Ethan és Quinn - Miért vagyok én itt?

Eddig túl szép volt ez a bál, még szép, hogy sikerül elrontani. Nem vagyok egy tökéletes ember, de ettől függetlenül szerettem volna, hogyha Quinn tényleg jól érzi ma itt magát, velem. Olykor sikerült zavarba hoznom, máskor megmosolyogtatnom, tehát tényleg minden remekül alakult, egészen addig, amíg a tánc után le nem ültünk puncsozni és el nem kezdtünk beszélgetni a képességekről. Az enyémmel nincs konkrétan gond, nem vagyok hátrányba miatta, de ahogy hallom, ez az édes kicsi lány nagyon is másképp van ezzel. Nem tudja úgy kezelni a képességét, ahogy mások teszik és ez nemsokára teljesen világossá is válik.
- Azért remélem, hogy ez a jövőben változni fog és lesznek pozitívumok az életedben. – mosolyodom el kissé és inkább tovább terelem a témát, ami igazán rossz választás lesz, de erre csak későn jövök rá. A lány olyan dolgokat idéz fel, amiket nem kellene, egy régi barátot, aki már nincs több, én pedig… én pedig most nem nagyon tudom, hogy mit kéne mondanom vagy éppen tennem. Látom, hogy lehajtja fejét, ahogy könnyei jelenlétét is érzékelem, de mégse lépek most oda hozzá, hogy megöleljem, hiszen én okoztam neki ezt az egészet, vajon miért akarná ismét a közelségemet? Elrontottam a bálját. De ettől függetlenül azért néhányszor megsimogatom fejét és hátát, de aztán eleresztem és úgy nézek a másikra, amikor végül felém fordulva szól hozzám.
- Szerintem érezhetted volna magad jobban is, csak… nem pont az én társaságomban. – sóhajtok fel cseppet és igen, magamat hibáztatom, mert én rontottam el ezt az egészet. Mindenesetre nem állítom meg, hagyom, hogy felkeljen és lassan nemsokára elinduljon.
- Szia Quinn. – nézem is végig útját az ajtóig, amely mögött nemsokára el is tűnik. Nem kelek fel rögtön, egy ideig még várok, mielőtt új emberekkel kezdenék el ismerkedni. Csökkent a lelkesedésem, és bár utána mennék, mégis, valami megakadályoz benne. Tehát elválnak útjaink, aztán majd meglátjuk, hogy az a sütis-kirándulós nap áll-e vagy inkább azt akarja majd, hogy hagyjam békén egy időre.

Talán tényleg igaza van, tényleg megérte eljönni és beszélgetni kicsit. Végülis nem voltam annyiszor zavarban, mint amikor először találkoztunk, bár persze most sem fogtam e téren vissza magam és sikerült párszor elpirulni, főleg, amikor túl közel került hozzám, vagy olyasmit mondott, ami kiverte a biztosítékot, amit azért esetemben nem annyira nehéz. Az viszont tényleg esélyes, hogy önszántamból nem cserélném ám le, amúgy se fognám magam és mennék el csak úgy mással táncolni... mégis kivel? Nem nagyon ismerem mást, maximum Mercit, vagy McCoy tanár urat, de egyik megoldás sem valószínű, hogy tánc terén megtörténne. A következő szavaira már tényleg elkerekedik a szemem és zavartan próbálom megint a fülem mögé tűrni a hajam, ami újfent sikertelen, úgyhogy csak lesütöm a pillantásom é nem nagyon tudok már erre mit mondani, de tényleg. Inkább beszélek olyasmiről, ami ennél könnyedebb téma, mint a képességeink. Tényleg nem hiszem, hogy az övé például haszontalan lenne, hiszen ki tudja hányan vannak itt a teremben, akik örülnek neki, hogy most eltűnt valami olyan, amit egyébként nem szerettek. Szerintem, ha szarvak állnának ki a fejemből sok időt akarnék Ethannal tölteni, hogy minél kevesebbszer látszódjon. Azzal viszont tényleg nem tudok mit kezdeni, hogy a saját képességem helyett szívesen választanám az övét, ami nem látványos és úgy tehet az ember, mintha nem is lenne.
- Ez az egész még semmit jót nem adott nekem, nem tudom örömmel venni, hogy van. - húzom el a számat, hiszen így van. Egyáltalán nem értékelem ezt az egészet. Szeretnék inkább normális lenni, szeretném, ha nem veszítettem volna el a láthatatlanság miatt a legjobb barátomat. És persze lehet, hogy titkon ezzel kötöm össze azt is, hogy elhagytak a szüleim, pedig akkor még csak nem is volt képességem. De talán megérezték, hogy valami nincs rendben velem és ezért döntöttek e mellett. Én pedig pocsékul vagyok ettől a gondolattól. Az most eszembe sem jut, hogy ha nincs a képességem, akkor nem lennék itt és most nem is beszélgetnék Ethannal. Nem tudom, hogy ha ezt így felfognám, akkor mit választanék, azt hogy normális legyek, vagy azt, hogy esetleg mégse. Ez az a melyik ujjamat harapjam meg fajta döntés. Az viszont már rosszabb, amikor nem hagyja annyiban a Harry ügyet. Végül csak kibököm, hogy már nem a barátom és lehajtott fejjel törölgetem a szememet. Nem akarom, hogy lássa, ahogy kigördül pár könnycsepp és nem is akarok igazán sírni. Az viszont igenis jól esne, ha megölelne, legalábbis azt hiszem. Bár teljesen érthető, hogy néha nem tudja pontosan, hogy mi lenne jó nekem, hiszen máskor meg megijedek attól, ha csak hozzám ér, akár barátilag kedvességből. Szipogok kicsit, amikor megérzem a fejemen a kezét, de így is kell pár pillanat, amire eljutok addig, hogy felemeljem a fejemet és megszólaljak. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó megoldás, de normál körülmények között már itt se lennék és őszintén szólva...
- Ne haragudj meg Ethan... nem a te hibád, de én... én most inkább visszamegyek a szobámba. Jól éreztem magam. - bizonytalanul ugyan, de fel is állok. Tényleg jól éreztem magam, de ez az egész csak újra felidézte bennem, miért is nem barátkozom igazán senkivel. A végén úgyis mindenki egyszerűen csak elhagy és kész. Úgyis ez a vége, eldobtak a szüleim és Harry is elment, Ethan miért ne tenné ugyanezt majd idővel? Főleg, mert idősebb is nálam, ő nem fok olyan sokáig ide járni nem? Akkor inkább jobb, ha... ha nem kedvelem meg túlságosan, mert nem biztos, hogy képes vagyok ezt az ürességet újra és újra elviselni, azt hogy nem számítok, hogy túlságosan kevés, vagy hibás vagyok ahhoz, hogy valaki tényleg elfogadjon és ne tűnjön el végül az életemből. Inkább jobb lenne a szobámban, egyedül, ahogy mindig is, azt már... megszoktam. Szóval, ha nem tartóztat, akkor tényleg megyek, már az is nagy szó, hogy eljöttem nem?

Oly sok mindenről esik szó közöttünk a mai este, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy megérte elhívnom Quinn-t magammal. Most tényleg elmondhatom azt, hogy kezdem megismerni a leányzót, ahogy ő is engem. Mesélek neki minden féléről, így hát a bálon történő dolgokról is, és hát ennek kapcsán azért még kibukik belőlem egy mondat, mely szerint ő most az enyém. Tényleg így érzem, nem engedném át, ez van… na jó, max akkor, hogyha a leányzó mással szeretne táncolni, de nem hiszem, hogy lecserélne, az nem ő lenne. Na meg, túlságosan is kedvel engem, ezt tökéletesen érzem ám. A válaszát hallva viszont kissé elmosolyodom, majd fejemet is megdöntöm cseppet.
- Lehet, hogy máskor is az enyém leszel. – hogy szavaim mit jelentenek? Ki tudja… higgyen azt, amit csak szeretne, aztán majd elválik, hogy mi is lesz a jövőben. Lehet, hogy akad majd még buli, ahova együtt megyünk vagy ahol majd összefutunk egymással, szóval simán lehet még érvényben az előbbi mondatom. Áttérünk nemsokára a képességeimre is és úgy érzem, hogy megbízhatok annyira a lányban, hogy eláruljam neki, mi is a második képességem. Bizonyára valami sokkal vagányabb dologra gondolt eddig, de most rájöhet arra, hogy ez nincs így. Nem túl extra, de azért jó dolog, főleg, hogy tényleg bárkit kifaggathatok és ki tudja, hogy a jövőben hova fejlődök még.
- Örülök, hogy nem gondolsz haszontalannak. – nevetek fel, amikor kissé más szavakkal áll elő, mint kellene, majd végül kíváncsian figyelgetem arcát azon, amit megtudok tőle. Örülne, ha cserélhetnénk képességet? Azta… ezt se gondoltam volna.
- Szerintem örülj annak, ami neked adatott, mert bizonyára okkal történt. Inkább próbálj meg együtt élni vele és ne egyfajta átokként fogd fel. – hűha, micsoda tanácsokat vagyok képes adni. Még kissé magamon is meglepődöm, de azért talán értékelve lesz az igyekezetem. Szerintem Quinn se lenne ennyire visszafogott, hogyha megelégedne azzal, aki, nem pedig mindig gyötörné magát a mutánssága miatt. Leülünk idő közben az egyik asztalhoz, majd miközben a puncsok is a kezeink ügyébe kerülnek, én kíváncsiskodni kezdek vele kapcsolatban, hogy még több dolgot kideríthessek róla. Oké, tudom, hogy kicsit talán túl sok lehetek és ez akkor esik le, amikor már fejét rázza, jelezve, hogy nem akar erről beszélni. Már nem a barátja az a fiú… de mi történhetett? Ahj, annyi mindent szeretnék még tudni, de mivel valószínűleg azok a fránya könnycseppek előjöttek, így jobb lenne mára befognom. Majd talán máskor hozom szóba. Halkan felsóhajtok, majd finoman végigsimítok a másik buksiján, majd végül a hátán is.
- Ne haragudj, nem akartam erőltetni. Majd valamikor elmeséled, ha szeretnéd. – mosolyodom is el kissé, de most nem kezdem el ölelgetni, se semmi, nem biztos, hogy pont erre vágyna. Lehet, hogy most a világ végére kívánna engem ezért az egészért, mert felidéztem benne a múlt fájó részleteit. Őszintén szólva azon gondolkodom, hogy talán most le kéne lépnem és magára hagynom kicsit, de mégse tudok még elindulni, csak lassan elhúzom a kezem, lehajtom a poharam maradék tartalmát, majd hátradőlök a széken és úgy bambulok a többi ember felé. Előállhatnék most is valami frappáns szöveggel, de talán tényleg ideje lelőnöm magam… természetesen csak képletesen.

Igen, azt hiszem én sem fogom elfelejteni a kis kirándulásunkat, bár persze épp annyira tartani fogok majd tőle, mint ahogy a bállal is voltam, de azt hiszem ez nálam már teljesen megszokott és nem kell rajta meglepődni. A táncnál is azért akadnak apróbb hibák, de igyekszem a magam módján ügyesen lavírozni, nem lépni a lábára egynél többször, és végeredményében végülis még élvezem is. Tudom én, hogy nem mindig ilyen ő, hiszen ezt már bizonyította, bár még nem mondom, hogy teljesen ismerem, de most értékelem, hogy valamelyest talán visszafogja magát, vagy én nem is tudom. Azon is rajta vagyok, hogy ne látszódjon mindig, hogy mennyire nincs önbizalmam, bár nem tudom magamat teljesen visszafogni, akármennyire is küzdök ellene... na jó, annyira azért nem töröm magam vészesen. Már az is nagy dolog, hogy lejöttem a bálra, valószínűleg, ha nem hív, akkor nem tettem volna, még Merci se könnyen vehetett volna rá, hogy így tegyek, mert ki a fene kért volna fel engem? Azért meg nem jövök ide, hogy majd hátha... meg mi értelme van állni a fal mellett és direkt elhúzódni mindenkitől és csak titkon remélni, hogy talán valaki megszólít. Butaság, én pedig sosem csináltam effélét. Tudom, hogy milyen vagyok és nem is erőltetem, hogy az ellenkezőjét mutassam, talán csak Ethan mellett igyekszem egy kicsit másnak lenni. A következő mondatára kicsit elkerekedik a szemem. Persze, hogy ez csak duma, nem kell komolyan venni semmit, amit ő mondd, de attól még nekem ez akkor is furcsa, és nehéz csak úgy könnyen feldolgozni. Picit sikerül is újra elpirulni.
- Most a tiéd... - bököm ki aztán, megismételve azt, amit ő mondott, de közben persze határozottan elnézek a válla felett, mert az nem nagyon megy, hogy a szemébe is nézzek. Így is eléggé zavarban vagyok már megint, bár ez nem hiszem, hogy újdonság. A képessége viszont, nem is tudom, azért néha jó, ha nem tudja az ember, hogy igazat mondanak-e neki, néha jó hallani egy-két kegyes hazugságot is. Mit tudom én, hogy reggel nem karikásak a szemeid, mikor amúgy azok. Nem jó mindig a kegyetlen igazságot az arcunkba kapni.
- Dehogy... én nem úgy értettem, nem vagy haszontalan... vagyis a képességeid nem haszontalanok. - javítom ki magam egy gyors köhintés kíséretében. Nem tudom, hogy vagyok képes mindig ilyesmiket mondani, túl gyorsan jönnek néha a szavak és nem sikerül előtte gondolkodni. - Én örülnék, ha olyasmit tudnék, mint te... ami nem látványos. - hát naná. Ha az lenne a képességem, mint neki, akkor egészen máshogy alakul az életem. Nem utálnám azt, ami vagyok, nem érezném úgy, hogy teljesen elfuseráltak és hogy talán a szüleim is e miatt váltak meg tőlem. Persze ők még csak nem is tudhatták, hiszen nem régen aktiválódott csak a mutációm, de attól még simán képes vagyok ezt is bemesélni magamnak. Így hát érthető, hogy amikor én következem már jóval nehezebben beszélek. Nem jó emlékek ezek és ha tehetném, akkor inkább egy szót se szólnék róla, de ő nem tágít. Leülünk végül az asztalhoz, én pedig úgy iszom a puncsot, mintha az segítene, hogy ne kelljen beszélnem. Nagy nehezen nyögöm ki az egész történetet, de még így sem hagyja annyiban, pedig őszintén szólva én már nagyon nem szeretnék erről beszélni. Csak megrázom a fejem az újabb kérdésekre, de továbbra se nézek fel, az előttem lévő poharat tanulmányozom az asztalon, mintha eszméletlenül érdekes lenne egy piros-fehér kombináció.
- Már... már nem a barátom. - bököm ki aztán, és Ethan nagyjából csak annyit láthat a lehajtott fejemnek hála, hogy gyorsan megtörlöm a szememet. Ha nem blokkolna biztos vagyok benne, hogy már rég eltűntem volna és most valahol a folyosón bujdokolnék láthatatlanul, sírva, de mellette ez nem kivitelezhető, így hát maradok szigorúan a poharat tanulmányozva és igyekezve lenyelni a gombócot a torkomban.

Azt hiszem, hogy ezt a sütis dolgot kellőképpen átbeszéltük és most már nem lesz más hátra, mint előre, tehát hogy elkészítse nekem ezt a finomságot, aztán irány a motor, majd North Salem. Ha minden jól megy, akkor kellemes napnak nézünk majd elébe, de egyelőre még nem bízom el magam, hiszen bármi lehet. De az biztos, hogy nem fogom elfelejteni azt, amit megbeszéltünk és most már úgy érzem, hogy Quinn se. Elérkezik viszont a tánc ideje, így nemsokára már mi is egy párt alkotunk a többiek között, én pedig próbálok még egy kicsit kedveskedni neki. Nem vagyok mindig ilyen, ezt ő is nagyon jól tudja, tehát addig kell ennek örülni, amíg ezt kapja tőlem.
- Helyes. Nem is szeretném, hogyha ismét butaságokat mondanál. – korholom is le kissé és ha kell, akkor adok ám én neki önbizalmat. Most is velem van itt, tehát igenis büszke lehet magára. Nem kell szégyenkeznie, hogy lejött ide a bálra, és senki se kérte fel, tehát egész este csak egyedül ácsorgott. Biztosan lesznek ilyen csajok is itt, tehát tényleg örülhet és majd lesz miről beszélgetnie a barátnőjével. A báli szokások közül is mondok néhány dolgot neki, mint például a partner lekérése és ha már itt tartunk, azt se hagyom ám ki, hogy én most nem engedném ám át másnak.
- Lehet, de mondhatjuk úgy is, hogy most az enyém vagy. – nevetek is fel jókedvűen és most igyekszem nem megjegyezni azt az aranyos kis pirulást az arcán. Még néhány kedves szó elhangzik tőlem, és csak ez után térünk át a képességekre is. Először tehát én vagyok az, aki mesél neki, így árulom el azt, hogy mi is volna a második képességem. Van abban valami, amit Quinn mond, de én szeretem azért, hogy nem tudnak nekem csak úgy hazudozni, túl sok hazug ember él a Földön.
- Nem szeretem a kegyes hazugságokat sem, szóval nekem jó ez így, de hát kinek mi. Lehet, hogy te mondjuk haszontalannak látod a képességeimet, nekem mégis ezek adódtak, én pedig megbarátkoztam velük, nem irígykedem másokra. – mosolyodom is el kissé, hiszen biztosan jó érzés lehet mondjuk repülni vagy mások gondolataiban vájkálni vagy bármi más, de hát nekem ez jutott, ez van. Most mi értelme lenne kiakadnom ezen? Nem tudok változtatni rajta és azért akad hasznom is, úgy érzem. A táncot viszont most megszakítjuk, így sétálunk el az egyik asztalhoz, ahol a puncsok is előkerülnek, mi pedig helyet is foglalunk egymás mellett, és jöhet a beszélgetés folytatása, most viszont Quinn képességéről. Nem szeretek ám folyton csak magamról beszélni, mivel akad bőven olyasmi a múltamban, amihez senkinek, semmi köze sincs, de mégis, talán egyszer majd én is megnyílik ő előtte.
- Szóval csak úgy bekapcsolt… ahogy nekem is. De legalább nem lett bajod, szóval, örülj ennek. És ugye annak a Harry-nek se esett baja? Tényleg, vele mi van? Ha a legjobb barátod, akkor gondolom sűrűn találkoztok vagy leveleztek egymással. – faggatózom tovább, miközben próbálok nem törődni a lehajtott fejjel. Nem fogok még leszállni a témáról, legalábbis egyelőre biztosan nem, majd csak akkor, hogyha nagyon úgy látom, hogy most már muszáj lesz.

Végülis lehetek figyelmes, ha már sütit sütök neki igaz? Úgyhogy ez nekem valahogy teljesen egyértelmű, talán még kicsit túlzásba is esem, hogy ennyi mindenre rákérdezek. Más jó eséllyel csak szimplán megsütne egy sütit, amit ő szeret, nálam viszont ez egyáltalán nem így megy, engem érdekel, hogy mit szeret, vagy mit nem, hogy mi az, ami esetleg káros lehet rá nézve stb.
- Jól van, akkor mák kihúzva. - ejtek meg egy tőlem megszokott visszafogott mosolyt, és ennyi tényleg elég is ebből. Minden infot megjegyeztem, és végül persze a lányok terén is kibújik a szög a zsákból... azért csak bejönnek neki, amire én már csak bólintani tudok egy aprót. Akkor még jó, hogy nekem ő nem sok, mármint mondjuk úgy, hogy nem mindig, mert hátha persze időnként elég szépen zavarba hoz a tetteivel, a szavaival. Most talán már percek óta jól bírom és ez egész nagy dolog részemről. A tánc pedig sokkal jobb, mint amire számítottam, még a kis bénázás ellenére is, mert hát azért csak sikerül kissé letaposnom a lábát, még ha nem is szándékosan. Azért persze a csekélyke önbizalmamból megint sikerül jócskán villantanom és érzem is a hangján, hogy nem igazán tetszik neki, amit mondok.
- Hát én csak... csak... nem szóltam. - harapom be az alsó ajkamat. Nem akarom, hogy vita legyen ebből, de tényleg, ezért inkább nem megyek bele. Mégis miért lenne önbizalmam? Soha senki sem nyitott felém, sőt még az, aki fontos volt nekem, az is elhagyott a francba, akkor meg miért kéne úgy gondolnom, hogy érek valamit? Kiskoromban sokszor gondoltam úgy, hogy a szüleim már előre tudták, hogy valami baj van velem és biztosan azért hagytak el... mert nem voltam nekik már akkor sem elég, akkor miért lennék elég bárki másnak, ha azoknak sem voltam, akiknek minden hibámmal együtt el kellett volna fogadni?
- Igen azt valahogy sejtettem. - mosolyodom el azért végül. Naná, hogy nem az olyan lányok szoktak lekérni másokat, mint én. Én még csak el se jöttem volna ide magamtól. - Oh... ez kedves. - bukik ki belőlem és persze azonnal el is pirulok, ahogy kimondja azt a mondatot, hogy nem adna oda engem, ha valaki le akarna kérni tőle. Oké persze, határozottan jól esik és meg is lep vele kicsit. Én is szívesen maradnék még itt vele, bár egyre kellemetlenebb témák merülnek fel. Nem szeretek magamról beszélni, sokkal jobb, amíg róla van szó, vagy csak a sulis dolgokról.
- Hát jól van, legyen neked igazad, végülis téged is megismertelek. - mosolyodom el, bár nem teszem hozzá, hogy esetében ez nem volt nehéz, mert konkrétan simán nem hagy élni, azzal, hogy még bálra is elrángatott. Azért úgy gondolom, hogy a legtöbben inkább hagynának a fenébe, mert túl sok energiát kell belém feccölni, hiszen nem nyílok meg valami könnyen senkinek sem és kicsit sem vagyok a beszédben profi. Az már érdekesebb, hogy kiderül a képessége, amiről eddig nem beszélt. Érdekes lehet, hogy nem hazudhat neki senki, még csak kegyeset sem. Ez azért rossz.
- De ez... ez azért néha nem jó nem? Mármint tudod van, amikor az ember nem azért hazudik mert akar, hanem mert nem akar megbántani, vagy... valami. Tudod, hogy "Jó a hajad.", miközben annyira azért nincs a toppon. - persze neki tökéletes a haja, mint mindig, meg úgy általában minden rajta, ezt nem vitatná senki. De ez olyan, mint a blokkolás, jó értelemben se segíthet neki senki, ha védeni kéne egy pajzzsal, vagy elrepülni vele, vagy mit tudom én. Szóval azért azt hiszem ez annyira mégsem jó, egyik képessége sem. A puncsot átveszem és amikor újra felteszi ugyanazt a kérdést konkrétan egy húzásra iszom meg az egészet, mintha csak ezzel akarnék időt nyerni. Miért kíváncsi ennyire? Ez az egész olyan, amit én el akarok magamban temetni, amit nem akarok tudni. Lehuppanok persze én is, amikor ő, aztán csak pár pillanatig hallgatok és nézek rá.
- Ez csak úgy... csak úgy bekapcsolt egyik nap, amikor megijedtem. Épp a kedvenc helyünkön voltunk a legjobb barátommal ~az egyetlen barátommal.~, amikor ketten kerültek elő a fák körül. Azt hiszem rabok voltak, és jöttek és jöttek... én pedig csak eltűntem és leestek a ruháim és Harry halálra rémült az egésztől. - lehajtom a fejem és inkább csak a poharamat fixírozom. Nem mesélem tovább, hogy pár nap múlva meglepő módon a legjobb barátom egyszerűen csak elköltözött a szüleivel és tőlem még csak el sem köszönt. Csoda, hogy nincs önbizalmam? Ha félek attól, ami vagyok?

Ez a sütis téma elég sok féle kérdést vet fel, olyanokat, amelyekre egy magam fajta srác biztosan nem gondolna. Quinn viszont figyelmes, így próbálkozom is megválaszolni a kérdéseit, de ez a mákos dolog tényleg nem lenne nyerő, így kissé fel is nevetek a szavaira.
- Hát igen, ahogy mondod. Szóval a mákot mindenhogyan hanyagoljuk. – ez lenne a lényeg és tovább már amúgy se akarom ragozni ezt a sütis dolgot. Döntse csak el ő maga, elég nagylány már hozzá, hogy mit süt. Na de a témák tovább folynak, egészen a meglepetésekig, na meg a szép lányokig, akik valamilyen szinten hasonlítanak én hozzám.
- Nem mondtam, hogy nem kedvelem őket, csak néha sokak, ennyi. – vonom meg vállaimat is, de ezt most kissé nehéz lenne pontosan elmagyarázni ennek a leányzónak. Na meg, kivételek mindig vannak, simán lehet, hogy a nagy szerelmet egy hozzám hasonló lány mellett találom majd meg, semmi se lehetetlen. Most viszont nem magyarázkodom tovább, inkább táncra invitálom a hölgyet, amelybe nemsokára bele is kezdünk, én pedig újabb adag önbizalommal látom el a kicsikét, amely most a szépségét emeli ki.
- Jajmár. Miért mondasz ilyeneket? Ezt akarod bemesélni magadnak vagy ennyire kisebbségi komplexusod van? – már őszintén kezd zavarni ez a duma, szóval ha tovább folytatja, akkor faképnél hagyom és lőttek a táncnak, annak pedig talán ő se örülne. A báli szokásokról is picit mesélek neki, így hát a lekérésről is, amihez szintén tud mit hozzáfűzni, de ezt most már csak egy kedves mosollyal jutalmazom.
- Nem pont a te fajta lányok szoktak ilyet csinálni. – világosítom is fel, mert hát néha pofátlanság megzavarni egy párt tánc közben, de erre szerintem Quinn is rájött már magától is. – De ha most megpróbálnának elkérni tőlem, akkor pofátlan lennék, mert nem adnálak oda. – mert hát ilyet is szabad. Ezt azért csak egy huncut mosollyal jegyzem meg, mivel még egy kicsit akarok táncolni a leányzóval, ahogy szerintem ő is velem. A magán jellegű kérdések viszont nem biztos, hogy jókor kerülnek előtérbe, de legalább megtudunk néhány dolgot a másikról, ez mégis csak fontos dolog.
- Szerintem biztos sikerülni fog. Most is lejöttél a bálra, és ahogy hallom, a szobatársaddal is jól kijössz, szóval nem lesz itt baj. Ne ess kétségbe azért, mert esetleg lassan haladsz a barátkozással, soha se kell elsietni semmit. – nem kéne ennyit magyaráznom, tudom én, de mégis szeretném egy kicsit bíztatni a másikat, hátha jobb kedve lesz tőle. A képességem is természetesen szóba kerül, tehát arról is mesélek picit, így bólintok rá a blokkolós megjegyzésre, majd árulom el a másik képességemet is. Nem nagy extra, de azért hasznos tulajdonság.
- Hát… nem igazán lehet, ha koncentrálok. És egyszerűen csak tudom, talán az érzem a jó szó rá. – gondolkodom is el jól láthatóan, mert nem nagyon mentem még ebbe bele, hogy vajon hogyan is működik ez az egész. Kialakult és azóta is működik, én pedig nem kicsit szeretek élni ezzel a képességemmel, akár csak a blokkolással. Mondjuk, irígylem James-t, hogy képes kikapcsolni ezt a képességét, de talán egyszer majd én is képes leszek rá, jó lenne. Na de a zene véget ért, így hát úgy döntök, hogy ideje innunk is egy kicsit, elvégre azt se hagyhatjuk ki. Kezem tehát Quinn derekára csúszik, majd meg is indulunk az egyik asztal felé, ahol nemsokára már ki is öntöm magunknak a puncsot, hogy ez után az egyik pohár a kicsinyke kézbe kerülhessen.
- Az én szüleim se tudják. Na és hogy jöttél rá, hogy van ez a képességed? Ne lépj túl a témán, ez is érdekelne. – dobom is le hátsómat az egyik székre, miközben továbbra is a másikra figyelek, úgy iszogatom lassan. Szívesen megkérdezném, hogy ízlik-e neki, de nem akarok témát váltani és kizökkenteni őt a mostaniból, tehát várok még. Nem érzékelem amúgy, hogy esetleg nem akarna most erről bővebben beszélni nekem, mert ha ez a helyzet, el is mondhatja csak így, szemtől-szemben… Nem akarok én rosszat, egyszerűen kíváncsi vagyok, érdekelnek az élményei, ezért is kérdezgetek.

Nem akarok felsülni a sütivel, azért jut eszembe ennyi kérdés. Ha már megcsinálom, akkor nem lenne jó, ha valami olyat sikerülne válaszolni, amit pont nem szeret, hiszen mindenkinek van azért olyasmi, amiért nincs annyira oda. Nem akarom, hogy miattam egyen olyat, amit csak nehezen tuszkol le a torkán, vagy hogy már az elején azt mondja, hogy ez neki eleve nem is tetszik, mert akkor tuti, hogy föld alá süllyednék szégyenemben.
- Az amúgy se a legjobb, hiszen beleragad az ember fogába, és ha akkor viszek, amikor elmegyünk a városba, akkor nem tudsz utána fogat mosni. - zavart mosolyt ejtek meg. Nem tudom, hogy mennyire zavarná, ha tiszta mák lenne a foga, de azt hiszem a legtöbben azért ezt igyekeznek elkerülni. Én pl. kimondottan szeretem a mákot, de pont azért nem eszem túl gyakran, mert utána ha rávigyorogsz valakire - nem mintha én ilyet bármikor is tennék -, akkor totál ciki, ha sok apró fekete pöttyöcske díszíti a fogsorodat. Mindenesetre elraktározom magamban az infókat és majd ez alapján fogok receptet keresni. Szerencsére a kínos rész is hamar áthidalásra kerül, és attól se sül le az arcomról a bőr, hogy letérdel elém, csak majdnem. Azért az tényleg meglep, hogy neki nem pl. a Merci típusú lányok jönnek be, pedig én azt hittem, hogy ők mindenkinek.
- Biztos, hogy tudsz még ezen kívül is. - zavartan gyűrögetem a kezem ügyében lévő kendőt, igen, biztos vagyok benne, hogy tud nekem meglepetéseket okozni, hiszen így is folyton zavarba hoz. - Csak én azt hittem, hogy az olyan lányokat mindenki kedveli, hiszen szépek és nem jönnek zavarba semmitől. - igen Merci a tökéletes ellentétem, hiszen ő nagyon is extrovertált, én viszont sokkal inkább bezárkózom és nem sokat mutatok magamból, mert ezt egyszerűbbnek tartom és nem érhet utána csalódás sem. De a fene gondolta volna, hogy létezik olyan pasi is, akinek kifejezetten a csendesebb, félénkebb lányok jönnek be. Engem eddig csak cikiztek a miatt, amilyen vagyok, nem sok példa volt rá, hogy valaki pont ezt értékelte bennem. A tánc jól esik, és persze hogy figyelek rá az első baleset után, hogy több ilyesmire ne kerüljön sor. Nem akarom, hogy az legyen a velem való táncról az emléke a bál után, hogy mennyire fáj a lába.
- De akkor is sok nálam szebb lány van. - jelentem ki egészen határozottan, de azt hiszem csak azért, mert nem akarok elpirulni megint, hiszen azzal, amit mondd, lényegében valamelyest azt is kifejti, hogy én nem vagyok csúnya. Mármint... végülis már mondta, hogy szép vagyok ebben a ruhában, de ez olyan dolog, amit nekem felfogni csak úgy elég nehéz.
- Én biztos nem mernék lekérni senkit sem... de nem is ismerek túl sok mindent, hogy ezt megtegyem. - rántom meg picit a vállam, amennyit a tánc enged. Tényleg nem mernék odamenni senkihez, és ha valaki ide jönne, hogy elkérje tőlem Ethant biztos vagyok benne, hogy olyan gyorsan tűnnék el a színről, amennyire csak lehetséges lekopni. Nem vagyok én az a lány, aki minden áron ragaszkodik valakihez, vagy netán ki is áll a mellett, hogy jól esik neki a helyzet, amibe került. Lehet, hogy lehetnék egy kicsit határozottabb, de hát... nem vagyok. Aztán kicsit magunkról is beszélünk, bár ez nem a legkellemesebb téma nekem, hiszen nem büszkélkedhetem csodás gyerekkorral. Csak egy aprót bólintok a visszakérdezésre.
- Igen, végülis jól, kedvesek, és segítőkészek, azzal sem volt gondjuk, hogy ide jövök, sőt örültek neki, hátha sikerül végre valahova beilleszkednem egy kicsit jobban. - apró mosoly jelenik meg az arcomon. Tényleg kedvelem őket, no meg lássuk be nem olyan gyakran fogadnak örökbe egy tizenhárom éves lányt, a legtöbben kicsiket szeretnének, ők viszont valami miatt mellettem döntöttek. Azt hiszem azért, mert talán látták, hogy mennyire egyedül vagyok, és segíteni akartak. Rendes tőlük, bár nem értek el vele túl sokat, hiszen feléjük is iszonyatosan nehezen nyitottam, mint ahogy a képességemről sem beszéltem sosem, vagy a legmélyebb érzéseimről. Azokról csak egyetlen embernek, akinek szintén nem kellett volna. Inkább én kérdezek tőle, a képességéről, az könnyedebb téma.
- Hát gondolom amíg nem volt mit blokkolni, addig nem is jöhettél rá. - viszonozom a mosolyt, bár én csak a magam visszafogott stílusában. Aztán feszülten figyelek, amikor a másik képességéről beszél, hiszen azt nem tudom mi és volt bennem egy nagy adag feszültség, amikor azt mondta, hogy nem mondja el, hogy micsoda. Eléggé meg is lepődöm, olyan mint egy élő hazugságvizsgáló. - Hű... nem lehet neked hazudni? Olyankor érzel valamit, vagy honnan tudod? - kicsit azért zavarban vagyok, bár nem vagyok egy hazudós típus, eddig is úgy gondolom, hogy végig őszinte voltam vele, de attól még zavarba ejtő az, hogy ő mindenről csak az igazat tudja, vagyis... azt persze nem, mert ha nem akar valaki elmondani valamit, akkor nem fog tudni róla, viszont így kegyes hazugságokban sem lehet része, ami viszont már nem olyan kellemes. Megrezzenek, amikor a derekamra kerül a keze, ami butaság, hiszen eddig is együtt táncoltunk, de így valahogy más.
- Persze, igyunk egy kis puncsot. - nem tudom, hogy ezzel együtt le is akar-e ülni, vagy csak ácsorgunk, amíg iszunk, szóval rá figyelek, magamtól tuti, hogy nem moccanok meg egy szék felé sem, ha ő állva marad. A következő kérdés viszont már kellemetlenebbül érint.
- Nem, ők nem tudják. - válaszolok inkább a második kérdésre, mert az jóval egyszerűbb, mint az első, hogy hogyan jöttem rá a képességemre. Koccintok vele, és még mindig hezitálok. Nem tudom ezt hogy lehet elmondani, főleg mert már az is tény, hogy ha hazudok neki, akkor azt tudni fogja. - Ez... ez nem valami jó élmény.- bököm ki végül. Nem tudom, hogy ezt most és itt akarom-e elmondani, vagy hogy tényleg érdekli-e, mert félek, hogy csak elmenne tőle a kedvem. A képességem miatt veszítettem el a legjobb barátomat, nem csoda, ha nem igazán vagyok oda érte.

Ez a sütis kérdés elég sok kérdést vet fel, őszintén szólva én nekem eszembe se jutna magamtól ilyeneket kérdezni. Quinn figyelmes, ez most már bizonyossá válik, így gondolkodom el kicsit a kérdésén, majd halkan hümmögök is hozzá.
- Nem is tudom, szerintem nincs. Talán a mák az, amiért nem rajongok, de ennyi. – nem vagyok egy finnyás srác, szóval szerencséje van, elég sok féle süti közül válogathat majd így, azt pedig amúgy nem hiszem, hogy pont mákos sütit akart volna csinálni nekem, azt még darálni is kell, meg minden, szóval bonyolultabbnak tudom, de persze simán lehet, hogy tévedek, én aztán nem értek ennyire az édességekhez. Na de nemsokára jön a hangulatváltozás, amelyet szerencsére elég hamar ki is javítunk. Örülök, hogy nem veszünk össze igazán, nem szeretném máris elveszíteni Quinn társaságát, na meg, szeretném még jobban megismerni, többször találkozgatni vele, ahhoz pedig nem kellenek a viták. Viszont ha már így magyarázkodunk egymásnak, akkor elárulom neki azt is, hogy milyen fajta lányok jönnek be nekem, és jól láthatóan meg is lepődik ezen. Hát ez van, én már csak ilyen vagyok.
- Legalább tudok még mindig meglepetéseket okozni neked. – kacsintok is rá jókedvűen, de aztán már nem húzom tovább itt a szót, hanem a táncolók közé is viszem a kicsikét, hogy mi is kiélvezhessük a zene adta élvezeteket és hát egy kicsit ismét csak közelebb kerülünk egymáshoz. Most nem ez a célom, de táncolni mégis csak így kell és mint látom, elég jól megy ez Quinn-nek, mintha kevésbé lenne már ellenére a dolog, hogy a közelemben legyen. Ahogy viszont kis idővel később megszólalok, érezhetően zökkentem ki cseppet a csajszit, így lép rá a lábamra, ami azért nem probléma, de mégse kéne túl sokáig ezt művelni, és szerintem most, hogy megtörtént a baleset, még jobban odafigyel majd.
- Szebbek? Ne nevettess, nem egy csúnya csaj van itt, nem néztél még körbe? – lehet, hogy nekem van más stílusú ízlésem, de jó pár olyan lányt látok itt, akiket bottal se piszkálnék meg. Oké persze, a belső értékek is elvileg fontosak, de nekem a külső mégis csak nagyon sokat számít. Quinn-el nincs baj, de… na jó, inkább nem is mondok példákat.
- És tudod, a bálokon olykor el szokás kérni az emberek párját, hogyha más is szeretne táncolni az illető lánnyal vagy éppen sráccal. Engem már például csajok is loptak el. – nevetek is fel kissé, visszagondolva arra a bizonyos emlékre, a végzős bálra. Vicces volt, jó sok pia, gyönyörű lányok, huh, kész kánaán volt. Kicsit mesélek is most magamról, tehát a régebbi életemről a másiknak és hát nah, nem lepi meg. Engem se, hogy erre számított, így csak elmosolyodom kissé, majd én is természetesen érdeklődöm a leányzó felől, hiszen nem kicsit érdekel ám, hogy neki milyen élete volt. Talán itt az ideje, hogy elkezdjem megismerni. Persze nem fogom rögtön ezer kérdéssel letámadni, csak szépen sorban.
- Nevelőszüleid vannak? Nem is tudtam. – na persze, hogy nem tudtam, mivel meg se próbáltam eddig igazán megismerni. De azért elcsendesedek, úgy hallgatom meg azt, amit mond és végül aprókat bólogatok is. – És most jól érzed magad náluk? Szóval a nevelőszülőknél, ahova kerültél. Jól bánnak veled? – őszintén érdekel, ezért is kérdezek rá erre. Az pedig persze nem lep meg, hogy nem volt népszerű, de itt még lehet. Bár… nem tudom, hogy mennyire szeretne megváltozni, neki lehet, hogy jó így, ahogy van. Még egy kicsikét táncolunk és ez után hallom meg a képességemmel kapcsolatos kérdést, amire kissé elgondolkodom.
- A blokkolásról fogalmam sincs. Csak akkor jöttem rá, amikor Charles-ékkal összefutottam. Vicces mi? – mosolyodom el cseppet, majd a másik képességemen kezdek el agyalni. Mennyi is voltam akkor? – És a másik az 16 éves koromban, az egyik barátomnak hála jöttem rá. Tudod… átlátok a hazugságokon. – árulom most el neki azt, amire még képes vagyok. Nem tudom, hogy mit fog szólni hozzá, bizonyára valami nagyobb, extrább dolgot képzelt még el hozzám, de ennyire vagyok képes. Blokkolok és két lábon járó hazugságvizsgáló vagyok, ez mind, nem nagy cucc. A szám viszont véget ér, én pedig lassan fogom meg a lány derekát és indulok meg vele az egyik asztal felé.
- Igyunk egy kis puncsot, mielőtt elfelejtem. Mivel te még nem ittál, nem hagyhatjuk ki, utána táncolhatunk akár tovább. – pillantok is szép szemeibe és hát remélem, hogy nem lesz ellenére az ötletem, ha pedig mégis, csak mondja majd. Az asztalhoz érve el is kezdem kiönteni a két pohárnyi italt, miközben azért a másik felé pillantok.
- Te is mesélsz róla? Hogy mikét jöttél rá arra, hogy láthatatlanná tudsz válni. És a nevelőszüleid tudják? – engem is érdekelnek ám az ilyen dolgok, tehát ha már belement ebbe a témába, akkor meséljen is róla. Az egyik poharat végül a lány kezébe nyomom, majd ha engedi, koccintok is vele.
- Egs! – és lassan iszogatni is kezdem ezt az édes, gyümölcsös italt, miközben nem is figyelek továbbra se másra, csakis a csinos pofira.

Végülis miért is ne? Abból nagy baj nem lehet, ha megpróbálok neki sütni valamit. Az biztos, hogy nagyon ki fogok tenni magamért, nem is kérdés. Minden energiámat beleadom majd és ha Merci is segít, akkor sokkal egyszerűbb lesz. Bár, ahogy őt ismerem elég esélyes, hogy nagyobb eséllyel fog hátráltatni, vagy nyafogni, hogy nem akarja, hogy lisztes legyen a ruhája, mint hogy ténylegesen segítsen, de nekem már az is jó, ha ott lesz velem és drukkol, vagy ilyesmi. Azért az allergiára rákérdezek, mert elég ciki lenne, ha kezdésképpen kórházba kerülne miattam, mert mit tudom én sok a mogyoró a sütiben, amit meg nem bír.
- Jól van, és olyasmi, amit nagyon nem szeretsz? - mit tudom én, vannak akik rühellik a mazsolát, én meg mondjuk nem igazán szeretem a pisztáciát, szóval biztosan van neki is olyasmi, ami nem tetszenek egy sütiben. Bár fene tudja, vannak kivételek, akik meg szinte mindenevők és nekik majdnem mindegy, hogy mit tolnak eléjük. Ez pasiban valahogy gyakoribb azt hiszem, mi nők válogatósabbak tudunk lenni. Aztán jön a kínos helyzet, amit persze nem is kezelek valami jó, pedig igyekeztem ám egész este, hogy ne legyen kényelmetlen ez az egész... hát ennyire ment. Azért erősen meglepődöm, amikor eltérdel elém. Csak nagyokat pislogok és habogok össze-vissza, ahogy szoktam. Tényleg azt hittem, hogy egy ilyen srácnak a nagyszájú lányok tetszenek, mert velük érti meg a hangot. Bár persze lehetnék egy kicsit logikusabb, hiszen legutóbb is láthatóan élvezte, hogy folyton zavarba hoz.
- Ezen azért meglepődtem, de tényleg jól érzem magam a társaságodban. - majdnem hozzáteszem, hogy azt hiszem, de sikerül ezt az utolsó két szót lenyelni, mert lehet hogy abból csak megint sértődés lenne. Igazából tényleg jól érzem magam, akármennyire is zavarban vagyok, és néha nehezen viselem, amit csinál. Lássuk be, kinek ne esne jól, ha valaki figyel rá, vagy érdeklődik iránta, teljesen mindegy, hogy milyen célból, vagy okból kifolyólag. Egy kicsit talán a nagyon csekély mértékű önbizalmamon is segít ezzel. Az ölelés is nagyon jól esik és még konkrétan bújok is hozzá, hiszen bármennyire is tagadni igyekszem nagyon is hiányzik az, hogy valaki közvetlen legyen velem. Egy ölelés pedig kedves gesztus, azt tudom valamelyest más szemmel nézni, mint az eddigi közeledéseit, mint mikor pl. az arcomat simította végig a kertben. El is jutunk a táncparkettre és nem tudom, hogy tisztában van-e ezzel - bár mondtam neki, hogy még nem voltam bálon, és nem ittam puncsot -, de ő az első táncpartnerem. Persze neki nem feltétlenül nagy dolog ez, de én tuti, hogy soha az életben nem fogom elfelejteni. Nem pont olyan ez, mint az első csók, de azért mégis csak hasonló szinten van, főleg egy olyan csendes lánynak, mint én, aki el sem tudta képzelni, hogy valamikor is eljut oda, hogy egy bálon táncol, és a tetejében egy ilyen sráccal. A lábára ezért tényleg nagyon igyekszem figyelni, csak akkor sikerül rálépnem, amikor megszólal és ezzel kizökkent kissé.
- Gondolom mindenkinek van párja, akik sokkal szebbek és... miért kérnének el pont engem, amikor látják, hogy valakivel vagyok? - nem értek én a báli szabályokhoz, meg semmi ilyesmihez és tényleg fel sem merül bennem, hogy valaki felkérne rajta kívül. Jó eséllyel nem is jöttem volna el, ha nem hív, maximum Merci rángatott volna le, de nem esélyes, hogy beadtam volna neki a derekam, vagy legalábbis iszonyatosan nehezen.
- Hát igen, ez nem lep meg, gondolom eléggé népszerű voltál. - apró mosoly jelenik meg az arcomon. Pont olyan, amilyen én soha, én mindig csak figyeltem az ilyen népszerű embereket és sosem tudtam megérteni, hogy lehetnek olyan bátrak, hogy bármit megtesznek, ami eszükbe jut és nincs bennük egy cseppnyi félsz sem, hogy kinevetik őket miatta, vagy... vagy bármi. Én akármit teszek folyton félek, hogy mi van, ha elrontom, hogy elesem, hogy leejtek valamit, hogy ciki lesz, és mindenki engem néz és... butaság mindig ettől félni, mások reakciójától? Olyan jó lenne csak úgy nem figyelni rájuk, de nem megy.
- Elég egyszerű. Tudod suliba jártam, meg próbáltak nekem nevelőszülőket találni. Három éve vagyok a mostaniaknál, ők elég rendesek, és van egy öcsém is, őt is örökbe fogadták, de még kicsi, még csak hat éves. És persze bármilyen meglepő, de én... nem voltam népszerű. - eresztek meg a végére egy halvány mosolyt. Eleve nem egyszerű úgy beilleszkedned valahova, hogy újra és újra új helyet találnak neked, amikor a nevelőszülők nem jönnek be. Aztán persze egy idő után feladod és már nem próbálkozol annyira, meg egyszerűbb eltűnni a szemek elől, mint megpróbálni barátokat keresni.
- Neked mikor kezdődött ez az egész képesség dolog? - jut eszembe nekem is egy kérdés. Nem tudom, hogy mások ezt hogy kezelik, neki azért más, hiszen nem látványos, lehet, hogy nem is tudott róla, amíg nem mondta el neki a két fickó. Az enyém ennél bonyolultabb, az eddig sem egyszerű életemet még inkább megnehezítette és persze a legjobb barátomat is elüldözte mellőlem. Nem csoda, ha nem szeretem azt, ami vagyok, egy kicsit sem.

Egyre inkább kezdem beleélni magam abba a bizonyos süteménybe, amelyet Quinn-től kérek. Szerintem biztosan megcsinálja majd nekem és legalább ő is gyakorol egy kicsikét. Már alig várom, hogy megkóstolhassam. Mint hallom, nincs végül ellenvetés, csak egyetlen kérdés, méghozzá az allergiával kapcsolatban. Figyelmes, ez azért jó dolog.
- Nem tudok róla, hogy bármire is allergiás lennék. – tényleg így van, eddig még nem jött ki semmi se, remélhetőleg ez után se fog. Még egy kedves kis mosolyt kap tőlem, amely csak akkor múlik el, amikor jön az a bizonyos negatívabb téma, amit szerencsére sikerül azért elég hamar átvészelnünk, és miközben elé térdelek, őszintén el is mondom neki a véleményemet bizonyos dolgokról, amely jól láthatóan meglepi és én kissé fel is nevetek, miközben szőke üstökömbe túrok.
- Áh, ne viccelj. Képtelen lennék elviselni egy olyan csajt, mint amilyen én vagyok pasiban. Mégis, úgy tűnik, hogy te jól érzed azért magad a társaságomban, de én jobban bírom a visszafogottabb lányokat, ez van. Ez a te nagy szerencsétlenséged! – mutatok is felé egy pillanatra, majd jöhet ez után az ölelés is. Végül felkelek, majd a táncparkettre viszem a kicsinyke hölgyet, hogy most már ott kezdjünk bele mi is a táncba, ahogy azt oly sokan tették meg előttünk is. Nem nagyon figyelek most tényleg másokra, csak fél szemmel nézek oda a szobatársak felé, felmérve, hogy vajon kiket néztek ki maguknak, de ez után szemeim vissza is vándorolnak Quinn felé, kinek kezei a vállaimon vannak, majd jöhetnek a kezdeti lépések.
- Okés. Jobb lesz, ha épségben hagyod és nem járunk ugyanazon mind a ketten. – mosolygok rá, és ahogy érzékelem, elég ügyesen halad a leányzó. Kellemesen lépked, szinte légiesen, így nem kell jó ideig féltenem a lábam, egészen addig, amíg fel nem teszek neki egy kérdést és érezhetően kizökkentem. A bocsánatkérésre csak nemet intek fejemmel, jelezve, hogy semmi gond sincs és ez után hallgatom válaszát is. Az utolsó szót persze nem hagyom figyelmen kívül, de mégis, nem szeretném kihasználni őt, tényleg túl fiatal és már így is Mike agyon cikiz miatta. Tényleg nem értem magamat, hogy minek törődöm most ennyit Quinn-el…
- Örülök, hogy jól érzed magad. És szerintem más is szívesen táncolna ám veled, nem is értem, hogy miért nem kérnek még el tőlem. – és ez tényleg így van, hiszen szép ez a lány és végülis, 16 éves, szóval annyira még nem kislány. Érnie kell persze, főleg viselkedésben, de egy kis ösztönzés és kész csoda lesz.
- Igen, jó páron voltam már, még középiskolában. Tudod, elég jól alakult az életem, így ott is társasági ember voltam és imádtam bulizni is. Szeretem az ilyesmit, itt mindig jól lehet ismerkedni. – mesélgetek is kicsit magamról, de ha már én ezt teszem, akkor ő is igazán megtehetné. Persze tánc közben mást is csinálhatnánk, de nem, nem fogom még jobban zavarba hozni és nem szeretném azt se, hogy félreértene, tehát most megszabok egy bizonyos határt magamnak.
- Neked milyen volt az életed ez a birtok előtt? – hangzik is az első, magán jellegűbb kérdés most tőlem és őszintén remélem, hogy választ is kapok rá. Persze mondhatja azt is, hogy semmi közöm sincs hozzá, de talán nem fogja.

Nem szívesen mutogatnék Merci felé, hiszen olyan szépen kidobta mindenét, hogy ihaj és Ethan még a végén rajta felejtené a szemeit, úgy kéne lekaparni, én meg ettől tuti, hogy nem érezném magam valami kellemesen. Jobb az, amíg nem látja, és nem találkoznak, és... jó ezt úgyse fogom tudni a végtelenségig megakadályozni, hiszen ez egy iskola összefuthatnak bárhol és bármikor. Sütit viszont végülis megpróbálhatok sütni neki a csoki helyett, ha már azt tényleg nem gondolta komolyan, hogy visszaadjam. Csak nem égetjük fel a konyhán, majd nagyon fogok igyekezni, hogy finom legyen és keresek valami olyan receptet, ami egyszerű és kezdőknek szól. Végülis valami masszát bekeverni nem lehet olyan nehéz, aztán betenni a sütőbe.
- Jól van, mindenképpen megpróbálom, majd valami egyszerű receptet keresek. - bólintok végül, bár még nem durván nagy határozottsággal, de hozzám képes már ez is nagy dolog, mivel még egy enyhe kis mosoly is megjelenik az arcomon. Azt pedig nagyon remélem, hogy nem fogja kihányni, vagy lesz tőle rosszul, mert akkor tuti, hogy elsüllyednék szégyenemben és soha többé nem mernék a szeme elé kerülni. Majd előtte én is megkóstolom, az a tuti. - Nem vagy valamire allergiás? - ezt azért jó tudni, mert, ha teszem azt nem bírja a mogyorót, akkor elég ciki lenne, ha ilyesmi kerülne bele, aztán hívhatnánk hozzá mentőt, mert meggyógyítani se tudja senki, hiszen az is blokkolja. E téren azért nem a legjobb ez a képesség, hiszen mindent akadályoz, azt is, ha valaki segíteni akar neki. Én se mutathatom meg neki soha, hogy milyen is az a kis világ, amiben akkor vagyok, amikor nem látszom, hiszen az egész majdnem olyan, mint egy másik sík. A végén még azt is felvetem, hogy majd a North Salemi kirándulásra viszem el neki, bár ezzel egyértelművé teszem, hogy lesz olyan, ami újfent nagy bátorságra vall tőlem, de hát... próbálkozom, a magam módján. Aztán persze sikerül kissé elrontanom mindent és már kész csoda, hogy nem rohanok el sírva és menekülök el előle. Egyszerűen megpróbálom elmagyarázni, hogy mit miért teszek, legalább nagyjából. És Harry-ről még csak nem is tud, pedig ő is csak még lejjebb lökött a bezártságomba. Azért az határozottan meglep, hogy letérdel elém, nagy szemekkel pislogok csak rá és még válaszolni is alig tudok.
- Oh! - ennyit sikerül kinyögnöm elsőre a szavai hallatán. Hát én ezt őszintén nem gondoltam volna, hogy engem pont azért tart valaki szimpatikusnak, mert nincs nagy szám. - Hát én azt hittem, hogy... hogy jobb, ha valaki nagy szájú, hiszen te is az vagy. - bököm ki. Tényleg nem hittem volna, hogy pont e miatt bír engem jobban és nem pedig valaki mást. Azt hittem, hogy neki a Merci jellegű lányok jönnek be, akik nagy dumások és akik után bomlanak a csajok, nem pedig az olyan csendben maradó szürke kis egérkék, mint én. Az ölelés ezek után főleg jól esik és most még nem is érzem annyira kényelmetlennek, hiszen ezek alapján nem csak... szórakozik rajtam. Mert hát legutóbb eléggé úgy tűnt, hogy jó játéknak találta, hogy folyton zavarban vagyok, de lehet hogy nem így van? Még a táncba is belemegyek, bár nem igazán vagyok otthon benne.
- Jól van, hagyni fogom. - meg sem fordult a fejemben ennek az ellenkezője, hiszen fogalmam sincs, mit kell csinálni, így azért kissé bizonytalanul lépkedek utána, főleg mert nem tehetek róla, de folyamatosan úgy érzem, hogy mindenki minket néz. Ez persze nincs így, csak valamiféle hülye üldözési mánia, mert hogy annyira irreális ez az egész helyzet. Mintha a végzős bálkirály az új kislánnyal akarna táncolni, valahogy az egész furcsa számomra. Ennek fényében véletlenül sem várom, hogy csak velem foglalkozzon, biztosan szét fog nézni és nekem ez nem is baj, mondjuk úgy, hogy szusszanhatok is ez idő alatt. Majd megkeresem Mercit, vagy csak sétálok egy kicsit kint a friss levegőn, ilyesmi. Nagyot nyelek, amikor magához húz és követem az "utasításokat". Azért a nyaka köré nem merem tenni a kezeimet, inkább maradok a vállánál, amúgy is magasabb nálam és legalább nem kell annyira nyújtózkodni, főleg ebben a ruhában. Még jó, hogy nem olyan vészesen kivágott, mert akkor végképp zavarban lennék, no meg szerencsére nem is rendelkezem valami hűde nagy dekoltázzsal.
- Azért majd igyekszem nem letaposni a lábad. - hátha sikerül. Nem szeretném, bár nem mondhatni, hogy túl nagy súlyom lenne, nem fog belerokkanni jó eséllyel, de azért akkor is rajta leszek, hogy ne tapossam le egyszer sem. Igyekszem teljesen átélni a dolgot és lehetőleg meg is nyugodni. Végülis egész kellemes, könnyed járásom van amúgy is, szóval nem jelent gondot a tánc. Még élvezem is, a szavai zökkentenek ki a lépésekből egy picit és akkor sikerül egy pillanatra a lábára lépnem.
- Bocsánat. - apró mosoly, és kissé el is térek az ütemtől, de Ethan nagyon jól vezet, szóval hamar sikerül visszatalálnom. Most nagyon nem akarok rosszat válaszolni neki, mint az előbb a bálos kérdésnél, szóval csak lassan bólintok egyet és látszik, hogy az arcomon is csekélyke mosoly játszik. Furcsa nem tudom mikor megy ennél több, mondjuk a nevetés. Harry-vel nevettem legutóbb, és azóta nem igazán volt rá példa, valahogy az már túl harsány, amire felfigyelnének mások. Elszoktam tőle.
- Tetszik, jó érzés és nem is annyira fárasztó. Nem rosszabb, mint sétálni, csak kicsit más, de kellemes, főleg veled. - csúszik ki a számon az utolsó pár szó is, amitől persze megint elvörösödöm. Ezt nem kellett volna hozzátenni igaz? Miért csúszik ki folyton olyasmi a számon, amit nem akarok? Amikor aztán hirtelen kipörget halkan felsikkantok a meglepettségtől, mint amikor az elején elkapta a derekam. Aztán egész közel kerülök hozzá, amitől csak újabb zavart mosoly jelenik meg az arcomon és próbálok visszatalálni a zene üteméhez. - Te sok bálon voltál már? - majdnem hozzáteszem, hogy sok lánnyal? De végül ezt sikerül magamban tartani.

Még egyelőre fogalmam sincs, hogy ki lehet az a Merci, aki bár valószínűleg itt van a bálon, mégse teszi tiszteletét nálunk, ahogy Quinn se kezd el mutogatni felé, hogy nézzem már meg. Úgy érzem, hogy szeretné, hogyha megismerném a másik csajt is, de lehet, hogy tévedek, őszintén szólva kissé elbizonytalanodtam ebben az egészben, mivel ezt a lányt nem túl egyszerű kiismerni. Rákérdezhetnék így kerek-perec és akkor rájönnék, hogy igazat mond-e, de mégis, inkább meghagyom ezt még későbbre. Több szót tehát egyelőre nem ejtünk Merci-ről, inkább e helyett már a puncsról és az édességekről cseverészünk az egyik asztal mellett. Szeretném, ha megkóstolná ezt a finom italt a lány, hiszen ezt mégse lehet kihagyni, a bállal jár – én szerintem -, és talán csalódni se fog az ízében. Most viszont még a süti az első, így eszegetünk belőle és e közben említem meg neki, hogy a tartozás csak vicc volt, de ha mégis szeretne, süthetne is akár nekem valamit. Persze nem biztos, hogy ért hozzá, de valamiért én mégis kinézem belőle.
- Hát öhm, az én gondolataimban igen. De ha nem tudsz, akkor legalább próbáld meg, én pedig megígérem, hogy megkóstolom. Na, jó alku? – annyira rossz csak nem lesz, hogy ki kelljen hánynom vagy valami, megmérgezni pedig szerintem szintén nem fog. Ha kinyit egy szakácskönyvet, csak lát benne majd olyat, hogy „sütik kezdőknek” vagy „egyszerű receptek” és akkor azokból válogat, nem pedig a leghabosabb fajtákból, amelyekre tényleg azt mondják, hogy nem egyszerűek. Szerencsére Quinn végül nem utasítja vissza a dolgokat, sőt, még rá is tér a North Salem-i kis kirándulásunkra, így válik szélesebbé idő közben arcomon is a mosoly.
- Remek ötlet! – bólintok is rá és bizony már alig várom, hogy sort kerítsünk arra az útra. De mindent szépen sorjában. Lassan térnék rá a puncsra és a táncra, de előtte még a bálról kezdek el érdeklődni a leányzótól, a reakciója viszont kissé felpaprikáz, ezt képtelenség lenne letagadnom. Szerencsére viszont nem marad meg ez a harag, hála annak, hogy Quinn se lép le és hogy képesek vagyunk úgy tűnik normálisan megbeszélni a dolgokat. Mivel a széken ül, ezért inkább elé térdelek, egy pillanatra se foglalkozva azzal, hogy ki néz ide és ki nem – amúgy se hiszem, hogy annyian pont minket figyelnének, bizonyára elvannak ők magukkal is -, majd ki is fejtem neki azt, amit gondolok. Talán nincs benne minden, tehát kissé hiányos a monológom, de most elfogadható lesz.
- Igen, az vagy. Tudod, a legtöbb csajnak a te korodban nagy a szája és azt hiszik, hogy ők a világ közepe. Nos, én őket nem csípem. Te viszont sokkal kellemesebb társaság vagy ennél. – jegyzem is meg, csak hogy értse, hogy mire is gondolok. Mivel látom, hogy azért én is szimpi vagyok neki, továbbra is csak mosolygok rá és ez után jöhet az ölelés is. Érzékelem ám, ahogy ajkamra pillant, de nem óhajtom megcsókolni, igazából nem is készültem rá, ő túl fiatal hozzám… sajnos. De majd eldől, hogy ez meddig fog zavarni. Lehet, hogy örökre, lehet, hogy csak pár hétig… még minden képlékeny. Aranyos, ahogy bújik, ezek szerint végre jól esik neki valami, ami most történetesen az ölelés, így párszor megsimogatom hátát, majd végül eleresztem és rá is térek a táncra. És igen, ismét benne van, alakul a kislány.
- Akkor itt az ideje. Nem nagy ördöngősség és mivel most még lassú szám is megy, így tudlak vezetni. Csak hagyd. – vigyorgok is ár, majd kezét már el is kapom, hogy finoman a táncolók közé húzhassam és azért még mondok neki néhány szót a többi lányt érintőlegesen. Szeretnék mással is ma még ismerkedni, de ez talán egyértelmű, nem hiszem, hogy Quinn azt várta volna el tőlem, hogy egész este csakis vele foglalkozzam, így azért ezt még elmondom neki, amibe láthatóan bele is egyezik.
- Oké. Biztosan örülni fog neked. – mosolygok is kedvesen és maximum majd akkor megnézem, hogy ki is az a Merci. A parkett nincs messze az asztaloktól, így nemsokára már oda is érünk, én pedig határozottan húzom kissé magamhoz a lánykát.
- Tedd a kezeidet a vállaimra, vagy akár a nyakam köré, ahogy szeretnéd és kövesd a lépéseket. Ne izgulj, nem gáz, ha rám lépsz, ez még a legjobb táncosokkal is elő szokott fordulni. – bíztatom is picit egy kacsintás mellett, majd ha megteszi, amit kérek, akkor a zene ütemére el is kezdek vele táncikálni, körbe a teremben, tehát nem csak egy helyben ide-oda tipegünk, hanem megyünk ám, nyugodtan lássa csak mindenki, hogy tud ám táncolni Quinn is. Én pedig biztosan tartom, tehát gond nem lesz. Néhány percig még hagyom magunkat a zenének élni, de ez után a másik szemeibe pillantok.
- Na, milyen? Kicsit fárasztó elsőre, de szerintem nagyon jó érzés. – kérdezek rá kedvesen és nagyon remélem, hogy nem megint valami negatív választ fogok hallani tőle. Ha igen, akkor a bosszúm eléri. Na jó, az nélkül is, mivel amint felel nekem, máris jöhet egy kellemes pörgetés is. Nem hagyom, hogy elszédüljön vagy elessen, tehát amint megtörténik, már vissza is húzom magamhoz a kicsikét.

Őszintén szólva tartok attól, hogy ők ketten megismerjék egymást. Egyébként is nehezen veszek erőt magamon, hogy emberekkel kommunikáljak, akkor is, ha csak egy van velem, de ha kettő és mind a kettő határozottan nagyszájú... hát az azért már nehezebb. Még a végén olyan lenne az egész, mint amikor a nevelő szüleimet hallgattam ki néhányszor, amikor rólam beszéltek. Csak most képesek lennének megtenni akkor, amikor tudják, hogy ott vagyok. Nem hiszem, hogy visszafognák magukat, jönne az, hogy miért vagyok ilyen, és mivel lehetne változtatni rajtam, meg hogy ők mindketten nagyon igyekeznek, hogy fejlődjek egy kicsit. És nagyon jól egymásra hangolódnának, miközben engem beszélnek ki és... oké ezt most kellene kiverni a fejemből, mert a végén még újfent kellőképpen pocsékul fogom érezni magam és eszem ágában sem lesz Ethant beengedni a szobába, ha Merci ott van. Na nem mintha megtehetném, hogy Mercit addig bezárom, hogy ő meg ki ne menjen. Az viszont esélyes, hogy meg akarja ismerni, a szavai legalábbis ezt mutatják, amit én már csak egy visszafogott mosollyal tudok nyugtázni, hogy ne látszódjon annyira mi jár a fejemben. A puncs viszont tényleg jól hangzik, hiszen az édeset szeretem, meg a gyümölcsöket is.
- Mindent el lehet rontani, még a csokit is. - jegyzem meg egy visszafogott futó mosollyal, ami csak még zavartabbá válik, amikor a sütivel kezd el etetni. Azért ez akárhogy is nézzük, de fura, mert hát ilyet a párok csinálnak, és tuti biztos vagyok abban, hogy a körülöttünk állók egyáltalán nem értik az egészet. Lehet, hogy azt hiszik, hogy a húga vagyok és nem merem megfogni a sütit, vagy a fene tudja. A sütés mondjuk nem egyszerű, főleg mert még soha sem csináltam, de biztos meg lehet oldani valami jó recepttel.
- Ha valaki csaj, akkor máris tud sütni? - kérdezek vissza automatikusan. Nem szoktam én kötekedni, ez is csak kicsúszott. Sőt csomó szakács van, akik pasik, sok esetben a pasik még jobban is ebben, ha nagyon akarják. A sütés se hiszem, hogy csak a nőkre igaz, a nevelőapám pl. profi volt palacsintában, soha senki sem csinált még nem olyan finomat, mint ő. De azért mert megpróbálom, tényleg. Ha más nem hát megkérem Mercit, bár nehezen tudnám elképzelni, hogy ő tud sütni, de együtt hátha nem gyújtjuk fel az egész konyhát. És hát persze, hogy ő is itt van, csak kicsit később jött le, mint én, és most épp az egyik tanárral beszélget. Finoman szólva is egész más, mint én, kitárulkozó, hosszú vörös hajjal és az a nyuszijelmez... inkább fürdőruhának minősül.
- Akkor majd elviszem neked, ha elmegyünk North Salembe. - bukik ki belőlem, pedig nem akartam ám ezt mondani. Hátha már rég elfelejtette az egészet, de azzal, hogy azt mondja nekem Szépségem máris minden összezavarodik odabent és képtelen vagyok normális reakciót kipréselni magamból. Még sose mondta nekem senki, hogy igazán szép vagyok, lehet hogy ez se teljesen arra vonatkozik, inkább csak úgy... mondta. Aztán persze szuperül elrontok mindent a válaszommal és a fejrázással, ő pedig hirtelen változik meg. Távolságtartó lesz és még a karját is összefonja maga előtt, amitől totál pánikba esem és kész csoda, hogy nem sírom el magam, miközben nagy hirtelenséggel próbálok elnézést kérni tőle. Nem úgy gondoltam én ezt, nem ellene szól, csak az egész számomra érthetetlen és félek tőle, hogy... egy kicsit talán minden furcsasága ellenére kezdem megkedvelni, és eddig ebből még soha semmi jó nem származott. Alig merek ránézni, csak a mozgást érzékel és kifejezetten nagyra tágult szemekkel nézel rá, amikor féltérdre ereszkedve kerül le elém. A szívem szinte már szó szerint a torkomban dobog, ahogy nézem, és persze időnként zavartan forgatom a fejem. Olyan érzésem van, mintha mindenki minket nézne és ez még reális is lenne, hiszen ez az egész... furcsa.
- Szimpatikus? Hát... hát jól van, nekem is szimpatikus vagy. - bököm ki és kész csoda, hogy képes vagyok visszafogni magam, hogy ne kérdezzek rá, hogy miért vagyok én szimpatikus és hogy miért érzi jól magát épp velem, hiszen ebben nincs semmi ráció. Mondjuk, hogy azért magamhoz képes nagyon igyekszem, ezért ezt sikerül visszafogni. Viszont az utolsó mondatára rendesen elvörösödöm, és önkéntelenül az ajkaira téved a tekintetem. Zavartan fókuszálok vissza feljebb a szemébe, de ez se sokat segít, aztán még meg is ölel. Egy pillanatra a szememet is lecsukom és egészen belefeledkezem ebbe az egészbe. Akármennyire is félénk vagyok ez jól esik, belefúrom a fejem kicsit a vállába, eszembe sem jut, hogy az a kevéske smink ettől tönkre is mehet. Aztán végül lassan bólintok egyet.
- Szívesen táncolok veled, amennyire tudok. Nem nagyon táncoltam még egy fiúval sem. - hát igen, mint a puncs. Nem vagyok én ebben járatos kicsit sem. Nem voltam még bálban, nem voltam még buliban sem. Lopva a parkettre pillantok, hogy egyáltalán itt mit is kellene majd csinálni, hogy a párok inkább külön táncolnak, vagy vannak, akik hagyományosabban együtt, mint a régi időkben. Megfogom végül a kezét és feltápászkodom a székből, hát jó, próbáljuk meg, talán nem leszek túlságosan béna.
- Jól van. Ha szeretnél mással táncolni akkor szólj nyugodtan, nem baj, majd addig leülök, vagy megkeresem Mercit. - nem akarom, hogy mindig úgy tűnjön, hogy visszakozom, de azért teljesen nem tudom magam visszafogni és azért ez is szép tőle, amit mondott. Amíg velem van... milyen fura ezt így hallani. Én soha az életben nem gondoltam volna, hogy ha ide jövök, akkor pont egy ilyen fiúval futok majd össze és hogy ő egyáltalán szimpatikusnak tart pont engem. Amikor elérjük a parkettet bizonytalanul torpanok meg, és próbálom ellesni, hogy mások mit csinálnak. Égő, hogy semmi sem megy magamtól, olyan vagyok, mint egy gyerek, akinek még mindent meg kell tanítani és ha reálisan akarjuk nézni a helyzetet, akkor így is van, simán gyerek vagyok még.

Fogalmam sincs, hogy ki lehet az a lány, aki Quinn-el él együtt, de úgy érzem, hogy meg fogom őt is ismerni az elkövetkezendő időkben. Hogyha jól alakul ez a bál, akkor bizonyára néha össze fogunk futni mi még, és ha esetleg pont arra jár ez a csajszi is, aki segített a sminkelésben, akkor lesz lehetőségem vele is dumálgatni egy kicsit. Eleinte nehezen értem ám a célzást, hogy miért is olyan, mint én, de amikor ki lesz fejtve, kissé felvonom szemöldökömet is, majd halkan hümmögök hozzá.
- Hát majd meglátjuk, hogy milyen. – ha egy kis ribi, akkor az biztos, hogy az én közelembe nem fog jönni. Quinn bizonyára azt hiszi, hogy imádom a nőket – ami nem is hazugság -, de a könnyű falatok inkább taszítanak, sem mint vonzanak. Tudom, furcsa egy srác vagyok, de hát ez van… így kell elfogadni vagy éppen elkerülni, mindenki válassza azt, ami neki jobban megfelel. A fogak nemsokára kikerülnek számból, hiszen a kedves partneremnek nem tetszenek, de ez után legalább már nyugodtan folytatódhat tovább a csevej, méghozzá már az egyik asztalnál, miközben én a puncsról mesélgetek. Ha még nem ivott, akkor ma biztosan meg kell kóstolnia, ilyesmit nem hagyhat ki, ez a bállal jár.
- Szerintem finom, bár mindent el lehet rontani ugyebár. Meglátjuk itt hogy csinálják. – mosolyodom is el, de még nem annak kiöntésével kezdem, hanem előbb a sütiket támadom be. Azt hiszem, hogy ez egy közös pont, mindketten szeretjük az édességeket és most se kell csalódnom a másikban, mivel készségesen, most meglepő módon problémázás nélkül fogadja el azt, hogy kiszolgáljam. Amikor viszont Quinn rátér arra a bizonyos nem létező tartozásra, kissé meglepődöm, de hamar ajánlok ám neki valami mást, ami most mintha meglepetésként érné.
- Aha. Te is csaj vagy, biztosan tudsz valami egyszerűt. – remélem legalábbis. Bár még fiatal, de lehet hozzá tehetsége, csak próbálkozni kell. Nekem amúgy mindegy, hogy segít-e neki valaki vagy sem, szóval ezt majd ők eldöntik, de mégis csak remélem, hogy Quinn-nek lesz nagyobb része a dologban, nem pedig annak a másik lánynak. Még a végén úgy fog lejönni, hogy össze akar boronálni minket a szobatársával. Tényleg, vajon az a Merci itt van?
- Elég sok mindent. Legyen mondjuk csokis vagy gyümölcsös vagy mindkettő… a krémeset is szeretem, meg a szárazabbakat is. Szóval, lepj meg Szépségem. – döntöm is el végül, hogy nem fogom annyira megkönnyíteni a dolgát. Bele se gondolok amúgy abba, hogy ő is pontosan ugyanezt a választ várta tőlem, de ezek szerint kezdünk egy húron pendülni, fene gondolta volna.
Minden túl jól alakul, egyre kellemesebben érzem magam és már érzem, hogy közelegne a táncra kérés pillanata, de ekkor minden megváltozik. Azt hittem, hogy örült a meghívásnak, hogy izgatott volt, erre pedig ez… Hát nem kicsit érint rosszul, így végül ignorálom is a kicsikét, érezze csak ő is szarul magát. Lehet, hogy ez szemétség, de ez van, én soha se voltam egy tökéletes lelkületű srác. Amikor viszont megszólal, csak lassan fordítom felé a fejem, kérdőn várva, hogy tovább mondja azt, amit szeretne. Kíváncsi vagyok, hogy fog kijönni majd ebből az egészből. Ahogy viszont lassan elém tárja minden érzését és gondolatát, úgy sóhajtok fel kissé, miközben az aranyos, igen csak szomorú pofit figyelem. Még jó, hogy nem sírja el itt magát azonnal. Lassan elé lépek, majd pontosan előtte féltérdre ereszkedem, úgy nézek bele a szép szemekbe.
- Figyelj. Én nem akarom, hogy félreértsd ezt az egészet. Elhívtalak, mert szimpatikus vagy és tudtam, hogy veled jól fogom majd itt érezni magam, ennyi az egész. Ne érezd úgy, hogy bármi kötelező lenne, csak érezd jól magad, oké? Nem foglak lekapni vagy ilyesmi, az nem lenne fer veled szemben. – mosolyodom is el végül kedvesen, így pedig talán most már érteni fogja azt, hogy nincs ám akkora baj. Végül vállai után nyúlok és finoman magamhoz húzom, hogy egy kicsit megölelgethessem ezt a drága teremtést, de persze vigyázva a frizurájára.
- És ezek után van kedved velem táncolni vagy inkább hagyjalak békén? – engedem is el, még mielőtt kellemetlenné válna számára a helyzet. Oké, lehet, hogy nála nem jön be ez a szórakozás, amit én művelek, de mégse tudom kikapcsolni, ahogy a képességemet sem. Mindenki szív miattam, hát ez van sajna… vagyis nem, nem sajnálom, egy kicsit sem. Lassan felkelek, majd kezem a másik felé nyújtom, így utalva ismét ara, hogy felkérem táncolni.
- Ja és még annyi. – állok is meg egy pillanatra mindenféle más ténykedésem közben. – Jelen pillanatban hidegen hagynak más lányok. Később lehet, hogy felkérek mást is táncolni, de még nem biztos, de annyira nem vagyok szemét, hogy miközben veled vagyok, esetleg mással flörtölgessek. – ezt azért még jobb tisztázni. Persze lehet, hogy mással – mondjuk Jane-el -, ezt simán megtenném, de most nem vele vagyok, hanem egy nála sokkal értelmesebb lánnyal, kor ide, kor oda.

Hát igen, a vér azt hiszem nem a legjobb téma, így hagyom is hogy inkább túllépjünk rajta. Már így is eléggé frászban vagyok csak ha arra gondolok, hogy nem rég milyen közel volt hozzám, hogy a derekamon volt a keze, és a lehelete a nyakamat bizsergette. Persze tuti, hogy ezt sokan egyszerűbben viselik, de én... én semmit sem viselek egyszerűen, vagy hagyományosan. A bók persze jól esik és egyből fel is merül Merci, hiszen ő segített nekem sminkelni, meg csinosabbnak lenni. Persze ő jóval erősebb külsőben gondolkodott és hát amit felvett... attól nekem konkrétan leesett az állam, de nincs jogom megszólni a jelmezét. Én soha nem vennék fel ilyesmit, hiszen mindene kint van belőle, majdnem olyan, mint egy fürdőruha.
- Csak, hogy tudod... olyan nyílt mint te, meg könnye nyit bárki felé és, nem hiszem, hogy sok gondja van a fiúkkal. - zavartan gyűrögetem továbbra is a bordó kis kendőt, ami átöleli a derekamat és kiváló arra, hogy lefoglalja a kezem, amíg nem tudok mit kezdeni vele és nem tűrögethetem a hajam a fülem mögé, mert az meg ügye éppenséggel fel van tűzve. Egy leheletnyit elvörösödöm, amikor kifejti saját magáról, hogy mennyire helyes és férfias, én pedig automatikusan az arcát kezdem el fürkészni. El is kapom a tekintetem és inkább körülnézek, mintha képes lennék elvonatkoztatni tőle. A fogakat viszont az én kérésemre kiveszi, aminek örülök, csak hát... a fene tudja, hogy jogos-e ilyesmit kérnem tőle. Egy picit le is korhol azért, mert visszakozom. Változhatnék igen, de hogy?
- Öhm... rendben. - válaszolom egy zavart mosollyal egybekötött torokköszörüléssel. Már az is nagy lépés nálam, hogy eljöttem, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem maradok túl sokáig, mert vagy talál magának jobb társaságot, vagy egyszerűen csak úgyis elszúrok majd valamit. Újabb ciki tény derül ki, amikor leülünk, hogy én még sosem ittam puncsot. Igazából alkoholt se nagyon, egyszer kóstoltam meg még tavaly a pezsgőt, de valami pocsék íze volt, úgyhogy hamar le is tettem róla, hogy én ilyesmit igyak.
- Hát jó... biztos finom lehet, az édeset szeretem. - apró mosolyt, de hát ezt úgy is tudja, hiszen a csokiját is felzabáltam gond nélkül. Azért azt remélem, hogy nem szál a fejembe semmi ilyesmi, mert egyáltalán nem vagyok az alkoholhoz szokva, lehet hogy már az is betenne nekem ha egy pohárral meginnék, szóval tuti hogy csak egészen visszafogottan merek majd kortyolgatni. A sütiből eszegetek, bár érezhetően nehezen viselem a helyzetet, főleg, hogy ő is harap belőle, aztán megint felém tartja. Mintha csak... egy pár lennénk vagy mi a szösz, hogy együtt eszünk. Azonnal rákvörösre vált az arcom, amikor ebbe belegondolok, és talán a csokival próbálom az egész gondolatmenetet terelni. Tényleg komolyan gondoltam, hogy majd vissza kell adnom neki, talán nem kéne mindent ennyire véresen komolyan vennem?
- Sütni? Hát én még... nem nagyon próbáltam igazából. De végülis... majd megkérdezem Mercit, hátha segít nekem. - sütni neki? Biztos, hogy elszúrnám, bár van itt konyha és ha olyankor próbálom meg, amikor nem nagyon zavar senki, még talán menne is. - És mit szeretsz? - miért van olyan érzésem, hogy azzal a sármos mosolyával azt fogja majd mondani, hogy lepjem meg valami finommal, amit csak neki szánok. Direkt csinálja tudom én, csak hogy teljesen kikészüljek, hiszen már így is folyamatosan dupla gyorsasággal ver a szívem. Aztán persze jön a rossz válasz, hiszen a kérdésére butaságot válaszolok és még a fejemet is megrázom, amikor azt kérdezi, hogy vártam-e a bált. Egészen elkerekedik a szemem a válasza és a reakciója hallatán. Őszintén szólva legszívesebben felpattannék, hogy kirohanjak, de tuti, hogy átesnék minimum a szoknyámon és még azt a lehetőséget se kapnám meg, hogy nyugodtan kibőghessem magam az ágyamban. Elveszi rólam a tekintetét is és látványosan a többi lányt kezdi nézegetni. Összeszorítom a szám és egész halkan szólalok meg, abban sem vagyok biztos, hogy az első szavaimat hallja egyáltalán.
- Én... én nem úgy értettem, csak.... - mondj valamit, bármi értelmeset! - Csak hát nem értem, hogy miért vagy itt velem, amikor olyan szép lányok vannak itt és mindenki csak értetlenül néz, hogy te engem etetsz sütivel, és hát én vártam a bált, csak féltem is tőle és az egész olyan zavaros és nem értem az egészet, és tudom ezt már mondtam is az előbb, és... ne haragudj rám. - ezt úgy nagyjából egy szuszra sikerül ledarálni és komolyan csodálkozom magamon, hogy még nem görbült le a szám széle és nem rohantam ki sírva a teremből. Egyszerűen csak azt hiszem nem fog rendesen a lábam és képtelen vagyok felállni a székről, pedig azt kéne. Neki valamilyen szép lány kell, nem olyan, mint én, aki csak butaságokat hord össze. Én nem passzolok ebbe az egész báli... izébe.

Nem is értem, hogy lehetek ilyen morbid jelen pillanatban, hogy az emberi vérrel kapcsolatban kezdem meg a beszélgetést pont Quinn-el, aki alapjában véve se egy túl bátor lány, ezzel pedig simán még ráhozhatom a frászt, jobban, mint ahogy azt ő gondolná.
- Igen, jobb, ha meghagyjuk nekik. – vigyorodom el jókedvűen, miközben a másik arcát fixírozom, figyelve szavaim hatását természetesen. Ez után jön a kölcsönös bók, mely némi zavart okoz az erőben, vagyis pontosabban a lánykában, de nem húzom sokáig az agyát, inkább a ruhára, na meg a sminkelésre térünk rá. Bár női téma, mégis ezekkel kedveznek a csajszik a férfi nemnek, tehát így nekem is. A szobatárs is szóba jön, de amikor meghallom a célzást, kissé felvonom szemöldökömet.
- Olyan, mint én? Ezt nem nagyon értem, kifejtenéd? – bukik is ki belőlem a kérdés, mert tényleg nem vágom, hogy most mire utal, de majd csak elmondja hosszabban is, ha pedig mégse… akkor majd kiszedem belőle. – Nem hiszem, hogy ő is ilyen helyes és férfias lenne, mint én. – nevetek is fel vidáman, de ez után elhallgatok, szóval most már rá hagyom a mesélést. Csak ez után térhetünk át a fogaimra, amelyek sajnálatos módon nem tetszenek Quinn-nek, pedig szerintem viccesek, de ha nem, akkor nem. Már a zsebembe is kerül, amelynek láthatóan örül, mégis, mintha visszakozna.
- Figyelj, veled vagyok most itt a bálon, szóval számít a véleményed, oké? Nem kell mindig aggodalmaskodnod mindenért. – csóválom meg fejemet is cseppet, próbálva egy kis erőt adni a lánynak, hogy legyen már egy picikét magabiztosabb. Semmi bajom a félénk lányokkal, igazából ők a kedvenceim, de ettől függetlenül néha Quinn túlzásba esik ilyen téren. Ideje viszont megindulnunk az egyik asztal felé, hogy igyunk egy kis puncsot, na meg együnk valami finomat. A Halloween az édességről is szól…
- Még soha se ittál puncsot? Na, akkor itt az ideje, szerintem ízleni fog. Édes, gyümölcsös ital, némi alkohollal, de ne aggódj, nem fog megártani. – mosolygok is rá kedvesen, mivel ami a zsebemben van, sokkal jobban ártana neki, de még egyelőre nem tudom, hogy megkínáljam-e vele vagy sem. Nem szeretném ha rosszul lenne, ahogy azt se, ha kifordulna önmagából. Komolyan, mintha felelősséggel tartoznék iránta, ez mi már? Na de az asztalhoz érve jöhet a csokis muffin, amiből előbb a lány harap, majd pedig én és mivel akad morzsa is az ari pofin, így azt hamar el is tűntetem az útból.
- Jaja, elég édes. – bólogatok én is, miközben fogy a süti, hála mind a kettőnknek. Nem sokkal később szólal meg a lány, mire meglepetten pillantok rá. Szinte el is felejtettem azt a csokoládét, az pedig nem mellékes, hogy annak idején is csak viccnek szántam ezt a fajta tartozást.
- Pótolni? Hagyd a fenébe, azt csak úgy mondtam. Nem kell pótolnod, itt meg bőven van édesség. Vaaagy, tudod mit? – mutatok is felé egy pillanatra és láthatja szemeimben, hogy valami tervem van ám. – Tudsz sütni? Mert ha igen, süthetnél nekem valami finomat. Na, mit szólsz? – vonogatom fel párszor szemöldökömet is, csak úgy, vonzón, ahogy azt kell. Kíváncsi vagyok mondjuk, hogy belemegy-e, de én nagyon szívesen megkóstolnám azt, amit Quinn süt, az én számomra. Ezt nem hiszem, hogy elfelejtené. Akad viszont néhány kérdés, amelyeket fel szeretnék tenni neki, méghozzá a bállal kapcsolatban. A válasza viszont meglep kicsit, nem is nagyon értem, hogy ezt hogy gondolja.
- Nem érted? Mit nem értesz ezen? – kérdezek rá, de amikor jön a fejrázás arra, hogy várta-e, kissé kezd elmenni a kedvem a dolgoktól. Most jött volna a puncs és a tánc, de így? Kissé unott képpel dőlök neki az asztalnak, kezeimet pedig össze is fűzöm magam előtt, úgy nézek igen csak szigorú tekintettel a lányra.
- Figyelj, ha nem akarsz velem lenni, nyugodtan dumálhatsz vagy táncolhatsz ám mással is, nem akarlak zavarni. – forgatom meg szemeimet is kissé. Én eddig azt hittem, hogy azért bír, de most már kezdek ott tartani, hogy a háta közepére se kíván. És ha ez az igazság, akkor keresek én más partnert, azon ne múljon, tudok én vele is bunkó lenni, ha ez hiányzik neki. El is fordítom a cuki pofiról a tekintetemet, hogy inkább a többi lányt stíröljem, egészen jól láthatóan, érezze csak picit Quinn azt, hogy mit veszít. Ha ő így, akkor én is, ennyi…

A meglepés tökéletesen sikerült, ezt még ha akarnám se tudnál letagadni, főleg hogy a kis felsikkantást sem tudom visszafogni, és látszik is rajtam, hogy határozottan be vagyok tojva a nyakamat ért támadás miatt is, bár e mellett mégis csak valamiféle kellemes bizsergés is átjár, ami megmutatkozik a bőrömre szökő libabőrben. Az már tényleg kicsit morbid, ahogy a vérrel kezdünk el viccelődni és őszintén szólva már szívesen ejteném a témát.
- Fúj... nem, azt hiszem ez megmarad akkor a vámpíroknak, azoknak, akik tényleg azok. - mondom aztán, mert eszem ágában sincs vért kóstolgatni, még ha nem is mondta komolyan és én persze azért ezt nem is vettem úgy. Zavartan próbálom eltűrni a hajam a bókja hallatán, nem tehetek róla, még mindig nem tudok ezekkel mit kezdeni, egyszerűen akármennyire is akarok. Nekem pedig persze, hogy nagy butaság csúszik ki a számon, amit tudom, hogy nem így kéne mondani, de mégis megtörténik. Persze, hogy azonnal vörösre vált az arcom, ami csak még rosszabb a miatt, hogy a bőröm iszonyatosan világos. Végül csak megpróbálom kijavítani magam nagyjából, bár így se lesz sokkal jobban, mert még azt a kis "nagyon" szócskát is hozzáteszem.
- Jól, igen, bár ő nagyon más, mint én. Inkább olyan, mint... te.- bököm ki aztán. Hát szó se róla Merci és Ethan azért sokkal jobban illenek egymáshoz, nem csoda, hogy nem értem még mindig, hogy miért vagyok itt, hogy miért hívott el, vagy egyáltalán mi ez az egész. Én nagyon jól meglennék a szobámban is egyedül, amíg mások itt lent buliznak. Ez az egész nem nekem való. Viszont a smink tényleg maradni fog, ha tetszik neki, talán még egy kicsit úgy is érzem, hogy tetszeni is akarok neki? Butaság, hiszen húsz éves, és egyáltalán nem passzolunk egymáshoz az ég világon semmiben, de olyan szép a mosolya és a... hagyd abba Quinn, hagyd abba! A fogait viszont csak szóváteszem, hiszen nem illik hozzá, sokkal szebbek a sajátjai. Megrázom a fejem, amikor visszakérdez és elmosolyodom, amikor végül kiveszi az én kedvemért.
- Köszönöm, de ha neked tetszik, akkor nem baj ám. - visszakozom azonnal. Nem tudom, hogy miért csinálom, de tényleg. Lehet, hogy valaki el tudná magyarázni, hogy mi az okom rá, hogy folyton megpróbálok ellenkezni minden ellen, mintha semmi sem történhetne azért, mert én szeretném, vagy nem kellene, hogy néha engem is megdicsérjenek. Ez valamiféle automatikus reakció, talán azért, hogy ne éljem bele magam semmi butaságba. Követem az asztalhoz és komolyan áldom az eget, hogy csak annyit kell tennem, hogy belé karolok és nem pedig mondjuk megfogni a kezét. Végülis enni tudnék, bár ma normálisan sikerült megoldanom az étkezőben is a kajálást, de tény és való, hogy egyrészt még növésben vagyok, meg hát amúgy sem vagyok egy nagydarab alkat, akinek vigyázni kéne a vonalaira.
- Az milyen? Én még nem ittam... soha. - hát igen, nem jártam bulikba és még csak év végi bálokon sem voltam soha, úgyhogy ez az egész helyzet nekem nagyon új. Nem tudom, hogy milyen lehet ez a lé, viszont a sütik tényleg jól néznek ki és röpke hezitálás után harapok is abból, amit Ethan felém tart. Fura ez az egész, hogy így etet engem, mintha... hát én nem is tudom, de ilyet nem szoktak csak úgy csinálni ismerősök nem? Bár, amiket ő csinál, nála ez is lehet, hogy teljesen normális és semmi különleges sincs benne. Attól viszont végképp majdnem belém fagy minden szó, hogy ő törli le a számat. Képtelen vagyok normálissá varázsolni a szívverésemet, még jó, hogy nincs szuperhallása... vagy lehet hogy az a másik képessége, amit nem mondott el?
- Finom, jó csokis. - szeretem a csokit, de ezt már előzőleg is észrevehette rólam, amikor rávetettem magamat az övére. Te jó ég, nem is hoztam neki vissza! Beharapom az alsó ajkamat, amikor erre rájövök, de lehet hogy nem is fontos, vagy ő már rég elfelejtette, így inkább csak figyelem, ahogy gond nélkül eszik az én sütimből és hamarosan már megint elém tartja. De hát... hát ilyet lehet? Végül csak beleharapok újra, legalább amíg eszem megpróbálom palástolni milyen rémesen zavarban vagyok. - Tudod... tudod, nem felejtettem ám el a csokidat, csak amikor a városban voltam a ruha miatt, elment az idő, aztán már... na jó, elfelejtettem, de pótolni fogom rendben? - darálom le gyorsan, szinte már hadarva, mintha csak valami hatalmas bűnt követtem volna el azzal, hogy nem hoztam vissza a csokit, amit nekem adott. Tényleg úgy is érzem, hiszen megbeszéltük és nekem eszembe sem jutott, amikor lementem a jelmez miatt North Salembe. Tényleg fel sem merült bennem, hogy ő is itt lesz és akkor már eleve visszaadhatnám neki.
- Nagyon meglepett, én... én nem is értem. - bököm ki aztán a levél kérdésre válaszolva. Tényleg nem vágom most sem, hogy miért írt nekem, vagy miért hívott el ide. A második kérdésre viszont automatikusan megrázom a fejem. Aztán esik csak le, hogy ez nem biztos, hogy a legjobb reakció ezért gyorsan magamhoz veszek egy fura koponya alakú sütit, és konkrétan betömöm a számba, hogy addig se kelljen megszólalnom. Nem is tudom, talán lehet ,hogy valahol mélyen vártam a bált, de nehéz lenne ezt így nyíltan kimondani. Féltem tőle... igen ez sokkal jobb megfogalmazás és nem értettem, miért kell jönnöm, és még most sem értem igazán.

Szerettem volna meglepni ezt a leányzót, nem pedig csak úgy elé állni, hogy hello, itt vagyok. Így mégis csak izgalmasabb és legalább egy kicsikét meg is ölelgethetem. Automatikusan biztosan kihátrálna erős kezeim közül, de így? Inkább csak édesen felsikkant, majd talán hamarosan össze is áll számára a kép, miközben azok a fogak is megtalálják nyakát. Nocsak, libabőr. Milyen kis aranyos, ezek szerint rendesen hatással vagyok rá, ami máris feldobja a napomat. Jó kis bál lesz ez, előre látom.
- Fogalmam sincs, még nem ittam. De rád hagyom a kóstolgatást. – vigyorodom is el, miközben eleresztem. Nem vagyok egy horror mániás alkat, tehát az ilyesmihez nincs gusztusom, jobb elhülyülni ezzel és ennyi. Az apró, hajtűréspróbát azért figyelemmel követem, de most kivételesen nem jegyzem meg, mivel a ruhája és a sminkje köt le, amiket meg is dicsérek. Nem kéne lemosnia, nagyon is jól áll rajta, kell az összképhez. Na meg, szerintem egy csajon sokat dob egy smink, bár tény, van, aki az nélkül se ronda, de kinek mi jön be. Mivel végül megállapodunk abban, hogy nem mossa le, csak mosolyogva biccentek felé, hiszen ezt azért jó tudni, hogy szeretne továbbra is kedvezni nekem, de amikor visszakapom azt, hogy szép vagyok, egy kicsi okítás azért elhangzik tőlem. Tényleg nem szeretnék gonosz lenni, de azért ez fontos és ki tudja, hogy hány pasinak mondaná még azt, hogy szép. Legalább máskor majd tudni fogja, hogy mi is a helyes kifejezés.
- Kössz! – most már kissé megcsóválom a fejemet is széles vigyorral arcomon, amikor hallom, hogy miként javítja ki magát, de azért még a sminkelésre is visszatérek egy rövid időre. Ezek szerint nem ért hozzá…
- Akkor majd a szobatársad biztosan segít. Gondolom jól kijöttök. – ez már csak abból is látszik, hogy most is segített neki. Nem tudom, hogy nézhet ki, de simán lehet, hogy Quinn majd lekörözi, csak egy picit még nőnie kell. De ahogy nézem, remek alapanyag. Most, hogy jobban megvizsgálom a leányzó ruháját, eszembe jut egy másik jelmez is, amely talán még találó lett volna, de hát nem kérdeztem meg előre, hogy mit fog viselni, tehát már mindegy. Na meg, ez jobban fest.
- A fogak? Nem tetszik? – kérdezek rá aprót pislogva, majd végül kissé jobban kinyitom a számat és már ki is szedem belőle ezeket a vicces műfogakat, majd egyszerűen csak zsebembe rejtem. – Oké, akkor már itt sincs. Nem akarom, hogy zavarjon. – mosolyodom el kedvesen, hiszen most tényleg az ő kedvében akarok járni, nem máséban. Tudok ám én ilyen jó fej is lenni. Karom nyújtom felé, így érünk oda egy nyugodt asztalhoz, ahol már kutatni is kezdem szemeimmel a felhozatalt, amelyek közül talán megtalálom azt, amelyik Quinn-nek is ízleni fog. Ha valamit nem szeret, akkor csak szól, a hazugságot pedig amúgy is felismerem, szóval gond egy szál se.
- Helyes. Akkor rágcsáljunk egy picit, utána pedig vár ránk a puncs. Ezer éve nem ittam ilyesmit. – tekintek is a nagy adag ital felé, majd jöhet az etetés is. Ahogy nézem, nem ellenkezik, ami piros pontot érdemel. Fejlődik a kicsike, ez pedig nekem csak jó. Tehát óvatosan hagyom, hogy harapjon a sütiből, majd ez után már egy szalvétáért is nyúlok, megelőzve a lányt, hogy én törölhessem le ajkáról a nem oda illő morzsákat.
- Na, milyen? – teszem fel a kérdést, majd ez után én is beleharapok az édességbe. Nem fogok másikat, miért ne ehetnék Quinn után? Hmm, ez elég jó féle.
- Asszem az este folyamán néha el fogok bandukolni egy-egy süti felé. – nevetek is fel, majd tartom ismét a másik felé a sütit. Nem tudom, hogy mennyit kér, de akad itt tényleg bő választék, tehát maga is vehet, ha nem tetszik neki ez a dolog, hogy én etetem, nem erőltetem rá.
- Na és meglepett a levelem? Vártad már a bált? – kíváncsiskodom is idő közben, majd ha a muffin elfogy, akkor valami rémes, szellemes süti után nyúlok, amit tovább eszegetek, és most meghagyom Quinn-nek is azt, hogy válasszon kedvére. Nem akarok én uralkodni rajta.

Rém ciki, hogy cseppet felsikkantok, amikor elkapja a derekam az a bizonyos valaki, akiről ha egy kicsit is képes lennék higgadtan gondolkodni tudhatnám, hogy Ethan az. De persze jelen helyzetben nem megy, pedig már mióta rajta pörög az agyam, még csak azt se mondhatom, hogy pár perce, mert igazából már konkrétan napok óta, amit tuti, hogy letagadnék. Még jó, hogy nem tudom, hogy neki nem lehet hazudni, ha tudnám, hát biztos, hogy végképp nehezen viselném a közelségét. Szörnyű, de rém bizsergető, ahogy a nyakamhoz hajol és érzem a leheletét. Kicsit még automatikusan libabőrös is leszek, és kár lenne tagadni, hogy ez valahol nem jó érzés. A következő szavakra már nem is tudok mit mondani, mert túlságosan beleveszek ebbe az egész túlságosan közeli találkozásba. Megfordulok végre, előtte persze nagyot nyelek, és hát persze hogy Ethan az. Nem marad más nekem, mint a zavart mosoly.
- Finom? De hát minden vér ugyanolyan ízű... gondolom. - vágom rá azonnal. Jó ég, hogy mondhatok ilyesmit? Tiszta hülyeség, most komolyan a vér ízéről beszélgetek egy... vámpírral? Zavartan mozdul a kezem, hogy a hajamat a fülem mögé tűrjem, ami persze most csak egy értelmetlen mozdulat, hiszen a hajam fel van tűzve. A fene egye meg, így aztán marad az, hogy a vörös kis kendőt gyűrögetem, ami legalább lefoglalja a kezem. Ez is valami. A kis bók persze jól esik, bár nem tudok vele mit kezdeni, így hát nem csoda, ha egyből visszakozom.
- Hát jó, akkor nem mosom le egyelőre. Örülök, hogy... hogy tetszik. - Merci említésére egy picit fura módon összeszorul a szívem, hiszen ő annyira más, mint én. Biztosan találkozni fognak majd, és hát lássuk be ők sokkal inkább hasonló kaliberek, én erre a szintre soha nem érhetek fel. Hiszen mindketten annyira menők és szépek és... jó ég, ha Ethan meglátja Mercit, az élénk vörös hajával, és a ruháival, tuti biztos, hogy ezek nagyon jól megértenék egymást. Csak tudnám, hogy ez engem miért zavar annyira... hiszen ha ez megtörténik, akkor nekem tuti nyugalmam lenne igaz? Egyikük se akarna semmit se kihozni belőlem, csak nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt szeretném.
- Nem igazán... nem nagyon értek hozzá. - rázom meg a fejem. Nem tanította senki, valahogy sosem fordult meg a fejemben, hogy a nevelőanyámat megkérjem. Amúgy is szeretek eltűnni, ahhoz meg nem kell semmiféle festék, sőt az csak akadályoz benne, hogy eltűnjek a szemek elől. Lehet, hogy majd itt megtanulok? Azt hiszem simán képes leszek rá, hogy leckéket vegyek Mercitől, főleg mert láthatóan Ethannak nagyon tetszik. Aztán kibukik belőlem ez a rém buta bók, amitől máris megjelenik az arcomon a megszokott vörösség, amit a vigyora csak még jobban erősít.
- Öhm... igen, bocsi, akkor nagyon jól nézel ki. - bököm ki zavartan. És mégis minek kellett hozzátennem azt is, hogy nagyon? Szerintem ő tökéletesen tisztában van azzal, hogy jól néz ki, igazából meg se kellett volna említenem. És erre persze rá is világít a következő mondatával. Tisztában van vele, hogy a teremben biztosan nem kevés lány simán átvenné a helyem. Fura... rám soha nem szokott senki sem irigykedni.
- Hát igen, tényleg durva lett volna, így azért sokkal jobb, bár ezek a fogak... - elhúzom kicsit a szám. Valahogy rontja az összhatást, meg nem is illik annyira hozzá, de persze én aztán nem szólhatok egy szót sem, így jobb, mintha szörnyetegnek öltözött volna. Végül belé karolok, egészen ügyesen erőt véve magamon, és kicsit arrébb sorolunk egy nyugisabb asztalhoz, legalább a tömegtől valamelyest távolabb, ez is valami.
- Végülis most nem vészesen, de tudnék enni, azt hiszem. - oké, azért ezt nem így gondoltam. Baromi jól néz ki a csokis muffin, ezt kár lenne tagadni, de az, hogy egy srác engem etessen... Meg sem fordul, hogy kikapjam a kezéből, csak nagy szemeket meresztve rá harapok bele a kezében lévő muffinba, amivel így persze tök jól összemaszatolom az arcomat. Nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy más adja a kaját a számba. Halványan még most is ott játszanak a pírfoltok az arcomon, nem is tudom, hogy egyáltalán elmúlhat-e ez még ma. - Köszönöm! - bököm aztán ki, miközben szalvétát keresek a tekintetemmel, hogy megtöröljem kicsit a számat.

Szándékomban áll becsempészni az áldozatomat és miután kiszúrom magamnak a partneremet, természetesen oda is sétálok hozzá. Csak szépen, csak lassan, hogy senki meg ne hallja… Ahogy tehát odaérek, gyengéden fogom át derekát és húzom magamhoz, de az aprócska sikoly nem kerüli el figyelmemet, így vigyorodom el, majd végül bújok is nyakához, ha már az ilyen szépen, fedetlenül van előkészítve nekem.
- Csss, ne félj, nem bántalak… nagyon. – folytatom is szavaimat, miután a nyakicáját is kissé „megharapdáltam” műfogaimmal, majd a habogásra végül fel is nevetek. Eleresztem a kicsikét és ha végre szembefordul velem, még jobban megnézem őt magamnak.
- Nyugi, nem a vérszívás a képességem. Bár, a tiéd finom lehet. – na, ez talán már kissé perverz, de mégis, nem hagyhatom szó nélkül ezt az egészet. Hmm, ez a kecses nyak… kissé elkalandozik azért tekintetem, hiába is szeretem jobban a kibontott hajakat, de csak visszatalálok a hatalmas szemekhez és elhangzik végül a dicséret is tőlem. Talán most már kevésbé parázik tőlem, hiszen itt vagyok, nem bántottam és most még csak hozzá se érek.
- Szerintem illik hozzád, a smink pedig tuti, tehát le ne akard mosni. A szobatársad pedig már most szimpatikus, amiért ilyen széppé alakított nekem. – vajon ki lehet az? Fogalmam sincs, hogy miféle csajjal lakhat együtt Quinn, de bizonyára megismerem majd. Szándékomban áll tartani a kapcsolatot ezzel a szépszeművel, szóval nem lesz sok választása, akár még hármasban is bulizhatunk majd egyet. Bár, fene tudja, hogy ő jó fej-e, az is lehet, hogy valami mogorva szipirtyó.
- Amúgy egyáltalán nem szoktál sminkelni? – bukik ki belőlem idő közben a kérdés, majd hallom meg nemsokára, hogy tetszik neki is az öltözetem. Szép vagyok? Ilyet nagyon ritkán mondanak a fiúknak, nekem még eddig soha, így ismét csak egy vigyor jelenik meg a képemen.
- Hát köszi. De ezt inkább úgy mondják, hogy jól nézek ki. A szépet általában a pasik használják a csajokra. – világosítom is fel kissé, mert felénk ez így szokás. Lehet, hogy még tapasztalatlan a drága, azért mondta ezt, de nem gond, talán nem fogja kellemetlenül érezni magát most azért, mert kijavítom. Végülis, simán tanítgathatom, mert ahogy nézem, jó dolog sülhet csak ki belőle.
- De ha tudtam volna, hogy te Szépség leszel, akkor beöltöztem volna a Szörnynek. Egy ilyen helyes srác, mint én, szörnyként. Durva lenne nem? – kérdezek is rá elgondolkodva, majd közben kezem nyújtom felé, jelezve, hogy karoljon csak belém, és ha velem tart, akkor egészen egy nyugodt kis asztalig vezetem.
- Most nem vagy éhes? Csak mert itt akad bőven finomság. – nézek is körbe az asztalon, majd egy kicsinyke, csokis muffinhoz hasonló sütit veszek a kezembe és szépen Quinn szája felé tartom, jelezve neki, hogy nyissa csak ki és egye meg. Miért ne etethetném meg? Ez kedves dolog, nincs benne semmi rossz. Rajta áll, hogy él-e vele vagy inkább kikapja a kezemből és eszik úgy, esetleg egyáltalán nem fogyaszt semmit. Bár azt kétlem. A csokimat is benyelte, akkor ezt miért ne? Ez is édesség…

Talán... talán nem is jön el, vagy észre se vesz. Hátha van erre esély, és akkor szépen mehetek nyugodtan a dolgomra. Elhúzok, mintha itt se lettem volna, esetleg viszek egy szendvicset magammal, és eltűnök szem elől, mintha itt se lettem volna. Néha az ajtó felé pillantok, de csak határozottan ritkán, mintha azzal, ha nem látom bejönni úgy is tehetek, mintha tényleg nem is jönne. Talán tíz perc telik el, és már tényleg azon vagyok, hogy szépen távozom is, amikor... halkan felsikkantok, amikor valaki elkapja a derekam, ami összességében rém ciki, és halálosan ideges leszek tőle, amint rájövök, hogy mit is csináltam. Aztán, amikor még az illető a nyakamhoz is hajol, ami most túlságosan szabadon van... hülye-hülye feltűzött haj és ennyi kivágott váll nélküli ruha! Összerezzenek és még a lélegzetemet is visszafojtom, amikor érzem a meleg leheletet a nyakamon. Viszont a hang már ismerős, csak épp kissé mintha mélyebb lenne a megszokottnál. Ez se sokat változtat a helyzeten, így is alig merek megmoccanni.
- Én... én... nem... ne szívd ki a vérem. - habogom. De ez egy jelmezbál! Nem vehetem komolyan, nem akadhatok ki még ettől is. Lassan megfordulok, amikor végül elenged, és persze, hogy Ethan az. Az ő hangja volt, csak kicsit mélyebb formában, hogy lehetek ilyen hülye? Felpillantok rá a tőlem jól megszokott kitágult kék szemekkel és persze kellő riadalommal a tekintetemben. Nagyot nyelek és hát őszintén szólva... most is dögös, még úgy is, hogy valami vér jellegű dolog is van a szája szélén. Próbálom összekaparni a maradék önbecsülésemet. Hát igen, normál állapotban már rég köddé váltam volna ennyi sokktól így egyszerre.
- Köszönöm! Nem olyan nagy szám ez, meg zavar is a smink, csak a szobatársam erőltette rám. - bököm ki, hiszen én nem használok ilyesmit és az egész túlságosan szokatlan. Folyton figyelnem kell rá, hogy ne nyúljak a szememhez véletlenül se, mert hülyén néznék ki, ha mit tudom én az egyikről letörölném véletlenül a másikról viszont nem. Még csak helyre se tudnám hozni és csak nem kereshetem meg Mercit, hogy csinálja meg újra. Ő tuti, hogy jól fog szórakozni ma.
- Te is szép vagy... izé, a tiéd is szép, vagyis érdekes ötlet. - és máris sikerül újra elérnem, hogy paprikavörösre változzon az arcom. Hogy miért nem tudok néha egy-egy értelmes mondatot kibökni? Vajon valaha ez változni fog? Tényleg jól esnek a szavai, hogy megdicsér, bár én még így sem érzem magam olyan nagyon dögösnek, mint akire a pasiknak kiesik a szeme a helyéről, főleg mert láttam én már itt olyan lányokat, hogy... nagyjából csak nagyokat pislogni tudtam és kb. ennyi.

Nem kicsit vártam már ezt a napot. Rég volt részem ilyen jellegű kikapcsolódásba, tehát most rendesen ki is fogom használni az alkalmat. Tény, hogy Quinn-t hívtam el a bálra, de azért szerintem senki se várja el tőlem – így, hogy nem vagyunk együtt -, azt, hogy mással ne táncoljak vagy beszélgessek, amúgy se olyannak ismertem meg a kiscsajt. De örülhet, hiszen a bál elején vele fogok maradni, aztán ki tudja, talán még vissza is találok hozzá. Viszont kissé szar, hogy alig ismerek még itt valakit, tehát tényleg szándékomban áll majd társalogni a diáktársakkal, aztán majd meglátjuk, hogy miképp alakul az este.
Most viszont már készülődöm, mivel tudtom szerint nemrég kezdték meg a bált, nekem pedig ott kéne lennem. Mindegy, talán nem lesz sértődés abból, hogy egy kicsit kések, de ez a cucc… meg ez a nehéz bakancs… hát, rég volt már rajtam ilyesmi. Mindenesetre most azért igyekszem tökéletesíteni mindent, tehát amikor a ruházatom kész, jöhet a műfog – olyan természetesen, mint a vámpíroké -, majd egy kis vér a szám szélére. Hajammal nem csinálok semmi mást, jó lesz az úgy, inkább csak egy lapos üveget dugok el a kabát belső részébe, mert fel vagyok én már készülve arra, hogy csak valami gyenge ital lesz, semmi több, én pedig inni is szeretnék ám ma.
- Na, asszem kész vagyok! – szerintem menőbb, mint Mike jelmeze, de kétség kívül az övé eléggé kreatívra sikeredett. Azért remélem, hogy Quinn-nek megfelel majd az én öltözetem is, végtére is, velem fog táncolni. És hogy megfordult-e a fejemben az, hogy esetleg nem jön el? Nem! Tudom, hogy ismer már most annyira, hogy tisztában legyen vele, hogyha kihagyja a bált, megtalálom és akkor annak nem lesz jó vége. Na nem bántanám, őt valahogyan úgy érzem, hogy képtelen lennék, de egy kis ijesztgetés mindig jól jöhet. Ideje viszont indulni, tehát el is húzok a szobából, hogy a bálterembe térhessek, ahol majd valószínűleg észre lesz véve érkezésem, mert akinek esetleg látványos mutációja van, az el fog tűnni, ahogy mások ereje is, ha esetleg próbálnák használni azt. Így aztán semmi leskelődés a ruhákon át vagy gondolatolvasás, mindenki úgy bulizik, mintha tökéletesen átlagos emberek lennénk. Vicces.
~ Hmm, vajon hol lehet? ~ - nézek is körbe és hát nem szúrom ki valami hamar. Őszintén szólva lassan halad tekintetem, ahogy felmérem magamnak a kínálatot és van, akinél nyelek is egy aprót… De aztán csak eljutok az én szépségemhez, aki nagyon remélem, hogy még nem vett észre. Elvigyorodva hátrálok gyorsan, majd térek be a sötétebb, fal melletti részhez, hogy majd pontosan Quinn mögött jöhessek elő. Kezeimmel már el is kapom derekát, így húzom magamhoz és ez után már érezheti is a hegyes műfogakat a nyakánál. Nem sokáig, csak néhány másodpercig, majd ez után vigyorogva szólalok meg.
- Ma te vagy az én áldozatom! Remélem felkészültél arra, hogy az este folyamán kiszívom a véredet. – próbálok kissé mélyebb hangon felszólalni és úgy beszélni, mintha tényleg vámpír lennék. Nehéz az, hogy ne nevessem el magam, de csak megoldom valahogy. A lányt amúgy lassan elengedem, így engedélyezve neki azt, hogy felém fordulhasson és végre szemtől szemben is megnézhessük egymást.
- Kitettél magadért, nagyon csinos vagy! – szólalok is meg, miután szépen felmértem magamnak. Hű, tényleg nagyon dögös, megérdemli hát a bókot, amelyben most semmi durvaság nincs, csak tényleg egyszerű, kedves szavak, melyek talán jól esnek majd neki.

/Jelmez/

Miért, miért, miért? Mostmár napok óta ez visszhangzik a fejemben és igazából Merci sem tudok választ adni rá. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy miért hívott el, miért nem mást, vagy egyáltalán még abban sem vagyok biztos, hogy ez tényleges meghívás-e és nem pedig csak így akar játszani velem egy kicsit, és piszkálni. Az is lehet, hogy ha nem jövök, akkor nem is jön el, hogy elrángasson, csak egyszerűen annyiban hagyja. Lehet, hogy megpróbálhattam volna ezt a megoldást is, de nem voltam elég bátor hozzá. És persze még mindig elbujdokolhattam volna valahol kint, mondjuk a kertben, vagy ilyesmi, csak hát nem bújhatok el örökké, mert idővel összefutunk valahol órán, vagy a folyosón és akkor végképp égne a bőr az arcomról. Tiszta kiszúrás, hogy nem tehetem meg azt, hogy egyszerűen csak köddé válok, előtte nem lehet.
Halk sóhajjal lépkedek be a nyitott ajtón a jelmezem hosszú szoknyája a földet súrolja, én pedig szó szerint ijedten pillantok körbe. Talán könnyebb lett volna Mercivel együtt jönni, de annyira sokáig készülődött, hogy inkább elindultam. Sokan vannak, baromi sokan, ami nagyon nem tetszik. Az egész bálosdi nem tetszik, szeretnék inkább lelépni innen, minél gyorsabban. Zavar, hogy a ruhámból kilátszik a vállam, hogy még egy kis dekoltázsom is van, bár nem vagyok mellben túl erős, még lehet, hogy változni fog ez, hiszen tizenhat leszek csak, van még hová nőnöm nem igaz? Idegesen húzom elő magam előtt a vörös kendőt, legalább valami van a kezemben és nyugodtan gyűrögethetem. És hogy miért öltöztem Bellnek a Szépség és a szörnyetegből? Ez nem célzás akart lenni, hogy a szőke sármőr esetleg szörnyeteg lenne, egyszerűen csak akkor amikor végre rávettem magam, hogy szerzek egy jelmezt, ez maradt a legelfogadhatóbbnak. Persze a baromi nagy szoknya iszonyú zavaró, de legalább nem valami kurvás nővérke cucc maradt, amiből mindenem kilátszik. Úgy tuti, hogy nem jöttem volna ide, még lerángatni se lehetett volna. Valami rém gagyi gyerekjelmez pedig végképp nem lett volna hasznos.
A hajam fel van tűzve, ami nálam nem nagyon szokott egyébként megtörténni, mintha csak a hosszú tincsek mögé is elbújhatnék. Így mos állati védtelennek érzem magam, totál csupasz nyakkal, és vállakkal és... jó ég, vissza kéne mennem a szobámba. Nagyot nyelek, ahogy végül sikerül legyőzni a félelmemet és legalább elindulni az ajtóból befelé. Szolidan megállok a fal mellett, a lehető legtávolabb a tömegtől és persze a táncparkettől. Még csak annyira sincs merszem, hogy magamhoz vegyek egy pohár valamit, mert a végén még leönteném magam. Körbepillantok, nem látom még Ethant, el tudok tűnne, ha valami baj van, elvileg legalábbis. Az arcomon egész halvány smink, ehhez se szoktam hozzá, de Merci erőltette, hogy szerint ehhez a ruhához mindenképpen kell valami, nem jöhetek le csak így... szóval halvány rózsaszín festék a szemhéjamon, a szemem kissé ki van húzva, és még arra is rávett, hogy engedjek a szempillaspirálos ötletének. Arról a halvány rózsaszín szájfényről már nem is beszélek, amit legszívesebben azonnal letörölnék.

Tárgy: Re: Ethan és Quinn - Miért vagyok én itt?

» Ethan és Quinn
» Ethan és Quinn - Sütit?
» Robert & Violet - Hol vagyok?
» Merci&Quinn
» Ethan és Lya