halkan miközben tovább simogatom a haját és nyugtatóan ölelem magamhoz. Valamit én tehettem ami miatt furcsán kezdett viselkedni. Nem értem ezt az egészet. Az előbb még minden rendben volt most pedig mindent kezdhetünk elölről.
-Haragudj rám ha szeretnél, gyűlölj ha így jó neked, de kérlek engedd meg, hogy veled lehessek...- Suttogom már-már megint könnyezve, annyira rossz, hogy látom mennyire össze van zavarodva, erről mind én tehetek, csak is ÉN TEHETEK MINDENRŐL....Gondolataim talán túlságosan is hangosra sikeredtek, de nem tudok igazán másra gondolni, mint, hogy jóvá kell tennem azt amit ellene elkövettem....

Pár pillanatra sajnálatos módon el kellett hogy vegyem figyelmemet Angiről. Nem tudtam, hogy az a pasas milyen veszélyt jelenthetett. Ha ez valóban egy különleges iskola volt az úgynevezett "mutánsok" - én inkább különlegesnek, többnek nevezném - emberek számára, akkor nyilván nem akarhatta, hogy a titkok ebből a birtokból kiszivárogjanak. Vagy éppen félreérthette volna a helyzetet is, azt hihette, hogy szeretjük egymást a hugocskámmal, amely bizonyos szinten igaz is. Féltékenységből, szerelemből, vagy egyszerűen csak undorból is megölhetett vonla minket, hiszen nem tűnt másnak egy egyszerű, vézna, hatalom nélküli embernél. Ha kifogy a pisztolyomból a töltény, és nem leszek képes újratölteni, akár halálra is verhet bennünket, esetleg előkaphatja saját fegyverét is, és én nem tehetek majd semmit a golyók megállításában, és azok előbb fúródnának belém, minthogy apró darabkákra szaggathatnám őket. Habár képességem esetenként átnyúlik telepátiába, csak a gondolatokat tudom kiolvasni. Ó, de bizony ez is elég. Nem tudtam teljes egészében kiismerni a srácot, valamit a hugicámról gondolt, aggodalmat és veszélyt párosított a nevével, ami a tökéletes példája annak, hogy bizonyára nem kedvelhette őt. Több nem is kellett nekem. Velünk szinte egyáltalán nem foglalkozott, így itt volt az alkalom, hogyha elég gyo...
Megláttam Angi különös ugrándozását, és a pisztoly feszes markolásából engedtem. Mi a fenét csinál? Talán csak nincsen tisztába a helyzetével. Hiszen lehet, hogy neki egyetlen képessége az, hogy ő is fájdalmat és hiányt érez, amikor elveszít engem. Egyelőre türelmes voltam, és végignéztem, ahogy megpuszilta őt. Milyen mocskos intézmény lehetett ez? Az én hugocskám... az én hugocskám csókolgatott egy vadidegent... szerelem?! ...a szerelem ostoba, és fölösleges. Egész életemben máson sem gondolkoztam, mást sem csináltam, csak kutakodtam, erősödtem, keresgéltem őt! Egyszer még szüleim - azok a mocskok - házába is betörtem, természetesen észrevétlenül, hogy többet emgtudjak Angela helyzetéről, de ő nem volt ott. Akkor tudtam emg először, hogy valamiylen bejárós iskolába jár... ez lenne akkor az? De mégis... küzdöttem... erőlködtem, mást sem csináltam, csak hajtottam magamat előre. Mindig is kirekesztettek, és én is kirekesztettem őket. Az utcán éltem, emrt senki sem fogadott be, és nem is akartam, hogy befogadjon. Most pedig itt vagyok. Az utolsó ember előtt, az ember, akit a világon legjobban ismerek, legjobban szeretek, még így is, hogy annyi éve volt már. Tizenkét év egyedüllét. Tizenkét év az utcán és elhagyatott házakban, könyvtárakban. Tizenkét év gyakorlás. És ő csak odamegy és szájon csókol egy férfit. Minthogyha egy szajha lenne!
Karomat feszesen kinyújtottam, és egyenesen a férfi fejére céloztam. Elméletben tökéletes lövés lett volna. Miért Angi, mi történt veled? Eddig annyira jó volt... ki ez, és miért bánsz vele úgy, mintha csak az egyik megszokott ügyfél lenne? A szerelem csak a mesékben van, úgy, mint ahogy barátság is. Csak a testvéri szeretet létezik. Az egyetlen dolog, ami számomra valaha is létezett... és most elveszne?
Már céloztam a fegyverrel, amikor felém jött volna. Sohasem ártottam vonla neki, még így se, mégis... felé is kitartottam a fegyvert. Majd elkeseredett arckifejezésem eltorzult, és a pisztoly kiesett a kezemből.
Ha  mégis? Ha ez igaz? Ha szereti, Szereti, nem szereti, szajha... az én hugom sohasem lenne szajha, soha!
...talán csak túl sok volt ez mára... - hangzik fel saját gondoaltom mindkettejük fejében. - ...talán idejönnöm sem kellett volna... - suttogtam tovább elmém szavaival - Talán ez csak egy álom... - komorodtam el, majd leguggoltam, és kizárva a külvilágot, a fegyvert vizsgálgattam. Volt már példa arra, hogy arról álmodtam, miylen lehet a hugom. Elmém ekkor összehasonlította mindenkinek az arcát, akivel valaha is találkoztam életem során, és az emlékeimet Angiről, és kiadott egy végeredményt. Mindig megmentettem őt, mindig nevetett velem, sírt velem... és végül megbotlottam, és újra és újra beleestem a vízbe. Itt hol késik már a víz?

Visszagondolok arra a napra. Sütött a nap és anyáék éppen el voltak foglalva vagy nem is voltak ott, nem tudom, ez a része a homályba veszett. Emlékszem, hogy kértem Arthur-t, hogy menjünk ki játszani a folyóhoz. Neki nem tetszett az ötlet, de semmiért nem hagyta volna, hogy egyedül kimenjek a mólóhoz, féltett. Velem jött majd bele is ment a buta játékomba és végül elragadta az ár... Most hogy itt van mellettem és szorosan magamhoz ölelhetem szinte az emlék se olyan fájó már. Olyan mintha kezdene szerte foszlani, a bűntudatom megmaradt és az emlék fájdalma is, de hogy tudom életben van teljesen megváltoztat mindent.
Megkérem, hogy maradjon velem, azt akarom, hogy Ő is a suliban tanuljon, hogy ne kelljen elválnunk egymástól. Arckifejezéséből azt veszem ki, hogy fogalma se volt, hogy ez egy iskola, pedig az. Sokat tanultam mióta itt vagyok, fejlődtem fizikailag és szellemileg is, ám érzelmileg továbbra is csőd maradtam. Ennek pedig Blaise fizette meg az árát.
Ahogy rá gondolok már meg is hallom lépteit és aztán megpillantom majd látom, hogy Arthur fegyvert szegez rá.
-Arthur ne, tedd le a fegyvert! - Mondom majd felpattanok és odaszaladok Blaise-hez majd szorosan átölelem és magamba szívom az illatát.
-Senki nem lő le senkit! - Odafordulok Blaise-hez és láthatja tekintetemben a csillogást. - Életben van, életben van az ikertestvérem. - Mosolygok és aztán Arthur-ra nézek, hogy Blaise-nek is nyilvánvaló legyen, hogy ezzel a sráccal nem olyan kapcsolat fűz össze, nem akarom, hogy félre értse, nekem Ő az egyetlen és marad is amíg Ő is így akarja.
-Blaise, Ő itt a testvérem Arthur, Arthur Ő itt, nos, életem szerelme Blaise. - Mosolygok egyik fiúról a másikra. Nagyon remélem, hogy a pillanatnyi döbbenetből kifognak gyógyulni.
BLaise-t szorosan megölelem majd puszit adok a szájára és aztán vissza vackolom magam Arthur-hoz. Egyszerűen nem tudom eldönteni melyikőjükkel legyek és meddig. Istenem, ez életem legszebb napja.

Ahogy kezei megérintettek... már tizenkét éve nem éreztem bőrét amgamén, amikor utoljára megpróbáltam belékapaszkodni... az utolsó erőfeszítésem, az utolsó próbálkozás, hogy ne veszítsem el őt... és elbuktam... akkor elbuktam, és soha, soha nem tudtam megbocsájtani amgamnak. Gyerekek voltunk, zöldfülűek, buták... és nem tudtuk, mi a fájdalom... de megismertük. Könnycseppjei azt bizonyítják, hogy mindketten megismertük. Hogy milyen a halál árnyékában is járni, élni, de mégis a fény felé törni. Én sohasem megyek vissza a sötétségbe, és nem hagyom, hogy Angi bármikor is visszabukjon oda. Ha kell a hátamon cipelem fel majd őt a magaslatokba... már persze, ha nem ő fog cipelni engem.
Most megint az iskoláról beszél. Én csak azt kaptam meg a forrásomtól, hogy ő itt lehet, és a birtokon egy állam által fenntartó birtok van, tele emberekkel, akiket ott kezeltetnek. Persze, tudván, hogy én magam is létezem, és egyszer-kétszer már amgam is találkoztam hozzám hasonlóakkal - persze egyik sem volt afféle mesterelme, mint jómagam - akkor bizonyára lehet még több "mutáns" is a világon, esetleg ilyen iskolákba. Viszont ez azt jelentené... hogy Angi is mutáns...? Az képtelenség. Az én Angim sohasem lenne képes embert ölni, vagy éppen mások gondolataiban olvasni. Akkor mégis mi lehet a képessége. Vajon az ikerpárok között is különbözik... habár, mint mondottam volt, ő is érezte azt a természetfeletti köteléket kettőnk között, így ez a képesség kettőnk között biztosan fennállt.
Mosolyogva tekintettem rá, ahogy sorolta, hogy azt szeretné, hogy ne hagyjam el, és hogy maradjak vele, ám figyelmem hamarosan inkább egy másik elmére öszpontosult. Egy védtelen elmére, amelynek gondolataihoz kelletlenül is csatlakoztam. Ez a képességem hátránya, sohasem tudom kordában tartani. Szemeim sarkából a közeledő alakot figyeltem, aki mögöttünk helyezkedett el. Kezem ismét a 9mm-esre szorult. nem hagyom, hogy bárki is bántsa az én hugomat!

Egyszerűen nem tudok betelni a látványával, annyira örülök neki, hogy életben van és nem haragszik rám, pedig lenne oka, megkeserítettem az életét, egyedül csak én tehetek róla, hogy így végezte, hogy elszakadt tőlem, minden az én hibám.
Mosolygok rá, mert egyszerűen nem tudok nem mosolyogni, már kicsi gyermekként is mindig vidámságot hozott az életembe és most olyan boldog vagyok, annyira örülök, hogy itt van, hogy velem van.
Nem sokáig tétlenkedem és megkérdem marad-e, hogy vigyáz rám, mint mikor kicsik voltunk.
-Itt a suliban, itt mindenki vigyáz ránk mutánsokra, jó hely, ugye itt maradsz velem, nem fogsz elhagyni? - Újra könnyek tolulnak a szemembe é nem bírom ki, hogy ne sírjak megint, azt hittem megnyugodtam, de nem, ha csak belegondolok, hogy Ő elmegy máris szét szakad a szívem, nem akarom, hogy elmenjen. Ölelem és talán ez már túl sok is, de nem tudom elengedni. Megsimítom az arcát és próbálom felfogni, hogy nem csupán egy látomás.
Ekkor hallom meg a lépteket és nem sokkal később Blaise-t is meglátom. Hogy-hogy itt van? Nekem azt mondta később tér haza.
Ez most egy olyasfajta csoda lenne amit csak a mesékben mondanak? Életem két legfontosabb embere egy helyen, velem.

Bár elmém elektromos hullámai végigborzongtak összes izmomon és idegemen gyors remegést keltve, mégis, szívem repdes az örömtől. Ölelem őt, amgamhoz szoríthatom. végre, annyi év után megmelengethetem szívét, és szerethetem. Igazán szerethetem.
Életem féreglyukakban, elhagyatott otthonokban és sikátorokban töltöttem. Néha meggyőztem pár könyvtárost, hogy könyvtárukban aludhassak, és egész nap a könyveket bújtam, hogy jobban megérthessem a világot. Nem volt soha senki, aki támogatott volna. Árvaotthont ajánlottak nekem azok, akik megtaláltak az utcán feküdve, de én elutasítottam. Mindig elutasítottam, mert nekem volt családom. Itt volt, itt van. Ő a családom, Angela a családom. Az én drága hugocskám, és annyi észtendő elszigeteltség után, most újra ölelhetem.
Most újra úgy éreztem, otthon vagyok. Mintha csak megint annál a meleg kandallónál lettünk volna... én a megvágott ujjacskáját kötözöm be gondosam egy raktapasszal... és ő rámmosolyog. Olyan drágán mosolyog. És most is olyan kedvesen tekintett rám. Megbocsájtott, megbocsájtott nekem... azok után, hogy életét veszélyeztettem... meg volt képes bocsátani. A szavai megnyugtattak engem, s sírásom alábbhagyott, ahogy az övé is. Már nem tudtam olvasni a gondolataiban, olyannyira elvesztem sajátjaimban. Viszont már a maradásról szóló szavai nyugtalansággal töltöttek el.
- Hol maradni? - kérdeztem tőle furcsálkodva, torkom nehézgesen hördült fel a sok könnycsepp szorítása miatt, amikor beszéltem.

Olyannyira álmodoztam erről a napról, mikor kicsi voltam azt hittem hogyha sokat gondolok rá visszahozhatom. Mindig azzal feküdtem le aludni, hogy azt kívántam jöjjön vissza hozzám és újra nevettessen meg. Annyira hiányzott az ölelése és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy most Ő van itt velem. Ez olyan akár egy álom, az lenen a normális ha a szüleim is azonnal tudhatnának arról, hogy a fiúk életben van, de mégse akarom, hogy más is tudjon róla, csak azt akarom, hogy velem legyen, hogy jóvá tehessem azt amit elkövettem ellene, hogy szerethessem.
Sírásom párra talál, az Ő arcát is könnyek szántják. Hát el se hittem volna, hogy valaha is találkozunk, hogy újra belenézhetek ebbe a szempárba. Mikor kicsik voltunk akkor is megnyugtatott ha velem volt, ha féltem átölelt, ugyanannyira vágyom az ölelésére, mint akkor tettem, csak most a magánytól félek, hogyha elengedem itt hagy.
Szavai megnyugtatnak és még jobban odabújok hozzá és könnyeimmel a ruháit áztatom, de ez most nem érdekel, csak odaakarok bújni a bátyámhoz, pont úgy, mint mikor kicsik voltunk.
-De nem tetted...nem tetted. - Mondom közel bújva hozzá. Lassan elapadnak majd a könnyeim és képes leszek beszélgetni is vele, de egyelőre megrohantak az érzelmek.
-Szeretlek Arthur és nem engedlek el, soha nem engedlek el többet...Bátyuskám. - Mondom és egy mosoly jelenik meg az arcomon, olyan mintha újra otthonra leltem volna. Úgy hiányzott, hogy kimondjam mennyire szeretem. Remélem nem akar itt hagyni, remélem nem fog elmenni.
-Ugye nem hagysz egyedül, ugye itt maradsz? Mond, hogy velem maradsz. - Nézek a szemeibe és remélem igent mond, remélem itt fog maradni velem. Nem akarom percekre sem elveszteni.

Könnyeimet már egyáltalán nem tudtam visszatartani, és nem is akartam. Annyira régen volt már, oly sok éve, hogy láthattam, hogy átölelhettem, arcon csókolhattam volna, és baráti, testvéri idilséggel játszhattunk volna a kertben, vagy éppen a... nyaralónkon. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hogy jobban meggyőzhessem arról, itt vagyok neki, én vagyok az igazi, és szeretem. Nem tudtam, hogy egészében mit tehetnék most. Megszöktessem, segítsem, esetleg egy legálisabb utat válasszak... és ne keverjem őt bele olyan piszkos, korrupt ügyekbe, mint amilyenekbe én keveredtem... iskola...? Milyen iskolába üldözték már azok a férgek? Akik engem hátrahagyva, mintha soha meg sem születtem volna hagytak ott a tóban meghalni! Ő azt hitte ő a hibás, pedig ez.... ő csak... a lényeg az volt, hogy megtaláljam. És most megtaláltam.
- Nem, nem, ne mond ezt! - súgtam fülébe a könnyeimtől ugyancsak fulladozván, és erősen magamhoz öleltem, kezemmel haját végigsimítva. - Végre megtaláltalak! Itt vagy.... és én fegyvert fogtam rád.... meg is ölhettelek volna.... téged! - elmém már annak az eshetőségnek elméletétől is elborzadt, és rögtön másra is terelte a témát.
Szeretlek...! Kérlek... most ne engedj el! - fecsegtek gondolataim továbbra is, de nem érdekelt. Hiszen olyanokkal osztottam meg őket, aki megért engem. S szó szerint is, aki értheti köztem és közte álló természetfeletti köteléket. Az én drága hugicám! Az én drága hugicám!

Nem tudom miért érzem úgy, hogy meg kell vigasztalnom, de szinte elemi erővel tört ez rám. Szinte kényszert érzek rá, hogy megvigasztaljam, megnyugtassam. Kötődést érzek kettőnk között, egy megfoghatatlan kapcsot. Ahogy átölelem és kedves szavakat suttogok neki érzem, hogy több van köztünk, mint pár perces ismeretség. Olyan mintha évek óta össze lennénk kötve. Bár a józan ész ellen áll neki, de mégis szívemből érzem, hogy Ő a testvérem, a halottnak hitt ikertestvérem, Arthur.
Szemeimből könnyek peregnek le és úgy vigasztalom mint egy húg a báttyát.
-Igen én vagyok az, én vagyok. - Könnyeimnek tényleg nem lehet már gátat szabni, csak folynak és folynak miközben ölelésébe bújok, ennyi szenvedés után most először érzem magam biztonságban és olyan mintha nyugalomra leltem volna a karjai közt.
-Én sajnálom Arthur, én sajnálom, istenem, minden az én hibám... - Sírásom már-már fulldoklásba megy át, a megkönnyebbülés a fájdalom egyszerre tőr rám.
Szorosan ölelem magamhoz és nem akarom elengedni, nem akarom újra elengedni, csak azt akarom, hogy a karjaimban tarthassam. Nem akarok elválni tőle, félek, hogy ez egy illúzió csupán, hogyha elengedem akkor köddé válik. Nem akarom ezt kipróbálni. Belenézek a szemeibe és a felismeréstől újra csak gyűlnek a könnyeim. Ugyanaz a tekintet, a kisfiús báj. Annyira hiányzott már, hogy láthassam, féltem, hogy idővel elhalványul az emlékezetemben, féltem, hogy elfogom felejteni a vonásait, azt a mosolyt amivel mindig megajándékozott.

Hallom a hangját. Hallottam azt az édes madárcsicsergést, azt a gyönyörű éneklést, ahogy megpróbál megnyugtatni, ahogy megérintett. Elmém szinte kiugrott koponyámból, ahogy érezte tapintását, mégis az az elektromos hullám sokkal inkább hatott bizsergetőnek, mint fájdalmasnak. Annyi idő után... annyi szenvedés, több éves, majdnem évtizedes bújdosás és őrület után... itt volt előttem, és én fegyvert tartottam a fejéhez. Nem ismert teljesen fel, de nem is érdekelt, ő itt volt nekem, és függetlenül fegyveremtől kedvesen fordult hozzám. Kezeimet félrehúztam, és könnyes szemeimmel rápillantottam. A hófehér szemei.... olyan varázslatosak voltak... olyan különlegesek. Ugyanolyan különlegesek, mint én magam. És az egyetlenek, amik megérthetnek engem.
Te vagy az... - gondoltam feltárulkozva, tudván, hogy úgy is hall engem - Az én hugocskám... az én drága hugocskám, ikertestvérem! - kiáltottam fel elmémben, és szorosan átöleltem, könnyes szemeimmel az övéibe nézve.
- Már tizenkét éve, hogy öt éves korunkban elvesztettelek... sajnálom... - tekintek le a pisztolyra, s most már az elborzadásban kirázza a hideg a hátam. - Sajnálom... - kezdek bele megint a siránkozásba. Annyira gyengének éreztem magam.... és biztonságban.

Folyamatosan Arthur tölti ki a gondolataimat. Mivel talán ezek az utolsó perceim Blaise-re kellene gondolnom vagy a szüleimre, de nem, csak a testvérem jár az eszemben. Csak Ő. Ahogy mindig megvédett anyuéktól mikor rossz voltam vagy mikor csak azért rosszalkodott velem, mert nem akarta, hogy bajba kerüljek vagy megsérüljek.
Egy idősek voltunk, de mindig okosabb volt nálam, előrelátóbb. Neki kellett volna azon a napon túlélnie, nekem kellett volna meghalnom. Ha valakit kettőnk közül elakart ragadni a halál angyala akkor miért őt?
Hirtelen kiragad elmélkedésemből ahogy magával szembe fordít. Arcát csak most tudom jobban megnézni eddig nem adott sok lehetőséget rá. Olyannyira ismerős. Mintha láttam volna Őt, mintha ismerném, olyan, mint a....testvérem, az nem lehet! Az eszem már bolondját járatja velem, megőrültem, egyszerűen kikészültem.
Magas, de a vonásai épp olyanok, mint a testvéremnek, barna haj és kisfiús arc. Ő nem lehet Arthur hiszen Ő meghalt, én öltem meg.
Meghallom a fejemben azt a három szót, nem tudom mire vélni, nem tudom megérteni, hogy ez mit jelent majd végül a nevemet mondja. És aztán elenged, összezuhan és én nem tudom mit tehetnék, azt hajtogatja, hogy nem akarta. Ki Ő? Ő lenen a bátyám?
-Cssss, igen én vagyok Angi. - Hajolok le hozzá és megölelem. Talán egy őrült sráccal van dolgom aki pár perce még megakart ölni, de most teljesen összetört és ismer engem, a legkevesebb, hogy próbálom megnyugtatni, hogy aztán megkérdezzem ki Ő és miért ismerős annyira, hisz a testvérem nem lehet, az kizárt.

Furcsálkodva tekintek a nőszemélyre. Iskola? Milyen iskola? Ez egy birtok volt, amiben fogyatékosokatt, elmebajosokat és betegeket próbáltak az életre nevelni. Vagy ez megint csak ennek a nőnek az őrült elméje, ahogy gyilkosságáról való gondolatai kifordítják őt önmagából. Amúgy is, nem éppen azt mondanám, hogy miattad fulladtam meg... persze, én realista vagyok, és ezért volt benne részed, de... várjunk csak.
Gyorsan megragadtam a karját, és magam felé fordítottam, a pisztolyt keményebben markolva. Nem kevés magamhoz hasonlóval találkoztam már életem során, akik ilyen rágalmakkal akarták bemocskolni az elmémet. De mindig is kitartottam a testvérem mellett. Tántorítatlanul! Egész életemet elhagyatott házak pincéiben bújdosva töltöttem. Második legfontosabb menedékeim a könyvtárak voltak - egyértelmű volt, hogy a testvérem megtalálásához tudás kell - ahol a gépezetek felépítései ejtettek bámulatba. Soha se szereztem barátokat, csak lefizetett szövetségeseim voltak. Nőket pedig nem is említsünk... irtózom kissé tőlük... mnidig is a testvéremre emlékeztetnek, amelyre elmém őrült módon reagál, amikor pedig rájön, hogy nem ő áll ott, depresszióba zuhan.
És mégis depresszióba zuhant. Ő állt előttem. Megtestesülve. Olyan picike volt, mint még akkor... olyan ártatlanka, karcsú. Szemeiben könnycseppek... mintha láttam volna... ott, a tóparton. Ahogy hátratekint rám, egy mosollyal. A kicsiny lányka és a nagyobb húgom. De nevetése abba marad, s elszörnyed. Ő volt az...
Ő volt az - zengett hangosan mindkettőn elméjében. Már nem tudtam visszatartani képességemet, s lehallgatóból lehallgatott is lettem. - Angi... te vagy az. - Mit tettem?
A karjaim, kezeim elgyengültek. A pisztoly kicsúszott a kezemből, miután magamhoz fordítottam ,hogy lássam az arcát. Angela. Itt állt előttem és én... én... én nem akartam
Nem akartam! Nem akartam, nem akartam, nem akartam! Nem akartam! - összezuhantam, és kezeimmel eltakartam arcomat, és az alatt saját könnyeimet. Mit tettem?

A sírást nem tudom visszafojtani. Utálok gyenge lenni, a sírás pedig a gyengéké. Mostanában egyre többször eredtek el a könnyeim. Vagy akkor mikor éjszaka azzal ébredtem, hogy megint nem sikerült megmentenem a testvéremet a fulladástól, vagy mert egyszerűen túlságosan sok olyan dolog történt amit már nem bírok elviselni.
Ez a srác a semmiből tűnt fel mégis megakar ölni, kihasználni és aztán megölni. Ez megint csak nem lehet véletlen. Örülök annak, hogy Blaise elutazott, így kicsit később tudja meg, hogy végeztem ezzel az élettel. Fájni fog neki, tudom, hogy ezzel összetöröm, de hiába is kerülgetném az elkerülhetetlent. Valahol úgy is rám fog találni a halál, mert ezt érdemlem, túl sok jó járt ki nekem az életből és túl kevés a testvéremnek. Ő nem élhette meg ezt a kort, nem szerezhetett új barátokat, nem ismerhette meg a szerelmet sem, ezt mind elvettem tőle, épp itt az ideje, hogy most elvegyék tőlem is.
-Milyen betegszobák? Ez egy iskola, egy egyszerű iskola és menedék. - Mondom erőtlenül, ez a srác lehet megőrült. Végül is számomra teljesen mindegy, hogy egy őrült öl meg vagy elcsap egy busz, a végeredmény úgy is ugyanaz lesz.
A fegyver már nem tud megijeszteni, már egyszer meglőttek, ha még egyszer megtennék hát tudom mire számítsak.
Arthur, gondolom ezt nem te akarod így, tudom, hogy te a bűneim ellenére se akarnál ártani nekem, viszont hamarosan találkozunk bátyus.
Semmit se sajnálok itt hagyni Blaise-en kívül. Az egyetlen jó dolog az életemben Ő volt. Támaszt nyújtott és szeretett, fontos voltam neki, ha a halálommal nem okoznék neki fájdalmat akkor teljes nyugalommal távoznék, de íg összeszorul a szívem.

Most már biztos vagyok benen, hgoy ez egy pszichológiai intézmény. Tele leprással és elmebajossal. A lény egy kissé sem próbálta meg elrejteni gondolatait. Persze, nem is tudhatta, hogy olvasok bennük - akarva-akaratlanul - de akkor is olyan volt, mint egy nyitott könyv. Egy ember meghalt, és ő tette. Gyilkos. Erre korábban is rájöttem. De a büntetésnek nem itt az ideje. Meg kell találnom Angelát, amilyen gyorsan csak lehet! És ő lesz a tökéletes segítségem egy gyors, és mégis csöndesebb akcióhoz.
Szánalmas rikácsolását sem elmeállapotom, sem a magam ízlése nem képes elfogadni, így ellököm amgamtól, ám mielőtt még túl távolra esne megragadom oldalánál, és hozzászorítom a pisztolyt. Majd hasonló módon, őt előttem tolva - megsajnáltam szenvedését, így gyengédebb módon - haladok vele előre.
- Oké, nagyokos. Céljaimat nem kell tudnod, a lényeg csak az, hogy el fogsz engem kísérni a ti kis betegszobáitokhoz, vagy bárhol tartanak titeket! - köpöm neki a szavakat, félig szánalommal, félig undorral a gyilkos elmebajos felé, elhintve szavaimban gondolatainak olvasását. Ez mindig a kedvenc részem, amikor így beépítem a mondatokba az emberek gondolatait, azok meg meglepődve tekintenek fel rám. Mintha nem különleges, hanem beteg volnék.
Figyelmemet elterelem róla, a halálomról szóló gondolatmenetét feldolgozván. Vajon mi lenne olyan erős, amely egy hozzám hasonló mutánst leterítene? Semmi az égvilágon. Nyilván nem kell hallganom egy ilyen elmebetegre, aki megszökvén a klinikából nyilván pónikért kutatva jött az erdőbe. Felfordul a gyomrom az ilyenektől!

Magamba temetkezve sétálok és meglepődöm mikor valaki kiugrik a bokorból majd Azt kiabálja, hogy álljak meg. Ezen a ponton amúgy se tudtam volna tovább menni.
Ezután rémültem csak meg mikor a fegyver a földre tiport. Azt mondta rám, hogy gyilkos, talán tényleg az a végzetem, hogy valaki megöljön pont úgy ahogy én tettem a testvéremmel?
Könnyeim lassan eredtek el, ezt hívják annak, hogy érzelmileg besokalltam. Az elmúlt hónapok szenvedései most mind kitörnek belőlem, haragszom magamra, sőt, gyűlölöm magam. Egyszerűen tényleg nem szabad tovább élnem,nem szabad szeretnem, nekem nem jár ki a jó, nem érdemlem meg, hisz ahogy a srác is mondta, gyilkos vagyok.
Tarkómon a szorítása egyre erősebb ás már fájdalmamban nyüszítek, de nem ellenkezek, nem akarok, amúgy is hiába való volna. Felesleges, ha ezt most megúszom holnap jön valami más, valami kegyetlenebb. Blaise is jobban jár azzal, ha nem mellettem kötelezi el magát, jobbat érdemel, valaki olyat aki tiszta, őszinte és még az életet is megérdemli.
Felállít a földről és a fülembe suttog. A birtokra akar bejutni, de miért? Nincs itt semmi ami fontos lehetne neki. Nincs itt semmi és ha még volna is esélye se lenne arra, hogy megszerezze, megölnék még mielőtt kettőt pislantana.
-Már a birtokon vagy, ez az iskola erdeje...- Ejtem ki a szavakat halkan, fáj a szorítása és a sírástól berekedtem. Miért nem öl meg gyorsan? Megtehetné végre, kevesebb szenvedést hoznék erre a világra. Ohh, drága Arthur, ez a te műved igaz, akarod, hogy veled legyek, hogy most már vigyázzak rád, igaz? Annyira sajnálom, hogy én okoztam a halálodat, buta gyermek voltam és az a játék egy őrültség volt, de mint mindig, te jobb voltál nálam és megnyerted a versenyt...én mindig elbuktam veled szemben és most is elfogok, azt hittem én élhetek tovább, de nem, nélküled nem.

- Állj! - mordulok fel hirtelen a bokor felől, s kidugva fejemet és a pisztolyt, amit kezemben egészen nehezen tartottam felészegeztem.
Bűntudat, bánat, harag, rémálmok. Eme elemek mind keverettek a nőszemélyben, akit most mellesleg foglyul ejtettem. Időt sem hagyva neki a reagációra rávetettem amgamat, és arccal a földnek megpróbáltam letolni a földre, közben egy pillanatra sem emeltem le róla a 9mm-est.
- Le a földre, te kis gyilkos! - fenyegettem gyengeségével, ahogy gondolatmenetén átfutott elmém. Degradált mocsok, aki saját vérét gyilkolta le. Hajának barna csengése ismerős volt, de ahogy arcát lenyomtam, azt nem tudtam jobban megvizsgálni nem is érdekelt.
Aztán valami... elkapott engem... valami.... valami különleges.... aztán fájdalom. Mintha szívem leállt volna, s újra elindult volna. Olyan, de olyan közel volt! Éreztem! És most ezt a másik lányt felhasználva végre bejuthatok hozzá! Kimenekíthetem... az én édes testvéremet... a barna, hosszú hajával.... hófehér bőrével, mely olyan volt aznap, mintha dér borította volna... aznap...
Megmarkoltam a nő tarkóját, s a fogásba beleadtam mnid azt a dühöt, s fájdalmat, amely bennem égett! Szenvedésemet leginkább egy drogfüggő siralmához hasonlítohattam, de most... most érzem, hogy nem kicsivel, nem csak családi szálon öszefűződve.... testileg és lelkileg, elménk is összekapcsolódott! Itt kell lennie! Meg kell találnom! Meglököm a nőt, időt sem hagyva neki, hogy felém forduljon, és a fülébe súgok. Még az illata is ismerős nekem...
- El. Fogsz. Vezetni. A birtokra. Világos?! - sziszegtem, majd megindítottam.